“
előretolt
IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
hely ő rs é g 2
Marton Péter tárcái
Istennek címeztem, de úgyis
IV. évfolyam 2. szám
4
Kertész Dávid novellája
5
Ajlik Csenge és Baricz Dezső versei
te kapod meg
vezérvers
“
2020. január 11.
ezt a levelet
Birtalan Andrea
Quatrén A tömbházak fölött rokkant vattacukrok Légáramlat-vonatokon robognak A tág pupillájú betonóriások egyenként nyalnak a sötétedő égbe
Mire nem vesz rá még az életösztön? A pajzsaikat kereső mirigyek – mágikus duzzadó játék, belső börtön – Túlnövik élőhalott gazdáik testét
Agár I–III. (hegesztett fém, 30 × 21 × 17 cm; 31 × 23 × 18 cm, 2019)
portré
Milyennek képzeled a kétségbeesést?
Kétszázhúsz éve született a szódavízgyártás magyarországi elindítója
Csodálkoznak, hogy az öreg Jedlik Bonczidai Éva milyen régen rájött már erre
nem hegedű és nem gitár ez a lágy dal
Az első villanymotor megalkotása, a dinamóelv első leírása, a szódavízgyártás magyarországi elindítása és tökéletesítése – kevesen tudják, hogy mindez egy magyar bencés szerzetesnek köszönhető. És ez csak néhány kiragadott példa a 220 évvel ezelőtt született Jedlik Ányos természettudós, feltaláló, egyetemi oktató szerteágazó kutatásainak eredményeiből.
Hogy rajzolnád le az alapvető bizalmat?
„Jedlik nemcsak kiváló természettudós volt, hanem egyszersmind nevezetes feltaláló is. Találmányai közül először szódavízgyártó készülékét, a szifont említjük, mely ma óriási men�nyiségben van forgalomban, de vajmi kevesen tudják, hogy azt az elhunyt öreg benczés tudós találta föl. A dynamo-gépek elvét Jedlik állította föl, s egy készüléke máig is ott van az egyetem fizikai intézetében. Az ő találmánya az elektromágneses forgó is, melynek eredetije a pannonhalmi múzeumban látható. Ugyancsak az ő találmánya az u. n. osztógép (eredetije szintén Pannonhalmán látható), mely tökéletesség dolgában az azóta keletkezettekkel máig is versenyez. Ennek a gépnek az a sajátsága, hogy igen kis
távolságra igen sok vonalat húz egy gyémánttű segélyével, így 1 milliméternyi térre egy üveglapra 600-1000 vonalat képes húzni. Az egyetemen a Jedlik által e gépével készített üveglapokkal, u. n. üvegrácsokkal eszközölnek még ma is fénytani kísérleteket. Találmányai közül nevezetes a csöves villámszedő, mely sajátságos szerkezetű villamos sűrítő a villamszikrát egy méternyire képes kinyújtani. E találmányáért a bécsi villamos kiállításon 1878ban a haladási érmet nyerte. Ha az egészet forgatják, a forgás által a gömbök egymáshoz érve, lánczot alkotnak, s a két felső gömb közül kipattan egy méternyire a villamos szikra” – foglalta össze e kivételes életmű jelentőségét Thewrewk István a Va-
sárnapi Ujság 1896. január 19-i számában, amelyben címlapon emlékeznek meg az egy hónappal korábban elhunyt nagy tudású bencés szerzetesről. Hit és tudományszeretet Jedlik István 1800. január 11-én született az akkori Komárom vármegyében, Szímőn. Szülei, Jedlik Ferenc és Szabó Rozália egyszerű földművesek voltak, de gondot fordítottak tehetséges gyermekük taníttatására. Az édesapa a tízéves fiút Nagyszombatba vitte tanulni a bencések gimnáziumába, de a negyedik osztályt már Pozsonyban járta, hogy németül is megtanuljon. Ottani tanára, Gácser Leó hatására a hatosztályú gimnázium elvégzése után Pannonhalmán kérte a bencés rend-
be való felvételét. Osztálytársa és unokatestvére, Czuczor István – a későbbi költő és nyelvtudós – is ezt az utat választotta, és 1817. október 25-én, amikor beléptek a Szent Benedek-rendbe, Jedlik az Ányos (Anianus), Czuczor a Gergely nevet kapta. Eötvös Loránd, aki az egyetemen Jedlik utódja volt, később pedig a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, a pannonhalmi éveket tartotta a legmeghatározóbbnak a feltaláló sorsát illetően: „Ez volt a döntő lépés életében. Kezdete nemcsak tudományos pályájának, hanem egyénisége alakulásának, jelleme fejlődésének is. A rendíthetetlen hit Istenben, a tudományszeretet, a tanítónak soha nem lankadó szorgalma, az embertársainak bajai iránt fogékony jó szív, az önzetlen hazaszeretet, mind olyan vonások, melyek Jedlik jellemében rendjének hagyományos szokásai nyomán indultak fejlődésnek és erősödtek meg. folytatás a 3. oldalon
a nép sem kelt fel, alszik; valami furcsa öntudatlan újszülöttek tombolása
bitófát ácsoló anyákról álmodom kopog a kalapács, az eső, a gyermek a valóság kínpad, folyton összevernek
Hány decibelesnek képzeled a remegést? A negyven fokban cingár alakok örülnek Lábujjukon a mennybemenetel cetlijével Lopva táncoltatják szétszurkált karjukat
Kint, a sík mezőn párducmintás szőnyeg Kigyúlt PET-palackok durván füstölnek Akárcsak keresztény templomban a tömjén Ez a város talán még él, ez a város: Quatrén.
2
előretolt
helyőrség
szerkesztőségi terepasztal ÍRNI KELL, PHŰ Az ember meg van győződve róla, hogy a gondolatai egyediek, és általában arról is, érdemesek arra, hogy a világ megismerje őket. Aztán ez ahhoz vezet, hogy leírja és közli őket. Ma már nem kell szorongva várni a válaszlevelet az újságtól, elég, ha felpakoljuk a közösségi oldalakra, aztán alatta ki is alakul az élő és hálás párbeszéd. Azonnali visszajelzés, mintha élőben tolnánk. Emellett pedig ott a szépírás. Ennek általában csak a neve ez, de szó se róla: hogy egy nagy kiadó kiadhassa a műveinket, az bizony kemény menet. Meg kell felelnie a szövegnek, el kell fogadni a szerződést, miegymás. A hibák, a rossz konstrukció miatt könnyen lehet, hogy visszadobják a kéziratot. Az ember ilyenkor azzal nyugtatja magát, a Harry Pottert is sokszor vis�szadobták, hát keresünk másikat. Miután ez sokszor megtörténik, jön a végső elkeseredés: magánkiadás. Ennek az a lényege, hogy a kiadó megússza a kizárólag valódi kvalitást jelentő kéziratok közlé-
Leczo Bence sét, és inkább azon szerzők műveit közli, akik fizetnek érte. Ami ugyan nem értékítélet, de mivel gyakorlatilag bárki kiadhat bármit, ezért itt sokkal több a bóvli, mint egy piaci alapon működő kiadó esetében. A magánkiadók rendszerint azzal reklámozzák magukat, hogy a könyvkiadás vagy a könyv mindenkié. Ami egyébként így is lenne, ezzel viszont nemcsak a könyvvé válás folyamatát züllesztik le, hanem a szakmai fejlődés lehetőségét veszik el olyantól, aki állítólag számukra a legfontosabb. „Margittay Edina még soha nem volt egymáséi. Dacára ezen a verőfényes, kora őszi reggelen kisportolt léptekkel haladt el az épületek övezte Váci utcán, melyen szerette a meg-megismétlődő metró és autó tülkölést nagyon, a felhangzó arab’s és székely nyelvet, valamint az Air-kondícionálások hűvösében ejtőző Romániai Nénikék tarka forgatagát. Kedvenc utcája volt!” – érzi az ember, hogy ezzel a részlettel valami nincs rendjén. Igazából
csodálatos, mert egy mondat sem stimmel. Parti Nagy Lajos direktrossz műve, A test angyala kezdődik így. Csodálatos, ha az ember tud így írni. Borzasztó, ha az ember csak így tud írni. Meg lehet tanítani bárkit írni, ez rendjén van. Már a görögök is mesterségként kezelték a művészetet. A mesterségbeli része tanítható. A zseni része viszont nem. Állítólag vannak olyan írók, akik mindenféle rákészülés és tanulás nélkül tudnak zseniálisakat írni. Ha vannak is, ritkán. A többieknek pedig marad a gyakorlás, a szakma elsajátítása és aztán a publikálás. Vagy közben is lehet, de húsz év múlva csak azért vesszük majd meg első kötetünk példányait, hogy a kert végében elföldeljük őket. Ha pedig megspóroljuk a tanulás éveit, pár tízezer forintunk bánja majd, és szinte azonnal kézbe kapjuk a kötetet. Örülünk neki nagyon, mutogatjuk mindenkinek, és bele se gondolunk, mennyivel jobb lehetett volna.
tárca
Hezitáló (hegesztett fém, 180 × 120 × 90 cm, 2015)
Marton Péter
KESZTYŰ „Elvesztettem a kesztyűmet / szidott anyám érte / annak, aki megtalálja / csókot adok érte”, énekeled önfeledten, a mellettünk elhaladók tekintetétől nem zavartatva, miközben éppen ahhoz a buszmegállóhoz közeledünk, ahol az eset két napja történt, legalábbis a sejtésünk szerint, én meg kimondom, amire te is gondolsz, hiszen igazi (egymásba) őrült pár módjára egy srófra jár az agyunk, hogy „Azért tartsuk nyitva a szemünket, hátha itt hever valahol!”, és egy kicsit le is lassítunk, miközben rezignáltan viccelődünk, hogy „Lehet, hogy világ körüli útra ment szegény”, „De nem biztos, hogy tehet róla”, „Lehet, hogy csak felkapta valami lappföldi turista, mert a sajátjának hitte, és elvitte északra”, „De ha jó fej, akkor utána a Mikulásra bízta, szóval most bárhol járhat széles e világon”, „Viszont elképzelhető, hogy a Mikulás elpottyantotta valahol, talán Thaiföldön”, „Legyünk reálisak, inkább valahol az északi féltekén, és nyilván azon belül sem a görög tengerparton”, „Jó, akkor egy dániai magyar találja meg, akinek pont jól jön, és visszatér vele Magyarországra, már csak az a kérdés, sikerül-e a kesztyűnek hozzánk visszajutnia valahogyan”,
és ekkor, ebben a pillanatban, miután a buszmegállót már csalódottan magunk mögött hagytuk, és a következő sarkon befordultunk, egy pestiesen Demszky-karónak nevezett képződmény tetején gondosan elhelyezve ott találjuk a kesztyűdet, nem semmi történet, még ha az általunk dialogizáltnál egyéb változatai életszerűbbnek is tűnhetnek; de akkor még nem említettem, hogy a múltkor, az egyik reggel, a nagy világatlaszt kinyitva találtam a nappalinkban: Lappföldnél volt szétterítve, a kesztyűd pedig kinyújtott mutatóujjal hevert rajta, a hegye valami Kierinki nevű településre bökött éppen, és csak annyit mondhatok, hogy gyanús ez nékem.
ismerősöm ott, afgánok is, összejártunk, teázgattunk, jókat beszélgettünk, és persze kellett olykor súlyos eseteket operálnom, de a Kalasnyikovtól szerzett lőtt sebesüléseket hamar megszoktuk, általában van utánuk kimenet, a golyó távozik a testből, úgy pedig a műtét tiszta meló, még akkor is, ha a páciens közben meghal, nekem inkább az aknákkal volt bajom, azok nélkül jobb lett volna, itthon meg is mondtam a kollégáknak, hogy amputálásra többet ne írjanak be, túl sok lábat kellett már levágnom érzéstelenítés nélk---
KABULI FRAGMENTUM
„Ott tanultam én is Pesten, a BGF-en csináltam meg a BA-t” –> „Aha… De hogyhogy nem Szlovákiában, mármint közelebb az otthonhoz?” –> „Hát, mert volt egy ilyen ösztöndíj felvidéki magyarok számára” –> „Jaaa…. és hol csináltad a mesterdiplomádat?” –> „Azt Prágában, a Károly Egyetemen, mert ott meg volt ösztöndíj szlovákoknak” –> „Ez jó, höhö…” –> „Hát igen, az ember él a lehetőségekkel, ahogy adódnak” –> „Világos – fasznak kell egy identitás, ha lehet több is!” –> „De nem? Ide, a misszióba meg EU-állampolgárként jelentkezhettem, szóval volt mostanra minden” –> „Erre koccintsunk szerintem!” –> „Kár, hogy itt, mármint odakinn, mégis csak egyféleképpen gondolnak ránk, mint nyugatiakra” –> „Jaja. Miközben a nyugatiaknak mi keletiek vagyunk – vagy kelet-európaiak. Egy biztos! A kabuli éjszaka az a kabuli éjszaka!”
…naná, az emberek gyakran kérdik, milyen volt a Vöröskereszttel Afganisztánban a nyolcvanas években, szeretnek beszéltetni erről, nekem meg el kell magyaráznom, hogy jobban teszik, ha elfelejtik a kliséket, mert nem volt az az elejétől a végéig szörnyűség a köbön, volt viszont nagyon sok kedves
KABULI ÉJSZAKA
KÉPESLAP A VILÁGBÓL
Tova (hegesztett fém, 100 × 44 × 25 cm, 2017)
KÁRPÁT-MEDENCEI TEHETSÉGGONDOZÓ NONPROFIT KFT.
IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
„Boston! Surprise!”, kiabálja torkaszakadtából az alkonyi napsütésbe a szentendrei Duna-ág partján a brazil fociválogatott mezét (és Neymar nevét) viselő, inspirációt Godzillától merítő kínai kisfiú, a part fövenyén rácok örökébe lépett kissrác a test-
vérei üdvrivalgása közepette, mielőtt nekiszaladna, hogy a két oldalról közrefogott jókora követ ballisztikus pályára állítsa és nagy csobbanással a vízbe vesse, mire az őt figyelő indiai idegenvezető, aki egyébként azért van itt, hogy brit turistáknak mesélje el a hely történelmét globálisan elfogadható szolgáltatás-színvonalon, kicsit elfordul, és még így is hallom, ahogy a telefonjába mondja: „OK Google, find me anime series with the phrase <Boston, surprise>!”; miközben dolgozik a szerver, néhány ezer kilométerre innen, és valahol másutt atomok hasadnak, víztömegek zuhognak alá vagy lángok emésztenek szenet és/vagy biomasszát, hogy ez a szerver működhessen (amíg az interneten bármit látsz, valaki valahol bekapcsolva hagyott egy számítógépet!), feljebb a parton egy ukrán anyuka veszekszik a maga anyukájával, és a szerény nyelvtudásommal is értem, hogy a helyes babakocsi-használatról oktatja ki éppen („Hátrafelé húzva kell lejönni, látom, te már elfelejtetted!”); a levegőben ezalatt a puszták gyrosának illata terjeng dobgéppel és francia vokállal támogatott jazz ütemére, a felettünk parkoló zsebkendőnyi felhőből pedig váratlanul leszakad az ég – Szentendre, surprise!
A BACKLOG INKONVENIENS „Az autó arra van, hogy használják”, jelenti ki Ellenszenves úr, aki a söröskorsóm oldalán tükröződik piciben – kis tükörképéből sugárzik, hogy megadatott neki, amit alapvetően szükségesnek gondolt az életben, összejött már az autóházgyerek; mire hölgytársasága válaszol: „Így van, priorizálni kell, én is totálisan így vagyok ezzel, ebből a szempontból nálunk én vagyok a szélsőség, de ami sok, az sok, a hétköznapokban a backlog nagyon inkonveniens!”, miután ez elhangzik, kortyaimmal elmerülünk egymásban, win-win, kölcsönösen.
Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) Lapigazgató: Demeter Szilárd Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség Íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma E-mail: szerkesztoseg@kmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21.
2020. január
előretolt
helyőrség
3
folytatás a 1. oldalról
portré Szerzetesi életéből származott azonban egy nagy hibája is, a félénk zárkózottság, amely akadályozta, hogy másokkal érintkezése által tudományos látóköre bővüljön, és hogy viszont ő tudományával másokra éltető hatással legyen…” Jedlik Ányos a próbaév kitöltése után bölcsészeti tanulmányokat folytatott a bencés rend győri líceumában, majd Pesten matematikából, fizikából, filozófiából és történelemből szigorlatozott, és doktori címet szerzett. 1825-ben pappá szentelték, majd a rend döntése értelmében visszatért Győrbe tanítani. Már ekkoriban is előszeretettel végzett fizikai és kémiai kísérleteket (a tudományterületek akkoriban még az oktatás szintjén sem különültek el élesen egymástól), találmányokat fejlesztett, bővítette a szertárát és tanulmányi utakat tett. Kezdő tanárként az áram mágnesre való hatását és az elektromágnes működését tanulmányozta, mely az 1820-as év nagy felfedezése volt, de 1828-ban a világon elsőként Jedlik Ányos készített elektromotort. Ő amolyan magányos tudós volt, sokszor tapasztalta, hogy „némely természettani tünemények, melyekre csak saját belátásom és kutatásom által jöttem, másoknál már jóval előbb ismeretesek” voltak, csak neki nem állt módjában értesülni erről. Az elektromágnes és a higanyvályús kommutátor alkalmazásáról is szerényen azt gondolta, hogy már másnak is eszébe juthatott, ezért meg sem kísérelte nagy dobra verni a találmány hírét. Mint azt Mayer Farkas OSB Epizódok Jedlik Ányos életéből című alapos munkájában megjegyzi: később, amikor Jedlik Pozsonyban olvasta a Poggendorf-féle Annalen der Physik 1834-es évfolyamának 206–208. oldalán William Ritchie (1790– 1837) cikkét az „electro magneticus forgonyokról”, azonnal melléírta: „Jam anno 1829 Jaurini expertum est.” (Már 1829-ben Győrött kikísérleteztetett.) Professzor, nemzetőr, feltaláló 1840-től a pesti tudományegyetem bölcsészeti karának fizikai tanszékvezetője lett, az egyetemi szertár bővítése a szívügye volt, és mivel a közvetlen közelében lakott, rengeteg
időt töltött azzal, hogy ő maga is elvégezze a kor legnagyobb felfedezéseit lehetővé tevő kísérleteket, sokszor apróbb módosításokkal tovább is fejlesztette az ismert eszközöket, lépést tartott az európai vívmányokkal, sőt később is előfordult, hogy meg is előzött egy-egy hivatalosan bejelentett felfedezést. 1844-ben a közoktatás nyelve hivatalosan a magyar lett, azonban az egységes magyar műszavak hiánya nagy nehézséget jelentett – a magyar tudományos nyelv kialakításában Jedlik Ányos is szerepet vállalt. Olyan szavakat köszönhetünk neki, mint az áram, eredő, hátrány, lejtmérés, lejtmérő, tolattyú, vetület, zönge, dörzsvillanyosság, fénytöréstan, hangszekrény, hullámhossz, hullámvölgy, léggömb, légnyomás, műanyag. Az 1846/47-es tanévtől dékánná választották, de az 1848/49-es tanévben már nem tarthatott előadást az egyetemen. „Jedlik a nehéz időkben sem hagyta el Pestet, bár testvére hívta haza a szülői házba. Amikor Jellachich megkezdte támadását az ország ellen, ő is bekapcsolódott a főváros védelmébe. A 49. évében levő tudós beállt a népfelkelők közé. Naplója szerint már jún. 27- én 4050 forintért puskát vett, szeptember elején puskaport, puskapor-tartót, megfelelő ruházatot szerzett csákóval együtt. Többször is részt vett a város védelmére készített sáncok ásásában a kritikus szeptemberi napokban, amíg a szept. 29-i pákozdi győzelem el nem hárította a veszedelmet. Később féltő gonddal őrködött szertára felett, bár akkor már kulcsait is elvették tőle. Hentzi Buda ostroma alatt gyújtó és romboló lövedékekkel bombázta Pestet. Ekkor Jedlik – szertári jelentése szerint – »a bombáztatás veszedelmétől a műszereket mentendő, kölcsönzött generál-kulccsal nyittatá fel a szertárt, és annak szereit a bombáztatás alatt nem kevés erőfeszítéssel nagyobb részint a pincébe és az egyetemi épület biztosabb helyeire törekedett menteni a lehető megsemmisülés elől«” – írja Holenda Barnabás a Jedlik Ányos élete és alkotásai című munkájában. Jedliket fél év huzavona után a haditörvényszék felmentette, 1850-től
ismét taníthatott – német nyelven. Abban az évben jelent meg a Természettan elemei című művének első – és végül egyetlen – kötete Sulyos testek természettana címmel, melyben a mechanika, hangtan és a kémia kérdéseit is tárgyalta. A magánkiadásban megjelent művet a Magyar Tudományos Akadémia 200 arannyal jutalmazta, és 1858-ban rendkívüli módon, a levelező tagságot átugorva rendes tagjává választotta Jedliket, aki a következő évben A Villany-telep egész működésének meghatározása címmel tartotta meg székfoglaló értekezését. Jedliket sokáig foglalkoztatták a galvánelemekkel kapcsolatos kérdések, megkísérelte tökéletesíteni őket, a Bunsen-elem módosításával hozta létre a Jedlik-elemként emlegetett találmányát. Az elemekből Csapó Gusztávval és Hámár Leóval telepeket épített, és kiküldték az 1855-ös párizsi világkiállításra. Párizsban olyan hanyag módon bántak a műszeres csomagokkal, hogy a száz elemből álló telep tönkrement, és csak a szerkezetét tudták bemutatni, és a bizottság csak egy kis telepet láthatott működés közben, de így is bronzéremmel jutalmazta. Öngerjesztés és egysarki villamindító Már 1858-ban rájött a dinamó elvére, ezzel hat évvel előzte meg Siemenst. De ez is csak utólag derült ki, miután a professzor már nyugdíjba vonult, és visszatért rendje győri házába, ahol több mint fél évszázaddal azelőtt megkezdte tanári működését. „Ma már csak feltevéseink lehetnek arról, hogy mikor és hogyan akadtak Eötvösék Jedlik felfedezésének nyomára. Elképzelhető, hogy 1886-ban, amikor végre elkészült az új fizikai épület, és nemcsak az Eötvös-család tudott átköltözni az itteni új lakásba, de a kísérleti eszközöket is át kellett szállítani a régi egyetemi épületből az újba. […] Vagy talán előkerült az 1861-es Pótleltár, amelyben az öngerjesztés elve alapján működő egysarki villamindító rövid leírása szerepel. Ez így fejeződik be: »Czélszerű használtatás végett az eszköz rövid leírása és kezelési módja az alapdeszka alá csatolt írásban olvasható. Kigondolva lőn Jedlik Ányos által, elkészítve pedig Nuss pesti gépész műhelyében 1861. Beszerzési ár 114 for. 94 kr.« A két tanársegéd, Bartoniek Géza 32 éves, Klupathy Jenő 25 éves volt 1886ban. Klupathy nem sokkal előtte doktorált Eötvösnél. Érdeklődése akkor már az elektromos és mágneses jelenségekre terjedt ki. Jól ismerhette Siemens dinamóelvét. Elcsodálkozhattak, elgyönyörködhettek azon, hogy az öreg Jedlik milyen régen rájött már erre az elvre” – jegyzi meg Mayer Farkas. Azonban az 1873-i bécsi világkiállításon nagy feltűnést keltett Jedlik
Harcoló (hegesztett fém, 240 × 130 × 90 cm, 2014)
Kedves Olvasónk! Mindannyiunknak vannak kiemelkedő olvasmányélményei, amelyekhez időről időre visszatérünk, és amelyek iránytűként működhetnek életünk során; gyakorta idézzük őket, hivatkozási pontként tekintünk rájuk, jó szívvel ajánljuk barátainknak. Ha szeretné megosztani velünk az irodalommal és kultúrával kapcsolatos gondolatait, vagy beszámolna a legmeghatározóbb olvasmányélményeiről, emlékezetes színházi előadásokról vagy kiállításokról, írjon a szerkesztoseg@kmtg.hu vagy a 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. címre. A közérdeklődésre leginkább számot tartó, továbbgondolásra késztető írásokat közzétes�szük az OLVASÓINK AJÁNLJÁK című rovatunkban.
2020. január
Dr. Jedlik Ányos – Ellinger Ede fotója a Vasárnapi Ujság 1896. január 19-i számában „csöves villámfeszítője”, melyet Siemens javaslatára a nemzetközi bizottság díjjal tüntetett ki. De számos érdekes találmány és újítás kötődik a bencés tudós nevéhez – Jedlik részben vagy teljesen megvalósított feltalálásai, felfedezései címmel Ferenczy Viktor kiváló monografikus könyvének függelékében például 76 tételt sorol fel. Jedlik nyugalomba vonulása után sem tétlenkedett, érdeklődéssel olvasta az új tudományos publikációkat, egyszer meg is jegyezte, amikor újabb könyvcsomagot kapott: Bár időt is küldenének mindegyikkel. Halála előtt néhány nappal a 95 éves szerzetes Acsay győri igazgatónak mondta el az életfilozófiáját is ös�szegző szavakat: „Kedves rendtárs úr, életem hosszú volt, de a munka sohasem fárasztott. Hová kellene lennünk, ha az Isten a munkára való képességet megvonná tőlünk.” Sírkövén kedvelt zsoltáridézete olvasható: „Az igazak örökké élnek, és az Úrnál az ő jutalmuk.” „A fizikában tanulok, mulatom, gyönyörködöm” Eötvös Loránd, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke 1897. május 9-i beszédében megemlékezett a tudós érdemeiről és különös sorsáról: „Jedlik is így magára hagyatva járt öncsinálta útján, és mégis nemegyszer azon nagy fölfedezések nyomán haladt, melyek e századnak dicsőségét teszik. Ő sokat keresett és sokat talált, de mert maga nem hirdette, honfitársai nem vették észre, a külföld nem látta az ő találmányait, azért a világ tudományos irodalmában a neve alig fordul elő a XIX-ik század fölfedezőinek sorában. Amit nem tehetett meg a világ, mert nem tudott róla, tegyük azt meg legalább mi. Írjuk oda az ő nevét az ő alkotásaihoz.” Azóta több lelkiismeretes írás is született erről az életműről, de ezt a portrét most mégsem Jedlik Ányos emlékezetének ismertetésével zár-
Forrás: Digitális Képarchívum
nám. Ehelyett próbáljuk meg elképzelni ezt a zömök és erős testalkatú tudóst minden furcsaságával együtt. Például 1826-ban, hogy rendtársait meglepje, szódavízgyártó gépet fejlesztett, ennek leírását Bécsbe küldte, a Zeitschrift für Physik und Mathematik című folyóiratnak, amely a latin nyelvű cikket meg is jelentette német fordításban. Lássuk magunk előtt a fiatal tanárt, aki elkezdett dohányozni, csak hogy ne tartsák különcnek dohányos kollégái. És bár olyan megpróbáltatásokon volt túl, mint ifjúkorában egy hónapokig tartó vaksággal és rekedtséggel járó betegség, vagy egy olyan komoly sérülés, melyet akkor szerzett, amikor pozsonyi tanárkodása idején leesett egy ház második emeletéről, nagy félelme mégis a kopaszodás volt. Pestre költözése után nem sokkal, 1842. április 14-én megvette a Nincs kopasz fej többé című könyvet, a haját nap mint nap zöld dióhéj olajos kivonatával kente be, amitől rozsdaszínű lett. Egy anekdota szerint kilencvennégy éves korában egy festőművész lefestette a Tudományos Akadémia részére, de neki nem tetszett a róla készült portré. Miért nem jó? – kérdezte a művész. –Mert nekem több hajam van – felelte Jedlik. De végül lássuk magunk előtt az egyetemi professzort is, aki hallgatói előtt és nyilvános előadásokon is szenvedélyes lelkesedéssel mutatta be a kísérleteit, cikket írt a Pesti Naplóban az asztaltáncoltatásról, tudományos magyarázatot keresve az akkoriban itthon is egyre népszerűbb spiritiszta mutatványra, és fáradhatatlanul végezte igazi tudományos kutatásait is, miközben új készülékeket tervezett. Amikor egyik rendtársa arról kérdezte, miért épp a fizika tanulmányozását választotta, ezt felelte: „Látja, minden tudományágban tanulhattam volna eleget és szépet, de a fizikában tanulok, és egysersmind mulatok, gyönyörködöm is.” IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
4
előretolt
helyőrség
novella A VÉLETLEN MŰVE Az ablakot mindig résnyire nyitva hagyom. Ha a szomszéd lépcsőház udvarán keresztül felmegyek a padlásra, onnan ki tudok menni a házunk gangjára a harmadikon, és ott már csak egy korláton kell átmásznom, hogy a párkányra érjek és kinyissam az ablakot. Ezzel otthon is vagyok. Hetek óta így közlekedem. Kicsit körülményes ugyan, de el tudom kerülni a főbérlőmet meg a behajtókat. Két hónapja nem fizettem rezsit, se lakbért. Kell egy kis idő, na. Itt vagyok a nagy ugrás előtt, csak pár hét kell még. A kiadómmal jövő hónapban lejár a szerződésem. Le kell adnom a kész kéziratot, vagy fizethetem vissza a teljes előleget. Jelenlegi anyagi helyzetemet tekintve ez kizárt. Pedig nem volt ez mindig így. Egy évvel ezelőtt pontos elképzeléseim voltak. Megvolt az alapötlet, a vázlat, sőt még egy pár fejezet is. Az évszázad krimije lett volna. Persze a krimi csak keret, igazából mélyszociológiai elemzés korunk társadalmáról. Vagy ilyesmi. Nem tudom, soha nem értem a végére. Fél éve egy sort sem írtam. Mást sem csináltam igazán. Reggel felkeltem, leléptem otthonról, hogy a főbérlő
Kertész Dávid
meg a többiek ne találjanak meg, aztán késő este hazamentem. Először úgy gondoltam, kell az ihlet. Valami, ami beindítja az agyam. Eljártam helyekre, gondolkoztam, csövesekkel ismerkedtem, gondoltam, az majd inspirál. Francot. Aztán utaztam, elugrottam ide-oda, hátha a környezetváltozás jót tesz. Nem jött be. Szép lassan kezdtem megszakítani az emberi kapcsolataimat is, gondoltam, a magány előhozza belőlem a rejtett ötleteket. Ez se működött. Aztán beszereztem egy pisztolyt meg egy üveg piát, és elhatároztam, hogy agyonlövöm magam, még a határidők lejárta előtt. Jó tanács a jövő öngyilkosainak: a kínai piacon a Cseng nevű fickótól ne vegyél pisztolyt, nem fog elsülni. Diplomát is árul, arról nincsenek tapasztalataim. Szóval most itt vagyok, az ablakon át közlekedem, nézem a mosatlant, ami két hete rohad a konyhában, és várom a csodát. Tegnap vettem két lottószelvényt, nem nyert. Normális esetben fel-alá járkálnék idegességemben, de félek, hogy a szomszédok meghallják, hogy itthon vagyok, és szólnak a tulajnak.
Továbbálló (bronz, 35 × 55 × 20 cm, 2013) Kell egy kis idő. Túl gyorsan elhúzott ez az év. Pedig jól indult. Minden tiszta siker. Aztán itt ülök és nézem a stukkert, amit a kicsi sárga azzal adott el, hogy kipróbált, megbízható fegyver. Francot. Kiugorhatnék az ablakon, de akkor a szomszédok észrevesznek. Ráadásul, ha eddig nem estem le, nem valószínű, hogy így kéne meghalnom. Mély levegő. Gondolkozz. Mindig van megoldás. Vagy nincs. Csöngetnek, a francba, felkapcsoltam a
Agár (hegesztett fémforgács, 130 × 40 × 60 cm, 2017)
Lapszámunkat DEMCSÁK DÓRA VANDA szobrászművész munkáival illusztráltuk. Demcsák Dóra Vanda 1990-ben született Budapesten. 2014-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán, Karmó Zoltán mester osztályában. 2013-ban Erasmus ösztöndíjjal fél évet tanult Olaszországban, az Accademia di belle Arti di Maceratában, Franko B osztályában. Demcsák Dóra Vanda rendszeres résztvevője a hazai művészeti életnek. Több csoportos kiállításon, művésztelepen vett részt, és egyéni kiállításokon is bemutatkozott. Diplomaévében kezdett fémmel, hegesztéssel foglalkozni, mely azóta is meghatározza munkásságát. „Technikailag három csoportba osztom a munkáimat. Az elsőben a gyűrt fémlemez
IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
gyűrődési törvényszerűségeit alapul véve alakítom ki a figuráimat, mivel a gyűrés mint gesztus – mint síkból teret létrehozó deformáció – izgalmas, teremtő és inspiráló a számomra. A második csoporthoz sorolom az esztergálás után hulladékként megmaradt folyóforgácsból épített szobraimat, melyeket maga az anyag inspirált könnyedségével. Ezen munkák fesztelenek, játékosak, légiesek, kontrasztba állítva őket fémszobor voltukkal. A harmadik csoportot az egyéb fémhulladékból építkező kacatszobraim alkotják, melyek folyamata az újrahasznosítás gondolatiságán alapul” – összegezte a művész. Mint mondja, munkáira mindig is jellemző volt a figuralitás, a dinamizmus és a kísérletezés. „Evidenciaként találtam rá a fő motívumomra – a lóra, mely gyerekkoromtól nagy hatással van rám, csodálatom tárgyát ké-
lámpát, biztosan megláttak. Amilyen halkan csak tudok, a bejárati ajtóhoz kúszom, kinézek a kukucskálón. Egy csaj, nem a főbérlőm. Nagyon ismerős, de nem tudom belőni, ki lehet. A stukkert begyömöszölöm a gatyámba és ajtót nyitok: – Szia, ismerlek? – Ismerhetsz. Beengedsz? Jöjjön, aminek jönnie kell. Félreállok, a lány, mintha otthon lenne, belép a lakásba, lelöki a dzsekimet a székről és leül. – Nem kínálsz meg valamivel? – Nincs semmim. – Főzhetsz egy kávét. Kulcsra zárom az ajtót és nekilátok a kávéfőzésnek. Elveszi a laptopom, és nézegetni kezdi a megkezdett írásaimat. – Nem is rossz – mondja. – Kösz. Szóval ki vagy? – Nem tudod? – Megkérdezném, ha tudnám? – Én vagyok a Múzsa. – Késtél. Közben lefő a kávé, előveszek két némileg tiszta csészét, és töltök mindkettőnknek. – Cukrot? – Így is elég édes vagyok – mondja, és belekortyol, aztán kiköpi. – El kellett volna mosnod a kávéfőzőt. Beleiszom a kávéba. Nincs semmi baja. – Én így szeretem. Szóval te vagy a múzsa. – Írd nagybetűvel. – Kapirgálod a negyedik falat, ügyes. Mit akarsz?
– Ihletet adni. – Zseniális, kezdd el. – Ez nem így megy. Kérek valamit cserébe. – Mit? – A lelked. – Múzsát mondtál, nem ördögöt. – Hogyha nem kell senkinek… Tudod, hogy van ez. A lényeg: add nekem a lelked, cserébe kapsz ihletet, pénzt, paripát, fegyvert. Mi kell még? – Mondjuk a lelkem. – Úgyse használod. – Jogos. Szóval teszem azt, neked adom a lelkem, híres leszek, sikeres meg minden… aztán? – Aztán meghalsz! – Cuki. Honnan tudjam, hogy ez nem csak egy hülye vicc? – Cobain, Hendrix és még egy páran tanúsíthatnák, de nem tudják, vedd ezt bizonyítéknak. – És ha nem akarok meghalni? – Akkor miért tartasz pisztolyt a gatyádban? Nézd, így is, úgy is ki akarod nyiffantani magad, csináld stílusosan. Kiteszem a pisztolyt az asztalra. Végül is mindig van megoldás. – Mit kell tennem? – Most már semmit. Megcsókol. Van nyál a szájában, úgy érzem, kiszippant belőlem egy darabot. Aztán abbahagyja, mosolyog, és az ajtó felé indul: – Kész is, az adósom vagy. Becsapja az ajtót. Még egy enter. Most már van mit küldenem a szerkesztőmnek.
pezi, s mely személyesen és művészileg is fontos számomra. Egyfajta önportréként használom munkáimban, melyekben ösztönös lendület, elevenség, feszültség, vitális energia van jelen” – mutatott rá. Nemcsak a mozdulat, hanem a mozgás maga, nemcsak az élet, hanem az életöröm ereje válik itt láthatóvá. Suhan, halad, tovaillan, egymásnak feszül vagy messzire lendül – ezt látjuk. A szobor mégis stabil. „Adjatok egy fix pontot…” – jut eszünkbe, miközben rácsodálkozunk, hogy egyetlen pont elég az egyensúlyhoz. Csak játék. Öntörvényű és önazonos. A fémbe hegesztett légiesség is. Akárcsak a hulladékból teremtett, mégis-kötődésekből építkező szilaj szabadságtapasztalat. Eleven szobrok ezek. Nézi őket az ember, és nyargalni támad kedve.
Fotó: Bakó Mihály
2020. január
5
előretolt
helyőrség
vers Baricz Dezső
Emlékezések Stella szép volt és mindig kívánatos. a kanapén fekve eszembe jutott teste s hívtam őt, de néha nem hallotta meg, hogy szólítom. Stellát ittam üvegből a kanapén, ritkán kóstoltam zamatos testét az ágyban. Stella nagyon szeretett, s úgy éreztem, hogy mindenemben ott van, s figyeltem az apró kék erek a bőr alatt hogy hordják szét Stellát testemben hidegen, ahogy szeretem. egy nap Stella eltűnt, s én nem tudom, volt-e ágyam, de hűtőm az volt, mert Stella mindig hideg volt velem.
Ajlik Csenge
Vidéki keserű Egyszerre kettő vagyok, édes tehernek születtem le. A mellkasomnál erősen megrántom, és kifordulok magamból. Már be is fordultam, az udvarban az akasztott szárítókötelet nézem. Amire felcsavart az élet.
Pelyhes remény Most bárki elfújhatna, mint utolsó gyertyát Mária szobra előtt. Ne égjen le a temető, száraz nyáron nem lesz hova mennem. Rettegő távolban még bizsereg az életem. Idióta a remény. Kacagva kézen fog, földes testem pusztulásig fújkálja: „Tiszta leszel.” Ha most hiszek neki, soha nem növök fel. ha most hiszek neki, holnap már meg akarok halni. De hallani, ahogy kinevet. Megütném, de épp gyufájával játszik a szélben. Lángra lobbant, és őriz pelyhes tenyerében.
Tizenegy óra
Ló (hegesztett fém, 40 × 28 × 22 cm, 2019)
Értem
Csak játékból
Vizsgálom vajon emberből vagy-e, van-e lelked tested felett. Haraggal fekszem az ingadozásban, térképként tartva önmagam. Ha mégis azt hinnéd, nem vagy fontos, ezt a levelet Istennek címeztem, de úgyis te kapod meg. Mert rettegek attól, amiért könyörögtem. Te jössz, könyörögj értem.
Bábut ledönteni. Tehetetlent kidobni a mozgó autóból. Kövekkel a zsebében fürdeni küldeni. Rákötni egy kötelet, hogy később hű kutya legyen.
Etikett Elképzelésen kívüli lepedőbe csavarodni fulladásig, magzatpózban halálért imádkozni. Kérni, hogy tudjam, hogyan kell temetni. Mikor kell letérdelni és a mellemet verni. Én vétkem, hogy elhittem a világot.
Ha képzelek… …angyalszárnyakat a felhők helyére, és ürességet a templomba rám tör a pofátlan boldogság.
mi Ahogy te szeretetben, én sós vakságban nem élhetek.
Én nem akartam játszani.
Kiállítás Pupillákat ragasztok egy átáztatott képkeretbe. Gyengéden kérdezem, ugye nem haragszol, ha haragszom? Hogy nem vigyáztál se rám se szavaidra, jogosít felszögelni téged magammal szembe: Ebből ez lett.
Aludj igazat! Gondold át magad, ahogy a sötétben a WC felé botorkálva már szétrugdostad a magányodat. Rájöhetsz az igazra, amit addigra már rég nem hiszek annak.
Régen kimentem az erkélyre, mentem ki a nyári éjszakába. Meleg levegőben hideg nyomom kőpárája, ahol még látni a csillagokat. Régen imádkoztam hozzájuk, miközben elképzeltem: a Göncölszekérbe ülve eljutok a világosságig. A lábamat lógattam a Hold alatt. A távolban zúgó utak ciripeltek, majd lekapcsolták a templomok fényeit. Tizenegy óra. Akkor láttam utoljára önmagam.
LAPSZÁMUNK SZERZŐI Ajlik Csenge (1999) költő, író Babits Mihály (1883–1941) költő, író, irodalomtörténész, műfordító Baricz Dezső (1995) költő Birtalan Andrea (1995) költő, slammer Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Ircsik Vilmos (1944) író, költő, műfordító Kántor Mihály (1974) szakíró Kertész Dávid (1993) író Kosztolányi Dezső (1885–1936) költő, író, műfordító Leczo Bence (1996) író Marton Péter (1979) író, egyetemi kutató és oktató Futó (hegesztett fém, 25 × 15 × 18 cm, 2019) 2020. január
IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
6
előretolt
helyőrség
palackposta MIT TEGYEN AZ ÍRÓ A HÁBORÚVAL SZEMBEN?
Babits Mihály
– a Nyugat ankétja –
Szörnyű katasztrófa fenyegeti a világot. Ami küszöbön áll, az emberi kultúra öngyilkossága. De fizikailag is, gyász, halál s alig elképzelhető rettenet mindnyájunknak. Országunk, népünk napok alatt semmivé lehet. S mégis, ha korunk irodalmát olvassa valaki, azt hiheti, hogy mindez egy csöppet se komoly. Az utókor, ha lesz még, bámulni fogja, hogy írásainkban a közelgő veszély gondolata alig hagyott nyomot. Az írók mindenről írnak, csak erről nem, noha folyton azt hangoztatják, hogy az élettel, a valósággal kívánnak kapcsolatban lenni. Csip-csup helyi bajok, faji és osztályérdekek sokkal jobban látszanak izgatni őket, mint a nagy veszedelem, melyben minden faj és osztály egyformán elpusztulhat. Mégis, a külföld írói közt, itt is, ott is, folyóiratokban s irodalmi
ankétekben, fölmerül a kérdés, mintha a furdaló lelkiismeret valamely kérdése volna, amit nem lehet egészen elhallgattatni okos érvekkel: mit tegyen az író a háborúval szemben? Persze hiszen neki is tűrni kell a veszélyt s a földi katasztrófák jégverését, mint más közönséges embernek! De vajon szótlanul kell-e tűrni? Nem éppen abban különbözik-e ő másoktól, hogy amit érez, az emberi félelmeknek és szenvedéseknek hangot is tud adni? Igen, bizonyos értelemben ő az emberiség tudatát képviseli. Benne világosodik meg az érzések „sötét hullámzása”. Szaváról régebben azt hitték, hogy világokat mozdít, forradalmakat gyújt, s kormányozni tudja a közvéleményt. Maguknak az íróknak jámbor óhaja táplálta ezt a
hitet. De akárhogy van is, bizonyos hogy az egyszer kiejtett emberi szó nem múlhatik el teljesen hatás nélkül... Mint ahogy a fizikai világban sem múlik el semmi teljesen hatás nélkül. Mit tegyen az író háború esetén? ezt nehéz volna megmondani. Megtörténhetik, hogy nem tehet már semmit. Bármely pillanatban vége lehet még annak a viszonylagos szólásszabadságnak is, amelyet ma élvez. De azt meg lehet mondani, hogy mit ne tegyen. És hogy mit tegyen lehetőleg? S mit tegyen talán még a lehetetlennel szemben is? És hogy mit tegyen és ne tegyen addig is? Nyugodtan maradhat-e művészete önzésében, mikor magát a kultúrát, s benne művészetét is, pusztulás fenyegeti, maga a nyelv,
amelyen ír, a nép, melynek lelkét kifejezi, elveszhet? Vagy ezt elkerülhetetlen végzetnek kell tekintenie, mint a véletlen sorscsapásokat, melyekkel szemben művészete tehetetlen, tehát érdektelen? Vagy ellenkezőleg, felelősnek kell éreznie magát a világért, amelynek lelkiismeretéül szegődött? Talán vissza kell térnie az emberiség régi idealizmusához és optimizmusához, s újra megfontolni a Kant híres okoskodását, mely soha nem volt oly aktuális, mint ma: azt, hogy a békegondolat utópisztikus és kivihetetlen, az emberi ész matematikai bizonyossággal belátni nem képes. Mindaddig pedig, amíg ez matematikai pontossággal bebizonyítva nincs – ahogyan sohasem lehet –, kényszerülünk az „örök béke” megvalósulásának legalább halvány
vagy távoli lehetőségét megengedni. Addig azonban, amíg ez a lehetőség – bármily kicsike is különben – fennáll: alig megbocsátható bűnt követ el az emberiség ellen, aki ezt a lehetőséget kételyek kifejezése és hangoztatása által gyengíti. És aki ezt átgondolva, mégis cinizmusának és tapasztalati fölényének fitogtatására a kételkedő pózában megmarad, azt joggal lehet erkölcstelen embernek és mindannyiunk ellenségének tekinteni. De talán ez a logika is naiv, akár a lázadók hősiessége. Talán nagyobb hősiesség, egyszerűen kertünket művelni, míg bele nem tapos a barbár? Én most nem akarok a kérdésekre felelni; csupán felállítom őket, a Nyugat nevében, a magyar írók elé. 1934
pályázat A költészet trendi
AZ IRODALMI JELEN VERS- ÉS PRÓZAPÁLYÁZATA KÖZÉPISKOLÁSOKNAK Szereted bújni a könyveket, vaskos regényekkel ütöd el az estéket és a vakációkat, éjszaka is olvasol a paplan alatt szüleid legnagyobb örömére? Netán te vagy az, aki matekórán a pad alatt képregényt olvas, aki naplót vezet, és mindig szétszórt, ág hegyén jár az esze? Kalandregényeket írnál, jobb ötleteid vannak, mint Jókai Mórnak vagy Rejtő Jenőnek, és megfordult már a fejedben az is, hogy átírod a Harry Pottert, és híres leszel? Romantikus lélek vagy, aki verseket ír titokban, de még senkinek sem mutatta meg? Megihlet a szerelem, és sírva fakadsz az Elbocsátó szép üzeneten? Poénosabb szókapcsolataid vannak, mint a menő slammereknek? Lennél te a modern Petőfi, aki lázad, megváltoztatná a világot, aki kirobbantana egy forradalmat? Tudod-e, hogy a költészet trendi, és tizenéves fiataloknak vannak a legmerészebb elképzelései a világról? Hogy Arthur Rimbaud már 17 évesen befutott költő volt? Hogy az Irodalmi Jelen főmunkatársa volt
Faludy György, aki csak fiatalokkal vette körül magát? Hogy olyan kortárs költők publikálnak nálunk, akikről esetleg te is tanulsz az iskolában? Ha foglalkoztat az irodalom, költő vagy író szeretnél lenni, de még senki nem fedezett fel, nem voltál elég bátor, hogy írásaidat megmutasd az irodalomtanárodnak, a barátaidnak, elküldd folyóiratnak, akkor most itt a kihagyhatatlan alkalom. Pályázz! Pályázati feltételek A pályázatra két verset vagy két prózai művet várnak! Választhatsz, hogy verset vagy prózát küldenél-e be inkább; nem kell mindkét műfajban pályaművet benyújtani. Ha nem tudod eldönteni, a vers vagy a próza tetszik-e jobban, megpróbálhatod mindkettőt, de több pályamű beküldése nem jelent előnyt az elbírálásnál. Egyik mű kötött témájú (két téma közül lehet választani, nem kell mindkettőt megírni, csak az egyiket), a másik pályamű szabad.
Költőknek 1. Egy kötött témájú vers. Két téma közül választhatsz: – szelfi, azaz önarckép Ha nem volna telefonod, hogyan készítenél magadról fotót szavak segítségével? Próbáld körülírni azt, amit egy kattintással oldanál meg! Ki vagy te, hogyan látod a világot, mi foglalkoztat, elégedett vagy-e külsőddel, belső tulajdonságaiddal? Hogyan lát téged a világ? Bántó vagy kedvező ez a kép? Fejtsd ki versben! – szerelmes SMS-vers Írj egy szerelmes SMS-verset bármelyik klasszikus költő bőrébe bújva! Képzeld magad Petőfinek, Aranynak, Kosztolányinak, Adynak, Babitsnak, Janus Pannoniusnak, Balassi Bálintnak, és hívd randira a múzsát egy szerelmes SMS-ben! Az SMS-vers hosszúsága maximum 8 sor. 2. Egy szabadon választott témájú vers, amely még nem jelent meg irodalmi folyóiratban, portálon, blogon, közösségi médiában vagy bárhol.
Íróknak 1. Egy kötött témájú novella, elbeszélés vagy mese. Két téma közül választhatsz: – szelfi egy íróval Képzeld el, hogyan szelfizne veled Ady Endre, Juhász Gyula, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Benedek Elek vagy bárki, aki neked a tananyagból vagy magánolvasmányaidból szimpatikus! Először találkozik okostelefonnal? Időutazáson vesz részt, és úgy csöppen a jelenbe? Bármilyen helyzetet elképzelhetsz, te vagy az író. – beszélgetés egy regény, novella vagy mese hősével Kedvenc regényed, novellád, elbeszélésed, meséd főhőse életre kel, és egyszer csak ott ül melletted a padban, együtt mentek edzésre vagy nyelvórára, bekapcsolódik az osztálykirándulásba. Miről beszélgetnél vele? Milyen volna a találkozás? Mutasd be ezt a beszélgetést legfeljebb egyoldalas párbeszéd formájában! 2. Egy bármilyen témájú novella, elbeszélés, mese. Ki pályázhat, és milyen feltételekkel? Pályázóink 9–12. osztályos diákok lehetnek. Az Irodalmi Jelen szerkesztőségének tagjaiból álló zsűri bírálja el a műveket. A pályamunkák jeligések. Ki kell találnod egy jeligét, azaz álnevet. Az http://irodalmijelen.hu oldalra ezekkel a jeligékkel, álnevekkel kerülnek fel írásaid A költészet trendi című pályázati blokkba, ahol bárki szavazhat rájuk. A pályaműveket az ijpalyazat@ gmail.com e-mail címre kell beküldeni.
Csak játék – részlet (hegesztett fémforgács, 80 × 15 × 34 cm; 70 × 18 × 40 cm, 2016) IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
Beküldési határidő: 2020. március 31. De ne hagyd utolsó percre, késő a hegy alatt abrakolni! A pályaműveket doc, docx formátumban, e-mailben kell elküldeni a következő forma szerint: • Jelige/Álnév • Cím • Szöveg
Ha egy díjkategóriában nem érkezik be arra érdemes mű, a zsűri fenntartja magának a jogot, hogy azt a díjat ne, illetve megosztva ítélje oda. A helyesírást és a gondos szövegszerkesztést figyelembe veszik, ne csak kreatív légy, hanem igényes is magadhoz és a magyar nyelvhez! Az eredményhirdetést és a díjátadót 2020. május 21-én, Budapesten a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett Irodalmi Jelen-esten tartják, ahol akár kétszáz fős közönség előtt olvashatod fel az írásodat. Díjak 1. díj: 80 000 Ft 2. díj: 40 000 Ft 3. díj: 25 000 Ft Öt különdíjat adunk ki (éves előfizetés az Irodalmi Jelen folyóiratra, illetve könyvcsomagok). 40 000 Ft közönségdíjban részesül az, aki a legtöbb szavazatot kapja az Irodalmi Jelen honlapjára feltöltött pályamunkájára. Az Irodalmi Jelen, eddigi nagy sikerű pályázataihoz hasonlóan, antológiát tervez megjelentetni a legjobb művekből. Korábbi köteteik: • Kenguruk a körúton (2010) • Nyitott ajtók (2011) • A Gregorina-kanyar (2012) • Életszilánkok (2015) Valamennyi olvasható/ingyen letölthető e-book-ként a https:// www.irodalmijelen.hu oldalról. A legjobb pályamunkák megjelenhetnek az Irodalmi Jelen Debüt rovatában online és nyomatásban is. Az itt megjelenő írásokra az IJ online felületén naponta több tízezer olvasó kíváncsi. Már csak ezért megéri pályáznod! Légy te is az egyik legolvasottabb magyar irodalmi folyóirat szerzője! A pályázati kiírással kapcsolatban az alábbi címen lehet érdeklődni: ijpalyazat@gmail.com 2020. január
7
előretolt
helyőrség
időkapszula
ERZSÉBET 1 Tizennyolc éves korában ment férjhez egy bácskai földbirtokoshoz. Ez afféle nyájas óriás volt, két fejjel magasabb nála, tagbaszakadt, izmos. Ha belépett valahová, tele lett vele a szoba. Táncolt a megyebálokon, verte az asztalt, sírva vigadott. Pogány mulatozás közben beleharapott egy üvegpohárba, apró szilánkokra rágta. Arcán bronzmosoly ragyogott. Feleségét fél karjára emelte, mint a pelyhet. Kívüle még csak a lovakat szerette, meg a földet. Erzsébet künn a pusztán kora hajnalban a pacsirtákkal ébredt. Állott a vetés arany-dús fényében, búzavirágok, pipacsok között. Aratóünnepkor pipisz kendővel menyecskésen kötötte be fejét. Cigányzene mellett ábrándozott, bort iszogatva. Az alföldi koszttól megtelt, álla alatt enyhe toka gömbölyödött. Reggeltől napestig sürgött-forgott. Kulcskötegeket csörgetett, diófalevelek közé rakosgatta fehérneműit, baromfit tenyésztett, ügyelt a mezei munkákra, be-benézett a csűrbe, malomba. Folyton gyűjtött-gyűjtött. Vasárnap az isten házába ment az urával, térden állva imádkozott. Egy fia született. Akkor az lett a mindene. Dalolgatott neki, muzsikált a fésűn, ajnározta. Éjszaka, ha moccant, riadtan ugrott ki az ágyból, betakargatta. Egy-egy szavát, szokását évekig emlegette. Később vett neki egy pónilovat, vele lovagolt ki a szérűre. Télen parasztsubába bújtatta, melegített téglát rakott a lába alá, röpültek a szánon, szikrázó hóban, a végtelen fehérségben, melynek egyetlen színfoltja a gyermek pirinyó piros orrocskája volt. A család úgy vette körül, mint valami várfal, s abból, ami kívüle volt, semmit se látott. Vízkeresztkor, egy dús ebéd után ura betért a hálószobába leheveredni. Erzsébet úgy hallotta, hogy álmában sóhajt. Mire benyitott hozzá, már hörgött. Az agyvérzés néhány pillanat alatt megölte. Erzsébet egyedül maradt kilencéves kisfiával. Gazdálkodni próbált a birtokon, de rokonai tanácsára inkább bérbe adta, s felköltözött Budapestre. 2 Itt megismerkedett egy festővel. Az beleszeretett, elvette őt. A festő valamivel alacsonyabb volt, mint ő, két évvel fiatalabb. Cingár, szeles és ideges. Félt a mennydörgéstől, a baktériumoktól és a léghuzamtól. Sohase tudta, milyen nap van, és milyen hónap. Festett és cigarettázott. Beléfogódzott ennek az asszonynak a kezébe, vezettette magát, örült, hogy anyáskodik vele. Sokat keresett, két kézzel szórta a pénzt. Annak előtte állandóan Olaszországban élt. Házasságuk első telén vissza is költözött oda, mert gyönge tüdeje nem bírta az itteni hidegeket. Erzsébet egy bécsi nevelőintézetben helyezte el fiát. Nehezen vált meg tőle, sűrű könnyhullatások közepette, ölelgetve fejét, de tudta, hogy ennek meg kell történnie. Olaszországban eddig nem járt. Úgy hatott rá, mint egy cifra álarcosbál, holmi ideiglenes színpadon, melynek díszleteit akármikor szétszedhetik, s akkor vége az egésznek. Városról városra kóboroltak, terv és cél nélkül, bohém módra. 2020. január
Kosztolányi Dezső Első osztályon utaztak, a legjobb szállókban váltottak szobát, tengerpartra néző erkéllyel. Az asszony eleinte unta a képtárakat. Leplezett ásítással járkált a szentek, királyok, lovagok között, akik a szemében mind egyformák voltak, csak a nagy képek foglalkoztatták, a méretük, a régiségük, vagy az áruk miatt. Lassanként meg tudta különböztetni Tiepolót Rubenstől, Paolo Veronesét Dürertől. A templomokban távcsővel nézegette a falfestményeket, a szobrokat. Távlatról és színösszhangról beszélt, quattrocentóról és cinquecentóról. Amikor véglegesen letelepedtek Firenzében, a Pitti és Uffizi már érdekelte. Férje becsülte az ízlését, ítéletét. Erzsébet rendszerint délig aludt. Miután fölkelt, még pongyolában, borzasan fölsietett az ura műtermébe, hogy szemügyre vegye a termést. A „termés” egy bemázolt vászondarab volt. Rágyújtott egy cigarettára, szemét bizalmatlanul, majdnem ellenségesen összemorcolta, közeledett, távolodott a festőállványtól, s csak ennyit mondott: „kemény”, vagy ennyit: „még nyers”, vagy an�nyit: „ebből lesz valami”. Sokszor banánt, gránátalmát ebédeltek. Egy osteriában vacsoráztak futurista festőkkel, színészekkel, akikről Erzsébet mindig tudta, mennyit érnek a művészi piacon. Fia minden héten írt neki egy levelet, majd minden hónapban egy levelezőlapot. Az első évben izgatottan utazott föl hozzá Bécsbe, a második évben a fiú rándult le hozzá Olaszországba. Nyurga kamasz lett belőle, magas termetű, mint az apja, de udvarias, hűvös. Erzsébet nem szenvedett már annyit a távollététől, mint annak előtte. Valami csodálkozó közönnyel tekintett utána. Amikor a fiú letette az érettségit, beíratta a műegyetemre. Ebben az időben már alig foglalkozhatott vele. Az ura köhögni kezdett, alattomos kis lázai támadtak, éjszaka izzadt. Azt ajánlották, meneküljenek a firenzei völgykatlanból Szicília száraz, egyenletes égalja alá. A beteg itt se lett jobban. Folyton gyöngült, kezéből kihullott az ecset. Pénzük elfogyott. A birtok jövedelme nem futotta erre az életre s a kezelésre. Erzsébet egy forró, szicíliai éjszakán gyertyalámpásnál levelet írt egy banknak, hogy a birtokát azonnal adják el. Ekkor kezdődött az az idegcsigázó, végeérhetetlen hajszája, melyben felőrlődött, elkopott, megsoványodott. Hajón, vonaton országról országra vitte az urát Közép-Európa minden valamirevaló orvosához. Orvosi várótermek árnyékában, a fal mellett, mint árnyék üldögélt. Fiatal, öreg tanároknak, a kezét összetéve különböző nyelveken rimánkodott, hogy mentsék meg a festőt. Davosban állapodtak meg. Ott háromszobás lakásuk volt. Öt esztendeig feküdt a beteg egy nyugágyon, szájában hőmérővel, napról napra sorvadva. Erzsébet fia, aki közben megszerezte a mérnöki oklevelet, a svájci havasok közt kereste fel édesanyját. Értésére adta, hogy Amerikába kapott szerződést, s másíthatatlan elhatározása, hogy ősszel ki is megy Clevelandbe. Szeptember végén szállt hajóra. Október elején a festő meghalt.
Vágta (hegesztett fémforgács, 120 × 30 × 65 cm, 2017) Eltemette őt a davosi temetőben, melyben annyi kereszt és fejfa van, mint valami örökös hadszíntéren. Összeszedegette vásznait, vázlatait, hazautazott. A magyar határnál ámulva vette észre, mennyire idegen lett itthon. Törve beszélte anyanyelvét, mert az elmúlt tizenhat esztendő alatt jobbára olasz, francia társaságokban forgott. Budapesten gyászruhában nyitott be egyik rokonához. 3 A harmadik ura bankár volt. Ez az ötvenéves, rideg, mohó agglegény egy nagy társaságban találkozott vele. Mihelyt megpillantotta, vonzotta ennek a még mindig fiatal asszonynak a sápadtsága; homloka körül a szenvedés mindentudó jegye, elmúlt élete egy vidéki birtokon, melynek eladásáról maga is hallott valamit, s a nemzetközi fölény és csiszoltság, mely minden mozdulatából kisugárzott. Úgy érezte, méltó felesége lehetne, ha kitűnően tudna „reprezentálni”. Erzsébet levágatta a haját, kamaszfürtjét megfestette. Briliáns nyakékkel, igazgyöngy fülbevalóval az asztalfőn trónolt az haute financiere körében, melyeken parfait-t és cocktailt szolgálnak föl, tapeurök és jazzek játszanak, s operaénekesek énekelnek. Bágyadtan hordozta körül gépies mosolyát. Fogadta a felé röppenő bókokat, s minden szavát latra vetve udvarolt a pénzfejedelemnek. Vesékbe, pénztárcákba látott. Mindenkiről tudta, hogy „jó”-e, és hogy men�nyire „jó”. A számok világában élt. Azokat a lengő kalászokat, melyeket az első férje búzaföldjeiről ismert s a második férje képeiről, reggelenként, amikor megérkeztek az újságok, hátul, a közgazdasági rovatban kereste. Volt tizennégy szobája, jour fix-e, több palotája, párizsi szakácsa, márvány fürdőmedencéje, inasa és ajtónállója, két komornája, Rolls-Royce-a, francia és angol társalkodónője, villája a Rózsadombon és a Balaton mellett, kilenclámpás rádiója, állandó masseuse-e és három farkaskutyája. Londonba röpültek a fontosabb tárgyalásokra. Tavasszal Spanyolországban tettek gépkocsikörutat. Egy telet Egyiptomban töltöttek.
Mindez azonban nem volt elég. A mozgás izgatta, az ütem és az üzem, a tőzsdei rohamok és ostromok, a diadalmas hajrá, mindig tovább és tovább. Azokat, akik az utcán bandukoltak, e nagy színjáték bábjainak tekintette. Csak az ura élt benne igazán. Az a vagyonát öt év alatt megkétszerezte. Utána egy kis lanyhulás mutatkozott, egy kis visszarokkanás, de utána egy semmihez se hasonló föllendülés. Folyton „adott” és „adott”, mikor mindenki azt várta, hogy „vesz”. De egy napon máról holnapra elvesztette mindenét. Erzsébet zokszó nélkül eladta ékszereit, palotáit, villáit. Úgy rémlett, hogy az „ügy” egy-két hét alatt tisztázódik. A bankár is ezt remélte. Egy délelőtt bizakodva ment föl szobájába. Fölszólította Berlint, majd Bécset, utána ismét Berlint. Amíg beszélt a telefonon, egy zárka jelent meg előtte, egy priccs meg egy takaró. Nyugodtan tette le a hallgatót, elszívott egy szivart, a páncélszekrényhez lépett, onnan kivette forgópisztolyát, s halántékon lőtte magát. Felesége zokogva csókolta meg a halott kezét. 4 Budán egy kétszobás lakásban élte le hátralevő napjait, egyedül. Kétségbeesetten vágyakozott fia után. Hosszú leveleket írt, hogy mennyire szeretné látni, egyetlenegyszer látni ebben a hamar múló életben. Az csak dollárokat küldött haza, de ő maga nem jött. Folyton ígérgette, hogy majd karácsonyra, anyuskám, de karácsonykor azt írta, hogy majd húsvétkor, anyuskám, s húsvétkor azt, hogy majd jövő karácsonyra. Erzsébet megöregedett. Görnyedten járt a szobában, bottal. Kezén kiütköztek a kemény, kék erek. Utolsó éveiben légzési nehézségei voltak, szédülései, szívrohamai. Amikor közeledni érezte halálát, fölébredt benne egykori vallásossága. Papot hívatott, hogy magához vegye a haldoklók szentségét. Fiatal, gyermekarcú pap lépett be, rajongó kék szemekkel. – Bűnös vagyok, lelkiatyám – rebegte Erzsébet. – Nagyon bűnös vagyok – és sírva fakadt. – Gyónjon meg – szólt a pap. – Isten az ő végtelen irgalmával megbocsátja bűneinket. Miben vétkezett?
– Vétkeztem – mondotta Erzsébet. – Vétkeztem Isten és ember ellen. Kevély voltam, önző voltam. Istenítettem, elkényeztettem egyetlen gyermekemet, és nem törődtem vele. Puha voltam, könnyelmű. Kemény és könyörtelen. Pazaroltam a pénzt, s fukarkodtam. Tékozló voltam. Zsugori voltam. A pap a matróna arcára pillantott. Nem értette, miként bálványozhatja és hanyagolhatja el valaki a fiát, miként lehet valaki egyszerre puha és kemény. Tékozló és zsugori. Magyarázatot kért. Erzsébet dadogott: – Én... én... én... Tovább azonban nem jutott. Ámulva kutakodott homályosuló elméjében, abban a borzalmas zűrzavarban, ellentmondásban, mely egy emberi élet, azon tűnődve, hogy ki is volt ő ezen a földön, hogy mi is volt ő. De azt nem tudta. A pap azt hitte, hogy a haldokló félrebeszél, föléje hajolt. Megfogta hidegülő kezét. Így szólt: – Imádkozzék velem. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben. A haldokló utána mondta: – Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben. Most a pap keresztet írt a levegőbe. A megbocsátás és föloldozás igéit susogta. Ekkor fönn a szoba egyik sarkában, a cserépkályha fölött, megjelent egy angyal. Egy nagy, erős angyal, tárt, fehér szárnnyal, szépséges bajnoki férfitesttel, mert az angyalok mind nagyok, mind erősek, és mind férfiak. Harsány hangon szólt hozzá, bátorítva őt. – Erzsébet, a te bűneid meg vannak bocsátva. Áldott vagy te a gyarló földi asszonyok között. Áldott vagy, mert megfeledkeztél önmagadról. Áldott vagy, mert szétosztottad lelkedet, úgyhogy semmid se maradt. Áldott vagy, mert elvesztettél mindent azokban, akiket szerettél, és most halálod óráján magad se tudod, hogy ki voltál ezen a világon. Áldott vagy, mert as�szony voltál, mert egész nő voltál, mert cseléd voltál, a jóság alázatos cselédje, hasonlatos a legmagasztosabb cselédhez, az Úr szolgálóleányához. Áldott vagy, Erzsébet, s ott fenn várnak téged. 1929 IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
8
előretolt
helyőrség
hamuban sült pogácsa Ircsik Vilmos
Képeslapok a gyerekkorból 1.
2.
3.
4.
7.
Odakint a
Egyszer a mi szomszédunknak
Legurult a tarisznya
A zacskóban volt tíz bonbon,
Kot-kot-kot,
A domb tetejéről.
rontom-bontom.
kot-kot-kot,
Kenderföldön Van egy teli Túrós bödön. Egy varjúraj Rákapott, És nagy lakomát csapott. Odaszálltak, Elrepültek, A pázsitos Rétre Ültek.
Macskájára tejfölt bíztak. Mikor kész lett a sztrapacska,
Van benne só, Szalonna,
Nem volt tejföl, csak a macska.
Három zsenge
Lett is olyan csetepaté,
Zöldhagyma,
Az egész ház zengett belé. Rajta, te is segíts nekik, Míg a tejfölt megkeresik.
Tízből kettőt kölcsönadtam, amit vissza sose kaptam, négyet meg elszopogattam, rontom-bontom, nem maradt, csak négy szem
a mi tyúkunk megkotlott. Szalma almos kosarára, rá is ült tíz tojására. A tollával melengette, szárnya alatt rejtegette. Alig ivott, alig evett
Búzakenyér
bonbon,
Jófajta –
rontom-bontom.
míg egy szép nap,
Osztozzatok
Abból egyet elvesztettem,
csip-csip-csip,
kettőt ebédre megettem,
csip-csip-csip,
egyet pedig pénzzé tettem,
ki nem bújtak a kicsik.
Meg rajta!
rontom-bontom, így lett oda a tíz bonbon, rontom-bontom. 5. Vasorrú bába, Csupa csont a lába, Leesett a seprűjéről, Eltört a bokája, Úgy sántikált A kovácshoz
(…) 9. – Hova, hova? – A városba. – Minek, minek? – Zabot veszek. – Kinek, kinek? – A csikónak. – De melyiknek? – A fakónak.
Hogy megreparálja.
10.
6.
Mit ugrálsz?
Kipp-kopp,
Vigyázz kövér,
Mi van ott? Lábunk alatt mi dobog? Ott egerek laknak, Sálat, sapkát szabnak. Az egyikük leejtette, Elmenekült ijedtébe. Macska (hegesztett fém, 41 × 28 × 27 cm, 2019)
csak egy kortyot, csak egy szemet,
Te ösztövér,
Jól vigyázz! Nosza fürge, Húzd ki magad! Hé, te vézna, Nyugton maradj! Te töpörtyű, Ne támolyogj,
Indulj,
Az utolja
Kandúr!
Terád jutott.
ujj a lap alatt EGY KALANDOR ÉLETRAJZA A Sony 1994-ben debütálta az első Playstationt, amikor is a játékkonzolok már az ötödik generációnál tartottak. Tisztában voltak vele, hogy későn érkeznek a piacra, ezért az első tervek szerint az akkor már komoly névnek számító Nintendóval közösen terveztek játékgépet építeni. Sajnos az együttműködés nem valósult meg, így a Sony végül maga állt elő a konzollal, amely akkor még szokatlan – ám nem példa nélkül álló – módon kazetták helyett CD-ről olvasta a játékokat. A készülék elsöprő sikert aratott, az első olyan számítógépes platform lett, amelyből 100 millió darabot adtak el. A Sony nem is várt sokáig a folytatással, és 2000-ben előállt a Playstation 2-vel. Az új konzol erősebb volt elődjénél, internetelérésre is alkalmas, valamint kompatibilitást mutatott az előző verzióval, tehát a régi játékgyűjteményekről sem kellett lemondani miatta. A siker elképesztő volt, az eladások a 155 millió darabot is meghaladták. A 2006-ban bemutatott Playstation 3-nak ezt a rekordot már nem sikerült megugrania, ám addigra a Sony felismerte, hogy a kiváló minőségű exkluzív IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
játékok nagyon sok kétkedő érdeklődőt képesek vásárlásra ösztönözni. A hetedik generációs konzol mundérbecsületét végül az olyan címek mentették meg, mint a Gran Turismo 4, a Last of Us vagy a jelen vizsgálódásunk tárgyát képező Uncharted-trilógia. A történelem nagy rejtélyeihez visszanyúló filléres ponyvaregények kalandos történetei kiváló alapul szolgáltak Allan Quatermain vagy Indiana Jones mozis kalandjaihoz. S bár utóbbi számos videójátékban is hajkurászta az okkult régiségeket, a kilencvenes évek második felére már csak másodhegedűs lehetett Lara Croft kalandjai mellett. A Tomb Raider-sorozat brit régésznője fordított utat járt be, mint Ifj. Henry Jones professzor, ugyanis ő eredetileg videójáték-figura volt, és csak később költözött át a vászonra. Ezt a manővert igyekezett a Sony saját házi fejlesztőcsapata, a Naughty Dog is megismételni. A 2006-ban megjelent Uncharted: Drake’s Fortune első ránézésre mind tematikájában, mind játékmenetében kísérteties hasonlóságot mutatott az akkori Tomb Raider-játékokkal,
Kántor Mihály ám azért tapinthatóak voltak a különbségek. A játék hőse Nathan Drake, egy szerencsevadász kalandor, aki magát Sir Francis Drake kapitány leszármazottjának vallja. Lara Crofttal ellentétben a fiatalember kevésbé feltűnő jelenség, átlagos külsejét azonban pimasz sármmal színezi. Arisztokrata származású brit kolléganője dúsgazdag, Nathant viszont nem veti fel a pénz, így kalandjai mindig a következő ígéretes zsákmány reményében telnek, melyek a legritkább esetben jönnek össze. Míg a terepen sokszor magányos farkasként tevékenykedő Lara egymagában rója az ősök csarnokait, addig Nathan nincs egyedül. Vele tart deres halántékú mentora, Sully, aki a világ minden pontján rendelkezik kapcsolatokkal, valamint a talpraesett és nem mellesleg rendkívül szellemes riporternő, Elena Fisher. A Nathan és Elena között bimbózó vonzalom, valamint az apafigura szerepében bölcselkedő Sully triójának kölcsönös évődései adják a játéknak azt a szívét-lelkét, ami Lara Croft kalandjaiból akkor még hiányzott.
Az első játékban Nathan és barátai Sir Francis Drake kincsét vadásszák az Amazonas őserdejében, ellenfelük pedig egy Gabriel Roman nevű, kalózokból és zsoldosokból álló haramiabanda vezére, aki hőseink előtt szeretné rátenni a kezét a zsákmányra. A két évvel később készült folytatás Marco Polo katasztrofális, 1292-es kínai vis�szatérése utáni nyomozással indul. Nathan ezúttal további üzlettársak bevonására kényszerül, akikben azonban a legkevésbé sem bízhat meg. Isztambultól kezdve Tibeten át egészen a misztikus Shambaláig a világ számos egzotikus pontjára elvetődik csapatunk, emellett a hollóhajú Chloe Frazer személyében Elena egy romantikus riválist is kap. Az Uncharted 2: Among Thieves egy flashback formájában azt is elmeséli, hogy Sully hogyan találkozott először a kallódó tinédzser Nathannel, és hogyan vette a fiút a védőszárnyai alá. A trilógia – de nem a sorozat – záródarabja az Uncharted 3: Drake’s Deception, melyben hőseink az Arab-félsziget egyik legendás eltűnt városát, Ubart kutatják. Ellenfelük ezúttal egy látszólag veszélytelennek tűnő
középkorú hölgy, aki azonban egy 400 éves misztikus rend fanatikusainak parancsol. A három Uncharted-kaland a Playstation 3 egyik legerősebb húzócíme volt, így nem csoda, hogy a következő generációra is átdolgozták, alaposan feljavítva az itt-ott némileg már elavult grafikát. S bár Nathan Drake kalandjai folytatódtak az új konzolon (Uncharted 4: A Thief’s End), sőt a rajongók kedvencévé vált mellékszereplő, Chloe Frazer is kapott egy saját játékot (Uncharted: Lost Legacy), az alap trilógia az, amit már tizennégy év távlatából is bátran nevezhetünk klasszikusnak. Ennek ismeretében annyira nem is meglepő, hogy a Sony filmes divíziója évek óta próbálja tető alá hozni az Uncharted mozifilmet, hogy megismételjék azt, ami Lara Croftnak már többször sikerült. Az Uncharted: The Nathan Drake Collection január 7-től február 3-ig ingyenesen elérhető a Playstation+ előfizetők számára. (Uncharted: The Nathan Drake Collection. Platformok: Playstation 4) 2020. január