Személyes motiváció

● Személyes motiváció

Ma, 2021-ben Magyarországon egy fiatal színházi alkotót a tehetetlenség nem múló érzése bénít meg leginkább. Tehetetlenül nézzük azt, ami a szakmánkkal történik: a belső harcok, a kiszolgáltatottság a fenntartó felé, a vírushelyzet, a politika megállíthatatlan betörése a színházak és egyetemek falai közé; és mi csak nézzük, mert nem tehetünk semmit. Jön az erősebb, a nagyobb és türelmesen kivéreztet. De amikor

látunk egy esélyt, hogy cselekedjünk, akkor meg kell

próbálni, bele kell állni, és meg kell mutatni, hogy lehet ezt másképp is, jobban, nemesebben. Meg lehet szabadulni a hatalmi harcoktól, a politika béklyóitól, a bosszúállástól, ami csírájában öli meg a művészetet. A Pinceszínház egy esély

arra, hogy tegyünk valamit.

A Pinceszínház igazgatói munkakörének megpályázásában én egyszeri és kihagyhatatlan lehetőséget látok. Amióta a pályán vagyok, keresem - magamban és a világban is - a megoldást, ami kiutat mutat a szakmánkat bénító féltékenységből és irigységből. Úgy érzem, ha mi, fiatal színházi alkotók nem elfordulunk egymástól, hanem megtanulunk együttérezni és együtt dolgozni, valódi értékeket teremthetünk, amiben megnyilvánul mindaz a frissesség és tehetség, ami ebben a generációban lakozik. A Pinceszínház lehet a találkozási pont, ahol ez az egymást építő együtt gondolkodás elkezdődik.

Ez a szakma pici, mégis olyan hatással tud lenni az emberek lelkére, mint nagyon kevés másik hivatás. Mert emberi történeteket mesél. Rendezőként és íróként is mindig a történetekben rejlő azonosulási lehetőséget helyeztem színpadi munkáim középpontjába; a pillanatot, amikor a néző felismeri önmagát. Abban a pillanatban azt érzi, hogy nincs egyedül. Ezt az érzést szeretném minél több nézőből előcsalni. Talán közhelyes gondolat, hogy színházigazgatónak lenni szolgálat, mégis így érzem én is, az én szolgálatomnak pedig

a legfőbb célja, hogy minél több néző és szakmabeli érezze azt, hogy nincs egyedül.

Huszonnyolc éves vagyok. Úgy érzem, ez a legjobb kor, hogy vezetővé váljon az ember, amikor tele van elszántsággal, alázattal, tenni akarással. Azt gondolom, hogy jelen helyzetben nem az életkor számít, hanem az, hogy mit csinál az ember. Írtam kis- és nagyszínpadi darabokat, rendeztem kis- és nagyszínpadi előadásokat, kortárs és klasszikus műveket, dolgoztam itthon - Budapesten és vidéken is , de dolgoztam külföldön is, így több színházi rendszert sikerült közelről megismernem, minden hasznos és minden kevésbé hasznos tapasztalatával együtt. Évekig működtem fővárosi színház művészeti igazgatásában, és a közelmúltban megtapasztalhattam, milyen egy vidéki színházban művészeti tanácsadóként dolgozni. Láttam, hogyan lehet egy színházat jól, eredményesen vezetni, és

láttam, hogy mik azok a dolgok, amik széttartáshoz és kedvetlen munkavégzéshez vezetnek. Nemcsak láttam ezeket a helyzeteket, de tanultam is belőlük. Most pedig megpályázom egy színházat, ami bár méretében kicsi, mégis rengeteget jelenthet a szakmánknak, ha kihasználjuk mindazt a potenciált, ami benne rejlik. Azt érzem, hogy szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy tudom, mit

vállalok.

Nem leszek egyedül. Pályázatom szilárd alapjának kidolgozása után közös gondolkodásra hívtam négy végtelenül tehetséges alkotót, és ami ennél is fontosabb,

remek embert, Lovas Rozit, Németh Gábort, Szalai Ádámot és

Tarnóczi Jakabot. Ők fognak a munkám legfontosabb szakaszaiban segíteni tanácsaikkal, gondolataikkal és ötleteikkel. Ők a Művészeti Tanács - ahogyan ez a formáció és elnevezés a szakmában elismert. Esetünkben ez mindenképp egy nagyon jól együttműködő, igazi csapatot jelent, aminek kizárólag az lebeg a szeme előtt, hogy valami igazán nagyszabásút és példaértékűt tegyünk le a színházi szakma asztalára.

A múlt évben megszületett a kisfiam, és ez meglepően nemcsak a magán, hanem a szakmai életemre is nagy hatással volt. Eljuttatott a felismerésre, hogy nemcsak azért vagyok felelős, hogy mit lát otthon a szűk környezetünkben, hanem abból is következtetéseket szűr le, hogy én miért állok