A modern kutyafajták agya

A farkastól genetikailag távolabb álló, modern kutyafajták relatív agymérete nagyobb, mint az ősi, többezer éves fajtáké. Az agyméret növekedése nem köthető a fajták szerepéhez, sem életmenet-jellemzőkhöz, ezért feltehetően a városiasodó, komplexebb társas környezet hatása – derül ki egy magyar kutatásból, amelyről az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Etológia tanszéke tájékoztatta kedden az MTI-t.

Mint a közleményben rámutatnak, a ma ismert négyszáz kutyafajta viszonylag rövid idő alatt alakult ki és nagy változatosságot mutat, ezért kincsesbányát jelent azoknak a kutatóknak, akik a fajon belüli gyors változásokra kíváncsiak. Mivel az emberi agy kiemelkedően nagy a testmérethez viszonyítva, régóta érdekli a kutatókat, hogy az agyméretet milyen tényezők befolyásolják. A sokféle kutyafajta összehasonlítása ezeket a kérdéseket is segíthet megválaszolni.

Garamszegi László Zsolt, az Ökológiai Kutatóközpont evolúcióbiológusa régóta foglalko- zik az agyméret evolúciójával.

„A háziasított állatok agya akár húsz százalékkal kisebb lehet, mint a vad őseiké. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a domesztikált fajok élete egyszerűbb a vadon élő ősökéhez képest. A gazdák által nyújtott biztonságos környezetben nem kell ragadozók támadásaitól tartani és vadászni az élelemért, így nincs szükség az energetikailag költséges nagyméretű agy fenntartására és a felszabaduló energia másra fordítható, például több utód létrehozására, ami a háziállatoknál fontos szempont” – idézi a közlemény a kutatót.

Mint Garamszegi László

Szőke nő ül a barátja mellett a kocsiban. Egyre több bogár tapad a szélvédőre út közben. Megszólal a lány:

– Iszonyú hangos, ahogy ezek a bogarak az üveghez koppannak!

– Igen, szívem, 160 kilométeres sebességnél ez már csak így van – feleli a férfi.

– Ne mondd már, hisz a rovarok nem is tudnak olyan gyorsan repülni!

Zsolt hozzáteszi, a különböző kutyafajták eltérő komplexitású társas környezetben élnek, illetve összetett feladatokat látnak el, amelyhez feltehetően nagy agyi kapacitásra van szükség. Ezért arra gondoltak, hogy az agyra ható szelekciós nyomás a fajon belül változhat, és különbséget találnak majd a kutyafajták agymérete között az alapján, hogy milyen feladatot látnak el vagy mennyire távolodtak el genetikailag a farkastól.

A közleményben kiemelik, hogy a különböző kutyafajták agyméretével kapcsolatban ez az első, átfogó kutatás, melynek előkészítése több évtizedet vett igénybe. Csörgő Tibor, az ELTE Anatómiai, Sejt- és Fejlődésbiológiai Tanszék főmunkatársa évtizedek óta gyűjt koponyákat, amelyekről a kaposvári Medicopus Nonprofit Kft. CT-felvételeket készített. Czeibert Kálmán állatorvos a CT-képek alapján rekonstruálta az agyakat és meg- állapította azok pontos térfogatát. Ezt egészítette ki az ELTE hét éve működő Kutya Agy és Szövetbankja, amely lehetővé tette, hogy a koponyafelvételek alapján számolt agytérfogatokat valódi agyak alapján ellenőrizhessék. Végül 865 egyedről, 159 kutyafajtáról sikerült adatot gyűjteni. A farkasokat 48 példány képviselte.

Az Evolution szaklapban publikált eredmények szerint a farkasok 31 kilogrammos átlagos testsúlyához 131 köbcentiméteres agytérfogat társul. A hasonló súlycsoportba tartozó kutyák esetében az agytérfogat ennek csak körülbelül háromnegyede, vagyis hozzávetőlegesen 100 köbcentiméter. Ez megerősíti, hogy a háziasítás a kutyák esetében is az agyméret csökkenésével járt.

Az viszont meglepte a kutatókat, hogy minél távolabb esik egy kutyafajta a farkastól genetikailag, annál nagyobb a relatív agymérete. A várakozásokkal ellentétben ugyanakkor a fajták eredeti szerepe, az átlagos alomméret és a várható élettartam független az agy méretétől.

„A kutyák háziasítása körülbelül huszonötezer éve kezdődött, de tízezer évig a kutyák és a farkasok küllemre nem különböztek. Sok ősi fajta, például a szánhúzó kutyák, ma is hasonlítanak a farkasokra. A letelepedés, a földművelés, pásztorkodás elterjedése és a vagyon felhalmozása viszont különböző feladatokat kínáltak a kutyáknak, szükség lett őr-, terelő-, vadászkutyákra, sőt ölebekre is. A ma ismert, küllemben nagyon karakteres fajták jelentős része azonban csak az ipari forradalom óta, főként az utóbbi két évszázadban alakult ki, amióta a kutyatenyésztés egyfajta hobbi- vá vált” – idézi a közlemény Kubinyi Enikőt.

Az ELTE Etológia tanszékének főmunkatársa szerint az eredmények azt mutatják, hogy a modern kutyafajták tenyésztése az agyméret növekedésével járt az ősi fajtákhoz képest. „Ezt nem tudtuk a fajták feladataival vagy élettörténeti jellemzőkkel megmagyarázni, ezért csak találgatunk az okokról. Talán a komplexebb társas környezet, a városiasodás, a több szabályhoz, elváráshoz való alkalmazkodás okozta ezt a változást, ami minden modern fajtát érint" - mutat rá Kubinyi Enikő, hozzátéve, hogy ezt alátámasztják azok a kutatások is, amelyek szerint az önállóságukról híres ősi fajták kevésbé követik az emberi mutatást és kevesebbet ugatnak, tehát a vizuális és akusztikus kommunikációjuk is eltér a modern fajtákétól.

Kutatók próbálnak megtanítani egy robotot arra, hogy a megfelelő időben nevessen, ettől az emberek és a mesterségesintelligencia-rendszerek (MI-rendszerek) közti beszélgetések gördülékenyebbé tételét remélik – írta a The Guardian brit napilap online kiadása.

A nevetésnek sok formája van az udvarias kuncogástól kezdve a ragályosan vidám hahotázásig. Tudósok most egy olyan mesterséges intelligencián dolgoznak, amely képes utánozni ezeket a néha árnyalatnyi különbségeket a megfelelő módon és a megfelelő időzítéssel.

Az Erica nevet viselő nevető robot alkotói szerint ez a rendszer sokat javíthatna a természetes párbeszéden emberek és MI-rendszerek között.

A párbeszédre tervezett MIrendszerek egyik legfőbb tulajdonsága az empátia kell, hogy legyen – vélekedett Inue Kodzsi, a Kyotói Egyetem kutatója. Ezért úgy döntöttünk, az együtt nevetés az egyik módja annak, hogy a robot megértést tudjon mutatni a felhasználó iránt – tette hozzá a projekt vezető kutatója.

Inue és kollégái célja, hogy megtanítsák MI-rendszerük- nek a párbeszéd alatti nevetés „művészetét”. Ehhez több mint nyolcvan gyorsrandi-párbeszéd adatait gyűjtötték be, melyek férfi egyetemi hallgatók és a robot között zajlottak, és amelyeket kezdetben négy női színész távirányított. A különböző nevetéstípusokat osztályozták, majd az adatokat a gép tanulórendszerére bízták, hogy döntse el, mely helyzetben és milyen módon illő nevetni. Inue ezzel kapcsolatban elmondta, hogy a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy meghatározzák azokat eseteket, amikor együtt nevetünk valamin.

A kutatócsoport egy emberrel folytatott négy rövid párbeszéddel tesztelte le Erica „hu mor érzékét”, beépítve az együtt nevetés algoritmusát a meglév ő párbeszédprogramba. Ezeket összehasonlították olyan verziókkal, amelyekben Erica egyáltalán nem nevetett, valamint olyanokkal, ahol minden egyes alkalommal nevetett, amikor beszélgetőpartnere nevetését észlelte. A felvételeket 130 önkéntesnek játszották le, akik empátia, természetesség, emberhez való hasonlóság és a megértés szempontjából azt a változatot értékelték a legjobbnak, ahol Erica együtt nevetett a beszélgetőpartnerrel.

A kutatócsoport úgy vélte, hogy a szemkontaktus, a gesztusok, a beszédstílus és a nevetés képessége segíthet a jövőben egyedi „személyiséggel” rendelkező robotokat alkotni. Inue mindazonáltal hangsúlyozta, hogy bő húsz év is eltelhet, míg képesek leszünk „úgy csevegni egy robottal, mintha azt egy barátunkkal tennénk”.

Sandra Wachter, az Oxfordi Egyetem internet intézetének professzora pedig felhívta a figyelmet arra, hogy „észben kell tartani, hogy a robot, vagy az algoritmus sosem lesz képes megérteni az embert”. Nem ismer téged, nem ért meg téged és nem érti a nevetés jelentését sem. Nem érző lények, de talán elég jól el tudják hitetni veled, hogy értik a történéseket – tette hozzá.