Szalai Ádám

házasságot, ám vad szerelemben él a színházzal, amit vénemberként némi irigységgel nézek. Egy pillanatig sem haboztam, amikor felkért, hogy ebben a kalandban útitársa legyek.

Alapvetően osztozom azokban az elvekben, amelyek a pályázatában kifejeződnek. Nem hiszek az éteri, klasszikusokat újramantrázó, biztonsági hagyományban. A színház archaikus, dionüszoszi eredete érdekel, a közönséget provokáló, megszólító és felszabadító rítus. A plebejus, színes-szagos, magát a valósággal összekoszoló, közéleti színház, ami a drámai szöveget az előadás szükséges, de nem elégséges feltételének tekinti. Az a színház, ami életteli kapcsolatban van az őt körülvevő világgal, és ezt az egyszerűség kedvéért a saját utcájával kezdi. Nem templom, hanem agora. Fórum, ahol minden kérdést fel lehet tenni, és a legmeglepőbb válasznak is lehet létjogosultsága. - Szalai Ádám

Szalai Ádám vagyok, a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ színész-drámatanára és a Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatának kreatív színházi gyakorlatok tanára. 2017-ben végeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen első drámainstruktor (drámajátékos szakirány) osztályában (Golden Dániel, Gáspár Máté osztály). 10 éve foglalkozom gyerekekkel és diákokkal. Ez alatt volt

szerencsém minden korosztállyal együtt dolgozni, az óvodásoktól az egyetemistákig.

Munkáim során mindig is vonzottak azok a helyzetek, amikor valami újat kell építenünk. Nem építenem. Építenünk! Nem motivál, ha egyedül kell alkotnom, ha egyedül kell kitalálnom és megvalósítanom terveket. A közösségi alkotásban hiszek, és látom, hogy mekkora erőt ad a gyerekeknek, diákoknak és nekem is az, amikor egy csapatként, mindenkire számítva, együtt közösen jutunk el egy általunk kitűzött célhoz.

A mai magyar színházakat elárasztották a különböző formájú és módszerű színházi nevelési programok. Európa egyik legkiemelkedőbb és legsokoldalúbb színházpedagógiával foglalkozó országa vagyunk. Számtalan országos pályázat hajtja ezt a törekvést és mondatja ki színházakkal, hogy nekünk is kell egy színházi nevelési program. De ennek a túlkínálatnak sajnos ára van. Tapasztalataim szerint inkább a kényszer okozta mennyiség a hívószó, nem pedig a minőség vagy épp a gyerek. Van, ahol kiemelkedően fontos produkciók készülnek, ez tény. De be kell látnunk, a legtöbb színházban inkább csak egy zavaró, kellemetlen kistestvérként jelenik meg pedagógia és a nevelés. Vagy épp egyáltalán nem felismerhető, hogy a folyamat alatt, mikor foglalkoztak a gyerekekkel mikor hangoztak el azok a kérdések, amik közös gondolkodásra, alkotásra inspirálják

őket. Ezek hiányában nem beszélhetünk gyerekközpontúságról, nem beszélhetünk valódi színházi nevelésről.

Bevallom őszintén, hogy drámatanárként nem gondoltam, hogy egy kőszínházban egyszer egy teljes értékű csapattagként tekintenek rám. A Pinceszínház Művészeti Tanácsa, amit Horváth János Antal álmodott meg, tökéletesen lefedi a közösségi alkotás fogalmát. Egy demokratikusan gondolkodó és működő csapat tagjának lenni, motiváló és vonzó.

Ez a művészeti tanács közös eseményként gondol és tervez a színházzal és a különböző módszerű színházi nevelési formákkal. Számomra azért is egyértelmű, hogy belevágok ebbe a csapatmunkába. Itt olyan színházi alkotókkal dolgozhatok és gondolkozhatok együtt, akik fontosnak tartják, hogy egy színházi előadás elő- vagy utó-foglalkozása egyenértékű legyen a darabbal, fontos és nélkülözhetetlen része legyen a teljes színházi élménynek.

Horváth János Antal tervei, hogy a Pinceszínház kortárs hangon szóljon a nézőkhöz, hogy fiatal alkotók szabadon alkothassanak, és hogy megszólítson diákokat, fiatal egyetemistákat és fiatal felnőtteket, számomra teljesen egyértelművé teszi, hogy itt valami igazán izgalmas és eredeti