Melancholy _________________________ _______________ Rooms -zenés magány nyolc hangra-
Melan______________ ___________ choly _______________ Rooms -zenés magány nyolc hangraRENDEZŐ
Tarnóczi Jakab
BEMUTATÓ
2022. 03. 05.
SZEREPLŐK Dankó István Lengyel Benjámin Pálmai Anna Rezes Judit
Szirtes Ági Takátsy Péter Tasnádi Bence Bodnár Erika
ALKOTÓK Látvány: Giliga Ilka, dramaturg: Kukk Zsófia, zene: Bencsik Levente, Hunyadi Máté, súgó: Boncza Anita, ügyelő: Valovics István, asszisztens: Tiwald György
Melancholy rooms _______________________________________ -zenés magány nyolc hangraHányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni? Mi a közös a múzeumi teremőrben és az ambíciózus agykutatóban? Mi köti össze a négy fal közé szorult primadonnát, és a férfit, aki egy nap arra ébred, hogy nővé változott? A Katona József Színház társulata közösen hoz létre egy zenés és vizuális kompozíciót. Szereplői egymástól és a világtól elszigetelt alakok. Történetüket az európai kultúra archetipikus alakjai, valamint az elmúlt időszak közös traumája inspirálta. Párhuzamos magány-életek, prózában és énekben elbeszélt monológok. Egyszereplős magányszínházak, amelyeknek a valóságban nincs közönsége. Folyton mozgásban lévő hús-vér zene klip.
Földényi F. László: A melankólia dicsérete (részlet) Sokféle érzés van. Van boldogság és kétségbeesés, félelem és szorongás, reménykedés és lehangoltság. És így tovább. Mindegyik viszonylag körülírható érzés. Ám ha elhangzik ez a szó: „melankólia”, akkor egy pillanatra mindenki fülelni kezd- az is, aki egyébként a többit (lehangoltság és félelem, öröm és önkívület és a többi) elengedi a füle mellett. A melankóliában van valami többlet. Hogy ez micsoda, nehezen tudnám megmondani; de éppen ennek a bizonyos többletnek köszönhető, hogy a melankólia bárhol fel tudjon tűnni. Nem csak a le-, hanem a felhangoltságban is; nemcsak a bánatban vagy az unalomban, hanem az örömben és az önkívületben is.(…) „ Bár járd a Vígság templomát, /szentélyét fátylas Mélabú üli”, írta John Keats A melancholiáról című versében (Tóth Árpád fordítása). (…) Nem csoda, hogy amióta az európai kultúrában felbukkant, mindig is gyanú övezte. A görögök szemében a melankolikusok a legkiválóbbak voltak, egyszersmind a legveszélyeztetettebbek is. A középkorban a melankóliát az ördög vánkosának nevezték, a melankolikusokat pedig semittevőknek tartották, súlyosabb esetben istentagadással vádolták őket. De közben melankolikusoknak nevezték a túlbuzgó istenhívőket is, akik cellájukban egyebet sem tesznek, mint imádkoznak. Mindeközben pedig az elmebetegeket és a közönséges őrülteket is melankolikusként bélyegezték meg. A reneszánszban a kimagasló művészek többsége melankolikusnak számított; de a melankólia volt felelős a boldogtalanságukért, s ez volt a kétségbeesés és a szaporodó öngyilkosságok oka is. Később, a polgárosodással párhuzamosan, de különösen az ipari forradalom korában a lustaság és az unalom lett a melankólia jele, mivel mindkettő a társadalom egyre erősebb szorításának próbált ellenállni. Akik nem akartak beszállni a társadalmi össz-társasjátékba, azok mind melankolikusnak számítottak. De hasonló ok miatt a 18. század végétől kezdve a zsenialitás a melankólia ismérve lett, hiszen ez is a kiszámíthatatlansággal
társult, azzal, hogy az illető nem tud és nem is akar semmilyen előíráshoz igazodni. Nem óhajt betagozódni. A melankólia szó szerint fekete epét jelent. A fekete szín pedig a sötétségre irányítja a figyelmet. Arra, hogy bárhol tűnjön is fel a melankólia, s bárhogyan vélekedjenek is róla, mindig az adott világ sötét árnyéka sejlik fel benne. Valami olyasmi, amit ki kell szorítani a nappali tudatból, mert ha teret engednek neki, akkor megzavarja a dolgok megszokott menetét.(…) A 19. század első felétől kezdve Európa-szerte támadni kezdték, s magát a fogalmat az egyik kísérő jelenségre, a depresszióra szűkítették le. (…) A melankólia a mindenkori kultúrát olyan fénytörésbe állítja, amelyet, jogos önvédelemből, a többség nem kíván észrevenni. A melankólia éppúgy figyelmeztet az érzések megbízhatatlanságára, mint az úgynevezett „végső tudás” hiábavalóságára. Arra, hogy ha mégoly magabiztosan rendezzük is be a világunkat, ez ingatag és törékeny pilléreken nyugszik. Hogy bármennyire hézagtalanná kovácsoljunk mindent, és otthonossá varázsoljuk a világot, otthont csak az otthontalanság közepette lehet teremteni. Hogy bármennyire kötelező világvallás legyen az optimizmus (jelentsen ez akár istenhitet, akár a technika mindenhatóságába vagy a politikai megoldásokba vagy a gazdaság véget nem érő növekedésébe vett hitet), mögötte olyan kérdőjelek sokasága tornyosul, amelyekre éppúgy nem lehet kielégítő választ adni, ahogyan arra sem, hogy mi a melankólia.
Tarnóczi Jakab, rendező „Olyan munka ez, amiben minden nap meg kell tanulni újra járni. Nincs kapaszkodó, nincs védőháló, nem lehet a nagy szerzőre hivatkozni, mert mi vagyunk mindannyian a szerzői az előadásnak. A próbafolyamat elejére az alkotótársakkal (dramaturg, látványtervező, zeneszerzők) a színészekben gondolkodva alkottuk meg a tereket, az alakokat, majd ezeket a színészekkel együtt gazdagítottuk. Így tanultunk közösen járni, a „semmiből” színházat csinálni, minden egyes próbanapon. A fő kihívás az, hogy a semmittevés, a nem-cselekvés érdekes legyen. Emellett minden színésznek megvan a saját performansza, és ezek a magánszámok jelentik a csúcspontjait ennek a semmittevés-szerkezetnek. Régóta vágyom egy ehhez hasonló előadásra, ehhez azonban szükség van arra az alkotói bizalomra, ami lassacskán kialakulóban van a Katona társulatában.”
Hunyadi Máté, zeneszerző ,,Az előadás zenei világát a sokszínűség jellemzi, amiben a barokk zene mellett ugyanúgy jelen van a disco, a pop, az operett, és a zajzene is. Izgatott minket, hogy a különböző zenei stílusok hol tudnak találkozni és kiadni valamilyen furcsa egységet. De azt hiszem, minket legjobban a különös ötvözetek inspirálnak, amikor zajokból, zörejekből, emberi hangokból, szavakból, szövegtöredékekből lehet zenét csinálni. Törekedtünk egy egyéni hangzásvilág kialakítására, ami az előadás sajátja. Ezért is szeretjük még a klasszikus zenei betéteket is a saját interpretációnkban használni. Amellett, hogy a próbafolyamat műhelymunkája során teljesen új dalok, új zeneszámok születtek, a felhasznált zeneművek is saját átdolgozásban szólalnak meg.”
„Halott vagy, halott vagy, én életem, és én mégis lélegzem?! Így mentél tőlem el, hogy sohase térj vissza, én pedig itt maradok?! Nem, nem! Ha a dalnak van valami hatalma, bátran ereszkedem le a mély szakadékba, és Plutón szívét meglágyítva dalommal magammal hozlak téged, vissza a csillagfényre.” Claudio Monteverdi: Orfeo
Giliga Ilka, látványtervező „Ezek a szobák nem egy épület részei, a falaik a valóságban nem közösek. Inkább kis valóság-szeletek, ismerős, néha jellegtelennek tűnő hétköznapi terek ezek, legyen szó nyilvános térről, mint a galéria, vagy egy egészen intim térről, mint egy gardróbszoba. Ezek a szobák önmagukban is hordoznak egyfajta melankóliát az ürességükkel, a szomorúan villódzó neoncsövekkel, vagy épp a mennyezetig tornyosuló szekrényekkel, költöztetődobozokkal. Az állandóan forgó színpad a tengely, aminek mentén ez a hat, jellegében teljesen különböző szoba kapcsolódik egymáshoz. Akarva akaratlanul is összefüggéseket fedezünk fel a térelemek, alakok között. Izgalmas látni, ahogyan felértékelődnek, már-már szereplőkké válnak a szobák, hiszen az alakok majdhogynem minden interakciója csak a térre korlátozódik, beszéd híján a közeggel való viszonyuk kezd el kirajzolni különböző narratívákat.”
Pilinszky János: Terek A pokol térélmény. A mennyország is. Kétféle tér. A mennyország szabad, a másikra lefele látunk, mint egy alagsori szobába, föntről lefele látunk, mintha egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?) alagsori szobának ajtaján át. Ott az történik, ami épp nekem kibírhatatlan. Talán nem egyéb, kibontanak egy rongyosládát, lemérik, hány kiló egy hattyú, vagy ezerszeres ismétlésben olyasmiről beszélnek azzal az egyetlen lénnyel, kit szeretek, miről se írni, se beszélni nem lehet, nem szabad.
„Istenségei föld mélyén ez alanti világnak, melybe leszállunk majd, mindnyájan, földi halandók, hitvesemért jöttem, kibe eltaposott viperának mérge hatolt, s elorozta virágzó évei számát. Megkíséreltem, megvallom, tűrni a gyászom; ámde Amor győzött. S most kérlek e rémes helyre, Chaosra, a nagyra, e tág tér csönd-iszonyára: Eurydice fonalát fűzzétek vissza a léthez! Mind ide térünk majd, kicsikét elidőzve a földön, mind, vagy később, vagy hamarabb, egy helyre törekszünk. Errefelé tartunk, ez a végső székhely, az ember leghosszabb ideig fejedelmeinek titeket tud. Ő is majd, ha megérve befutja az évei számát, újra tiétek: amit kérek, csak kölcsön-ajándék; ezt a kegyet, ha a sors nőmnek nem akarja megadni, vissza se térek: örüljetek itt két holtnak ezentúl! (...) Megnyeri őt, de csak úgy, Orpheus: nem néz vissza reá, valamíg az avernusi völgyből újra a földre nem ér; másképp odavész az ajándék. Mennek az ösvényen csöndben, mely a földre vezet fel, árnyboritott, meredek-lejtős, tele sűrü homállyal; s már közelébe is érnek a fölső föld peremének: itt, félvén, hogy elillan a hitvese, látni mohóan Orpheus megfordul, mire ő tűnik tova tüstént. Nyújtja kezét: ölelést keresőn, megölelni akarja, s, jaj, csak a szertefutó levegőbe ölelhet a karja! Ő meg, az ismét haldokoló, nem sír az uráról semmi panaszt (másról sírhatna-e, mint szeretetről?), s »Légy boldog« szól még hozzá legutolszor: a hangja már alig is hallik, s maga ismét visszairamlik.” Publius Ovidius Naso: Átváltozások
Kukk Zsófia, dramaturg „Orpheusz és Eurüdiké története nem a görög mitológia sajátja, a mítosz motívumai megtalálhatók a sumer-akkád népek hitvilágában is. Istár, (a mezopotámiai mitológiában a szerelem és a háború istennője) látogatást tesz az alvilágban, ahonnan nem tud visszajutni az életbe. Szerelme, Tammúz, elmegy érte az alvilágba, és zenéje segítségével meglágyítja az alvilág istennőjének szívét, így Istár feljut a fény világába, sikerül legyőznie a halált. A mítosz egyéb változataiban Tammúz ott marad az alvilágban, hogy kiváltsa Istárt. Rokon történet ez Déméter és Perszephoné mítoszával, ahol Perszephoné az év egyik felét az alvilágban férjével, a másikat anyjával tölti a földön. Az örök körforgás mítosza ez: a természet, a föld időről-időre elpusztul, de aztán újjászületik és virágba borul. A zsidó-keresztény idő és- történelemfelfogás üdvörténeti megközelítésből szemléli a világot. E szerint az emberiség története lineárisan halad előre egy végpont felé. A mitologikus világkép időfelfogása azonban ciklikus: a pusztulás és az újjászületés kéz a kézben járnak egymással, és örökké váltják egymást. Korszakok érnek véget és újak lépnek a helyükbe, de az élet sosem szűnik meg létezni. Világméretű kataklizmák (özönvíz, Ragnarök) időről-időre megjelennek, és elpusztítják az adott korszak civilizációját, de a helyébe mindig egy új korszak, egy megújul világ lép. Az élet soha nem szűnik meg létezni.”
Erich Fromm: A szeretet művészete (részlet) Az elkülönültség élménye szorongást kelt; voltaképpen minden szorongásnak ez a forrása. Elkülönültnek lenni annyi, mint elvágva lenni minden lehetőségtől, hogy emberi képességeimet kifejthessem. Aki tehát elkülönült, az tehetetlen; nem képes a világot – dolgokat és embereket – megragadni és alakítani; a világ rám törhet, és én nem tudok ellenhatást kifejteni. Ezért mélységes szorongás forrása az elkülönültség. (…) Az embernek tehát az a legmélyebb szükséglete, hogy legyőzze elkülönültségét, hogy kiszabaduljon magánya börtönéből. (…) A jelenkori nyugati társadalomban a csoporttal való egyesülés az uralkodó módja az elkülönültség leküzdésének. (…) Az ok abban a tényben rejlik, hogy meg kell találni az egyesülés valamilyen módját, és ha más vagy jobb mód nincsen, akkor a nyájjal való egyesülés konformizmusa lesz az uralkodó. Csak akkor érthetjük meg a különbözéstől való félelem hatalmát, a félelmet attól, hogy csak néhány lépésnyire is elkóboroljanak a nyájtól, ha megértjük, hogy milyen mélységesen mély az emberekben a szükséglet, hogy ne legyenek elkülönülve. (…) A konformizmus, mint az elkülönültségből eredő szorongás enyhítésének egyik módja mellett figyelembe kell venni a mai élet egy másik tényezőjét is: a szabványmunka és a szabványélvezet szerepét. Az ember „lenyomja” a napi nyolc órát, mint kétkezi munkaerő vagy a hivatalnokokból és menedzserekből álló irodai személyzet része. Keveset kezdeményez, a munka szervezete megszabja feladatait; az sem jár sok különbséggel, hogy a létra tetején van-e vagy az alján. Mindenki az egész szervezeti struktúra által megszabott feladatokat hajtja végre, megszabott ütemben és megszabott módon. (…) Bölcsőtől a koporsóig, hétfőtől hétfőig, reggeltől estig – minden tevékenység szabványosított és előre gyártott. A szabványnak ebbe a hálójába gabalyodva hogyan tartsa észben az ember, hogy ember, egyszeri egyéniség, akinek csak ez az egy esély adatott meg élni, remélni és csalódni, bánkódni és félni, szeretetre
vágyakozni és rettegni a semmitől és az elkülönültségtől? (…) Az alkotó munkában megvalósuló egység nem személyek közötti; a konformizmus révén megvalósított egység pedig álegység. Ennél fogva csak részleges választ adnak a lét kérdésére. A teljes válasz a személyek közötti egyesülés, a másik személ�lyel való összeolvadás megvalósításában rejlik.
„A legtöbb történelemkönyv a nagy gondolkodók eszméire, a harcosok bátorságára, a szentek jóságára és a művészek kreativitására koncentrál. Sokat mesélnek társadalmi struktúrák szövődéséről és felbomlásáról, birodalmak felemelkedéséről és bukásáról, technológiák felfedezéséről és elterjedéséről. Semmit sem mondanak azonban arról, hogy mindez hogy hatott az egyének boldogságára és szenvedésére. Ez a történelem megértésének legnagyobb hézaga. El kellene kezdenünk kitölteni.” Yuval Noah Harari: Sapiens - Az emberiség rövid története
,,Tizenkét órát dolgoztam és még mindig nem tudok aludni. A napok csak telnek egymás után. Sosincs végük. Az életem vágya mindig az volt, hogy tudjam, mi felé megyek. (…) Ez a város olyan, mint egy óriási pöcegödör. Tele van szennyel és mocsokkal. Sokszor alig bírom elviselni. Akárki is lesz az elnök, az biztos, hogy ki kell takarítania. Sokszor a fejem is megfájdul ettől a bűztől. Mintha soha nem akarna vége szakadni ennek a sok mocsoknak. Iszonyú. Szóval az új elnöknek ki kell takarítani ezt a mocskot, le kell húzni a wc-n és kész. (…) Tudod, szeretnék valami mást csinálni. Szeretnék valamit… valami igazit akarok. (…) Szóval csinálsz valamit, ami te vagy. Kapsz egy melót és aztán a melóddá válsz. (…) Az életem újabb fordulatot vett. Telnek a napok hajszálpontosan ugyanúgy, egymás után. Egy hosszú, folyamatos lánc az egész. Aztán hirtelen jön egy változás. (…) Nincs menekvés. Isten magányos lovagja vagyok. (…) Na, idefigyeljetek rohadt tetű állatok! Van itt valaki, aki nem tűr tovább. Figyeljetek jól, ti szemétládák, mocskok! Itt egy férfi, aki fellázad a sok szenny ellen. Egy férfi, aki fellázad! Itt van. Meghalsz.” Martin Scorsese-Paul Schrader: A taxisofőr
„Behúzódtam, mint a pók, a zugomba. Hiszen voltál ott abban az odúban, láttad... És tudod-e, hogy az alacsony és szűk szoba szűkíti az agyat és lelket? Ó, hogy gyűlöltem azt az odút. De kimozdulni mégse akartam, csak azért se tettem egy lépést se. Tanulnom kellett volna, de a könyveimet eladogattam, az asztalomon, a jegyzeteken, füzeteken ujjnyi vastagon fekszik a por azóta is. Jobban esett heverni és gondolkozni. Örökösen csak gondolkoztam... És hogy mit össze nem álmodtam, men�nyi mindent, micsoda furcsaságokat, ki se mondhatom! (…) Látod: Napóleon akartam lenni, és azért öltem... Nos, érted már?..” Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
„Félelem fogott el, vagy valami ahhoz hasonló érzés. Ha legalább tudnám, mitől féltem, máris nagy lépést tennék előre. Az a különös, hogy egyáltalán nem vagyok hajlandó bolondnak tartani magam, sőt, meggyőződésem, hogy nem vagyok az. Legalábbis szeretnék biztos lenni benne. (…) Valami történt velem, most már biztos. Úgy tört rám, mint egy betegség: nem mint szokványos bizonyosság, nem mint evidencia. Alattomosan, lassan fészkelte be magát, kicsit furán, kicsit zavarban éreztem magam, ennyi volt az egész. (…) Én változtam meg? Ha nem én, akkor ez a szoba, ez a város, ez a természet. (…) Én egyedül élek, teljesen egyedül. Senkivel se beszélek, soha senkivel; senkinek nem adok, senkitől sem kapok semmit. (…) A falon fehér lyuk: a tükör. Csapda. Tudom, hogy bele fogok esni ebbe a csapdába. Már meg is történt. Az a bizonyos szürke micsoda megjelent a tükörben. Az arcom tükörképe. Ezekben a meddő napokban gyakran nézegetem. Semmit sem értek ebből az arcból. Még azt sem tudom eldönteni, hogy szép-e vagy csúnya. (…) »Ha túl sokat nézed magad a tükörben, egy majmot fogsz látni.« (…) Lehetséges volna, hogy az ember képtelen megérteni a saját arcát? Vagy csak azért van így, mert magányos vagyok?” Jean-Paul Sartre: Az undor
„Kész vagy az útra tehát, és Didót itthagyod árván? S majd egy szél viszi el vásznaidat, esküdet is? (…) Új szerelem vár rád? Új Didót tudsz-e találni? S néki, amit megszegj, adni megint szavadat? Várat, olyat, mint Karthagó, vajh fel mikor építsz; s nézel a népre alá nagy ormairól? S ha ez meg is lesz mind, és terved az ég se zavarja, lelsz-e, ki így szeret, ott majd feleséget, ilyet? Mint kénes, viaszos fáklyát, izzik a lángom, és szívem, Aeneas, éjszaka, nappal idéz.” Publius Ovidius Naso: Hősnők levelei.
„De szép vagy, kedvesem, igen szép vagy! Szemeid, mint a galambok a fátyolod mögött. A hajad, akár a kecskenyáj, amely leereszkedik Gileád hegyéről. (...) Az ajkad, mint a karmazsin szalag, a csacsogó szád szeretni való. A halántékod, akár egy gránátalmagerezd a fátyolod alatt. Dávidnak tornyához hasonlít a nyakad, amit kőből való bástyák díszítenek; megannyi hősi pajzs. A két melled, mint a gidák, a gazella ikrei, amelyek ott legelnek a liliomok közt. (...) Egészen szép vagy, kedvesem, nincsen rajtad semmi folt.” Énekek éneke
„Mezítláb állok egy tócsában, fekete és fehér csempék sakktábláján. Közelebb hajolok a tükörhöz. (…) Elégedett vagyok az arcommal. (…) Fürdőszobai férfiportré, csempékkel. (…) Újabb testrészeim bukkannak fel a tükörben, a vállam, a nyakam. Húszwattos izzók fényében, négymezőnyi távolságról nézek szembe önmagammal, egyedül állok a sakktáblán. Borotvazselé, a fülemtől az ádámcsutkáig, egyenletesen. (…) Női borotvát használok. Milliméterről miliméterre haladok végig az arcomon, az anyajegynél a kezem megremeg. Két mezővel előrébb lépek, a tükörhöz hajolva ellenőrzöm a végeredményt. (…) Előveszem a szekrényből a piperetáskámat. A kellékeket a mosdó szélére pakolom. Alapozó, szemhéjpúder, szemceruza, szempillaspirál, rúzs. (…) Mezítláb állok egy tócsában, királynő akarok lenni a fekete és fehér csempék sakktábláján.” Kiss Tibor Noé: Inkognitó
„S most újból reánk borul a homály: adná az ég, hogy még sűrűbb lenne! Adná az ég, ezt merjük egész halkan óhajtani, bárcsak eléggé mély lenne, hogy semmit sem láthatnánk áttetsző borúján keresztül! Bárcsak foghatnók már a tollat, s odaírhatnók azt a szót, hogy »Vége« ennek a lapnak az aljára! Milyen kár, hogy olvasóinkat nem kímélhetjük meg a folytatástól, s hogy nem mondhatjuk egyszerűen: Orlando meghalt és eltemették. De fájdalom, az Igazság, az Őszinteség s a Becsület, ezek a szigorú istennők, akik mindig ott virrasztanak az életrajzírók kalamárisánál, harsányan azt kiáltják: nem! Egyszerre, egyazon mozdulattal fújják meg ezüst trombitájukat, s úgy harsogják: Az Igazat! S még egyszer kiáltják: Az Igazat! S harmadszor is egyesítik lélegzetük erejét, és úgy zengik: Az Igazat, semmi mást, csak AZ IGAZAT (...) E zajra Orlando felébredt. Kinyújtózkodott. Aztán fölkelt. Teljességgel meztelen volt, s a trombiták zűrzavarában, melyek egyre ezt recsegték: az Igazat! az Igazat! az Igazat!, meg kell vallanunk-hogy nő volt!” Virginia Woolf: Orlando
Kitiltottak egy nőt az antwerpeni állatkertből, mert túl intim viszonya volt egy csimpánzzal Adie Timmermans lényegében beleszeretett az antwerpeni állatkert egyik hím csimpánzába, azonban emiatt kitiltották az állatkertből. „Szeretem ezt az állatot, és ő is szeret engem” – mondta Adie Timmermans a LADBible szerint. A feldúlt nő azt mondta, hogy négy éve minden egyes héten meglátogatta a Chita nevű főemlőst. Ezeken a látogatásokon állítólag csókokat is küldtek egymásnak az üvegen keresztül. Timmermans teljesen biztos benne, hogy Chita ugyanúgy érez iránta, ahogy ő a majom iránt. Nem is meglepő, hogy erre a szituációra az állatkert dolgozói is felfigyeltek, de először akkor kezdte el aggasztani őket a helyzet, amikor Chitára elkezdtek másképp nézni a fajtársai, visszautasították a közeledését. „Egy olyan állatot, amelyik túlságosan az emberekre koncentrál, kevésbé tisztelnek a társai. Szeretnénk, ha Chita minél inkább csimpánz lenne” – mondta Sarah Lafaut, az állatkert kurátora. A szerelmes nő mindezen érvek ellenére továbbra is dühös, amiért kitiltották az állatkertből, de tudja, hogy nincs más választása. Úgy tűnik, hogy az állatkert már így elkésett a döntéssel, a kár ugyanis visszafordíthatatlan. Az állatkert jelentése szerint Chitát már soha nem fogják visszafogadni a csimpánzok a közösségbe, mert már egész fiatal kora óta folyamatos interakcióban volt emberekkel.
„Az istenek meghaltak. A lángok felcsaptak a csillagokig, a csillagok lehulltak a mélybe, és sisteregve hunytak ki az óceán vizében. Az emberiség eltűnt a föld színéről, a tűz elemésztette a sziklákat, a föld maga is megváltoztatta az alakját. A csaták zaja elült, a tűz kihunyt, a világra sötétség borult. A tengerek és folyók megáradtak, a vizek elárasztották a földet, és elmerült a mindent elfedő óceánban. De a végtelen vízből lassan új föld emelkedett ki. Először a magas hegycsúcsok bukkantak elő, és a hegyekből zubogva ömlött az éltető édesvíz. Az óceán hullámai lecsendesültek, a föld színe megszáradt, a vizekben halak ficánkoltak, és a hegyormok felett kiterjesztett szárnnyal keringtek a sasok. A régi istenek meghaltak, de az élet nem pusztult ki. A bűntől, esküszegéstől, jogtalanságtól és kegyetlenségtől megfertőzött régi világ helyén új élet sarjadt. A Valhalla füstölgő romjai mellett, az Ida mezején új istenek tanácskoztak, és elhatározták, hogy az új korszakban a béke és az igazság fog uralkodni fent és alant. Az ég boltjára új nap kapaszkodott, melegebb és fényesebb, mint amilyet Odin alkotott. A hold és a csillagok visszatértek az égre, és fényük új reményt öntött a halandók szívébe. Mert a földön ismét megjelent az ember. Az emberiség ősei a világégés elől az Yggdraszil odvába menekültek, és a lángok nem tudták teljesen elpusztítani a világkőrist. Az új földet az ő magzataik népesítették be, ők építették az első házat, megművelték a mezőket, és kezük nyomán boldog élet sarjadt. Az istenek kiengesztelődtek odafent, itt lent pedig eltűnt a bú és baj, és csak bánatos énekekben emlékeztek a szörnyű időkről, az istenek alkonyáról, a világ pusztulásáról.” Román József: Mítoszok könyve
„Nyilvánosságra hozni ami az egyén életében a legbensőbb, ami a legmagasabb értéket rejti, ami a »világ« szemében nevetségesnek, jelentéktelennek, nyomorúságosnak tűnik. A művészet ezt a nyomorúságot hozza a napvilágra. Ez a művészet szerepe. (…) És íme ennek az élet-halál harcnak a haditerve: a kezdet kezdetén megvetésem áll a Történelem iránt, a köznapi és hivatalos világtörténelem iránt, mely tömegmozgalmakkal, tömegideológiákkal kormányváltozásokkal, hatalmi terrorral, tömegháborúkkal tömeggyilkosságokkal van elfoglalva…
S szemben ezekkel a »hatalmakkal« ott áll a Kicsi, Szegényes, Védtelen de nagyszerű egyéni emberi élet történelme. Csak ebben az »egyéni emberi életben« őrződött meg máig is az IGAZSÁG. Ezt kell megvédeni a pusztítástól és a feledéstől. Megvédeni a világ összes hatalmával szemen.” Tadeusz Kantor: Halálszínház
Impresszum
Melancholy Rooms Szerkesztette: Kukk Zsófia Előadásfotók: Horváth Judit Tördelés: Báthori Róbert 2022.
KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ 1052 Budapest, Petőfi Sándor u. 6. www.katonajozsefszinhaz.hu
A KATONA KIEMELT PARTNERE: A KATONA BUDAPEST FŐVÁROS ÖNKORMÁNYZATA FENNTARTÁSÁBAN MŰKÖDIK
A FELBECSÜLHETETLEN PILLANATOK TÁMOGATÓJA