előretolt
“
IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
2020. február 1.
4
Döme Barbara novellája
IV. évfolyam 5. szám
5
Böszörményi Zoltán és Varga Melinda versei
7
álmot tolat a magány
Kis Petronella a győri KL Színház bábelőadásáról
vezérvers
“
hely ő rs é g
fénylő síneken
Csoóri Sándor
Ez hát az én országom? Ez hát az én országom? Az én népem? Ez, ez az ide-oda lökődő, megfakult sokaság? Nyaranta hinták és hosszanti lángok suhannak el a feje fölött, mintha elvarázsolt cirkuszban bámészkodna. Ilyenkor él igazán s rendületlenül. Ilyenkor bízná rá magát forgószélre, futóhomokra, légtornász tüzekre és forró áhítatában ilyenkor tapsol meg buzgón még egy csörgősipkás papagájt is, vagy bika-álarcos költőt, ki végpusztulását jósolgatja. Nemrég még emlékezett, hogy kiárusított szívét kik vették meg a zsibvásáron, de ma már csak csonka neveket emleget s egymásba mosódó országokat. Így ősz felé, mikor az eső ömlik s a jegenyék, mint züllő Góliátok, szemérmetlenül levetkőznek, elhúzódik lustán a maga felhői mögé s délceg varjakkal őrizteti huzatos házatáját.
Gegenlicht (akril, vászon, 50 × 60 cm)
szempont
Az új Csoóri-életműkiadásról kiadói szemszögből
Kovács Attila Zoltán
„Csoóri Sándor nemzeti felelősségtudata Adyéhoz fogható. Ezért él sokágú életet – állandó pergőtűzben” – Görömbei András évtizeddel ezelőtti megállapítása nem szorul különösebb kiegészítésre, ellenben tovább- és újragondolásra annál inkább. Csoóri művészete, közírósága, politikuma, markáns és meghatározó közéleti szerepvállalása az újabb generációk számára keveset mondhat felgyorsult korszakunkban, így a nemrég útjára indított életműsorozat kapcsán joggal vetődik fel a kérdés, hogy mindezen tények és a rendkívül gazdag életmű (melynek számos eleme még mindig isme-
retlen és kéziratos, levelezésileg is kiadatlan, megszámlálhatatlan „jelentős-jelentés”-dossziéval tarkítva) önmagában elegendő-e ily vállalkozás meglétére? A koncepció nem új keletű, a megvalósítás mikéntje igen. Az Erdélyi Szalon Kiadó eddig kilenc kötetet adott ki rövid másfél év alatt, nem szokványos sorrendben – mintha szembemenne a legismertebb (olvasói befogadás alapján ez a 80-as évek végén megjelent) kötet, a Breviárium költészeti kijelölésével, illetve azzal a ténnyel, hogy sokak számára a Csoórihoz közelítés a közéleti szerzőn keresztül vezetett. Egyik sem egyszerű irány, az Erdélyi
Szalon nem is tette le a voksot egyik mellett sem. Az életműkiadás ebből a szemszögből tökéletes példája annak, hogyan lehet a korábbi (elvárási) horizontokat felülvizsgálni vagy akár negligálni, hiszen a kiadó nem tradicionális úton jár, nem követi a tradicionális életműkiadások stratégiáit, közhelyesebb megvilágításban mintha befolyásolni akarná olvasóit: sorozanyitányként mindjárt egy talán kevésbé ismert Csoóri-arcot mutatott meg (Csillagkapu – Válogatott gyermekversek), majd bátor lépésként egy Emlékkönyvvel (Fehér holló feketében) rukkolt ki,
mely oly alapossággal járja körbe a szerzőt, hogy önmagában is elegendő arra, hogy „portrét” rajzoljon szavakkal. Majd következett a kétkötetes teljes napló 1955-től 2011-ig (Éji nap – Nappali hold), a kiadatlan írások (Régi vérfoltok vöröslenek – Kötetben meg nem jelent írások, 1960–2008), négykötetes líracsokor 1951-től 2014-ig (Poétai útkeresések 1951–1967, Költői magára találás 1967–1977, Költői beérkezés 1980– 1989, A Parnasszuson 1994–2014), és most egy megdöbbentő kötet következik: A megfigyelt Ember: Napi operatív információs jelentések. Sajátos kiadási stratégia: életmű-
kiadás a szerzőtől és a szerzőről írt munkákkal. Perspektívából nézve a sorozat nem jött túl korán, de nem is késlekedett sokáig. A rendszerváltás körül okozott viharok mára már elültek, de a felejtés még nem tüntette el sem a költőt, sem az embert, sem a gondolkodót, sem a politikust. A (vélt) megbélyegzés ideje elmúlt, és a – legalább ennyire torzító hatású – szentté avatási szándék még nem erősödött meg. Most van itt a pillanat, amikor Csoóri Sándor életművével kell, lehet és érdemes foglalkozni. Hogy kiről is van szó, ha a kiadó ennyire komolyan veszi a címben említett sokágú életet? folytatás a 3. oldalon
2
előretolt
helyőrség
szerkesztőségi terepasztal AZ ORDI-BÁTOROKRÓL
Nagy Koppány Zsolt
Sok minden van, mi az edzőteremben csodálatos, de bizony mondom, semmi sem csodálatosb a daliás és fickós ordibátoroknál – vagyis ordibátraknál. Írtam már mindenről és mindenkiről e bájos szubkultúrában, és egyik-másik szöveg még szülővárosom mentőseit is dühödt billentyűcsapkodásra ingerelte (ne kapjak otthon infarktust, felírni a todo-listre!), de ezekről a fiúkról még nem szóltam. Kikről is beszélünk hát? Nos, ők azok, akik poron puffasztott izmaikkal tényleg afféle bikucinak számítanának, ha a bikuciságot poronpuffasztásban mérnék. (De nem abban mérik.) (Igazából mindegy, mert mikor mind ott vagyunk, mégis.) Úgy lépkednek, mint egy nemrég koitált tyúk: ez azért van, mert a combizmaik különben kisúrolnák a sok kemikáliától kivékonyodott bőrüket, és akkor babakrémmel kéne kenegetni este a BMW-ben, ami mégiscsak ciki, mikor felveszik az utcai kamerák. Tehát a lépt óvatos, de azért fickós: íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív; izm, víz, bűz vagyon a léptben, ha protein hív. Igen biza, általában egyik kezükben telefon van, a másikban egy bidon protein. Egyikből kortyolnak, a másikba beleüvöltöznek – hacsak össze nem keverik. A technika – a külső szemlélő által is megfigyelhető jelek szerint – az, hogy kisbikánk először is: jőőő. Megjelenése afféle jelenés az edző-
terem neonszürke egén. Combizmait bágyadt vitorlaként csattogtatja a futópadok szele. (Csak akkor keményszik meg az istenadta, ha feszes seggű fitneszfehérnép kacsázik el a nébőrhúdban. Akkor kemény lesz a löttyedés és feszre pattan a bőrizom.) Kortyol egy korty büdös (a cinke szerint kiviízű) proteint, fickósan szájat töröl, csinál három fekvőtámaszt, majd iPhone-jához kap, mikéntha szívéhez, és elkezd üvölteni. Üzleti ügyeket tárgyal féktelenített hangon, félmillánál kisebb összeget nem hallasz. Hangja mint szélorkán, legalább húsz métert elfoglal kereken-körben: minden dühbőcsség odamegy belé, minden decibelt túlharsog, szegény David Guetta ernyedten pöcögteti a szettjeit – esélye nincsen. Leteszi a telefont (addig sem beszélt senkivel, egyedül ordibált a fekete képernyőnek), majd felhívja a következő barit. Izmos férfinevetés, tesztoszterontúra, sok szó esik pinákról és ribancokról. A női természet elemzése sajátságos alulnézetből, gyökkettőintellekt. Totyogó pingvinléptekkel fél méter, újabb telefon. Mivel egyetlen szemüveges nyámnyila balfasz se nézett oda a futópadról (igen, ez én volnék), hogy mi ez a nagy kajabálás, emelni kell tétet és hangerőt. Szegény faszi már úgy ordít, hogy hangja valósággal elvékonyodik – a protein csendben bugyog le a hangszálakon. És még mindig nem akar/ mer odanézni senki, hogy aztán be
Beyond (akril, vászon, 40 × 60 cm, 2019) lehessen törni a pofáját – és letépni az állkapcáját. Hiába, nincs mit tenni. Emberünk elmegy a súlyzók irányába, bölömbikanyögődéssel hörögve felemel háromszor tíz kilót, ha nagy a hang, nagy a lökési öntudat alapon. Ennyi fér bele, kell vis�szajönni. Szerencsére másodszorra már sikerül találni egy szembetotyogó ismerőst. Nagy hangon üdvözlik egymást, erős férfipuszik, fickós, de szívből jövő ölelések, pingvintánc; ismerősünk széles vállán vasalt testű kislányt visel – utóbbi szemében totális nullpont, de meg kell adni: szépecske. Úgy ordítanak, mint lagziban a szerelemvonatra. Egymás hátát csapkodják, pénzét és kocsiját értékelik,
tréfálják meg férfiasan. Sikamlós poénok, na nem igazán sikamlósak, csak olyan bambiajégen-szintűek. A nagy hang tízezer éve javítja a felléptet. Közben sunyin körbepislognak, hátha immár tényleg rájuk néz valaki rosszallóan. De nem… a nyüzüge kardiós csicskák előreszegezik a tekintetüket, futnak, mint a kurvaélet, MP3-lejátszójukon A varázshegyet hallgatják, és nem hajlandók felülni a provokációnak. Ilyenkor ugye a sok tesztoszteron, amely ott feszül a proteinporizmokban, nem tud kitörni, hanem a saját farkába kénytelen harapni, és még nagyobb dühre (=hangerőre) ingerli a fickós járású mukkermanokat. Szomorú
élet ez (nekik), mert nincs kitörés, soha senki nem néz rájuk mérgesen, megróvóan, amit végre kötekedésnek értelmezhetnének, s állcsontból téphetnének le arcokat. Ilyenkor jön a kedvenc jelenetem (a tükörből nézem szegényeket – úgy teszek, mintha magam csodálnám futás közben, de igazából őket lesem kéjesen kaján örömmel): elfogy a téma, nincs több hóóó meg hőőő meg geci meg buzi meg izé. Nincs téma. Csend van. Puttyogás. Sőt: puttyogtatás. És akkor fogja magát a két daliás pingvin, és izmos nézéssel meg járással – hóna alatt a próbababa-merevségű nővel – elkullog. A diadalmas élet pedig kacagva iramlik tova.
tárca EGY HÓD PESTEN Egy hód Pesten, az nagy dolog! Pontosan 201 lájkot érően nagy dolog. Béla, amint telóján meglátta a számot, savanyúan elmosolyodott. Még soha semmire nem kapott ennyi lájkot. Most, hogy feltöltötte hód urat, amint úszik, valamint egy magonc frissen hajtott bokrának zsenge leveleit majszolja, na, az pont 201 lájkot ért! Lekörözött egy szimpla hód, gondolta Béla. Komoly, nagy szomorúságot érzett a szívében. És kongó ürességet. A hód, aki a Lágymányosi-öbölben született, átlagosnak mondható, boldog
Budapest (akril, vászon, 55 × 65 cm, 2017)
KÁRPÁT-MEDENCEI TEHETSÉGGONDOZÓ NONPROFIT KFT.
IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
Gál Vilmos családban (ezt több éjszakai vadkamera felvétele bizonyítja), dühös mancscsapásokkal szelte át a Dunát. Azonnal északnak fordult, még csak ki sem fújta magát, és folyásiránnyal szemben kezdett el tovább úszni. Ekkor látta meg Béla, aki az éjszakát itt, a Duna-parti kerékpárút melletti füvön töltötte, ugyanis előző este szörnyen berúgott. Azért rúgott be, mert összebalhézott az apjával. Béla munkanélküli volt, aki huszonnyolc éves kora ellenére a mamahotelben éldegélt. Szóval
összezördült a faterral meg a muterral (ami fura, mert a muter általában a pici fia pártját fogta), mit összezördült, volt ott olyan üvöltözés, veréssel fenyegetés, hogy Bélus inkább lelépett, és a hideg, május eleji éjt ivással meg az iváshoz kapcsolódó járulékos dolgokkal töltötte. Fogvacogva. És félve az előtte tornyosuló, rettenetes élettől. Hajnaltájt saját didergése ébresztette, felkászálódott, majd odatámolygott a rakpart kőfalához, ahol könnyített magán. Akkor pillantotta meg hódunkat. Mi a fene ez, kérdezte fennhangon Béla. Milyen állat? Kutya? Nem, nem kutya, vidra! Pesten! Nagyon állat! Előbb egy futónőnek akarta megmutatni, de az kitért Béla elől (érthető okból). Béla nem adta fel, most egy bringást szólított le. Egy vidra, lent, nézd, ilyet még nem láttál Pesten! A srác biztos távolban megállt, lebámult a vízre. A bringás odakiáltotta Bélának, hogy ez nem is vidra, ez sokkal nagyobb valami. Még nézte egy darabig, aztán felkiáltott, hogy hód, ez hód, ott a nagy lapos farka, ez tuti biztos hód. Elővette az okostelóját, lekapta párszor, aztán továbbállt. Béla kedve egyáltalán nem ment el a hódtól, annak ellenére, hogy állattani ismereteiről kiderült, igencsak hiányosak. Felvette a telójával, ahogy úszkál meg rágcsál, és azonnal megosztotta. A hód reggeli után továbbindult északnak, Béla pedig követni kezdte a parton. Amint hősünk a hód nyomába eredt, szívében megmozdult valami. Maga sem tudta,
miért, ám érezte, neki köze van ehhez a jószághoz. Hogy ez a hód, ez egy rokon lélek. Megmagyarázhatatlan, hagymázas ökörség, de valóban így igaz, ahogy mondom. Jó két órát sétált a parton, a hódot követve, amikor is az állat gondolt egyet, és az Árpád híd magasságában általúszott, keresztben a nagy folyamon. Magabiztosan, minden hezitálás nélkül. Béla nézte, nézte, már csak egy apró pontnak látszott a hód feje, és körülötte V alakban fodrozódott a víz, amikor Béla meglátta telója kijelzőjén azt a bizonyos számot, a 201 lájkkal. A többit már tudják: a szomorúságot meg a kongó ürességet. Béla ekkor még több mindent tehetett volna. Ő a legegyszerűbbet választotta: hazasomfordált. A hódot persze nem felejtette el. Rákeresett az interneten, megtalálta a vadkamerás videókat. Az utolsó felvétel megdöbbentő eseményt rögzített: a hódmama és a hódpapa nekiesett a fiának, harapták, rúgták szegényt, beszorították a vízbe, és mint akik jól végezték dolgukat, megfordultak, utána se néztek. Bélus lúdbőrös háttal bámulta a képeket. A fejét vakarta. Emlékezett, amint követte a vadat, egyszer összeakadt a tekintetük. Hátborzongató emlék. (Jó, ezt az összenézést csak kitaláltam. Valami romantikus befejezést kerestem. Frappáns csattanót.) Bocsesz, de az élet nem ilyen. A hód eltűnt valahol a Hajógyári-sziget felé, Béla azóta is a szülőknél dekkol, munkája nincs. Holnap megint veszekedni fognak, ő elmegy és újra leissza magát. A hóddal persze soha többé nem találkozik.
Főszerkesztő: Szentmártoni János Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. E-mail: helyorseg.szerkesztoseg@gmail.com, postacím: Előretolt Helyőrség, 1364 Budapest Pf. 71.
2020. február
előretolt
helyőrség
3
folytatás a 1. oldalról
szempont
Nézzük irodalmi-politikai síkon: Csoórinak 1953-ban tizennégy verse jelent meg egyszerre. 1953–54ben az Irodalmi Újság, 1954-ben a Szabad Ifjúság munkatársa, 1955–56-ban az Új Hang versrovatának szerkesztője,1958-tól szabadfoglalkozású író 1968-ig, közben 1962–63-ban A Jövő Mérnöke című lap munkatársa. 1968-tól 1988-ig a Mafilm dramaturgja. Az 1980-as évektől a szellemi és politikai ellenzék egyik vezetője, a monori (1985) és a lakitelki tanácskozás (1987) előkészítője.1987-ben a Magyar Demokrata Fórum alapító tagja, 1988– 93 között elnökségi tag. 1988-tól 1992-ig a Hitel szerkesztőbizottságának elnöke. 1990-ben megkapja a Kossuth-díjat, amelyet korábban ellenzéki magatartása miatt tagadtak meg tőle. 1997-ben Sára Sándorral és Kósa Ferenccel Magyar Örökség Díjat kapott a Tízezer nap című filmért. 1991-től 2000-ig a Magyarok Világszövetségének elnöke, 1992től emellett a Hitel főszerkesztője volt. És az állandó pergőtűz? Nem a Nappali holdra gondolunk itt elsősorban, bár kétségtelen, hogy mérföldkő volt a közéleti szerepét illetően, számtalanszor megírták már, elemezték jobbról, balról, Csoóri mellé álltak és ellene fordultak tucatnyian a fantomháború ürügyén, ahogy Görömbei nevezte a cirkuszt, melyben Csoóri a szabadság néhány éve alatt több támadást kapott, mint a negyvenévnyi rabság alatt, pedig időtlen értései a Naplóiból is kiolvashatók: „Európa évszázadokon át számunkra nem földrajzi fogalom volt, hanem szellemi. Emlékezzünk csak a román építészeti stílusra vagy a gótikára, a reneszánszra, a barokkra – egész a modernizmusig. A második világháború után ez az európaiság megszűnt. A szovjetek mindent elkövettek, hogy Európát kimossák belőlünk. Ezt nem ortodoxiával akarták elérni, hanem kommunizmussal. Ezen belül a szocialista realizmussal, a sematizmussal, amelynek se íze, se bűze.”
A sokágúság íve már akkor is látszott, nem véletlen a pártállam mindenkori figyelme. Kiadóilag-irodalmilag a legérzékenyebb pontra érünk ennek felvetésével, hiszen a Csoórit érintő megfigyelések, jelentések történetei teljességgel ismeretlenek az olvasók, egyáltalán a szélesebb közönség előtt. És kiadói vállalás, hogy ezek szintén megjelennek a nem tradicionális életműsorozatban. A kádári diktatúra utolsó évtizedének sajátos lenyomatát adják ezek a jelentések, amelyeken keresztül bepillanthatunk a nyolcvanas évek politikai ellenállóinak világába, akiket a Belügyminisztérium célzottan figyeltetett. Az ellenzéki mozgalmak résztvevőit a pártállam ellenséges személyekként kezelte, tevékenységüket nyomon követte, s összegezte a begyűjtött információkat. Csoóri Sándor a kommunista diktatúra évtizedeiben, mind a Rákosi-, mind a Kádár-korszakban állandó megfigyelés alatt állt, jelentések készültek az életéről, munkásságáról, a megnyilvánulásairól. Ez követhető nyomon a különböző iratokban, akár a munka-, akár az operatív, akár a vizsgálati dos�sziékban. Csupa olyan dokumentum, amelyek azért születtek, hogy naprakészek lehessenek irodalmi, de sokkal inkább közéleti, politikai tevékenységével kapcsolatban. Csoóri köztudomásúan nem tartozott a rendszer hívei közé, kritizálta Kádárék személy- és társadalomromboló hatását, sőt megnevezte a szovjet típusú hatalomgyakorlás gyógyíthatatlan alkati hibáit: az egypártrendszert, a magántulajdon elvételét, az egyházak és a lelkiismereti szabadság végzetes korlátozását. A megfigyelés mellett gyakran szilenciumra is ítélték. A forradalom után nem publikálhatott, a Tudósítás a toronyból című szociográfiája a hatvanas évek elején olyan botránykő volt, hogy a párt első titkára, Kádár János szemé-
lyesen foglalkozott az írással és a szerző megbüntetésével. Megvonták az ösztöndíját, de egyéves eltiltást kapott az Iszapeső című kisregénye megjelenése után, ahogy a Duray Miklós Kutyaszorító című könyve elé írt előszaváért is (Kapaszkodás a megmaradásért), és még sorolhatnánk. Nemcsak hogy nem jelenhettek meg az írásai, hanem ezekkel az eltiltásokkal megfosztották minden anyagi forrásától. Csoóri Sándornak 1956-tól csak időszakos munkái voltak, mígnem 1968-ban felvették a filmgyárba dramaturgnak. Így azt sem nehéz kitalálni, hogy milyen nyugdíjat kapott… Barátai között volt Jancsó Miklós, Konrád György, Kósa Ferenc, Orbán Ottó, Sándor Iván, Nagy László, Sára Sándor, Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, Tornai József, Hernádi Gyula, Für Lajos, Bíró Zoltán, Czine Mihály, Kiss Ferenc s még sokan mások. Mind az urbánus, mind a népi csoport figyelt rá, megkerülhetetlen része volt mindkét szellemi körnek, egészen addig, amíg az egyik politikai csoport mellett el nem köteleződött, ekkor azonban beindult egy sajátos működési mechanizmus, olyanok vádolták alaptalanul, akik korábban egy közösségbe tartoztak vele. Kettévált a magyar szellemi élet, eltűnt a legfőbb rendező elv, a Kádár János személye és dikta-
Furoda (vegyes, 40 × 50 cm, 2019) 2020. február
Csoóri Sándor portréja a Szép versek 1982 című antológiában. túrája elleni fellépés, amely korábban mindent felülírt, helyette a sérelmek, a csalódások, az egyéni ambíciók kerültek előtérbe. Ő ezt a következőképpen fogalmazta meg: „mindaddig együtt tudtunk dolgozni, ameddig nem merültek fel a hatalmi kérdések”. Ez pedig 1990-ben következett be. A jelentésekből képet kaphatunk arról, hogy mindaz, ami 1990 után teljesen és talán örökre szétvált, ami az árok egyik vagy másik oldalára került, az még a Kádár-rendszerben együtt volt. Csoóri a Kádár-kor ellenzékének egyik leg-
Vahl Ottó fotója. Forrás: Wikipédia
markánsabb, a népi-nemzeti gondolati kör megkerülhetetlen alakja volt. Németh László és Illyés Gyula méltó utódaként gondolati esszéi mellett a magyar nemzet sorskérdéseivel foglalkozott. De nemcsak emiatt keltette fel a pártállam állambiztonsági szerveinek érdeklődését, hanem azért is, mert olyan személyiség volt, akit az urbánus ellenzéki közeg is befogadott, rendezvényeire meghívott, de ugyanúgy meghatározó személyiségnek számított emigrációs körökben is, ahol igencsak népszerű lett gondolataival, írásaival és előadásaival. 1980–1984 között a belső elhárítás „Csókás” fedőnevű célszemélyként tartotta számon. „Csókás” fedőnevű célszemélyről 94 jelentés maradt fenn, míg Csoóri Sándorról 1979–1989 között több mint félezer. Ezt a nagy mennyiségű jelentéssorozatot több kötetben jelenteti meg a kiadó, ahogy a sok ezer oldalas Magyarok Világszövetsége-dossziék is feldolgozásra kerülnek. Sok apró részletből látszik, hogy az úgynevezett rendszerváltás milyen adósságokat görget maga előtt az eltelt időszak óta, de a gazdasági el (nem) számoltatások mellett/előtt/mögött talán a legnagyobb hiátus a szembenézés dokumentálása, bemutatása, egyben következményeinek levonása. A kultúrát és a művelődést át- meg átfonó hajdani ügynökhálózat egyben politikai panorámaképe is egy szörnyű korszaknak, így a Csoórit érintő jelentésdossziék teljes feldolgozása és publikálása szinte túlnő az új szempontú életműkiadás darabjainak hiteles és szöveghű tolmácsolásán, azzal együtt, hogy a művek megjelentetését valamennyi esetben kéziratos ellenőrzés előzi meg. Ma már ez is szinte antitradíció. Ahogy a „jelentős” ügyek feldolgozása is. E másképp sokágúság közepette még nem nagyon hallatszik az a bizonyos pergőtűz. Majd a közreadás után. IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
4
előretolt
helyőrség
novella KOVÁCS MARGIT MUNKÁT KERES Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám. Van nékem szaktudásom, ha bizonyítványom nincs is róla. A bélpoklos uramra meg a kölykömre negyven évig főztem, naponta háromszor. Begyakoroltam még a legkényesebb dolgokat is. Itt van mindjárt a kelt tészta. Na, azt nem sokan tudják jól csinálni. A fiatalasszonyok csak masinával dagasztanak, de nekem minden finomság benne van a kezemben. Addig kell gyúrni a tésztát, amíg szép fényes nem lesz és elválik az edény falától, de csak akkor van teljesen kész, ha csepeg a plafon. Ezt így mondják nálunk faluhelyen, mert a jó tésztát addig gyúrjuk, amíg a homlokunkról csepegni nem kezd az izzadság. Na, értik-e? De bármit megcsinálok én, amit kérnek. Tegyenek próbára nyugodtan! A múltkor is: azt mondja a szembeszomszéd unokája, csináljak neki krémesbrülét vagy mi a kutyafaszát. Jött a születésnapja, nem akartam szégyenben maradni. Megnéztem az interneten. Csudálkoznak, hogy ilyen modern dolgokat is tudok? Hát ne csudálkozzanak! A faluházban tanfolyamot tartottak nyugdíjasoknak, megtanultuk, hogy kell használni az internetet. Csuda jó dolog az, ha nem lenne, a szomszéd Kati börtönviselt fia sem tudott volna bizonyítványt hamisítani nekem. Meg hát azon nézem a Szulejmánt meg a Megasztárt, ha lemaradok róla, mert mondjuk Katinak éppen sürgős pletykálnivalója van. De találtam már olcsó télikabátot meg kredencet is az interneten.
Mostanában viszket és sajog a lapockám meg a karom, és olyan furcsa érzésem van. De hagyjuk, nem erről akarok beszélni. Egyszer randevúztam is az internetnek köszönhetően. A Facebookon is rajta vagyok, na, ott találtam meg a régi iskolatársamat. Jaj, hát az még most is milyen jó svádájú! Írtam neki, ő is megismert ám, végül találkoztunk. Értem jött kocsival, ez már az uram halála után volt. Elvitt a szomszéd városba, beültünk a cukrászdába. Beszéltünk vagy egy órát, mire kiderült, hogy még él a felesége. A rossz seb vigye el, hát lopom én az időt süteményezéssel, ha tudom, hogy nős?! Mondtam is neki, takarodjék, még a Facebookról is kitöröltem. Na, csak hogy visszakanyarodjak a krémesbrüléhez, hát annak a receptjét is az interneten kerestem meg. A szembeszomszéd unokája nem győzött hálálkodni. Azt mondta, eddig csak a szakácsműsorban látott ilyet, nem tudta, hogy ez pont olyan, mint a házi krémes. Na, jó, azt nem mondtam el neki, hogy kicsit eltértem a recepttől, mert nem volt a kisboltban minden, amit bele kellett volna tenni a krémesbrülébe, ezért egy cseppet átformáltam. De hát nem mindegy, krémes, krémes, oszt’ kész. Ízlett? Na ugye, akkor meg nem mindegy, hogyan hívjuk? Ezt az álláshirdetést, amire most jelentkeztem, szintén az interneten találtam. Vagy várjunk csak! Ezt a reklámújságból néztem ki, amit bedobnak a postaládába. Az állt benne, hogy a halottasházba szakácsnőt keresnek. Meglepődtem, mert hát miért kell a halottasházban főzni? Azok a szerencsétlenek már nem esznek. Legjobb tudomásom szerint élő csak egy van ott, Jóska, az igazgató. Ismerem cseppnyi gyerekkora óta. Az anyja a kertfarunkban lakik. Jóska sokszor játszott az én gyerekeimmel. Ezért is gondoltam, hogy jelentkezem az állásra, biztosan felvesz. Bár kicsit félek ettől a dologtól, a halottakkal nem vagyok jóban. Anyámat meg apá-
Aranymadaram (akril, vászon, 70 × 50 cm, 2014) IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
Döme Barbara
mat sem én öltöztettem fel, mielőtt betették őket a koporsóba. Juci néném óbégatott is: ilyen csúfságot, hogy idegeneket kérek meg! Jaj, már megint viszket és sajog a lapockám meg a karom, és olyan furcsa érzésem van. Na, mit is akartam mesélni? Ja, tudom! Azóta félek a halottaktól, mióta anyám elmesélte, hogy a dédanyja halála után visszajárt kísérteni. Egyszer fekete macska képébe’ jött vissza, máskor meg angyal volt, ragyogó szárnyakkal. Nincs olyan este, hogy ne néznék többször is a hátam mögé, mióta ezeket a sztorikat hallottam. Halottak napján mindig gyertyát gyújtok, és arra kérem a Szűzanyát, ne engedje, hogy a kóbor lelkek itt kísértsenek a házamban. Menjenek inkább a szomszédas�szonyomhoz, az csak pár méterre lakik tőlem, ráadásul megérdemli, hogy szellemjárás legyen nála. Nem vagyunk mi haragban, nehogy azt gondolják! Csak nehezen viselem, hogy az egyetlen fiam az ő Sanyija miatt lett olyan, na, tudják, más. Jaj, Istenem, csak akkor mondom el maguknak ezt a csúfságot, ha nem adják tovább! De ígérjék meg! Már harmincéves volt az én fiam, amikor egyszer szóba hoztam neki, nagyon szeretnék már unokát, nősüljön meg végre. Azt mondta erre, rengeteg lány legyeskedik körülötte a munkahelyén, nehéz választani. Számítógépes, a városban dolgozik, ott, ahol a szomszédék fia, Sanyi is. Az én gyerekem szerzett neki munkát, amikor kirúgták a postáról. Ki tudta, hogy ennyire összemelegednek ezek a városban? Jaj, istenem, most is hányom magamra a keresztet, ha arra gondolok, ezek mit csinálhattak ott egymással… A lényeg, hogy a fiam egyszer részegen jött haza, ráadásul Sanyival. Csudálkoztam, hogy együtt mennek be a fürdőszobába, aztán belestem az ablakon. Szűzanya legyél velem, mondtam, amikor megláttam, hogy ott bent mit művelnek! Amikor kikergettem őket a házból, a fiam meg sem próbálta tagadni, hogy mi lett belőle. A pofámba vágta, hogy Sanyit veszi el, és ha én ezt nem tudom elfogadni, többet fel se hívjam. A szomszédasszony egyszer átjött egy tányér pogácsával – na jó, hagyjuk, milyen rossz volt az a pogácsa, a disznók sem ették meg –, és azt mondta, ő már beletörődött a dologba, ha így adódott, én is fogadjam el. De hát hogy tehetnék ilyet, mit szólnának a faluban, ha kiderülne? Tán még a templomba sem tehetném be többé a lábamat! Keresem én magamnak a bajt? Na, ezért akarom a szellemeket átküldeni a szomszédba. Nem vagyok én haragban a szomszédasszonnyal, de hát ezt lenyelni mégsem tudom. Végre lépéseket hallok, valaki jön ajtót nyitni. Nem tudom, hogy szokom majd meg ezt a halottasházat, de a pénz kell. Kevés a nyugdíjam, abból épp hogy a fűtést, a villanyt, a vizet meg a gyógyszereimet tudom fizetni. Ételre alig futja. Ha nem lenne az a pár tyúk, a disznó meg az a kis kert, éhen is halnék. De hát azokat sem tudom már sokáig csinálni, egyre több nyavalyám jön elő. Ez az állás jól jönne kiegészítésnek. Egy emberre csak meg tudok főzni. Nyílik az ajtó. Öltönyös fiatalember áll előttem, rémülten néz rám, mintha szellemet látna. Maga meg kicsoda, kérdem, Jóskához jöttem az állás miatt. Maga özvegy Kele-
Dr. Laza (akril, farost, 75 × 45 cm, 2014) menné született Kovács Margit, kérdezi. Én bizony, válaszolom. Jöjjön, már vártam, invitál. Bemegyek, de fél szemmel még mindig Jóskát kutatom. Tudom, hol van az iroda, jártam itt, amikor az uram temetését intéztem. Bemegyünk. Ez a hely korábban nem így nézett ki. Mindent felforgattak, kicsinosították. Ez a férfi is hogy ki van huzakodva, mintha lakodalomba készülne. Na, mondja már meg jóember, hol van Jóska, mert hozzá jöttem, mondom neki, de már egyre türelmetlenebbül. Ő már nem dolgozik itt, feleli, én vagyok a halottasház új vezetője. Jaj, Szűzanya, ne hagyj el, hogy lesz ebből munka, gondolom. Ennek a gyereknek nem én törölgettem a taknyos orrát, mint Jóskának. Nincsen protekcióm. Egyre jobban viszket és sajog a lapockám meg a karom, és nagyon furcsa érzésem van. Fázom. Még a fűtésen is spórolnak ezek a városiak, mert ez biztosan onnan jött. Maga tényleg szakácsnő?, kérdi a férfi. Hát persze, hogy az vagyok, mondom, és megpróbálok minél dölyfösebbnek tűnni, lássa, nem félek tőle. Kiveszem a táskámból az előkészített zacskót, abba tettem a bizonyítványt. Átnyújtom az új igazgatónak, az meg sem nézi, félreteszi. CV van magánál?, faggat. Az meg mi a pékfara?, kérdem. Itt a papír, hogy értek a főzéshez, minek kellene más? Kérdezze meg a falusiakat, főztem én már mindegyikük gyerekének a lakodalmában, de keresztelőre is szoktam süteményt vinni. Csináltam már krémesbrülét is. Na, fogadjunk, hogy az se tudja, mi az, mosolygok. Ez egy bizalmi állás, nem vehetek fel akárkit, folytatja az öltönyös. Tudja, bővítjük a szolgáltatásunkat. Halotti torokat akarunk rendezni, itt az udvarban. Azért kell a szakácsnő. Szerencsére sok a jelentkező, tudok válogatni, teszi hozzá és beleiszik egy csuporba. Nagyon
puccos csupor. Vajon ki jelentkezhetett még erre a munkára? Biztos Teri, azt mondják, kifelé áll a szekere rúdja a kisboltból, mert titokban megiszogatta a kőműves aktimeleket. Ja, az nem joghurt, hanem a féldecis kevert, meg pálinka, azt szereti szürcsölni Teri. Csak lebukott, ki akarják tenni a szűrét a kisboltból. Látom, hogy ez a férfi nagyon mismásol, nem akar felvenni, biztosan valami protekciósa van. Tudom ám én, honnan fúj a szél, miért nem akar maga engem felvenni, vágom oda. Rám se néz, iszik a csuporból. Megtudta, hogy a fiam Sanyival hál együtt, az a baj, meg hogy öregasszony vagyok, igaz-e? De tudja mit, elmegyek én a miniszterhez is, bepanaszolom magát, hogy kivételezik. Jaj, csak a lapockám ne viszketne ennyire, megőrülök tőle! Már megint olyan furcsán néz rám ez az ember, mint amikor ajtót nyitott. Aztán egyszerűen a képembe vágja: Asszonyom, maga halott, mondja, hogy alkalmazhatnám? Csak azért nem küldtem el azonnal, mert az utcabeliek figyelmeztettek, egy halott öregasszony bolyong a faluban, aki nem tudja elfogadni az elmúlást. Itt kell tartanom, hogy visszaterelhessem a mennyországba, ahol már nagyon várja a férje. Inkább örüljön, hogy angyal lett magából. Vallja be őszintén, tudna főzni ekkora szárnyakkal? Szerintem azok mindig belelógnának a fazékba. Röhög. Ez bolond, gondolom, hogy lennék én halott meg angyal. Nincs nekem szárnyam, csak a lapockám viszket kicsit. Meg kell szöknöm, mielőtt bedug egy tepsibe! Kimegyek az utcára. Ezt még megbánja, kiabálom, miközben nekifutok a felszálláshoz. A távolból ismerős hangot hallok: szegény Margit, nem tudja elfogadni, hogy meghalt, a múlt héten a postán és a sertéstelepen is jelentkezett munkára. 2020. február
5
előretolt
helyőrség
vers
Böszörményi Zoltán
El nem küldött levél Csoóri Sándornak Tajtékzó füvek a hullámzó végtelen tenyerén, megragadja a pillanatot, üzen a fény, terek, dombok, városok és völgyek szeretetét szikrázza szerteszét.
Madárlátta, foszlós kenyér az asztalon,
Ott látlak e robbanásban, az ünnepi petárdák villogásában, az emlék asztalánál tervezed a magyar reményt, ezt a különleges erejű, mennyben gyökerező eufóriát.
Ne vedd el tőlem a mai káprázatot,
Leborulok veled még egyszer és még százezerszer szent hazánk áldott földjére, a vérrel itatott rögre, mely itt belül, a szív belsejében, ősillatot ringat, az imádatét, Isten irgalmas és vigyázó tekintetét.
A hőség szivacsa törli izzadó arcát annak,
A sebek, ha meg nem ölnek, lassan is, de begyógyulnak. Felriad az éjben fénykezünk, kiszaladunk a pajtába, megszelídítjük a csikókat, a sorsnak újabb vágtát képzelünk.
Kiáltani öröm.
Nincs az a bánat, mely megrozsdásodna, nincs az a gyönyör, mely elveszítené örömét, nincs az a csoda, mely ne találná meg kútfejét.
ágyaz meg nekünk minden éjszaka.
Ha felzabálnák is a kutyák romló századok zsigerét, marad még e földön elég üröm, csak toljuk elfáradt szekerét. A világ gótikus tornyain túl szikár hegyek magasodnak, lehet az életé, lehet az enyészeté, és megeshet, minden agresszió legmélyebb értelme a kéj, a feledés áramlatába dobott véres kés.
a lugasban bólogató gesztenyefák, titkos üzenetre válaszolnak. Fénylő síneken álmot tolat a magány. Suttogják a levelek a mennyei suttogást.
mely őrzi minden szavad és tekinteted! Inkább bátoríts, hosszú még az út, nem ólálkodnak a kertben puskacsövek. Aki hóról fantáziál, sivatagban reked, húsát hasítják az éles homokszemek. aki nem lát mást maga körül, csak forradalmat. Tavalyi nádból is készülhet cukor, forrón habzó, édes lávafolyó, bekerít, dobozba zár, onnan nem látszik sem az ég, sem a kaland, mely oda bezárt.
Kiáltani kiváltság. Kiált bennem is a nyers-öröm-kiáltás. Muskátli, ánizs és birsalma illata Lyukas cipőben botorkál az ősz, megázik a föld, a hajadonfőtt gondolat. Búcsúra hajtja fejét a kertben a virág, búcsúzik bennünk valaki más, talán egy tékozló fiú, ki bebocsátásért kiált. Sötét szél fúj, derengés neszez, dobban a szív, lobban a szelíd végtelen jelzőtüze. Amerre nézek, az ezüstfényű ragyogásban, fekete rózsák vérben izzó kemencéje.
Művészetek zongorája (akril, vászon, 90 × 60 cm, 2017)
Varga Melinda
fent a lenttel
szobák
az ablakon túl nagy, sötét hegyek áznak a zöldes, holdontúli fényben. ki tudja, mit rejt a tudat mélye, mi lenn, az fenn is, a bármikor változóra fordul. tüzében perzselődünk, bárgyún a múltba szaladunk, de a nosztalgia még nem ment meg a magánytól, százlábú pók hálójában vergődünk, esendő prédák, rácsok között körbe-körbe szaladó párducok.
első tízszálas LM-es doboz
felvillan a férfi arcának körvonala, amikor a Nap úgy dönt, eloszlatja a ködöt. kolozsvári télben sétál, betéved arra a helyre, ahol egyszer együtt vacsoráztak, a nyárról és a tengerről mesélt neki a férfi, kimentek cigarettázni, bőrünkre fagyott az ég. az ölelés melege még eleven, lüktet akár az ütőér a nyakon.
egy meggyilkolt magzattal,
hátán félbemaradt verssel, szétpréselt hóvirág, rockkoncertjegyek, a hét szoba fegyverekkel, kínzókamrával, virágoskerttel, folyókkal, csörgedező patakokkal, férfiakkal és nőkkel,
képzelt utakkal, apahiánnyal, tömény szeretetéhséggel, hűvös űrrel a szív körül. konoksággal, élni akarással. padlásokon alvó hétszobák szövik az üvöltés vásznát.
LAPSZÁMUNK SZERZŐI Böszörményi Zoltán (1951) Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, író, szerkesztő Csoóri Sándor (1930–2016) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas költő, esszéíró, prózaíró Döme Barbara (1973) író, újságíró, szerkesztő Gál Vilmos (1972) író, történész Kántor Mihály (1974) szakíró Kis Petronella (1992) kritikus Kovács Attila Zoltán (1972) irodalomtörténész, könyvkiadó Nagy Koppány Zsolt (1978) József Attila-díjas író, műfordító, szerkesztő Varga Melinda (1984) költő, szerkesztő, újságíró Finn (akril, vászon, 40 × 40 cm, 2015) 2020. február
IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
6
előretolt
helyőrség
időkapszula Álmatlanság
Frontátvonulás
Hiába minden: imák, altatók, az egyszeregy s a csitító teák, a Dante pokla hátulról előre, a Balatont utánzó gumiágy: az álom így se jön és úgy se, édes méze marad a kasban s ég csak az agy, mint villanykörte, egy elhagyott, sötét lugasban.
Ugrál, kihagy a szívem.
Két szemgolyóm: két kupálatlan zöld dió. Nézem velük a semmit: a testetlen szekrényt a falban, az árnnyá változott hokedlit s míg tűnődöm, hogy ki ült rajta utoljára és hal-e, él-e: magamat látom beszorulni a holtak közé, keskeny résbe, honnan nem látszik más, csak ami volt valaha: pupilla-ködben futó lovak és kitört lécek, tankágyúcsövek dérütötten, melyekről szalmaszálak lógnak, s lángok, lángok a disznóólban! – Ki küldi rám újra meg újra e holt tüzeket – rohamokban? Talán a horpadt, megviselt test, mert elfogyott már minden csöndje és öröme, ahogy a világé is elfogy lassan és átok földje lesz a jövőnk. Szahara-táj. Madár-karnevál helyett máris homok csapódik fölém Délről s velem virrasztva éjszakázik. Száműz az ágy, le a padlóra, mintha egy ország száműzne ki holdsütésbe, kövek közé. Tapogatok, de nincs itt semmi, mitől a szemem kialudna néhány napra vagy néhány évre, mint a vulkánok. Csak egy szögfej villan bele a merev éjbe.
Azt mondják: fetreng az idő nagy magasságokban, ahogy epilepsziás ló a kőbányában.
Mi lesz, ha rögtön meghalok? Semmi, mondja egy angyal unottan s rákönyököl az asztalomra.
Dehát a nyár! Az áthevült karók! Dehát a körték zöld köldöke a kertben! Dehát szakadár verseim meztelen napozása a templomtetőn! S a holtak becsületsértési pöre! S azok a szétdúlt, illatos romok, melyek szerelmeim helyén ragyognak, mind, mind Istenre maradnának?
Sebes huzat lebbenti meg a függönyömet. Te nyitsz rám végre ajtót. Megérkezésed: zápor! Zápor a küszöbre is! A hazahozott magasság megnyugvása.
Bürográciák (akril, farost, 70 × 50 cm, 2019)
Csoóri Sándor
Bátortalan óda a rímekhez Mi lett veletek, konduló szavak? Harang-testetek széttört, meghasadt? S ti, üveg-igék, mivé lettetek? Halottak vagytok? Üveg-szemetek? Ócska szilánkok kint a faluvég bokrai közt, hol kiszolgált fazék s lavór hever? Vagy hámló égdarab? Villám-üszök? Hajcsat? Lányszalag? Emlékszem: régen velem voltatok, minden költővel hozzám szóltatok, léphettek könnyű sárba vagy a tél halálmenetébe – senki, senki, csak ti tudtátok őket ölbe venni. Ti, ti, kiket a bazsarózsa szült, záport hozó, nagy nők és megőszült állatok. Hol vagytok? Hol lapultok? Nélkületek futnak a vonatok. Nélkületek ölnek és szeretnek s ki csöndes szent volt, mára már eretnek. Ősz jön megint, sziszegnek rám a hidegek. A földön, a földben kereslek titeket, levágott mákfejekben, ködökben, tanknyomokban, rémületes hazákban, otthonokban. Hold süt? Hideg vasakkal fekszem éjjelente, hátha tán megjelentek lidérces fényjelekre a körmömön, a számon, hátha, hátha megszólít újra hársfa és akácfa, Éva haja tövén a rejtett, kerek szeplő, mely, mint kis esticsillag, ma is feljő, föl, föl a másvilágból, vak növények sóhajtásával szállva, szállva. Ki kopog? Ti? Az ajtóm tárva. Kimeszelt szobám sikoltásra vár, egy halálos, nagy ordításra… Ajánlás
Láthatás (akril, vászon, 70 × 50 cm) IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
Ha jöttök újra, lopva jöjjetek, mint titkos szeretők a lépcsőházban: szorítsátok oda melletekhez himbálódzó, dús nyakláncotokat.
Megyek s te mosdatsz engem Isten, megmosdatsz újra őszi esődben. Megmosdatsz tetőtől talpig, mintha még most is a régi, zsoltáros fiad volnék. Megyek a hegyre hozzád: kis, kerek templomod körül halott őseim beszélgetnek. Csuromvíz minden szavuk s kökényfa-ujjaikon is ide-oda szaladgál sok-sok csepped. Ki akarta, hogy én velük és veled egyszerre találkozzam? egy napon, egy órában, amikor a közelben járó fácánok szeme az életemtől megsötétedik? Van valahol még egy másik Isten is? Rejtelmesebb és akaratosabb nálad? aki nem ígér, nem kér, nem kérdez, nem válaszol, de hét varjúval viteti magát most is az égbe, hóna alatt harang és katicabogár, mögötte hosszan suhogó vizek, mintha földtől az alacsony Holdig fátyol suhogna? Megyek s te mosdatsz engem kívül, belül. Nedves, zöld leveleid hűsítgetik a húsomat. Minden lépésemre egy-egy életet veszítek el, egy-egy ártatlanul roncsoló bűnt – Mintha magamat kéne a végső életre megteremtenem. 2020. február
7
előretolt
helyőrség
színház
AHONNAN JÖTTÜNK, ODA TARTUNK Életkortól függetlenül sokan érezzük úgy a mindennapokban, mintha a személyiségünk három alkotóeleme – a testünk, a lelkünk és a szellemünk – különböző életszakaszban tartana. Ha már fiatalon szembesülünk az élet problémáival, és komoly megpróbáltatásokon megyünk keresztül, lélekben jóval idősebbnek érezhetjük magunkat valós korunknál. Bár a traumák Polcz Alaine-t, a magyar hospice megalapítóját sem kerülték el – szovjet katonák megerőszakolták, a második világháború idején a klinikai halál állapotába került –, ő mégis testben öregedett meg, és lélekben érezte magát ifjúnak. Markó-Valentyik Anna egyszemélyes bábelőadása Alaine – Ideje a meghalásnak címmel ezt a kettős, ellentmondásos, ugyanakkor minden sejtjében harmóniára szomjazó személyiség- és identitástípust tárja elénk. A győri KL Színház darabja annak a nőnek az életéből, naplóiból, levelezéséből és kutatásaiból, szaktanulmányaiból vegyíti szövegét, aki a bábjáték műfajának különleges pszichológiai szerepet tulajdonított a gyerekek életében traumáik feldolgozásához és kifejezésre juttatásához. Az előadás is épp így, a bábjáték által válik terápiás jellegűvé: bemutatja, hogyan lehet elfogadni az elfogadhatatlant. Az elmúlt évtizedekben gyökeresen megváltozott az ember halálhoz való viszonya: a haldoklót utolsó útjára kísérő szertartások, rituálék – az előadás groteszk humora szerint még arra is adódott lehetőség, hogy valaki kipróbálja saját koporsóját, és ha nem tetszett neki, inkább kimásszon és éljen még egy kicsit – kivesztek a családok életéből. Az intézményesülés (a kórházakban való lábadozás, az, hogy életünk utolsó perceiben idegenek, nővérek, orvosok, más betegek vesznek minket körül) pedig nemcsak elszigeteli a haldoklót szeretteitől és elszemélyteleníti vagy épp lehetetlenné teszi a végső búcsút, de tabuvá is avatja a halál természetes jelenségét. Polcz Alaine a gyermekek haláltudatát is vizsgálta kutatásai során, és nemcsak feltárta, milyen hatást gyakorol rájuk, egész további életükre az, hogy szüleik tőlük mennyire elszigetelődve dolgozzák fel a gyászt, de azt is megállapította, a különféle 21. századi platformokon – videójátékokban, interneten, horrorfilmekben – közvetített halálábrázolás milyen torz képet alakít ki bennük az elmúlás folyamatáról. Ennek megelőzési módja pedig az, hogy ne féljünk a halálról beszélni, mert
ahogyan arra az előadás rámutat: a halállal való szembesülés, annak kezelése a felnőtt számára is sokszor épp olyan ismeretlen, bizonytalan szituáció, mint egy gyereknek. Az Alaine – Ideje a meghalásnak egy olyan magányos, 83 (vagy 84, esetleg 85 vagy 86?) éves asszony története, aki bár korábban munkája során maga is haldoklókat segített át a túlvilágra, saját testének öregedését és elerőtlenedését, illetve a halál időpontjának közelgését értetlenül szemléli. Gondolatban azonban húszas, harmincas éveiben jár – és ezt a személyiségbomlást melyik művészeti forma tudná látványosabban és autentikusabban prezentálni, mint a bábjáték? Egy tehetetlen, a semmibe révedő tekintetű, magára maradott és mozgatójára utalt, idős báb ráncos, aszott felsőteste egy hús-vér, fiatal színésznő derekára és karcsú lábaira erősítve – két egyesülő és olykor szétváló(fél)test bizarr látványa mögött egy komplex személyiség rejtőzik. Gesztusaik összeolvadnak, az idős test a fiatal önmaga mozdulatait kapja kölcsön, és ettől fizikailag olyan tettekre lesz képes, amelyek egy öregasszony erejéből már biztosan nem telnének: például meglehetősen dinamikus és feszes mozdulatokból álló táncot lejteni – fizikai erejének nincsenek korlátai. PolczAlaine két énje időnként dialógust is folytat egymással, hol a fiatal, hol az idős kerül előtérbe, és Markó-Valentyik Anna képes mind a két én életkorára jellemző beszédstílust, hanghordozást megragadni, köztük mondatról mondatra váltani. A bábhoz való viszonya meghitt, testrészeinek mozgatása annyira gyengéd és kifinomult, mintha valóban egy erőtlen, gondozásra szoruló asszonyhoz fordulna. A színésznő a legtöbb jelenetben elbújik a báb arca mögé, és csak hangját hallhatjuk. Hátulról, a báb koponyájába nyúlva mozgatja Alaine fejét és beszélteti, énekelteti is őt – bábjának szájmozgása a lassúbb tempójú beszédrészeknél olyannyira kidolgozott és hiteles, hogy artikulációja tisztán követi a magánhangzók képzését. Ez leginkább akkor érhető tetten, amikor az ábécét igyekszik felidézni, és egyenként ejti ki a hangokat. A színésznő játéka az előadás ideje alatt végig fegyelmezett, pontos, fokozott koncentrációt igényel gesztusait összehangolni a bábéval, miközben saját szövegére és a báb szájának artikulált mozgatására is összpontosítania kell. Az idős hölgy morgolódva, zsörtölődve veszi tudomásul testének átalakulását, és
Fotó: Baumann Béla Lapszámunkat DEBRECZENY ZOLTÁN festőművész képeivel illusztráltuk. Debreczeny Zoltán 1952. október 11-én született Veszprémben. „Szülővárosomat csak tanulni és a katonaidőre hagytam el. Aktív éveimben mérnök, köztisztviselő, ipari
2020. február
Kis Petronella
Markó-Valentyik Anna egyszemélyes bábelőadása: Alaine – Ideje a meghalásnak hogy bizonyos dolgokra már nem mindig emlékszik, humorérzéke ugyanakkor a helyén van, képes derülni önmagán, ezzel pedig a nézőt is mosolyra fakasztja, mégsem válik komikussá. Személyes, őszinte, klisék nélküli és megindító vallomás ez egy nőtől, aki idős kora ellenére is szeretne ízig-vérig nő maradni, méltósággal viselni a korral járó, fokozatos testi és szellemi leépülést, és ami a legfontosabb: teljes életet élni. Tekintve, hogy a báb mozdulatlan, csakis a színész által életre kelthető tárgy, maga a műfaj az egyik leghitelesebb színházi ábrázolási formája a halálnak. Ez az Alaine – Ideje a meghalásnak esetében különösen igaz, mivel a báb szája szétnyílik, ha mozgatója nekitámasztja hátrahanyatló fejét valaminek vagy leteszi őt, s máris egy halottat imitál. Polcz Alaine-t láthatjuk munkája végzése közben, ahogyan vigasztalja pácienseit és lelket önt beléjük életük utolsó óráiban vagy talán csak perceiben – mindez pedig aztán vele történik meg. Vajon mi magunkra tudnánk vállalni ezt a felelősséget? Az előadás ugyanakkor az eutanázia rendkívül megosztó kérdéskörét is fellebbenti: érdemes-e átsegíteni a szenvedőket a túlvilágra? Vagy egy ilyen tett gyilkosságként is felfogható? Polcz Alaine a halált a születéssel azonos súlyú eseményként és könnyed érzésként, egy álomba ringatásként interpretálja, mely megszabadítja az embert szenvedéseitől, fájdalmaitól, és melynek végén gyönyörű zenét
alpinista és kezdő festő voltam. Manapság csak festő, büszke nagyszülő, boldog férj és intenzív Veszprém-barát vagyok. Olyan színes, mozgalmas, többnyire derűs tartalmú táblaképeket készítek, amelyek a festett felszín mögött gondolatokat, asszociációkat is generálnak. Mindenre és mindenbe festek, ami alkalmas egy enteriőrbe új színt, derűs gondolatot csempészni. Használok öreg sparhelttetőt, szecessziós tükörkeretet, népi használati eszközt vagy akár svéd tömegterméket szigorúan átértelmezéssel” – mondja bemutatkozásképpen. Német, olasz, francia művészbarátaival 1992-ben Münchenben megalapította a Frequenzen csoportot, az ő kezdeménye-
hall majd – például annak a Karády Katalinnak az Altatóját, aki szégyellte öregségét, ezért nem is engedte, hogy közeli fotókat készítsenek róla. Érzelmileg telített dalai plusz töltetet adnak Polcz Alaine életútjának, fontosabb eseményeinek, többek között az első szerelemnek: a Halálos méreg a korábban sosem tapasztalt őrjöngő vágyakozás, a lángoló érzelmek emlékét idézi fel. Az előadás kezdetén felcsendülő Bánatos út teremti meg a keretét annak a Polcz Alaine-i szemléletnek, hogy sorsunk legyen bármilyen szélsőséges is, az előre elrendeltetett, nekünk szánt útról nem térhetünk le. A pszichológus időskori énjét a fiatalabb kíséri utolsó útjára, és látja el ugyanazokkal a tanácsokkal, amelyekkel egykor ő nyugtatott
Forrás: Vaskakas.hu másokat – hiszen attól, hogy valaki idősebb és tapasztaltabb, az adott szituációban, saját eltávozása előtt nem biztos, hogy bölcsebb is. Amikor ideje van a meghalásnak, ugyanúgy gyámolításra szorul, mint egy gyermek. Játssza és Polcz Alaine szövegeiből szerkesztette: Markó-Valentyik Anna; dramaturg: Nagy Orsolya; zene: Borlai Gergő, Kákonyi Árpád; zenei vezető: Kákonyi Árpád; báb: Hoffer Károly, Palya Gábor, Raffai Péter; produkciós vezető: Markó Róbert; rendező-koreográfus: Ladányi Andrea (Liszt Ferenc-díjas, Harangozó Gyula-díjas, Érdemes művész) Támogatók: Emmi, Nemzeti Kulturális Alap, Vaskakas Bábszínház
Kedves Olvasóink! Úgy értesültünk, volt, akit megbotránkoztatott az Íróakadémia vendégoldalainak tartalma, mely a múlt heti, farsangi lapszámunkban jelent meg. Közreadásukkal nem ez volt a szándékunk. A farsang az évnek az az időszaka, amikor megengedett a tréfálkozás – gondoljanak csak az alakoskodó legények csipkelődéseire, obszcén csujogatásaira, rigmusaira, pajzán verseire, amelyekkel szórakoztatják a közönségüket. A szombati lapszámunk említett oldalai is ezt a gesztust jelentik – nem a felháborítás volt a szándékunk, hanem a tréfálkozás. A limerick műfaja esetében pedig szintén megengedett és elvárt az abszurd, humoros, obszcén tartalom. Sajnáljuk, ha bárki félreértette és megbotránkoztatónak találta. Tisztelettel, az Előretolt Helyőrség szerkesztősége
zésére honosodott meg Veszprémben a Nyitott műterem program, amelyben a művészek a város utcáira, tereire kitelepedve alkotnak, szóba elegyednek a járókelőkkel és lehetőséget teremtenek a művészettel való közvetlen találkozásra. Debreczeny Zoltán szokatlan helyszíneken, akár üres belvárosi kirakatban, zenei fesztiválon, designpiacon, dunai állóhajón vagy éppen társasági eseményen is szívesen rendez kiállítást és tart tárlatvezetést – ez a tettre kész jókedélyűség a képein is érezhető. Több festménye a nyüzsgés dicséreteként is értelmezhető. A város szebbik arcát látjuk, azt, amilyen lehetne és azt, amilyen talán volt, mert szeretünk rá így emlékezni. A szülőváros nevét oda-
csempészni a képekre ravasz dolog, a festő lokálpatrióta a szó legnemesebb értelmében, hiszen ez nem szűk keretet szab, hanem realitást kölcsönöz ennek a különös világnak, ahol ezek a figurák méregetik egymást. Annyiféle módon lehet az ember érdekes vagy furcsa, annyiféle találkozási lehetőséget kínál az udvar, az utca, egy tér vagy egy koncert – huncutság és derű kell ahhoz, hogy meglássuk őket. Debreczeny Zoltán képei ezt a meglátást segítik, de a nosztalgiába csomagolt álnaivság sokszor egy-egy fricskát is rejt, résen kell lenni, ennyi a tanulság. A többi életöröm, fény, szín és játék. (Bonczidai Éva)
IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
8
előretolt
helyőrség
hamuban sült pogácsa Csoóri Sándor
Farsangnapi kutyabál
Két disznófül
De érdekes volna, ha kutyabál volna, s farsang napján minden kutya bálba kutyagolna. Nagy kutya is, kis kutya is, kit csíp még a bolha.
Nem vagyok én makacs skót,
Komondor kényelmes, lassú táncot ropna. Puli Pali csárdást, ahogy meg van írva: sötét szőre, bozontja a szemébe lógna. Csau csacsacsázna, a foxi bokázna, a többi vén kutya meg leülne a hóba.
Ha éhemet elüthetem,
ki eladná a zacskót, s venne rajta öt szem meggyet, abból is eladna egyet. De a pénzt se szórom el, arra költöm, mire kell. reám száll az enyhületem. Az ebédem mindennap két disznófül cakompakk; ha borostás, azt se bánom, szárazon leborotválom. És amikor már sima,
Kisvőfény
jöhet rá a paprika, alul-fölül beszórom, s úgy eszem, hogy ropogjon!
Elesett a lúd a jégen, vőfény leszek jövő héten. Vőfény, vőfény, kisvőfény, lábon járó verőfény.
Hójáték
Hó volt, hó nincs (akril, vászon, 65 × 55 cm, 2019)
Vőfénykendőm gyönggyel varrják, pántlikával fölcifrázzák. Verset mondok, nem titok, rokonokat így hívok házról házra csújjogva lagzi lakodalomba.
Borús vagyok, hát játszom:
Ángyot, nénét, szakácsot, süssenek sok kalácsot, sógort, komát, nyoszolyót, hozzanak sok földi jót: tyúkot, jércét, kakaskát, de a csülkét is hozzák, csillag-lépő lábait ne a kutyáknak dobják! Mert ha tisztem leteszem: száz tyúk lábát megeszem.
zajtalan szél-tengelyen,
a hóból ki se látszom, a hóból, havazásból, e duhaj hóvilágból. Körhinta forog velem fák, terek, villamosok – hó-láncba kapaszkodok. Hajamon hó a kucsma, csurog nyakamba lucska, hátamon végigpereg, belül is fehéredek.
Téli farsangolás, szánkóval Porka havak esedeznek, deho reme róma, vadóc kölkek hemperegnek, deho reme róma.
Jánoshegyi kilátótól, deho reme róma, úgy indulnak, mint a Holdból, deho reme róma.
Hemperegnek, mint a macskák, deho reme róma, vagy a füstös orrú rókák, deho reme róma.
Fák maradnak mellettem el, deho reme róma, sok bámészka megsüvegel, deho reme róma.
Én a szánon suhanok, deho reme róma, mint alpesi farsangosok, deho reme róma.
Nem kell nekem gyors Jaguár, deho reme róma, suhantasson csak január, deho reme róma.
Havazok csontomban is,
Vőfény, vőfény, kisvőfény, lábon járó verőfény, az leszek én, nem titok, jó nagyokat rikoltok.
szakadó gondomban is – a hóból ki se látszom, borús vagyok, hát játszom.
Esik a hó, esik, esik, deho reme róma, meg sem állok Kenderesig, deho reme róma.
ujj a lap alatt TESTVÉREM ŐRZŐJE A francia Dontnod stúdió tapasztalata szerint a nagy kiadók kevésbé fogékonyak azokra a játékokra, melyek női főhős köré épülnek. A magyarázat egyszerű: a rögzült szakmai bölcsesség szerint a videójátékokat nagyobb részt fiúk játsszák, akik szeretik magukat reprezentálva látni a képernyőn. A stúdió első játéka, a futurisztikus Párizsban játszódó Remember Me, sokáig emiatt nem talált kiadóra, egészen addig, míg végül a Square Enix a szárnyai alá vette. Az a Square Enix, amelyik jelenleg Lara Croft, azaz a Tomb Raider kalandjai felett is bábáskodik. Mivel a japán kiadónak nem voltak efféle skrupulusai a főhősök nemét illetően, a Dontnod ezen felbátorodva a második játékukban is egy nőt tett meg központi figurának. Egész pontosan egy tinédzsert. A 2015-ös Life is Strange főszereplője Maxine „Max” Caulfield, 12. osztályos tanuló, az oregoni Arcadia Bay fiktív kisvárosában. A csendes, művész lelkületű lány egy kék pillangóval való találkozása után képessé válik arra, hogy egyes döntő pillanatokban visszatekerje az időt és beIRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
avatkozzon az eseményekbe, vagy épp más döntést hozzon. Az eköré felépített történet azonban sokkal magával ragadóbb lett, mint maga a kiindulási koncepció. Olyan érzékeny témákat sikerült beleszőni, mint az iskolai bántalmazás, a tinédzser szorongás, a családi feszültségek, de az önfeláldozás, a barátság és a boldogságkeresés toposzai is megtalálták a közönséget. Az epizódikus formátumban kiadott játék harmadik részénél már világos lett, hogy egy nagyon erős rajongói közösség formálódott a mű köré, akik mélyen azonosultak a szereplőkkel illetve a játékban ábrázolt élethelyzetekkel. Az ötödik rész fináléja megosztó fogadtatásban részesült, nyilván nem mindenkit lehetett boldoggá tenni, dacára annak, hogy a történet többféle befejezést is kínált. A két évvel később készült előzmény, a Life is Strange: Before the Storm már nem is igyekezett természetfeletti elemeket felvonultatni, ehelyett Max gyerekkori barátjának, Chloénak a történetét mesélte el, akinek élete kisiklik, miután édesapja egy autóbalesetben meghal.
Kántor Mihály A Life is Strange 2 bejelentésekor a Dontnod azonnal leszögezte, hogy számukra Max és Chloé története véget ért, így a folytatás új helyszínre és új szereplők közé vezet majd. Kockázatos egy efféle manőver, miközben a két figura időközben már önálló képregénysorozatot kapott, rajongóik rajzokat, ruhákat és műtárgyakat mintáznak róluk, mi több kalandjaikból tévésorozatot is tervez az amerikai Hulu csatorna. Mindenképp elismerésre méltó azonban, hogy a készítők megőrizték az alkotói víziójukat és azt nem rendelték alá a rajongók kiszolgálásának. Így történhetett, hogy a Life is Strange 2 egy másik szempontból is újat hozhatott a sorozatba: a főszereplői fiúk. A mexikói származású amerikai Diaz fivérek, a 16 éves Sean és a 9 éves Daniel hármasban élnek apjukkal Seattle-ben. Édesanyjuk Karen még Daniel születése után elhagyta a családot, így a kisebbik fiú már anya nélkül nőtt fel. Esteban mindent megtett, hogy két fia ne érezze az anyjuk hiányát, s mivel maga is megőrizte lélekben gyermeki énjét, kapcsolata a gye-
rekeivel meglehetősen szoros. Bátorítja Sean grafikusi ambícióit, segít Danielnek a matek háziban, minden karácsonykor együtt nézik A Gyűrűk Urát és vasárnaponként közösen játszanak a PlayBox konzolon. Idilli életükbe egy nap azonban beüt a tragédia. A kötekedős szomszéd fiúval való civakodás során egy, a közelben járőröző rendőr félreérti a helyzetet és a helyszínre érkező Estebant agyonlövi. Daniel a sokk hatására spontán manifesztálja rejtett telekinetikus képességét, amivel mind a rendőrt, mind az autóját elsodorja. A fivéreknek menekülniük kell, és jobb híján Esteban szülövárosát, a mexikói Puerto Lobost tűzik ki úticélul. Az öt epizódon átívelő történet több hónapos utazásuk krónikája, Washington államtól Oregonon és Kalifornián át egészen Mexikóig – nyomukban az FBI-jal. A fiúknak sikerül új emberekkel megismerkedniük, új élettapasztalatokat szerezniük, emellett pedig az apjuk által rájuk hagyott emberségük is próbára tétetik. A játékos a nagyobbik testvért, Seant irányítja, akinek nemcsak óvnia kell öccse testi épségét, de
annak lelkét is ő ápolgatja. Daniel különleges képességének megszelídítése mellett az életszemléletét és moralitását is a nagyobbik fiú, tehát a mi döntéseink, illetve példamutatásunk formálja. Egy-egy választásunk következményei óhatatlanul rányomják a bélyegüket a testvérek további viszonyára, ami aztán tonális befolyással van a történetre. A folytatás azonban a gyerekszereplők ellenére sokkal felnőttebb az elődjénél. Az utazás során a fiúk megpillantják Amerika sötétebb arcát, ami mögött ott húzódik a rasszizmus, a vallási fanatizmus és a bűnözés. A készítők szándéka volt, hogy az otthontalanul utazó srácokon keresztül rámutasson a társadalom perifériáján élőkre, a hajléktalanokra, a rendszertől elvonult, privilégiumaiktól megfosztott, vagy azokról önként lemondott egyénekre. A Life is Strange 2 afféle empatikus gyakorlatként is felfogható, midőn olyan élethelyzet elé állít bennünket, melynek természetéről jó esél�lyel csak elképzeléseink lehetnek. (Life is Strange 2. Platformok: PC, Mac, Linux, PlayStation 4, Xbox One) 2020. február