Az aranykor vége

Van egy régi szék a polgármester szobájában. Még a 60-as évek elejének iskolabútorozási hozományaként került a tanácselnökhöz. Amikor 1965-ben a jól fizető TSZ elnöki pozíciót választó tanácselnök helyére a tisztes bérű üzemvezetésből először a jóval szerényebb jövedelmű művelődési ház igazgatói, majd tanácselnöki tisztséget vállaló Pásztor Bélának felajánlották, hogy kicserélik, azt mondta jó lesz ez is. 58 éven át szolgálta e szék Veresegyház első emberét. 58 éven át szolgálta a szék gazdája szeretett városát. Idén felállt a polgármesteri székből. Pásztor Béla lemondott.

„Végezetül az Egyéb napirendi pontban szeretnék egy nyilatkozatot közzétenni, melynek felolvasására megkérem Kosik József alpolgármester urat.” Ezzel a mondattal vezette be Pásztor Béla polgármester a február 21-i képviselő-testületi ülésen a történelmi bejelentést, mi szerint 58 évnyi településvezetés után 85 évesen le kíván mondani polgármesteri tisztségéről. Bár a sajtókiszivárogtatás miatt mindez eddigre már nyílt titok volt a városban, a polgármesterként utolsó előttiként levezényelt maratoni testületi ülésen a lemondás mégis komoly érzelmeket váltott ki a jelenlévő képviselőkből, érdeklődőkből és sajtómunkásokból egyaránt.

Nem véletlenül. Egy, a magyar önkormányzatiság történetében példátlan karrier zárult le ezzel az aktussal (a lemondás február 28-i határidővel lépett életbe). Az 1965-ben ifjú művelődési ház igazgatóból – talán elsősorban helyben lévősége okán – kinevezett tanácselnökből mára Magyarország ikonikus figurája vált. Aki az egykori mondóka szerinti „kenyértelen Veresegyházból”, kevésbé lírai kifejezéssel szakadt faluból, az ország egyik legdinamikusabb, vásárlóerő tekintetében az egyik leggazdagabb települését alkotta meg. Tevékenysége eredményeit hosszan sorolhatjuk a tornyos benzinkúttól, az iskolák, sportcsarnokok, közutak sokaságán át az impozáns közintézményekig. A batyuval az epret a piacra cipelő helyi gazdálkodóktól a General Electric világszínvonalú gyáráig, a folyton szerelt Pannóniától a lakosság tulajdo- nában lévő sokezernyi gépjárműig. 5000 lakostól a 21000-ig. Pásztor Béla szerint „aki mer, az nyer”. Ő mert, hazardírozott és nyert. Nem egyszer-kétszer, hanem szinte kizárólagosan. Ez pedig már nem szerencse kérdése, hanem páratlan tálentumé. Ő és városa nyert a Kádár-korszakon, nyert a könnyűzenén, a kárpótlási törvényen, a városavatási hullámon, az agglomerációs robbanáson egyaránt. Mert Pásztor Béla egyedi szimattal érezte meg mindig, hogy éppen melyik vitorlát kell kibontani szembeszélben és orkánban, langymelegben és hullámhegyen, hogy a hajója az általa elképzelt cél felé haladjon. Azon különleges emberek egyike, aki nem csak álmodni tudott, hanem az álmait meg is valósíthatta, mert képes volt mindenkit meggyőzni a lehetetlen lehetségességéről. 1965-ben elképzelt egy várost és azt fel is építette, épületről épületre ott, ahová megálmodta. De e mögött a siker mögött az átlagember számára elképzelhetetlenül sok munka volt. Hajnaltól estig, ha kellett éjszaka is a városért dolgozott 58 hosszú éven át. Ha kellett, lapátolt a társadalmi munkásokkal, ha kellett, miniszterekkel és külföldi vállalkozókkal tárgyalt, ha kellett, segítséget nyújtott a nélkülözőknek. Ott volt mindenki temetésén, lakodalmakon és bálokon. Mindenhová elment, ahová hívták. A város mindig első volt minden és mindenki, még a család előtt is. Puritánsága, szerénysége, a minden ember, még akár az őt bíróságra citálók iránti tisztelete legendává érett.

Módszereit és hatalomtechnikáját természetesen lehet kritizálni és semmiképp sem ajánljuk következetesen követni. Néha ő is tévedett, mint minden ember. Ahogy a színház és a művészet a szíve csücske volt, úgy volt kissé idegen, de mégis szeretett gyereke a környezetvédelem, vagy a sport világa.

De minden, a részleteiben talán jogosnak is tűnő kritika ellenére, ha épeszű ember a kicsinyes dolgoktól elemelkedve az életmű egészére tekint, akkor csak egyet tehet: elismerően fejet hajt. Pásztor Béla élete itt van előttünk. A lebetonozott utakban, a gyönyörű épületekben, a kacagó kisgyerekek sokaságában (Veresegyház az ország egyik legfiatalabb átlagéletkorú települése!), a békés, zavartalan életben. Nem véletlen, hogy az emberek ennyi évtizeden át rá szavaztak. A szavazóurnáknál és a beköltözéseknél egyaránt.

Lemondásával Veresegyház aranykora véget ért. Most ön- és mások által ide jelölt „zsenik” sora fog feltűnni a színen, akik mindannyian Pásztor Béla hatalmas életművéhez viszonyítva próbálják majd magukat eladni. Divat lesz őt szidni, a régmúlt emberének titulálni, „valódi változásról” papolni.

A felépített város nem hibátlan, de az egyik legélhetőbb az országban. Mégis lehet olyan tehetségtelen romboló erő, amely képes lehet tönkretenni. Most kell majd a csendes többségnek észnél lenni. Az idők szavára reagálni tudó, rugalmas, de Pásztor Béla örökségére és emberségére építeni tudó vezetés kell, hogy legalább a nyomába léphessen.

Utolérni úgysem fogja többé senki.

Béla Bácsi, köszönjük!