előretolt
IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
hely ő rs é g 2019. december 21.
2
Molnár Vilmos és Szondy-Adorján György tárcája
Békés, boldog karácsonyt
III. évfolyam 51. szám
5
Farkas Wellmann Éva, Ilyés Krisztinka, Varga Melinda és Polgár Kristóf versei
6-7
Karácsony Benőre emlékezünk
kívánunk!
vezérvers Nagy László
Játék karácsonykor Bárd az ég is, meg-megvillan, lelkeket irtana. Hamuszürke vatelinban jajgat a kisbaba. Csöpp ujjal az arany-lázas tornyokra rámutat. Anyja előtt bezárták az urak a kapukat, döndödi dön döndödi dön. Gyenge arcát üti-veri a havas zivatar, ha a telet kiheveri mit akar, mit akar! A kis istent mi megszánjuk emberek, állatok, kályhácskája lesz a szájunk, szedjétek lábatok, döndödi dön döndödi dön.
Ichten (50 × 70 cm)
Szent Katalin (50 × 70 cm)
szerkesztőségi terepasztal
Amikor jön az angyal Hol volt, hol nem volt, kezdődhetne a mese, amikor így, a férfikor derekán már a saját gyerekeivel együtt várja az ember a karácsonyt, mint annak idején, amikor ő maga volt gyerek. Nehéz megtalálni az arányokat, a külsőségek és a belső tartalmak a felnőttben is kételyeket ébresztenek, nemcsak a gyerekben, aki aztán ott áll szenteste a fa alatt, ajándékokat, élményt, nyugalmat és tulajdonképpen az év legszebb napját és éjszakáját várva. Mikor miről kell szólnia a karácsonynak? Az ünnep önmagában – bármelyik is legyen az – épp arra való, hogy kizökkentsen a múló időből, és felmutassa a megszentelt idő értékét, kicsinek, nagynak, minden élőnek. A gyermek ünnepe jobban kötődik az ajándékhoz, a meglepetéshez, a valami ismeretlen megtapasztalásának misztikus
élményéhez, mint bármilyen más lelki tartalomhoz. Számára a karácsony lelki tartalma is inkább az, hogy megélje egy pillanatig fokozottabban a család szeretetét, a szülők gondoskodását és azt az élményt, ami miatt felnőttkorára is ünnep marad az ünnep: az összetartozást. A biztonságot. Keresztényi körökben van, ahol a Jézuska hozza a karácsonyfát és az ajándékokat, van, ahol az angyal, ám az üzenet közös: a szeretet megtartó ereje. Az adventi időszak végén a karácsony ünnepével beteljesedik a várakozás, a Születés minden új születésének a szimbolikus hordozója, így a lélek újjászületését is jelenti. Az ajándékozás pedig a megelőlegezett bizalom, a jóság jutalma. Útravaló az isteni parancshoz: nőj nagyra és légy jó. Szóval önkéntelenül is minden elmúlt karácsonyára visszaemlékszik
Farkas Wellmann Endre ilyenkor az ember, melyik volt a legjobb, melyikhez hasonlót szeretne megélni újra. Így a hol volt, hol nem volt után lepereg odabent a legszebb karácsonyi mese, és egyszerre próbálom felidézni életem elmúlt negyvennégy karácsonyfájának az illatát, negyvennégy esztendő misztikumával, ajándékaival, tanulságaival. Milyen lesz idén? Mit adhatok és mit volna jó adnom? Mit hozzon az angyal? Persze, hozzon karácsonyfát. Enélkül semmit se érne az egész. Klímavédelem ide vagy oda, nekem az angyal, amíg csak élek, legyen szíves mindig eredeti, élő, illatos karácsonyfát hozni. Legyen rajta gyertya meg csillagszóró, szaloncukor és üveggömb. Alma, dió, mogyoró. Ha szegényebb volt az év, akkor kisebbet hozzon, de igazit akkor is. Ahogy a Születés története helyett se tudnék elfogadni semmi mást, semmilyen műanya-
got, semmilyen más mesét. A saját rítusaim nélkül nincs karácsony. Hozza el hát a csendes, szentséges éjt is, ahogy a fát körbeállva énekelünk, mind, akik együvé tartozunk és egymás közelségében szándékozunk ilyenkor megpihenni. Idén is együtt várjuk az angyalt. A srácokkal együtt akarok gyerek lenni. Mindegy, mit hoz az angyal. Meglepetés legyen, béke, csend és fenyőillat. Sosem vágytam nagyobb gazdagságra. És arra, hogy mind ott legyünk. Az igazi ajándékot minden évben akként kapjuk meg, hogy együtt lehetünk, igazából ezt hozza el az angyal. Bármi más ajándék csak ráadás. Mindegy, hogy mi az. Ezt köszönöm most a szüleimnek, amit szülőként most én is át szeretnék adni a gyerekeimnek. Mégiscsak ők tudták, hogy létezik az angyal, és hogy ki az.
Könnye van csak a mamának, az csorog tej helyett. Soványkodó babájának tejecskét fejjetek. Hallgassuk, a csuda üveg harmatot hogy csobog, szívet nyomni kell a süveg, megszakad, úgy dobog, döndödi dön döndödi dön. Vércsöpp fut a jeges égre, bíbor-gyöngy, mit jelent? Ül Heródes gyihos ménre, gyilkolni védtelent. Fodros nyerge vastag tajték, kígyó a kengyele, beledöbben a sok hajlék, ádáz had jár vele, döndödi dön döndödi dön. Megmenekül, úgy remélem a fiú, a fiú, kívánjuk, hogy sose féljen, ne legyen szomorú. Vigadjunk, hogy enni tud a rongyosok új fia, kerekedjék, mint a duda, orcája dundira, döndödi dön döndödi dön.
2
előretolt
helyőrség
film „NYUGATON A HELYZET VÁLTOZATLAN” Az első világháború lezárásának századik évfordulójára Peter Jackson, A gyűrűk ura és A hobbit trilógiák, valamint a King Kong rendezője dokumentumfilmet készített. Azonban nem klasszikus értelemben vett dokumentumfilmet. A rendező saját bevallása szerint az angol veteránok iránti tiszteletből, illetve a nagyapjára való emlékezés miatt kezdte el a projektet. Együttműködött a brit Birodalmi Hadtörténi Múzeummal és a BBC-vel, kezdésként pedig megnézett százórányi némafilmet és átnézett hatszáz órányi, veteránokkal készített interjút is. Ez volt az Akik már nem öregszenek meg létrejöttének első állomása. A film eleje és vége egy börleszkkeretbe foglalja a tényleges attrakciót: fekete-fehér, gyors képkockasebességű némafilmet hozzá passzoló, veteránoktól származó gondolatokkal narrálnak. Már ez is nagy munka volt, hiszen Jackson megoldotta, hogy a szinkronszínészek Anglia ugyanazon vidékeiről származzanak, mint akikkel az eredeti beszélgetéseket rögzítették; a rendező a legpontosabb rekonstrukcióra törekedett.
Ám a film közepe táján Jackson ennél is tovább megy: a fekete-fehér felvételek lelassulnak, kiszíneződnek és hangossá válnak. Itt nemcsak technikai bravúrról, hanem a stáb részéről hihetetlen elszántságról is beszélhetünk: az eredetileg 11 és 18 képkocka/másodperc sebességgel rögzített, kézzel tekert filmszalagokból, amelyek karcosak és sérültek voltak, sikerült egy 24 képkocka/ másodperces színes filmet készíteni. Sok helyen hiányzott az eredeti hang is, a stáb a beszédet szájmozgás alapján rekonstruálta. Peter Jackson elmondása alapján úgy akarta felújítani a százéves felvételeket, mintha azok tegnap készültek volna. A filmen belüli váltás erős kontrasztja azt mondatja velünk: sikerült. A filmben javarészt nincsenek se időpontok, se helyszínek megemlítve. Nem kötődik egy szereplőhöz sem, azonban a visszaemlékezéseket kronologikus sorrendben közli, így erős íve van a felvételnek. Betekintést kapunk az angliai közhangulatba, ami a hadba lépést követi, látjuk a jelentkezők lelkesedését, majd a kiképzést, a behajózást. Kön�nyed témákkal indít, a tábori kosz-
Leczo Bence
ton élcelődik vagy épp a kemény bakancs miatt panaszkodik. Majd a frontra érve vált színesre a kép: állóháború, bombázások, szögesdrót, senkiföldje. Mind ismerjük a narratívát, azonban a film tűélesen mutatja be a mindennapokat a lövészárkokban. Végig ott motoszkál bennünk, hogy ezek nem beállított felvételek, a gázfelhőbe berohanó katonák, a halottak, az ágyúzások, az aknarobbantások, a tankok mindmind valódiak. Betekintést kapunk egy szuronyrohamba is, ahol a brit katonák a német géppuskák ellen vonulnak. Majd következik a leszerelés, hazatérés. Minden visszavált börleszkbe, de mint a katonák, mi is tudjuk: itt már semmi sem ugyanaz. Idilliből horrorba, majd újra az idillbe térünk vissza. A jelenetek – ahogyan az elvárható az archív katonai felvételektől – kellően naturalisták, így a tizenhatos korhatár-besorolás teljesen indokolt. Jackson hűen mutatja be, hogy milyen háborúba menni, harcolni, majd hazatérni onnan. Már akinek megadatik ez utóbbi. A katonák visszaemlékezései ambivalensek: habár örülnek, hogy ha-
Akik már nem öregszenek meg
Forrás: Pannonia Entertainment
zatérhetnek, sokukat az akkor még nem ismert poszttraumás stressz szindróma sújtja, a társadalomba se tudnak visszailleszkedni könnyen, haszontalannak érzik magukat. Bár a dokumentumfilm a britek szemszögéből mutatja be az első világháborút, egyetemes érvényű dolgokra hívja fel a figyelmet. Az angol polgári társadalom remek kiinduló- és fogadóállomása a lassan emberi mivoltukból kivetkőzött katonáknak. Akik polgárként, úriemberként indultak csatába, nagyon mást vártak. Kezdetben lovasok küzdöttek egymás ellen, majd jött
a gáz, a tankok, a hónapokig tartó állóháború, minden tele lett halottakkal, sárral és patkánnyal. És már senki nem lepődik meg azon, hogy az angol úriember kérdés nélkül lövi le a magát épp megadó német géppuskást, hiszen az egész emberiség átlépett azon a bizonyos határon 1914 és 1918 között. Ez még az a konfliktus volt, amelynek közepén – karácsonykor – átmeneti békét kötöttek egymással a sorkatonák, itt még számított a fair play – már amennyire egy háborúban ez elképzelhető. Később már nem történt ilyesmi. Hiába, változik a világ.
tárca
CSILLAGOK, HARANGOK Az illető, akiről szó van, késő délután ért fel a hegyre, az üresen álló menedékházhoz. Előtte órákig gyúrta lábával a térdig érő szűz havat, megizzadt rendesen. Mégsem bánta, hogy nem vertek ösvényt előtte mások. Így biztosra veheti, hogy egyedül lesz. Amint megérkezett, tüzet rakott, kipakolta hátizsákjából az elemózsiát, elterítette az ágyon a hálózsákot. Komótosan csinálta, nem sietett. Nem tartott attól, hogy megzavarják. Kedvenc helye volt ez a ház a hegy félreeső részén, nem sokan jártak arra. Karácsonykor különösen nem. Jól el lehet ott az ember magában, magának. Nem szerette az ünnepeket, a karácsonyt főleg. Borsódzott a háta, ha a nagytakarításra, sütés-főzésre gondolt. A sok ingerült-
ségre, bosszúságra, ami vele jár. Irtózott a december végi tumultustól az üzletekben, az ajándékok, ennivalók beszerzésének kálváriájától. Mindentől, ahol sokadalom van: karácsonyi vásár, boltok, templom. Jobb neki fent, a hegyen. Ha társaságra vágyik, felnéz a csillagokra. Sok a csillag az égen, mégsem keltenek tömegiszonyt senkiben. Az illető, akiről szó van, éjfél körül kilép az ajtón, ott áll a menedékház előtti tisztáson, fent a magas hegyen. Nézi a még magasabban ragyogó csillagokat. Sok csillagot látni a hegyről tiszta, fagyos karácsonyi éjszakán. Fényesebbek, mint a völgyből nézve, ahol füst, köd, szmog homályosítja el a fényüket. Pár száz méter szintkülönbség csak, mégis mérhetetlenül közelebb látszanak az őket fürkészőhöz.
Molnár Vilmos Mintha neki ragyognának, mintha tudnának róla. Ha épp nem verte le a porcelánt, az embernek jó érzés, ha tudnak róla. A szél elállt, az éjféli hidegben a vadak sem járnak. Olyan csend van fent a hegyen, mint lent a kutak mélyén. Mindent átható, szinte fogható. Az illető, akiről szó van, csak áll, és hagyja, hogy átjárja. Megfürdik benne, mint egy kád illatos vízben. A csend kitart. Az illető, akiről szó van, kicsit mintha már dideregne tőle. Mint a fürdőző, ha kihűl a kádban a víz. Nézi a sziporkázó csillagokat, ahogy megállás nélkül küldik ismeretlen morzejeleiket, ki tudja, kinek. Könnyebb lenne szót érteni velük, ha telefonálnának. Vagy valami. Akkor a hegy lábánál megszólalnak a karácsonyi éjféli misére hívó harangok.
KUTYAVÁSÁR IBOLYÁN TÚL „Azért úgy láttam, hogy semmi sincs jobb, mint hogy az ember örvendezzen az ő dolgaiban, mivelhogy ez az ő része e világban: mert ki hozhatja őt vissza, hogy lássa, mi lesz ő utána?” Préd. 3,12. Az embernek nehéz pusztán élőlényként tekintenie magára. Aki megszületik, táplálkozik, fedezékbe vonul a hőség elől, ügyel, hogy fagy ne érje, és kerüli a keserveket, kiül a melegre, és örvend a friss levegőnek, kifejlődik, szaporodik, megöregszik, erőtlenné válik, majd elpusztul. Főleg elpusztul, mert attól kezdve már nem élőlény, hanem valami más. Arra is vannak szavaink. De addig óvja az életét, mindenekfölött. Ritkán sorolja magát a hétköznapi élőlények közé, aki nem csak a társadalom kusza hálóin lévő kisebb-nagyobb pontok egyike, és fogadja ismerősei köszönését a folyó mindkét oldalán, bemegy az épületekbe, hogy lássa, kik vannak ott és mit csinálnak, majd kimegy, talán leül egy padra, a helységek jóindulattal ácsolt padjaira, és nézi a társait, amint járnak-kelnek, vagy önmagába fordul, és ott utazik tovább, bűvös szavakat rebegve maga
KÁRPÁT-MEDENCEI TEHETSÉGGONDOZÓ NONPROFIT KFT.
IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
elé, mert a lény él és mozog a világ szerint, aztán él és mozog az ő lelke szerint, teremtett útjain, szintén. Így élt és mozgott kiszabott és megalkotott útjain Simon. Mint egy élőlény. Tőle már nem nehezebb ama háló. Sétái szüneteiben két fa közé eső padot választott pihenőül, hogy mindkét oldalról hallja a madarak énekét, mert a madarak mindig énekelnek, mindig fütyörésznek nekünk a fákról, és ha csak egyfelől halljuk e bősz polifóniát, szükségszerűen fölborul valamely egyensúly, amit nem kis vesződség árán, valahogy ellensúlyozni kell. Általában rigók énekeltek azokon a ciprusfákon. De mi sejtjük, úgyszintén az olvasó, aki ös�szeterelte juhait és jó irányba vezeti, hogy azon a napon csak a jobb oldali fáról szólt rigó, a másikon egy kambodzsai varrómadár énekelt. Nem tudhatjuk, hogyan került oda ez az ázsiai madár, talán a köztársasági elnökkel jött potyautasként, mert né, most mutatják a hírekben, hogy onnan érkezett, vagy őfelsége Norodom Szihamoni király ajándéka megszökött gazdájától és most egy fán énekel, de jelenléte azon a cipruson a varázslat zöldessárga, naran-
Messze vannak odalent a szerteszét elterülő falvak, amerről a harangok zúgása jön, de a tiszta, fagyos, téli éjszakában a harangok hangja messze elér. Nem éles, nem hangos, alig érzékelhető, de mintha mindenhonnan jönne, mivel sok helyről hallatszik. Mellette a csillagok ragyogása olyan, mint mikor a képhez megérkezik a hang. Az illető, akiről szó van, meghökkenten hallgatja. Aztán bólint, vagy csak lehajtja a fejét. Végül is ő akarta, hogy szóljanak hozzá a csillagok. Később bemegy a házba, csomagol. Felveszi a hátizsákot, elindul a délután vert csapáson lefelé. Odafent csintalanul kacsingatnak egymásnak a csillagok. Rakoncátlan csillagszórók az ég láthatatlan karácsonyfáján.
Szondy-Adorján György csos árnyalataiban fürdette az elképzelt és megteremtett ösvényeket szegélyező kisebb-nagyobb köveket, fákat, füveket, és az ott haladók talán hálásak lehettek ezért, hisz ezek a gyermekkor színei, és a melegben párálló lombok illata hasonlíthatott a terített ebédlőasztal illatára, melyen a férjezett, ám gyermektelen nagynénik szelik a vörösre sült alkonyatban megcsillanó paradicsomot, jóindulatuk és türelmük a végtelenben találkozik, akár a gömbre vont párhuzamosok farkasfiai, ilyen fényekben játszhatott Juliska szoknyája, Jancsi kalapja, a boszorkány vasorra, és meglehet, ilyen színekkel üdvözöl majd az örök világosság. Legyél hát türelmes, szép türelemmel. Aztán az utak mögött fölsejlik a kísérteties távolhatás népmesei fivére, aki miszlikbe aprítja a sárkányt és övé a fele királyság, és ősi, csillapíthatatlan vágytól vezérelve átgázol bármilyen entrópián, érjen az derékig akár, mint a Balaton oly fényes stáción. Énekelt a varrómadár. Énekelt a rigó. Simon ösvényei kiszélesedtek, gondolatai kitágultak. Ne higgyük azt, bármely út porától lepve, hogy a testek törvényei csupán látható és kézzelfogható dolgokra vonat-
koznak. Simon arra gondolt, vajon hogyan lép kölcsönhatásba a lélek az örökkévalósággal, milyen a köztük lévő viszony? Azt, hogy milyen a test viszonya, tudjuk. Itt a lábunk alatt. Ti gyönyörű emberek, kancsal ikonok: trágya. Meg aztán jóval több az elhalt, mint az élő, sokkal nagyobb létjogosultságuk lenne olyan helységneveknek, akár Kézdiszáraztetemes, Meződögesd, Csíkszenthullafalva vagy Felsőibolyaszimatolánd, amit csak Ibolyának neveznének, hisz Antananarivót is csak Tanának becézik a malgasok. És miért csak az ördögnek áll szándékában lelket vásárolni? Most rögtön eladnám a lelkemet egyszer, csakis egyszer az örökkévalóságnak, szólt Simon, és a zöldessárga fényben lassan kifakult az arca, majd fehérré vált és az tükröződött a köveken, a levelek hátán, majd onnan vissza, és megint, és megint, akár két szembefordított tükör az örök oda-visszaút fölöslegessé vált pihenőin. Az időben nem vagyok tökéletes, folytatta, nem lehetek, bár még szövetségesem az időm, az örökkévalóságban az nem létezik, most meg kell válnom tőle, mert csak így lehet vég nélküli: ha nincs. Énekel a varrómadár. Énekel a rigó.
Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) Lapigazgató: Demeter Szilárd Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség Íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma E-mail: szerkesztoseg@kmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21.
2019. december
3
előretolt
helyőrség
könyv
A beszélgetés lehetőségei Nagy szükség van olyan könyvekre, melyek valóban a „családi” kategóriába sorolhatók: nem úgy, mint azok a művek, melyek többségétől a legtöbb szülő agya kisimul vagy épp a dühroham környékezi, de nem is úgy, hogy a felnőtt kedélyesen kuncogva – esetleg nosztalgiázva – olvassa, miközben a gyerek mellette unatkozik. Hanem úgy igazán. Családi – mert felnőttről, gyerekről egyaránt szól, nagyszülők, szülők, kamaszok és kisebbecskék is érezhetik, mennyi mindenben hasonlít ez az ő életükre. Mert itt nem egy szuperanya mesél a szupercsaládjáról, nem porcukorral meghintett aranyköpések sorjáznak az oldalakon, hanem az igazi élet lenyomatai. Fóris-Ferenczi Rita De Anyu! című könyve kapcsán sosem titkolta, hogy a tizenegy fejezetben megismerhető erdélyi magyar család bizony nagyon hasonlít az ő igazi, öttagú családjára, mégis sokkal több ez, mint egy keménykötéses, szépen illusztrált csalá-
di legendárium: azt példázza, hogy az élet mindenekelőtt érdekes. És csak mellékesen derül ki, hogy gondok is vannak, bosszúságok is adódnak, és néha azok is az agyunkra mennek, akiket mindennél jobban szeretünk. És ha eszünkbe jut, hogy Gerald Durrell Családom és egyéb állatfajták vagy Bálint Ágnes Szeleburdi család című könyvében milyen jóleső irónia munkál a kiskamasz főhős mondataiban, akkor egész biztosan Fóris-Ferenczi Ritának is hálásak leszünk azért, hogy ilyen szórakoztatóan mu-
tatta meg, hogy bizony a felnőtt nézőpont sem unalmas. Fóris-Ferenczi Rita a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Pszichológiai és Neveléstudományi Karának dékánhelyettese, számos pedagógiai szakkönyv szerzője. S ha valaha bárkiben felmerült, hogy a pedagógiai munkák szerzői közül látott-e már valaki gyereket a maga természetes élőhelyén, annak megnyugtatásképpen elsőként hoznám példaként Fóris-Ferenczi Ritát. Hiszen az ő családi könyveiben nem a
„uram leszünk nemsoká’ és asszonyom” Aki gyürkőzött már neki, hogy alkalmi verseket ajánljon, olyanokat, amelyeket a gyerekek, a kis- és nagydiákok fanyalgás nélkül hallgatnak és mondanak, tudja, hogy ez bizony nem olyan egyszerű feladat, mint elsőre tűnik. Mert hiá-
ba, hogy remek költők írnak ma is, egyszer csak nem lett sikk alkalmi verseket írni. Pedig ha megnézzük az ünnepségek forgatókönyvét, azt látjuk, hogy mi, magyarok szeretünk versekkel ünnepelni: versekkel köszöntünk, versekkel siratunk, versekkel búcsúzunk, versekkel várakozunk, még forradalmat is versekkel lobbantunk be. És konokul minden ünnepünkön verset – mondanám, hogy mondunk, de leggyakrabban mondatunk a fiatalokkal. Keresztény és világi ünnepeinken sokszor évtizedek óta hangzanak el ugyanazok a verssorok. Most, a régi költemények mellé újabbakat kínál a Bárka folyóirat szerkesztősége: Mondani-valók címmel antológiába gyűjtötték azokat az ünnepi verseket, melyek a pályázatuk nyomán születtek. Felhívásuk ösztönzésére olyan költők írtak alkalmi műveket, mint például Tóth Krisztina vagy Zalán Tibor. Nagy segítség és fontos inspiráció lehet ez a kötet
minden pedagógusnak, szülőnek, versmondónak. Nincs itt nyakig gombolt pátosz, csak őszinte és friss hang szól egy-egy nagyon is emberi élethelyzetben. Számtalan kedves példát emelhetnék ki, de most Borsi Bálint Ballagó című versének részletével ajánlom e hiánypótló könyvet: „Tornazsáknyi kérdés, félek, ös�szenyom, / uram leszünk nemsoká’ és asszonyom, / összerándul mind a szív momentán. // Nem várjuk a csengőt többé, bánat, ó, / nem kell most a vekker sem, hogy keltsen, / váratlanul ért minket a várható, / s belőlünk egy kis darabkát elcsen, / vissza nem vágyódunk már, de el sem, / körénk áll a végleges, nagy képkeret, / mindörökre elhagyunk egy létteret, / s pityergünk egy sablonos kis versen.” Lovász Andrea (szerk.): Mondani valók, Bárka folyóirat – Békéscsabai Jókai Színház, Békéscsaba, 2019. Illusztráció: Pikler Éva
Az élet furcsaságairól Lakatos Mihály Súlyos ügyek című könyve, melybe a Magyar Idők és a Magyar Nemzet hétvégi mellékletében, a Lugasban, valamint a lapunkban közölt tárcáit gyűjtötte össze, elgondolkodtató, szórakoztató olvasnivalót kínál. És egy határozott férfi-szempontot. Mintha lenne egy megbízható értékítélettel megáldott barátunk, akivel elbeszélgethetünk az élet furcsaságairól. Vannak jelenségek, amelyek igenis tematizálják az emberek hétköznapi beszélgetéseit. Ilyenek a családdal kapcsolatos ügyes-bajos dolgok, a kedves bezzegek és a visszatérő dohogások. De ilyenek a média által sulykolt történések is, főként amelyek mégiscsak visszaköszönnek a valóságban. Az egyszeri ember gyakran vicceket gyárt ezek apropóján, az íróember meg tárcát ír. Nagy örömünkre Lakatos Mihály olyan író, akinek mind a humorában, mind a következetes értékrendjében bízhatunk. A józan 2019. december
paraszti ész nyilvánul meg az írásaiban – és ez bizony stabil pont maradt ma is. Higgadt bölcsességgel enged belelátni Ábel családjának szeretnivaló furcsaságaiba, Ábel szempontjait végiggondolva próbálhat az olvasó is eligazodni a fogyasztói lét dzsungelében, elmél-
kedhet a hazáról, a gondviselésről, a magyarságról és a nem magyarságról. Olykor kiszámítható, mit mond Ábel erről vagy arról a közéleti témáról, hiszen Ábel nem fog holnap sem másként gondolkodni a világról, távol áll tőle az egyrészt-másrészt típusú relativizálás. „Gondoljunk csak bele: véletlen-e az, hogy amíg a múlt embere minden történés mögött Istent látta, addig korunk embere a pénzt? Bármi történjék is a világban, a hitetlen ember első pillantása a tőzsdei árfolyamokra esik… És akkor nézzünk körül” – írja a Hit és tőzsde című tárca végén. Nem sekélyes, nem alpári, nem unalmas. Magyar és keresztény. Családapa. Nem azt szajkózza, hogy mindez érdem, hanem hogy büszkén és örömmel vállalható, hiszen Isten döntése is. Lakatos Mihály: Súlyos ügyek, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2019
szakember beszél hűvös bikkfanyelven, nem is idealizál, hanem megnyugtatóan nevet a szemünkbe, és legyint: ugyan, a gyerek gyerek, a felnőtt felnőtt, az ember ember – semmi többet nem kell elvárni tőle. A Mondhatok-e valamit? és a Bezzeg című könyveiben már megszólal a gyerekhang, és olyan kérdések kapcsán értekezik, melyek a gyerekek – az igazi gyerekek – visszatérő kérdései. Együttgondolkodásra hívnak, beszélgetési lehetőségeket kínálnak ezek a történetek. A legújabb könyv,
a Mi lenne, ha például arról, hogy mi lenne, ha felnőtt lennék, lány lennék, fiú lennék, egyke lennék, nagyfiú lennék, nagylány lennék, csecsemő lennék vagy nem lennék. Fóris-Ferenczi Rita: De Anyu! (Kreatív Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2017); Mondhatok-e valamit? (Kreatív Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2017); Bezzeg (Kreatív Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2018), Mi lenne, ha (Kreatív Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2019). Illusztráció: Pápai Barna
„amire az elalvás előtti utolsó negyedórában gondolsz”
Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba – furcsa zenéje van ennek a címnek. A kötet kompozícióját a költő állította össze, de ő már nem lehetett köztünk, amikor idén ős�szel a könyv megjelent. Ez a távozás, ez a hiány, ez a máshollét az, amely bekúszik a sorok közé. A hátlapszövegként kiemelt idézet is másként borzongat így, hogy nem penderülhetünk Térey János elé dedikációt kérni: „Negyvenhét éves vagyok, / Mint Ványa bácsi, mikor kiborult / E férfiak számára különösen veszélyeztetett korban; / Mégis Asztrovhoz húzok, / Mert ő legalább tevékeny és empatikus: / Belegondol Afrikába. / Szörnyű hőség! Hogy ott mi lehet.”
Közéleti költészet – nem hétköznapi limlomokat számba vevő, nem félmondatokkal pörölő, nem a híradók szalagcímeit kommentáló reflexió mindez, hanem olyan versek, melyek valóban a közösségről és a közösségért, az életről és az életért szólalnak meg. Pátoszmentes egyszerűséggel engednek látni egy embert, aki a kortársunk. Kortársunk, de múltja van. Kortársunk, mert ismeri a jelenünket. Kortársunk, mert számonkéri a jövőt. És komolyan vesz. Minket. Ez a komolyanvevés az egyik nagy ismérve Térey költészetének. Ezért kattognak bennünk tovább a verssorok, ezért ujjongunk, hogy ő – végre valaki – messzire látott közülünk, ezért bocsátjuk meg az iróniát, ezért jövünk zavarba attól, hogy valami véget ért. Csak bólinthatunk, minden felismerésnél, mikor az aforizmaszerű kinyilatkoztatások verssé tisztulnak: „»Az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik« – / Biztos? A vér és a földrajz a jellemre nézve / Nem sokat jelent.” (A hajdú, a nagykun, a tót meg a jász); „Pedig az vagy, amire az elalvás előtti utolsó negyedórában gondolsz, / Az a legnemesebb sóvárgásod, / Az imád” (Kilencvenes évek). Térey János: Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba, Jelenkor Kiadó, 2019
LAPSZÁMUNK SZERZŐI Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Farkas Wellmann Endre (1975) József Attila-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő Farkas Wellmann Éva (1979) költő, szerkesztő, kritikus Ilyés Krisztinka (1999) író, költő Kántor Mihály (1974) szakíró Karácsony Benő (1888–1944) író Leczo Bence (1996) író Molnár Vilmos (1962) József Attila-díjas író, szerkesztő Nagy Koppány Zsolt (1978) József Attila-díjas író, műfordító, szerkesztő Nagy László (1925–1978) Kossuth-díjas költő, műfordító Polgár Kristóf (1997) költő, író Szepesi Attila (1942–2017) József Attila-díjas költő, publicista Szondy-Adorján György (1971) költő, író Urbán Péter (1979) író Varga Melinda (1984) költő, szerkesztő, újságíró IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
4
előretolt
helyőrség
tárca A JÓTETT
Urbán Péter
– babiloni példázat – Egyszer volt, hol nem volt, az Eufráteszen is túl, a Zagrosz csúcsaitól innen, volt egyszer egy király. Kadasman-Buriasnak hívták, ő volt a földek ura, az egyetlen és leghatalmasabb uralkodó, a mennyország kapujának, Babilonnak királya. A király palotájában – amelyet ötszáz évvel korábban emelt államalapító őse – hétszáz szoba hirdette mérhetetlen gazdagságát és hatalmát. Az egyik termet csupa aranytárggyal rendezték be, de még az ágy és az asztalok is színaranyból voltak. Arany volt a mécses, aranyszállal szőtték a szőnyegeket és takarókat, arany borította a falat, a mennyezetet és az ablakokat is. Aranypáncélos katona állt őrt előtte, és aranyos ruhájú, aranyfüsttel befújt testű szolgák gondozták berendezési tárgyait. A király háremében ötszáz válogatott szépség várta az uralkodó kegyeit, kincseskamráiban a mennyezetig állt a megszámlálhatatlan érme, drágakő és díszes tárgy, fegyvertárában ezerszámra a zsákmányolt páncél és kard, lándzsa és pajzs, hogy több hadsereget is föl lehetett volna szerelni velük. Konyhájában a legrafináltabb ínyencségek garmadáját készítették naponta, hetven fogásnál kevesebbet csak az istennek szentelt böjti napokon hordtak a király asztalára. Ám a kifogyhatatlan bőség közepette az uralkodó, a világok ura nem tudott elaludni. Kínzó álmatlanságát sem a csömörig tartó szerelmeskedés, sem a pukkadásig erőltetett lakmározás, sem a kimerülésig hajtott vadászatok nem tudták elűzni. A király holtfáradtan forgolódott aranyos ágyában, éberen bámulta a szoba padlójára vetülő holdsugarat, hol lerúgta, hol megint magára rántotta selyemtakaróját. A legsötétebb éjszakában fölkelt, és magányosan járkált a palotában, egyszerre rémítette és nyugtatta a termek sötétje és csendje. Hajnalban, amikor végre úgy érezte, képes volna elaludni, a napfény kiverte szeméből a fáradtságot. A napokat valami furcsa önkívületben élte át, néha percekre elszunnyadt, de békésen aludni képtelen volt. Jósokat és jövendőmondókat hívatott, orvosokkal és csodatevőkkel beszélt, hogy állapítsák meg a baját, de egyik sem tudott segíteni. Sok fogadalmát beváltani nem tudó javasembert dobtak a tigrisek elé, jó néhány szerencsevadász került a rabkutak mélyére, amíg lassan elfogytak a merész vállalkozók, akik segíteni tudtak volna a királyon. Kadasman-Burias szomorúan ült híresen szép nyárfája alatt, tökéletesen egyforma kavicsokkal kirakott kerti patakja mellett, miközben négyéves leánykája szaladgált körülötte. A kislány beugrált a csermely tiszta vizébe, kavicsokat görgetett és mutatott fel csigás szakállú atyjának, gondtalanul cserfelt a hatalmas királynak, aki csak gondjainak egy részéről tudott megfeledkezni a gyermek mellett. A kislány hirtelen fölegyenesedett, az apjára nézett, és valami isteni sugallatra kibökte: – Apuka, te miért nem csinálsz semmi jót? IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
A király mellkasában szinte megállt a szív, a levegő bennrekedt tüdejében. Hogy ő nem tesz semmi jót? Ő, a király, aki népeket emel fel, városokat tesz gazdaggá, aki gondoskodik a szegényekről és megakadályozza a gazdagokat az embernyúzásban? Kinyitotta száját, hogy feleljen, de nem jött ki hang a torkán. A gyermek tovább játszott, a király fejében összekeveredtek a gondolatok, nem tudott rendet tenni, elmúlt a délelőtt, a kislányt elvitték a dajkái. Az uralkodó díszes kocsira szállt, és vadászni indult. Hatalmas erővel űzte a vadat, tüdeje majd kiszakadt mellkasából az erőfeszítéstől, karjai vadul hajították a lándzsákat. Gyönge remény támadt szívében, hátha most majd meglepi a fáradtság, az éjszakai álom. De már túl sokszor csalta meg a remény, tudta jól, hogy megint kialvatlanul forgolódik majd aranyvackán, így még dühödtebben vetette magát a gazellák és szarvasok nyomába. Késő délutánra hegyben álltak a vérző tetemek a király vadászsátra előtt, és Kadasman-Burias fáradtan és büszkén mutogatta az őt körülvevő uraknak és szolgáknak a zsákmányt. Végül kocsijára kapott, és zsibongó izmokkal, vad vágtában a város felé hajtott. Ahogy Babilon kapuja elé ért, egy idős asszony haladt át előtte az úton. A király nem lassított, az asszony kapkodva igyekezett kikerülni a lovak patáit, siettében a kezében tartott hatalmas, teli edényt a földre ejtette. Szegényes étel ömlött végig az úton, a porba. A király – maga sem tudván, miért teszi – hirtelen visszafogta a gyeplőt, keményen fékezett, csak úgy csikorogtak a kerekek, ágaskodtak a lovak. Majd teljes díszében lelépett a kétkerekű harci szekérről, és miközben a kapu mellett álló szájtátiak mélyen meghajoltak vagy a földre borultak előtte, az asszonyhoz lépett. – Kiborult az ételed, asszony! Itt van egy arany, vehetsz magadnak új ennivalót! – átnyújtotta a pénzt, aztán megfordult, és büszke léptekkel a lovas kocsi felé indult. Ahogy krokodilbőr sarus lábát a hágcsóra helyezte, visszapillantott, és meglátta az asszonyt, amint töprengve forgatja az aranyat. A királyt elöntötte az epe, de türtőztette magát, és újra a nőhöz lépett. – Ne forgasd, hanem tedd el, ünnepi ebédet vehetsz magadnak belőle. – Nagy a te jóságod, uram, de mire a piacot újfent megjárom, rám esteledik. Öreg vagyok, nehezen szedem össze megint a hozzávalókat, és még a főzés is… – Elküldöm két jó szolgámat, hogy segítsenek neked – dohogott ingerülten az uralkodó. – Mire ideérnek, megint csak elkésem. Kadasman-Burias megsimogatta arannyal futtatott, foinik olajjal kent csigás szakállát, szemöldöke mérgesen ráncolódott orra fölött. – Elkísérlek hát, asszony, lássuk, mire van szükséged – mondta végül, maga sem értve egészen, miért is tölti ilyesmivel az idejét. Az adók elszámolását végezte éppen
Utolsó vacsora (60 × 70 cm) főszámvivőivel a palotában, hetekig tartott ellenőrizni a befolyt ös�szegeket, hogy sem a tisztviselők, sem az adózó városok és falvak be ne csaphassák. De az elszámolás várni fog egy napot. A piaci népség döbbenten bámulta a királyt, amint az öregasszony mellett lépkedve annak útmutatásai alapján a bevásárláshoz látott. A nő hamar túltette magát azon a jelentéktelen tényezőn, hogy maga az isteni Kadasman-Burias kíséri útján. Vásárolt, beszélgetett, alkudozott, hamarosan minden bekerült a kosárba, amit a király izmos karja könnyedén tartott. A kofák nem mertek alkudni, a kíváncsiak csoportosan sereglettek az uralkodó nyomában, a testőrök alig tudtak rendet tartani. – Most már megvan mindened, megfőzheted újra az ételt! – Egyedül sokára készülök el. Lányaim, fiaim jönnek vendégségbe, fáradtak a munka után, alig várják már a főztömet. Csalódást fogok nekik okozni. – Ne kísértsd a sorsodat, as�szony! Küldök szakácsot, amen�nyit akarsz! – Mire ideérnek… És különben is, az urak szolgái nem szolgálnak egy öreg, jámbor asszonynak, mint amilyen én vagyok… A király most nem szólt, csak dühösen az asszony után indult. Vajon már megcselekedte a jót, vagy mégsem? – futott át agyán a kérdés. A kárvallott nem boldog, akkor bizonyára még nem. Milyen nehéz is egy tál kiöntését jóvátenni, morfondírozott magában az uralkodó. Az asszony azonban elégedetten és sietősen haladt előre. Egyszerre hátrafordult vendége felé: – A szegény testőrök hadd menjenek csak haza. Nálunk nincs veszély, de mindenki csak bámulná őket, meg feszélyeznének téged is, jó uram! – mondta. Kadasman-Burias egyetlen türelmetlen intéssel
elküldte a megrökönyödött fegyvereseket. Az asszony most már vidáman fecsegve vezette a királyt sikátorokon át otthona felé. Milyen könnyen csapdába csalhatnak itt – gondolta az uralkodó. Talán éppen ez volt a nő szándéka? Talán már lesnek rám a gyilkosok? Sebaj, harcban elesni dicsőség, döntötte el végül magában, és csakugyan, minden félelem nélkül folytatta útját. A város szélén szegényes, de tiszta, fehérre meszelt, lapos tetős házhoz vezette őt a néni. Kecske mekegett a ház mögött, miközben egy megkínzott tamariszkusz levelei után ágaskodott. Kadasman-Burias zordan tekintett körbe az aszott füvön, a kopott kőfalon, a girhes macskán és a szegényes berendezésen. Az asszony nem törődött vele, folytonos csevegés közben nekilátott az étel elkészítésének. A király segítségét is kérte, de nem volt udvariatlan, nem ugráltatta az uralkodót, férfinak való feladatokkal látta el. Hamarosan rotyogott az üstben az ennivaló, a nő megtörölte lisztes kezeit, majd fáradtan leült a tornácon. A fejedelem egyszerre fáradtnak érezte magát, és meglepően éhesnek is. Napok óta csak turkált az elé tett különlegességekben, még a mézben pácolt fürjecskék sem ízlettek neki mostanában. Ő maga is leült egy szőnyegre, és nyugodtan, türelmesen, lehunyt szemmel várt az étel elkészültére. Jó volna enni belőle, de mennie kellene. Sok a dolog a palotában. – Maradj vacsorára, isteni uralkodó! – szólt az asszony, mintha kitalálná a király gondolatait. – Te is láttad, miből készült az étel, ha egyszerű is, bizonyára nem veted meg, hogy egy ilyen kicsiny öregasszonynak segítettél elkészíteni. A király lassan felemelkedett. Menni kell, várja az adó, az uralkodás. Ekkor hangos kiabálással megérkeztek a szegény asszony rokonai. Göndör szakállú, erős
férfiak, barna szemű asszonyok, sok-sok gyermek ugrált egyszerre az udvaron. A vendégek nem ismerték meg az uralkodót, sosem láthatták közelről, egyébként sem hitték volna el, hogy leereszkedik hozzájuk az isteni király. Az idős nő beszámolt nekik a vendég tisztes segítségéről, amivel rendbe hozta a maga okozta bajt, de nem árulta el kilétét. A férfiak nagy tisztelettel köszöntötték a jól öltözött idegent, miközben a nők megterítettek az udvaron, és hamarosan vidáman enni kezdtek. Kadasman-Burias zavartalanul ült közöttük, nyugodtan beszélgetett velük a város és a birodalom gondjairól, mint mes�sziről érkezett vándor. Tisztelettel hallgatták, megvitatták állításait, történeteket mondtak és viccelődtek egymással az étkezők. Kadasman-Burias észre sem vette, mikor ment le a nap, az étel várakozáson felül ízlett neki, újra vett a tálból, majd fügét, gyümölcsöt, sajtot eszegettek a főfogás után. Bor is került, tüzet gyújtottak, a család megünnepelte a héten elvégzett munka fáradalmait és örömeit. Éjfélre járt az idő, amikor az uralkodó búcsúzni kezdett. Mindenki jó szívvel kívánt neki biztonságos utat, és hívták, hogy jöjjön el egy hét múlva is. Az eladó lányok csillogó szemmel, a lányos anyák rebegő mosollyal búcsúztatták, a férfiak a családjuk iránt érdeklődő emberek büszkeségével, a gyerekek az értékes és érdekes idegennek kijáró vidámsággal. Az öregasszony a kapuban megcsókolta a király kezét, majd nagyot sóhajtott: – Csak az a fazék, az ne tört volna össze. Nagyon fog hiányozni. Kadasman-Burias szeme elkerekedett a rafinált kérésre, majd hahotázni kezdett. Egy csengő aranyat adott a hálálkodó nőnek, azután nyugodt szívvel hazaindult. Aznap éjszaka úgy aludt, mint a kisdedek. 2019. december
5
előretolt
helyőrség
vers Farkas Wellmann Éva
Megszületsz Megszületik, talán megszületett. De hagyjuk most a főtér giccseit és a csomagot, amit a letett ruhákból készítettél. Vegyük úgy, hogy magad vagy. Egy a világon. Vagy játsszuk azt, hogy nem vagy egyedül. Hogy jól-rosszul, de gondolsz bárkire. Hogy naptáradba néha bekerül egy személyes találkozó. Az egyébhez. Akárhogy is van, pontosan tudod, minek, kinek kellene megszületni.
Ez még csak itt a születés reménye. Az ígéret reménye, hogy hátha mégis. Innen látszik a megfeszíttetés is, de elhiszed, hogy jó lesz. Megszületsz.
Angyal (50 × 40 cm)
És nem könnyítik meg a dolgodat az októberi csokimikulások, sem a színes girlandok ezrei.
Ilyés Krisztinka
Varga Melinda
beleszületés
A karácsony mögül
kislány hangja hallatszik át a kulcslyukon: kit kell szeretnünk
Nihilista szél kólásdobozokat zörget
karácsony van, születésnapot mosolyog az egész család, valamikor Jézus született
az emberek bevásárolni sietnek,
amikor épp Atyád nem figyel, érted imádkozik, hogy lemosd anyjáról a kék foltokat lufikat kérsz vagy csokitortát? a fenyőt már reggel pirosra festettük, anya azt mondta, ne áruljam el, a cukorkákat a fa alá rejtettük
nem érdekli az ünnepi dísz, a fényes város,
takarítanak, ablakot pucolnak, a tisztaság sarokba söpört pormacskáktól asztmás rohamot kap, megfullad, és nem lehet újraéleszteni. Hajléktalan koldul a megállóban, rálépnek kezére, eltörik az ujja,
ne késs, de addig maradj ameddig csak tudsz, hisz ilyenkor még apa is mindenkit szeret
italra gyűjt, az étel ízét már nem érzi,
átaludva az ünnepet, anyaölben aggódó kérdések ébresztik a reggelt: anya, örült a bácsi a meglepetésnek?
szemében a magány koromfeketéje.
Lapszámunkat KATONA GYÖRGY festőművész képeivel illusztráltuk. Katona György 1960-ban született Nagyváradon. Gyermekkorát a szilágysági Sarmaságon töltötte. Családjában régóta jelen van a képzőművészeti érdeklődés és tehetség. Apai nagybátyja – vakon és fél kézzel – évtizedek óta szobrokat farag, ezeket többször láthatta kiállításon is a közönség, például Budapesten is. Katona György tehetsé-
2019. december
idős néni a templom előtt ácsorog, keze hidegtől és érszűkülettől lila,
Két bevásárlás között, a töltött káposzta ízére várva nincs időnk meghatódni.
gének felfedezője és egyben első mestere az édesapja volt, aki szintén ügyesen faragott kedvtelésből. Katona György középfokú tanulmányait Kolozsvárott végezte, majd a Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem festészet szakán diplomázott 1984-ben. 1989-ben áttelepült Magyarországra, azóta egy Pápa melletti kis faluban, Kéttornyúlakon él és alkot. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Veszprémi Művész Céhnek és a kassai Rovás Alkotócsoportnak. Köztéri munkái Bakonyszentlászlón és Csóton láthatók. A csoportos kiállítások mellett számos egyéni tárlaton is bemutatkozott, többek között Veszprémben, Pápán és Budapesten, valamint Balatonfüreden, Hatvanban, Tapolcán, Herenden, Győrben, Sopronban, Szombathelyen, Nagykanizsán, Zalaegerszegen, Várpalotán, Pécsett, Debrecenben, Tokajban. Egyéni kiállítása nyílt Losoncon, Kassán, Hetényben, Kolozsváron,
Pihenőnap az éhezésben
Polgár Kristóf
Úristen, szent Fiad születése napján nézz szét a világban, segíts minket boldogabb napokhoz. szűntesd meg a lármát, az áruházak bóvli meghittségére küldj pusztító futótüzet, műfenyők közönyéből nem nőhet megváltás. csillogó sztaniol mindenütt, bejgli és töltött káposzta illata száll, az égig érő télifa alatt pazar ajándék karácsonyi dalokkal, hát ennyi volna csak? Úristen, a te szent Fiad születése napján tekints le azokra, akik árvák, gondviselésed legyen ír a csüggedők lelkén, szárítsd fel a nyomorultak könnyeit, az ünnep rózsakertjébe vezesd be a hitetlent, a kétkedőt és reményvesztettet. Úristen, a te szent Fiad születése napján, adj szünnapot a fagyhalálban és éhezésben, szegénység gyomvirága ne szője körbe a karácsonyt, gondolj azokra, kiknek takarója az ég, adj pihenőidőt a szorongásban és a szeretetéhségben. egy napra csak jöjjön el a te országod, itt a Földön.
,,Jég nélkül? Azonnal töltöm.” Apuci kis barátai. Gáláns mosollyal üdvözöl minden adventi várakozást. Néha ébren, félig sárga löttyel jókívánságokat hamuzva boltok kirakatán.
Zilahon, Szilágysomlyón, Szilágycsehben, Sarmaságon, Nagybányán, de Hollandiában és Németországban is. 2010-ben, életének 50. évében hét nagy egyéni tárlata volt, és reprezentatív album jelent meg a válogatott munkáiból. Alkotóművészi pályájával párhuzamosan mindig tanított is. Jelenleg a Pápai Református Gimnázium művészeti tagozatán tanít festészetet és művészettörténetet. A plein air tájképfestéstől a hagyományos, realisztikus csendéleteken és portrékon át az absztraktig minden megtalálható eddigi életművében, mi most főként a biblikus tárgyú műveiből válogattunk. Ezek a képek úgy reflektálnak az ikonfestészet hagyományaira, hogy közben egy igen sajátosan kortárs festői világba is invitálnak. A szentek vagy az utolsó vacsora ábrázolásainak sorát különös, érezhetően megszenvedett hitvallásokkal gazdagítják. Jézus Krisztus Isten fia a Megváltó – hirdeti a korakereszténység
Hógömb
A függönyt behúzom. Ne lássák milyen évem volt. Csak úgy jöhet harmadik fogás. Házigazdánk nemes Úr. Nagyvonalú, mérsékelten előkelő komédiás. Szalonképes étrend, válogatott szókincs jellemzi teljességét. Amit asztalra tett, bizonyítja végtelen vagyonát. Vágyai magukért beszélnek. Olyankor alig szól hozzánk. Ezek az álmatlan ünnepek. Keretes szerkezetű időszak. Karcálló kristálybúra. Ami alatt csak akkor havazik, ha igazán megrázom.
óta a hal mint jelkép, most mégis új fénnyel ragyog fel előttünk a bizonyosság. Leírni, elmondani, megfesteni újra és újra – régi küldetés ez, és újabb és újabb legyőzetést tesz lehetővé. Lehet menekülni és kibújni a feladat alól, mégis megtalál. Jónás próféta története is erre int. Jónást látjuk itt is – önarckép? Valamiféle szabadulástörténet sejlik fel, elfogadás és kegyelem. De előtte ott a mélység és a sötétség pokla a cethal gyomrában. Babits Mihály is ismerte a jónásság gyarlóságát és a kiválasztottság terhét. Ismerte Ady Endre is – lám, egy újabb pont, ahol a két költő sorsa kapcsolódik. „Óh, Istenünk, borzasztó Cethal, / Sorsunk mi lesz: ezer világnak? / Roppant hátadon táncolunk mi, / Óh, ne mozogj, síkos a hátad” – írta A nagy cethalhoz Ady, aki gyakran elidőzött a szilágylompérti templom festett kazettái alatt. Egyikükön egy hatalmas hal épp elnyel egy embert: Jónás – állítja a kazettára festett 18. századi felirat. Katona György a
szomszédos Sarmaságon töltötte a gyerekkorát, bizonyára ő is ismeri a lompérti Jónást. Ezt az engedetlent, ezt az oktalan bosszankodót, akit életünk során oly sokszor felismerünk önmagunkban. Gazdag, sokrétű képek ezek, nemcsak anyag, szín és forma: alkotójuk érezhetően az egész életével, a teljes lényével festi őket.
Éjféli látogatók (40 × 30 cm) IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
6
előretolt
helyőrség
időkapszula DINNYEBEFŐTT Mihalkáné így szól az urához: – Nézd, kérlek, Béla, itt van Grossmantól a fuvarlevél, el kell küldeni Pétert szekérrel a vasúthoz, ide tettem az aprópénzt, és még egyszer mondom, ha ezer koronással fizetnek, ne válts megint, mert felvitetlek a klinikára. Ide dugtam alája az aprót, s ami itt van ebben a kis rekeszben, azt ne keverd össze ezzel a másikkal, ez a fapénz. Én most elmegyek Jancsóékhoz, tudod, a Kishíd utcába, múlt szombaton volt az eljegyzés, megnézem magamnak a menyasszonyt, és talán ott van a vőlegény is. Na, szép kis társaság. A fiú apjának, azt mondják, szemétfuvarozása van, ő valami kis senki, doktorátusa van, de heptikás, azt hallom, Elfer kezeli, a gyomrába belenőttek valami zsigerek, mi az? Nevetséges, micsoda házasságok jönnek ma létre. Igaz ugyan, hogy a lány egy kis ványadt penészvirág, és nem tudom, miből telik nekik zongorára, mondom neked, borzasztó, hogy ez a világ hogy felfordult. Hát vigyázz, Béla, ne keverd össze, itt vannak a kulcsok, ügyelj a zárásnál. És Mihalkáné végigkeni az orrát egy szarvasbőrrel, és illatosan nekiindul, hogy megnézze magának a menyasszonyt és vőlegényt. A vőlegény, az én vagyok. És gyanútlanul ülök a menyasszonyommal a szalonban. És Mihalkáné bűvös mosollyal nyit be a szobába. Nyájas szavakkal önti végig a menyasszonyomat, nyújtja felém a kezét, hogy ő Mihalkáné, sok jót hallott már felőlem, és határozottan csak gratulálni lehet a jó ízlésemhez. Gondosan lerakja magát egy székre, a nyakában ott lóg és zakatol és kiabál a gyöngyék, a füle cimpáján ott mosolyog és harsog a butón, a vágyak netovábbja, a családi boldogság aranyba foglalva, a két nagyszájú, hangos drágakő, amely belül mintha még külön villanykörtével volna kivilágítva, hogy világítsa neked, jámbor utasnak, a megpukkadás és sárga irigység útját. És ne merd megjegyezni, hogy milyen pazar tüze van annak a két arrogáns gyémántnak, mert szerencsétlen szamár vagy, aki nem veszi észre, hogy nem gyémánt az, kedves doktor úr, hanem briliáns, hét és fél karát, okleveles gyémántmérnökök által lemérve, amszterdami csiszolás, ígértek rá már harmincezret, de nem adja oda, s ha gyémánt volna, isten őrizz, csak nem gondolja, kedves doktor úr, hogy én azt felvenném. És míg beszél és smirglipapír hangján rövid párhuzamot von saját drágakövei és a városban még előforduló hasonló kőzetek között, célba vesz a szemével, az egyikkel belenyúl a zsebembe, bebúvik a kabátom alá, megszámlálja az oldalbordáimat, mintegy számba veszi, hogy megvannak-e hiánytalanul, nem lumpoltam-e el néhány darabot belőlük, a másik szemével pedig a bal arcomon azt a kis pattanást piszkálja, ami tegnap gyomorrontás következtében jött létre, és elemzi és vakargatja, amiből már nyilvánvaló, hogy a holnapi arcképemen már ökölnyi szemölcsök fognak dagadozni, aztán a másik, mosolygósabb szemével abbahagyja a ruhám alatt végzett razziát, bő zsákmányát, amit majd a vasárnapi pikniken fog kiteregetni, gondosan elraktározza, s most mindkét szemével, csákánnyal, szögmérővel, harapófogóval felszerelve nekiesik IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
Karácsony Benő előbb az orromnak, méricskéli hos�szában és széltében, megbabrálja a számat, harapófogóval nekiesik a fogsoromnak, rázogatja, hogy nem odvasak-e, nem vagyok-e beteg ember, nem volna-e célravezetőbb, ha ő már holnap Kelemennével közölné, hogy éppen itt találta a papot, aki meggyóntatott összes sikkasztásaim tárgyában és feladta rám az utolsó kenetet? És amíg tovább beszél és fortyog, megtrepanálja a koponyámat, sebesen leereszkedik az agyvelőm ráncaiba, tolvajlámpásával bevilágít a nyúltagyamba, sebesen jegyez a noteszébe, léket fúr a légcsövemhez, leereszkedik a tüdőmbe, pillanatfelvételeket készít, és mindez csak egy pillanat műve, s mire hosszú körutazásából visszatér, én el vagyok intézve, holnap úgyis dolga van a főtéren, hazajövet beszól Bognárnéhoz, na megmondja neki, alapos kis házasság lesz ebből. A lány egy ványadt penészvirág, a fiú?… Fel kéne kötni az első fára az ilyen anyát, aki ilyen emberhez adja a lányát. És leakasztja rólam a szemét, el vagyok már intézve. S mert az anyósom éppen dinnyebefőttet hozott az asztalra, Mihalkáné most az ő ötszázhuszonhét üveg befőttjéről cseveg, nem is említve, hogy káposztát két hordóval tett félre, a sógornőjének is küldött decemberben egy hordóval Szamosújvárra, azonkívül ugorkái is vannak, csodás jó ugorkák, az ura rettenetesen szereti, a múlt héten ott volt náluk dr. Kovács ügyvéd a feleségével, s el voltak ragadtatva, pedig olyan egyszerű az egész, nem érti, hogy más háziasszonyok nem tudják elkészíteni, mert tisztán csak arról van szó, hogy veszi az ember a kaprot, a sót és az ecetet, egyszerűen leforrázza, aztán be lesz téve a spájzba, persze a fő, hogy a spájz jó szellős legyen, olyan, mint nála, hogy a passzátszelek Dél-Afrikából bejöhessenek időnként. Ő direkt ventilátort állíttatott fel tavaly nyáron, költséges volt ugyan, Berlinből kellett egyet hozatni, mert itt a világon semmit sem lehet kapni, itt úgy el van zárva az ember a világtól, hogyha nem menne évenként két-három hónapra Svájcba és Párizsba… Már intézkedett is… ha az útlevél meglesz, előbb Milánóba mennek… És amíg hömpölyög és magyaráz, lehúzza a kesztyűjét és hozzálát a dinnyebefőtthöz. A dinnyebefőtt sűrű szaftban, ingerlő sárgán, egy áttetsző japán tányérkán várakozik sorsára. Mihalkáné a két ujja hegyével légiesen megfogja a kanál legvégét, fölényesen és könnyedén szeretné a nagy szeletet kettéhasítani, valami kecses jártasságot szeretne tanúsítani. A kanál élével gyöngéden elkezdi fűrészelni a dinnye héját. A dinnye úgy tesz, mintha az igazak álmát aludná, fel se figyel a reszelésre, lustán, elmerülve fekszik a sűrű fürdőben. Mihalkáné költögetni kezdi. A dinnye ásít egyet, és megriszálja a derekát az udvariatlan csiklandozásra. Na, mi az? – mondja kelletlenül, és nyújtózik egyet. A megmoccanásra Mihalkáné is megnyomja a ravaszt, erőlködés nem látszik rajta, még mindig csak a két ujja hegyével fogja a kanalat, de már kimérteket és energikusakat fűrészel a dinnyén. A helyzet e pillanatban az, hogy a menyasszonyom elkuncogja magát, és Mihalkánén némi halvány feszélyezettség vesz
erőt. A szeme lopva az arcomat fürkészi. Szép ez a türkizes gyűrű az ujján – vetem bele magam hirtelen a lappangó feszültségbe. Mihalkáné megkönnyebbülten hagyja ott a kanalat és a dinnyét, hogy igazítson egyet a türkizes gyűrűn, amit tavaly kapott a férjétől, aki roppant figyelmes ember, nem mulaszt el soha egy névnapot vagy születésnapot, s míg mondja, alattomban újra megfogja a kanalat, de még mindig csak a két ujját reszkírozza rá, és orvul lecsap a dinnyére. A dinnye egy fürge oldalugrással kivédi a vakmerő prímvágást, és felloccsan a tányér szélére. A sűrű szaft a nyomába lottyan, és a helyzet blamázzsal fenyeget. Ez most már arra készteti Mihalkánét, hogy felhagyjon a könnyed és játszi kísérletekkel, letegyen arról a törekvéséről, hogy mi őt befőttügyekben és egyáltalán zsúrkérdésekben beavatottnak tartsuk, a korábbi gyöngédségek mellőzésével megfogja hát a kanalat, és némi méreggel ráveti magát újra a befőttre. A tányér szélét most sem fékezi le, csak az egyik kezével operál, merítgeti, emelgeti a kínos dinnyedarabot, az pedig attól a kis svédtornától felvillanyozva nem veszi már komolyan Mihalkánét, jól érzi magát a sűrű szaftban, kedélyesen lubickol a tányérban, aztán elkezd körbecsicsonkázni a tányér peremén, megkedveli a ringlispílt, roppant bátor gyerek, szaladgál a tányér szélén, hátborzongatóan futkároz a meredély szédítő fokán, Mihalkáné pedig dühösen és lélekszakadva fut utána, elkapja a din�nyécskének a frakkját, kiabál utána, mint a francia madmazellek, hogy Lacika, nichterlaubt, lebukik, az istenért, az abroszra, álljon meg, soyeztranquille! De a dinnyécske egy anfanteríbl, egy pajkos Lacika, öltögeti a nyelvét, froclizza Mihalkánét, nem hagyja magát megfogni, cikcakkban menekül, és mikor hallja maga mögött a Mihalkáné bosszúszomjas lihegését, hopp, villámgyors mozdulattal lesiklik a tányér közepére, és a bosszúszomjas kanál, a tehetetlenség törvényénél fogva, egy darabig még tovább rohan, lebukfencezik a tányér széléről és potty! – lezuhan az abroszra, ahol kitöri a nyakcsigolyáját. – Tessék talán egy kést – jegyzi meg bocsánatkérően a menyasszonyom, exkuzálva magát azért, hogy nekik ilyen befőttjük van és ilyen kanalakat kénytelenek használni, amik úgy szaftosan az abroszra esnek. Mihalkáné köszöni szépen a kést, ő tudniillik nem szokott ilyen befőttet csinálni, az ura nem szereti, mert roppant kényes ember, vendéglőben például ki van zárva, hogy ő egyék. A múltkor is Besztercén volt üzletileg, mert sokat utazik, igaz, sokat is keres, s oly éhesen jött haza, mint egy farkas, csak úgy beesett az ajtón, s azt mondta, anyukám, nem ettem semmit a vendéglőben, adj ennem, mert meghalok. Ami azt illeti, ő sem tud vendéglőben enni, a múlt évben fenn volt Pesten a bátyjánál látogatóban, és akkor elmentek egy vendéglőbe, nahát, az hihetetlen, mazsolák voltak a húsba bespékelve. Ezalatt pedig a kést elegánsan és könnyedén az ujjai közé fogja, a pengét ráhelyezi a dinnyére, amely a tányér közepén piheni előbbi fáradalmait – és újra elkezdi fű-
Bárka (60 × 70 cm) részelni. A dinnye néz, néz Mihalkánéra, állja a vegzatúrát, de nem enged, az atyaistennek sem mozdul. A piszkálódás szemmel láthatóan az ízlése ellenére van, morog, és a szeme sarkából ellenségesen lesi a folytatást. Mihalkánét ez a csökönyösség halk méregbe hozza, észreveszi, hogy sok időt töltött az előkészületekkel, s hogy mi közben megettük volna a magunk din�nyéjét, de udvariasságból lassítjuk a tempót, hogy valahogy lépést tartsunk vele. A helyzet egyre sürgetőbb lett, s amilyen mértékben késik a dinnyekérdés likvidálása, olyan mértékben édesül a Mihalkáné mosolya. Heves odaadással meséli el a primadonna első felvonásbeli toalettjét, és titokban kétségbeesett, orv pillantásokat vet a tányérjára. Fesztelenül diskurál, s közben lopva szemügyre veszi az ellenséges hadállásokat, hogy felmorzsoló támadást készítsen elő. Az epéje legmélyén haditervet csinál. Szórakozottan teszi le a kést, és még szórakozottabban nyúl a kanál után. A kanalat aztán játékos egykedvűséggel bocsájtja a szószba, s lassan szürcsölgetni kezdi a sűrű, sárga folyadékot, egyrészt azzal a jól átgondolt célzattal, hogy a sűrű lé eltávolításával a dinnyét szárazföldi blokád alá vegye, másrészt pedig jelezni akarván ezzel, hogy még nem fogott igazában hozzá a din�nyéhez, ne tessék tehát ezeket a kísérleteket az ő terhére elkönyvelni. Abba is hagyja néhány pillanatra a kanalazást, mintha az egész ügy elveszítette volna az érdekességét, sőt mintha meg is feledkezett volna róla. De érzi, hogy a helyzet kezd bonyolódni, a szemek egyre gyakrabban, egyre kérdőbben keringenek a tányérja felé. Most mindenképpen azt a benyomást igyekszik kelteni, hogy ő alapjában véve nem is szereti a befőttet, speciel a din�nye iránt pedig már szopós korában is leküzdhetetlen ellenszenvet táplált. És hogy a percek eredménytelenül múlnak, és érzi, hogy a nyelve is elbicsaklik néha, és a kérdésekre zavaros feleleteket ad – izgalmas mérlegelés kezdődik benne: azt fogja mondani, hogy nem szereti a dinnyebefőttet. Igen, így fogja mondani: kedves Jancsóné drágám, ne haragudjék, hogy meg kell kosarazzam, de ez az egyetlen befőtt, amit nem szeretek. De viszont ezt a marhaságot nem mondhatja,
mert akkor miért fogott hozzá az előbb, miért vetette le a kesztyűjét is hozzá, és mit nyomorgatja már egy fél órája azt a ronda din�nyedarabot azzal a célzattal, hogy megegye, ha nem szereti. Mindjárt az elején kellett volna abbahagyni. Elkeseredetten lop egy újabb pillantást a végzetes dinnyére: meg tudná gyilkolni. Pedig nagyszerű szaga van, és harapnivalóan kívánatos. Erősnek kellett volna lennie az előbb, megfogni a tányért az egyik kezével, a kést jó keményen előbb belenyomni a puhább részekbe, s úgy hasítani feljebb a masszívabb kéreg felé. És nem a közepén nyiszálni. Azt rosszul csinálta. A dinnyekaréj a vége felé vékonyabb, ott nem tudott volna úgy ellenállni a nyomásnak. Buta volt. Na de most aztán igazán tenni kell már valamit. Talán negyedórája vacakol ezzel a szerencsétlen dinnyedarabbal, és ezek itt körülötte kezdenek már pokolian mulatni, az a sárga kis penészvirág már el is vakkantotta magát néhányszor. Bizonyos, hogy ki fogják beszélni. Mind határozottabb alakot ölt benne az a gondolat, hogy marhaság volt részéről idejönni. És nem elég, hogy ezek itt hetekig röhögni fognak rajta, de közben a férje, az a vén szamár, egész bizonyosan valami ügyetlenséget fog az üzletben elkövetni. Megint hitelez néhány embernek, aztán futhatnak a pénzük után… És legalább kikanalazta volna az előbb az egész szaftot, ha már hozzáfogott, a dinnye nem csúszkált volna ide-oda a tányéron. Kínos mézédes mosolygás veszi hatalmába az arcát, az orrán a púdert apró, gombostűfejnyi izzadságcseppek kezdik ki. Sivár közérzet rí le az arcáról, elkezd csuklani, lelki egyensúlya felbillen. Kétségbeesetten megragadja a kést, most már nem stilizálja tovább a mozdulatokat, nyílt sisakrostéllyal ráront a dinnyére, de nem úgy, ahogy az előbb elgondolta, hanem megint csak abba a kis vályúba illeszti a pengét, amit a haditervet megelőző időben nyomkodott a dinnye középső és legvastagabb részébe. Észreveszi ugyan, hogy nem jó helyen keresgéli a megoldást, de már nincs idő újabb kísérletekre, végezni kell, ha törik, ha szakad. Az ajkát a foga közé kapja, és erőteljes nyomást gyakorol. Semmi. Újabb nyomás. A tányér enged, és mielőtt arra szánja 2019. december
7
előretolt
helyőrség
időkapszula magát, hogy megrepedjen, figyelmeztetőül nagyot billen. – Kemény – nyögi ki Mihalkáné sárga és kétségbeesett mosollyal. – Rosszak ezek a befőttkések – szólok udvarias rosszallással. – Úgy vágnak, mint a bot. Mihalkánénak megenyhül az arca, és verejtékcseppjei mögül hálásan mosolyog rám. És görcsösen, sietve belekapaszkodik a feléje dobott mentőövbe. Hogy tudniillik neki is vannak ilyen kései, de nem használja őket. Őszintén szólva, az ilyen csak cifraság. A menyasszonyom pedig, aki közben kisiet, egy masszív késsel tér vissza, és nyújtja neki. Az egyensúlya némileg helyreáll, érdeklődéssel szemlélgeti a kést, és a dinnye iránt bizonyos taktikai okokból feltűnő közömbösséggel viseltetik. – Tizenkét személyes a készlet? – kérdi szeretetreméltóan. E pillanatban újabb látogatók érkeznek. Kölcsönös üdvözlések, széktologatás. Mihalkáné a zavart felhasználva a kést hirtelen marokra fogja, előredűl, hogy a testsúlyából is kölcsönvegyen néhány kilogrammot az elszánt lökéshez, és szikrázó dühvel, fanatikus győzni akarással ráveti magát a dinnyére. A ravasz kés hirtelen oldalt fordul, és lapjával ráfekszik a dinnye hátára. A dinnye a túlerő hatása alatt a centrifugális mozgás alapszabályainak engedve a dinnyebefőttek szokásos kezdő sebességével kilövell a tányérból, és gyönyörű ívben az abroszra zuhan. Mihalkáné dermedten követi a szemével. A könnyű selyem mohón issza a dinnye barnás levét. Látom a szemén, az arca sárgára sápadó szeplőin, hogyha a dinnye történetesen a székre pottyant volna, ő egy pillanatig sem habozott volna, hogy ráüljön és eltakarja a világ kárörvendő pillantása elől. Az asztalra,
fájdalom, nem ülhet, pedig egy röpke pillanatra, ahogy kereste gondolatban a vészkijáratot a végzetes helyzetből, ez is megfordult a fejében. Hát csak ül gyászos vigyorral, görcsösre szorított markában a kés, és nézi feneketlen gyűlölettel galád ellenfelét, a dinnyét, amely lőtávolon kívül most lovagiatlan kajánsággal röhög feléje az abrosz közepéről. Az újonnan érkezettek pedig az asztalhoz közelednek. Bemutatom őket, Mihalkáné, kezében az égnek meredő késsel, tehetetlenül vigyorog, nem tud szólni, a torkán a rémület könyörtelen hangfogója, biccenteni is elfelejt, csak ül sárgán és elmeredve. A vendégek helyet foglalnak, a tekintetük az abrosz közepén sötétlő foltra esik, előrehajolnak, szemügyre veszik az érthetetlen, nedves tárgyat, aztán meghökkenve pislognak Mihalkánéra… Csend. – Kimászott? – kérdezi valaki részvéttel. A csendből halk vihogás feslik ki. Mihalkáné elkékül, érzi, hogy ez sorsdöntő pillanat számára. A szemében könnyek csillognak. – Nem baj – mosolyog az anyósom fanyarul a vadonatúj és vadonatpecsétes abroszt nézegetve. – Tessék talán a kezével, nagyságos asszony – javasolom én angyali szelídséggel –, hiszen úgy egészen modern. Hirtelen rám pillant. A szemében a reménység csipkebokra ég, szeretné komolyan venni az indítványt, valami újabb szóra vagy biztatásra vár. És hogy a biztatás nem ismétlődik meg, sötét kétségbeesés vesz rajta erőt. – Kemény volt – nyögi ki védekezve és kérlelően, emeli rám a tekintetét. – Pudvás volt – jelentem ki meggyőzően. – Nagyságos asszonyom éppen a fás részét kapta. – És teszek
Jónás III (60 × 70 cm) egy másik szeletet a tányérjára, egyet pedig a kezembe veszek, és úgy csupaszon, a segédeszközök mellőzésével rágni kezdem. Mihalkánénak felragyognak a szeplői, megragadja a sikamlós szeletet és a végét a szájába cuppantja. Szopja, rágja, eszi. Bólint a fejével, élvezi a dinnyét, és azt a megkülönböztetett pozíciót, amely a dinnyebefőtt modern elfogyasztása révén megilleti. Egy pillanatnyi habozás után már látott is hasonló helyzetet, valami grófok voltak, hol is voltak csak, már nem is emlékszik rá, elég az hozzá, hogy a kezükkel ették a dinnyebefőttet. – Igen – jegyzem meg –, ezt a walesi herceg hozta be divat-
ba, amikor egyszer a római pápa uzsonnára hívta. Mihalkáné rám mosolyog, az ujjain csurog lefelé a vastag lé, kivesz a tálból még egy szeletet, fölényesen beleharap, konstatálja bennem az intelligenciát, tanácsokat ad az anyósomnak az abrosz kitakarítására vonatkozólag, dicséri a dinnyét, igen sikerültnek találja, az aromája kitűnő, és hogy sok jót hallott már rólam. De ezt már csak nekem mondja, csak velem társalog, mert mással már nem tart fenn ebben a társaságban bizalmas kontaktust. Még ül tíz percig, szeretné, ha még jelenlétében felejtődne el az egész zavaros dinnyeügy, nehogy a tá-
vozása után visszatérjenek rá, és a háta mögött megszapulják. A hírnevemre az eset igen jó hatással van, mikor távozik, kikísérem. Az előszobában nyújtja a kezét, egy kicsit ragadnak az ujjai, zavartan pislog rám, úgy rémlik, kezet akar nekem csókolni. Néhány nap múlva újságolják, hogy én a párizsi egyetemet kitüntetéssel végeztem, a köztársaság elnöke személyesen tűzte fel rám a lovagkeresztet, ezer hold első minőségű földem van a Bánátban, nyelveket is beszélek, az anyám született bárónő. És úriember vagyok. Igazi úriember. És milyen intelligens! Ojjé!
in memoriam NÉHÁNY SZÓBAN KARÁCSONY BENŐRŐL Karácsony Benő talán az egyetlen olyan magyar író, akinek az írásairól nem lehet, vagy inkább: nem érdemes írni. Erre jöttem rá magam is pár évvel ezelőtt, készülő disszertációm sokadik oldalán: az ő friss, eleven, találó, a gyönyört nem csak okozó, de fokozni is képes nyelvéhez képest a legszellemesebb recenzió vagy tanulmány is csupán agyaglábakon ingadozó monstrum, amelyik következetesen gyilkolja az olvasás során kialakult élményt. És ha azt szeretnénk, hogy maradjon belőle valami, sürgősen abba kell hagyni a tudományos beszédet róla: műveihez (Pjotruska, Napos oldal, A megnyugvás ösvényein, Utazás a szürke folyón, Új élet
Jónás 2019. december
kapujában, Tavaszi ballada) nem illik az értekező próza nyelve, úgy rázzák le azt magukról, mint kutya a vizet. Mindannyian tudjuk, hogy a fehér lap meg az első mondat a legnagyobb kihívás és ellenség is egyben. Aki viszont a következő mondatokkal tud elkezdeni egy regényt (a Napos oldal címűt), annak, úgy érzem, semmi szüksége nincs arra, hogy létjogosultságát irodalomtudósok próbálják igazolni – csak lubickolni kell a mondataiban, és keresztülsodródni a regényeken, újra meg újra. Tehát az idézet: „Azóta, hogy szélnek eresztett az élet, mint egy darab fölösleges sajtpapírt, persze más-
ként nézem a dolgokat meg a gyárigazgatókat. Akkor még kissé üde voltam, akárcsak a frissen szedett spenót, zölden, hetykén és klorofillal telve léptem ki a Fedőcserép és Alagcsőművek kapuján.” És így folytatódik ez a következő oldalakon, plasztikusan, szellemesen, soha alább nem hagyóan, jobban el nem mondhatóan, és nem csak a következő oldalakon, hanem az életmű összes darabján, a regényeken, a novellákon és még a színműveken keresztül is – egyetlen rossz mondat nélkül. Biztos vagyok benne, nem egyedül válaszolom azt, ha megkérdezik, ki volt rám a legnagyobb hatással, hogy: ha sokat gondolkodom, Karácsony Benő, ha pedig egyből rávágom a választ, akkor is ő. Karácsony Benőt nem lehet kényszerrel olvasni (mert úgyis gyönyörködés lesz belőle), nem kell (és mint mondtam: nem is lehet) írni róla – még jó tehát, hogy nem kötelező olvasmány (Erdélyben az, de mire a diákok a tankönyvben odáig érnek, a pad alatt úgyis mindenki felfalta már párszor). Azt azonban furcsának találom, hogy egy olyan országban, ahol némely körökben akkora a szellemi ínség, hogy közepesnél gyengébb filmek és rajzfilmek kínos fordulatai válnak kultikus szövegekké, valami
Nagy Koppány Zsolt okos ember megvilágosodása és rajongó útmutatása alapján még nem Karácsony Benőt olvas mindenki… Az irodalmi közvélemény (és a szélesebb olvasóközönség) ugyanis még mindig nem ismeri eléggé szerzőnket, noha Tót H. Zsolt kitűnő monográfiát írt róla Széttaposott ösvény címmel (és – az első két bekezdésem ellenére – neki igenis sikerült érvényes megállapításokat tenni az életéről, a könyveiről és azok – még mindig méltatlan és nem teljes – fogadtatásáról), sokan foglalkoztak vele, a Napos oldalból film készült a nyolcvanas években, műveit Magyarországon is többször kiadták. (Itt kell – hűséges és konok antikváriumjáróként – megjegyeznem azonban, hogy ritka és örömteli pillanat, ha Karácsony Benő-könyvet találok a polcokon – úgy tűnik, aki egyszer elolvasta néhány mondatát, többé nem adja ki a kezéből a könyveket.) Halálának hetvenötödik évfordulóján azonban (Klärmann Bernát néven született és Auschwitzban halt meg 1944 nyarán) sajnos nincs másik apropó beszélni róla, ajánlani őt, mert nincs friss kiadása a könyveinek (és nem is tudok arról, hogy készülnének erre valahol: úgy tűnik, egyetlen kiadó sem lát fantáziát benne, ami – Önök is így
gondolják majd, ha beleolvasnak! – egyszerűen érthetetlen), és az érdeklődő olvasókat maximum arra biztathatom, hogy szerezzenek be minden Karácsony Benő-könyvet baráttól, szomszédtól, ismerőstől vagy akár a könyvtárból, olvassák el, majd olvassák el még egyszer, és akkor mindent tudni fognak ennek a tragikus sorsú írónak derűs, egyszerre megbocsátó és gyilkos humoráról, szabadságszeretetéről és érinthetetlen épségben megőrzött szabadságáról, valamint arról a hátborzongatóan tökéletes szépírói tudásáról, hogyan kell az olvasót rabul ejteni és boldog rabként megtartani egy életen át. IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
8
előretolt
helyőrség
hamuban sült pogácsa Szepesi Attila
Ködöt pipál a tél
Vándor
Tar erdők hóba bújnak, pereg a tölgylevél.
Fütyörész a nyári hold víg kedvében, csalinkázik patakparton, tágas réten.
Bandáznak szürkevarjak – ködöt pipál a tél.
Borongós a téli hold, hétszám hallgat, havas pusztán dideregve billeg-ballag.
Téli alkony
Tél
Kék hegyek ködbe bújnak, elszunnyad már a fenyves, alkonyi kökénybokron magányos cinke repdes.
Kopár erdőben zúg a szél, a mezsgye hava térdig ér.
Friss szél borzolja tollát, porhó pereg utána: zúzos ágak hegyéről csillámot ver a szárnya.
A loncsos medve hálni tér és szundikál a bőregér.
Nyomolvasás
Friss hó
Hol vadnyúl ugrabugrál és róka sompolyog, a rét havára írva fénylő tappancs-nyomok.
Friss hó a dombon, friss hó a kerten, friss hó a mezsgyén,
Az árok-parti hóban léptek csillag-sora – ott tán egy éhenkórász egér futott tova.
a kökény-berken.
Fenyőtoboz
kopár ligetben
Borongó felhők új havat hoznak, szelek vigadoznak.
Vihar-űzte fenyőtoboz csuda-palota. Télre ezer parányi pók bújik el oda.
A fészekrakás nehézségei (50 × 70 cm)
Hóember
Angyalváró
Tűnődik a hóember,
Közel a kormos éjszaka, a ködben szárny neszez, talán a titkos hírhozó, megkésett angyal ez.
el kéne indulni. Unalmas itt egyedül, útra kéne kelni.
Nyílik rajta vendégváró ezer csöpp szoba. Fenyőtoboz valóságos téli szálloda.
Szélzúgásban mendegélni, éjjel megpihenni. Sikerül tán répaorrú cimborára lelni.
Nem látható – se szín, se fény, surrogást hallani: ahogy paskolják a ködöt duhogó szárnyai.
Kiskarácsony, nagykarácsony Kiskarácsony, nagykarácsony, térdig hó. Utcahosszat hallatszik a csengőszó. Virradatra ver a torony harangja: kondul-bondul – boldog, aki hallgatja.
ujj a lap alatt DELÍRIUMDETEKTÍV December 13-án, a Los Angeles-i Microsoft Theaterben lezajlott a 2019-es Game Awards díjkiosztó estje, melyen nemcsak az új Xbox konzolt mutatták be, de számos játék is elismerésben részesült. S bár a legrangosabb Év játéka kategória díját a From Software kíméletlen szamurájos játéka, a Sekiro Shadows Die Twice vitte haza, az átadó igazi meglepetése a Disco Elysium volt. A korábban szinte ismeretlen észt ZA/UM stúdió még 2009-ben alakult, egy afféle művészeket, írókat, kulturális vállalkozókat és aktivistákat egyesítő mozgalomként. A ZA/UM öt éve kezdett el játékstúdióként működni, ahol korábbi szerepjátékos, Dungeons & Dragons kampányok során szerzett tapasztalataikat felhasználva vágtak bele első videójátékuk, a Disco Elysium készítésébe. Az eredetileg No Truce With The Furies néven emlegetett játék alapját Robert Kurvitz észt novellaíró Sacred and Terrible Air IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
című műve képezi. A fantasztikus realizmussal ábrázolt világ alkotója íróként és játéktervezőként is kivette a részét a fejlesztésből, amihez később csatlakozott Aleksander Rostov művészeti vezető is. A Disco Elysium a miénkhez hasonló világot tár elénk, igaz, annak egy, a mi ötvenes éveinknek megfelelő formáját. Revachol városa máig a néhány évtizede elbukott kommunista forradalom utóhatása alatt nyög. S bár a forradalom an�nyiban sikeres volt, hogy megdöntötte a korábbi monarchiát, végül a kapitalista nemzetek szövetségeként ismert Koalíció inváziója őket is félreállította. A kommunista kísérlet bukása óta Revachol városa a Koalíció egy afféle különleges közigazgatási területeként funkcionál, ők irányítják a gazdaságot és tartják kordában a város autonómiáját. A Hongkong inspirálta adminisztratív berendezkedés melegágya a szegénységnek, a bűnözésnek és a korrupciónak. A rendfenntartá-
Kántor Mihály sért felelős RCM (azaz a Revachol Polgári Milícia) eleinte önkéntes alapú civil brigádként formálódott, majd idővel rendőrségi funkciókat is ellátott. Amikor pedig egy akasztott férfi holttestére bukkannak, a klasszikus krimik mintáját követve olyan események bontakoznak ki, melyek végül az egész világra hatással lesznek. Történetünk hőse egy középkorú, nem kifejezetten vonzó, amnéziás detektív, akinek alkoholproblémái mellett még a saját neve is fejtörést okoz. A játék kezdetén, delíriumos állapotában a sötét képernyőt bámulva kell dialógust folytatnunk agyának különböző részeivel, úgy mint az agytörzs vagy a limbikus rendszer. A Disco Elysium nem árul zsákbamacskát, rögtön a bevezetőben megmutatja, hogy ami itt ránk vár, az nem lesz szokványos. Hasonló dialógusokból a későbbiekben sem lesz hiány: a többi szereplővel folytatott párbeszédeink választható opciói hol szellemesek, hol
cinikusak, hol pedig kifejezetten okosak. A megnyilvánulásainkra adott válaszaik, illetve reakcióik legalább ugyanennyire hitelesek és meglepően emberiek. Emellett a szövegek kellő komolysággal közelítenek olyan témákat is, mint a faji megkülönböztetés vagy a társadalmi egyenlőtlenségek. Bár hősünk egyes jellemvonásai illetve fizimiskája már adott, a képességeit és a moralitását magunk alkotjuk meg. Előbbieket tulajdonságpontokból, illetve szakértelmek összeválogatásából állíthatjuk ös�sze, ám akinek nincs kedve ilyesmivel bíbelődni, választhat a három előre felépített mintából is. Az egyes szakértelmek többek annál, minthogy fejlesztésükkel csak újabb információkhoz jussunk. A készítők mindegyikhez rendeltek moralitást is, melyek afféle hangok lesznek a fejünkben. Az elektrokémia szakértelem például az állati ösztöneinkre hat, folyamatosan az örömök és az élvezetek felé hajt
bennünket, annak minden előnyével és hátrányával. A retorika ellenben vitákba, intellektuális diskurzusokba visz, de segít abban is, hogy olvassunk a sorok között, vagy épp leszereljünk egy veszekedést. Megbillent egzisztenciájú hősünk kalandjai során a legváltozatosabb ruhákkal fog találkozni, melyek felpróbálása nemcsak az esztétikai előnyök miatt javasolt, hanem mert egyéb képességbónuszokat is adhatnak, vagy épp a többi szereplő általi megítélésünkön javíthatnak. A Disco Elysium olajfestményeket idéző látványvilága, egzisztencialista narratívája, valamint szokatlan játékmechanikai megoldásai láttán teljesen érthető, hogy a Game Awardsról végül négy díjjal távozott. S bár egyelőre csak PC-n elérhető, a tervek szerint jövőre elkészülnek majd a konzolváltozatok is. (Disco Elysium. Platformok: PC) 2019. december