“
előretolt
IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
2019. november 16.
2
Gál Vilmos tárcája
III. évfolyam 46. szám
5
Jenei Gyula, Drescher J. Attila és Nagy Betti versei
6-7
Balázs Ferencre emlékezünk
a borospolcok mellett vagy a hűtőpultnál. felmelegítünk emlékeket
vezérvers
“
hely ő rs é g
megállunk
Reményik Sándor
Az álorcás magyar Bethlen Gábor halála háromszázadik évfordulójára Makkai Sándornak A magyar erő roppant ormain Jártatta hideg, szomorú szemét: Mohács mögött, ország-halál mögött Csillogtak messze Mátyás csúcsai... Rajtuk jártatta szomorú szemét, Róluk álmodott szörnyű éberen: El nem ragadták álma paripái, Önuralom zablázta zordonul. Tudta: ütközni nyílt hely nincs sehol, Sem döntő diadalra rónaság, Sziklák közt folyt véres bujócska-játék, Erdélyi farsang, komor karnevál. Az új mulatság új magyart kívánt. Nem ledübörgő felvonó-hidat, Nem egy ellenség ellen egyenest, Fedetlenül kirontó Zrínyiket.
Az árvácskavirág meséje
A fehér ruhácska meséje
portré
„Oh, vajha avagy ne született, avagy örökké élt volna!” Háromszázkilencven éve halt meg Bethlen Gábor, Erdély felvirágoztatója. A későbbi fejedelem 1580-ban született Marosillyén. Apja, Bethlen Farkas a török elleni harcban szerzett hírnevet, később Erdélyben telepedett le, ahol főkapitány lett. Bethlen Gábor szülei elvesztése után anyja testvéréhez, Lázár Andráshoz került, apja birtokai pedig az akkori fejedelemhez, Báthory Zsigmondhoz. Bethlen korábbi és ekkori tanulmányai is a harcászat körül mozogtak, és bár a művelődésre nem sok hangsúly került a neveltetésében, élete folyamán pótolta ezt a hiányosságot. Már tizenöt évesen részt vett a törökök elleni havasalföldi hadjá-
Az új mulatság más magyart kívánt: Kardos magyart, de álorcásat is, Sok ellenség közt zúzott csontjait Bölcsen forgató, „praktikás” magyart.
ratban, ám végül a törökpárti Székely Mózes oldalán kötött ki, mert vallotta, hogy a Habsburgok és az Oszmán Birodalom közül utóbbi a kevésbé veszélyes, hiszen a törökök nem szólnak bele a belügyekbe, míg az osztrákok a függetlenség teljes eltörlését szerették volna elérni, ráadásul az esetleges török támadások ellenében sem tudott volna segíteni a bécsi udvar. Bethlen Székely Mózes bukása után török területen bujdosott, így került el Nándorfehérvárra, ahol sikerült elérnie, hogy a porta beleegyezzen a szabad fejedelemválasztásba, másrészt segítséget kért az osztrák elleni harchoz. 1603-ban itt fejedelemmé választották az ide menekült nemesek, azonban Bethlen
fiatal korára hivatkozva elutasította a felkérést, viszont elérte, hogy Bocskai István legyen Erdély következő fejedelme, ám 1603 és 1605 között a Habsburgok térnyerésének köszönhetően a Habsburg biztosok irányították Erdélyt. Az 1604-es Bocskai-féle szabadságharcban is részt vett Bethlen, ő „utasította” egy levelében Bocskait a harc megindítására, amelyben tevékenyen részt is vállalt. Ez idő tájt ismerte meg első feleségét, Károlyi Zsuzsannát, és a házasság révén rokonságba került Bocskaival is. Az államférfi A fejedelem halála után, 1606 végén az utódnak megnevezett Drugeth Bálint és vetélytársa, a
Ő lett az új, az álorcás magyar, Ki váltogatott, száz álarc alatt Híven hordozta s változatlanul Örök-egy arcát, faját, Istenét.
Leczo Bence Bethlen által támogatott dúsgazdag Báthory Gábor még a halott fejedelem gyászmenetét kísérték Kassáról Erdélybe – az út hosszú időt vett igénybe –, miközben a korábban Bocskai által kormányzóvá kinevezett Rákóczi Zsigmondot választották fejedelemmé. A két tűz közé került Rákóczi bukását végül a hajdúk felkelése okozta, akik Báthory oldalára álltak. Végül Rákóczi a szádvári és a rákosi uradalmakért cserébe lemondott a fejedelmi címről. Báthory uralkodása közel sem volt annyira pozitív, mint azt sokan várták. Pazarló udvartartásával és meggondolatlan hadjárataival sok ellenséget szerzett Erdélyen belül is. folytatás a 3. oldalon
Sziklák közt folyt véres bujócska-játék: Előre két lépés, meg vissza három, Kettő kelet, kettő nyugat felé... Csillogtak messze Mátyás csúcsai. Előre két lépés, meg vissza három, Kettő kelet, kettő nyugat felé: Az ördögökkel kellett cimborálni Látszatból néha, – mindíg Istenért! Ő lett az új, álorcás magyar, A kérdező: Ki látott engemet? Az alkudozva is félelmes úr, A hajlongva is töretlen gerinc. Messze maradtak Mátyás csúcsai, De Erdély épült az álarc alatt S a magyar mérleg egyensúlya lőn Világ-súlyok vak zuhanása közt. Nagyvárad, 1929. október 7.
2
előretolt
helyőrség
szerkesztőségi terepasztal VÉSZHELYZET A múlt hetet otthon töltöttem Székelyföldön. Utoljára nyáron mentem haza, így most sok családi program, beszélgetés, együtt töltött, bepótolni való idő várt rám, és persze mindenszentek és halottak napja is. Nagyon jólesett, pihentem és feltöltődtem, de nem hagyhatom szó nélkül a román hatékonyság legzseniálisabb felcsillanását sem. A romániai telefonhálózatról tudni kell, hogy nem mindenhol van. Természetesen a lakott területeken jelerősítő tornyok biztosítják a hozzáférést, és elméletben már minden településen elérhetőek a különféle mobilszolgáltatók hálózatai, de a gyakorlatban ez nem működik ilyen gördülékenyen. Nálunk a házban például nagyon ingadozó a jelerősség. Ha leülök a kanapéra kezemben a telefonnal, nem mutat egyetlen pálcikát sem a kijelző. Ennek ellenére ha hívnak, néha kicseng. Néha nem. Néha csak órák múltán küld üzenetet a szolgáltató,
Ágoston Szász Katalin hogy volt egy nem fogadott hívásom. A kanapén állva kicsit jobb a helyzet. Van egy pálcika. Ettől függetlenül nem fut be minden hívás. Az ablak mellett jobban lehet fogni a jelet. De a konyhában, bár az egész házban ott a legnagyobb az ablak, szinte egyáltalán nem érzékelhető. Néha nem is küld üzenetet a szolgáltató – később ismerősök jelzik, hogy kerestek volna, de még csak ki sem csengett. Van egy olyan, már bevett trükk, hogy ha sikerült hívást indítani vagy fogadni, mozgásban kell maradni az előszoba és a nappali között. Ez persze néha azt eredményezi, hogy minket egyáltalán nem vagy csak zörögve hallanak a telefonban. Azért persze próbálkozunk. Nagyobb magasságokban jobb eséllyel. Szerencsére legalább internet van. Amíg egy kisebb széllökéstől le nem szakad vagy három csepp esőtől be nem ázik a kábel… Múlt héten egyik este csendesen üldögéltünk a nappaliban,
beszélgettünk, esti program. Egyszer csak iszonyatos hangszínnel felberregett a telefonom. Ilyen hangot azelőtt még csak tévében hallottam: katasztrófafilmekben az atomerőmű meghibásodását kürtölik világgá hasonló módon. Nem is tudtam, hogy van ilyen hangbeállítás a telefonomon. Maradandó dobhártyasérülést kockáztatva nyúltam érte. Pálcikát persze egyet sem láttam a kijelzőn, de a villogó üzenet igazán különleges módon, még hálózat hiányában is megérkezett. Vészjelzés: extrém – olvastam. A szöveg további része románul folytatódott. Szabad fordításban ilyesmit jelent: Figyelem!!! Két medve jelenlétét észlelték Szováta város peremén, a Farkas utcában. Terjesszék az információt, és ne tegyék ki magukat veszélynek. Veszély esetén hívják a 112-t. Maros Megyei Katasztrófavédelmi Központ Igazán megnyugtató, hogy van, ami mégis működik.
Kína
tárca DÍSZDOBOZ
Gál Vilmos
Cseh Tamással töltöttem az időt, egy vörösbort is megnyitottam, jó testeset. A lemez forgott, dúdoltam, a dalra már nem
A közelség meséje
KÁRPÁT-MEDENCEI TEHETSÉGGONDOZÓ NONPROFIT KFT.
IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
emlékszem. Csomagoltam éppen, díszbe, holnap karácsony. Ineznek csomagoltam, vele jártam akkor, már tartott egy ideje.
Kis dobozt burkoltam be karácsonyi csomagolópapírral. Vadiúj lakáskulcsot tettem bele, lezártam. Masni is került rá. Aranyszínű. Másnap jött a bontás. A fa alatt. Inez arcát figyeltem, amint bontja a dobozt. Amilyen kicsi volt, ékszert is rejthetett. Kapkodva nyitotta. Meglátta a kulcsot. A szeme furcsán ragyogni kezdett. Opálosan. Az arca kipirult. Szerelmesen nézett rám. Szerelmesen néztem rá. A nyakamba ugrott. Marha romantikus pillanat volt. Hittük, hogy minden így marad örökké. Pontosan nyolc évvel később erre a pillanatra gondolok. Az asztalnál ülünk, én meg Inez. Üveglapos asztal, az új házban. Ha lenézek, látom a meztelen lábfejem. Le is nézek, mert valamit csinálni kell. A kezemben egy pénzdarab, azt pörgetik az ujjaim. Néha átnézek a nappaliba. A földön, a betűs polifonon szöszke kislány játszik. Néha összeakad a tekintetünk. Rám mosolyog. Inez beszél, ő mindig beszél. Legalább ezerszer annyit, mint én. Arról beszél, hogy vége. A szeme most is opálos, de a ragyogása teljesen más. Pedig akkor is a könnyek homályosították, meg most is. Az örömkönnyek fénye más, mint a bánaté? Igen. A szívem, az majdnem megszakad. Keveset beszélek. Néha támadok, néha gúnyosan és fájdalmasan ironikus próbálok lenni, elütöm a dolgot, a másik pillanatban meg fölcsattannék, de a gyerek ott van, kulturált akarok maradni. Voltunk már párterápián is, igaz, csak egyszer, a pasas rám vert mindent. Mert hogy én nem tudok megnyílni meg hasonlók. Kifelé menet szerettem volna leütni a tagot, de próbáltam kulturált maradni. Mert az ember mégsem ver le csak úgy senkit, még egy agyturkászt se. Jó, akkor elmegyek, mondom. És a gyerek? Mi lesz a gyerekkel? Emlékszem, amikor ilyen kicsi voltam, mint ő, mennyit rettegtem, hogy a szüleim elválnak. Apám állandóan veszekedett otthon. Volt mitől rettegni. Itt meg? Egy hangos szó se csattant el soha, pofonról nem is szólva. Mit tudsz te a valódi veszekedésről,
kérdem keserűen Inezt. Amikor az apád ököllel állon vág, vagy amikor te vágod úgy képen, hogy szétnyílik az ajka? Amikor inkább az üvegablakba ütsz, hogy magadnak árts? Amikor rendőrt hívsz rá? A saját apádra? Na, Inez, az veszekedés. A meztelen lábfejem, azt még mindig látom. A pénzdarab egyre gyorsabban pereg az ujjaim között, koncentrálok, ne hibázzak. Inezt nem látom már, vagy ha igen, már nem azt az Inezt. Teljesen megváltozott. De a gyerek nem. A gyerek csak néz rám, és mosolyog. Bízik bennem. Nem kéne. Összepakolom a holmim. A gyereknek még nem mondunk konkrétumot. Csak hogy most el kell mennie apának. Egy időre. Kicsi még, az agyturkász is azt mondta, minél kisebb, annál könnyebben vészeli át. Én azért csalódtam először apámban, mert nem hozott nekem kisnyulat húsvétra. Pedig ígérte. Az én lányom meg azért csalódik először bennem, mert elhagyom. És még csak el se mondom neki. Gyáva, szánalmas alak vagyok. Visszamegyek hát a kis lakásomba. Szerencsére nem adtuk el. És éppen üres, kiadva sincs. Micsoda mázli. Keresem a kulcsom, a régi kulcsom. Nem találom sehol. A két csomag már az autóban, a gyerektől is elköszöntem, Inez a markomba nyomja a kulcscsomót. Nézem, értetlenül. Azt akarom mondani, ez nem az, ez nem az enyém. Az enyémnek a kulcsain olyan kis színes műanyag izék voltak, arról ismertem meg. Ez túl fényes, alig használták, és nincsenek rajta kis színes izék. Tartom a kezemben, és annak a nőnek a szemébe nézek, aki nemrég még Inez volt. Lesüti a szemét, ugyanarra gondolunk. Ez az a kulcscsomó, a díszdobozos. Most már megismerem. Elhúzom a számat, talán vihogok is (rossz szokásom, ha ideges vagyok). Először azt gondolom, hogy ennek jelentősége van, ez jelent valamit. De aztán megvonom a vállam. Eh, mit? Egy kulcs az csak kulcs! Inezé vagy az enyém? Egykutya. A díszdobozt meg már rég kidobta.
Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) Lapigazgató: Demeter Szilárd Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség Íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma E-mail: szerkesztoseg@kmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21.
2019. november
előretolt
helyőrség
3
folytatás a 1. oldalról
portré Azonban Bethlen – habár a harácsolást helytelenítette – egy ideig kitartott mellette, sőt segítette is az uralkodásban. Amikor Báthory 1611-ben elkezdett közeledni a Habsburgokhoz, és erőit a török ellen gyűjtötte, Bethlen értesítette a temesvári pasát, azonban a levél végül Báthory kezébe jutott, a korábbi bizalmi ember kegyvesztett lett. Egy évvel később Báthory meg is akarta öletni Bethlent, aki Temesvárra menekült, ahol szövetséget kötött a törökökkel az erdélyi fejedelem megbuktatására. A diplomata 1613-ban választották fejedelemmé, azonban a köztes időszakban sem volt rest, előkészítette saját uralkodását – ezt manapság leginkább lobbinak nevezhetnénk –, maga a szultán, I. Ahmed is fogadta. Mindeközben Báthory szövetséget kötött II. Habsburg Mátyással, így 1613 áprilisában a török uralkodó fejedelemmé nevezte ki Bethlent. Októberben a kolozsvári országgyűlés felmentette Báthoryt, és huszonharmadikán egyhangúan Bethlen Gábort választották Erdély fejedelmévé – mindeközben nyolcvanezer török katona biztosította a zavartalan szavazást. Az uralkodó mérsékelni szerette volna a belviszályokat, lazított a katolikusok ellen hozott törvényeken, maga mellé állította Báthory híveit, és a szászoknak többletjogokat adott. Bethlen Gábor megerősítette a gazdaságot, a kincstárról és annak forgalmáról részletes szétírást készíttetett, és felülbírálta a korábbi évek adományozásait. II. Mátyás rossz szemmel nézte az új erdélyi fejedelem térnyerését, ám sem a németek, sem a magyarok nem kívántak háborúba bocsátkozni, ezért 1615ben elismerte Bethlent Erdély uralkodójának.
A sötét utcák meséje 2019. november
Az aranykor A harmincéves háború kitörése remek alkalmat adott a Habsburg-ellenes harc megkezdésére. A csehek fellázadtak a II. Mátyás után trónra lépő II. Ferdinánd ellen, idővel pedig Erdély is csatlakozott a konfliktushoz, felállt a fejedelemség első állandó hadserege. Bethlen visszaszerezte szinte a teljes Magyar Királyságot, 1620-ban pedig magyar királlyá is választották. Ősszel – miközben már Bécs alatt álltak csapatai – megkezdődött Prága mellett a harmincéves háború első csatája, a fehérhegyi csata, ahol a protestáns csehek álltak szemben a Német-római Birodalommal. Bethlen az előbbiek segítségére sietett, azonban elkésett, a csehek pedig az alig egyórás csatában vereséget szenvedtek. Bethlen végül kénytelen volt a Habsburgokkal tárgyalni, lemondott királyi címéről, azonban a fejedelemség területe tovább bővült hét felső-tiszai vármegyével. Bethlen Gábor alapjaiban változtatta meg a gazdaságot. A gyarapodást nem adózással kívánta elérni, hanem a merkantilizmusnak nevezett gazdasági irányzattal, amelynek lényege az exporttöblet. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy a nemesfémet – ugyanis ez volt akkoriban a pénz egyetlen formája – az országba vonzzák, a helyben kitermelt nemesfémek kiáramlását pedig megakadályozzák. Bethlen külföldről szakembereket hívott be, fejlesztette a nemesfémbányászatot, és letiltotta a jelentősebb és drágább áruk kivitelét. Gyulafehérvárat politikai és kulturális központtá tette, aki akkoriban szeretett volna a városban letelepedni, ingyen kapott telket. 1622ben református főiskolát is alapított itt, rendezte az oktatásügyet, az iskolák mindenki előtt nyitva
álltak. Ez év májusában halt meg a felesége. Második feleségének az akkor regnáló II. Habsburg Ferdinánd főherceg 13 éves lányát, Cecíliát szemelte ki. A házassággal megszilárdíthatta volna Erdély és a Habsburgok viszonyát, ezzel létrehozva egy, a törököktől függetlenül, bécsi támogatással működő fejedelemséget, azonban a friggyel kapcsolatos kérését elutasították, és a családból származó hercegnőket kínálgattak neki. Így házasodott össze végül Brandenburgi Katalinnal 1625-ben (legalábbis ekkor írták alá a szerződést). Ezzel Bethlen rokonságba került II. Gusztáv Adolf svéd királlyal és a dán királyi családdal is. A kormányzás, a sok csatározás, Erdély aranykorának megteremtése azonban testileg és lelkileg is elfárasztotta az uralkodót, aki alig 49 évesen, 1629. november 15-én halt meg. Utolsó szavait Kemény János leírásából ismerjük: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? senki nincsen bizonyára, bizonyára nincsen.” A haldoklónak már beszélni sem volt ereje, utolsó szavait papírra vetette. Az ember A rengeteg hadviselés, illetve az erre való nevelés már kezdetben formálta Bethlen jellemét. Azzá a határozott, hadakozó férfivá vált, akivé válnia kellett. Azonban a katonai neveltetés, a rengeteg csata mellett kevés lehetősége és ideje jutott a művelődésre, ezért Bethlen életét a harcok, politikai játszmák mellett a kulturális élet fejlesztése tette ki. Fontos szerepet töltött be életében a művelődés is, hiszen sérelmezte, hogy ifjúkorában nem tanították meg latinul. Saját kocsit is
készíttetett, amely a legkedvesebb könyveit szállította, és ahová csak tehette, magával vitte, hogy sose maradjon olvasmány nélkül. Azokkal a tudósokkal – sőt többel is –, akiket elhívott udvarába, korábban levelezésben állt. A Bethlen Gáborról készült egyik legismertebb festményen éppen tudósai körében látható. Elsősorban az antik témák – köszönhetően a reneszánsznak –, illetve – mivel református volt – a bibliai kérdések foglalkoztatták. Meghozta a „jó ízlést” Gyulafehérvárra is, a sokat látott uralkodó palotáját a világ minden tájáról származó különlegességek – keleti szőnyegek, velencei kárpitok, freskók – díszítették. Gyulafehérvár ekkoriban Mátyás udvarához lehetett hasonlatos. A fejedelem nem lett gőgös, a főiskola egynéhány tanára még oktatta is. Ritkaság, hogy aki az országot fegyverrel az ellenségtől megvédi, később a békét szilárdítja meg és jólétet hoz. Első felesége, Károlyi Zsuzsanna – akit nehéz időszakban, a Bocskai-szabadságharc alatt vett feleségül – volt igazi szerelme, lelki társa. Hadakozó államférfiként Bethlen rengeteg időt töltött távol otthonától, és kettejük házassága sem épp boldog epizódoktól volt telített: gyerekei mind fiatalon meghaltak. Azonban levelezésükben a házasság végéig – felesége haláláig – gyakran „szerelmes szívem”-nek szólították egymást. Károlyi Zsuzsanna halála megrendítette, egyes leírások szerint az addig szilárd és határozott Bethlen szinte „lebegő” lett. Második feleségével csak tolmács segítségével tudtak beszélni, hiszen a fejedelem alig beszélt idegen nyelveket, Brandenburgi Ka-
Forrás: Wikipédia talin pedig nem ismerte annak az országnak a nyelvét, amelyről korábban azt sem tudta, hogy létezik. Házasságuk aligha volt boldognak mondható, amit az is bizonyít, hogy a feleség meg is csalta férjét. Emlékezete Bethlen Gábor tevékenysége és érdemei sokáig elhallgatott részei voltak a történelemnek, ami annak is köszönhető, hogy a katolikus Habsburgok nem kívántak a református, ellenük gyakran fellépő fejedelem személyével foglalkozni. Éppen emiatt alakult ki a Habsburg-vonallal szemben egy magyar protestáns nézőpont, képviselői a legnagyobb államférfiak közé emelték Bethlent: erre azonban a 19. század második feléig várni kellett. Kétségkívül a legjelentősebb hatású munkát Szekfű Gyula, a huszadik század egyik legnagyobb történésze végezte, aki kiadta a fejedelem halálának háromszázadik évfordulóján Bethlen Gábor életrajza című könyvét. Szekfű az akkor még modernnek számító szemlélettel mutatta be Bethlent, európai szintű politikusként kezelte, és szakított a korábbi hazaárulók-hazafiak (vö. kurucok-labancok) megosztottsággal – képes volt efölé emelkedni, és objektíven bemutatni a fejedelem tevékenységét. Megosztó mű lett, ahogy korábban megosztó volt Bethlen személye is. Mélyen egyetérthetünk Kemény János szavaival, aki cikkünk címében idézett soraival búcsúzott a halott fejedelemtől. Erdély hanyatlása a 17. század végével véglegesnek számított, az addig tapasztalható stagnálás Bethlennek köszönhető: több aranykor nem köszöntött Erdélyre. IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
4
előretolt
helyőrség
novella
KARMA Roppant fontos dolga volt aznap, már nem emlékezett pontosan, hogy mi lehetett, de be kellett mennie a hivatalba intézkedni. Már jó korán elindult, hogy ne kelljen an�nyit várakoznia, mert ugyan előző nap megpróbált időpontot foglalni online, de mára minden időzóna elkelt. Időpont, időzóna, időkapszula, töprengett a villamoson odafelé menet. Vajon mi lesz itt sok millió év múlva, amikor a Hold annyira eltávolodik, hogy a napok, mondjuk, huszonnyolc-harminc órásak lesznek? A dolog nem izgatta különösebben, ám a médiában folyamatosan harsogott állítólagos klímaváltozás miatt ez egy újabb adaléknak tűnt, ami most beindította a fantáziáját. Hiszen, ha belegondolok, morfondírozott, akkor nyáron sokkal hosszabb és forróbb nappalok lesznek, télen pedig elképesztően hideg éjszakák… Valószínűleg egy végtelen jégkorszakba pusztulunk majd bele, ha lesz egyáltalán még akkor emberiség. Meglökték. – Leszáll vagy alszik? – dörgött rá egy sztentori hang. – Ja, igen, persze, bocs – morogta. Az utcán megcsapta a hőség, a villamos mégiscsak légkondis volt, elviselhető. Odakint viszont már kora reggel nyomott és párás levegő, akár az óceán partján. Honnan tudod, milyen az óceán partján, kérdezte magától, míg felsietett a hivatalba vezető lépcsőkön. Olvastam, felelte saját magának. Odafent kellemes meglepetés: rövid sor. Tulajdonképpen nem is sor, ketten várakoztak előtte. Egy kövér, bajszos, meg egy csontos, sovány nő, szemüvegben és kalapban. Vajon nem melegíti? De nem tudott elmerülni ebben a kérdésben, mert felpattant az ajtó
Gáspár Ferenc és egy izzadt, kopasz emberke ugrott ki rajta, halálra vált arccal. A kövér megpróbálta megszólítani a kijövőt, megragadni a karját, hogy mi a baja, de az emberke kitépte magát, és „Hagyjon, maga barom!” felkiáltással leszaladt a lépcsőkön. A kövér megrendülve állt, az ajtó nyitva maradt, és bentről erőteljes hang szólongatta, hogy lépjen be. – A következőt! – harsogta a hang, és a kövér először egy fél fordulatot tett, mintha mégis be akarna menni, bepillantott a szobába, ám az újabb felszólításra, mintha csak táncparketten lenne, visszasasszézott, és ész nélkül az előbbi emberke után rohant. A nő megrántotta a vállát, megigazította a kalapját és a szemüvegét, retiküljét maga elé tartotta, és határozott léptekkel besietett. Akkor én vagyok a következő, állapította meg, csak ki kell várnom, míg ez a nő végez. Körülnézett, hogy mivel tölthetné el itt az időt, de csak a Magyar Horgász régebbi számait látta egy kisasztalra ledobálva. Keleti dolgokról, jógáról, karmáról szívesebben olvasott volna, mert az utóbbi időben jógatanfolyamra járt, a mester pedig nemrégiben valami olyasmiről mesélt, hogy a felgyorsult világban egy ember életén belül is karmikus változások lehetnek. Vagyis ha délelőtt teszek valamit, az délután… Életbe’ nem pecáztam. Azért csak belelapozott egyikbe-másikba, de a mázlista horgászok óriás pontyait ábrázoló képek meg a legújabb fajta csalikról szóló leírások nem tudták lázba hozni. Azért csak lapozgatott, mert a percek teltek-múltak, a nő meg még mindig bent volt. Azon nem tűnődött, hogy miért rohant el az előző két ügyfél, a bajszos kövér meg az apró emberke, igazából örült, hogy most ő következik. Ezalatt újabb ügyfelek érkeztek,
egy rettenetesen kövér, középkorú nő konttyal a fején, mintegy ezzel is hangsúlyozva a kövérségét, aztán egy sovány, olyan kékharisnya külsejű, meg három férfi. A percek egyre lassabban teltek, mind gyakrabban pillantott rá a mobiltelefonja kijelzőjére, s már arra is gondolt, hogy ott fog olvasni valamit, mobilnetezik, kerül, amibe kerül, de ezt a pecás lapot nem állhatja. Ekkor felpattant az ajtó, s a kalapos nő fejfedője nélkül, zilált hajjal, fél lábon ugrált ki rajta. Az egyik lábán volt csak cipő, a másikat a kezében tartotta, szemüvege lecsúszott egészen az orra alá. Zaklatottnak tűnt, de ami a legfurcsább volt rajta, hogy csuromvizes lett a szoknyája. – Kéri a kö… következőt… – dadogta, és elugrált a lépcső irányába. Tócsák mutatták, merre jár. Na végre, gondolta, és határozott mozdulattal belépett az ajtón. Ám amit bent látott, attól szinte ledermedt. Az ablak alatt íróasztal állt, az asztal mögött egy ember ült, legalábbis emberkeze volt, a kezét ugyanis az asztalán nyugtatta. Ám törzse felfelé halfejben végződött, a fej felfelé nézett, a száj pont a csúcsán volt, ott, ahol az embereknek a koponyacsakrájuk szokott. Hirtelen ez jutott az eszébe, ez a koponyacsakra, járt valami ezoterikus izére korábban, ott tanulta, a jógán erről nem volt szó. A lény – mert magában nem tudta embernek nevezni – igen gyorsan forgatta a halfejet a nyakán, így hol az egyik, hol a másik szemével nézte. A száját viszont emberi beszéd hagyta el. – Mit akar? – kérdezte a száj. Gyorsan előhúzta az iratot, amit magával hozott. – Csupán egy aláírást szeretnék – mondta. – Nem kérdezi, miért rohant ki az a nő? – kérdezte a hal szája. Csak a fejével intett, hogy nem. – Pedig érdekelhetné – gurgulázott a hal feje. – Miért… érdekelne az engem? Nekem csupán az aláírása kell. – Ide nézzen! – szólt most a fej, és kissé félrelökte az asztalt. Egy jókora lavórt pillantott meg, a lény lábai abban áztak. Érdekes, hogy emberlábai vannak, gondolta, inkább halfarkat vártam. – Kis hableány, mi? – röhögött amaz, mintha kitalálta volna a gondolatát. – Szóval nem akart velem együtt lábat áztatni az a kurva. – És a másik? Az alacsony férfi? Neki is a lábát…? – Ez a beugró – kacsintott halszemével a lény, és mintha vigyorgott volna. – Ha együtt áztat velem, akkor aláírom a papírját… De magával más terveim vannak. – Micsoda? – nyelt ijedten. A lény nem felelt mindjárt. Hatásszünetet tart, vélte, s közben észrevett az íróasztalon egy kis fényképtartó állványt. – Családi? – kérdezte, hogy időt nyerjen. – Megnézhetem? – Kérni akartam rá. Lassan közelebb lépett. Emlékeiben ez a néhány másodperc úgy maradt meg, mint az örökkévalóság egy darabja. Éles volt az emlék, minden pillanatára jól emlékezett. A képen ugyanis saját magát pillantotta meg, annak a tónak a partján, ahová gyakran jártak úszni
A szerelem és a meggyőzés meséje húsz évvel korábban. Még megvolt a hosszú haja, mely az évek során kihullott, szakálla feketén göndörödött az álla alatt. Mosolygott a képen, ám mellette, a felesége helyén egy jókora potyka állott hátsó farokúszóján. És mielőtt még bármit mondhatott volna, a lény átkarolta, és cuppanós csókot nyomott az ajkára. – Papa! – rikoltotta a bestia, és még egyszer megcsókolta. Nem tudta, hogyan jutott ki a hivatalból, de az megmaradt, hogy a lépcsőket hármasával-négyesével szedte, akárcsak fiatalkorában, az épület oszlopai meg odakint a bokrok zöldje csak úgy suhantak mellette, de a fülében még sokáig hallotta a lucskos pikkelyek csapkodását a folyosón meg a lépcsőházban, arcán érezte a tapadós, mocsárszagú csókokat. Megpróbált utánam szaladni… És akkor eszébe jutott minden. Húsz évvel ezelőtt történt. Úszott a tóban, a víz meleg volt, a nap sütött, lubickolás közben a feleségére gon-
dolt, meg a sok félmeztelen lányra a parton. Körülnézett, senki sem volt a közelében. Ritmikusan kezdett mozogni a vízben, valahogy úgy, ahogy a halak ívás közben. Csak így lehetett. Karmikusan. Többször nem járt abban a hivatalban. Talán már el is felejtette volna az egészet, ha egy hideg téli napon, az autóbuszra szállva, meg nem lát egy halfejű embert. Kétségbeesetten furakodott az ajtó felé, hogy leszálljon, mikor maga előtt is meglátott egyet. Aztán meg jobbra és balra. És az összes fej őrá néz. És kórusban kiáltják neki, hogy „Papa!”. Kénytelen volt bezárkózni. Eleinte még gyalog járt dolgozni, de a villamosokról meg a buszokról vidám halacskák integettek felé, csakis őneki. Ekkor kilépett a munkahelyéről. Volt egy kis megtakarított pénze, szerény beosztással talán elég lesz egy darabig. Már csak a nyarat várta, hogy újból úszkálhasson a tóban. Ez volt az egyetlen reménye.
LAPSZÁMUNK SZERZŐI Ágoston Szász Katalin (1996) irodalomszervező, kulturális újságíró Balázs Ferenc (1901–1937) író, költő, unitárius lelkész Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Drescher J. Attila (1950) pedagógus, költő, kritikus, műfordító, szerkesztő Gál Vilmos (1972) író, történész Gáspár Ferenc (1957) író, újságíró Jenei Gyula (1962) költő, szerkesztő, újságíró, tanár Kántor Mihály (1974) szakíró Leczo Bence (1996) író Nagy Betti (1963) költő
A hideg levelek meséje IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
2019. november
5
előretolt
helyőrség
vers Jenei Gyula
Őszi bevásárlások benézek a hűtőbe: ez sincs, az sincs. boltba kéne menni, vásárolni, venni ezt-azt. alig van már kávé a doboz alján, vécépapírból csak két guriga, hamar elfogy az is. néha szeretnék bespájzolni csomó mindent: fogkrémet, gyümölcsöt, halkonzervet, gyógyszert, ceruzát, izzót, mosószert. mintha a létem fenyegetné, hogy elfogy ez is, elfogy az is. a vaj, a leveszöldség. a kenyér. az egészség. és a végén a levegő. szeretek vásárolni (vagy szerettem?), megszerezni javakat, amikről azt hiszem, szükségem lesz rájuk. ennivalót, használati tárgyakat. tolni a bevásárlókocsit a szupermarketben. amolyan korzó ez is, szembejönnek ismerősök, munkatársak, ráköszönünk egymásra, szót váltunk, megállunk a borospolcok mellett vagy a hűtőpultnál. felmelegítünk emlékeket. pocskondiázunk másokat. megegyezünk, hogy találkoznunk kellene, összejönni egy vacsorára, szolid borozásra, mert az idő már a maratoni távokat is két órán belül futja. beszélgetünk még semleges dolgokról, ahogy az angolok a szemerkélő közhelyekről, azután továbbmegyünk. fáradtan, de kényelmesen bámészkodunk a sorok között. este járunk ide, péntek este. nem rohanunk, vége a munkának, az egész heti mocskos robotnak, és holnap reggel sokáig alhatunk. ráérősen sétálunk hát, de a sok ezer termék között azért célirányosan közelítjük meg azt a harmincat-negyvenet, vagy ki tudja hányfélét, amiket általában venni szoktunk. igaz, a feleségem mindig becsempész a kosárba valami szokatlant, egy újfajta joghurtot, ismeretlen szószt vagy teafajtát. én viszont ragaszkodom a megszokott termékekhez. ahogy a nőket sem én hagytam el, akiket szerettem. vagy csak néha. néha én is kipróbálok valami új márkát, remélve, hogy hűséges maradhatok hozzá, amíg még vásárolni járhatunk.
utálok vásárolni. minden péntek este azok a hülye bevásárlóközpontok, a fogyasztás imamalmai, mókuskerekei: hogy enni kell, élni kell és fogyasztani. kosárba rakni a túlcsomagolt termékeket, a pénztárnál a futószalagra tenni őket, és fizetni, és sziszegni, és sziszegni, hogy megint milyen sokba kerülnek, de hát mi vagyunk telhetetlenek, mi halmozunk fel az elégségesnél mindig kicsit többet. persze örülök is, hogy ki tudjuk fizetni, s még arra is jut, hogy a feleségem, ha kedve támad, adjon valamit az ügyeletes hajléktalannak a bejáratnál. többnyire élelmiszert, mert az a mániája, hogy ne pénzt, azt úgyis italra fordítaná. hiába mondom, létezik élethelyzet, amelyben jogosultsága lehet a koldult pénzt alkoholra költeni. nem szeretek vásárolni, mert smucig vagyok. attól félek, hogy elfogy a pénzem, nem lesz. munkanélkülivé válok, nem kapok nyugdíjat, nem tudom fizetni a rezsit, a gyógyszert. nem tudok kiflit venni, tejet. hogy utcára kerülök, s majd borostásan állok egy bolt előtt, cserepes lesz a szám, a kezem. a ruhám meg koszos. büdös leszek, húgyszagú. apróért tartom a markom, s ha összejön valamennyi, töményt veszek szétrobbantani maradék egészségem. s arra gondolok majd, volt jobb is, amikor még szerettem vásárolni. és hogy már csak rosszabb lesz. mert ki van ez azért találva – alaposan.
Drescher J. Attila
Mikor mikor már ritka pillanat mi enyhet hoz s nyugalmat ad s még rohangálnak az opusok lázas összezavart fejedben s csak annyit tudsz nincs minden rendben dal hallik Davis Group – a Spencer? rég volt – s lázad az immunrendszer lázas ritmust ver gyulladt szíved ez mind veled? nem is hiszed aztán egy angyal aranysugárral irányt rajzol és int ujjával s ez az a jel hogy ím menned kell
Hát mondj hellót a hétfőnek Vitorlavirág az asztalon a hétfő eddig szinte idilli s míg palacsintádat majszolod a csárdát meleg szél keríti Útszéli csárda mint rendesen a stíl nem az sem kollekciója s míg társulna hozzád méh és falánk légy pereg tudatalattid vészriadója – Akkor is maradj derűs s kitartó ha kiszemelt a kór kámzsás bakója Idegen volt az ország… 2019. november
Pedig a hétfő szinte idilli
Mikor melletted ülök
Nagy Betti
Ádám és én Soha nem vágynék sem jobbra, sem többre, sem kedvesebbre. Soha nem figyelnék az égre csillagokban elmerengve, soha nem vágynék el messze a felhők vonulását lesve, sosem, sosem… Mert tudom, hogy csak itt, és csak veled elviselhető, hogy holnap is lesz reggel Lót és én Követelőzöl, hogy kövesselek. Követnélek is végig e világon vigyázva minden lépésedre, minden szavamra, hogy meg ne sértselek. Mozdulataimra vigyáznék, hogy félreérthetőek ne legyenek. De követelsz új világot tőlem, ami nekem nem kell, mert nekem az erőm a múltam. Hát maradok itt kíváncsian örökre sóba gyúrva. Mester és én Keresés az üres lakásban mikor már minden szétzuhant csak megperzselt lapok a kandallóban mikor már nincs bennem büszkeség sem arcomon pír mikor már nem vagyok gyámoltalan és nem számít semmi mikor már nem félek az úttól mert már nincs tudat és értelmes gondolat mikor már csak a hiányod van akkor összepakolom táskányi kincsem margarétát tűzök gomblyukamba és elindulok megkeresni téged Te és én Te jutsz eszembe az elhúzódó nyárról a véget nem érő kánikuláról büfés Jolika galambos járásáról tomaji kocsma vasasztaláról jutsz eszembe a szélről mely visz téged tőlem nyugatról keletre én meg hagyom hogy vigyen nyugatról keletre Te jutsz eszembe a széltől zörgő őszről mi söpörné is már emlékedet, ha hagynám ha hagynám, hogy ne juss eszembe az összebújós-didergős télről mikor nem jut már eszembe semmi más csak Te tudod mit? haljunk meg szegényen! IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
6
előretolt
helyőrség
időkapszula „A MAGAM BOLDOGSÁGÁBÓL ÉS A MAGAM FÁJDALMÁBÓL” Balázs Ferenc (1901. október 24., Kolozsvár – 1937. május 22., Torda) író, költő, unitárius lelkész, reformer, világutazó, egyike azoknak, akik után nem maradt hatalmas életmű, de haláluk után évtizedekkel mégis még mindig érezhető, hogy közöttünk élt. Naplóit, leveleit, emlékiratait – de meséit és verseit is – olvasva tetten érhetjük azt a világjobbító szándékot, melyet Csehov drámáiban emlékezetes monológokban összegzett. Balázs Ferenc azonban nem egy csehovi karikatúra, ő nemcsak beszélt és filozofált, hanem cselekedett is – ezért maradhatott utána kevés szöveg és akkora lelkesedés és hit, amely ma is erőt adhat azoknak, akik nemcsak a saját életükért aggódnak. „Az utóbbi években cikkek és megemlékezések többször idézték meg a Balázs Ferenc alakját. De mintha műveire rögöt dobtunk volna! Újrakiadásukra 1937 óta csak várnak az olvasók. Hogy túlságosan pazarlóan bánunk irodalmi örökségével, arra talán bizonyíték ez a kis könyv is. Reméljük – csak a kezdet. Ez a 25 mese egy tiszta szerelem gyermekien őszinte mesés elbeszélése. Csorbítatlanul megőrzött kerek egész. Abból az időszakból való, amikor Balázs Ferenc a Tizenegyek között – Tamásival, Maksay Alberttel, Kacsó Sándorral, Jancsó Bélával, Kemény Jánossal – az irodalmi nyilvánosság elé lépett. A romániai magyar irodalomnak a legelső kéziratai közül valók a Mesék. Elindult velük egy író, egy irodalom – a mi irodalmunk” – írja Marosi Ildikó Balázs Ferenc Mesék című, idén megjelent könyvének utószavában. Ebben, A kézirat meséje című jegyzetben számol be az
újságíró, irodalomtörténész arról is, hogyan talált rá erre a különleges kéziratra. Marosi Ildikónak sokért lehetünk hálásak, hiszen az ő lelkesedése, kitartása és munkája nyomán ismerhetjük ma ilyen alapossággal a világháborúk közti erdélyi magyar irodalom nagyjait, a törekvéseiket és sokszor regénybe illő sorsukat. Az áldásos találkozások egyike volt a Balázs Ferenc-portré nyomán elindult kutatásban a Kuti Ilussal való megismerkedés – 1921ben neki, hozzá írta Balázs Ferenc ezeket a meséket ezzel az ajánlással: „Ezeket a meséket sok boldogsággal és sok fájdalommal írtam. A magam boldogságából és a magam fájdalmából. De mind neked írtam ezeket a meséket.” A kézzel írt kötet 108 oldal és 25 mesét tartalmaz – mint egy időkapszula, úgy őrizte az egykori lángolást. A kézirat teljes egészében most kerül először az olvasó elé, az unitárius egyház fennállásának 450. évfordulója alkalmából, A vallásszabadság éve könyvsorozat részeként a Magyar Unitárius Egyház Magyarországi Egyházkerülete jelentette meg az Örökmécs lángja füstöt nem ereszt című verseskötettel együtt. Balázs Ferenc verseiből Farkas Wellmann Éva állított össze egy olyan válogatást, mely nemcsak a hagyaték feldolgozásához járul hozzá felelősen, hanem karakteres vonásokkal egy különleges fiatalember portréjának megrajzolásához is. „Unitárius lelkésznek, világcsavargónak, lapszerkesztőnek, társadalmi reformernek, népművelőnek, írónak és költőnek lenni – hogyan fér bele ennyi feladat harmincöt évbe? Balázs Ferenc ránk hagyta ezt a titkot. Az utána ma-
Bonczidai Éva
radt nyomokat vizsgálva egy fiatalember eleven alakját látjuk, szinte magunk közül valónak érezzük őt, hiába, hogy több mint nyolcvan évvel ezelőtt indult utolsó vándorútjára” – olvashatjuk a szerkesztő előszavában. Oxfordi és amerikai tanulóévei alatt Balázs Ferenc nemcsak egyegy szakterület ismeretanyagát sajátította el, hanem magát az embert tanulta, akárcsak ázsiai útjai során. Beutazta Japánt, Kína egy részét, Indiát és Palesztinát is, úgy tért vissza Erdélybe, hogy sokat tudott immár az emberi közösségek erejéről, gyengeségeiről, a sorsok szövevényéről, a szabadság és a béke földi dolgairól. „Ez az út bölcsebbé tett. Megismerkedhettem olyan csodálatos civilizációkkal, mint Japán, Kína, India. Most már érzem őket, részei a tudatomnak. Ezek segítettek a Nyugat újraértékelésében” – írta az 1920-as évek végén a dán–amerikai származású menyasszonyának, Christine Frederiksennek. Emlékiratai mellett a neki írt levelekből is értesülhetünk élete egyik legmeghatározóbb találkozójáról, amikor megismerkedett Rabindranath Tagore-ral. „Legdrágább drága! Csodás órát töltöttem Tagoréval! Úgy öt percig türelmes és udvarias volt, mint minden látogatóval, majd fokozatosan kigyúlt az arca, s mikor megemlítettem, hogy Oxfordban tanultam, megtört a jég – (Oxford, egy keleti költő gyenge pontja!) Sok mindenről eltársalogtunk. […] Hadd idézzek a naplómból: »Nincs technikai terminusokban kifejthető filozófiám. Csak azt
A tenger vagyok fejezhetem ki, amiben költőként hiszek.« (Ezt azzal kapcsolatban, hogy előadásokat fog tartani Oxfordban. Kicsike, tudtad, hogy Tagore is Brahmo, egy időben titkára volt ennek a mozgalomnak, mely megfelelője a mi unitárius mozgalmunknak? Minden bizon�nyal roppant izgalmas előadásokat fog tartani az angol unitarizmusról.) A színházról és a bonyolult díszletekről: »Önök, nyugatiak tunyává teszik az ember eszét, azzal hogy nem alapoznak a képzelőerőre. Mikor verset olvasunk, nem képzelünk magunk elé díszleteket.« »A filmművészet nem helyettesítheti a színházat, önálló művészeti ággá kell fejlődnie. Az élet haladását hivatott kifejezni anélkül, hogy történetet vagy jelentést is csatolna hozzá.« »Miért nem tudják önök kihasználni az olyan csodás találmányokat, mint a rádió meg a film? Miért csak arra használják, hogy egységessé, olcsóvá tegye a dolgokat?« »Kelet-Európa sokkal jobban érdekel, mint a Nyugat. Nyugaton
minden egyforma, míg Keleten minden egyes országnak megvan a maga sajátos népművészete, népviselete.« »Szeretem az ön népét, a magyarokat. Természetesek, egyszerűek, emberiek. Van bennük valami keleti vonás. Magyarország az egyetlen hely Európában, ahol otthon érezném magam.« (Kicsike, olyan váratlanul mondta ezt! Igen, köztünk ő is, te is otthon éreznétek magatokat.)” – írja Kalkuttából (az angol eredetiből Vallasek Júlia fordította). Valóban mély tudással tért haza, majd Mészkőn lelkészként elkezdte azt a sokrétű munkát, melyről annyira hitte, hogy értelme van. Megkísérelte a lehetetlent, máig érvényes példát mutatott. Népfőiskolát szervezett, és olyan reformokat próbált életbe léptetni, melyek mind a társadalmi, mind a kulturális fejlődést segítették. Fiatalon ragadta el őt a tüdőbaj, befejezetlenül és félben maradt annyi minden. A szavaiba és szolgálatának példájába viszont máig kapaszkodhatunk.
Ilyenkor leült az íróasztalához, és kezébe vette a kis fekete tollat. Megmártotta a tintába, és írni kezdett. Minden szerelem naplóval kezdődik. – Ma találkoztunk, és megtudtam, hogy ő is szeret – barázdálta néha a sorokat a toll, és érezte, hogy valami megvonaglik a leány szívében. Akkor születtek meg az örömkönnyek. – Meghalnék, ha nem szeretne – feketültek meg máskor a betűk a fehér papíron. És a toll akkor azt érezte, hogy a leány szívébe belehasít valami. Csak egyet nem írt soha a toll. Levelet. Mikor végigsimogatta a kék erezetű halvány papírt, megborzongott, és nem engedte, hogy a leány vele írja meg a szívéből feltörő, simogató, meleg szavakat.
A leány sohasem írt levelet azzal a tollal. Mikor maga elé tette a levélpapírt, mindig kicserélte azt a tollszemet új, hideg, büszke, fényes, idegen tollszemmel.
A TOLL MESÉJE
A távolság meséje IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány. Ennek a leánynak volt egy íróasztala, s az íróasztalon egy tolla. Ott hevert a toll valahol a beszáradt tinta közelében. A leány nem szerette a tollat addig, amíg szerelmes nem lett. Nem törődött vele. Észre sem vette. De amikor a tavaszi nap ereje fényességet lopott a szemébe, és vágyakat írt az ajkára, a leány megbékült a tollal, és megszerette a tollat. Néha olyan vörösen kelt föl a nap! Olyan volt a napszem, mint a Szerelem, amiből hiányzik a csók, és vágyja a csókot. A leány belenézett a tűzgolyóba, és tűrte, hogy égesse a szemét a nap. Úgy érezte, mintha a szerelmese nézne reá, és megremegett.
(November 25-én)
2019. november
7
előretolt
helyőrség
időkapszula
A tengerparti lány
Kína
Nem titkolok
Mikor az erdőre zápor hull alá,
Ez a sárkányokkal álmodó rengeteg nemzet milyen hajnalra s mikor fog fölébredni?
Nem titkolok én semmit előled. De néha tétova, testetlen vágyak gomolyognak lelkem egén. Szavak ruhájába miképpen öltöztessem őket?
millió levél zúg, mint a tenger, félálomban még ágyadban fölülsz. Szemed behunyod, hogy semmit se láss.
Óriások sorsa nehéz sors.
Az nem igaz, hogy földek vesznek körül,
Törpék letiporták? Szégyen reá! Panaszkodik? Ki segít rajta? Visszaütni készül? Gyáva!
földek és dombok és földek mindenütt. Nincs hegytető és nincs templomtorony, zöld fák közül falvak nem néznek föl ide. Mikor az erdőre zápor hull alá, csak te tudod meg én, hol vagy titokban, vágyban égve.
Kelj föl, rázd meg magad, állj az ekevashoz!
Madarak társa Itt fönn, a kicsi házban madarak társa vagyok. Varjak szállnak át a fejem fölött, és néha-néha sasok.
Mondjam, hogy tudom, mit akarok? De néha feledést akarok. Mondjam, hogy tudom, mi a vágyam? Most éppen téged akarlak. Testetlen, gomolygó sok szándék. Én nem titkolok semmit előled, de várnom kell. Várnod kell, várnunk kell. A viharra kell várni. Az majd elindít valamerre.
Két hét...
Keringenek a magasban, lustán szelik az eget. De kapzsi szemükkel mindent látnak, Két hét, embert és egeret. kétezer mérföld: ennyibe kerül egy vers. A pacsirták dolga már más. Nem lehet kibeszélni sem. Pedig próbálják reggeltől estig buckákon, ághegyeken.
Időben s térben távolság ennyi éppen elég egy ilyen kurta kis zöngeményhez.
Az a piros mellű madár, az látogatóba jött. Látszik is nyilván: félénk. Elbúvik a rózsabokrok között.
A feladatodat betöltötted. Most már akár haza is jöhetsz.
Azt hittem Azt hittem, hogy már mindenről beszéltem, ami a világon érdekelhet. Tudod, mit akarok az életemmel. Tudod, mikre vagyok kíváncsi. Tudod, hogy mivel mulatom magam. Azt hittem, újat már nem mondhatok. Öreg utcai énekes: elénekeltem minden dalomat. Hát a dolog nem éppen így van. Van egy hajó, mely mindkettőnket egy távoli országba elvihetne. S valahol vár reánk egy kicsi ház, tűzhely, munka, jó emberek... Erről hallottál-e?
Lapszámunkat Balázs Ferenc Mesék és Örökmécs lángja füstöt nem ereszt című köteteinek képanyagával illusztráltuk. A sajátos hangulatú könyvillusztrációkat JÁNOSI ANDREA készítette. A festőművész, grafikus, könyvillusztrátor 1979-ben született Szászrégenben. 2003-ban diplomázott a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem művészetpedagógia szakán, 2008-ban pedig a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem média szakán végzett rendezőként. A Projectograph Kiadó gondozásában 2007-ben indult útjára a Kincses képeskönyv sorozat, melynek illusztrátoraként nyolc kötetet jegyez. Számos, zömében gyerekirodalmi kötetet illusztrált a Koinónia, a Bookart, a Gutenberg, a Kriterion, a Méry-Ratio, az Irodalmi Jelen és a Noran kiadóknak. 2010-ben Felméri Cecília Mátyás, Mátyás című animációs dokumentumfilmjét rajzolta. A Napsugár gyerekirodalmi lap munkatársa. A Kolozsváron élő művész további munkáit a www.janosiandrea.ro oldalon lehet megtekinteni. Madarak társa
in memoriam „SZÁRNYAD VAN, LELKEM, MEG NE TAGADD MAGAD!” Dávid Ferenc (1520?, Kolozsvár – 1579, Déva) – születési nevén Franz Hertel – különös építője a szabadságnak. Legfőképpen azért, mert a szabadság felelősségére okított, és lénye az igazság kitartó keresésére ösztönöz ma is. A 16. században a papi pálya valószínűleg egy biztos pályamodellt jelentett. Wittenbergből hazatérve az 1550-es évek elején Dávid Ferenc katolikus plébánosként állt az Úr és a közösség szolgálatába. Ő viszont nem a dogma tanításaiban, a liturgikus külsőségekben rögzült hagyományban kereste a kérdéseire a választ, hanem a Szentírásban. Ellentmondásokat érzett az egyházi tanokban, a Bibliában megszólaló Isten viszont feloldotta ezeket – ez a tapasztalat munkálhatott a reformátorok missziójában is, abban a törekvésben, hogy az egyház térjen vissza az Ige tanításaihoz. Dávid Ferenc sajátos utat járt be ebben az igazságkeresésben. Lutheránus lett, sőt idővel a lutheránusok püspöke. Egy földi karrier csúcsán azonban neki még mindig nemcsak válaszai voltak, hanem kérdései is. A helvét ágat követve református lett – református püspök. Mai szemmel sokan furcsa rekordként értelmeznék azt, hogy ebben a belső igazságkeresésben egy új utat is nyitott: ő lett a 2019. november
Magyar Unitárius Egyház alapítója és első püspöke is. János Zsigmond erdélyi fejedelem udvari prédikátoraként kezdett antitrinitárius nézeteket vallani. Főként neki és a fejedelem támogatásának köszönhető, hogy Erdély a vallásszabadság jelképe lett, ugyanis először itt foglalták törvénybe a szabad vallásgyakorlást biztosító határozatot. A fejedelem halála után, az 1572. évi marosvásárhelyi országgyűlést követően érvénybe lépett az újabb hitújítások tilalma. Ez alapján 1579ben perbe fogták Dávid Ferencet, és életfogytiglani fogságra ítélték – 440 éve, 1579. november 15-én a dévai várbörtön foglyaként halt meg. Sorsa drámai alapanyag, jelkép, példa – olyan alap, melyre olyan testvériség épül, ami nem veti ki magából a kételkedőket. A hagyomány egy latin nyelvű epitáfiumot és egy elégiát is úgy tart számon, mint amit Dávid Ferenc a cellájában mondogatott. Az irodalomtörténészek bebizonyították, hogy ezek a szövegek valójában nem kötődnek a vértanú püspökhöz, mégis a művek egy-egy magyarra fordított sora szállóigeként terjed. Például valószínűleg Pálfy Márton gimnáziumi tanár 1910ben, a Keresztény Magvetőben közreadott fordításából származik
Bonczidai Éva a Dávid Ferencnek tulajdonított buzdítás: „Szárnyad van, lelkem, meg ne tagadd magad!”, a püspök életműve ismeretében mégis hozzá méltónak érezhetjük e szavakat, talán ezért ragaszkodnak ezekhez a hívei is. Ugyanígy a szellemisége, karizmatikus személyisége felől próbálta a képzőművészet is megragadhatóvá tenni az alakját. Dávid Ferenc első egész alakos szobrát idén állították fel szülővárosában, Kolozsváron. A püspökről nem maradt fenn hiteles korabeli ábrázolás, az évszázadok során a művészi képzelet által teremtett arcvonások hagyományozódtak portré gyanánt az őt tisztelőkre. Egyik legismertebb Dávid Ferenc-arc Körösfői-Kriesch Aladár (1863–1920) A tordai országgyűlés című festményén látható, de a festő itt valójában az idősödő Liszt Ferencről mintázta a vallásalapító portréját. Gergely Zoltán idén felállított, 2,65 méter magas szobra nem a korábbi portrék ismert vonásait foglalja bronzba, hanem szintén az egyházalapító püspök szellemiségét ragadja meg: a templom és az iskola között látható alak bal kezében könyvet tart, jobbját pedig kinyilatkoztató, megszólító tartással nyújtja felénk, miközben mint-
Forrás: Kolozsvár-belvárosi Unitárius Egyházközség ha épp hozzánk lépne. Közvetlen, méltó jellemvonás az a konok meg bölcs, nyitott, szelíd, erős – ez jut nem alkuvás is, amelyet élete és haróla a szemlélődő eszébe. Ezekhez lála egyaránt példáz. IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
8
előretolt
helyőrség
hamuban sült pogácsa A TÓ TÜNDÉRE Volt egyszer egy molnár, boldogan élt a feleségével. Volt pénzük és jó gazdaságuk, és évről évre vagyonosabbak lettek. Hanem a szerencse forgandó: ahogyan egy darabig növekedett a vagyonuk, úgy egy idő múltán évről évre fogyatkozott. Végül a molnár már éppen csak azt a malmot mondhatta a magáénak, amelyben lakott. Egyik reggel már pirkadatkor fölkelt s gondoktól terhelve kiment a szabadba, hátha megkönnyebbül a szíve. Éppen akkor kelt fel a nap sugara, s ő valami pezsgést látott a halastó vizében. Egy szépséges asszony emelkedett ki lassan a habokból. Hosszú haja végighullámzott mindkét oldalán. Tudta már a molnár, hogy ez a tó tündére, de félelmében nem bírt elfutni. Ám a sellő szelíden beszélt hozzá: nevén szólította s megkérdezte, miért olyan szomorú. A molnár hosszas habozás után elpanaszolta, hogy mennyire elszegényedett. – Ne búsulj, molnár! – mosolyodott el a tó tündére. – Gazdagabbá és szerencsésebbé teszlek, mint valaha is voltál. Csak annyit ígérj meg, hogy nekem adod azt, ami a házadban eddig nem volt, de mire hazaérsz, már lesz. Mi más lehet az, mint valami kutya- vagy macskakölyök, gondolta a molnár, és megígérte. Könnyű szívvel indult hazafelé, de még oda sem ért a malomhoz, a szolgáló már messziről kiabálta felé, hogy örvendezzen, a felesége kisfiút szült az imént. A molnárt mintha villám sújtotta volna. Lehajtott fővel lépett felesége ágyához, és elbeszélte, hogy mi történt a tónál. Hanem a szerencse tényleg vis�szatért a molnár házába. Bármibe kezdett is, minden sikerült. Mintha maguktól teltek volna meg a ládák és a szekrények, a pénz mintha éjszaka megfiadzott volna. Nem sok idő telt belé és vagyonosabb lett, mint valaha. Mégsem tudott jó szívvel örülni, mardosta az ígéret, amit a tavitündérnek tett. Csepe-
redő fiát még a tó közelébe sem engedte. Amikor azonban a fiúcska ifjúvá serdült, kitanulta a vadászmesterséget. Derék vadász lett belőle és elnyerte a falu földesurának tetszését. Hozzá is adta egyetlen lányát, és boldogan éltek egészen addig, amíg az ifjú vadász egy őzet meglőve össze nem vérezte a kezét. Észre sem vette, hogy éppen a veszedelmes tó partján áll: odahajolt a víz fölé, hogy megmosakodjon. Ám alighogy megmártotta kezét a vízben, fölbukkant a sellő, reá nevetett és olyan gyorsan lehúzta magához a mélybe, hogy a hullámok azonnal összecsaptak a vadász feje fölött. Estére kelve a felesége aggódni kezdett a férjéért, és mivel ő is tudott róla, hogy annak nem szabad közel merészkednie a veszedelmes tóhoz, bajt érezve azonnal odaindult. A parton meg is találta az őzet s mellette a férje vadásztarisznyáját. Szegény as�szony nem tudta, mi tévő legyen. Sikoltozott, rimánkodott, újra és újra körbefutott a tó partján, ám a víztükör mozdulatlan maradt. A nagy fáradtságtól végül mélységes mély álomba merült. Álmában megjelent egy ősz anyóka, s amikor könnyeit nyelve elmondta a bánatát, az adott neki egy aranyfésűt, egy aranyfurulyát és egy aranyrokkát. Azt tanácsolta a fiatalasszonynak, hogy teliholdkor sorra üljön ki velük a tó partjára. Ő így is tett. Amikor az aranyfésűvel fésülni kezdte a haját, a tóból kicsapott egy hatalmas hullám s a tavitündér elragadta a fésűjét. Hanem ugyanakkor egyetlen pillanatra a férje feje is kiemelkedett a habokból. Hasonlóan járt a furulyával is. Akkor a vadász már derékig kiemelkedett, és némán, szomorúan nézett a feleségére. Az utolsó hullám volt a legnagyobb: forrott, hömpölygött a víz, jött a tündér, hogy vigye az aranyrokkát. De abban a szempillantásban felemelkedett egy vízoszlop is, benne a vadász egész teste. Gyorsan ki-
ugrott a partra, kézen fogta a feleségét, és futásnak eredtek. Ekkor rettentő zúgással csapott ki medréből az egész tó. A szökőár mármár elsodorta őket, de az álombeli ősz anyóka még egyszer utoljára a segítségükre sietett. Levelibékává változtatta őket, így sikerült átvészelniük a szökőárt, de messzire sodródtak egymástól. Amikor visszaváltoztak emberré, ismeretlen vidékre kerültek, nem találták egymást. Szomorúan bandukoltak a réteken, míg végül mindketten pásztornak szegődtek. Egy év is eltelt, amikor egyszer csak ugyanazon a réten legeltették nyájaikat és összetalálkoztak. Nem sokat beszéltek, de megörültek egymásnak, hogy legalább már nem lesznek egyedül. Egy éjjel a pásztorlegény elővette furulyáját és elfújt rajta egy bánatos nótát. A leány rögtön sírva fakadt. Miért sírsz, kérdezte a legény, s a leány elbeszélte neki szomorú sorsát. Ránézett a pásztorfiú és rögtön megismerte elveszett feleségét. Egymás nyakába borultak, s onnantól kezdve boldogan éltek, míg meg nem haltak. (A Grimm fivérek nyomán)
LENGEMESÉK Rajzfilmajánló sorozatunk következő részében a Berg Judit által megálmodott és megírt Lengemesékkel foglalkozunk. Az egész estés rajzfilmet (amely epizódonként is megtekinthető) 2017-ben mutatták be Pálfi Zsolt rendezésében. Az animációs film narrátora Kubik Anna Kossuth-díjas színművész, a szereplőknek Faragó András, Szalay Csongor és mások kölcsönözték hangjukat. Az eredeti könyvsorozatnak tavaszi, nyári, őszi és téli részei vannak, valamint egyéb kiegészítések: kalendárium, foglalkoztató könyv, színes és számos játékkönyv, állattár és hasonló érdekességek. A kedves kis zöld figurákat és a Nádtenger képi világát Timkó Bíbor alkotta meg. „Hogy róluk eddig még nem hallottál? Az bizony nem csoda [...] a lengéket nem látta még soha senki. Egyedül a Nádtenger lakói tudják, hogy a lengék a nádas nyugalmának őrzői, az itt élő állatok védelmezői. A tudósok és kíváncsi megfigyelők elől azonban gondosan elrejtőznek. Nem is kell bujkálniuk, elég mozdulatlanul ücsörögniük egy nádszálon, hogy észrevétlenek maradjanak. A lengék teste alig nagyobb, mint a
Forrás: Vertigo Média Kft.
Ágoston Szász Katalin pitypang bóbitája, a bőrük éppen olyan zöld, mint a nádas, hajuk pedig kócos barnán lobog a szélben.” A lengegyerekek haja azonban még zöld, és csak akkor avatják őket őrzővé, amikor bebarnul. Addig nem is evezhetnek, nem ülhetnek békahátra, nem kaphatnak fegyvert és még a nádirigók hátán sem repkedhetnek. Füttyös Vilkó, a csintalan lengecsemete számára hosszúra nyúlik a várakozás, de nem nyugszik bele sorsába. Unalmában és dühében a legfurcsább, legveszélyesebb és leginkább hősiességet kívánó és ígérő kalandokba veti magát: telepók központot létesít, torpedócsatázik, viharsárkányt épít és persze teljes erőbedobással részt vesz a harácsok elleni küzdelemben. Nemcsak a Lengemesék címe és története, de képi megvalósítása is nagyon kedves. A lengéknek bájos arcuk, takaros kis kunyhóik, napernyőik és bajuszos pókbarátaik vannak. Berg Judit meséi végtelenül aranyosak, szórakoztatóak, sőt, hasznos és érdekes információkat közölnek a vízi világról kicsik számára is érthető és élvezhető nyelvezettel és látványvilággal.
ujj a lap alatt VILÁGVÉGI OSZTÁLYHARC Az online közösségi játékok legfőbb tartalmát maguk a résztvevők képezik. Ez persze nem jelenti azt, hogy a tartalom, a belcsín vagy a megvalósítás kevesebb munkát igényelne, ám az tény, hogy ezeknél a típusú játékoknál bizonyos alkotóelemek nem, vagy csak nagyon kis mértékben jutnak szerephez. Kevesen tudják, hogy van-e egyáltalán története a Fortnite-nak, ahogy az sem érdekel senkit, hogy a Player Unknown’s Battlegrounds-ban pontosan miért is lövöldözik egymást halomra a résztvevők. De vajon mi történik akkor, amikor ezt a közönséget egy olyan játék akarja kiszolgálni, melyet korábban az összetett világépítés és a szövevényes narratíva jellemzett? Az 1997-ben indult Fallout-sorozat már első epizódjával azonnal történelmet írt. A XXII. század atomháború sújtotta jövőjébe kalauzoló kaland emlékezetes karakterfejlődésével, sajátos stílusával és nem utolsó sorban humorával vívIRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
ta ki magának máig tartó kult státuszát. Az ’50-es évek háború utáni Amerikájának eszmei és esztétikai kultúrájából merített retro-futurisztikus jövőkép, a technológiába vetett optimista remény, valamint a nukleáris világégés fenyegetésének kettőssége soha korábban játékban még nem volt ilyen mesterien megragadva. A siker nem maradt el, így az egy évvel később érkező folytatás szinte minden szempontból megpróbálta felülmúlni elődjét, ami többé-kevésbé sikerült is. A Fallout mint szerepjáték is emlékezeteset alkotott: a rengeteg opcióból összerakott, magunk készítette karakterünk egy összetett, sokszereplős, helyenként nehéz döntésekkel tűzdelt elbeszélés főhőse volt. Ezt a fontos összetevőt felejtették el a készítők a sorozat következő két játékában, amikor úgy döntöttek, hogy a világ, amit felépítettek, talán más játékstílusokkal való kísérletezésre is teret ad. Sajnos a kísérlet nem vált be,
Kántor Mihály olyannyira, hogy a cég végül kénytelen volt lehúzni a rolót, a Fallout pedig egy új kiadó, a Bethesda Softworks tulajdonába került. Eleinte úgy tűnt, náluk jó kezekben lesz a széria, ám a fenti tanulságot nekik sem sikerült levonniuk. A tavaly megjelent Fallout 76 nem titkoltan azzal a céllal született, hogy megragadja az elsöprően népszerű online játékok közösségét, ugyanakkor valami újdonsággal kényeztesse a meglévő rajongókat is. Tudvalevő, az előbbiek sikeréhez nagyban hozzájárul a tény, hogy teljesen ingyenesen játszhatók, a fejlesztők a játékokban opcionálisan vásárolható kozmetikumokon keresztül tesznek szert bevételre. Ezek az apróságok csak a játékos karakterének izgalmasabbá, egyedibbé tételére szolgálnak, valós játékbeli előnyt nem nyújtanak. A Fallout 76 készítői ott követték el az első hibát, hogy teljes árú játékként dobták piacra, mi több, borsos áron még különböző ajándéktárgyakkal
kiegészített gyűjtői kiadásokat is készítettek. Az intő jelek ott mutatkoztak, amikor kiderült, hogy az ajándéktárgyak messze nem olyan minőségűek, mint az a hirdetésben szerepelt, és sokan visszakövetelték a pénzüket. Nagyobb gond volt, hogy maga a játék is félkész állapotban jelent meg, és hemzsegett a hibáktól, bár ezek nagy részét utólag kijavították. A Fallout 76 koncepciózusan szembemegy mindennel, amiért a sorozatot korábban szeretni lehetett. A világvégi Nyugat-Virginia pusztulatában ezúttal nincsenek mellékszereplők, akiken keresztül érdekes történetet lehet mesélni, a végrehajtandó küldetések repetitívek és fantáziátlanok. A készítők láthatólag már nem is igyekeztek fenntartani egy szerepjátéknak még az illúzióját sem. A mutáns vadállatok mellett egyedül a többi játékossal való találkozás lehel némi életet ebbe a játékba, ám míg az előbbiek pontosan kidolgozott terv szerint
működnek, addig az utóbbiak esetlegesek és kaotikusak. A Fallout 76 vegyes fogadtatása után, az anyagi fenntarthatóság érdekében a kiadó opcionális előfizetési konstrukciót épített a játékba, és havidíj fejében különböző előnyökhöz juttatja azokat, akik ezt választják. A döntést mérhetetlen felháborodás övezte, nemcsak a játékosok, de a szaksajtó körében is. Ez odáig vezetett, hogy szabályos osztályharc alakult ki a játékban, az ingyenesen résztvevők összefogtak az „arisztokrata” előfizetők ellen. Mivel a játék készítői a felhasználói szabályzaton túl semmilyen más módon nem felelősek termékük utóéletéért, ezért nem is képesek befolyásolni azt, hogy alkotásukat mivé formálja a közösség. Így fordulhatott elő, hogy a Fallout 76 egyszerre vált virtuális polgárháborúvá és egy bizarr szociológiai kísérletté, melynek története jelenleg is íródik. (Fallout 76. Platformok: PC, Playstation 4, Xbox One.) 2019. november