Kafferbivalyok II. rész

Öreg és komor kafferbika

NAGY, GONOSZ ÉS NEHÉZ MEGÁLLÍTANI BIVALYVADÁSZATON HARRY SELBY FEHÉR VADÁSSZAL RÉSZLET ROBERT RUARK AZ „USE ENOUGH GUN” C. KÖNYVÉBŐL. FORDÍTOTTA: BOZÓKI LÁSZLÓ

E

gy napon Tanganyikában kúsztam-másztam egy bivaly, a nagy vad ökör után, melynek drótkötélerős izmai és acélkeménnyé edzett szarvai vannak, és ha meglátja az ember, akkor megalszik az ember ereiben a vér. Egy mocsáron át mentem utána, mely tele volt kígyókkal és orrszarvúkkal. Két kisebb hegyet is megmásztam, hogy egy bivalycsapatból kikerüljek, akikhez tényleg semmi közöm nem volt. Egy bivalyt már lőttem, és azt gondoltam, hogy ez egy olyan dolog, amit még egyszer nem akarok megtenni. De Selbynek van egy bolond ragaszkodása és perverz szeretete a mbogó-k (szuhaléiül: bivaly) iránt, amelyek fenntartások nélkül érdeklik. Egy sikertelen kudu-expedicióról visszafelé jövet a fennsíkról a Nagy-szakadék oldalában, Kitetinél egy kísérletet tettünk orrszarvúkra. De nem találtunk orrszarvút. A legmeredekebb helyen, a Szakadék oldalát támasztó hegyen, láttunk pár fe-

225

KAFFERBIVALYOK

kete kukacot. Ádám, a wakamba fegyverhordozó, oda mutatott: „mbogo” mondta, és én éreztem, hogy összeszorul a gyomrom. Ez ugyanaz az érzés volt, amelyet mindig éreztem, amikor a figyelő őr a telefonért nyúlt és a parancsnoki hidat kérte. – Periszkóp! – jelentette. –  Periszkóp, ennyi és ennyi fokra a jobboldalon – mintha örült volna, hogy egy szívességet tesz nekem. Harry nézegeti már a távcsövén a bivalyokat; – Van egy átkozott jó bika a csapatban. – mondta. – Jobb, mint amit maga lőtt, legalább hat inch-csel. Azt hiszem, megkapjuk. – Nem mondtam erre semmit. Csak csendben imádkoztam magamban, hogy ne kelljen annyit mászni utána, mert biztos belehalok. Nem tudom, miért ijedezem a bivalyoktól. Oroszlánok, leopárdok és az orrszarvúak nem izgatnak annyira, nem is félek tőlük. De a bivalyok olyan nagyok, gonoszok, utálatosak és nehéz megállítani őket. Bosszúállóak és kegyetlenek, durvák és karakter nélküliek. Úgy néznek rád, mintha utálnának. Úgy néznek rád, mintha tartoznál nekik egy csomó pénzzel. Úgy néznek rád, mintha ők vadásznának rád. Egypár ezret megnéztem belőlük, egyet elejtettem belőlük – és jobban féltem tőlük, mint azelőtt. A gyomrom felkavarodik, ha látom őket. A tenyerem izzadt, a torkom és az ajkam kiszáradt. A bivalyok egy nagy csapatot képeztek, lehettek vagy kétszázan, ahogy a hegy szélén, a szakadék alatt, mintha egy láthatatlan vonalat követtek volna legelés közben, húztak a hegytetőre. Voltunk tőlünk vagy két mérföldre, ami azt jelentette, hogy az egész utat gyalogolnunk kell, ahol lehet, ahol nem, ott másznunk. Előfordult, hogy a csupasz köveken megcsúsztunk, a tüskés bokrokon át kellett harcolnunk magunkat, lihegve és fujtatva a forró déli napfényben. Utoljára még hason csúsztunk, magunk előtt tolva a nehéz puskát, miközben folyt rólunk az izzadság, a szemünket marva. A csomók a torkomban megkeményedtek és a szívverésem még magasabbra kúszott. Ekkor jött még a spe-

226

NAGY, GONOSZ ÉS NEHÉZ MEGÁLLÍTANI

ciális Selby-technika; – felugrani, és kiabálva a csapat közepébe rohanni, a kikeresett bika felé futni, és kihasználni harminc másodperces meglepetését. Majd megállni hirtelen, csendben, mielőtt lő az ember, remélve, hogy jó helyen találom el, megakadályozni, hogy eltűnjön ebben a kegyetlen sűrű bozótban, még mielőtt fújna egyet meglepetésében. Átmásztunk a hegyen és most éppen a csúszó-mászók kígyózó mozgásával haladtunk felfelé. Jó volt a szelünk, a bivalyok párszáz méterre előttünk legeltek. Kékesfeketék és tiszták voltak, mint ahogy a hegyi bivalyok általában, és nem olyan lerongyolódottak, pikkelyesek és sárosak, mint kollégáik ott lent a síkságon, vagy rozsdás barnák és lomposak, mint az a csapat ott Majimoto-nál, amely a Manyara körül legelt. Két jó bika legelt a csapatban – az öreg csapatfőnök, szépen ívelt táblás, nehéz, mélybarázdált szarvakkal és egy fiatalabb úr, majdnem olyan jó, aki aztán egy napon az öreget elkergeti. Harryval úgy döntöttünk, hogy megspóroljuk számára ezt a párharcot. Egy bivalyt a szarva után ítélünk meg, a szarvak hajlását, és a szarv terpesztését nézzük először, aztán a pajzsát a homloka felett, és hogy menyire zárt a két pajzs, mennyire vannak összenőve. A mi fickónk minden szempontból „okay” volt. A pajzsa betakarta az egész fejét, mint egy sisak, és a választéka olyan keskeny volt, mint egy zsinór. Az egész szarv jó formájú, nem túlzottan behajló, szép táblás, és a hegyei nem túlságosan kopottak. A terpesztés a két szarvhegy között negyvennyolc inch, és negyvennyolc inch nagyon jó egy bivalynál. Az első bikámnak csak negyvenhárom inches a terpesztése, valamivel talán több, de nekem már az is nagyon jó volt. Már bent voltunk a csapat közepén, hason csúszva haladtunk előre, közben könyökünket az éles kövek lehorzsolták. A bivalyok közömbösen legeltek körülöttünk.

227

KAFFERBIVALYOK

A csapatbika lefeküdt pihenni, pár tehene eltakarta. Nehéz elmondani a helyzetet: kétszáz állat vesz körül, amelyek ezernyolcszáz és kétezer ötszáz fontot nyomnak egyenként, vadállatok, amelyek olyan kiszámíthatatlanok, mint egy csapat bika a bikaviadal előtt, amelyek képesek véletlenül de akarattal is legázolni az embert. Egy bivaly közelről nem néz ki jól. Formátlan, hosszú test, rövid lábakon, nem egy kiegyensúlyozott jelenség. Olyan a szaga, mint az iszapnak, vizeletnek és savanyú tejnek. A bőre rücskös és tele van kullanccsal. A saját piszkának darabjai ragadnak rá. Piszkos moha nő a szarvain, amely olyan erősnek tűnik, hogy egy gyenge ütéssel, mintha a kard lapjával vágnának, hasítana fel, vagy a szarva hegyével olyan lyukat szakítana, hogy egy beseballütőt utána áttolhatnának rajtad és egy egész hadsereget lehetne a piszkával megfertőzni. A patája hasított, igazi elődei a spanyol bikaviadalokon harcoló bikáknak és élvezet volna rajtuk addig táncolni, amíg a vérük szertespriccel és a húsukból, nem marad csak fasírozott. Még a nyelvük is egy fegyver. Az olyan durva és reszelős, mint egy fareszelő. Ha egy mbogo elől a fára kellene menekülni, vagy egy termíta dombra, a fejét kinyújtva a hosszú és durva nyelvével elérné a tested, le tudná nyalni a csontodról a húst, mint egy gyerek a tölcsérről a fagylaltot. Amint Selby mögött kúsztam, Ádám és Kidogo pedig mögöttem, ezekre a dolgokra gondoltam. Az utóbbi időben sokat tudtam meg a bivalyokról: például azt, hogy annak ellenére, hogy olyan nehézkesnek látszik a galoppjuk, hihetetlen gyorsak tudnak lenni, azon kívül olyan hirtelen tudnak megállni, amit nem nézne ki belőlük az ember. Úgy vágtatnak át a legsűrűbb bozóton – amely még egy elefántnak is sok lenne – mintha az ott sem lenne. Megtudtam, hogy mennyi ólmot tudnak elviselni a testükben, anélkül, hogy a támadó kedvük lelohadna, sőt, még agresszívabban támadnak. Kön�nyedén lehet egy bivalyt egyetlen golyóval elejteni: de ha ez

228

NAGY, GONOSZ ÉS NEHÉZ MEGÁLLÍTANI

Ruark múlt századbeli szemlélete a vadászetikáról

nem sikerül, akkor nem használ a következő tizennégy darab sem egy .470-esből, esetleg csak egy kis frissítőnek tekinti. Mert egy sebesült bivaly elől nem lehet elfutni. Ki kell állni vele szemben és hagyni, hogy jöjjön, de aztán az orrára kell

229

KAFFERBIVALYOK

célozni, ha magasan tartja a fejét, szarvát a hátára hajtva, nyújtott nyakkal, kimerevedett szemekkel rád támad. Ilyenkor az orra hegyére kell lőni és remélni, hogy a golyó elhatol az agyáig, mert ha kicsit magasabbra szalad, akkor az úgy lepattan a masszív fejtetőről, mint a gumilabda a falról. Egy leopárd valószínű több embert megmar pillanatok alatt, mert sokkal gyorsabb és nehéz eltalálni, ha támadásra szánja magát, de egy sörétes puskával könnyedén meg lehet állítani vagy elhárítani a támadását, mint minden macskáét, amelyik vékonybőrű, finomcsontú és puhahúsú. Egy elefántot is meglehet állítania egy fejlövéssel, vagy egy rinocérosznál is el lehet érni ezt az eredményt, annak ellenére, hogy nagyobbak. De pont miért az én mbogo barátom a legszívósabb bútordarab az egész afrikai garnitúrában, berendezésben, azt nem tudom. A céltudatosság amivel a támadásait lebonyolítja, az bámulatra méltó! Nem lehet megijeszteni, meg kell ölni ahhoz, hogy megálljon. Nagyon jó a szaglása, messzire is jól lát, és nagyon jól hall. A fehér tehéngémeket azért tartja maga körül, hogy a bőréből szedjék ki a kullancsokat és nem azért, hogy társaságot alkossanak körülötte. A rino azért tartja a madár őreit – ez egy másik dolog –, hogy lásson általuk, a kullancsok a fizetség a munkájukért, amit a rino felszámít nekik a fizetéskor. A bivaly csak azért szereti a hófehér madarait, mert a hófehér ruhájuk jól áll a fekete szőrükhöz és dekoratívként hat. Sajnos csak az a baj, hogy ez az egyetlen csinos dolog, ami rajta található, ha a hátara telepszenek. Istenem! Amíg én itt kúsztam, káromkodtam és izzadtam, mindazokra a bivalyokra gondoltam, amiket az utóbbi időben láttam, és az elsőt, amit meglőttem! Talán túl érzékeny vagyok, ha a bivalyokról van szó, mivel kétszer pánikszerű rohamot éltem át. Azon kívül vagy egy tucatszor rájuk cserkésztünk, mire egyre rálőttem, amelyet végre elejtettem, közben három bivaly stampede-t éltem át. – Ez az átkozott

230

NAGY, GONOSZ ÉS NEHÉZ MEGÁLLÍTANI

Selby, mondtam magamnak. – Ez meg a trükkjei, ezekkel az átkozott állatokkal. – Meg a technikája: felugrani, rohanni, kiabálni, az utolsó ötven métert galoppban, aztán hirtelen megállni. A csapat közepén lőni, miközben az állatok körülötted morognak, és mérgesen fújnak, pedig nem akarnak letaposni, de ha megtörténik, egyáltalán nem érdekes ez számukra. A kidülledt szemükben pánik, és elrohannak melletted. Külön-külön nagyobb mindegyik, mint egy indiai brahmani bika, mindegyik két inches vastag bőrbe öltöztetett acélsodronykötél, amely minden izmukat páncéllappá változtatja, mindegyik legyőzhetetlenül életerős, olyannyira, hogy egy lövéssel a szívükbe még öt mérföldet tudnak futni. Ahogy ott kúszom a hasamon, visszaemlékezem a „Mbogo moja”, az első bivalyomra: egy mocsáron át csúsztunk a közelükbe, és énnálam kifogyott a levegő, a gyomrom összeszorult, a mellemben szúrt valami fájdalmasan, és az ujjaim remegtek egyfolytában. Nem a félelemtől, hanem a strapától, ami kikészített. Addig közelítettük meg őket, ameddig lehetett: a magas fű minden lépésnél rácsavarodott az ember lábára, és egyszer csak ott voltak előttünk. Egy öreg bika és az aszkárija – egy elkergetett csapatbika, a saját fiától elkergetve, és a tanulója, aki addig kísérgeti, amíg mindent megtanul és elles tőle, hogy egy nap visszatérjen a csapathoz és ő kergesse el az Öreg fiát, vagy belepasszírozza a földbe, ha nem megy, és megbosszulja, hogy az Öreget elkergette az asszonyaitól és a tűzhely melegétől. Beloptuk őket is, mint ahogy a vadludakat belopja az ember Louisiánában otthon, meg-megállva és halálos csendben, ha az Aszkári felemeli a fejét, és körülnézzen azzal a hideg tekintetével, amellyel egy színésznő néz le a riválisára, hogy megsemmisítse. Ez az Aszkári nagyon ideges volt. Az volt az érzése, hogy valami nincs rendben. Minduntalan a borzalmasan tüskés

231

KAFFERBIVALYOK

bozót szélén legelt, amely talán a legsűrűbb volt egész Tan­ ganyikában. A másik oldalon, a mocsáron túl kezdődött a Szerengeti-védterület. Ha mi rálövünk, és sebzetten átváltott volna oda, és mi utána megyünk az nem csak egy sebzett és ezért gonosz bivaly lett volna, hanem illegális is. Odacsúsztunk egy kis bokorhoz, és megmerevedtünk mögötte, ott voltak az állatok a bokor másik oldalán, talán ötven méterre, és egyfolytában felénk legeltek. Harry kinyújtotta a kezét hátrafelé, tenyere lefele mutatott, jelezve, hogy ne mozduljak, aztán egyszer csak gyors mozdulatokkal integet felém, hogy mozogjak. Mellé csúszom, még mindig lihegve, a vállához. Kicsit felém fordította a fejét, és a fülembe suttogta: –  Nem megyünk közelebb – mondta. – Ez az Aszkári nagyon ideges, és elvezeti az öregfiút. A legjobb, ha odagyújt neki egyet, annak ellenére, hogy az én ízlésem szerint egy kicsit messze van innen. Próbálja meg ott eltalálni, ahol a nyaka átmegy a mellébe. Ha Selby veszélyes vad közelébe kerül, akkor két tartalék töltényt tűz az ujjai közé, mintha cigaretták lennének a jobb keze ujjai között. Harry mondja nekem: – tegye, amit én teszek. Én is két töltényt tűzök a jobb kezem ujjai közé. Akkor még nem figyeltem fel, hogy Selby balkezes és balvállas lövő. Felemelkedtem és a térdemre könyökölve céloztam meg a bika mellét. A nehéz Westley Richards-t jó érzés volt a vállamba húzni, jó volt az egyensúlya és én elhúztam a ravaszt. A bika egyszerre nem volt sehol, én feküdtem a földön, az orrom tele lőporfüsttel és a fejembe zúgtak a harangok. Valahol messze durrant még egy puska, és utána hallok valahonnan egy szomorú, elhaló bőgést. Selby egyszer csak ott áll felettem, szétterpesztet lábakkal, kezei a csípőjén, és lenézett rám: – Kettejük közül egyiknek lassan fel kéne állnia!

232

NAGY, GONOSZ ÉS NEHÉZ MEGÁLLÍTANI

Ruark és kísérői az elejtett bivalyon ülve

– mondta, és fejével a bokrok felé mutatott. Ebből arra következtettem, hogy a bivaly is fekszik! Ahogy kezdtem magamhoz térni, megvilágosodott előttem, hogy ennek az átkozott puskának mindkét csövét egyszerre sütöttem el, mivel a jobbvállas lövőnek nem a jobb kezébe kell az ujjai közé fogni a tartalék töltényeket, hanem a balba, amely az előagyat fogja. Mivel a nagy izgalomban nem figyeltem, és Selbyt utánoztam, nem vettem figyelem-

233

KAFFERBIVALYOK

be, hogy a fickó balkezes, ezért az első ravasz elhúzásánál a beszorított tartalék töltény elnyomta a hátsó ravaszt is, a dupla erős rúgás megtette a hatását. –  Minden rendben? – kérdezte Harry. – Mi történt magával? –  Mindkét cső elsült – mondtam. – Egyszerre! A lökés leterített. – Eltaláltam? –  Jól eltalálta, hajszálpontosan ott ahol kell – mondta Harry. – Bukfencet vetett, de aztán felkelt és elfutott a többivel együtt. –  De én úgy hallottam, mintha valaki még lőtt volna? – mondtam én. – Ott messze! –  Az én voltam! – mondta Harry. – Ez az alak úgy megindult a többivel, hogy gondoltam megmérem a vérnyomását, tudja. – Nem tudtam, hogy olyan jól eltalálta. Úgy gondoltam, megállítom még mielőtt ebbe a sűrűbe beveszi magát. Elég utálatos a helyzet ott bent. – Tulajdonképpen nem is kellett volna fáradnom. Hallja hogy bőg? Most dalolja az utolsót. – Meglátja, hogy pont a szívébe küldte azt a két golyót. Egy magas laplövésnél nem bőg egy sem. Remélem, nem haragszik öregfiú, esetenként egy kis együttműködés megspórol egy csomó munkát. Én csak tudom, hogy micsoda munka ebből a sűrűből kihozni egyet. – De nem éppen pihenésnek tartom ezt a gyilkos munkát, ha arra kerül a sor. Együtt mentünk a halódó bivalyhoz, amely még mindig fájdalmasan bőgött, és megpróbált felénk mászni, ahogy meglátott bennünket. –  Dugjon még egy töltényt a puskájába! – mondta Harry. – Én nem bízom az Öregben még mindig. Lőjön a szarvai mögé! Betoltam egy töltényt a .470-es jobb csövébe, összeszorítottam a szemem, és megcéloztam a bika tarkóját, ahol az izmok kidudorodtak, mint egy nyugdíjas hivatásos bokszolónak. Elhúztam a ravaszt, a golyó belevágott, és a szegény öreg Mbogo kinyújtotta a nyakát teljes hosszúságban. Vér

234

NAGY, GONOSZ ÉS NEHÉZ MEGÁLLÍTANI

fröcskölt az orrán keresztül és kimúlott rögtön. Halottan még utálatosabb volt, mint élve – és még vadabbnak látszott. Úristen, milyen nagy! Piszkos volt a dagonyázástól, és a kullancsok dolgoztak a korpás bőrén. Egy forró nap volt ez, a legyek hemzsegtek körülöttünk. Lehetett vagy negyvenhárom inch a szarvai között, de nekem nagyon nagy bikának tűnt, ahogy ott a sárga fűben feküdt és azt az utálatos fejét előre nyújtotta. A hosszan barázdált szarvai, a balta éles patája, a bunkó nagy feje a szarvakkal, mind olyan volt, mint egy rafináltan kitalált megsemmisítő gép. –  Ronda egy állat, mi? – mondta Selby. – Csak a velős csontokat visszük magunkkal. Tommy Shevlin azt mondja, olyan az íze, mint a libamájkrémnek. A többi az nagyon rágós, nem lehet megenni. – Csak a nyelve, az isteni. – A fiúk kivágják és elviszik a háját. – Természetesen a szarvai csodálatosak. Nem túl nagyok, de nagyon szépek. –  Szeretném még tudni, hogy mit műveltek a maga golyói. De azt hiszem, megállapíthatja, hogy halálos volt a lövése, de ezt én nem tudhattam akkor még. Ádám és Kidogo kihúzták a pangát és az éles nyúzó késüket a tokjaikból. Kivágtak egy bordadarabot, amit meg akartak sütni, és eltávolították a szívet, tüdőt, veséket és a májat. Levagdalták a belekről a zsírt, és mire végeztek mi is belemerültünk a tudományoskodásba. Ez az öreg Mbogo egy .470es golyót, harminckét gramm acélköpenyest, amit öt gramm kordit hajtott, kapott a szívébe. Ez a golyó szétszaggatta az ereket és szétőrölte a szív felső felét. A másik golyóm végigment a tüdőn, és amikor felvágtuk, legalább harminc liter világos, habos vér bugyborékolt ki. Ezekkel a borzalmas lövésekkel még felállt és vidáman a sűrű felé igyekezett, mintha egy .220-assal a hátulját pörköltük volna meg.

235

KAFFERBIVALYOK

–  Ez egyszerűen hihetetlen! – mondta Harry. – Sokszor magam sem hiszem, amit látok. Ezeket a fickókat majdnem lehetetlen megölni. Nézze csak meg, hogy mit művelt azzal az átkozott ágyújával! Ne felejtse el, ez volt vagy kétszáz yardra és még úgy ment, mint egy gőzmozdony, mikor én a gerincét eltaláltam és megállítottam. Biztos, hogy fél mérföldet ment volna, és még mindig lett volna annyi tartalék üzemanyaga, hogy egy bokor mögül, ami még egy nyúlnak is kevés a rejtőzködésre, előrohanjon, és megijesszen bennünket! –  Én nem akarok többet lőni! – mondtam. – Ez elég nekem a Mbogókból mára. Mára és örökké! – Mint ahogy memsaab mondta: – Usipige Mbogo leo! – (Te ne lőj ma bivalyt!) A többi napokon sem. Egy férfi, aki egy bivalyt lőtt, ne lőjön többet. Ez olyan, mint amit Dávid Green mondott: – Ha egy férfinek van egy román barátja, annak nem kell ellenség. – Dávid román származású! –  Maga fog még bivalyt lőni! – mondta Harry. – Ezután csak bivalyra akar majd vadászni, semmi másra! Ez olyan, mint egy betegség! Ha egy oroszlánt lő, utána már mindegy, hogy lő e még másikat. Bivalyra addig vadászik, amíg meg nem hal az ember! Ebben van valami, ami intelligens férfiakból egy idiótát csinál! Mint belőlem például! Ezek az egyetlen állatok, amelyeket ha meglátom, felfordul a gyomrom. Olyan érzést váltanak ki bennem, mintha nem tudnám, hogy az ágy biztosan áll, amelyen fekszem, de mégis az az érzésem mintha lebegnék benne a részegségtől. Maga fog még bivalyra vadászni, ne legyen elkeseredve!

236

NAGY, GONOSZ ÉS NEHÉZ MEGÁLLÍTANI

237

Jó húsban levő bika, ő is nehezen viseli a hőséget

EGY HAJSZÁLON MÚLT DAVID OMMANNEY ÍRÁSA FORDÍTOTTA: BOZÓKI LÁSZLÓ

N

egyvenhárom hivatásos vadászév után arra a meggyőződésre jutottam, hogy a legtöbb hazugság, amit a támadó kedvű kafferbivalyról mesélnek – az mind igaz! Először azt szeretném leszögezni, hogy a kafferbivaly nem keményebb, és nem nehezebb elejteni, mint a többi afrikai nagyvadat, előfeltétele ennek, hogy a kaliber nagysága, az első golyó találati pontja és a lövedék keménysége stimmel. De ha megsebezve elmenekül a sűrű bozótban, akkor nehéz újból megtalálni. Közel kerülve hozzá, hihetetlenül gyors és fordulékony, nehéz tűzbe marasztalni. Mindegyik tapasztalt hivatásos vadász tudna arról mesélni, hogy egy rossz első találat után még több további nehéz golyót „nyelve” dől csak el. Ha a „mbogo” egyszer támadásra szánja magát, akkor nagyon nehéz attól a szándékától eltéríteni, hogy az ellenségét megsemmisítse. Ezzel szemben oroszlán, leopárd, víziló, orrszarvú és még az elefánt is „eltekint” egy valóságos támadástól. Ha annak tartom azt a kísérletet, amiről mesélnek, hogy a sebzett bivaly egy kört ír le és visszatér a saját nyomára, hogy várja az üldözőit, akkor azt kell mondanom, hogy a többi nagyvad is többször ezt teszi, mielőtt a sebágyába fekszik, szemmel tartva a bejövő nyomát. Ilyenkor megtörténhet, hogy a bivalyt a hátunkba kapjuk.

239

KAFFERBIVALYOK

Azt viszont tényleg csak egy mesének tartom, hogy minden sebzett bivaly támad. Majd mindegyik megragadja a lehetőséget, hogy meneküljön, és csak akkor támad, ha közel kerülünk hozzá, és úgy érzi, hogy sarokba szorítottuk. A támadás egy fújással kezdődhet, jöhet oldalról, elölről vagy hátulról, és csak a jól elhelyezett golyó villámszerű hatása tudja megállítani. Természetesen a nagy pillanatban, főleg ha egy könnyű .375-össel vagyunk csak ellátva, hidegvérű cselekvésre késztet, hogy a kis golyót az agyba vagy a gerincbe küldjük, ezzel szemben a .416-osoktól fölfelé, azért van megállító „stopping power”- ja a golyóknak, ami megállítja a támadót. Mint minden sokat szolgált fehér vadásznak, nekem is van egypár esetem, amikor tényleg „hajszálon múlt”, hogy nem történt baj. Ilyen volt, mikor kilőtt, üres fegyverrel kellett az őrjöngő bika elől futnom, amely tényleg közel volt hozzám, és a mentőangyalom tényleg nagy szerepet játszott annak idején 1965-ben, a Drajani-területen, Kenyában.

A NAGY HIBA! Egy késő délután a mexikói vendégem a .470-es duplagolyósával meglőtt egy bivalybikát. Rövid idő után követtük, és előttünk a sűrűből menekülve kapott még két golyót Armando duplagolyósából, 50 méteren belül, amire felbukott. Mindjárt mentem hozzá, és látom, hogy egy kis bokor mögött fekszik, még mozgatva a fejét. És ekkor elkövettem a nagy hibát; nem adtam meg neki ott helyben a kegyelemlövést. Ezzel megsértettem minden alapvető előírást, amelyet kiképzőim Stan Lawrence-Brown és David Lunan belémvertek; hogy sebzett nagyvadnak még a legkisebb sanszot sem szabad hagyni, hogy támadjon! De Arman-

240

EGY HAJSZÁLON MÚLT

do a szafárink kezdete előtt kért, és követelte, hogy csak akkor használjam a fegyverem, ha tényleg végveszély van, és ezért ott álltam tíz méterre a bivalytól és kértem Armandót, hogy adja már meg az utolsó golyót a bikának. Ezt ő nem tette meg nagyvonalúan, mert úgy gondolta, hogy a bivaly úgyis a halálán van, hagyjuk nyugodtan kimúlni. Biztos, hogy csodálni való nagyvonalúság volt ez Armando részéről, amire a bivaly villámszerű felpattanással reagált és rögtön támadott! A kafferbivalyok nagyon nehézkesnek tűnnek, ha a nemzeti parkokban kérődzve fekszenek. Persze ha muszáj – és erre itt volt az alkalom most –, olyan gyorsan tudnak támadni, mint egy mozdony. Majdnem egyszerre lőttük ki Armandóval duplagolyósaink csöveit, ám látszólag minden hatás nélkül maradtak a .470-esek golyói, ezt a hiányzó délutáni fénynek tudtuk be. Mindenesetre nagyon gyorsan történtek a dolgok. Utántölteni már nem volt időm, ehhez még hozzájött, hogy Armado meghipnotizálva állt a bivaly előtt! Ráordítottam és ugrásommal arrébb löktem, mire a bivaly irányt változtatott és futott utánunk. Amint így egymás után futunk, rákiabáltam a rövidlábú mexikóira, hogy ugorjunk oldalra, mert a bivaly elér bennünket. Mire ezt ő meg is tette, de pár lépés után megbotlott, amire én átestem rajta. Egész közel rohant tovább a bika mellettünk, de mivel az egyik lapockája szét volt lőve, nem volt olyan fordulékony, hogy követni tudjon bennünket, ezért a távolabb futó wakamba fegyverhordozómat, Mutait vette üldözőbe. Ez idő alatt én, mint egy cirkuszi akrobata, feltápászkodtam, hallva a borzalmas hangot, amint valamit a földbe tapos a bivaly. Amint odanézek, látom a bika alatt a tágranyílt szemű szegény öreg Mutait, aki azért megőrizte a lélekjelenlétét, és mozdulatlanul, hang nélkül, halottnak tettetve magát, fekve marad. Legnagyobb bajomra, futás közben Armando elvesztette a töltényes övet, amibe mindkettőnk .470-es pat-

241

KAFFERBIVALYOK

ronjai voltak, én még életemben nem hiányoltam így töltényt. Ekkor láttam meg, hogy a másod fegyverhordozónál, Salami Alinál töltények vannak, de ő egy kis ágon gubbasztott, ami a súlya alatt annyira meghajlott, hogy majd a bika fölé ért. Mutogatva kértem, hogy jöjjön le, mire ő ugyancsak heves fejrázásra jelezte, hogy eszébe sincs, és nem is gondol rá. De szerencsére mégis meggondolta magát, és ha nem is jött le, de egy teli töltényes dobozt dobott ügyesen felénk. Így aztán sikerült remegő kezekkel megtöltenem Rigby duplagolyósomat, ezen kívül még két töltényt dugtam a bal kezem ujjai közé, és lábujjhegyen megkerültem a még mindig nagyon élő bivalyt, hogy társaimat ne veszélyeztessem az esetleges lövéseimmel. Tele méreggel, főleg magam iránt, rálőttem a két golyómat a dráma főhősére. A bivaly eldőlése után, csodával határos módon feltápászkodott Mutia, akinek pár horzsoláson kívül nem történt más baja, de mutatta a véres töltényes dobozt, amellyel a bivaly vérző orrára ütött, mielőtt halottnak tettette magát. Hát ettől közelebb nemigen lehet kerülni egy bivalybikához, és azt hiszem, nekünk is nagyon, de nagyon nagy szerencsénk volt!

242

EGY HAJSZÁLON MÚLT

243

Középkorú bivalybika takarásban, nyűvágókkal a hátán

A BIVALY, AMELYIKNEK TIZENEGY ÉLETE VOLT! ÍRTA:

PROFESSIONAL HUNTER GLEN COTTAR FORDÍTOTTA: BOZÓKI LÁSZLÓ

E

gy sebzett vad után keresésénél a vérnyomot követő vadász sohasem tudhatja, hogy mi fog történni. Főleg nem egy kafferbivalynál! Ha nincs szerencséje, a bivaly követi öt! A vendégem, aki szafárizni jött hozzám, öreg barát, akit egyben csodáltam, mert különleges ember volt. Kisgyerek korában megkapta a gyermekbénulás szörnyű betegségét, de nem adta meg magát a Sorsnak, hanem nagy akarattal megpróbálta legyőzni azt. Egy számára készült mankóval megtanult járni és kitartással hosszabb utat is meg tudott tenni a vadonban. Ezen kívül sok gyakorlással kivalló lövővé képezte magát. Egész nap úton voltunk és a bivalyokat kerestük. Késő délután lett, körülöttünk mindenhol legelő vadcsapatok a síkságon. Az utóbbi napokban esett eső után szépen kezdett zöldellni a fű a Loliondo-Distrikt dombjain és völgyeiben, a Massaiföldön, Tanzániában. Zebrák, impalák és gazellák vesznek körül bennünket, de most nem figyelünk rájuk. Csak egy erős bivalybika tudna bennünket érdekelni.

245

KAFFERBIVALYOK

Úgy öt óra körül meglátunk egyet, egy erős, öreg bikát, amely alacsony, tüskés akáciák között egyedül legelt. A szafárikocsit visszahagyva, amilyen mélyre hajolva csak lehet, lövéstávolságra megközelítjük. A vendég első golyója jól ült. Hallottam a golyót, ahogy a nagy testbe csapódik. Az öreg bika botladozó futása egyre gyorsabb lesz, és irányt vesz a nyitott szavannán keresztül a legközelebbi sűrűség felé. Futása különösen ingadozó, hintázó mozgású, feje, mint egy hajó orra a hullámokban – lesüllyed és felemelkedik. Hatalmas az eleje, az álla alá érő bőrlebernyeg még nagyobbá teszi. Vállai tele izmokkal, a hátán már alig van szőr, és olyan öregnek látszik, hogy azt várja az ember, hogy moha nőjön rajta. Vendégem még három golyót küld utána. Mind a három eltalálja, de sajnos nem halálosak, nem tudják megállítani. Még látom, hogy a fekete izomhegy mögött összecsapódik a bozót. Még egy pillanatig halljuk az ágak ropogását – aztán csend, mélységes csend. Most érkezett el az én időm! A vendégemet visszakísértem a terepjáróhoz, a nyomkövetőmmel és a nyúzóemberemmel felvesszük a sebzett nyomát, hogy megnézzük, melyik sűrűbe vette be magát. Előttünk több kefesűrű sziget, némelyikben kis zöld tisztások. Egyiket a másik után lassan átvizsgáljuk. Reméltem, hogy a sebzett jó vérnyomot hagy maga után, jelezve, hogy halálos a találat. Ezzel szemben csak itt-ott találunk egy-egy csepp vért, sokszor csak tüzetes keresés után, több méterre egymástól. A legrosszabbra felkészülve, követtük a csapát mind mélyebbre a sűrűségekbe, és megpróbáltunk olyan csendbe mozogni, mint ahogy azt a körülmények megengedték. Ágakat, leveleket hajtottunk oldalra, hogy minél kevesebb zajt okozzunk. 3–4 méterenként megálltunk és letérdeltünk, úgy néztünk előre, hátha meglátjuk a remete lábait. Hirte-

246

A BIVALY, AMELYIKNEK TIZENEGY ÉLETE VOLT!

len megreccsent előttünk a bozót. Vállhoz kaptam a .465-ös duplagolyóst – ez a vendégem tartalékpuskája, mert az én ötszázasom ütőszegének az egyik rugója eltörött – és lőttem. Az ágak, levelek és sűrű zöld között csak egy fekete árnyékot láttam. A távolodó zaj csak pár pillanatig tartott, aztán csend lett újra, a madarak hangján kívül csak a szél fuvolázott az ágak között. Csak bólintottam két vezetőmnek, és folytattuk a nyomkövetést, centiméterről centiméterre, azt várva, hogy bikánk meggondolja a dolgot és visszajön. Felkészülve a támadásra, duplagolyósom agya vállamnál. Egypár méter után, halljuk ám, hogy a sebzett előttünk nehézkesen lélegezve áll. A követett vér egyre több lett, úgy látszik, hogy odadobott lövésem jó helyre ment. Egyszer csak nyomkeresőm jelzi, hogy látja a bikát. Majd húsz percig fürkésztem, jobbra-balra mozogva 4-5 métert, ennek ellenére nem sikerült még egy szőrszálat sem meglátnom belőle. Abbahagyva a kísérletezést, úgy döntöttem, hogy megpróbáljuk a másik oldalról is, hátha onnan többet látunk. A nehéz lélegzése hangjához igazodva, tudtuk, hogy hol tartózkodik, anélkül, hogy megláttuk volna. Csak pár méterre tőle láttunk egy sötétebb szőrfoltos bőrdarabot belőle. Végül az egész formát önt, és kirajzolódnak a körvonalak a zöld függöny mögött. Jól megcélozva odalövök egy tenyérnyi szabad feketeségbe. Keményen találva, hatalmas zajjal, vastag ágakat törve, össze-vissza dobálva magát menekül, anélkül, hogy a bal csövem tartalmát is rá tudnám lőni. Követtük a nyomát egy kis tisztáson keresztül újból be a következő sűrűségbe. Itt megállunk. Alig tíz méterre meglátom a bivaly hátát az ágak szövedéken át. Arra a pontra céloztam, amit én a váll-lapjának néztem, és rálőttem puskám jobbcsövét. Nem történt első pillanatban semmi, mintha nem is lőttem volna. De aztán az

247

KAFFERBIVALYOK

Egy 49 inches szarvú kafferbika. (A puska hossza 110 cm, amihez lehet viszonyítani!)

az érzésem lett, hogy a bivaly kimúlt. Ezért nem is töltöttem újra a duplagolyós kilőtt jobb csövét. Ez nagy hiba volt! Célra tartva közelítettem meg, gondolva, hogy a bal csővel megadom neki a kegyelemlövést. Amint megálltam, hogy lövök, jön ám a bika ott ahol a legsűrűbb a bozót. Az ágak, levelek csak úgy röpködtek mindenfelé, amint a felbőszült állat felém rohant. A cső vége már majdnem elérte az orrát a támadónak, mikor kilőttem egyetlen csövemet rá. A nehéz golyó belevágódott a nyaka tövébe, de nem tudta ez sem megállítani. A következő pillanatban belémreccsent; ilyen érzés lehet, mikor egy mozdony átmegy az emberen!

248

A BIVALY, AMELYIKNEK TIZENEGY ÉLETE VOLT!

Arra emlékszem, hogy felvágott, majd belepasszírozott a talajba. Elrepülő puskám pár méterre tőlem landolt a sárban, mindkét csöve kilőve. – Kapjátok el a farkát! – Kiáltottam többször is embereim felé. De egyik sem akarta élvezni ezt a kitüntetést! A nyomkövetőm elfutott, hogy hozza a vendéget, a nyúzóemberem meg eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Azt nem tudom, hogy mennyi ideig dolgozott rajtam a bivaly, félig ájultan ilyenekre nem szokott emlékezni az ember. Az egyetlen, amit tudok, hogy sohasem láttam a fejét, mert a szarvak mindig a földet szántották, hogy a szarvhegyeket alám feszíthesse, hogy felszúrhasson, vagy a homlokpajzsával taszigált, dögönyözött. Újból és újból védekeztem, hogy nehogy a földbe nyomjon, vagy a mellkasom alá kerüljön a szarva hegye. Ez úgy látszik elterelte a figyelmét, mert elkezdte a lábaimat megdolgozni. Arra emlékszem, hogy megfordultam és a hatalmas patáit a bikának direkt az arcomnál láttam. Aztán hirtelen egyedül lettem. Feküdtem a hátamon, össze-vissza jártak a gondolataim. De annyira magamnál voltam, hogy tudtam, nincs még vége a dolognak, ezért egy biztos helyet kell, keresek magamnak, mielőtt visszajönne. Pár méterre állt egy kis fa, alacsony ágakkal. Összetörve csúsztam a kezemen és a térdemen odáig. Ahogy megpróbáltam felkapaszkodnia a fára, erős, szúrós fájdalmat éreztem a lábaimban, és éreztem, hogy nem tudom használni őket. Lenézve lábaimra, hosszú sebek tátongtak rajta, amelyekből a szakadt inak, mint spagetticsomók lógtak ki. Arra gondoltam ekkor, mi volna, ha a bika visszajönne. Minden erőmet összeszedve húztam magam felfelé az ágakon. Amikor véletlenül egyszer felnéztem a következő ág után, látom, hogy a nyúzóemberem felettem ül, és rám mered. – Hol a bivaly? – sziszegtem feléje. – Shhh – válaszolt, és lefelé mutatott.

249

KAFFERBIVALYOK

Glen Cottar a kórházi ágyon

Lassan megfordultam, és valóban, alig pár méterre állt a vérző bika és bámul ránk. Pár perc múlva hallottam a terepjáró motorjának közeledését és az ágak recsegését. Gépkocsivezetőm valahogy utat talált a sűrűben. A bivaly még mindig ott állt, és a vendégnek még háromszor kellett lőnie, mire az óriás kimúlt. Már majdnem sötét volt, amikor a táborba értünk. Az érzéstelenség a lábaimban lassan átment égő, kegyetlen fájdalomba. Az egész testem égett, és úgy éreztem, mintha folyékony fémet öntöttek volna az Achilles-inamba. Ha megpróbáltam megfeszíteni, a fájdalom olyan erős lett, hogy majd a fogaim kitörtek, úgy összeharaptam őket. Szerencsére kaptam morphiumot. Embereim hirtelen összetákoltak egy hordágyat, ezzel tettek fel a terepjáró platójára. Nairobi felé még benéztünk

250

A BIVALY, AMELYIKNEK TIZENEGY ÉLETE VOLT!

Charles Lindbergh táborába, aki itt-tartózkodott egy fotó-szafárin. Lindbergh csak rám nézett, és ajánlotta, hogy minél hamarabb induljunk tovább Nairobi felé. Klein táboránál még 45 percig kellett alkudoznunk a Szerengeti Park őreivel, hogy kinyissák a kaput, hogy átmehessünk Nairobi felé. További késlekedések után, reggel hat óra körül, 13 órával a történtek után értünk a kórházba. Az orvosok rögtön operáltak. Bőr-átültetéseket végeztek, hogy a nagy sebeket befoltozzák a combomon. Hét hosszú hét után tudtam először mankókon menni. Amikor felépültem, dolgoztam tovább hivatásos vadászként. A baleset ugyan megviselt, de nem térített el hitemtől. De ezután még jobban respektáltam a kafferbivalyokat!

251

Dagonyából kikelt, figyelő fiatal

MEGVÁLTOZOTT IDŐK ÍRTA:

JÜRGEN JÖSCH FORDÍTOTTA: BOZÓKI LÁSZLÓ

A

bivalyvadászat mindig érdekfeszítő. Ez így volt régen is, és ez így van ma is. De mára már sok minden megváltozott, főleg a vélemények, amelyek erről az ősi vadról kialakultak. Egy erős bivalyszarv impozáns vadásztrófea. Az erőtől sugárzó, hatalmas fekete vadra vadászni „igazi”sport. Nem csoda, ha egy vadász legtöbbször, csak akkor érzi igazán magát „afrikvadásznak” ha egy bivalytrófea díszíti a falát. De a kereslet és a kínálat alakítja az árakat. Mivel a kereslet nagy, az árak állandóan emelkednek, évről évre. Ez nem volt mindig így. Amikor a 60-as évek elején Kenyába kerültem, a vadászvendég generállicencén (amely 55 vad lelövését foglalta magában, átszámítva 280 DM-be került) ebben négy kafferbivaly meglövése volt engedélyezve. Nagy volt a tiltakozás, amikor a Vadászati Hivatal 1964-ben a generállicencen 29-re csökkentette a lelövések számát. További lelövéseket külön

253

KAFFERBIVALYOK

kellett fizetnie. Akkoriban 20 DM-et kellett külön (nem nyomdahiba) fizetni egy bivalyért, amit a vendégek szívesen meg is tettek. Kivonat az 1964-es nairobi Német Kelet-Afrikai Vadász- és Szafári-iroda árlistájából 3 bivaly (kafferbivaly) db/20 DM

1 jávorantilop 80 DM

1 kiskudu 20 DM

1 oryx 20 DM

1 gerunuk (zsiráfnyakú gazella) 20 DM

1 klipspringer 20 DM

1 leopárd 280 DM

1980-ig nem voltak előírások, hogy a vendégnek milyen kaliberű fegyverrel kell vadásznia, meglőnie a kafferbivalyt. A legtöbb bivalyt a 9,3×62, 8×68, .318, .338, vagy sokszor a .30-06 kaliberrel lőtték a vendégek, ha a hivatásos vadász (White Hunter) egy .400-as (10,57 mm) feletti kaliberrel állt mögötte. A másik oldalon a hivatásos vadász rögtön elvesztette az engedélyét, ha a vendég a szafári alatt megsebesült, vagy valami baja esett. Valamikor 1969/1970-ben kezdtek megszűnni ezek a még mindig „paradicsomi állapotok”. Ekkortól kezdtek az állami tisztviselők rájönni arra, ha átalakítják vadászblokkokká a területeket, akkor abból több pénzt lehet bevenni, és saját zsebre is lehet „lecsípni” belőle. A blokkbérléssel és a kiadott lelövési tervvel megint drágább lett a vadászat. Ekkortól van az, hogy az egyes nagyvadnál kiszabott vadásznapokat kellett megfizetni, és a veszélyes nagyvadra előírták az alsó kaliberhatárokat, amely közé az elefántot, oroszlánt, kafferbivalyt, orrszarvút és a leopárdot sorolták. A megnövekedett árak mellett, természetes, hogy a vendégek kevesebb bivalyt lőttek. Azon kívül szokatlanul nagy „ágyúkkal” kellett lövöldözniük, amitől sokan tartottak. Kötelező lett a legalább

254

megváltozott idők

.375, azaz 9,5 milliméteres kaliber használata. Ettől az időtől kezdve megváltoztak a viszonyok és a bivalyvadászat felértékelődött, „veszélyes” lett. Azelőtt is a bivaly komoly ellenfél volt, de nagyobb félelem nélkül vadásztak rá. A Kelet-Afrikai Hivatásos Vadászok szervezetének mottója volt: „Nec timor, nec timeritas!” (Nem megijedni, nem félni!) Ma már ott tartunk, hogy Kenyában teljesen beszüntették a vadászatot. Tanzániában a hivatásos vadászokat bekényszeríthették a „blokkbérléses” szisztémába, ha területet akart. A Dél-Afrikai Unióban, Zimbabwében és újabban Mozambikban jórészt csak a nagyobb farmokon lehet vadászni kafferbivalyra. Valósággal kriminálissá, bűnözővé kiáltották ki ezt a békés vadmarhát. Elmondták mindenféle tobzódó, gonosz, ravasz bosszúállónak, aki minden vadászt megpróbál megölni. Vadászírók, mint Robert Ruark és „Karl May” Capstik felébresztették a bivalyvadászok félelmét. Divat lett, ha valaki bivalyt lőtt, azt dramatizálni, életveszélyes vadászatnak beállítani. Azt mondja nekem évekkel ezelőtt egy vadászfeleség: „A férjem szeretne egy kafferbivalyt lőni életében, de amint hallom Fritz barátunktól, aki veled vadászott bivalyra, hogy micsoda veszélyeknek voltatok kitéve. Megfogadtattam vele, hogy lemond a bivalyról!” Utána néztem a naplómban, amiben minden fontosabb dolgot feljegyeztem: „Negyedik vadásznap, Fritz, 9:40 órakor, bivaly 40,1/2 inch terpesztés, szügylövés, 10 éves, .458 Win. 2 lövés, első részleges köpenyű, utána teljesköpenyü. 50 métert ment még. Vendég happy!” Semmiféle veszély, vagy komplikáció nem ismert részemről! De van a bivalynál veszélyesebb vadfaj is. Az emberen kívül csak az oroszlán az ellenségük. Elég jól lát és felismer mindent, ami veszélyes rá, de a legjobb az orra, amiben igazán „megbízik”. Egészségesen nem támad emberre, és a tör-

255

KAFFERBIVALYOK

ténetek, hogy zárt flanxban támad az egész csapat, a mesék birodalmába tartoznak. Azok, akik ezt állítják, vagy valami hasonlót átéltek, azok valószínű véletlenül kerültek a menekülő bivalycsapat útjába. Tulajdonképpen veszély sohasem nem fenyegetheti a vendégvadászt. Ha az első lövése jól ül a szívben és a tüdőben, akkor nyugodtan megvárhatja, amíg a bivaly elkezdi az „utolsó dalát”. Egy sebzett utánkeresése csakis a hivatásos vadász és a nyomkövetője dolga. A vendég a háta mögött, ujjával a ravaszon sokkal nagyobb veszély, mint az előtte álldogáló sebzett bivaly a sűrűben. A vendég ideges, és azt várja minden pillanatban, hogy valami történni fog. Ha valami megmozdul elöl, máris vállhoz kapja fegyverét. Néha hihetetlen, hogy egy elugró bozótibak mekkora zajt csinál – egy kis duiker is –, ha a sebzett bivalycsapáján óvatoskodunk előre. Ha egy bivalyt a sebágyában felzavarunk és menekül (legtöbb esetben ezt teszi), egy pár pillanatig a hivatásos vadásznak is talány: „jön e felénk, vagy menekül?” Amikor új voltam a vadászatvezetésben, hagytam magam párszor megpuhítani, amikor egy vendég sebzett bivalyát meg kellett keresni. Az indoklás majdnem mindig így hangzott; „Meg kell értenie, ha később a trófeát a falra akasztom, nem azt az érzést érzem, hogy magam lőttem, ha most Ön egyedül végzi az utánkeresést.” Mindezt megértettem, és megengedtem, hogy velem jöjjenek. Míg egy szép napon egy francia vendég szó szerint lelőtte fejemről a kalapot, utána pár hónappal később egy .375-ös torkolattüze kiégette a szafári kabátomat a derekamnál, amikor előttünk elkezdett recsegni a bozót és a vendég felkapta a fegyverét, közben elhúzta a ravaszt. Ezután az esetek után visszavonhatatlanul a szafári megkezdése előtt a következő egyezségek kötődtek a vendégekkel: A vendég egyedül lő, tetszése szerint, minden macerálás és nyomás nélkül, én nem lövök vele együtt, de utána sem,

256

megváltozott idők

Figyelő, fiatal kafferbika

abban a reményben, hogy a vendég még egyszer lő a menekülő bivalyra. Viszont ha utána kell keresni, az csakis az én dolgom! A vendég ezután a másodnyomozómmal előremegy, és elállja az esetleg menekülő sebzett útját, (ha lehetőség van rá a biztosabb terepjáró platóján.) Az utánkeresés egyedül a nyomkövetőm és az én dolgom. Ezután minden vendég, mivel egyedül szeretné elejteni a bivalyát, és nem akart közösködni a vadászával, különös gonddal engedte el az első golyóját. Sebzett utánkeresésekor eddig mindig, és ezután is, a nehéz duplagolyósommal a magam javára tudtam és tudom eldönteni. De egy túl ideges vendégvadász a hátam mögött, ujjával a ravaszon, azt nem tudom befolyásolni.

257

KAFFERBIVALYOK

AZELŐTT ÍGY VOLT A vendégeknek több idejük volt akkoriban, egy háromhetes szafári a minimum volt. Ezért nem volt idegeskedés, ha valami mindjárt, elsőre nem sikerült. Ha nem sikerült elég közel kerülni a kiszemelt bivalybikához, vagy a bivalynak nem volt elég jó, vagy érett trófeája, akkor nem lett meglőve. Volt még elég vadásznap. A vendégek a megszokott antilop-kaliberrel lőtték nyolc- és kilencmilliméteresekkel „pontra pontosan” a bivalyaikat. A nagyobb kalibereken nem volt azelőtt céltávcső, tehát közelebbre kellett megközelíteni a nagyvadat, amely fontos tényező a vastagbőrűek vadászatánál. A bivaly, ha sebzett, komoly ellenfél, nem szabad lebecsülni. A régi hivatásos vadászok mielőtt elkezdtek vendéget kísérni, maguk is sok bivalyt lőttek, ezért több volt a tapasztalatuk.

MA ÍGY VAN A vendégek ma jól informáltak és felkészültek a bivalyvadászat terén, főleg sokat olvastak veszélyes utánkeresésekről. Videókat tanulmányoznak támadó bivalybikákról, ezért túl nagy a félelmük a „gonosz és vérszomjas fekete izomkolosszusoktól”. Tulajdonképpen már a vadászat előtt tele van a gatyájuk. Azonkívül a filmeken és fotókon a kafferbivaly túl nagynak, és nehezebbnek látszik, mint a valóságban. A könyvekben, beszámolókban „egytonnás” kolosszusokról beszélnek. A valóság az, hogy egy hivatalos mérésnél, egy bivalybikánál 862 kilót mértek élősúlyban. A marmagasságok is túl nagynak vannak feltüntetve. Nagyon zavaró, hogy rengetegen csak hétnapos – még rosszabb, ha ötnapos – szafárira jönnek, hogy „elintézzék” a dolgot. Már az első naptól nyomasztó az időhiány.

258

megváltozott idők

A legtöbb vendég mivel behatóan tanulmányozta az ide vonatkozó vadászirodalmat, vásárolt, vagy kölcsönzött egy új fegyvert egy erősebb kaliberben, amivel aztán a lőtéren fájdalmas tapasztalatokat szerzett, és ezért nem is nagyon ismeri még. Azt hiszi, hogy az erős kaliberrel, mégha nem is ül a golyó jó helyen, kiegyenlítődik a számla. Pedig egy 7×64, ha a bordák között átcsúszva, a tüdőt mindkét oldalon átüti, sokkal jobb mintha egy .416-os a gyomorban. Ehhez tartozik még, a legtöbb mai hivatásos vadásznak kevés a gyakorlati tapasztalata. A mai áraknál nem csoda, hogy egy fiatal hivatásos vadász nem engedheti meg magának, hogy bivalyra vadásszon, és tapasztalatokat gyűjtsön. Ha a vendége sebez egy bivalyt, akkor az idegessége még ráragad az amúgy is ideges vendégre. Ezért érthető, hogy örülni fog, ha még egy puska rendelkezésre fog állni az utánkeresésnél, és ezért megengedi, hogy a vendég vele menjen. Ez után olvasható az újságokban, hogy megint egy hivatásos vadászt, vagy a vendéget, egy esetben mindkettőt, egy „bosszúálló” bivaly megölte. Ha a dolgoknak utánajárunk (mint ahogy két esetben tettem), nem lehetett kideríteni a dolgok menetét. További vizsgálatoktól el kellett tekintenem biztosító tanácsra. Mint ahogy említettem, voltam én is hasonló helyzetben, marad a gyanú, hogy a vendég kezében elsült a fegyver, a kísérő vadász elesett, ezután a bivalynak már könnyű dolga volt, hogy elintézze a tehetetlen vendéget. Mindenesetre megállapítandó, egy halálos vadászbalesetnél mindig több nagy hibát követnek el a résztvevők. A véletlenek sorozata, halálos kimenettel, hibák nélkül, sokkal kevesebbszer fordulnak elő a bivalyvadászatnál, mint például az elefántvadászatnál.

259

KAFFERBIVALYOK

.500 A-Square kaliberű golyóspuska

Ennek ellenére a mesék nem szűnnek meg a bivalyvadászat körül. A ’70-es években a Kelet-afrikai Nagy Szakadékban, a Ma­ nyara tónál vadásztam egy vendéggel, az osztrák Draskovich Károly gróffal. Ültünk egy nagy kövön, és figyeltük az alattunk legelő bivalycsapatot, amely bekéssen legelt a reggeli napfényben. Két erős bika volt a csapatban, és mi kovácsoltuk a terveket, hogyan tudnánk lőtávolságra megközelíteni őket. Előtte New York-ról beszélgettünk, és tréfálkozva mondja a vendégem: – „A 42. utcában kell, hogy lakjon” – Ezzel azt akarta mondani, hogy a trófea terpesztése legalább a 42 inchet kell, hogy verje. A két trófea közül az egyik biztosan megütötte ezt a méretet és a másik bivalynak is nagyon impozáns crul-ja (szépen ívelő) szarva volt. Félkörben, lassan legelve haladtak a széllel szemben, és mi csúszva-mászva közéjük jutottunk. Ügyeskedtünk, ahogy lehetett, de nem tudtuk a bikákat lövésre kapni, mindig takarva voltak a többi bivalytól. Hirtelen megmerevedett az egyik öreg bivalytehén, bizonyára egy kis mozgást látott a fűben. Díszlépésben közeledett az egész csapat. Látszott, hogy nem emberre gyanakodnak, mert mi oroszlánmódra közelítettünk feléjük a fűben. Mivel

260

megváltozott idők

a szelünk jó volt, nem tudták, hogy mi mozog ott a fűben, ezért gyorsan közeledtek. Mwangangi – hátam mögött a másik puskámmal – rám vigyorgott kínjában. Vendégem a .375ösét magához szorítva szintén elkezdett nevetni. Azért túl közelre nem akartam a csapatot engedni, nehogy tényleg ránk lépjenek, ha köztünk levő távolság kevesebb lenne, mint 20 méter. Egyik-másik már csak 15 méterre volt, ekkor felemelkedtem, de csak annyira, hogy a bivalyok lássák, hogy hol is vagyunk. Egyik-másik felismerte, hogy emberrel van dolguk, ezért, ha vonakodva is, de nem tetsző hangokat adva menekülésre vették a dolgot. Mivel azonban felőlük fújt a szél, legtöbbje nem ismerte teljesen fel a riadalom okát, megálltak újból. Vendégem eddigre már felülve feltámasztotta fegyverét a nyomkeresőm vállára, és amint az egyik, éppen a szépterpesztésű és legszebb csavarodású szarvat viselő bivaly szabad lett, eldörrent a lövése. Nem sokkal később ott állva a zsákmányunknál, mosolyogva mondja: „Ugye mondtam neked ma reggel, hogy a 42. utcában nagyon szép lehetőségek vannak.” 20 évvel később, újból együtt vadászva, ajánlom neki, hogy másszunk a legelő bivalycsapat közelébe, mert csak így tudjuk a kiszemeltet „kipitykézni” a csapatból. Teljesen felháborodva förmedt rám; „Meg vagy örülve, ilyesmit én nem teszek, nem vagyok én életunt!” Idővel így megváltoznak a vélemények ugyanarról a dologról. Egy másik nagyon nagy hiba a mai bivalyvadászatokon, hogy túl messziről lőnek a vendégek. A mai nagy sebességű kaliberek .378, .416 és a .460 Weatherby Magnumok csábítóan hatnak a papírforma szerint energia- és ballisztikai adataikkal. De csak egy kicsit kell elcsúszni annak a golyónak a célzási hibák miatt, és máris megvan a sebzés és az ezt követő kellemetlenül végződhető utánkeresés.

261

KAFFERBIVALYOK

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE Jürgen, jó barátom, eddigi vadászatai alatt 297 kafferbivalyt, 2 szudáni szavannabivalyt, 3 vörös törpebivalyt és egy ázsiai vízi bivalyt ejtett el. Vendégeit kisérve 29 év alatt több mint 700 bivalyt hoztak terítékre. Tehát több mint 1000 bivaly elejtésében vett részt. A legnagyobb részt a saját zsákmányának 1972 és 1973-ban lőtte a Szerengeti szélén, a Dr.Prof. B. Grizmek által életre hozott „Ikomai húsprogram”-ban. Ezzel próbálták a környékbeli falvak lakosságát ellátni hússal, hogy vége legyen a Szerengetin a vadorzásnak. Én 1975-ben ismerkedtem meg vele, amikor első féléves tanulóidőmet töltöttem Franz Lang mellett, a Kenya hegyen, Nanyuki közeli vadászfarmon. Akkoriban ejtett el az ő vezetésével egy vadászszezonban 125 vadászvendég 181 kafferbivalyt! Egyetlen vendég sem ment haza érett kafferbivaly-trófea nélkül! Kisebbik fia Rainer, apja nyomdokaiba lépett és ma jó nevű hivatásos vadász Tanzániában. Két vadászblokkot bérel. Egyet a Manyara tó közelében, ahol a legnagyobb szarvú kafferbikák „teremnek”. A második blokkját a Seolus közelében, csak kafferbivaly vadászatára bérelte. Minden évben, októberben ott várja vendégeit, akik mind kivétel nélkül csak a kafferbivaly vadászata miatt jönnek hozzá. Jürgennel öt évvel ezelőtt találkoztam utoljára, dél-afrikai, Neilspruit melletti farmján, ahol egy hetet töltöttünk együtt, sokat adomázva, emlékezve az elmúlt negyven évről. Erről szól a következő fejezet.

262

megváltozott idők

Rainer Jösch katalógusának címlapja

263

Kurta szarvú, öreg bika

PORTRÉ EGY ÖREG AFRIKÁNUSRÓL: JÜRGEN JÖSCH

1

971-ben találkoztam először a nevével, a Budapesti Vadászati Világkiállításon. Neki volt a legnagyobb területe az egyéni kiállítók közül. Ahogy akkor mondogattuk: Ő már „megjött” Afrikából, amikor mi még csak elkezdtünk álmodozni róla. Később, 1975-ben személyesen is sikerült megismerkednünk. 1977 tavaszán, amikor Kenyában beszüntették a vadászatot, ő ott folytatta, ahol abbahagyta, ezúttal Tanzániában. Én visszamentem Németországba, és csak egy évvel később kaptam meghívást és munkalehetőséget szintén Tanzániában. Ő ekkor már az ikomai (nyugat Tanzánia) aranyéletét élte, vadászva és kisérve nagyszámú vendégeit az öt afrikai veszélyes nagyvadra, amely mindennel együtt jó tíz évig tartott. Én akkor Dr. Nagy Endre nagyvonalú vendégszeretetét és tanítgatását élveztem a Meru hegy lankáin. Amikor Kenya után Tanzániában is beszüntették a vadászatot, Jürgen is felhagyott az afrikai vadásztatással és áttette székhelyét Skóciába. Ott is vendégeket kísért, de ahogy megállapíthattam, főként maga vadászott! Láttam őzbaktrófeáinak egy részét. Pajtányi házban nem volt egy centiméternyi szabad falfelület sem, annyi volt ott az őzagancs. Amikor Skócia esős éghajlatát megunta, versenylótenyésztő lett

265

KAFFERBIVALYOK

Németetországban és a szomszédos Franciaországban. De a szíve csak visszahúzta Afrikába. (Meg gondolom az is „motiválta”, hogy a „lóra” csak ráfizetni lehet.) Úgy látszik, ez minden valamirevaló Afrikvadásszal megtörténik! Van valami, ami kitörölhetetlenül él ebben a „szektában”: az örök szerelem és vonzódás ehhez a földrészhez! Vándorlásai alatt végigjárta Afrika déli országait. Először Namíbiában próbált gyökeret ereszteni. De valahogy nem tetszett a félsivatagos, poros ország végtelen magánya. Feleségével éltek Zambiában, Zimbabwében, majd végül egy csodás farmot vásároltak a Dél-Afrikai Unió keleti csücskében, alig autóórányira a Kruger Nemzeti Parktól. Itt megtalálta azt, amit egy öregedő afrikavadász keres: a civilizáció kényelmét, és az ajtó előtt Afrikát, ha annak is csak kis, saját tulajdonú darabkáját. Sok éven keresztül itt éltek Carolinnal, angol származású kedves és megértő feleségével, és Jürgen első házasságából született nagyobbik fiával, Frankkal és annak fiatal feleségével. A farmot kiépítették, és egy 30 ágyas, kényelmes vadászhotelt építettek az egyik domboldalra, ahonnan gyönyörű volt a kilátás, és amely körül európai módon lehet vadászni. Cserkészutak, magaslesek, terepjáró állt a vadász szolgálatára, azon kívül uszoda várta és kényeztette el a vendégvadász családját, vagy a közeli kisvárosban, Nelspruitban lehetett felkutatni a szórakozási lehetőségeket. A dolgok jól is mentek, amíg egy napon, 1996-ban, nagyobbik fiuk, Frank, 35 évesen, egy autóbalesetben hirtelen meghalt. Jürgen ekkor akart nyugalomba vonulni és átadni a helyét a fiának. Évekig letargiában éltek és próbálták átvészelni a testi és lelki veszteséget, amelyet a fia hagyott maga után. Én már régebben kapcsolatban voltam vele és próbáltam hozzá vendégeket küldeni innen Európából, amelyeket csak

266

PORTRÉ EGY ÖREG AFRIKÁNUSRÓL: JÜRGEN JÖSCH

nagy rábeszélésre fogadott el. Míg aztán a múlt év elején egy levél jött tőle: –  „Lieber Láci, Gute Freund! – (Kedves Laci, Jó Barátom!) –  68 éves vagyok, elegem van a vendégek kísérgetéséből, keresek valakit, aki átveszi a dolgok irányítását a farmon és a hotelban. Ha érdekel a dolog, gyere, látogass meg, beszélgessünk.” – Március elején meg is érkeztem Dél-Afrikába, Nelspruitba. Szikár, egyenes alakja messze kimagaslott a vidéki repülőtér előtti parkolóban várakozók kis tömegéből. Örülve a találkozásnak, elkezdődött valami, amit mindenkinek kívánok, ha barátokat keres. Tíz napig, éjjel-nappal nosztalgiáztunk, emlékeztünk, anekdotáztunk. Volt miről! Mindketten ugyanazon körökben mozogtunk évtizedeken keresztül, így nem csoda, hogy ki nem fogytunk a történetekből. Az idős német házaspár, akiket úgy „mellesleg” kísérgettünk, és a bácsikát vadásztattuk, hasukat fogták nevettükben a két őrült afrikánus elbeszélésein. Megemlékeztünk mindenkiről, mivel Jürgen nagyon kedvelte a magyarokat: Dr. Rácz és Fuchs Antalokról, Nagy Bandiról (Dr. Nagy Endre) Kis Bandiról (Dr. Nagy Endre unokaöc�cse, fogadott fia, Schwend Bandi) gróf Merán Ferencről, gróf Windischgrätzről, Magyar Jóskáról (ekkor élt még szegény). És jöttek a régi emlékek. Néha jó volt, hogy a kocsi ajtói jól zártak, mert bizony kipotyogtunk volna nevettünkben a terepjáróból. Jürgen mesterien utánozott mindenkit: élethűen előadva mindnyájunk nyelvi nehézségeit, akcentusát, hanglejtését, és ömlött belőle az élmények tömkelege. Kitűnően énekelt, és egyfolytában „formában” volt. Esténként már örültünk, hogy a szobáinkba „menekülhettünk”. Javíthatatlan optimizmusa átragadt ránk is, és ha kínt ömlött az afrikai eső, úgy éreztük, hogy nemcsak a kocsi belsejében, de bennünk is süt a Nap. Szervezői készsége sohasem

267

KAFFERBIVALYOK

Krugerparki közös ebéd. Jobbról Jürgen Jösch, balról a szerző

hagyta cserben és tipikus német rendszeretetével minden nehézséget megoldott. Illetve nem is volt nehézség, mert már előtte és előre látta, hogyan kell kitérni a bonyodalmak elől. Kívánom mindenkinek, aki búskomorságban szenved, hogy csak öt napot töltsön nála! Garantálom, meg fog gyógyulni! Egyik délután fekszünk egy sziklaplatón, amely kellemesen adta vissza a Nap melegét a hűvösödő afrikai estében, és vártuk, hogy a túlsó domboldal bokrai közül a régóta figyelt öreg bozótibak kiváltson, és az idős német vadász elejtse. A hangulat szó szerint „paradicsomi”, és Jürgen megint elkezdett mesélni;

268

PORTRÉ EGY ÖREG AFRIKÁNUSRÓL: JÜRGEN JÖSCH

–  „Köszönöm a tavalyi segítséged a cserevadászatunk ügyében. Nagyon jól sikerült. Sellyén voltunk, és Jung Jenőék is voltak nálam, itt Afrikában. De azt tudod-e, hogy én már egyszer „vadásztam” Sellyén? Igaz, jó harminc évvel ezelőtt!” – Várakozóan nézhettem rá, és elkezdett mesélni; –  „Volt nektek egy földművelésügyi miniszteretek, aki 1970-ben Nyerere akkori tanzániai elnöktől kapott egy „elnöki (ingyenes) licencet, ami nagy megtiszteltetés ugyan, de ez még nem vadászat! Valami Földi, vagy Földes Lászlónak hívták”! (ami azt illeti, a két név, még ha hasonlóan is csengenek, nagy különbség van a viselőjük között! Szerző.) –  „Ezzel a „papírral” sokkmindent lehet elérni, de kell hozzá autó, sátor, fekete személyzet és egy hivatásos fehér vadász is. Nos, Bandi (Dr. Nagy) engem szemelt ki, és sikerült rábeszélnie, hogy vállaljam a Földes László miniszter úr, (uram bocsá´ akkor még elvtárs) vadásztatását. Cserébe, megbízható helyről biztosítottak, hogy Magyarország legnagyobb szarvasbikáját lőhetem meg!” –  „Az alkuba belemenve, 14 napig vadásztattam a miniszter urat, aki egy nagyon erős elefántbikát, egy sörényes hím­oroszlánt, kafferbivalyt, leopárdot és számtalan antilopot lőtt, és nagyon megelégedve távozott, újból biztosítva, hogy csak menjek, minél hamarabb, meglőhetem Magyarország legnagyobb szarvasbikáját stb., stb! Az egész kiadás a 14 napos miniszteri vadászatra jó 20 ezer amerikai dolláromba került, mert ez idő alatt nem fogadhattam más vendéget, pedig tele voltam megrendelésekkel. Ráadásul még a költségek, emberek bére, üzemanyag, blokkbérlet mind az én számlámat terhelte!” – ennyi még a hozzáfűzni való. Fél évvel később, szarvasbőgés idején, szeptember elején Jürgen ment, és fogadták is a Földművelési Minisztériumban, de a miniszter úr „házon kívül volt” majd letessékelték idős édesapjával együtt Sellyére. Ott várták is már őket,

269

KAFFERBIVALYOK

de rövid idő után közölték szerényen velük, hogy nincs „A” bikára kilövés, csak egy kisebb „B”-re! Magyarország „legnagyobbjáról” meg már szó sem esett! Először azt hitték, hogy rosszul hallanak. Csak hosszas huzavona, ide-oda telefonálás után lett megerősítve a dolog, legmagasabb helyről, (dr. Rácz Antal által) de a miniszter úr személyesen nem volt elérhető! Jürgen kénytelen volt beérni egy „borravalós” 8 kilós agancsú szarvasbikával, ami az akkori MAVAD árlista alapján 5000 DM-be került, (akkor kb. 2000 US dollár) és ezért ő 20 ezer dolláros vadászatot adott! Szóval így mulat egy magyar miniszter „úr”, aki mégiscsak egy elvtárs volt! Ez volt az egyetlen kellemetlen élménye a magyarokkal, akikhez annyi szép és kedves szál fűzi, és ha Magyarországra jött, amit mindig megtesz, ha Európában tartózkodik, mindig úgy érezte, hogy hazajön. A mese végére este lett, de az óvatos bakot nem láttuk meg aznap. Másnap reggel nekem is vadászatot ígért; – „Lőj már valamit!” – és én nem sokat kérettem magam: – Egy blessbakot elfogadok, ha nagyon akarod! – (Ennek a fajta antilopnak a szarva hiányzott még a gyűjteményemből!) Másnap kora hajnalban már a teraszon találtam, a nagy fügefa alatt, amint óriási csillagvizsgálónyi „periszkópjával” az alattunk elterülő, reggeli napfényben úszó rétet vizsgálgatta, ahol vagy 50 antilop legelt. –  „Megtaláltam a bakod, majd reggeli után rácserkészünk!” Úgy is lett. A hatalmas afrikai reggeli után, kellemes fél­ órányi séta után a vadasparkra emlékeztető környezetben, ahol vagy tízféle antilop, zebra, zsiráf és nyala legelészett, nem volt nehéz megtalálni a keresett legjobb szarvú bakot. Meglőni meg gyerekjáték volt, főleg egy ilyen tapasztalt vezetővel. Délutánra megint bevonultunk a hatalmas trófeate-

270

PORTRÉ EGY ÖREG AFRIKÁNUSRÓL: JÜRGEN JÖSCH

.458 Win. Magnum kaliberű Heym duplagolyós csőszája. Mellette egy „szokványos” 9,3×74R duplagolyósé.

rembe, ahol Jürgen gyönyörű Afrika-gyűjteményének a nagy része volt kiállítva. Tizenkét afrikai vadfajnak tartja a rekordját a Rowland Ward´s rekordok könyvében. Úgy ismeri Afrikát, mint nem sokan manapság! Mint férfiak körében általában, előjött a szó kafferbivalyokról, vadászokról, asszonyokról és fegyverekről; – „Ja, hozom a duplagolyóst!” – és 68 évével rohant fel a lépcsőn, mintha még 30 éves sem lenne. Mellette nem is lehet érezni az éveket. Felesége is ezt mondja! Aztán előkerült az ütött – kopott tokból a kissé már rozsdásodó, de még nagyon jó állapotban lévő .458 -as Winchester Magnum kaliberű Heym duplagolyós. „Ez is olyan, mint mi – kívül kissé megkopott, de belül még a régi!” – és ravaszkásan villan a szeme a szemüvege mögött, a megállapításomra. Elkezdünk puskát pucolni, és elpiszmogunk vele estig. De nem éreztük az időt, mert tele voltunk tervekkel, és állandóan többes számba beszéltünk. Csak pár nappal később, a hazautazás előtt kérdezem meg tőle, hogy miben maradjunk! Átfogta a vállam, és melegen megszorít: – „Amint tudsz, gyere! Megértem, hogy kötelezettségeid vannak a gyerekeid felé, de amint nyugdíjba mész, gyere, várlak! – Ezt a pár évet még kibírom!”

271

KAFFERBIVALYOK

Nehezen szállok be a Johannesburgba induló kétmotoros kis repülőgépbe. Szívem szerint itt maradnék, örökre! Otthon, márciusi hóesés, magányos, hideg lakás vár, és nagyon hiányzik az afrikai napfény, amely hajnalonta bearanyozta a tájat. De legjobban Öreg Barátom meleg tekintete hiányzott, és azóta is hiányzik!

272

PORTRÉ EGY ÖREG AFRIKÁNUSRÓL: JÜRGEN JÖSCH

273

Első bivalyommal

AZ ELSŐ 1975. DECEMBER 10. KENYA

A

nagy Jumbó repülőgép álmosítóan, halkan dorombolt, mégsem tudtam elaludni a hosszú út alatt. A régi álom beteljesedés felé közeledett. A kis ablakon keresztül az éjszaka sötétjében lehetett látni alattunk a kígyózó szavannatüzeket. A látóhatár egyre világosabb lett. Mire kivilágosodott, a felhők fölé nyúló Kenya hegy havas szikláit is megláttuk. Oda készülünk, annak északi lábához. Hivatásos vadászunk már várt bennünket a nairobi repülőtéren. Gyors útlevél- és vámvizsgálat, csak futólag nézik meg puskáink számát, minden rendben, mehetünk. (Ma már ez is egészen másképpen történik!) Északnak fordul a Toyota terepjáró orra. Átszáguldunk a nyüzsgő fővároson, és nemsokára elérjük az Egyenlítő vonalát. Aztán a vadászkönyvekből ismert helyiségnevek következnek; Thika, Nyeri. Nanyuki után még autózunk vagy 30 kilométert, aztán lehajtunk a jó betonútról. Már a hátunk mögött emelkedik a Mount-Kenya havas csúcsa. Hamarosan megtaláljuk egy völgyben megbúvó sátortáborunkat, ami már készen várt bennünket. Sőt, rövid pihenés és mosakodás után, a forró leves is az asztalon gőzölög. Egész úton ismerkedem a környezettel, emberekkel. Annak ellenére, hogy annyit olvastam róla, így személyesen átélve minden más, tömörebb, izgatóbb és szebb. Sokkal

275

KAFFERBIVALYOK

Fekete kísérőnk állandóan ellenőrzi a szélirányt hamus zacskójával

szebb! Első pillanattól kezdve „otthon” érzem magam! Kellemesen ingerelnek a szagok, színek, amelyek kitörölhetetlenül megmaradtak bennem. Élvezem a langyos, illatos szelet, amely állandóan simogatja arcomat, és feledhetetlenné teszi számomra Afrikát. A gyerekkori álom beteljesedett! Eljutottam Afrikába! De milyen hosszú volt, és milyen göröngyös az út idáig, azt csak kevesen sejtik, vagy gondolnák. A szokásos ebéd utáni szunyókálás most az egyszer elmarad. Kicsomagoljuk dolgainkat, felszerelésünket összeállítjuk. Puskáinkat, töltényeinket előkészítjük a következő szép napokra. Mert mondanom sem kell, hogy szépnek ígérkezik a folytatás. Táborunkból mindenfelé kocsinyomok vezetnek a tüskés, kisebb dombokkal tarkított pusztaságba. Még a sátorajtóból látunk egy jókora csapat bojtosfülű oryxot. Vezetőink csak legyintenek; – „Mama, totó”– „As�szonynépség, gyerekekkel” – Az első megérkezés öröme után bekapjuk a már kész ebédet, és egy kis „fegyveres

276

az ELSŐ

nézelődésre” indulunk, hogy esetleg kipróbáljuk fegyvereinket is. Alig hagyjuk el a tábort, hosszú feketénk dobol a kocsi tetején. – „Swala” – Impala! – Társam egy fekete vezetésével otthagy bennünket a kocsinál, és a bokrok takarásában csúszik-mászik vagy 100 métert. Csattan a lövése és a jó bak eltűnik a magas, száraz fűben. – „Na, a vacsoránk már megvan!” – nyugtázza hivatásos vadászunk. Társam ottmarad fényképezni, mi továbbindulunk még egy kicsit körülnézni a környező dombokon. A következő nagyobb emelkedő alján visszahagyjuk a terepjárót. Gyalog másszuk meg a hegynek is beillő dombot. Legnagyobb meglepetésünkre, amint lenéztünk a vízmosásba, ott egy magányos bivalybika legelt. Nagy a csodálkozás, még hivatásos vadászom és fekete kísérőink sem számítottak erre a meglepetésre. Hamar készen van a haditerv, vadászom csak bólint egyet beleegyezésül. Jót kerültünk, mire szelünk jó lett és sikerült hátulról, vagy 60 méterre megközelítenünk a bikát. Egyenesen, tőlünk elfelé haladva komótosan legelt, közben néha morcogott. Már vagy 15 percet vártunk, mire lépett egyet jobbra. A szálkereszt az utolsó borda mögött megállt. – Csak nem elhibázni! – ez jár állandóan a fejemben, miközben jócskán ráz már a vadászláz! – Micsoda alkalom! Első nap Afrikában és mindjárt első vadnak a leghőbben áhított kafferbivaly! – Elcsattan a lövésem és a Mauser golyója orra ejtette a nehéz bikát, de az újra felpattanva már el is tűnt a bokrok között, megpróbál hegynek futni. Ki akarna kapaszkodni, de fordul vissza, nem bírja! Még mielőtt beugrana a vízmosás alját sűrűn borító nádasba, második lövésem csattan. Miután a második golyómat elengedtem, annyira feloldódott bennem a feszültség, hogy úgy éreztem magam, mintha mindig ezt csináltam volna, annyira megfogott a vadászat han-

277

KAFFERBIVALYOK

A szafáricsapat az első bivalybikámmal

gulata. Természetesen az otthon elejtett vaddisznók sokban hozzásegítettek, hogy minden „olajozottan” működjön. A bikám még megy vagy 50 métert, aztán nagy recsegéssel eldől. Az a bizonyos „halálbőgés” amiről már annyit hallottam és olvastam, szorongatja a torkomat. Még vadászom szája széle is remeg, pedig sokat próbált legény lehet! Ez a búcsúdal az élettől annyira fájdalmas és megrázó, hogy azt leírni nem lehet. Az ilyen élmény úgy látszik, hasonlít az első szerelemre: annak az „íze” is a legédesebb volt és addig emlékszünk rá, amíg élünk! Azóta sok bivalyt sikerült elejtenem, vagy részese voltam a meglövésének, de mind a mai napig hatása alá kerít ennek a tiszteletreméltó nagyvadnak az élettől való búcsúja.

278

az ELSŐ

Feketéink köveket dobálnak arra a helyre, ahol utoljára hallottuk a bikát. Még a biztonság kedvéért egy fára is felmásznak a domboldalban, onnan bizonyosodnak meg, hogy nem él már a magányos remete. – „Kufa!” – Halott! Vállveregetés, kézrázás, fehér fogsorok villogása. Mint a mesében! Mintha nem is velem történt volna meg az egész, mert nekem veregetik a vállam, és rázzák a kezem. Egy kis szomorúsággal vegyes vadászöröm uralkodik el rajtam amint magunkra hagynak, amíg elmennek a terepjáróért. – Ilyen egyszerű az egész?! – Ilyen gyorsan bivalyt lőni, amiért annyi éven át epekedtem?! Hiszen tegnap még Európa autógázos levegőjét szívtam, ma délután meg már kafferbikát lőttem! Első puskalövéseimmel!? Afrikában?! – Hihetetlen! – Ennyi volna? Az álom gyorsan beteljesült, talán kicsit túl gyorsan is! Simogatom a rücskös homlokpáncélt, és a szomorúságtól peregnek a könnyeim, amelyek egy kicsit az öröm könnyei is voltak. 1975-ben még ezek voltak a nagy álmai egy kis magyar vadásznak, akinek szinte semmi esélye sem volt előtte, hogy kijusson, és vadászhasson Afrikában. És most itt van! Beteljesedett! Az első élményeket követték a többiek. De megunni mind a mai napig nem tudtam, és amint az alkalmat és az anyagiakat össze tudom hangolni, ma is ugyanolyan lelkesedéssel megyek utánuk, mint negyven évvel ezelőtt. Megmaradt a vágy, amely újból és újból visszavisz Afrikába: a KAFFERBIVALYOK! Mert úgy látszik rám is érvényes Harry Selby-nek, a fehérvadászok Nagy Öregjének a mondása, amelyet Robert Ruark oly jól írt le: – „Ezután csak bivalyra akar majd vadászni, semmi másra! Ez olyan, mint egy betegség! Bivalyra addig vadászik az ember, amíg meg nem hal! Ebben van valami különleges, ami azt jelenti, hogy intelligens férfiakból rövid időn belül idióták lesznek! Mint belőlem például!”

279

Bivalyvadász koromban – 1978. Meru hegy, Tanzánia

VÉREBVEZETÉKKEL KELET-AFRIKÁBAN 1978–79 EZT A KIS ÍRÁST NÉHAI TANÍTÓMESTEREMNEK ÉS KEDVES BARÁTOM EMLÉKÉNEK, † DR. NAGY ENDRÉNEK AJÁNLOM

V

adásztársaim közül talán kevesen tudják, hogy Dr. Nagy Endre, a neves Afrika-vadász, kiváló ismerője és tenyésztője volt a hannoveri vérebnek itthon, és már a németországi évei alatt is. Munkásságának érdekessége volt, hogy egyedül csak ő tartott Afrikában vérebet, és szerette volna a használatát bevezetni egész Afrika szerte, természetesen olyan területen, ahol nem volt cecelégy-fertőzöttség. Sajnos ez csak egy kísérlet erejéig sikerült, aminek én is részese lehettem. Nagy élményeket, és sok újat tanultam abban a két évben, amikor Bandi bácsi fővadásza és titkára voltam. Annak idején, 1979-ben, kis írás erejéig leírtam a kelet-afrikai vérebes élményeimet, amely megjelent a jó nevű német szaklap, a Wild und Hund hasábjain, (1979. 82. Jahrgang Nr.: 11.) négy oldal terjedelemben, amit írásom végén mellékelek. Ma úgy érzem, ha késve is, de érdemes közreadni magyar nyelven is ezt a megemlékezést. Ezzel is tisztelegve, fejet hajtva egy Nagy Magyar Afrika Vadász és a Vérebvezető, Dr. Nagy Endre emléke, munkássága előtt. Íme, az akkor írtak: Akinek valaha volt egy jó vadászkutyája, aki sok szép élménnyel gazdagodva és eredményekkel

281

KAFFERBIVALYOK

† Balogh Péter grafikája a merui vadászterületről

megrakodva gondol vissza a vadászéletére, az tudja igazán értékelni, hogy milyen jó érzés biztosra menni, hogy szárnyazott, vagy törött lábú vadja megkerüljön. Aki vér­ebbel dolgozott, az tudja csak igazán értékelni kutyája nagyszerű orrát, képességeit. Milyen bosszantó és lelkiismeretet furdaló érzés, mikor a megsebzett nagyvad nyoma mellett a vércseppek egyre kisebbek és egyre ritkábbak lesznek, majd végül megszűnnek. A sebzett vad valahol egy sűrűben hangtalanul kínlódik sebágyában, vagy már kimúltan, dermedten fekszik és elvész örökre. Dr. Nagy Endrét is egy ilyen kellemetlen, keserű csalódás késztette tettekre. Pár méterről kétszer is belelőtt egy bivalybikába, kannaszám folyt a vére, mégis elment, sohasem lett meg! Ekkor határozta el, hogy kerít egy használható vérebet, és európai mintára megpróbálja azt az afrikai vad

282

VÉREBVEZETÉKKEL KELET-AFRIKÁBAN 1978–79

utánkeresésére betanítani. Így került 1959-ben Mbogo nevű hannoveri véreb, a Meru hegy erdeibe, az akkori Tanganyikába, a mai Tanzániába. Mbogóval Dr. Nagy Endre évekig eredményesen vadászott és kereste meg vendégei, valamint vadásztársa sebzett vadjait. Egy alkalommal Bandi bácsit egy sebzett bivalybika a szarvára vette, és összetörte a vállát, lapockáját! Mbogo kutya mentette meg a biztos végtől azzal, hogy ugatva támadta a bivalyt, amely felhagyott a sebesült halálra tiprásával! Dr. Nagy így is hónapokig nyomta az ágyat súlyos sebeivel. Mbogo örök vadászmezőkre való költözése után egy finn kopó és egy hannoveri véreb-keverék került a Merura segítőtársnak. Bandi bácsi kezdetben sokat mérgelődött ezzel a kutyával. Jó orra ellenére csak a meleg nyomot követte, a vércsapa nem nagyon kötötte le. A kopóvér erősebb volt, mint a hannoveri. Közben érkezett Európából egy tisztavérű hannoveri szuka. A két kutya frigyéből származó kölykök már jobb tulajdonságokkal rendelkeztek. A könnyebb, kitartó hajszákra kiválóan alkalmas kopó-termet és a hannoveri jó orr ötvöződött. Az új kölykök csaholó, állító munkájuk sokszor megkönnyítette a vadász dolgát, ha a sűrűkbe kellett bebújni a sebzett vad után. Hogy miért, azt nem tudom, de sejtem, hogy a fejformájuk miatt Libának és Gyűszűnek keresztelték el őket. Akkor, amikor az első bivalybikámat ejtettem el, ott a Kenya hegy lábánál, Franz Lang hivatásos vadász nagyszerű segítségével, nagyon boldog, de egyben nagyon csalódott lettem. Boldog, mert a régi gyerekkori álmom beteljesült, és csalódott, mert a dolog nagyon ízlett, és én akkor még nem tudtam, hogy lesz-e folytatás? Lesz-e még Afrikában, bivalyos napokban részem? Aztán a SORS megajándékozott, kegyeibe fogadva elhalmozott minden jóval, amit csak egy kis magyar vadász kívánhat magának: Meghívást kaptam Tanzániába, Dr. Nagy Endrétől, hogy dolgozzak vele, nála. Az akkori első

283

KAFFERBIVALYOK

Bivalycsapat a Meru aljában

bemutatkozásomnak szerencsére folytatása is lett, és rövid félévi európai tartózkodás után, hosszabb időre leköltözhettem az Usa-Riveri településre. Így 1978–79-ben dolgoztam a Merun, Dr. Nagy Endre jóindulatát és irányítását élvezve. Megbízatásom, illetve az volt feladatom, hogy a Meru-hegy oldalában elterülő 25 ezer hektáras vadászterületet, amely Dr. Nagy Endre bérleménye volt, vezessem, annak további kiépítése, ellenőrzése, vendégek kisérése – és ami ezzel járt –, vadásztatása volt. Dr. Nagy Endre fenntartott még a hotelja mellett egy nagyszámú állatot befogadó vadasparkot. Nagyobbrészt antilopok éltek a parkban, de ragadozók is voltak szép számmal, így 4-5 oroszlán, 2 leopárd, 3-4 gepárd, 2 krokodil, valamint ragadozó madarak, és vagy 20 rózsaszín pelikán. Ezeknek az etetéséhez húsra volt szükség, sok húsra. (Legtöbbet a pelikánok fogyasztottak!) A legfelsőbb Vadászati Hivatal engedélyével, egy külön engedélyre ejthettek el a sztyeppén

284

VÉREBVEZETÉKKEL KELET-AFRIKÁBAN 1978–79

antilopokat, és a merui bérelt területükön kafferbivalyokat, valamint kis számban antilopokat és varacskos disznókat. Munkám elismeréseként és „természetbeli juttatásként”, mondhatnánk fizetségként, hamarosan „szabad puskát” kaptam, ami azt jelentette, hogy a „húsbeszerzés”, amely a ragadozók élelmezését szolgálta, rám hárult. Ez nem volt kevés munka, még Afrikában sem, ha a heti kafferbivaly vagy három nagyobb antilop elejtését számítom. Mert azért „mindent” nem lőhettem, ami a területünkön előfordult. Így zebrát, vizíbakot, vízilovat, elefántot. A sztyeppei vadászatokon pedig csak gnút, grant-, és thomson gazellát. A „hegyen” pedig csak kafferbivalyt, bozóti bakot, varacskos disznót, bozóti disznót és vörös duikert. Bandi bácsi magas korára, és gyenge egészségi állapotára való tekintettel – akkor lehetett 65 éves, még rám ruházta a két fiatal, energiával teli véreb vezetését, gyakorlatoztatását is. Egy késő délután vehettem át a vezetéket. A rálövés helyét és a vad nyomát sem találtuk meg a mellig érő, a le­ égetés után frissen sarjadó, sásos elefántfűben. Mégis megpróbáltam, bízva a kutyák jó orrában, hogy találunk valami nyomot, lőjelet, vért. Sajnos Afrikában gyorsan besötétedik és így eredmény nélkül maradtunk. A következő hetekben, hónapokban sokat dolgoztam a kutyákkal. A két kutya mindig nagy kedvvel feküdt bele a hosszúra engedett vezetékbe. Bivaly-, vagy antilopvérből mesterséges csapákat fektettem le, azon is gyakoroltunk, de mivel naponta vadásztunk, mindig volt elég lehetőség, hogy sebzettet, vagy akár már dermedt vad előző csapáját követve, felleljük azt. Pár hónap alatt sokat fejlődtek a kutyák, de én is megízleltem az afrikai vérebvezetői munkát, amelyet itthon, Sas Emil mellett volt részem elsajátítani, gyakorolni. Nagy előny volt a kutyák számára, hogy már Afrikában szü-

285

KAFFERBIVALYOK

lettek, így jobban hozzászoktak az éghajlathoz. Nagy veszély volt viszont, ha vezeték nélkül szabadon kerestettünk, mert a leopárd a sűrű őserdőben mindenhol megtalálható. Vigyáztunk is rájuk, nehogy bajuk essen. Sajnos a két fiatal kutya apját, az öreg Firnet is egy leopárd ölte meg, évekkel azelőtt. Igaz, a kutya maga volt a megtestesült engedetlenség. Amikor csak tehette, a saját szakállára hajtotta a vadat. Egy ilyen „önkényes” kirándulása alkalmával végzett vele a pet�tyes nagymacska. Két kutyával dolgoztunk egyszerre. A sebzett bivaly, vagy varacskos kan bizony kemény dió egy kutyának, ketten jobban boldogultak. Bivaly sebzése esetén, amint a kutya látható érdeklődéssel követte a csapát, lecsatoltuk a vezetékről, mert ki tudja, hogy melyik bokor mögött áll a keresett. A kutyák megtanulták az önálló munkát, csak rá kellett vezetni őket a dolgok nyitjára. Egypár eredményes utánkeresés után már tudták, hogy mi a dolguk. Amint Liba elérte a sebzett vadat, mert ő volt mindig a vércsapa kidolgozója, és elkezdte állóra csaholni, akkor Gyűszűt is utána engedtük. Egyszer sem fordult elő, hogy a vércsapáról, ha az már több órás is volt, a szabadon dolgozó kutya letért volna. Pedig biztos, hogy a csapát már másik, egészséges vad nyoma is keresztezte. Mind a mesterséges, mind a valódi vércsapán Liba remekelt kitűnő orral. Igazi kedvvel, lendülettel, talán túlságosan is nagy lendülettel vetette magát bele az utánkeresésekbe. Bandi bácsinak Liba volt a kedvence, ami nem volt véletlen, mert kitűnő, néha brillizzó orra volt. Mégis, nekem Gyűszű jobban tetszett a maga nyugodt természetével. Könnyebben vezethető, jobban alkalmazkodó, és ragaszkodóbb volt. Sajnos, kölyök- és serdülő korukban, amikor eldől egy kutya viselkedésének a kialakítása, nem elég következetesen foglalkoztak velük. Így az alapidomítás elmaradt, illetve az hibásan történt meg. Jómagam csak megpróbáltam befolyásolni,

286

VÉREBVEZETÉKKEL KELET-AFRIKÁBAN 1978–79

Raphael első merui bivalybikámmal

illetve javítani, amit még lehetett. Igyekeztem egy kicsit rájuk hatni, fékezni fiatalos lendületüket, ami talán sikerült is. Arról nem tudtam leszoktatni őket, hogy fel-felugráljanak örömükben az emberre (látszott, hogy a kutyákhoz egy nem értő „női kéz” is volt a dologban!), de reggelente a rövid pórázon külön-külön fél órát kellett láb mellett sétálniuk, hozzáigazodva az én gyaloglói sebességemhez. Mivel Liba egy igazi individualista volt, rettenetes unta és utálta ezeket a reggeli fegyelmező gyakorlatokat. Pár hét után azért elértem, hogy cserkelések közben már nem húzott annyira, és megtanulta, hogy az orra ne érjen előrébb a bal térdemnél. Fogékonyak voltak mindenre, ami mozgott, és lehetett rá vadászni, vagy legalább megkergetni, megugatni. Reggelen-

287

KAFFERBIVALYOK

te nagy szórakozásuk volt, ha a ház előtt legelő szamarakat „megmozgathatták”! Persze a szamarak nem mindig „vették a lapot” és néha megunva a molesztálást, megfordították a dolgok menetét! Ők kergették meg a kutyákat, hogy azok fülüket-farkukat behúzva menekültek a házba, vagy az én lábaim közé. Így rájöttek kutyáink, és ez nagyon jó lecke volt, hogy nem mindig ők a győztesek. Később ez a sebzett bivalyok, vagy varacskos disznók utánkeresése közben elég tanulságul szolgált, hogy vigyázzanak magukra. Viszont nagyon nem szerették a feketéket, és igazi „vérebek lettek” ha megláttak egyet is. Csak a házba bejáró boyokat fogadták el, úgy-ahogy. Ha valamelyik új fiú volt, amellé oda kellett állnom az elején, egy vesszővel a kezemben, hogy békén hagyják a megrettent négert. Még akik nap mint nap velünk jöttek a kocsin, azok is féltek az udvarba bejönni. A házba meg senki sem, mert éjszakára el voltak engedve és beosztva őrségre a bejáratokhoz. Talán másfél, két hónappal megérkezésem után történt, hogy úton voltunk a merui vadászterületünk felé, ami jó 5-6 kilométerre volt az usariveri településtől, ahol laktunk. Minden alkalommal az út mellett fekete gyerekek álltak és integettek. Amikor a Land Rover ablakából kilógó, és lobogó kutyafüleket meglátták, ismerve a kutyák rossz hírét, félelmükben elkezdtek futni, hogy elrejtőzzenek. Ezúttal az egyik ablak kicsit jobban nyitva volt, ahol Liba élvezte mindig a hűvösebb szelet és a beáramló szagokat. Ahogy meglátta a szaladó gyerekeket, átpréselte magát a nyíláson, és a hevesvérű kutya kiugrott a haladó kocsiból! Teljes erőből a fékre tapostam és ugrottam is egyben kifelé a kocsiból, és minden erőmet összeszedve, egy nagyot ordítottam a kutya után, aki már majdnem beért egy lassabban futó fekete kislányt. Közbelépésemnek szerencsére (úgy látszik elfogadott ekkorra már falkavezérnek) lett is hatása! Liba meglepeté-

288

VÉREBVEZETÉKKEL KELET-AFRIKÁBAN 1978–79

sünkre, hívásomra nagy kanyart kerítve futott vissza hozzám, Bandi bácsi legnagyobb megkönnyebbülésére! Dr. Nagy teljesen „maga alatt volt”, mert még nagyon élesen élt emlékezetünkben, hogy pont Liba volt az, aki a benzinkútnál tankolás közben a benzinkutas, gyanútlan fekete fiút szó szerint megskalpolta, amikor az a nyitott kocsiablak előtt ment el. A fiúnak visszavarrták a fejbőrét, és ezek után már óvatosan, de nevetve járta körbe, nagy ívben kikerülve a „kutyás” ablakokat, ha tankolni álltam oda a benzinkúthoz. Azért volt kedve nevetni a fiúnak, mert Bandi bácsitól olyan hatalmas baksist kapott, ami a fiú társadalmi rangját nagyban megemelte a falubeliek előtt, mivel a falu összes férfitagja (de lehet, hogy másneműek is) egy hétig részegek voltak a „fájdalomdíjból”! Liba különösen éber, és vigyázó volt. Mégsem tudta megakadályozni azt a balesetet, ami egy évvel azután történt, hogy én már visszautaztam Európába. Ahogy Dr. Nagy később elmesélte nekem, már este beengedte a szobájába, mert Liba ott szokott feküdni az ágya előtt éjszakánként. Nagyon nyugtalan volt a kutya ezen az estén. Dr. Nagy többször fel is kelt az éjszaka folyamán, lámpát gyújtott, de nem látott semmi különöset. Csak reggel értette meg a kutya nyugtalanságának az okát, amikor a sarokba állított kemény bőrből készült csizmáját akarta elvenni, mert azok egyikéből felemelkedett egy fekete köpködő kobra feje, és egy méterről teleköpte Bandi bácsi szemét a mérgével. Pár napig nem látott, de az orvosi ápolás után visszanyerte látását. A kígyót a feketék agyonverték, szerencsére nagyobb baj nem történt. De így is kemény dorgálást kaptak a takarítók, hogy amíg dolgoztak a házban, nyitva hagyták az egyik bejárati vasajtót a meleg miatt. Tudni kell, hogy a kígyók sem szeretik a nagy meleget, annak ellenére, hogy hüllők, amikor nagyon tűz a Nap, elbújnak, ha lehet valami

289

KAFFERBIVALYOK

Ha utánkeresésre került a sor, már csak négyen maradtunk. (Balról jobbra: Aszkári, Muhere, a Szerző és Liba.)

hűvösebb helyre, lyukba. Így talált ez a köpködő kobra utat a szobába, és a hűvös, de száraz bőrcsizmába. Emlékezetesek maradnak számomra az események, vadászatok, mert jobbára én vadásztam velük. A kutyák hiányos nevelése ellenére nagy biztonságot adott a jelenlétük. Végezve a munkámat, naponta ellenőriztük a területet és kontroll cserkeléseken legtöbbször egyikük-másikuk, rövid vezetéken velünk jött. De nem mindig. Így esett meg, hogy egyszer hárman cserkésztünk, Muhere és Aszkári, aki hivatalos személy volt, amolyan vadvédelmi rendőr, és én. Az engedélyezett bozóti bakomat akartam meglőni, ezért óvatosan jártunk az esős hegyi őserdőben. Sikerült is egy öreg

290

VÉREBVEZETÉKKEL KELET-AFRIKÁBAN 1978–79

bakot közelre becserkésznünk. Sajnos a .458-as Winchester Magnum kaliberű szolgálati fegyveremnek nagyon kemény volt a ravasza, és a teljesköpenyü lövedékkel egy „üres” lövést produkáltam. Ami azt jelentette, hogy a nagy golyóm nem roncsolt nemes szerveket, csak átszaladt a viszonylag kistestű vadon. A két feketém vérebet megszényenítő teljesítménnyel lepett meg! Alig-alig találtunk imitt-amott pár csepp vért, mégis megnyugtató biztonsággal tartották a sebzett csapáját. Ha elvesztették, mint a jó vérebek, elkezdtek körözni, míg valamelyikük rátalált a folytatásra. A jó 800–900 méteres csapázás után tudtam megadni a még lábon álló baknak a kegyelemlövést. Tehát akármekkora is a kaliber, ha „nem jó helyre” megy, nem ér semmit! A Tanzánia–Uganda közti akkori háborúskodás miatt nagy töltényhiányban szenvedtünk, ezért nagyon, de nagyon meg kellett gondolni minden egyes lövést. Bandi bácsi ezért hazaérve kérdőre is vont, hogy miért két töltényt használtam el egy bakra? De ha bivalyra vadásztunk, ilyenkor „feloldozást” kaptam, ha több töltény fogyott, mint kellett volna. A mi bőrünk fontosabb volt! Három puska állt rendelkezésemre, mint „munkaeszköz”, mivel pont a háborús állapotok miatt nem vihettem be a saját puskáimat Tanzániába. Így kaptam egy Mauser M98-as mintájú, .458-as Winchester Magnum kaliberű toló-forgózárast, amely rövid csövével nagyon kézre eső, pontos fegyver volt az őserdőben való vadászatoknál. Használhattam még egy ugyanilyen, szintén Mauser M98-as, toló-forgózárast, de hos�szabb csövűt, .375 Holland&Holland Magnum kaliberben, amelyet a sztyeppei vadászatokon használtam. Valamint egy Anschütz gyártmányú .22 Hornet kaliberűt, kisebb antilopok és páviánok elejtésére. Hogy a .22 Hornet milyen pontos volt, azt a következő pár sorban szeretném elmesélni: bozóti disz-

291

KAFFERBIVALYOK

Csapatom egy elejtett bivalyom trófeájával

nót is szerettem volna mindenhogyan lőni, az még hiányzott az afrikai gyűjteményemből, mivel mi európai vadászok köztudott, hogy milyen nagy „vaddisznóimádók” vagyunk. Pár varacskos disznót, így jó agyarú kocát és kant is sikerült már zsákmányolnom, de bozóti disznóra még csak lövést sem tehettem, pedig mondhatom azt, hogy éjjel-nappal a Meru őserdeit bújtam az ottlétem alatt. Egy délután Muherével ültünk az ingadozó kettesszámú magaslesen, amelyre ráfért volna egy kis felújítás. Tőlünk talán 4-500 méterre a kedvenc egyes számú magaslesén ült Dr. Nagy Endre, amelyet még Fuchs Tóni bácsi épített.

292

VÉREBVEZETÉKKEL KELET-AFRIKÁBAN 1978–79

Szép, verőfényes délután volt, amikor az útra kióvatoskodott egy nagy páviáncsapat. Azokat figyelgettük, de messzinek találtam, hogy biztos lövést adjak le egy basára. Ezért a karórám javításához kezdtem, mert már napok óta sztrájkolt. (Egy afrikai hivatásos vadásznak mindenhez kell értenie!) Éppen szétszedtem és próbáltam elindítani, mikor a mögöttem ülő Muhere nagyon halkan azt mondja: – „Nguruwe!” – ami magyarul „bozótdisznót” jelent. Felpillantva „fontos” munkámból, látom, hogy a nyiladék közepén, kb. 80 méterre, egy nagy fehérfejű disznó áll, de már indul is, és lassan becsúszik a túloldali sűrűbe. Ugyanakkor a másik oldalról kitolakodik egy másik fehér fej, ha nem is olyan nagy, mint az előbbi. Le sem véve a szemem a disznóról, a hátranyújtott kezembe Muhere már csapja is bele a puskát. Még gondoltam is, de jó volna a .22-es Hornettal lőni, mert a .458-assal erről a távolságra már nem biztos, hogy eltalálom a velem szemben álló keskeny disznófejet a kemény ravasza miatt, és akkor megint kapok Bandi bácsitól az eredménytelen lőszerfogyasztásomért! Bivalynál ez nem volt olyan fontos, ott 30 centiméteres körbe kellett „beletenni” a 33 grammos teljesköpenyü lövedéket a vadba. De egy 15 centiméter széles disznófej eltalálása gondot okozott volna számomra. Annyi időm volt, hogy kibiztosítsam a csőre töltött puskát és a velem szembe jövő disznót a „kacifántos” homloklövésem hasra ejtette. A golyó becsapódása olyan hangot adott, mintha egy vízzel teli légballont találtam volna el. Majd egy második golyót, egy teljesköpenyűt lőttem az erősen hánykolódó disznó szügyébe, mire az elcsendesedett! Nagy volt az örömöm miután leszálltunk a düledező lesünkből, és közelebbről megvizsgálva láttuk, hogy egy jó kant sikerült elejtenem. Még sötétedés előtt csattant Dr. Nagy állása felől is egy lövés, és így másnap reggel a ragyogó

293

KAFFERBIVALYOK

Közös terítékünk másnap reggel. Bozótibak és bozótdisznó.

napsütésben a disznóm mellé egy erős szarvú bozóti bakot is felravatalozhattunk, amely Bandi bácsi zsákmánya volt! A napi területjárások és átélt vadászélmények teljesen kitöltötték életemet. Azok közé a vadászok közé tartoztam akkor, és ma is, akik számára a vadászat nem kikapcsolódást, pihenést jelentett az egész heti megerőltető munka után, hanem azok közé, akik a vadászatban látják az életük értelmét. Szeretnek naponta valami izgalmasat, ha nem is vérfagyasztót átélni. Kint élni a természetben, hogy el-, és megleshessék titkait. Dr. Nagy Endrével egyre ritkábban tudtunk együtt területet járni. A szívbetegsége nem engedte. Esténként, ha megizzadva, porosan, fáradtan beértem az usariveri szállásomra,

294

VÉREBVEZETÉKKEL KELET-AFRIKÁBAN 1978–79

első utam mindig a hálószobája kerti ablaka alá vezetett, még ha szobáink egy folyosóról is nyíltak. Az ablakdeszkán való kopogtatásom után mindenről be kellett számolnom, a legapróbb részletekig. Ilyenkor mindig ígérte, hogy: – Holnap jövök veletek! – Aztán másnap reggel, amikor a kutyákkal a kertben gyakorlatozva az ablaka alá értem, újból kopogtam az ablakdeszkán, és vártam az aznapi időbeosztásunkra. Színtelen, fakó hangon szólt ki az ágyából: – Lacikám, menj egyedül, vidd a kutyákat is! Én az éjjel megint nem jól éreztem magam, pihennem kell! Aztán, ha egy szép napon mégis kijött a területre, az volt az ünnepnap! Észrevette, ha kisöpörtük a kedvenc magasleséhez vezető hosszú cserkészutat. Boldog volt, ha láttunk valami vadat. Még boldogabb, ha elejtett valamit. Ha együtt vadásztunk, mindig kikötötte, hogy ha bivallyal jönnénk össze azt én lőjem meg, ha varacskos kannal, vagy bozóti bakkal, azt majd ő. Nagyvonalú és szeretetreméltó volt a végtelenségig. Igazi vadásztárs, és önzetlen úriember! És tervezgettünk, álmodoztunk! Ekkor tanultam meg, hogy milyen öröm egy szép vadászterületet berendezni, kialakítani, vezetni. Ekkor értettem meg, hogy a vadászatban lehet „alkotni” is, ha valami olyasmit tudunk teremteni, ami máshol nem lehetséges, vagy nem értenek hozzá, nincs fantáziájuk, igénytelenek, és csak arra szorítkozik a tevékenységük, hogy szinten tartsák a területet. Bandi bácsi láthatóan élvezte a területen való tartózkodás minden percét. Örült minden madárnak, és kis virágnak. Akkor láttam, és ma már nagyon megértem, hogy búcsúzott mindentől, a vadászattól, Afrikától, a Földtől, és az ÉLETTŐL, ha nem is fájó szívvel, csak szeretettel! Mint ahogy én is ezt teszem ma, majd’ hetven évesen! Mert nagyon szép volt ÉLNI! Mert volt ÉRTELME az életemnek, mert VADÁSZHATTAM! De nem csak egyszerűen vadászhattam, hanem ÉRZÉSSEL, és

295

KAFFERBIVALYOK

Egyik bivalybikámat, amíg elmentünk a terepjáróért, a hiénák megcsúfították

ÁTÉLÉSSEL VADÁSZHATTAM! Ma már én is megértem, hogy amíg fiatal az ember, addig minden természetes, hogy van. Ha az ember elér és megél egy bizonyos kort, akkor elkezdi észrevenni az apróságokat is, hogy azok milyen szépek tudnak lenni. Ezáltal beteljesül, kerek lesz minden nap, minden perc, amit átélünk, mert ÉLÜNK. Teltek a napok, és én nap mint nap vadászhattam Afrikában. Ha a „kis” Bandi, Dr. Nagy Endre unokaöccse, akit örökbe fogadott annak apja halála után, és aki a vadasparkot vezette, annyit mondott: – „Nyama!” – akkor már tudtam, hogy a hűtőkben egy-két napra van hús. Ilyenkor intenzívebbé, nem csak nappalivá vált a területjárásunk, hanem „éjjelivé” is,

296

VÉREBVEZETÉKKEL KELET-AFRIKÁBAN 1978–79

mert igyekeznem kellett, hogy valami nagyobb vadat lőjek, ami nem is ment mindig olyan könnyen. Egy ilyen holdvilágos este Muherével, aki állandó kísérőm volt, felültünk egy magaslesre a kő- és földgáttal mesterségesen felduzzasztott kis tavunk közelébe. Gondoltuk, oda jobban járnak a bivalyok a víz miatt, és ott hamarabb találkozhatunk velük, mintha az őserdőt jártuk volna. Kis Bandi még délután kifuvarozott bennünket a magasleshez, és ígérte, hogy reggel korán értünk jön, meg esetleg a bivalyért, amit elejtek. A felduzzasztott tavacska nem volt messze tőlünk, jól oda hallatszott, amint egész éjjel az elefántok fürödtek és trombitáltak. Az ezüstösen ragyogó afrikai éjszaka millió zajával, zsongásával elálmosított. Már-már elszundítottam, mikor Muhere megszorította a karom! Előttünk, alig ötven méterre egy hosszú szürke test néha fel-felbukkant a bokrok között. Teljesen hangtalanul, szellemszerűen haladt. Még mielőtt bármire is gondoltam volna, Muhere már nyomta is a kezembe a Mausert és noszogatott: – Bwana, bogo hapa, kubwa szahna! – Piga! – Piga! – Uram! Bivaly, nagyon nagy! – Lőj! – Lőj! –Valahogy éreztem, hogy valami nincs rendben, ezért előbb a távcsövemet vettem a kézbe a puska helyett. Nagy lett a meglepetésem, mert egy óriási víziló járta éjszakai élelemszerző körútját! Azt hiszem azonnal kitaszítottak volna ebből a földi paradicsomból, mint Ádámot annak idején, ha meglövöm a tavunk egyetlen víziló bikáját. Persze Muherének semmi sem volt drága, ő csak a saját – és a nagyszámú családjának (volt vagy négy felesége) – hasára gondolt, mert ha már egy ilyen kéttonnás állat agyonlövődik, ők akár egy hétig is tele hassal heverészhettek volna a bádogkunyhóikban, nem törődve azzal, amit én kapok ezért a nem engedélyezett fegyverhasználatért. Ezen az éjszakán különben megint szerencsés voltam. A bivalyok megjöttek, és én „szépen” meglőttem egyet, amely

297

KAFFERBIVALYOK

Holdvilágnál lőtt bivalybikámmal

tűzben maradt! De ha már erről a magaslesről esett szó, el kell, hogy mondjak egy nem mindennapi esetet, amely állítólag itt történt meg: Akkor is Muhere volt itt fenn egy holdvilágos éjszaka egy másik magyar vadásszal, Eöry Miklóssal, a Magyar Nemzeti Múzeum preparátorával. Már több éjszakát kint töltöttek együtt ezen a lesen, de bivalyt nem sikerült lőniük. Újabb éjszaka következett, mert amíg jó holdvilág volt, mi bizony nem tudunk otthon, ágyban aludni. (Ma sem nagyon tudok!) Az idő mendegélt, és Miklósék – aki különben nekem is jó barátom lett később – élvezték a holdfényes afrikai éjszakát, közben iszogatták a magukkal hozott üveg söröket. Egyszer-

298

VÉREBVEZETÉKKEL KELET-AFRIKÁBAN 1978–79

csak megremegett a magasles! Miklós lenézett, és látja, hogy a létrán kúszik felfelé egy leopárd, szájában keresztben egy bozóti disznó malac! A meglepetéstől alig tudott szólni, vagy mozdulni! Majd amikor felocsúdott, a kezében lévő sörös­ üveggel orrba vágta a magaslesre felérő nagymacskát! A leo­ párd is meglepődhetett, és a magasból leugorva elejtette a zsákmányát, majd eltűnt a sűrű bokrok árnyékában. Még sokáig körbejárt a sztori! Volt, aki elhitte, volt, aki nem! (Én elhiszem, mert én is szoktam nagyokat mondani!) Minden negyedévben jött egy csoport a Mwékai Hivatásos Vadász és Nemzeti Parkok Személyzetét Kiképző Főiskolából pár napra, tanulmányútra. Az elméleti oktatást Dr. Nagy, a gyakorlati oktatást én tartottam. Ennek keretében ismertettük a tanulókkal az európai vadászati módokat, szokásokat, így a véreb munkáját is. Felhívtuk a figyelmüket, hogy a sebzett nagyvadat Európában a „jobb” helyeken vérebbel keresték és hozták terítékre, ha sebzésről volt szó. A tanulók nagyon kíváncsiak voltak mindannyiszor egy ilyen bemutatóra, ahol én már hajnalban 2-300 méteres mesterséges csapát fektettem le, és a csapa végére, egy előtte nap lőtt varacskos disznót, vagy egy antilopot, esetenként páviánt, de az is megesett – ha nem volt más –, hogy egy lenyúzott bivalybőrt, vagy bivalyfejet helyeztünk ki. Mindannyiszor nagy sikert arattunk az ilyen bemutatókkal. Dr. Nagy Endrének volt egy remek ötlete. Különben ő jó ötletekben sohasem fukarkodott. Szerette volna, ha a kutyái jól fel vannak készítve a „nagy napra” amikor az első „éles” utánkeresést fogjuk végezni a sebzett kafferbivalybikára. Mint már említettem, a kutyák majd’ minden nap, ha lehetőségük volt rá, megkergették, és ha lehet állóra csaholták a vadaspark takarmányhordó szamarait. Ezt a „jó” tulajdonságukat szerette volna Bandi bácsi felhasználni egy turpisághoz, mégpedig a következő képen: A tanulók érkezése

299

KAFFERBIVALYOK

Vérnyomon a véreb! Mögöttem a nagyszámú „korona”!

előtt egy nappal Muherével felhajtatta az egyik szamarat az Erdészházhoz, ahol az embereink laktak, és nekem is volt ott egy kis szobám. Hajnalban, ahogy kivilágosodott, lefektettem a bivalyvérből csepegtetett 300 méteres csapát, és amikor hallottuk az autók hangját közeledni, Muhere gyorsan kivezette a szamarat a csapa végére, és ott egy erdőfoltba jó erősen kikötötte egy fához. Miután megérkezett az ötven tagú vendégsereg, elkezdődött az oktatás, illetve bemutató. Én katonásan, komoly arccal jelentettem a terület vezetőjének, hogy hajnalban megsebeztem egy bivalybikát, amit jó volna megkeresni, még mielőtt a délelőtti tanítást elkezdenénk. Bandi bácsi ezt előadta a tanár uraknak és tanulóknak, amire izgatott moraj

300

VÉREBVEZETÉKKEL KELET-AFRIKÁBAN 1978–79

futott végig a társaságon! Még a leglustább tanuló is ott nyomakodott mögöttem, amikor Libuskát rátettem az „állítólagos” rálövés helyén a kivezető vércsapára. A „korona” széles csatárláncban, kicsit lemaradva, de nagy érdeklődéssel és izgatottan követett. Liba szépen dolgozott, lassan betűzte ki a vérnyomot, időt hagyva, hogy a vendégek ámuljanak, mert ők ilyenről sohasem hallottak, látni meg főleg nem láttak. Amint ötven méterre megközelítettük a kis erdőfoltot, lecsatoltam a kutyát, de előtte jeleztem Bandi bácsinak, hogy ismertesse, miért is teszem ezt. Ő elmondta a diákseregnek, hogy egy sebzett bivaly, ha mennek utána, néha „kitör”, ha a kutya állóra kezdi csaholni, esetleg a kutyát kergeti meg, amelyik a gazda oltalmát keresi, esetleg „ránk hozza” a bi­ valyt, ezért kell a megfelelő távolságot tartani, és egy olyan helyet kikeresni, ahol a vérebvezető meg is tudja lőni a kafferbikát. Tehát kezdett érdekessé válni a dolog, a mögöttem jövő „csatasor” kezdett foghíjas lenni, majd megritkulni, és pár percen belül az egész kísérő korona már a környező fák közelébe húzódott. Elengedtem Libát, az hamar elérte a facsoportot, amelyben a szamár volt kikötve, majd pár másodperc multán felcsattant az állóra csaholása. Ekkor a mögöttem jövő Ra­ phaeltől, aki vezetéken vezette Gyűszűt, átvettem a kutyát, és alig tudtam kioldani a nyakörvét, annyira igyekezett, hogy társa segítségére siessen. Amint a két kutya belemelegedett a táncba, utánuk menve bebújtam a sűrűbe, ahol két lövést adtam le a földbe a .458-as ágyúmból. Lett is hatása a lövöldözésemnek! Mint Bandi bácsi később elmondta, a fekete tanulók java, fürtökben lógott a környező fák ágain! De más is történt: szegény szamarunk nem bírta tovább a nagy zenebonát, amit csaptam puskámmal, meg a kutyák is már halálra idegesítették, ezért hangos ordítással elszaggatta köteleit, és a hazafelé rohanva, elszelelt a fákon csüngő

301

KAFFERBIVALYOK

Bivalybikám, amit este meglőttem. Másnap reggelre az oroszlánok és a hiénák jóllaktak belőle

fekete tanulók alatt! Először csak halk kuncogás, majd hatalmas nevetés zengett végig a Meru lankáin, mert a feketék nagyon értik a tréfát. Vállveregetve gratuláltak a jól sikerült „szemléltető oktatásomhoz”! Az ügynek még nincs vége! Az elmúlt húsz évben kétszer is „rám ismertek” volt tanulóink, egyszer Zimbabwében, egyszer pedig Dél-Afrikában, amikor egy-egy Nemzeti Parkot látogattam meg, ahol ők, mint parkvezetők dolgoztak. Nevetve emlegették, hogy hogyan küldtem őket fel a fákra, az állítólagos bivaly utánkeresésemmel, amit a szamárordítás körített, és egy életre felejthetetlen élménnyé vált számukra!

302

VÉREBVEZETÉKKEL KELET-AFRIKÁBAN 1978–79

TŰZKERESZTSÉG A „tűzkeresztség” egy hajnali cserkészettel kezdődött, amely nemcsak a kutyáinknak lett első komoly munkája, hanem nekem is az első igazi utánkeresésem volt, vérebekkel egy sebzett kafferbivalyra. Még sötét volt, amikor a terepjárót leállítottuk. Vártunk még egy fél órát, amíg kivilágosodott, majd a kocsit visszahagyva cserkészni indultunk. Az afrikai hajnalt jobban szeretem, mint az esti naplementét, egyrészt, mert Afrikában este nagyon hamar besötétedik, másrészt, mert az Egyenlítő körül hajnalban jobbak a fényviszonyok, mivel a hűvös éjszaka miatt alig van felhőképződés. Nem így délutánra vagy estére, amikor már annyi a felhő (a nagy páraképződéstől), hogy akár el is kezdhet esni az eső. Esős évszakban már délután három órakor kezd mindennap esni és annyi eső is le tud esni egy éjszaka, mint másutt akár egész évben. Íme egy fénykép, amikor egy éjjel annyi esővíz zúdult le a Meruról, hogy egy majd három méter átmérőjű farönköt hozott magával, ott, ahol máskor csak egy fél méter mély pataknak a száraz medre volt. Majd „lerakta”az Erdészházunkhoz vezető egyetlen út közepén. Kis Bandi és Muhere alig látszanak rajta. Megjegyezném még, hogy dél körül értünk az ominózus „útonállóhoz”, amikor már porzott az út újra, csak a farönk alatt volt egy kis tócsa, más jelét nem látva, hogy éjjel annyi víz zúdult volna le itt, hogy egy ekkora farönköt „utaztatni” tudjon. A havas kalapú Kilimandzsáró mögött kezdett vörösödni az ég alja, de a völgyekben még sötéten terpeszkedett az éjszaka. Majd’ minden reggel felkeltem, amíg ott dolgoztam, hogy ezt a szín- és fényjátékot élvezhessem, mert a kerti padról, ami előtt esténként lobogott a tűz, reggelente lehetett látni a havas hegyet. Afrika ilyenkor a legszebb, meleg fé-

303

KAFFERBIVALYOK

Az éjszaka „érkezett” hatalmas farönk. Mögötte az Erdészházunk

nyeivel, hangulatával, illataival és lassan kezdődő nyüzsgő életével. Minden ébred ilyenkor, nemcsak a nagyszámú és hangos madársereg, majmok, antilopok, hanem a bogarak, számtalan színes pillangó, szitakötők, bogarak is. Egy domb oldalában láttuk meg az elfelé legelő bivaly­ bikákat. A bokrok takarásában könnyű volt belopni őket, és amint keresztbe fordult az egyik nagy, fekete, fénylő szarvat viselő öreg remete, a váll-lap alsó részére célozva, gondosan lőttem. Lövésem után rögtön csattant Schwendt „Kis” Bandi ágyúja is. A bivaly 50-60 méterre lehetett. Lövéseinkre kirú-

304

VÉREBVEZETÉKKEL KELET-AFRIKÁBAN 1978–79

gott és az orrával, szarvával szántotta a földet. Anélkül, hogy újból lőhettünk volna, eltűnt a szemünk elől. Még hallottuk a nagy recsegést és ropogást, amit az őserdőben műveltek, de ezek a hangok gyorsan elhaltak. Vártunk, hogy mikor halljuk a zuhanást vagy „halálbőgést”. De az őserdő csendes maradt. Jó félórát vártunk még, mire teljesen kivilágosodott, és a bokrok alól is eltűnt a sötétség, csak azután mentünk a rálövés helyére. Az elugrás helyén semmi vér, később is csak imitt-amott pár csepp! Ez természetesen nem jelent semmit. Azt tartom, hogy sokkal jobb jel, ha a vér egyre erősebb, mint a rálövésnél nagyon sok, és utána egyre kevesebb. Bikánk több bivallyal együtt egy meredek, köves hegyoldalon lefelé ereszkedett. Szőr- és csúszásnyomai jelezték, hogy nagyon beteg. Száz méter után a sebzett elvált a többitől, ezek lehettek még vagy hárman, mind bikák. Nyomukat megtaláltuk, ahogy átmentek az úton. A sebzett nyoma szintén jól követhető volt a porban, mert ekkorra már vagy ötven méterrel arrébb ment át az úton. A vonszolási nyomokból arra következtettünk, hogy az egyik első lábát nem tudja használni. Vigyázva, egymás mellett haladva ahol lehetett, lépésről lépésre mindent átfürkészve, vállnál tartott, biztosított fegyverrel, az ujjunk a biztosítón, és nem a ravaszon. Raphael, egyetlen fekete kísérőnk 1-2 lépéssel lemaradva csak a vérnyomra figyelt, és ha kellett hátulról irányított bennünket. Az utat elhagyva alig haladtunk 100–120 métert, amikor előttünk megreccsent az erdő! Szétugrottunk és feszülten figyelve a zajokra, célra tartottunk nehéz puskáinkkal várva, hogy a sebzett esetleg nekünk jön. De nem történt semmi, a feszültség lassan kezdett engedni, a zaj távolodott. Tovább csúsztunk. Hamarosan megtaláltuk az első sebágyat, vagy 10 méterrel arrébb a másodikat. Sajnos közeledésünk zajára, akármilyen csendben is mozogtunk, a nagybeteg bivaly-

305

KAFFERBIVALYOK

bikánk idő előtt felkelt, csak súlyos sebesülésének a nyomait hagyta vissza. Úgy döntöttünk, hogy megszakítjuk az utánkeresést és hazamegyünk a két vérebért. Ez az idő még jó arra is, hogy hagyjuk jobban megbetegedni a bikát. Hazaérve, ha nem is nyugodtan, de időt hagyva magunknak, megreggeliztünk. A két kutyán kívül Muhere is velünk jött. Tapasztalt, öreg róka, már sok bivalynak lenyúzta a bőrét, nagyon értette az őserdei vadászat minden csínját-bínját. A jó öreg, zörgő Land Rover szaporán kapaszkodott a meredek, köves úton a Meru hegyre felfelé. Észre sem vettük, és máris kiértünk. Az előttünk álló „bevetés” elgondolkodóvá tett bennünket. Az egész úton nem szóltunk egy szót sem, mindenki a maga gondolataival volt elfoglalva. Minden töltényt különös gonddal vizsgáltunk meg, mielőtt a tárba helyeztük. Pedig biztosak voltunk benne, hogy a töltényeinknek nem lehet baja, de a feszültség „pótcselekvésekre” késztetett bennünket. Mielőtt elindultunk csak a szemek villantak össze. Mindnyájan tudtuk, hogy mire megy a játék! Mentem elöl, Libát rövid vezetéken vezetve. Amint rátettem a pár csepp vérre, hála az előzetes gyakorlásoknak, vette a „lapot”! A vezeték enyhén megfeszült. Mindjárt láttam, hogy tudja, ezúttal „élesben megy a játék”. Sokkal nyugodtabban viselkedett, mint máskor, amikor mesterséges vércsapán gyakoroltunk. Elindultunk! Félig mellettem, félig mögöttem társam jött, lövésre kész puskával. Pár méterrel hátrább Muhere lóbálta egykedvűen hatalmas bozótvágó pangáját, övébe borotvaéles masszái kése volt tűzve. Leghátul Raphael fékezte Gyűszű temperamentumát. Liba szépen húzott. Az első sebágyat elérve behatóan orrhegyre vett minden levélkét. Mikor végzett, megkereste a kivezető nyomot. Görnyedve, néhol négykézláb, de jól haladtunk utána. A második sebágynál is komoly képpel, összeráncolt homlokkal tanulmányozta a terepet. Amint

306

VÉREBVEZETÉKKEL KELET-AFRIKÁBAN 1978–79

ráállt a kivezető csapára, megállapodásunk szerint lecsatoltam a nyakörvét. Innen már egyedül betűzte tovább a nyomokat. Lassan, biztos orral, minden feszültség nélkül, mint aki a mindennapos munkáját végzi, tűnt el a szemünk elől az őserdőben. Még sokáig hallottuk, amint egyre távolodik a száraz avaron. Lélegzetünket visszafogva várakoztunk a forrósodó őserdei homályban. Az idegeink pattanásig feszültek a várakozás közben. Lassan, minden zajt kerülve visszacsúsztam Raphael és Gyűszű mellé, hogyha Liba jelentkezne, tudjam a segítőtársát is utána ereszteni. Talán 10 perc telt el teli várakozással. Mindenesetre nagyon hosszúnak tűnt! Egyszer csak meglepően közelről felcsattant Liba hangja! Először mintha meglepődött lett volna. De rövid idő után átment „állóra”, nyugodt basszusba. Hangja magabiztosan és erőt sugárzóan csengett. De hallottuk azt is, amint a bivaly visszaáll, és hördülve tör-zúz. Nem lehettek messzebb 60–80 méternél. Csak nehezen tudtam Gyűszű nyakáról lecsatolni a nyak­ örvét, annyira mehetnékje volt. Felvágott farokkal rohant el! Liba továbbra is állóra csaholt, a másik kutya hangját csak néha hallottuk amint közeledett társához, mintha jelezte volna egyes vakkantásaival: – Jövök komám, tarts ki! – Aztán elkezdődött a koncert! Egy kicsit még vártunk, hogy had melegedjenek bele a „bálba”. Ez most így jó! Kössék csak le a bikát, amíg mi jó széllel a közelébe érünk. Bandi ment elöl. Ő a tapasztaltabb, több mint 100 bivaly elejtése van a háta mögött. De az is igaz, hogy egyszer fennakadt egy bivaly szarván. Szerencsésen megúszta kisebb sérülésekkel, legalább most óvatosabb. A magam terítéke, az akkor még ötven körüli veszélyes nagyvad elejtésével, ha nem is zöldfülű kezdő, de átengedtem számára a kezdeményezést, mert ő tudta jobban, hogy itt az őserdőben hogyan mennek a dolgok. Eddig bivalyra nem kellett után­keresnem, mert mind a magam, vagy a kísért vendé-

307

KAFFERBIVALYOK

A „tűzkeresztség” résztvevői az elejtett bivaly mellett

geim bivalyai 1-2 jó lövés után szerencsésen eldőltek. Óvatosan, minden zajt kerülve, vigyázva az enyhe szélmozgásra, (amelyet Muhere egy tüllzacskó rázogatásával, amelybe fahamu volt) ellenőriztünk, közelítettük meg a hangoskodó kutyákat és a mérgeseket morgó sebzett bivalybikát. Szívem a torkomban dobogott, de nyugalmat erőltetve magamra, haladtam barátom mellett. Már egészen a „csatazaj” közelébe érkeztünk, amikor a kutyák is észrevették, hogy megjöttünk. A következő pillanatban, amint a bivaly hördülve, a fél erdőt megrecsegtetve meghajtotta a két ugató, vicsorgó ebet, bizony azok felénk ugrottak vissza, magukkal hozva üldözőjüket. Egy kis sűrű bokor túlsó oldalán állt meg a bika, a

308

VÉREBVEZETÉKKEL KELET-AFRIKÁBAN 1978–79

legsűrűbb helyen. Nem láttunk belőle semmit, csak fújását és törését hallottuk. A kutyák megfordultak, hogy újból támadjanak. Meg is ugatták és körbetáncolták a még mindig életerősnek tűnő bikát, azonban a sebzett semmi hajlandóságot sem mutatott, hogy a jó búvóhelyét elhagyja. A kutyák lógó nyelvvel köröztek körülöttünk, majd bátorságot merítettek a biztatásainktól és újabb „bevetésre” szánták el magukat. Közben hátunk mögött is felcsattant Muhere és Raphael szuahéli biztatása: – Kamata! – Kamata! – Fogd meg! – Csípd meg! – hangokra megfordulva, mindkettőjüket egy-egy nevetségesen vékony ágon láttuk meg, biztonságos magasságban gubbasztottak egy fán. Nem mondom, hogy nem kívánkoztam én is oda fel! A kutyáink közben egyre támadtak, de már nagyon lógott a nyelvük, fáradtak! Rettentő meleg lett, megült a déli hőség a sűrűben. Rólunk csurog a veríték, csuromvíz volt rajtunk is az ing. Közben bivalyunk megelégelte a háborgatást és távolabb húzódott tőlünk. Legyőzve az első izgalmakat, és azt a bizonyos „zabszem teóriát”, látva, hogy a bika nem szánja magát igazi támadásra, mi is utána óvatoskodunk. Amíg egyikünk ugrott párat a következő nagyobb fáig, vagy ledőlt öreg faóriásig, addig a másik vállnál tartott fegyverrel biztosított. Végre a bika megállt előttünk, Bandi látott belőle valamit. Céloz és csattan a lövése. A sűrű bozót megfogta a dörrenést, még a nagy kaliberű .458-as légnyomását is érezni vélem. De a bivaly nem esett el! Kutyáink összeszedték magukat, bátran támadtak. Pár perc múlva újra dörren társam fegyvere, de újból semmi hatás. A sebzett csak pár métert húzódott arrébb. Kutyáink utána, mindegy 10–15 méterre újból állították. Mi is mozgásban voltunk, de mindig úgy, hogy lássuk egymást. Végre lövéshez jutok, az ágak szövedéken át látom, amint hatalmas szarvával az egyre táncoló kutyák felé vág. Amint a két véreb széjjelugrik, a fejre célozva, odalövök. Csattanás,

309

KAFFERBIVALYOK

ágropogás, teljes burkolatú acélgolyóm a szarvat találhatta el, gurulatot kapott, mint egy nagy darázs, zúgva veszett el az őserdő sűrűjében. A beteg bika nagyon lassan arrébb húzódik, a sűrű miatt inkább érzékelem, mint látom. Amint áttér a bokor másik oldalára, ott kapja a következő golyót társamtól. Hallom amint reccsenve, tompa nyögéssel dől el. – Ez már a miénk, Lacikám! – kiáltja örömteli hangon barátom. Átcsúszom egy ledőlt fán, és 5-6 méterről a még fejét emelgető bikát homlokon lövöm. Teljesen elcsendesedik! Kutyáink hosszan kilógó nyelvvel dőlnek a mozdulatlanná vált hatalmas test mellé. (Legszívesebben én is ezt tenném!) Csak az illendőség kedvéért csípnek egyet-egyet bele, amint levegőhöz jutnak. Boldogan, majdnem meghatottan szorongatjuk egymást Bandival. A két fekete is előkerül. Örülnek ők is. Irigylésre

† Balogh Péter grafikája egy eredményes utánkeresésről

310

VÉREBVEZETÉKKEL KELET-AFRIKÁBAN 1978–79

Legjobb bivalybikám a Meru hegyen, Muherével és a kutyákkal

méltóan hibátlan, hófehér fogsoruk csak úgy világít az őserdő homályában. Közben számolgatjuk a mozdulatlan, hatalmas testen a találatokat. Nem hisszük, hogy minden lövésünk benne van, de rengeteg sebből vérzik a halálában is tiszteletet parancsoló kafferbika. Hét lövést adtunk le a bikánkra, abból a mi érzéseink szerint 5 halálos, egyenként. Kérdés, akkor miért kellett öt belőle? A hatodik a baloldali szarvat érte, és járta át, egy meg valószínű mellé ment, mert nyomát sem találjuk. Hol a határa az ilyen nagytestű vad életerejének? Vagy gyenge a kaliber, vagy mi nem eléggé jól lövünk? (Mindketten a .458 Winchester Magnum kalibert használtuk.) Még hetekig boncolgattuk ennek a félelmetesen szép napnak minden percét. Ez a nagyszerű élmény sokat jelentett a fiatal kutyáknak! Ez a „bivalyos nap” átsegítette őket a tűzkeresztségen

311

KAFFERBIVALYOK

és ügyes, jó orrú, használható vérebekké váltak, amelyekre bármely komolyabb feladatot rá lehetett bízni. Sajnos az idő eljárt az afrikai szép napok felett. Dr. Nagy Endre vadászparadicsoma nincs többé. Gyűszű és Liba is elköltözött az Örök Véreb-vadászmezőkre, ahogy Kedves Öreg Barátom hamvai is széjjelszóródtak hazája és szeretett Afrikája földjén. Ez a kis írás legyen emlékeztető, hogy volt egyszer egypár magyar vadász, akik valami különöset alkottak a vadászat területén, távol hazájuktól, amire érdemes odafigyelni, és emlékezni! Íme a „Vérebvezetékkel Kelet-Afrikában 1978–79” című írásom német nyelven, amely megjelent a „Wild und Hund” jónevű vadászújság 1979. augusztusi, 11. számában:

312

az ELSŐ

313

KAFFERBIVALYOK

314

az ELSŐ

315

KAFFERBIVALYOK

316

az ELSŐ

317

„Manki-killer” avagy harci sas

AZ UTOLSÓ MERUI KAFFERBIKÁM

A

z alacsonyan úszó, esőktől terhes trópusi felhők bibliai hangulatot árasztottak. Az esős évszak megérkezésének első jelei voltak ezek. Itt láttam először ezt a filmre kívánkozó képet. De a valóságban mindez sokkal fenségesebb volt, ahogy a Nap megvilágította és teljes pompájában emelte ki a fekete esőfelhőktől övezve, a sötétlila színben úszó tájból a Kilimandzsáró hófehér tetejét. Templomi festményeken lehet látni hasonló természeti jelenséget, amikor a sötéten gomolygó felhők átengedik, és a festő ráfókuszálta a megjelenésre a napsugarakat, ezzel is kiemelve a cselekményt a sötét háttérből. Itt maga Afrika volt a cselekmény, szépségével, gyönyörű színeivel, sejtelmes lakóival, állataival, növényeivel, fűszeres, esőktől és párától terhes buja illatával. Tiszta, és friss volt a levegő itt fenn, kétezer méter magasságban. Pont a felhők magasságában álltunk. Még elláttunk alattuk, de felfelé is bepillanthattunk közéjük, megcsodálhattuk a napfényben gomolygó páraképződmények gigantikus magasságát. Mintha egy szélesvásznú, de inkább mondhatnám körkörös égbe nyúló gyöngyvászonra festették volna élénk és vakító színekkel a csodás természeti képeket. Itt éreztem, és értettem meg először a „Magasságos” szó igazi értelmét. Szinte észbontóan álomszerű volt a hangulat, amilyent csak az afrikai trópusokon láthat és élhet át az a szerencsés, akit ide vetett a jó sorsa.

319

KAFFERBIVALYOK

Lenyűgözően szép látvány a Kilimandzsáró

Már jó ideje autóztunk az őserdő két zöld fala között, amikor a kanyar után, egy domb tetején, meglepetésünkre egy szerelmespár, majd másfél méter szárnyterpesztésű, bóbitásfejű sas-pár lejtette előttünk násztáncát az út közepén, a rövid fűben. Ezúttal sikerült zajtalanul lefékeznem a kocsit, ami nem mindig jött össze, mert időnként kegyetlenül csikorogtak a fékek. Mivel az ajtók sem lettek sohasem megkenve, azok kinyitása is kísérteties hangokkal járt. Ezért úgy határoztunk Dr. Nagy Endrével, hogy ülve maradunk, és így élvezzük ezt az őserdei előadást, amelyben csak kivételezett, V.I.P. személyeknek lehet része, mint amilyeneknek mi is képzeltük magunkat. Mivel oly keveseknek juthat osztályrészül, hogy Afrikába saját területe legyen – vagy mint én is –, dolgozhasson, fővadász lehessen.

320

AZ UTOLSÓ MERUI KAFFERBIKÁM

A fényképezéshez és filmezésekhez ideális fényviszonyok ellenére nem tudtunk semmit sem tenni, mert gépeink a kocsi leghátuljába voltak elpakolva. Máskor mindig ott voltak a táskák az első üléseken, de mivel akadályozták a sebességváltást a nehéz terepen, ezért úgy gondoltuk, most az egyszer hátra kerülnek, a csomagtartóba. Így aztán csak gyönyörködhettünk a hamvasan szürke fejű „manki-killer”-ekben. Mert Dr. Nagy annak mondta őket. Valójában afrikai harci sasnak (Polemaetus bellicosus) németül: Kampfadler-nak hívják őket, és kisállatokkal táplálkoznak, főként a kisebb majmokból zsákmányolnak. Az éles csőrök és karmok nem tettek kárt egymásban, mert nagyon vigyázva járták násztáncukat. Mint egy nemesi ház sarjai, vívták intelligens és elegáns, egyéniségükre jellemző rituális szerelmi párharcukat. Nagyon szépen „megtervezett” nászruhájuk volt. Testük világos, tört elefántcsont színű tollruha, benne elszórtan fekete cseppek voltak elhintve. Hamuszürke fejükön, és a cakkos gallérjukban fehér és kicsi cseppek tündököltek. Igazi, úri esküvői ruhájuk volt, amilyent csak a természet tud ilyen hibátlanra megtervezni. Jó negyedóra hosszat tartott a kivételes előadás, szerelmeskedés. A légyott végén mindegyik ment a maga dolgára, mint ez manapság is divatos az emberek között, de előtte külön-külön, egymástól jó távol, egy-egy faágon rendbe szedték felborzolt tollruhájukat, mintha szégyellnék egymás előtt „bűnbeesésüket”. Valószínűleg nem akartak a majmok között olyan rendezetlen köntösben mutatkozni, mivel a zsákmányállataik nem valószínű, hogy ehhez voltak szokva. A színpad kiürülése után mi is tovább indultunk, szívünkbe zárva ezt a csodálatos természeti előadást, amely nem sok embernek jutott osztályrészül, hogy nézője lehessen. A tisztástól, és az annak szélén álló magaslestől – amelyre gondoltuk, hogy akkor este feltelepszünk – vagy háromszáz méterre leállítottam a terepjárót, hogy gyalog, és nagyon

321

KAFFERBIVALYOK

csendben közelítsük azt meg. Jó, szembe lengedező széllel cserkelgettünk a kiszemelt magaslesünk felé. Még mielőtt elértük volna a lest, én előresiettem, hogy egy titkos csapáson kilessek a magasles előtti tisztásra, és annak sarkában meghúzódó tavacskára. Most, hogy közeledett az esős évszak, a nagy bivalycsapatok szétszéledtek, mert több helyen találnak már vizet a legelőik közelében. Meglepetésemre – mert még itt Afrika közepén sem mindig találkoztunk napközben bivalyokkal – egy bika feküdt a napokban keletkezett tócsa partjától jó ötven méterre, a sárgálló fűben. Rögtön visszacsúsztam a magasles alá, ahol márt várt Bandi bácsi és két emberünk. Megtanácskoztuk a dolgot, és a bivaly meglövése mellett döntöttünk, mert már nagyon kellett volna a friss hús a vadaspark ragadozóinak. Elkértem Bandi bácsitól az ő .375-ös kaliberű puskáját, mert az én 12 és fél milliméteresemnek a 100 méter feletti távolság kicsit hosszúnak tűnt. Csőre töltöttem a nehéz ágyút, és visszaóvatoskodtam a titkos váltón a tisztás széléig. Amikor újból kilestem, akkor láttam, hogy a bivalynak párja lett, már ketten voltak. Úgy látszik, egy másik remete is bejött a vízre, amíg én távol voltam, ha ez mindössze öt percig is tartott. Mindenesetre ennek jobb volt a szarva, és még keresztben is állt. Letérdelve, karomat feltámasztottam a térdemre, és a bivaly bal „könyöke” fölé céloztam, ami mögött sejtettem a szívét. Jól beszorítottam a nehéz, majd öt kilós puskát, és lassan, amennyire az izgalom, és a feljövő vadászlázam engedte, elnyomtam a ravaszt. Nagyot dörrent a kilenc és feles, de már érzékeltem is a golyó becsapódásának hangját a bivaly­ testbe, egyben látva a céltávcsőben, hogy a bika hátrafelé kirúg, és leszegett fejjel szántja az orra a zöld gyepet. Ez már jó jel volt, hogy golyóm jó helyre ment. Ahogy bicegve szaladt, lemaradt egészséges társától. Az orrán volt a céltávcsövem szálkeresztje, és egy újabb go-

322

AZ UTOLSÓ MERUI KAFFERBIKÁM

A bivalynak párja lett, már ketten voltak

lyót küldtem feléje. A lövés pillanatában sajnos láttam a cél­táv­csőben, hogy a bivaly szügye előtt a zöldellő rövid fűben egy nagyobb darab fekete föld felrepül, még ha itt is hallottam ugyanazt a hangot, amit az előbb, amikor a bikát eltalálta a golyóm. Tehát egy kicsit alá, és elé lőttem az előzőleg meglőttnek. De sebaj, az első golyóm biztos jó helyre ment! Ez meglesz! A bivalyok nagy dübörgéssel és recsegéssel vetették be magukat az őserdőbe, és pillanatokon belül eltűntek. Nem is gondolná az ember, hogy ezek a nehéz, lustának tűnő, viszonylag rövidlábú vadbivalyok milyen gyorsak tudnak lenni. Még jó ideig hallottam a recsegést, ahogy távo­ lodtak. Visszanézve felálltamban, meglátom Bandi bácsi mosolygós arcát, amint ott állt, pár méterre mögöttem. – Jól meg-

323

KAFFERBIVALYOK

lőtted! – Ezzel a lövéssel nem megy messzire! – volt a megnyugtató kommentárja. Megtanácskoztuk az előállt helyzetet, és arra a megállapodásra jutottunk, hogy igyekeznünk kell, mert hamar este lesz. Ezért siettem vissza a kocsihoz, hogy a kutyákat elhozzam. Azok segítségével gyorsabban, de főleg biztosabban kapjuk meg a bikát. A kutyák már nagyon nyugtalanok voltak a zárt Land Roverben, Raphael hiába nyugtatgatta őket, mert ha távolról is, de „értették” a puskaszót, és tudták, hogy a „banduki” (ágyú) hangja az számukra is azt jelenti, amit nekünk: vadászatot, hajszát, izgalmakat, és a végén egy darab húst! Tulajdonképpen mi is ezt kerestük, és kaptuk. Megérkezve a kocsival rálövés színhelyére, a kissé nyitott ablakon keresztül mindkét kutyára rácsatoltam a nyakörvét, és a hosszú vezetéket. Még jó, hogy elővigyázatos voltam, mert ahogy a hátsó ajtót kinyitottam, Liba „kilőtt”! Alig tudtam a kígyóként surranó vezetékre rálépni, hogy megfogjam. Összeszedve a keskeny bőrszíjat, nyakamba a .458-as kaliberű Mauserral, odavezettem a kutyát a rálövés helyére. Bandi bácsi a másik kutyával várakozó állásba helyezkedett, és leült egy nagyobb kőre. Onnan nézte végig munkánkat. A füves talajon nagyon jól voltak láthatóak a csülöknyomok. Liba megnyugodva, ami tőle már nagy haladás volt, mert azelőtt mindig szeleburdi módon kezdte a munkát, lekereste a meglőtt bivaly helyét, aztán ráállt a kivezető csapára. Vagy 15 méter után „mutatott rá” az első vércseppekre. Attól kezdve megnőtt az irama, és egyre jobban húzott a sebzett nyomán, amely mellett egyre több volt a vér. Az erdőt elérve, visszafogtam a kutyát. Megnyugtattam, aztán remegő kézzel oldottam meg a nyakörvét. Még egyszer utoljára megsimogattam, megveregettem az oldalát, aztán hajrá, útnak indítottam. Nyugodt tempóban, egyre gyorsulva, leszegett fejjel, orra a széles vércsapán, tűnt el előlünk az őserdő homályában.

324

AZ UTOLSÓ MERUI KAFFERBIKÁM

Jó bivalybika a terítéken

Még ma is, több mint harminc év távlatából, majd hetven évesen, amikor ezeket a sorokat írom, érzem azokat az érzéseket, amelyek akkor dúltak bennem: öröm, aggódás, félelem, és győzni akarás. A zsákmányolás íze, hogy egy nyolcszáz kilós veszélyes nagyvadat magaménak tudjak, legyőzzek! Az igazi vadászat hangulatának, és az össze nem téveszthető nagyszerű élményének az átélése iránti vágy keveredett bennem. Nagyon jó, hogy ma is érzem ezeket az érzéseket, mert úgy látszik a vér nem válik vízzé. Nem hígul fel, nem lesz vizenyős ez az érzés, amely egész életemet kitöltötte, vezérelt a hosszú úton, amelyet idáig megtettem. A várakozást arra használtam fel, hogy elkezdtem az utánkeresések előtti „rituális vetkőzést” amely abból állt, hogy leoldottam a puskámról a szíját, levettem a céltávcsövet, leve-

325

KAFFERBIVALYOK

tettem kabátot, mellényt, kalapot, és odaadtam Raphaelnek, mert ilyenkor, utánkeresés közben minden előfordulhat, és jobb, ha minél kevesebb az akadályoztatás, vagy annak veszélye. Közben ugyancsak füleltem és a két fekete kísérőnkön is láttam, akik követtek az erdőig, hogy feszülten figyelnek. Nem kellett sokat várnunk. A kutya hamar megtalálta, és beérte a sebzettet. Először csak egyet vakkantott meglepetten, de aztán egyre erőteljesebb lett az állóra csaholása. A kis tó egy katlanban húzódott meg, a környező dombok vízhangzottak a kutya hangjától. Bandi bácsi ülve a kövén csak bólintott, és lecsatolta Gyűszű nyakörvét. A kutya kilőtt nyílként csapódott az őserdő zöld falába, egyet-egyet vakkantva futtában. Mintha jelezni akarta volna társának: – Jövök komám, tarts ki! Megvártuk, amíg a második kutya odaér társához, hogy biztosan állítsák a sebzettet. Közben átvizsgáltam puskám tárát, hogy tele van-e? A negyedik töltényt a csőbe tolva zártam el az elefántnak is elégséges kaliberű puska biztosítóját. Bandi bácsival csak egymásra néztünk, és bólintottunk mindketten. Csak egy kézmozdulattal és egy fejbiccentéssel búcsúztunk el egymástól. Dr. Nagy sohasem mondta, hogy: – Vigyázzatok magatokra! – mégis éreztem, hogy félt bennünket, ha ilyen „bevetésre” indulunk! Abban a kézmozdulatban, a tekintetében és bólintásban benne volt minden, amit csak azok az emberek ismernek, és éreznek, akik mindezt már átélték, és nagyon jól tudják, hogy mi következik! Amíg élek, az életben nem felejtem el ezt a pillanatot, és azt a hálával teli érzést, amit akkor éreztem jótevőm iránt! Életem talán legnagyobb vadászélményeit kaptam tőle! Ezért érzem ma is, hálával teli szívvel, hogy az Isteneknek valami szándéka volt velem, hogy Vele vadászhattam, tanulhattam tőle. Ahogy Gyűszű odaért társához és elkezdték forgatni a sebzett bikát, én is útnak indultam, mögöttem a két feketével.

326

AZ UTOLSÓ MERUI KAFFERBIKÁM

Éreztem, hogy az egész testem remeg. Hátamon csurgott a hideg veríték, és gyomromban mintha egy nagy kő lett volna a délben elfogyasztott szendvics és az alma helyén. Féltem! Persze, borzasztó lett volna, ha mindezt nem éreztem volna, és jéghidegen, csak egy vadat szerettem volna agyonlőni. Így legalább éreztem, hogy vadászok, és esetleg a bivalybikám is vadászik rám! Visszanézve láttam, hogy a mögöttem jövő Muhere és az Aszkári ugyancsak szürkék lettek, pedig az utóbbinak a kezében egy ugyanolyan kaliberű elefántpuska volt, mint az enyémben. Mielőtt beléptünk volna az erdőbe, ők is nekikezdtek a rituális „vetkőzésnek”, ledobva a földre felesleges ruhái­kat. Fél szemmel láttam, hogy Muhere leveszi az angoloktól örökölt, itt-ott foltokkal megjavított kopott katonai kabátját, és szép komótosan a bal karján hozza a becses ruhadarabot, és úgy kezelte azt, mintha egy angol úri szabó varrta volna, és nem egy teljesítménybérből élő kis szürke asszony, valami sötét lyukban. Jobbjában a mintegy 60 centiméter hosszú bozótvágó kését lóbálta. Ennek ellenére Muherének az a vastag katonai posztó kabátja volt az igazi fegyvere, és nem az a kardnak is nevezhető éles szerszám. Kis Bandival (Schwend Andrással) mentek egyszer egy sebzett bivaly után, amit egy vendégvadász sebzett meg. A vendégnek csiklandóssá válhatott a feladat, inkább a viszkis pohara mellett maradt a hotelben, aminek azt hiszem Kis Bandi örült a legjobban. Bandi és Muhere keresték a bivalyt, de az talált rájuk! Hátulról támadott, és Bandit, aki követte a vérnyomot, elkapta, ledöntötte a lábáról, anélkül, hogy használhatta volna a .458-asát. Szarvára akarta venni a hasán fekvő fiút, hogy felszúrhassa, de miután ez nem sikerült, a homlokával kezdte a földbe dögönyözni, passzírozni. Még szerencse, hogy nem az éles csülkeivel taposta halálra. Ekkor lépett Muhere közbe, és nagy lélekjelen-

327

KAFFERBIVALYOK

léttel a karján lévő lóden malaclopót dobta a bivaly fejére! A bivaly meglepődhetett és abbahagyta a fiú megdolgozását. A fejét eltakaró malaclopóval elfutott, miközben többször nekiment a környező fáknak. Bandi kisebb sérülésekkel megúszta a dolgot, de ha Muhere nem lépett volna ilyen bátran közbe, valószínűleg más kimenetelű lett volna ez az incidens. A bikát másnap megtalálták kimúltan, mert elvérzett a vendég golyójától, viszont Bandi lóden malaclopója sohasem került elő. De vissza az én bivalyomhoz, amelyik még „nagyon” élt. Közben megtettünk vagy 200–250 métert a kutyák hangja felé. Muhere állandóan egy kis száraz taplógomba darabot nyomkodott, és spóráinak a levegőben megtett útjából következtettünk az alig mozgó levegő áramlásának irányáról. A kutyák szépen belemelegedtek a bivaly állításába. Közben, ahogy a hangok közelébe érkeztünk, a mögöttem jövő Aszkárinak a zsebében csörgő töltények hangja egyre csendesebb lett, majd megszűnt. Megfordulva látom ám, hogy mindkét emberem egy-egy nagyobb fa alatt áll! Gondolom, hogy a biztonságérzetük ezt kívánta! – El innen, ha tovább akarsz élni! – Mondta az eszem, de a lábaim vittek a kutyaugatás felé, és én egyre nyugodtabb lettem. Éreztem, hogy minden érzékszervem kinyílik, kitárul, izmaim megfeszülnek, mint a felajzott íj! Szemem mintha több fényt kapott volna, világos lett az őserdő sötétjében is. Az érzékszerveim továbbadták az agyamnak a veszélyhelyzetet, azért az gondoskodott minderről, hogy megemelje az adrenalinszintemet, amely azért még kezelhető volt számomra! Egy őserdei váltón haladva, csak előre és hátra volt 10-10 méternyi szabad hely a lövéshez, mint egy alagútban, hogy esetleg használhassam puskámat. Már közel kerültem a kutyaugatáshoz, mert hallottam a bivaly hördüléseit, fújását, és ahogy a fákat veri szarvával, ha a kutyákat megkergette. Az-

328

AZ UTOLSÓ MERUI KAFFERBIKÁM

tán egyszercsak ott voltak előttem! Addigra teljesen lehiggadtam. Az eddig elejtett bivalyok, de az otthoni vaddisznók megtanítottak a nyugalomra, és a helyzet elemzésére. Egy hideg, ellenőrzött érzés uralkodott el rajtam. Tudtam, hogy mit teszek, és miért, még ha minden mozdulatom „magától ment” és természetesnek hatott! A vadváltó, amin haladtam, nekiment egy nagyobb bokornak, de előtte elkanyarodott és kikerülhette azt. Ebben a bokorban állt a bivaly, és biztos ezt a váltót figyelte, hogy időben észrevegye követőit, és esetleg védekezzen is ellenük. Akár szemből, vagy számítóan, hátulról akar támadni, ha az ember elhalad mellette. De mivel a két kutya elterelte a figyelmét, így valószínűleg már nem is figyelt erre a lehetőségre, hogy egy harmadik ellenség is keresi, követi, és ezért szép csendben, egész közelre belophattam őket! Egy nagy fekete valamit láttam csak, amikor megmozdult. Talán tíz méterre lehetett előttem, ekkor megcéloztam. Egyhelyben állt, és fújt a kutyák felé, miként azok pár méterre előtte ugatva táncoltak. Őket nem láttam, csak a hangjuk után tájékozódhattam. Ahogy a vállgödrömben éreztem a nagy puska agyát, nyugalom szállt meg. A sötétedő őserdő homályában nagy nehezen összejött az irányzék és a cső végén a valamennyire világító sárgaréz légy, és amikor beletáncolt az egész a fekete közepébe, elhúztam a ravaszt. Lövésemet hörgéssel, és imbolygó ide-oda mozgásával nyugtázta, habár nem láttam teljesen tisztán, hogy mi is lett vele! Azt kívántam – ha lehetett volna –, legyen itt mellettem egy nagy magyar vadászújság egyik szerkesztője, aki azt írta megjegyzésében, mikor ezt az írást olvasta, hogy: „Kafferbivalyra nem lehet kutyával utánkeresni, mert a kutya »ráhozza« a sebzett bivalyt a vérebvezetőre”! Nem tudom, hogy ő hány bivalyt lőtt és hányat keresett meg vérebbel, nekem más volt a véleményem: pont a kutya védett meg, és mutatta

329

KAFFERBIVALYOK

meg, állóra csaholásával, hogy hol rejtőzik a sebzett, mivel én nem láttam volna meg az őserdő homályában, sötétjében. Rossz rágondolni is, hogy mi lett volna ekkor? Második lövésemre, melyet szintén a „fekete” közepébe irányítottam, nyögésektől kisérve, összedőlt, közben karvastagságú ágakat tört nagy recsegéssel, ropogással. Közelebb mentem hozzá! Úgy mozogtam, hogy hátulról közelíthessem meg, mert a sebzett nagyvadat, mindig hátulról kell megközelíteni. Tehetetlen dühében bőgve akart felállni. Utolsó lövésre szántam el magam. De amikor elnyomtam a ravaszt, tudtam, hogy rossz helyre ment a golyóm! A két szarv között a nyakszirtjét céloztam meg, három lépésről, ott, ahol mint a bokszolóknak vastagon ráncos a nyakuk, de a lövés pillanatában felvágta a fejét. Mint később kiderült, a golyóm pontosan a szarvak alatt ment el, és elől, a szarv sarkánál távozott, anélkül, hogy az agyat és ezzel a központi idegrendszert roncsolta volna. Ez az 5 centiméter széles szivacsos csík, üreges sáv védi a bivalybika fejét, ha viaskodik, verekedik társaival, esetleg egymásnak ugranak, mert ilyenkor ez a csontlemezekkel megerősített „lökhárító” fogja fel az összeütközéseket, tompítva azokat, nehogy agyrázkódása legyen. Legnagyobb meglepetésemre, a bika erre megrázta magát, és mintha mi sem történt volna, a szeme fehérjét villogtatva, hatalmas erőlködés árán, felemelkedett két első lábával a hátuljára. Annyi ereje már nem volt, hogy fel is álljon, és nekem jöjjön. Szerencsére! A kutyák majd megőrültek. Már átugrálták a félig fekvő, félig ülő vadat, közben kikerülve a nagy szarv feléjük irányuló szűnni nem akaró csapásait. Egyik szemem a bivalyon, a másikkal a puskám zárdugat�tyúját figyeltem, ahogy kifordult az üres hüvely és beszalad a következő, szivar nagyságú töltény a csőbe. Nem véletlenül figyeltem erre, mert egyszer megtörtént velem egy ilyen műveletnél, egy másik bivalytól öt lépésre, hogy nagy izgal-

330

AZ UTOLSÓ MERUI KAFFERBIKÁM

mamban túl gyorsan akartam pótolni a kilőtt töltényt, és nem eléggé húztam hátra a zárdugattyút! A gyors hátra- és előremozgástól elakadt az üres hüvely, beszorult keresztben és kissé ferdén a zár előtt. Ott álltam a vergődő, ordító bivalytól pár méterre, és elöntött az amúgy is ömlő izzadság, hogy a puskám nem működik. A „zabszem teória” ugyancsak fennállt! Azóta mindig figyelem, ahogy az üres hüvely elhagyja a zárat, és csak utána lököm be a csőbe a következő töltényt. Pár lépést tettem balra, és az egy pillanatra, hosszan kilógó nyelvvel megpihenő bivalyt, amely a szemével már nem is követett, fültövön lőttem. Ezzel vége lett! Lábai kicsúsztak alóla! Többet nem mozdult! Feje a lapockája alá került, a vastag nyakon ott lógott mind a két kutya, de a bivaly kimúlt. A biztonság kedvéért az üres tárat töltöttem éppen tele az övemre fűzött tölténytartóból, amikor Muhere hangját hallottam meg mögöttem: – Habári, Bwana? – (Hogy vagy, uram?) – Mbogo kufa! – (A bivaly halott!) – volt a válaszom. Alig ocsúdom fel a hátba veregetésekből, amelyben Muhere és az Aszkári „ellátott”, mert ilyenkor mindenki tud már nagyon örülni a sikernek, még ha nem is sok köze volt az egészhez, mikor Bandi bácsi, és mögötte Raphael is megjelent a vadcsapás nyílásában, mosolygós arccal. – Hát Lacikám! – Ilyen szépet, kereket már régen nem láttam, éltem át! – Köszönöm neked, hogy kutyáimat ilyen jól bevezetted a bivaly utánkeresésbe! Ennyi dicséret elég is volt nekem! Olyan érzés fogott el, mint aki felnőtt, átmegy az érettségin, és maga mögött hagyja az inaséveit. Olvastam a Walter Freivert-től írottakat, aki a vérebvezetők „pápája” volt. Hadd idézzem itt, amit erről írt, mert én is valami hasonlót éreztem akkor, és érzek ma is: „Vadásztam a világ sok részén, de a vörös vérebbel egy sebzett vad csapáját követni, az az igazi koronája a vadászat-

331

KAFFERBIVALYOK

† Dr. Nagy Endre, kedvenc vérebével, Mbogóval a Merun

nak!” – Igazat kell, hogy adjak neki, ha én nem is konkurálhatok olyan nagy tapasztalatokkal, mint ő. Ez volt az utolsó utánkeresésem a két kutyával. Méltó módon tettük fel koronát az együttműködésünk végére. Most, hogy Dr. Nagy Endre halott, nincs több reményem, hogy a jövőben vérebbel követhetem a sebzett bivaly nyomát. Ezzel együtt meghiúsult az a régóta dédelgetett nagy terv is, amit Dr. Nagy olyan nagyon szeretett volna megvaló-

332

AZ UTOLSÓ MERUI KAFFERBIKÁM

sítani, mégpedig, hogy megalapítsa az Afrikai Vérebvezetők Egyesületét. Ki tudja, mit hoz a jövő? A lehetőségek egyre beszűkülnek, még ott lent, Afrikában is. Ma már nagyon kevés olyan terület létezik, ahol vérebbel lehetne dolgozni. A legnagyobb kérdés mégis az lenne, hogy ki az a személy, akinek a lehetőségei megvannak, és ért a vérebvezetéséhez? Valamint magára vállalja, hogy egy ilyen Egyesületet létrehozzon, fel­ építsen és vezessen? Dr. Nagy Endre szelleme itt lengedez körülöttünk. Hiszek az inkarnációban, és merem remélni, hogy valaki majd felvállalja ezt a nagy feladatott, mert érdemes. Mert biztos vagyok benne, hogy azok az élmények, amelyek nekem jutottak, és itt leírhattam őket, másokat is megfognak, cselekvésre késztetnek. Mint ahogy engem is megfogtak nagy elődeim könyveinek olvasása, és elindultam azon a nyomon, amelyet ők hagytak, fektettek le számomra, mesterséges csapaként. Mert nagyon szép, és életre szóló élmények voltak ezek a tapasztalatok! Köszönöm Neked, Bandi bácsi, hogy Veled vadászhattam, ismerhettelek, tanulhattam Tőled!

Fél éves vadászszezon eredménye elszállításra vár

333

Szebb időket is látott már az öreg!

AFRIABACILUS ÉS BIVALYMÁNIA

A

címben szereplő mindkét bajom majdnem olyan nyakas és követelődző, mint az évente vissza-visszatérő maláriám! Igaz, ma már ez az Afrikában összeszedett betegségem évente csak egyszer-kétszer vesz elő és csiklandozza végig csontjaimat, izületeimet. Ilyenkor egy forró vízzel teli fürdőkád és egy kiadós alvás hoz rendbe, már csak halványan emlékeztetve a majd’ 40 évvel ezelőtt átélt lázálmas éjszakákra és a kegyetlen didergésekre, számtalan pokróccal letakarva ágyamon, a flótázó akácok alatti sátramban. Az „AFRIKABACILUS” azt jelentheti számomra, hogy „A világ legszebb vadászparadicsoma” és a „BIVALYMÁNIA” azt, hogy „Soha sincs elegem belőlük”. Ezek a követelődző érzések nem csak évente egyszer-kétszer, mint a maláriám, hanem állandóan marják, rágják májam és agyam! Nehéz is nekik ellent állni, hiszen fiatalságom annyi éven át, nap mint nap járatták velem Afrika kietlen pusztaságait, tüskés félsivatagjait és az esős őserdőit. A sok szép s felejthetetlen élmény, pillanat, emlék, amely az idő múlásával számomra egy aranyló patakká folyt össze, s melynek partjait ma álmatlan éjszakáimon fáradhatatlanul és vágyakozva járom. Tudom, hogy lesznek olyanok, akik a fenti sorok olvasása közben fanyalogva húzogatják majd a szájukat. Tudom, hogy elfogultnak és szentimentálisnak hatnak manapság az ilyen megnyilvánulások! Több mint 50 éve vadászom, közel

335

KAFFERBIVALYOK

Első kívánságom: egy táblás, nagy terpesztésű kafferbika szarva!

járok a hetvenedik életévemhez, mégis, még ha távolról is, mind a mai napig naív, kisfiús kíváncsisággal, vágyakozva lesem Afrika minden leheletét, színeit, illatát, titokzatos tájait, nagyszámú vadjait, két- és négylábú lakóit, színes változatosságát, ellentéteit, ragyái közt megbújó szépet! Minden percére emlékszem, amit Afrikában át-, és megélhettem. Az egyetlen nagy szerelmemmel is így vagyok, amelyre nagyon sokáig vártam, amellyel egy asszony megajándékozott. Annak is minden pillanata belevésődött a szívembe, agyamba. Nem is akarok másra emlékezni, csak erre a két szerelemre! Afrikára és őreá! Számomra mások az értékek! Ebben az ideálok nélküli pénzéhes és csak pénzharácsolást istenítő világban nehéz elhitetni és érvényre juttatni, hogy van egy másfajta értékítélet is. Erről beszélni másoknak talán olyasvalami lehet, mintha

336

AFRIABACILUS és BIVALYMÁNIA

a süketeknek Mozart melódiáit akarnánk elmesélni. Sajnos nem értik ők sem! Mint ahogy engem sem értenek meg a legtöbben. Mintha egy más világból jöttem volna vissza, vagy inkább maradtam itt, mutatóba, mutogatni való vén bolondnak. De azok, akik így gondolkodnak, és nem értenek meg, való­színű sohasem jártak Afrika olyan tájain, ahol még a TERMÉSZET-et nagybetűvel írják! Ahol sátorban lakhattam, és éjjel-nappal része lehettem ennek a csodának, ami minden nap azóta is maradéktalanul boldoggá tesz, és nagyon hiányzik! Mint ahogy annak az egyetlen asszonynak a szerelme, mindennapos érintése, szerelmének tüze is nagyon hiányzik. Számomra az ősi, romlatlan természet a bibliai paradicsomi állapotokat idézi – és ki nem vágyik ezek után? Igaz ezzel együtt jár, hogy nincs hideg-melegvizes fürdőkádam, ötven csatornás tévém, fagyasztószekrényem és a többi civilizációs „vívmányok”! De van tiszta levegő, napfény, szerteszét legelő vadcsapatok, szemet és szívet gyönyörködtető tájak. Nagy, nagy nyugalom, durva városi zaj nélkül. Esténként ülhetek a sátram előtti tábortűznél, mint egy ősember, és bámulhatok a zsarátnokba, ameddig jólesik. Melyet mind a mai napig nem untam meg, mert valahonnan a múltból érzem a génjeimben a hiányt a sallangok nélküli élet iránt. Nagyon jó volt egyszerű és nagyon kedves, romlatlan emberek között élni, akik beleillenek a természetbe, mert részei a természetnek és nem bőgetik esténkét az autójuk, vagy a motorkerékpárjuk motorját az ablakom alatt. Nagyon kellemes érzés, ha azok vesznek körül bennünket, akikkel ha megtaláljuk a „fonalat”, akár egy életen át nyugalomban és megelégedésben élhetünk. Mindenki, aki ezt valaha látta, és átélte, az egy életre Afrikaimádó, rosszabb esetben Afrikagyűlölő lesz, de úgy kell neki, mert az lelkiekben egy nagyon szegény ember! Mint ahogy egyre ritkábban lehet látni házaspárokat, akik

337

KAFFERBIVALYOK

még öreg korukban is kézen fogva mennek végig az utcán, mert szerelmük örökké él. Ezzel ellentétben csak nézzünk bele a mi civilizált világunkba: beton és aszfalt! A környezetbe nem illő házak, városok. Szenny és piszok, nyomor, elégedetlenség, és csömör attól, amit mi, fehér emberek „teremtettünk”, mégha arra oly büszkék is vagyunk! Az egyéni életünkben pedig torzsalkodások, veszekedések, válások, mert nincs elég pénz, hogy hamis vágyainkat ki-, át-, és megéljük. Nem vagyok egyedül! Másokat is kínoz ez az „Afrikabacilus, Afrikabetegség”! Aki még nem járt ott, azt azért. Minket, akik szerencsésebbek voltunk, s eltölthettünk esetleg hosszabb időt Afrikában, még jobban hajt a vágy, hogy mihamarabb visszatérjünk oda, ahol életünk talán legszebb napjait, vadászélményeit, és szerelmét kaptuk. Agyunk minden kis recéjébe beleívódott, megkapaszkodott ez a bacilus és mánia. Mint a kábítószer, amelytől függővé lehet válni, úgy uralkodik el lényünkön. Alaposan megváltoztatta azt az időt, ami még vissza van ebből a földi életből. Ehhez még hozzájárul a régi afrikai szállóige is, ami hűen kifejezi az érzéseket: „A háborúban és az Afrikában töltött idő duplán számít az ember életében!” No meg a három kívánságom, ami élteti az egészet. Mert azért megmaradtam vadásznak, és volt – való­színű mindig lesz – egy vadfaj, amelyiket szeretném még megszerezni, trófeáját begyűjteni, elejtését átélni. Ezek közül az egyik egy negyvenöt inches bivalybika szarva, a másik egy szintén „fekete legény”, egy afrikai óriásdisznó elejtése, és a „legfeketébb” kívánságom, egy fekete lóantilop szintén negyven inches, szépen ívelt szarva volt. Olvasom a külföldi vadászújságokat, s megkülönböztetett figyelmet szentelek mindennek, ami Afrikával kapcsolatos. Így bukkanok a nem mindennapi hírre a legszínvonalasabb németnyelvű „Wild und Hund”-ban, melynek már legalább

338

AFRIABACILUS és BIVALYMÁNIA

Második afrikai kívánságom, szintén egy fekete „legény”! Egy öreg óriásdisznó kan.

40 éve vagyok szorgalmas előfizetője, olvasója és onnan értesülök először, hogy a volt vadászvezetőm, akivel valamikor együtt vadásztam a volt Rohdéziában – a mai Zimbabwe és Zambia határát képző Zambezi folyó partjain – hogy vadászat közben egy feldühödött víziló a csónakjukat felborította. A külföldi vadászvendégekkel együtt sikerült egy zátonyt elérniük, melyet bokáig érő víz borított. A velük lévő fiatal másodvadász megpróbálta úszva elérni a 70 méterre lévő partot! Közvetlenül a partra érés előtt egy krokodil megtámadta az úszó férfit, kinek hosszú harc után sikerült kiszabadítania magát a hüllő fogai közül. Kartöréssel és súlyos sebekkel kivergődött a partra, ahol eszméletét vesztette és egész éjjel fekve maradt. A vadászatvezetőm és a két vendég mindezt

339

KAFFERBIVALYOK

tehetetlenül nézte végig, mivel puskáik a vízbe vesztek a csónak felfordulásakor. A rájuk köszöntő éjszakát már csak elképzelni lehet. Minden feléjük úszó fatörzsben egy krokodilt véltek látni a holdvilág gyér fényénél. Gondolni való, hogy mily nagy megváltás volt számukra a hajnal derengése, és egy halászbárka pöfögő motorjának hangja. Most így utólag még belegondolnom is rossz, ha arra kell emlékeznem, hogy jómagam is az első zimbabwei utam alatt hasonló helyzetben voltam. Egy krokodilt elejtve a dél-zimbabwei Buby folyó közepén lévő 15-20 négyzetméteres sziklaszigeten, amit aztán a 3 személyes alumínium motorcsónakkal közelítettünk meg. A közelünkben felbukkanó, bosszankodva méltatlankodó és ennek hangosan hangot adó, röfögő, horkoló vízilófejek elé még időben a kisgolyós, Hornet betétcsövemmel riasztólövéseket adtam le. Ennek köszönhetően a félzsebnyi ellődözött lőszer után megritkultak a kíváncsi és esetleg bonyodalmakat is okozó vízilovak. Pár évvel ezelőtt jártam azon a Zambezi partszakaszon, ahol volt vadászvezetőm és társai szerencsétlenül jártak. Akkoriban még nem volt vezetőnknek motorcsónakja. Szerencsére! Így hát csak a parton bóklászva vadászgattunk, halászgattunk. Talán éppen azon a zátonyon „éjszakáztak” amelyen én egy nílusi ludat lőttem. Akkoriban még csaták folytak azon a környéken. A szomszédos Mozambikban polgárháború dúlt. A géppuskák szaggatott kelepelése egész nap hallatszott, közbe-közbe egy gránát robbanása reszkette meg a legelőt. Ennek ellenére mi békésen vadásztunk a zimbabwei oldalon. Ezzel is bizonyította Afrika, hogy milyen ellentmondásos. Vágyódva gondolok ma is vissza azokra a szép napokra. (Leszámítva a távoli géppuskák ugatását.) Egy hajnalon, amint kivilágosodott, felvettük az utat keresztező bivalycsapat nyomát. Lehettek négyen-öten. Való-

340

AFRIABACILUS és BIVALYMÁNIA

Ebéd utáni alvás „afrikai” módra

színűleg öreg bikák. Mentünk utánuk már pár kilométert a hűvös, harmatos sárga fűben. Élveztem, hogy nedves és hideg a nadrágom szára! 1-2 óra múlva úgyis csurog rólunk a veríték, s visszakívánjuk a reggeli didergést. Nagyon szeretem az afrikai hajnalokat. Tele van illatokkal, színekkel, amelyek oly fontosak számomra. Afrikában ez is, mint annyi minden más, a többszöröse az otthoninak. Nem mintha az otthoniakat keveselleném. Mégis, valahogy jobban szeretek hajnali bivalycsapát követni, amikor az édeskés tehénillat körüllengedez, amit én sohasem tudtam „büdösnek” érezni és falusi gyerekkoromra emlékeztet, amikor „vadászapámmal” a Somogy megyei Nagyberény határában, egy augusztus eleji hajnalon őzbakra cserkeltünk, a falu és az erdő közötti bokros községi legelőn. Ott is ilyen illata volt a harmatos hajnali

341

KAFFERBIVALYOK

fűnek, amelyen napközben a falu gulyája legelt! Már akkor elképzeltem, hogy milyen lehet egy afrikai vadászat, sűrűn olvasgatva Kittenberger Kálmán és gróf Széchenyi Zsigmond könyveit. A gyerekkori álmodozás valóra vált. Az út hosszú volt, tele göröngyökkel, de sikerült! Jártam is a bivalyok után hosszú éveken keresztül, amíg meg tudtam teremteni a hozzávalókat. A bokrokat kerülgetve haladtunk a jól követhető bivalynyomokon. Fekete nyomkeresőnk szeme a talajt pásztázta. Vadászommal mindketten előre figyeltünk, hogy nehogy idő előtt megneszeljék, hogy a nyomukban vagyunk, és meg­ ugorjanak tőlünk. Az elöl haladó fekete nyomozónk, kinek találóan a „Lilafejű” nevet adtuk, mivel egész nap, ha esett, ha fújt, rekkenő melegben is egy lila színű, a nyakáig lehajtható, az arcánál kivágott, meleg, kötött sísapka volt a fején, egyszer csak lassan letérdelt és kezét, melyből a szélirányt jelző hamus tüll-zacskó csüngött, vigyázásra emelte. Mögötte haladó hivatásos vadászom is mellé süllyedt és harmadikként én is követtem a példájukat. Kérdő tekintetemre, alig hátrafordulva, szinte lehelve, nem is suttogva: – Big, very big! – Nagy, nagyon nagy! – Ez a pár szó szinte áramütésként ért, azóta is sokat jár az eszemben. – Végre, talán most megtörik a jég, és egy igazi, nagy terpesztésű, talán 50 inches szarvú bivalybika kerül elém. (Amíg magam is vadásztattam, számtalanszor fájó szívvel át kellett engednem a legszebb szarvú bivalybikák meglövését a vendégeknek. Azok között volt egypár ilyen nagy, és öreg bika. Volt úgy is, hogy még nekem kellett meglőnöm a vendég számára! Egy idő után nehéz lenyelni az ilyen békákat.) Még nem láttam semmit az előttünk álló vadból, de felkészülten vártam, puskámat kibiztosítva, hogy valami mozduljon. Ekkor kapta meg a szememet a mozgás, amely a domb­ oldal bokrai között, mint egy fekete árnyék elsuhant. De mi

342

AFRIABACILUS és BIVALYMÁNIA

Ezer éves baobab fa

volt ez? Ez egy sokkal kisebb testű vad, mint a bivaly, mégha olyan fekete is, mint amazok! Felkapva nyakamban lógó táv­csövem, próbáltam a bokrok takarásában mozgó valamit meghatározni. Könnyen ment! Amint két vastagabb fa mögül előbukkant, feltűnt a fehér sávos „arcvonása” és szépen ívelt szarvának vastag alja. Csodálatos jelenség volt, büszkeségével, fekete titokzatosságával. A rég áhított „hármasszámú” kívánság! Egy fekete lóantilop bika! A javából! Arról nem is beszélve, hogy már három afrikai utat is szerveztem eddig az elmúlt évek alatt, hogy mindhárom hőn áhított vad trófeáját megkapjam, és örüljek a vadászatuknak. Kérdésem már feleslegesnek hatott: – Lőjek? – Jelentőségteljes pillantásokkal bólintottak mindketten.

343

KAFFERBIVALYOK

A bal könyököm feltámasztva a térdemre, a jobb könyököm meg a „Lilafejű” vállán nyugodott addigra már, igazítottam a nyílt irányzék fénylő sárgaréz legyét a fekete test oldalába. Egy kis szervezési hiányosság folytán az egyik bőröndöm csak egy héttel később ért a táborba a repülőtérről, és ebben voltak, a gumicsizmákba jól becsomagolva mindkét puskám céltávcsöve. Így hát kénytelen voltam visszatérni a kezdő vadász koromban alkalmazott nyílt irányzékhoz. (Mivel akkor még nem volt természetes, hogy golyóspuskához céltávcső is járt. Sőt a golyóspuska sem volt természetes a kommunista párt által vezetett hatóságok jóvoltából. Egy afrikai vadászút egy kis magyar vadásznak meg főleg nem!) A lövésem eldördülése pillanatában a fekete, fényes szőrű, lóra emlékeztető antilopot elnyelte az aranylóan sárga fű. Felugrálva, hangosan gesztikulálva rohantunk a sárga mezőből néha kifeketedő test felé. Lövésem magas lapockát érve odament, ahova céloztam. Sokáig csodáltuk a gyönyörű, csillogó szőrű, koromfekete testű, csak a hasa alján és a fej két oldalán fehér sávos antilopot. Szarva merész ívben hajlott a hátára. A gyűrűi, mint megannyi szellő keltette vízfodor borították az egész szarvat, a tövétől a hegyéig. Mindkét szarv teljesen hibátlan, tűhegyesre fenve. Félelmetes fegyvere lehetett gazdájának. Sokáig ültem mellette, amíg magunkra hagytak és elmentek a többiek a terepjáróért. Csodálattal tapogattam a különleges, még sok Afrika-vadász gyűjteményéből is hiányzó vad trófeáját, s kicsit sajnálattal simogattam a szép fejet, a hosszú fekete szempillákat, a már mozdulatlan nagy opálfényű szemeket, a minden porcikájában egy gyönyörű lóra emlékeztető szép antilopot. Csodálatom nem csak a vadnak szólt, hanem Afrikának is, mely annyi meglepetést szolgál az őt megismerni kívánó

344

AFRIABACILUS és BIVALYMÁNIA

Kívánság, amely beteljesült: fekete lóantilop bikám

vadásznak, kutatónak, gyűjtőnek, és méltán fertőzi meg egy életre az Afrikabacilussal. Sikerült egy kivalló szarvú fekete lóantilopot zsákmányolnom, amely sokkal jobb trófeával ajándékozott meg, mint amire valaha is számítottam, mert az elmúlt útjaimon csak karhosszúságú szarvakkal rendelkező fiatal bikákkal hozott össze a „rossz szerencsém” – amelyekből azért nem kértem. A szarvak hosszúsága különben pontosan 45 inch! Az egyik vágyam tehát teljesült. Az egyik „negyvenötösöm” már megvan! De vissza van, és hiányzik még két „fekete legény” trófeáinak, és a megszerzésének az élménye. Talán jól van

345

KAFFERBIVALYOK

Bivalycsapat esti fényben

ez így, hogy amíg élünk vágyunk valami után, amit szeretnénk elérni, megkapni. Ez értelmet ad, az életünknek, amíg élünk.

A BIVALYMÁNIÁM ÁRA Folytathatnám ezt a fejezetet az örök érvényű megállapítással, hogy: MINDENÉRT FIZETNI KELL! Nem csak amit megvettünk, hanem mindenért, amit kaptunk, nyertünk. Így már érthető, hogy miért ajánlják az utóbbi két évszázad

346

AFRIABACILUS és BIVALYMÁNIA

alatt a gyarmatokat megjárt angol hivatolnokok, utazók, vadászok, felfedezők, szerencsevadászok és kincskeresők az Afrikába indulóknak. Mert az első számú jótanács, azoknak, akik akár pár napra, vagy hosszabb időre, a trópusokra indulnak, hogy: „FŐZD, HÁMOZD, VAGY FELEJTSD EL!” Mert ez a mondás érvényes még a ma napig is, ha étkezni és inni szeretnénk, és ezáltal egészségesen, főleg élve akarunk hazatérni. Az én alábbi élményeim, úgy látszik, csak gyenge gyerekcsínynek tűnnek, ahhoz képest, amelyet egy jó nevű magyar fotós, Magyar Ferenc élt át (és halt bele), akit magammal vittem egy zimbabwei útra, hogy ha majd hazatérünk, együtt készítünk el, az én írásaimmal és az ő fotóival egy szép Afrika-könyvet. Mondanom sem kell, hogy ebből semmi sem nem lett, mint a többi szóbeli megállapodásunkból sem! Mert azzal kezdődött minden, hogy Feri nagyon szerette a „folyékonyat”! Főleg a viszkit, és még főleg, hogy ingyen volt! Haza­ érkezésünk után fél évvel, hallottam, hogy meghalt a felesége, és ő maga is nagyon beteg lett. Valami bajt hozott haza Afrikából, valami fertőzést, abban szenved, és ebbe halt bele a felesége is, amit átadott neki. Nem sokkal később ő is elment utána! Én tudtam, amit ő nem, hogy a jégkockás, szódás viszkitől, amit egy tájékozott fehér ember sem mer meginni a táborban – igaz, hogy ingyen van –, veszélyes betegségeket lehet kapni, mert a feketék sohasem forralják fel annyira a folyóból merített vizet, hogy minden káros kór okozója elpusztuljon! A jégkocka meg szépen tárolta a bajt, nem figyelmeztet arra, hogy a halált iszod. Szóval, így lett vége egy afrikai útnak, ami oly szép, és tartalmas is lehetett volna. Ez is figyelmeztető volt, hogy mennyi mindenre kell figyelni, ha Afrikába utazik az ember.

347

KAFFERBIVALYOK

Sajnos, én sem tudtam mindent. Az elején mondhatnám, semmit sem. Ezért is történt meg velem, hogy minden „jobb” afrikai betegséget „beszereztem” és átestem rajta. Még csak szerencse, hogy „átestem” és nem hagytam ott a fogam, mint annyian. Azt mondják, ami nem öli meg az embert, az csak erősíti! Ami azt illeti, nem is panaszkodom! Egypáran meg is kérdezték, hogy mindazt, amit átéltem, hogyan maradtam életben? Nem tudom, de valahogy sikerült! Minden esetre, ha a trópusi Afrika az úticél, (mert azért Dél-, és Észak Afrikában messze nem ilyen rossz a helyzet!) akkor arra nagyon fel kell készülnünk, mindenben, hogy egészségesen térjünk vissza. Két nagyon fontos tanácsot kaptam elsőnek a kenyai tartózkodásom elején Franz Lang főnökömtől: „A legtöbb hivatásos vadász nem veti meg a „fehérnépet”! Ha nem akarsz mindenféle afrikai nemi-betegséget összeszedni, akkor maradj meg a „fehérnépnél”! És ezt szó szerint értsd!” – még hozzátette – „Ha nem akarsz boldogtalan lenni, akkor nehogy valami fekete nőnek gyereket csináljál, mert azt bánni fogod, amíg élsz!” – mivel nem nagyon értelmes képet vághattam, részletesen elmagyarázta: – Ha egy fekete hölgyike akár milyen szép is, és ennek nem tudsz ellenállni, akkor számíts arra, hogy ha gyereketek lesz, akkor amíg élsz, fogod fizetni a gyerektartást! Mert a hölgyikének van vagy 100 „bátyja”, mivel egy falun belül mindenki „rokon”, és ezek a „bátyak” gondoskodni fognak – és még a világ végén is utolérnek –, hogy minden hónapban behajtsák nálad a gyerektartást, mivel az egész falu abból él, amit tagjaik „összeügyeskednek”, légyen az férfi, vagy nő! – Maradj meg a fajtádnál, azt sohasem fogod bánni! – még hozzátette – minden hétvégén tele van a környék „garden party-val”, ott annyi szép és unatkozó fehér hölgy megfordul, hogy kedvedre válogathatsz. Ha majd elmegyünk egy ilyenre, és megismerkedsz valakivel, egysze-

348

AFRIABACILUS és BIVALYMÁNIA

rűen, de nagyon udvariasan kérdezd meg a hölgytől, hogy: – „Ön kenyai, vagy férjnél van?” – Ha azt mondja, hogy „férjnél”, akkor legyél továbbra is udvarias, de egy lépést sem tovább, mert egy fehér vadász kolléga sem szereti, mivel itt mindenki ismer mindenkit, ha a felesége felé nem tisztességes szándékkal közeledik valaki! – Ha meg azt válaszolja, hogy „kenyai”, akkor tudsz mindent! – és jelentőségteljesen rám nézett! Nagyon jó tanács volt mindkettő, mert betartottam, és boldogan éltem, amíg meg nem haltam!

1978. DECEMBER 20., TANZÁNIA Az éjszaka közepén arra ébredek, hogy egy szúnyog „szondázza” a bal csuklómon az ütőerem környékét. Még a sötétben elkenem, és az éjjeli lámpa felkapcsolása után látom a 20 forintos nagyságú vérfoltot, amit maga után hagyott. Mégha nem is tudom így meghatározni, hogy melyik fajhoz tartozott, mert szétnyomtam, de majdnem biztos voltam benne, hogy egy Anopheles szúnyog volt. Szinte érzem, hogy „beoltott”! Tehát: Plasmodium falciparum. Más néven MALÁRIA! Még jó, ha nem Plasmodium trophical, mert akkor jó, ha egy hónapot élek még! Nem is tévedtem! Pár nap múlva, lehet, hogy egy hét is eltelt, kezdtem magam különösen érezni. Gyengélkedem és szédülök. A hasmenésem, amit minden kezdő afrikánus megkap, a régi, de sokkal erősebben jelentkezik. Két napon belül teljesen lebetegszem, az ágyat is alig tudom elhagyni. A tünetek délutánonként kezdenek jelentkezni erősebben; fáradtság, levertség, nehezedő csontok, mintha ólommal lennének kiöntve. Fájlalom az ízületem, úgy érzem, hogy még a hajszálaim végei is fájnak. Nehezen mozgok, étvágytalan vagyok.

349

KAFFERBIVALYOK

Anopheles szúnyog

Esténként megjön a fázás. Hiába tesznek rám tíz takarót, vacogok, mintha Alaszkában mezítláb járnék a mínusz harminc fokos hidegben. A roham egyre erősebb lesz! Már-már elvesztettem az eszméletem, de a kínok nem csökkenek. Hatalmas sötét felhőkkel birkózom, sötét lesz körülöttem, a felhők úgy érzem, elnyomnak, majd nagyon fáradtan elalszom. Valamikor, az éjszaka közepén felébredek. Úszom az izzadságban, a halom takaró, amely addig védett az afrikai „hidegtől”, a földön hever. Reggel felé elalszom, holt fáradtan. Csak délelőtt ébredek fel, gyengén, törődötten, de már kicsit jobban. Azt gondolom, hogy ma még ágyban maradok, és ha estére, vagy éjszaka nem jön újból meg a maláriás roham, akkor talán holnapra elmúlik az egész, és akkor felkelhetek, és vadászhatok. Tévedtem! Nagyot! Ez így megy napokon keresztül. De minden marad a régiben, és egyre gyengébb leszek. Az egyik éjjel arra ébredek, hogy csöpög a vízcsap! Csak egy kis idő után jut el a tudatomig, hogy nincs is vízcsap a szobámban! De akkor mi csöpög, mert megint hallom a víz csobbanását. Tapogatva felkapcsolom a villanyt. Mint az elmúlt éjszakákon, most is vizesre izzadtam mindent, a le-

350

AFRIABACILUS és BIVALYMÁNIA

pedőm, a matracom csurom víz. Lenézek az ágy alá, nagy tócsában áll a nedvesség, és az átázott matracból továbbra is lassan csöpög a víz! Rosszra gondolva elkezdek szégyenkezni, de ki kell mennem a WC-re, így nem az, amire gondolok, nem az áztatta át a matracom. Másnap reggel az Arushába induló gépkocsiba úgy tesznek be, annyira gyenge vagyok. Egy hét alatt 8–10 kilót is fogyhattam, a nadrágomat egész idő alatt kézzel kell fognom, hogy le ne csússzon rólam, mert már nincs lyuk a nadrágszíjamon. A negyven kilométeres út Arusháig, maga a borzalom. Szédülök, hányingerem van, fáj a fejem és mindenem! A barátságtalan hindu orvos ad egy injekciót a mocskos rendelőjében, a valószínűleg nem fertőtlenített injekciós tűvel, amit egy bögréből vesz ki puszta kézzel. Lehet, hogy csak sós víz volt a fecskendőben, mert csípni csípett. Utána kivett egy lázmérőt az állandóan folyó vízcsap alatt álló kopott és koszos bádogbögréből, és még mielőtt a számba nyomta volna, azért egy kicsit meglötykölte a bögrében álló vízben. A falat támasztva álltam, mert nem volt hova leülni, számban a hőmérővel. Vártuk, hogy az „orvos” visszajöjjön. Barátom, Bandi az ajtóban állva, cinikusan mosollyal a bajsza alatt, megjegyezte: – Láttam, amint a lázmérődet éppen egy masszáj seggéből húzta ki! – Mindketten elkezdtünk rötyögni, ami nálam később átment fájdalmas nevetésbe. Ekkor kiesett a számból a hőmérő, és a mocskos betonpadlón széttörött. Drága volt! Az „orvos” 75 amerikai dollárt kért a „kezelésért” és a hőmérőért! De azt hiszem, hogy csak a hőmérő ért valamit, mert a kezelése egy fabatkát sem segített. Két nap múlva, még jobban lebetegedve, másik, ezúttal egy fekete orvoshoz visznek. Itt meglepően nagy tisztaság és kedvesség fogad. Csodálatos tiszta németséggel kérdi meg tőlem az aranykeretes

351

KAFFERBIVALYOK

szemüvegű koromfekete doktor, hogy mi a bajom, mim fáj? Az injekciói hamarosan hatnak és valamennyire lábra állok, de nem teljesen. A németországi Heidelbergben tanult. Kitűnő orvos! Később ő lett a háziorvosunk. Miután valamennyire felépültem, még hónapokig tartózkodtam Afrikában. De amint visszatértem Németországba, az első dolgom, hogy elmegyek Tübingenbe, a Trópusi Betegségek Klinikájára. Kivizsgálások, vérvétel, vagy egy hétig elbíbelődnek velem és egészségesnek nyilvánítva elbocsátanak. Mindenesetre tanultam az esetből. Mert azért voltak előzményei is a dolognak, hogy megkaptam a maláriát! Mégpedig az, hogy egy szép napon beállított a szobámba Diana, Dr. Nagy Endre lánya, és kért, hogy adjam át neki a félévre magammal hozott Rezochin tablettákat, mert jönne egy autóbuszra való német vendég pár napra, de csak akkor jönnek, ha kapnak maláriaellenes tablettát. A tablettákat majd a jövő héten visszakapom, mert megy Nairobiba, és ott beszerzi nekem azokat. Azóta is hozza! Így aztán nem csoda, hogy megkaptam ezt a gyönyörű betegséget. Miután újból Európában éltem hosszabb ideig, valahogy érzem, hogy nem vagyok a régi. Valami megváltozott. Tudok enni, inni, pipázni, aludni, ha kevesebbet, is mint azelőtt. Hízom is, elég rendesen. A maláriás tünetek elmúltak, csak évente kétszer-háromszor jelentkeznek egy rövid délutáni ágybadőlés erejéig, de másnapra jól kialudva magam, minden rendben lett. Egy valami viszont nem múlik el. Mindinkább életem tartozékává válik, mégpedig az ellenőrizhetetlen és főleg kiszámíthatatlan hasmenésem! Borzalmas dolgokat művelt velem és a környezetemmel. A legváratlanabb pillanatokban tört rám, és ilyenkor nincs irgalom. Sokszor még azt sem várja meg, hogy elérjem azt a bizonyos helyet, ahol megkönnyeb-

352

AFRIABACILUS és BIVALYMÁNIA

bülhet az ember. Sokszor nem csak „vonalkódos” hanem igazából „füstös” is lett az alsóm. Volt úgy, hogy ez sem elég ellenőrizhetetlen belső világomnak, egy pillanat alatt megszégyenített, és telerakatta velem az alsógatyám, hogy még a lábam szárán is folyik végig az „anyag”! Vadászaton ilyenkor egyszerűbb volt a dolog, elő a vadászkést, és „kizsigerelem” az alsónadrág közepét. Súlyosabb esetekben levágtam magamról az egész alsónadrágomat, így szabadulva meg bűzös tartalmától. Az egészet elkaparom, mint egy kutya! A városban már nehezebb volt a dolgom. Itt legtöbbször nincs nálam a kés és hátizsák, vagy nagyobb kabát, amiben a tisztálkodó eszközeimet hordjam. Áldatlan állapot volt ez majd huszonöt éven keresztül. De vannak előnyei is a maláriámnak. Amióta megvan, elmúltak a reumás fájdalmaim, amelyek főleg a vállamat és a nyakamat kínozták, sok éven át. Az orvosok azt mondják, hogy a „hőterápiás kezelésnek” köszönhetem, amit a malária váltott ki. A másik kellemes változás volt, hogy sem a szúnyogok, sem a kullancsok nem szerettek többet. De én sem szerettem magamat! Még a szagom is megváltozott. Olyan „néger” szagom lett, ha megizzadtam. Undorodtak tőlem nem csak a hölgyek, de a bogarak is. Volt ízlésük! Sajnos nem mindnek! Egy kullancs azért belém csimpaszkodott, és belém okádta a „mérgét”! A kullancs beleiben hordja a Borreliose vírust. Miután megszívja magát egy kicsit az ember vérével, a belei tartalmát „áthányja” az áldozat kötőszöveteibe (ettől lesz vörös a csípés környéke), hogy helyet készítsen a még szívandó vérnek. Ugyan így „jár el” a maláriát hordozó szúnyog is. A Lyme kórnál a fertôzés továbbutazva ideg-, súlyos ízületi, és agyhártyagyulladást tud okozni. Egy „szép napon” a Borreliose és a Malaria Falciparum összefogtak és ledöntöttek a lábamról. Meg akartak ölni a

353

KAFFERBIVALYOK

Kullancs zsákmányra várva

dögök! Először csak rosszul éreztem magam, majd pár nap után egyre nehezebben viseltem el a dolgokat. A hasmenésem egyre sűrűbben jelentkezett, sokszor már alig értem el a fürdőszobát. Volt úgy, hogy nem tudtam melyik „felemmel” közelítsem meg a WC-t, a hasmenésen kívül még a hányinger is kínzott. Sokszor órák hosszat ültem ott, kezemben a mosdótállal, minden eshetőségre felkészülve. Mivel többször átestem már maláriás rohamokon, azt hittem, hogy ez is egy ilyen lesz, amit pár nap után mindig átvészeltem eddig, mondván, ami nem öl meg, az erősít! Pár nap után, az éjszaka közepén arra eszméltem fel az ájulásból, hogy fekszem a nem éppen tiszta fürdőszoba hideg

354

AFRIABACILUS és BIVALYMÁNIA

kövén. Ekkor már tudtam, hogy valamit tennem kell, mert nagy baj van! Lemásztam a lépcsőn, és próbáltam felkelteni a házinénit, mert nem vette fel a telefont. Nagy dörömbölés után mentőt hívott. Mivel nem volt szabad kocsi, és én úgy éreztem, fájlalva a bal vállamat, hogy szívinfarktusom van, kértem vigyen a kórházba. Arra még emlékszem, hogy elértük a bejárati ajtót, és négykézláb bemásztam a kórház ajtaján, de hogy hogyan kerültem az intenzív osztályra, arra már nem. Két nappal később áttettek a fertőző osztályra, mivel minden rendben volt a szívemmel, de egyfolytában elől-hátul jött belőlem valami sárgás-zöldes folyadék. Itt vagy egy hétig „tréningeztek” rajtam, de nem találták meg, hogy mi készített ki. Mindennap többször is vettek tőlem vért, kezem feje és karjaimban a vénák már feketedtek és a szivárvány minden színében játszottak a sok véraláfutástól, de hiába keresték, hogy mi a bajom, nem találták meg a „férgemet”! Majdnem úgy kellett meghalnom, mint ifjúkori nagy versenykerékpáros ideálom, Fausto Coppi, aki egy észak-afrikai vadászaton szerzett maláriáját az orvosok csak egy tüdőgyulladásnak diagnosztizálták, és elkezelték. Pedig pár gramm kinin is elég lett volna, hogy megmentsék. A hatodik nap után mégis kaptam egy antibiotikum „koktélt” anélkül, hogy diagnózist megállapították volna. Az injekciók hatottak, a rosszullét lassan megszűnt, de még mindig nem tudták, hogy mi a bajom, pedig mondtam az orvosoknak, hogy Afrikában is jártam, volt maláriám is, meg kullancsom is. Végül úgy hagytam el 14 nap után a kórházat, jó 10 kilóval könnyebben, hogy nem tudtak meg�gyógyítani. Otthon tisztaság várt, asszonykám közben rendbe rakta a csatatérré vált lakásom, ha nem is dicsért meg érte. Gondoltam, ha már a kórházi orvosok nem is találták meg nálam a bajaim okát, azért elmegyek öreg, tapasztalt és főleg vilá-

355

KAFFERBIVALYOK

got járt bad urachi háziorvosomhoz, Dr. Harald Meyerhez. Ő aztán kezelésbe vett, és egyetlen vérvétel után megállapította, hogy a huszonöt éve hordott Malaria falciparum és a kullancstól kapott (attól az egytől, amelyik nem undorodott tőlem) Lyme-kór összefogtak (a dögök!), hogy átsegítsenek az örök vadászmezőkre. Nem sok kellett, hogy sikerült is nekik! Azt tálán kevesen tudják, hogy még ma is ÉVENTE 100 MILLIÓ EMBER BETEGEDIK MEG, és ebből 10 MILLIÓ BELE IS HAL a trópusokon a malária halálos változatába, a Malaria tropical-ba. Ezek a számok nem nyomdahibák! Németországban évente 1000 megbetegedésből, amit az utazók és a turisták hoznak haza magukkal „emlékbe”, 20 hal bele a „szuvenírbe”! Orvos feleségem gondos, odaadó ápolása, a jó gyógyszerek rendbe hoztak és végleg megszabadítottak a májamban, vagy az epevezetékemben megbújt „férgeimtől”! Azonkívül, hogy meggyógyultam, még valami megváltozott körülöttem. Megszűntek a hasmenési tüneteim, és elvonultak a fejem fölül a sötét felhők, az éveken keresztül érzett depresszió, amely megkeserítette az életem, anélkül, hogy tudatossá vált volna bennem, hogy mitől is van. Újból van kedvem élni. Élvezem a napsütést és még néha az embereket is, akiket különben olyan nehezen viselek el. Újból sokat gondolok a kafferbivalyokra és a .416-os Rigby ugyancsak türelmetlen már, hogy újból munkába állhasson. De ezután, ha Afrikába megyek, nagyon vigyázok, hogy szúnyogháló alatt aludjak, és nem ajándékozom el idő előtt, (csak az utolsó napon) a maláriaellenes gyógyszereimet, mivel arra gondolok, hogy a „csalánba csak nem vág a ménkű”! A fenti eset azt mutatja, hogy igenis, belevághat! Ma már jobban tartok a parányi, mikroszkóp alatt alig látható „ragadozóktól” mint a nagy, két- és négylábúaktól, annak ellenére, hogy azoknak hatalmas agyara, karma, szarva

356

AFRIABACILUS és BIVALYMÁNIA

van, esetleg meg még gonoszok és alattomosak tudnak lenni. Mégis ezek „szelíd vadállatok” a bacilusokhoz és vírusokhoz képest.

Tábori csendélet

357

Egy szép sörényű oroszlán

EGY FARM AFRIKÁBAN

A

Férfi nehéz szívvel ült be a kocsiba. Még a fülébe csengtek a vágóhíd igazgatójának a szavai: – „Nem tudok többet adni, mint 80 Randot, darabjáért! – Nagyon sajnálom!” – Hangja részvétteli volt, de belül jéghideg üzletember maradt. Elindította a terepjáró motorját, és kigurult a főútra anélkül, hogy tudta volna, mit is tesz. Mint akit fejbe vertek, úgy hajtott végig a poros városon. – „Végünk van! – El kell adni a farmot!” – Már régen érezte, és félt tőle, hogy eljön a nap egyszer, de nem hitte, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. A tavaly vett ötszáz, hízónak való borjút, amelynek darabjáért száz Randot fizetett, most kényszervágásra kell hajtania. Még egy év, és akár 500 Randot is kapott volna egyért, de a természet nem könyörült meg rajtuk. Már a második éve nem esett egy csepp eső sem. A száraz füvet már tőig rágták az állatok. Ha szálas takarmányt akart hozatni az Unióból, az olyan sok pénzébe került volna, hogy ráment volna minden tartalékuk. A vizük is elfogyott a duzzasztógátak mögül. Csak a repedezett szikes talaj árulkodott, hogy fél éve a nílusi ludak és a vadrécék tömegei lubickoltak itt. A jövő járt az eszében egész úton, hogyan is lesz tovább. Húsz éve vette át a farmot a nagybátyjától, aki az első világháború után jött ki. A második világháborúban apja meghalt, ő alig emlékezett rá. Húsz éves volt, amikor a nagybátyja kihozatta magához, és örökbe fogadta. Így lett örököse az „Öregnek”, akire mindig sok szeretettel gondolt vissza. Meg-

359

KAFFERBIVALYOK

tanította mindenre, amire szüksége lehet az életben. Megtanította vadászni és becsülni az egyszerű életet. A gazdasághoz és az üzlethez nem értett az Öreg. A farm teljesen el volt adósodva, csak az ügyvédje nagyvonalúságának köszönhette, hogy még nem került kalapács alá. Húszévi kemény munkája sem volt elég, hogy teljesen kiláboljanak az adósságból! Visszagondolt a nagybátyjával együtt töltött évekre. Sok szépet éltek át együtt. Szeme előtt megjelentek a vadászélmények, az elefántok, oroszlánok, bivalyok, amelyeket az elmúlt harminc év alatt együtt zsákmányoltak. Most, hogy az ötven felé közeledik, mindez egy régmúlt álomnak tűnik. Mintha nem is vele történt volna meg, hanem valahol úgy olvasta, egy nagy vastag könyvben, vagy egy régi film kockáira emlékezne. Haja szürkébb lett, de szőkeségében, amit az afrikai nap még fehérebbé is tett, alig látszott. Izmai még ruganyosak, csak a derekára rakódott egy kis „mentőöv” a jóléttől, és hogy kevesebbet vadászott az elmúlt években, mint azelőtt. Fájt a szíve a farmért, mert ez volt az élete, a „MINDEN”! Most mi lesz majd? Mehet egy részvénytársaság területére munkafelügyelőnek, vagy a gyémánt- és aranybányába munkavezetőnek, ha felfogadják. De manapság csak a fiataloké a jövő, azokat jobban alkalmazzák, még ha tapasztalatlanok is. – Nem, ezekhez ő már öreg, meg a gyomra sem venné be, hogy embereket hajtson, mintha azok állatok lennének! – Vagy talán hivatásos vadász legyen újból? Az ízlene még a legjobban, mert a vadászat volt az élete. Talán hűtlen sem tudna lenni a fiatalkori álmokhoz, amelyek maradéktalanul beteljesültek, hogy kijöhetett Afrikába! – De sajnos Afrika is nagyon megváltozott az utóbbi években. Tele lett drótkerítésekkel, utakkal, villanyvezetékekkel. – Meg az sem tetszik neki, ahogy mostanában divatossá vált, hogy autóból lövöldöznek, vagy a duzzasztógátak mögötti kis tócsáknál egy

360

EGY FARM AFRIKÁBAN

állványon ücsörögnek, és kihasználják, hogy tíz kilométeres körzetben nincs víz! – Ezeket a piskótalábú, pudinghasú vendégeket csak az érdekli, hogy mit lehet agyonlőni, akármilyen csutkaszarvú is az az antilop, vagy ujjnyi az agyara a varacskos disznónak. Maga a vad élete, viselkedésének a megfigyelése alig érdekli őket. Ezek nem vadászni akarnak, csak lőni! Nem a teljesítmény számít, hogy milyen nehézségek árán ejtették el azt a vadat, hanem a centiméterek, pontok, és az aranyérmek. – Furcsa módon, a számukra oly fontos, áhított trófea megszerzésére oly kevés az idejük. Mégha az afrikai út egy vagyonba is került, az a fontos, hogy már az első két nap valamelyikén meglegyen az eredmény, és az sem baj, ha a maradék nyolc napot végigunatkozzák, vagy alkoholos mámorban töltik. Amelyiknek meg sikerül valami jobb szarvat, vagy agyarat keríteni, az mindjárt a hazaérkezés után, jobb esetben egy dúsélményű újságcikkel jelentkezik. Még jó, ha nem lesz a tíznapos útból egy új Afrika-könyv. Feltűnő az ilyen könyvekben, hogy minden antilopot 3–400 méterről „leterítik”, „csodálatosan ölő” távlövő puskáikkal, és a veszélyes nagyvadat pár méterről. A „bátrabbja” meg egyenesen csővégről lőtte agyon az oroszlánt, meg a kafferbikát, mert „támadott”! Arról nem is beszélve, hogy hogyan lehet egy vad elejtése „csodálatos ölés”? De természetesen akad köztük egy-kettő, amelyik szívesen vállalja a fáradalmakat, az utánkeresést. Nem veszti el a fejét, esetleg még a puskájával is tud bánni, ha nagyritkán egy bivaly visszafordul, és csiklandóssá válik a helyzet. Ezekre, a vadászokra mindig szívesen emlékezett vissza, de sajnos olyan kevesen vannak, hogy lehet is rájuk emlékezni. A hullámzó úton, amely fölött a melegedő Nap remegővé változtatta a levegőt, nyelte az autó a kilométereket. A terepjáró motorja egyenletesen húzott, de most mindezek nem jutottak el a tudatáig. A kocsi mögött nagy porfelhő csapódott

361

KAFFERBIVALYOK

össze, mint egy esküvői uszály. Ahol meszes volt a talaj, ott fehér, másutt szűrkéssárga, néhol meg sötétvörös, mint az ovambók lepedője. A finom por mindent megszállt a kocsi belsejében is. A szokott helyen, az út felénél megállt. Míg a fekete fiú teletöltötte a kocsi tankját, addig ő megívott egy jéghideg Colát. Az ital egy kicsit felébresztette a bódultságából. A fiú vigyorogva köszönte meg a centeket, ami még visszajárt volna. Ráfordult újra a poros országútra. A fiára gondolt, a levélre, amit a múlt hónapban kapott tőle. Mi lesz vele ezután? Félbe kell szakítania az iskolát? – Mennyi pénz ráment már, hogy Európában tanulhasson! Most ennek is vége! – Tudta, hogy a gyerek szívesebben jönne vissza, minthogy Európába maradjon. – Mindig sírva váltak el a repülőtéren, ha vissza kellett mennie. Neki is az az élet tetszett, amit a farm, az afrikai vadon nyújtott. – Apukám, a farmot nem adhatjátok el! – Mindenáron meg kell tartanunk! – ez volt az utolsó mondata a levélnek, és az egész levélből érződött a vadat, és a területét féltő vadász szeretete. Valahol hallotta, vagy olvasta: – Ha gyereked van, az életed folytatódik tovább! – Melegség öntötte el a szíve környékét, ha a fiára gondolt! – Feltűnt előtte a tízéves fia, aki nyugodt kézzel lőtte nyaktövön az öreg bivalybikát, első nagyvadját! – Mindenáron megtartani! – még a kocsi motorja is ezt zakatolta! Az út hátralévő részén csak ezek a szavak lebegtek a szeme előtt, mintha kalapáccsal sulykolták volna belé. Nem is vette észre, hogy hangosan mondogatja maga elé a mondatot, mint egy megszállott. Pedig az volt, Afrika megszállottja, imádója, mint a fia is, aki már itt született. Őt legalább megértette, de neki sokszor volt honvágya, ha szép somogyi dombokra gondolt, amelyek között született, és felnőtt. De lassan elmosódtak benne az emlékek. Afrika varázsa sokmindent kitörölt benne, segített elfelejteni a sanyarú, fél­árva gyereksorsát. Egy könnycsepp csordult le a napbarnított,

362

EGY FARM AFRIKÁBAN

cserzett arcbőrén, sötét csíkot szántva a sárgásvörös porrétegen, ami rá is rárakódott. – Búcsúzott Afrikától, csendben, mint ahogy jött, úgy is kell elmenni! – Lefordult a jó útról. Még vagy fél óra, és elérte a farmja kapuját. A két kis szurtos fekete gyerek nevetve nyitotta ki a kaput. Mindegyiknek egyegy csomag cukorkát nyomott a markába. Ez volt a bérük az egészheti kapunyitogatásokért. Fizetésosztás mindig akkor volt, ha a városból visszaért. Az ernyőakácok és a narancsliget mellett feltűnt a búr– kap–holland stílusban építetett ház vöröscserepes teteje. Az elmúlt évtizedek alatt hányszor is jött ide, haza, élményekkel gazdagon megrakodva, hányszor letörten, megverve, vereségeket szenvedve? – De mindig volt egy holnap, amikor mindent újból lehetett kezdeni! – A problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket! – szokta mondani a nagybátyja. – Ha elfutsz előlük, magad elől futsz el! Felesége az ajtóban állva várta. A szép barna szemek olvastak a Férfi arcán. Szótlanul mentek be a házba, csak ahogy az ajtóban lógó szúnyogháló kisimult mögöttük, szólalt meg a nő: – Nonga vár rád reggel óta! – Láttam! – válaszolta a Férfi. Fásultságát nem kerülte el a szálas ovambó alakja az ernyőakác árnyékában. Megitta a kávét, amit az asszonya tett elé, majd a vállán nyugvó szép kezet a szája elé vonta, és hosszan, forrón belecsókolt a tenyerébe, úgy, mint régen, a szerelmük kezdetén. Érezte a könnyei sós ízét, és alig tudta válla rázkódását visszafogni. – Végünk van! – El kell adnunk mindent! – alig tudta a szavakat kinyögni. A kis barna asszony ráborult a férfire, mint egy kotlóstyúk, úgy védte a nagy magas testet, amelyet rázott a sírás. Messze tekintő szemekkel vigasztalta a férjét: – Szívem, – hazamegyünk, ott közelebb leszünk a fiunkhoz is, és meglátod, minden jóra fordul, – higgy nekem! – Hangja olyan volt, mint a galamb búgása. Szeretettel simo-

363

KAFFERBIVALYOK

gatta a férje barna, vastag nyakát, és alig tudta visszatartani a könnyeit. Gondolatban már otthon voltak a Balaton melletti kis házban. Egy pillanat alatt, amire csak asszonyok képesek, átrendezte a ház bútorzatát, kicserélte a függönyöket, újra festette a falakat, és gondolatban már mindennek megvolt a helye. Ez az érzés biztonságot és felüdülést nyújtott számára, ha csak pár percre is. Visszagondolt a szerelmük kezdetére, amikor tizenhét–tizennyolc évesen ismerték meg egymást. Nem sokáig lehettek együtt. Még korai volt, hogy egy érett, tartós, és komoly kapcsolat alakuljon ki köztük. A Fiúnak nagyon mehetnékje volt. Afrika nagyon húzta! A kalandvágy nagy lángokkal lobogott benne. De a kapcsolat megmaradt. A fiatalkori szerelmük, amely az első volt mindkettőjüknek, tovább izzott a hamu alatt. Sok évre rá újból találkoztak, pedig a Fiú még mindig csak a vadászatnak élt, még mindig nem volt szüksége asszonyra. Mire végre megértek mindketten a házasságra, valaki, másvalaki húzta át a számításukat. Már minden megvolt a Lánynak a kiutazásához, akkor a főnöke rosszindulatból megrágalmazta a hatóságok előtt, hogy illegálisan kint akar maradni (ami valahol igaz is volt!), mert nem akart egy ágyba bújni vele. Az utazása előtt pár nappal bevonták tőle az érvényes, és vízummal ellátott útlevelét. Évekig tartott, amíg mindketten kiláboltak ebből a csalódásból, és aztán mégis, majd húszévi bonyadalmak és reménykedés után összeházasodtak. Mennyi minden belefért egy ilyen húsz évbe, hihetetlen! Mégis, minden rossz és megaláztatás után hazakívánkoztak. Ebben a kis országban akarták a hátralévő éveiket leélni. Ez volt a hazájuk, itt születtek, itt nőttek fel, ide kötötte őket az első szerelem varázsa, és itt akartak meghalni, ahol otthon érezték magukat. Van, aki mindig idegennek érzi magát máshol a világban, még ha oly jól is megy a sora. Mert „otthon” az csak egy van, még ha a Világ oly szép is! Hiába oly

364

EGY FARM AFRIKÁBAN

gazdag Afrika vadonélő állatokban. Hiába érezték a szabadság részegítő ízét a végeláthatatlan szavannákon, vagy a sivatagok tiszta levegőjében, mégis a szívükhöz közelebb állt az eresz alatti fecskefészek, a faágon ugráló cinege cippogása, a közös májusi őzbakcserkészetek, a havas erdőben megfigyelt vaddisznókonda vonulása, vagy az őszi szarvasbőgés és a tavaszi szalonkahúzás hangulata. A Férfi felállt, megmosta az arcát. Az Asszony remegő szájszéllel figyelte. Máskor már indult volna a hálószoba felé, hogy hamarabb bújjon az ágyba, és vágyakozva figyelhesse, amint a Férfi szaggatja magáról a ruhát. Most tudta, hogy más kell a Férfinek. Asszonyi szíve ezt megérezte. Kinyitotta az ajtót, és a Férfi mozdulatlan arccal ment ki. – Nikozi, látlak! – üdvözölte őt a hosszú, sovány fekete az ernyőakác alól. Embermagas, kétélű lándzsáját a baljába fogta, hogy kezet nyújthasson. Harminc éve ismerték egymást. Attól a naptól kezdve jó barátok voltak, mióta a Férfi Afrika földjére tette a lábát. A barátságuk főleg Nonga tapintatosságának volt köszönhető. Nagyon jól érezte, hogy hol a határ a fekete és a fehér bőr színe között. A szokásos udvarias kérdések következtek a család és a ház körüli kedvenc állatok hogyléte felől. Ez egy rituális szokás a feketék között. Így hidalják át a feszültséget, egyengetik a beszélgetés útját, hogy békésen folytatódjon a megkezdett társalgás. – Mire végére értek a hagyományosan hosszú üdvözlési szertartásnak, a Férfi már nem is figyelt oda, szeme előtt a rég nem látott Dunántúl kedves dombjai hullámoztak. A honvágy újból elővette. A fekete barát ismétlődő szavai ébresztették rá, hogy nem otthon áll a diófa alatt, hanem egy afrikai ernyőakác tövénél. – Máster! – Két bivalybika törte át a kerítést a vízmosásban! – A lyukat már befoltoztuk! – Férfi csak bólintott. – Jól van Nonga, jó munkát végeztetek! – Mást nem tudott monda-

365

KAFFERBIVALYOK

ni a hosszú feketének, az úgy sem értené meg, hogy mi az, hogy honvágy, meg, hogy hol is van az a Dunántúl. Semmi kedve nem volt most vadászni menni. Egy hideg vízzel teli fürdőkádra vágyott csak, és elfelejteni ezt a mai napot. Mégis, teljes nyugalommal osztotta ki a parancsokat, mint máskor, mert az emberei ehhez voltak szokva, és nem akarta, hogy érezzék a belső felindultságát: – Szóljatok Zamának is, hogy van munkája! – Az utóbbi időben szerette, ha a busmanok közül, akik a farmon laktak és dolgoztak, egy mindig velük jött, ha vadászatról volt szó. Igazi nyomkeresők voltak, akik különben a Kalahári sivatagban és az Okavango mocsarak szélén élték gondtalan életüket. A vadászszerszámuk a maguk készített lándzsa, és íj. A nyílvesszőik hegyét növények és rovarok váladékából készített méreggel vonták be. Napokon keresztül, minden tudásukat latba vetve ügyeskedtek, míg egy törpeantilopot kézre kerítettek. Ha megéheztek a vadászat alatt, nagy élvezettel szopogatták a mopána fákról szedett ujjnyi vastag, szőrős hernyókat, amelyeket előbb a tűzön megpirítottak. Ha ilyen csemegét nem találtak, akkor nagy csámcsogással ették a derékmagas füvek magját, amit egy-egy kézmozdulattal húztak le tíz szál fűről. A Férfi visszament a házba, hogy lemossa magáról az út porát. A hűvös víz egy kicsit felüdítette. A busmanokon járt az esze, hogy milyen boldog emberek, mert megelégszenek azzal, amit a természet nyújt a számukra. Igazán irigyelte őket! Amikor a fegyverállvány előtt megállt, még nem tudta, hogy mit is akar. Tanácstalanul járta végig szeme a kopott, meggyötört, de ragyogóra tisztított puskákat. Már rég nem lőtt nagyvadat, de keze mégis akaratlanul a nehéz duplagolyós után nyúlt. Aztán meggondolta magát és a Rigby-t vette le. Kinyitotta a zárat, és teletöltötte a tárat a fényes, hosszú töltényekkel. A hűvös rézhüvelyek csörgése egy kicsit felvillanyozta fáradt, kiégett agyát. Az övre fűzhető bőrtokot is ma-

366

EGY FARM AFRIKÁBAN

Magányos, kistermetű kafferbika

gához vette. Akaratlanul is megszámolta a töltényeket, amelyeket beledugott. Pedig már régóta tudta, hogy hét megy bele. Még két töltényt becsúsztatott a könnyű vászonkabátja mellső zsebére varrt tartóba, így a tárban lévő néggyel együtt pontosan 13 darab volt nála. Régi szerencseszáma volt ez. Felesége mindig mondta, hogy babonás, de ő csak nevetett rajta. Sok vadat ejtett már pénteken és 13-án, mégsem történt soha baleset. Asszonya a konyhában járt-kelt. Átjött a nappaliba, amint meglátta, hogy puskája tárát tölti. – Nem ennél előbb valamit, mielőtt indulnátok? – Majd ha visszaérünk, szívem – és megcsókolta asszonya homlokát. Érezte, hogy a fél kézzel átölelt kis test remeg a karjában.

367

KAFFERBIVALYOK

– Vigyázz magadra, szívem! – suttogta az asszony. – A Férfi csak bólintott és máris indult kifelé. Anélkül, hogy visszanézett volna, búcsúra intette a kezét, mint már annyiszor az elmúlt évek alatt. Fásultan, kedvetlenül vezetett. Jó órába is beletelt, mire elérték a kiszáradt folyómedret. Most zavarta a nagy, kihalt pusztaság. Hiányzott a legelő antilopok közül a marhacsorda. A terület így üresnek hatott, kísértetiesen szürkének és kiégettnek tűnt a környék. A mopánaerdő fái között egy kis csapat fekete lóantilop legelészett. Alig figyeltek a haladó kocsi felé. A Férfi kedvencei voltak. Csillogó, fekete testüket, és hosszú, görbe szarvukat mindig csodálattal szemlélte. Izgalommal teli szívvel lesték meg egyszer a fiá­val, amint két dalia félnapot is elküszködött egymással. Térdeiken csúszkálva taszigálták, lökdösődtek, majd felugorva összevágták gyűrűzött, szépen ívelt fejdíszüket, de vigyáztak, hogy ne sértsék meg egymást. Úri harcosok voltak, csak a párviadal volt a fontos. Úgy látszik a természet rendelkezett, hogy ne öljék le egymást azok, akikből úgy is kevés van. Addig harcoltak egymással, amíg az egyik el nem fáradt, és megfutamodott. A másik csak lihegő szájjal nézett utána, bosszúvágy nélkül, de remegve egész testében. Úriemberek voltak a csata végén is. Az egyik dombon pár nagykudu tehén legelte a gyér füvet a sziklák között. Hátrább, egy bokor takarásában ott állt a nagy, csavartszarvú háremúr is, vigyázva asszonyai erkölcsé­ re. Emitt, a domb aljában a fű nélküli homokon, egy csapat oryx álldogált, a marháknak kitett sókockák közelében. Ezek közül szokta kikeresni a konyhára való egyéves borjakat. A fiatal oryx húsa a legkevésbé rostos, és amellett a legjobb ízű is. Ha a szomszédok néhanapján átjöttek egy délután, kávézni, a nyitott tűz feletti tárcsán ott volt a hatalmas marha-, és disznószeletek mellett az oryxpecsenye is.

368

EGY FARM AFRIKÁBAN

Kicsit felvidámította a sok vad látása. Már rég tudta, hogy a vad a legjobb legelőhasználó. Nem kell oltani a betegségei ellen, nem kell havonta áthajtani az élősködők miatt a fürdőkön, és különben sem kell vele annyit törődni, mint a szarvasmarhával. Csak meg kell becsülni, hogy van. Hagyni kell a trófeás vadat megöregedni, amit aztán jó pénzért el lehet adni a trófeavadászoknak. A húsvadászatokon pedig csak annyit szabad levadászni az állományból, amennyit az éves szaporulat megenged. Szinten tartás a cél! Ez az alapja a vadgazdálkodásnak, amely hosszútávon ugyanolyan gazdaságos, mint a szarvasmarha tenyésztése, ami Afrikában nem mindig veszélymentes. A gepárd, leopárd, és az oroszlán rá sem néz addig a vadra, amíg kóborló marhát talál. Tehát, ha óvjuk, gondozzuk a vadállományunkat, akkor az nagyon meghálálja a vele való foglalkozást. Egy oryx, vagy nagykudu 200–250 kilót is nyom, és legalább 100 kiló hús lejön róla, amit lepácolnak, majd a levegőn megszárítanak. Biltong lesz belőle, ami fizetőeszköz Afrika szerte. Mindezt tudta ő már régen, de nem tudta magát rászánni, hogy üzletet csináljon ebből. Azonkívül ott van még a lenyúzott bőr, az is hoz pár Randot. Valamint a vadásztatás és a vendéglátás, ha sok munkát ad, azért meg lehet belőle élni. Egy szomszédja már régen átállt a vadgazdálkodásra, és nem is járt rosszul. Állandóan tele vannak vendéggel, akik mindenfajta szolgáltatást megfizetnek. Ebben az évben, amikor ő, és a többi szarvasmarha-tenyésztő egzisztenciális gondokkal küzd, a vadászokat fogadó két autót is vásárolt. Egyet a terepre, és egy kisbuszt, hogy csoportokat szállítson a repülőtérről a farmjára, vagy a vadászati szezon végén fotózó turistákat fogad, és azokkal járja a nemzeti parkokat, a Kalahári és a Namib sivatagokat, valamint az Okavango mocsár széleit. Még a Viktória vízeséshez is elkocsikázik a vendégeivel. Igaz, szereti, ha tele a háza, bírja tartani az iramot az ivásban is a vendégeivel, amihez ő nem ért. Ezek a gondolatok

369

KAFFERBIVALYOK

Fekete nyomkereső

jártak a fejében, amikor Nonga érintette meg a vállát. Elérték a vízmosást szegélyező erdő szélét. A kocsit leállította egy ernyőakác árnyékába. Csendben, vigyázva, hogy egy kocsiajtó se csapódjon be, szálltak ki. A Férfi óvatosan kinyitotta a fegyver zárát, és egy töltényt csúsztatott a csőbe. A zárdugattyút egy erőteljes mozdulattal tolta a helyére, majd lassan elfordította a biztosítót. Nonga előhalászta a téglavörös lepedője egyik ráncából a hamus zacskót, és átadta a kis busmannak. Az próbaképen rázott rajta egyet. Amint a kis hamufelhő elszállt, a Férfiben is megmozdult valami. Idáig nem volt kedve semmihez, most egyszerre megindult benne a vér, és az élet. Érezte az adrenalin indítást, amint az ereiben és az agyában, szívében szétárad a hormon.

370

EGY FARM AFRIKÁBAN

Elindultak! Ahogy az évek alatt ezt megszokták. Mindenkinek megvolt a maga helye, szerepe a csapatban. Mint egy olajozott gépezet, úgy működött együtt a három ember. Zama ment elől. Kezében állandóan ott himbálódzott a hamus zacskó, mutatva az alig mozduló szellő irányát. A busman ügyes volt, és hol a bokájánál ellenőrizte, hol meg a feje fölött, hogy merre mozog a levegő. Lassan, óvatosa közeledtek a vízmosás felé. Nem mentek le a mederbe. Először innen, felülről akarták felderíteni, hogy merre tartózkodnak a bivalyok. A kis fekete busman, aki inkább szürke volt a testét fedő avas vajba kevert hamutól, minden két-három lépésnél rázott egyet a zacskón, mint a templomba a ministráns a csengőn. Arcvonásai is éppen olyan ünnepélyesek voltak, de nem képmutatóak, mint a templomszolgáé. Lassan óvatosan, minden zajt kerülve mentek végig a magas part tetején, belelátva az alattuk elhúzódó száraz folyómederbe. Az első bivalylepényt egy homoksziget közepén vették észre. A valamikori zátonyon rövid, száraz, kiégett fű sár­ gállott. Azon keresztül vezetett a két bivaly csapája. A Férfit megrohanták az emlékek: ott annál a majomkenyérfánál lőtte a nagy, kopasz hímoroszlánt. Amarról, a folyómeder fölé hajló ernyőakácról vagy húsz évvel ezelőtt egy fekete leopárdot. A folyókanyar utáni zátonyon ejtette el a fia, kilenc évesen az első lóantilopját. Könnybe lábadt a szeme, ha a fiára gondolt. Hogyan, mit fog neki írni, hogy el kell adniuk a farmot? Félt ettől a levéltől! Jobban, mint Afrika összeses támadó nagyvadjától. Tudta, érezte, hogy a fia nem bocsátaná meg neki, ha nem követne el mindent a farm megmentésének érdekében. Zama emelte fel újból a zacskót, de a kis kéz megállt a levegőben, mintha odaszegezték volna. Egyszerre látták meg mindhárman a felvágódó bivalyfarok fekete bojtját a bokrok

371

KAFFERBIVALYOK

fölött. Csak egy leheletnyi mozdulat volt az egész. Mintha egy szövőmadár, vagy fényseregély rebbent volna egy másik ágra. Mégis, a hat szem biztos volt benne, hogy mit látott. A Férfi keze rászorult a puska agyára. A hüvelykujja lassan elfordította a biztosítót. A gyomrában valami megremegett, mint amikor pezsgőt iszik, és nem ízlik az ital. Zama alig észrevehetően állandóan rázta a tüllzacskót. Mindnyájuk szeme arra a pontra meredt, ahol a bivalyfarkat felvágódni látták. A kis szürke busman, akinek csak az „illata” volt nagyobb a termeténél, mutatott a füléhez, hogy hallja, és utánozta a fejével a bivaly mozgását, ahogy az tépi a száraz füvet. A Férfit is elővette az izgalom, de még csak a szeme rebbenése sem árulta el belső feszültségét, amely megfeszítette az izmait. A puskáját két kézre fogva, lövésre készen ment a busman után. Így szokták ezt meg a hosszú évek alatt. A bennszülöttek sokkal, de sokkal ügyesebb vadászok voltak, mint bármelyik Afrikában élő fehér ember. Ezt nagyon jól tudta a Férfi, és ezért is bízta magát a feketéi vezetésére. Mindnyájan érezték, hogy mire megy az egész, és már rég tudták, hogy ez nem játék. Figyelmüket most semmi sem terelhette el a zsákmányukról. Ősemberek lettek újra, akik zsákmányolni akartak, húst szerezni a családjuknak, maguknak, hogy tovább élhessenek. A két bivalybika csendben legelt. Öreg legények voltak ők is, vigyáztak a bőrükre, amennyire csak lehetett és csak két ellenfél tudta volna őket legyőzni: egy csapat oroszlán, vagy az EMBER, aki minden ellenségen túltett eszközeivel. Zama megállt egy bokor mellett, majd lassan lehúzódott. A Férfi is odaereszkedett fél térdre, melléje. Nonga kicsit hátrább maradt, és guggolt le. Még nem láttak a bivalyokból semmit, de tapasztalatból tudták, hogy várniuk kell. A legelésző bivaly, ha lassan is, de halad előre, és majd előbukkan valamelyik bokor mögül. A szelük jó volt, már kikerültek a félszél zóná-

372

EGY FARM AFRIKÁBAN

ból, amely veszélyes lehetett volna számukra, mert ha egy szellőcske „becsavarodik”, esetleg a bivalyok orrába csapja a szagukat. Mindhárman feszülten figyeltek a súrlódásokra, ágpattanásokra, ami jelezte a két remete mozgását ott lent a vízmosásban. Az egyik bokor mögül rövid időre feltűnt egy széles fekete hát, de rögtön tovább is csúszott. A Férfi kezében lassan megmozdult a puska. Óvatosan, nagyon megfontoltan, amit csak az évek gyakorlata csiszolt simára, csúszott a sötét dióagy a váll gödrébe. A következő két bokor nyílására összpontosították mindnyájan a figyelmüket, amerre a bivalybika haladt. Váratlanul Zama érintette meg a karját, és csucsorított szájával oldalra mutatott, amely a feketéknél szokás volt, ha nem akartak sok mozgással valamit elijeszteni. A sárga homokfövény közepén egy súlyos, csillogóan fekete szőrű, erőt sugárzó test futott át, meglepő könnyedséggel. A lemaradt bivaly igyekezett, hogy beérje társát. A puskacső követte a bika lapockáját! A durranást már alig hallották, an�nyira figyeltek a futó vadra. A Férfi akaratlanul is felszisszent: – Kicsit lemaradtam róla! – jobb keze, mint a villám dolgozott, anélkül, hogy a puska tusája elhagyta volna a vállát, egy új töltény szaladt a csőbe. A második lövést már csak úgy dobta oda a bokrok között eltűnő bikára. Nehéz szívvel lélegzett fel, közben szívta a fogát, mintha a fájás állt volna belé. A feketék arca mozdulatlan maradt. – Ezt elszamárkodtam! Vagy tényleg itt az ideje, hogy abbahagyjam? – Pótolta a kilőtt töltényeket a puskájában, aztán ment a kis busman is a hosszú ovambó után le a mederbe. Nem kellett sokat keresgélniük, az első mopána fák oldalán megtalálták a kenést, pár méterrel arrébb, a sárga homokon a sötétvörös májvért. Odébb pár csepp világosabbat, pár buborékkal. Egymásra néztek és bólintottak. – Oké! – így

373

KAFFERBIVALYOK

már jobban néz ki a dolog! – Talán az utolsó tüdőlebenyt is elkapta az a fránya golyó – morfondírozott a Férfi. A Nap még elég magasan állt, de már késő délután volt. Két óra, és sötét lesz. Gondolkodott, hogy elkezdjék-e az utánkeresést. De aztán úgy döntött, hogy végére járnak a dolognak. Ha azt a pár csepp tüdővért nem látta volna, akkor holnapra halasztaná az egészet. De így érdemes megpróbálni. A bika pár órán belül úgy is kimúlna, és a hiénák kikezdenék, és esetleg reggelig a nagyrészt fel is falnák, amire már nemegyszer volt példa. Ezt a veszteséget most nem engedheti meg magának. Kell a pénz, és minden egyes Randra szüksége van a farmnak. Ilyenkor, az első lövések után megfordult a sorrend. Ő vette át a vezetést, közvetlen mögötte jött Nonga. A busman egész idő alatt, mint egy árnyék követte őket, vigyázva magára, hogy mindig egy magas szikla, vagy egy vastagabb fa legyen a közelébe, ha támadna a bika. A Férfi álljt parancsolt a kezével. A busman kint maradt a homokos fövényen, csak a hosszú ovambó ment vele, bízva lándzsájában. Bátor emberek voltak ezek az ovambók. Nem egy oroszlánt lándzsáztak le szarvasmarháik védelmében. A Kelet-Afrikában élő masszájok rokonai voltak ők, ugyan­ ahhoz a hamita népcsoporthoz tartoztak, akik valamikor, több ezer évvel ezelőtt Etiópiából indultak el, szarvasmarháikat legeltetve dél felé, csak ők továbbvonultak, egészen Afrika déli csücskéig. Vagy száz métert mehettek így. A Férfi kezében a puska mindig lövésre készen. Szeme állandóan jobbra-balra járt, de főleg előre figyelt, hogy nem ugrik-e meg előttük a sebzett. Látszott rajta, hogy minden idegszálával figyel. Ritkásabb helyre értek. A busman kezében állandóan ott himbálódzott a hamus zacskó, a belőle szálló hamu pedig jelezte a levegő mozgását. Most, amikor sebzett nagyvadat követtek, talán

374

EGY FARM AFRIKÁBAN

még fontosabb volt a vad megközelítése jó irányból, széllel szembe, mint mikor egészségesre cserkésztek. A lábai vitték a Férfit. Mint egy holdkóros, mintha nem is ő lenne, úgy ment át a folyómedren a sziget felé. Alig várta, hogy végre a fák és a sziklák közé érjen. – Mi ez, amit érez? – Félelem, ez lenne az? – De mitől? Nem értett semmit! Annyiszor csinálták ezt már végig, egész természetesnek tűnt, hogy mindig minden jól ment. Pont most, talán utoljára történik valami baj? Valamelyest megnyugodott. Keze újból keményen markolta a puskát. A teste dolgozott, anélkül, hogy az agya felfogott volna valamit is maga körül. Mintha nem is ő, hanem egy harmadik személy menne itt puskával a kezében, ő meg felülről nézné végig az egészet. Mintha a moziban ülne, és leperegne előtte egy korábban elszakadt film cselekménye. Amint meglátta a bivaly fekete, ágaktól és a kemény földtől csillogóra csiszolt szarvát, meg a világos piros habzó vért az orrán és a száján, teljesen megnyugodott. Megint a réginek érezte magát. Mintha egy vödör hideg vízzel öntötték volna nyakon. Újból érezte a száraz, meleg levegőt lengedezni a megizzadt arcán, hallotta a sokszínű madársereg hangját, a páviáncsapat távoli zaját. Furcsának találta, hogy stresszhelyzetben mennyire megváltoznak az ember érzékszervei. Érezte újból a vére lüktetését, és a lábai is újból az övé voltak. A bivaly közben eltűnt egy bokor mögött. Fától fáig lépkedett, vigyázva, hogy ne okozzon zajt. Érezte a bivaly tehénistállóra emlékeztető szagát, a fák oldalán pedig látta a sötétvörös májvér kenést, amelyet a nagy test hagyott vissza. Figyelve mindenre, közeledett a bivaly rejtekhelye felé, amelyik behúzódott egy bokorcsoportba. Nem akarván butaságot elkövetni, ezért nem követte a széles vérnyomot a bozótba, hanem izzadt arcán érzékelve a lég­áramlás mozgását, úgy próbálta megkerülni a bokorcsopor-

375

KAFFERBIVALYOK

tot, hogy a bika nehogy szagot kapjon felőle. Már majdnem sikerrel járt, amikor megreccsent előtte egy száraz ág, és mint egy fekete gőzmozdony, kivágódott a bokrok közül a keresett. Nem teljesen feléje támadott, inkább menekülésnek lehetett venni a dolgot, de nagyon közel volt a Férfihez. Akár a puskacső végével is elérhette volna. Csak csípőből tudta rásütni a puskáját, olyan gyorsan történt az egész. A lövéssel mégis megint elkésett. Már nem fért hozzá a nyakához, csak a test közepe látszott két szikla között. A bivaly, mintha mi sem történt volna, mint a villám, fordult egyet, és teljes erővel feléje kezdett rohanni. Csak annyi ideje volt, hogy a puskájából kirántsa az üres hüvelyt, és egy újabb töltényt lökjön a csőbe, de ekkor már a bivaly rajta volt. Szerencsére nem csak fák voltak körülötte, hanem hatalmas gránit sziklák is. Egy ilyen nagy szikla mögé sikerült gyorsan beugrania, és a mellette elviharzó bivaly után fordulva, rásütötte a puskáját. Valószínű, hogy a medence csontját, vagy a gerincét érhette a golyó, mert rögtön megrogyott, és meglassult a futása. Amikor visszafordult a Férfi felé, a hátulját már élettelenül tudta csak maga után húzni. Egy gyors szívlövésre határozta el magát. Igaz, így még a bika támadóképes, de sokat levesz esetleg az erejéből. A találatra a bivaly megfordult a tengelye körül. Mindkét oldalán, ahogy a szív pumpálta a vért, az úgy fröcsögött ki ütemesen hüvelykújnyi vastag sugárban. A bika már nem bírta sokáig. Ingadozva, dülöngélve és botladozva támolygott, neki-neki esve a szikláknak és fáknak, vérével ös�szekenve azokat. A Férfi egészen közel csúszott a bokrok és sziklák között a sebzetthez, a régi, oly jól ismert zsákmányszerzési vágyat érezte a torkában, ami kiszárította a szájpadlását is. Sajnálta a fekete kolosszust, de tudta, hogy nem engedheti sokáig szenvedni. A levegőben a bika csípős vizelet- és trágyaszaga összekeveredett az elégett lőpor szagával. A bika megbotlott, és elvágódott. A Férfi talán 5-6 lépésre volt a fek-

376

EGY FARM AFRIKÁBAN

Zsákmány!

tében is vergődő bikától, amikor az meglátta és felismerte az örök ellenséget. Tátott szájjal bömbölve, levegő után kapkodva verte magát, és első lábaival húzta az egész testét, hogy fel tudjon állni, és nekimenjen a puskáját ráirányító Férfinek. Szemei forogtak, kidülledtek, fehérjük véres lett az erőlködéstől. Még egy utolsó lökéssel, az adrenalinnal teli szív megtette, amit tehetett! A hátuljára felülő bikát egy pillanatra oda szegezte az erőlködés, de annyi ereje már nem volt, hogy fel is álljon. Ebben a helyzetben találta el a Férfi golyója a jobb szeme fölött. Villámcsapottként omlott össze a percekkel azelőtt még erőtől duzzadó test, és csak az izmok remegtették

377

KAFFERBIVALYOK

a kimeredt lábakat, amely pár pillanat múlva alábbhagyott, és holtában elernyedt a hatalmas test. A Férfi kicsit fájó szívvel markolta át a bogárfekete, csillogó szarv szépívű hajlatát. – Talán az utolsó? – Ki tudja? – Túl szép volt ahhoz, hogy az utolsó legyen! – Most érezte igazán, hogy nem tudja a farmot, ezt a szép területet, csak úgy, egyszerűen itthagyni. Érezte, valamit tennie kell, változtatni az eddigi szemléletén. Alkalmazkodnia kell a mai viszonyokhoz. Itt, a számára legkedvesebb nagyvadja ravatalánál könnyű volt ezt elhatározni. Tudta, hogy sokat kell majd a jövőben dolgozniuk, hogy a feladattal megbirkózzanak. Egész életében küszködött! Ha nem volt miért, akkor keresett egy okot. Érezte, hogy tudna győzni. A feladat túl szép volt ahhoz, hogy ne hagyja magát legyőzni. A felesége aggasztotta csak. Asszonya már rég haza akart menni. Nem kedvelte a magányosságot, de tudta, hogy mindenhova követi őt. Még a szerelmük kezdetén mondta egyszer: – Ahol te élsz, ott akarok élni én is. Ahol neked jó, ott nekem is jó lesz! A két feketének meghagyta, hogy kezdjenek a bivaly megnyúzásához, amíg ő elmegy a kocsiért. A csövénél fogva vállára vette a szíj nélküli nehéz puskát. Így ballagott át a folyómeder sárga homokján, széles karimájú búr kalapját a balkezében lóbálta. Az volt a terve, hogy másnap a másik bikát is megkeresik. Aztán megállt! Arcát fürdette a lemenő Nap utolsó sugaraiban. Nem is vette észre, hogy sokáig állva maradt. Akaratlanul is figyelte a mind gyorsabban fogyó vérvörös, lángoló korongot, amint lebukik a látóhatár peremén. A gondolatok szántották az agyát: az íróasztalán már régóta ott feküdt egy megválaszolatlan levél. Egy régi barátja felcsapott Európában vadászatszervezőnek. Már többször kérte, hadd jöhessen le hozzá körülnézni, mert jó üzleti ajánlatai lennének a számára. Ismer pár jó vadász hírében álló üzletembert, akik szívesen megfizetik, ha valaki elkalauzolja őket,

378

EGY FARM AFRIKÁBAN

és megmutatja számukra az igazi Afrikát. Itt az alkalom, meg kell próbálni, talán sikerül egy jó üzletet kötniük. Arra gondolt, hogy még pár évig, amik a fiuk Európában tanul, bevezeti a területet, mint vadászterület, felhagyva a szarvasmarhatartással, mert a kettő nem nagyon szíveli egymást. Vagy vadászat, vagy szarvasmarha. És ha a fiuk hazajön, ők nyugalomba vonulnak, hazamennek. Az elején csak fél évre, aztán ha otthon újból fészket tudnak rakni, akkor végleg. Valahogy megnyugodott belül erre az elhatározására. Lépései keményebbek lettek. Feleségével meg valahogy megbeszéli az egészet és alszanak rá egyet. Ha asszonya is benne van, hogy vadászó vendégeket fogadjanak, akkor belevágnak. Legalább lesz dolga és társasága is. Az est éjszakába fordult, mire hazaértek a szétdarabolt bivallyal. Asszonya már nagyon várta. A vacsora után hajnalig beszélgettek, és rá tudta beszélni nejét, hogy maradjanak. Nem bánták meg! Igaz, még két évig alig esett az eső, de utána, talán a klímaváltozásnak köszönhetően, évente egyre többször esett, és kizöldült a félsivatagos táj. Olyannyira, hogy a szomszéd német telepesek, akiknek a nagyapáik még az első világháború előtti időkben vásárolták a farmjaikat, sem emlékeztek, hogy Afrikának ez a része ilyen zöld lett volna. Öröm volt látni, ahogy a területet ellepi a sok vad, ami azt hozta magával, hogy az Európából ide utazó vadászok gazdag zsákmánnyal, és rengeteg trófeával térhettek haza. Megmenekültek! A farm megmaradt! Tíz év alatt kifizették a majd ötven év alatt felhalmozódott adósságot, és a kamatokat. Fiúk boldogan jött vissza Európából, és átvette a családi örökséget. Így ők is nyugodtan utazhattak félévenként haza. De valahogy nem érezték magukat olyan jól, itthon. Minden megváltozott itt, de főleg az emberek. Értették a nyelvet, de ez nem az a Haza volt, amit gyerekkorukban itthagytak. Idegenek lettek a saját hazájukban.

379

Öreg „balkezes”

ISMERT TRÓFEÁK, NEVES BIVALYVADÁSZOK MÉG MA IS A LEGNAGYOBB

A

legtöbbet emlegetett kafferbivaly-trófea, amely ma is Rowland Wards’-nál az első helyen áll a Rekordok Könyvében: 1946-ban, a tanzániai Manyara tónál a Mto wa Mbu-i (szúnyogfolyói) vadászblokkban C. W. Palmer-Wilson vadász által elejtett bivaly trófeája, amely 64 1/4”(hüvelyk) 162,60 centiméter külső terpesztéssel még ma is tartja a rekordot. Ez a bivaly nem bika volt, hanem egy bivalytehén! A trófea ma a mexikói M. H. Cabrera tulajdonában van. Az 1946-ban a Manyara tónál (Tanzánia) bivalytehén elejtőjével és a kísérő fehér vadásszal. 64 1/4”

KAFFERBIVALYOK

KENYA, 2007 Talán a ma élő legnagyobb bivaly, amelyet Franz Lang, volt kenyai főnököm fotózott le 2007-ben az Aberdare Nemzeti Parkban, Kenyában. Becsült terpesztése 63 inch. A bivaly valószínűleg hermafrodita, mert a mindkét nemre vonatkozó nemi jelleggel rendelkezik.

382

ISMERT TRÓFEÁK, NEVES BIVALYVADÁSZOK

TYSON

TYSON 62 ¾” A megtalált trófea egy preparátolnál, miután oroszlánok zsákmánya lett a bivalybika

383

KAFFERBIVALYOK

ANDREW HOLMBERG 58” BIKÁJA

Andrew HOLMBERG 58” bikájával, 1951-ből

DR. KARL FLICK 54” BIKÁJA Kenya 1973: Robin Hurt fehér vadász és Dr. Karl Flick (puskával) 54” bikája

ISMERT TRÓFEÁK, NEVES BIVALYVADÁSZOK

D. M. W. „KARAMOJA” BELL (1880–1951) Azért nevezték a skót származású Bellt, „Karamoja” Bellnek, mert szívesen vadászott ezen az észak-ugandai, akkor még teljesen „szűz”területen. Bell csak a John Rigby cég által használt, Mauser M98-as toló-forgózárasára épített fegyvereket használta a vadászatain. „Karamoja” Bellnek, tizenhat különböző kaliberű Mauser-Rigby fegyver volt a tulajdonában. A .275 Rigby kaliberű puskájával, ami nem más, mint a német 7×57 mm-es kaliber volt abban az időben, több mint 1000 elefántot lőtt a 11,2 grammos, teljesköpenyü katonai tölténnyel! Ezen felül rengeteg bivalyt és orrszar­vút. De megjegyzem, ő tudott lőni! Jól célzott lövéseit csakis az elefánt, orrszarvú és a bivaly fejére adta le. Pontosan tudta, hogy milyen szögben kell a golyót oda „tenni”, hogy oda menjen, ahol 150%-ig hatásos. Természetesen előzőleg szétfűrészel-

D. M. W. „Karamoja” Bell elefántagyarakat cipelő emberei

385

KAFFERBIVALYOK

tetett több elefánt-, orrszarvú- és bivalykoponyát, hogy ebben biztos legyen. Még egy különlegessége volt az „öreg” Bell vadászatainak (aki különben alig volt negyvenéves, amikor felhagyott az afrikai és egyben az elefántvadászattal): vadjai zömét 2-3 méter magas elefántfűben és papiruszmocsarakban lőtte. Ezt úgy „eszközölte”, hogy embereivel egy könnyű, hordozható ülőkés létrát építtetett, amelyet aztán két megtermett fekete keményen tartott, amíg ő a magas fűből vagy nádból jól kimagasodva, 10-20 méterekről kikereste a legnagyobb elefántbika, orrszarvú vagy bivaly koponyáján a megfelelő pontot, ahova a golyóját „tette”. Természetesen, ha szorult a kapca, egyik emberénél mindig ott volt készenlétben az .465-as Nitro Express duplagolyós, amelyet aztán már a földről sütötte az esetleges támadójára. A magas ülőkéről csak a 7×57-est lehetett használni! A nagy kaliberű .465-as biztosan ledöntötte volna magas székéből! Pár érdekesség még Bellröl: Ő egy magas, 190 centimétert meghaladó, nagyon sovány ember volt, hatalmas testi és szellemi állóképességgel megáldva. Nagy gyalogló lévén, havonta két új csizmára volt szüksége. Tehát évente 24 pár csizmát „gyalogolt szét”! Kiszámította, hogy átlagban 73 mérföldet gyalogolt egy elefánt elejtéséért. Állítása szerint majd’ 80 ezer mérföldet tett meg az elefántok nyomában. Mivel emberei nem bírták mindig a lépést tartani vele, időnként lecserélte az egész szafári csapatát is. Bell 1880-ban született Skóciában. Az alaszkai „aranylázban” még tizenévesen vett részt, majd mint fital angol katona a dél-afrikai „búr háborút” is végigharcolta. 21 évesen felcsapott elefántvadásznak és az alig ismert északkelet-ugandai „Karamoja” tartományból – ahonnan a nevét is kapta – pár hónap alatt 6651 kilónyi elefántcsottal tért vissza, amiért egy kelet-afrikai angol kereskedelmi állomáson 7300 angol fontot fizettek ki számára.

386

ISMERT TRÓFEÁK, NEVES BIVALYVADÁSZOK

D. M. W. „Karamoja” Bell mint vadászpilóta

A saját bevallása szerint kb. 70 ezer fontot keresett az elefántvadászattal. Bell bebizonyította, hogy egy 7 milliméteres lövedékével is el lehet azt a hatást érni, mint egy 12 milliméteressel. A többi korabeli elefántvadásszal ellentétben, akik inkább a szív- és tüdőlövéseket helyezték előnybe nagy kaliberű fegyverekkel, ő az oldalról leadott precíz fejlövést, amely az elefánt agyát célozta meg, helyezte előnybe. Lövései eredményesek és hatásosak voltak. Ezt bizonyítja, hogy egyszer egyetlen napon ejtett el 19 elefántot, más alkalommal kétszer 17-et és 16-ot is. Három különböző napon pedig naponta 15-öt! Volt úgy, hogy három nap alatt összesen 44 elefántot lőtt! Bell még abban az időben vadászott a múlt század legelején (1902 és 1914 között) elefántra, amikor az ottani vad alig ismerte a fehér embert és annak lőfegyvereit.

387

KAFFERBIVALYOK

Mint vadászrepülő-pilóta részvett az első világháborúban a kelet-afrikai, egyiptomi és balkáni harcokban. Mint kapitány szerelt le, magas kitüntetéseket kapva. 40 évesen visszavonult skóciai birtokára és megnősült. 1951-ben, 71 évesen szívinfarktusban, ágyban hunyt el a legnagyobb elefántvadász. Könyvei ma olyan korszakot dokumentálnak, amelyek sohasem jönnek vissza: 1923-ban „The Wanderings of an Elephant Hunter”, 1949-ben „Karamoja Safari” és halála után 1960-ban jelent meg „Bell of Africa”.

THEODORE „TEDDY” ROOSEVELT

Theodore Roosevelt és fia, Kermit bivalyterítékükkel

388

ISMERT TRÓFEÁK, NEVES BIVALYVADÁSZOK

Theodore „Teddy” Roosevelt Frederick C. Seolus társaságában

QUEEN „MOM” Erzsébet angol királynő édesanyja, Queen „Mom” 1924-ben, egy táblás szarvú, saját kezűleg elejtett bivallyal

389

KAFFERBIVALYOK

NATASA ILLUM BERG A következő bivalyvadász szintén egy vadászhölgy, akit volt szerencsém már személyesen is megismerni, mert szintén kolléga „Fehér Vadász”, mint én voltam. Natasa Illum Berg, a nagy svéd író, Bengt Berg lányunokája. A „Szőke Méreg”, ahogy akkor hívtuk, ott, Tanzániában a maga 190 centiméteres magasságával valóban egy „nagy vadász” volt, de különben is nagyon jól kezelte a .458 Lott (12,3 mm-es) elefántpuskáját. Ha valami férfiféle szemtelenül közeledett hozzá, csak annyit mondott lekicsinylően: „Az én barátom

Natasa Illum Berg egy elejtett öreg bivalybikával

390

ISMERT TRÓFEÁK, NEVES BIVALYVADÁSZOK

egy koromfekete afrikai, akinek 52 inchese van!” Persze ha vadász volt az illető, „értette” a fenyegetést, és tudta, hogy ez a „barát” egy kafferbivaly, melynek szarvterpesztése 115 centiméter! Aki nem volt vadász, az valószínűleg egészen másra gondolt!

TONY SANCHEZ-ARINO 1397 KAFFERBIVALYT ÉS 71 VIZIBIVALY LŐTT

Tony Sanchez-Arino elefántbikával

HECKER CSALÁD Azt mondják: „Az alma nem esik messze a fájától”! Így volt ez valahogy a Hecker családban is. Anno Hecker a Mwékai Hivatásos Vadász- és Nemzeti Parkok Személyzetét Kiképző Főiskola (Tanzánia) egykori tanárának lánya, Katharina

391

KAFFERBIVALYOK

Katharina Hecker 44 inch szarvterpesztésű trófeájával

Ray Voigt-Hecker bivalytrófeájával

Hecker, amint megkapta a telefonhívást Pieter van Walt-tól, hogy egy 30 fős bivalycsapat kiváltott a Kruger Nemzeti Park területéről, és a fenti hivatásos vadászfarmján tartózkodnak, azonnal kocsiba ült. Ahogy a területre ért, Pieter kezébe nyomott egy .500-as kaliberű Mauser M98-ast. Még jó, hogy nem volt rajta céltávcső, mert még magában is kárt tett volna a hölgyvadász. Így csak ültében esett hanyatt, amint rásütötte a 30 méterre álló bivalybikára. A bivaly ugyanúgy járt, ahogy szügyön érte a 37 grammos teljesköpenyü lövedék! A kép magáért beszél: még Dél-Afrikában is nagy szó egy 44 inches terpesztésű, és 17 inches „Boss”-szal rendelkező bivalyszarv. Katharina fia, Ray Voigt-Hecker 17 évesen ejtette el első bivalyát Zambiában, és nem is akármilyent, hanem egy ősöreg bikát.

392

ISMERT TRÓFEÁK, NEVES BIVALYVADÁSZOK

MICHEL CASTOGNE Beninben ejtette el a francia vadász ezt rekordvárományos, öreg szavanna bivalybikát. A szarvak terpesztés 36 inch, amely egy kafferbikának is a becsületére válna.

Michel Castogne öreg szavanna bivalyával

393

Az afrikai vadászatok fő kelléke egy megbízható terepjáró

MAGYAR AFRIKAÉS BIVALYVADÁSZOK ÉLMÉNYEK, MEGEMLÉKEZÉSEK

BARKASZI BARNA:

KÉT BIVALYBIKA Első bivalyomat 2011. február 1-jén ejtettem el a Tarangire Nemzeti Park közelében. Mintegy 55 méterre tudtuk megközelíteni a hihetetlenül sáros, öreg, visszarakott szarvú harcost. Egyetlen jól irányzott szívlövéssel sikerült terítékre hoznom. A lövés után elrohant úgy 50-60 méterre, majd szembefordult velünk, és a jobb oldalára, ahonnan a lövést kapta, eldőlt. Halálbőgését nem hallottam a nagy ujjongásban. A második bivalyomat másnap, 2011. február 2-án ejtettem el, ugyanazon körzetben, még közelebb a Nemzeti Park határához. Előreküldött felderítőink futva jöttek szembe velünk, kézzel-lábbal magyarázták, hogy úgy 4-500 méterre egy fa alatt, a bokros részen fekszik három bivaly. Egy közülük egészen jó szarvakkal bír. Megközelítettük a helyet, ekkor a bivalyok észrevettek bennünket. Soha nem felejtem el azt a pillanatot: egy pilla-

395

KAFFERBIVALYOK

Első, nem túl nagy szarvú, de ősöreg bivalyommal

nat alatt talpon voltak. Hogyan tudott egy ezer kilogramm tömegű állat ilyen gyorsan talpra ugrani? Ma is sokszor eszembe jut. Kitámasztottam a .375 Holland&Holland kaliberű fegyvert, és lőttem. Sikerült őt is szíven lőnöm kb. 60 méterről. Éktelen forgásba kezdett. A másik kettő elrohant, ő meg törte-zúzta a karvastagságú ágakat meg bokrokat. A kísérőm, Soltész István, torka szakadtából ordította: – „Lőjed még!” Ekkor lőttem a második lövést az oldalába. A golyó becsapódása után kiugrott a bokorból, és szembe állt velünk. Ekkor sikerült a harmadik lövésemmel nyakszirten lőnöm. Ezután tett két lépést hátra, és eldőlt a bal oldalára, ahonnan a lövést kapta. A fekete kísérőink hangoskodva rohantak oda.

396

MAGYAR AFRIKA- és BIVALYVADÁSZOK

Második, 47 inches, hatalmas szarvú bivalyommal

Ekkor ütötte meg a fülemet a bivaly halálbőgése. Magyar nyelven, torkom szakadtából ordítottam a feketéknek, hogy: – CSEND! – elhallgattak mind. Meghallottam azt a hangot, amit azóta legalább ezerszer visszaidéztem már magamban: a bivaly halálbőgésének hangját! Ez talán nagyobb élmény volt számomra, mint az elejtés pillanata. Addig csak könyvekben olvastam erről, de számomra felejthetetlen élménnyé vált ez a pillanat. Aki már hallotta ezt a hangot, amíg él, nem felejti el. Elejtéskor a bivalyom szarvának terpesztése 120 centiméter volt, ami inchben 47! Becsült súlya kb. 1000 kg. A korát a szarva alapján 10–12 évesre becsültük. A 2014-es FEHOVÁ-n a preparátum kiállításra került, ahol megkapta a Közönség Díját.

397

KAFFERBIVALYOK

FRICSKA IMRE:

AFRIKAI EMLÉK 2011. március 9-én lőttem Tanzániában, SIMANJIRO-EMBORET-ban, baráti szervezésben. A terpesztése a szarvak külsejéig mérve: 34 1/8 inch, a vadásztatóm becslése szerint egy 18–20 éves kivert öreglegény volt. „Akkor már vagy két órája autókáztunk a bozótos szavannán, és a legfőbb gondom az volt, hogy a cecelegyek harapását elkerüljem. Előttünk a vadőr kocsija haladt. Egyszer­csak hirtelen megálltak, síri csend, az egyikük hátrafordulás nélkül olyan mozdulattal hívott, mint akinek az orrára szállt egy na-

Fricska Imre öreg bivalybikájával

398

MAGYAR AFRIKA- és BIVALYVADÁSZOK

gyon ritka pillangó, és azt akarta volna megmutatni. Csendben kiszálltunk a kocsiból. Melléjük érve megláttam, amikor egy nagy szürke valami az egyik bokorcsoportból a másikba átment. Vagy egy órán keresztül követtük, mire megállt. Az első lábát már takarta a bokor, amikor elküldtem a golyót. A becsapódás hangjára kitört az üdvrivalgás.” Ennyi a bivalyom története, lehet, hogy csak nekem érdekes és emlékezetes. De szép volt, és örökre emlékezetes marad számomra!

KOPECZKY TAMÁS:

MOZAMBIKI MÁSODIK BIVALYOM TÖRTÉNETE Vezetőm szerint a bivalyvadászattal csupán a táji körülmények miatt volt baj. A cecelegyek légiói miatt csak későn fogunk kimenni a területre, ahol egy-egy sátor vár ránk. Ha sötétben érünk ki, addigra a vérszívók elülnek, aztán kora hajnalban kisereglünk, és ha megvan a bivaly, akkor gyorsan elhagyjuk a területet a terve szerint. Ez jól hangzott, én amúgy sem vitatkozom a helyi viszonyokat ismerőkkel. Vezetőm hasonló nehézségekre hivatkozva beszélte le feleségemet a részvételről – aki évtizedek óta társam a vadászataimon – ezért belenyugodott, majd én úgyis elmondom, hogy melyek voltak a viszontagságok. Addig ő a másik segítővel körülnéz ebben a „parti esőerdőnek” nevezett részen, ami nagy fekete lóantilop- és mégnagyobb víziantilop-csordákat is rejteget, ideális életviszonyokat biztosítva nekik ezen a vizenyős, mocsaras vidéken.

399

KAFFERBIVALYOK

Bivalyok mindenütt!

A színhely a mozambiki Marromeu Rezervátumhoz közeli Coutada 10 és 11, egyszerűen és magyarul: „Tizedik és tizenegyedik vadászterület”-nek nevezet egymillió-ötszázezer hektáros területen volt a Zambézi folyó deltájától délre. Az első bikámat be is gyűjtöttem. A legnagyobb nehézség csak a válogatás volt, mivel óriási mennyiséget találtunk belőlük. Hihetetlenül nagy bivalycsordák minden irányban. Errefelé a viszonyok miatt orvvadászok be sem tudnak jönni ide. Mi is egy „Argo” nevű kanadai, nyolckerekű kétéltűvel küzdöttük be magunkat, nagy kiterjedésű papiruszmocsarakon keresztül. Délután a fej és nyakbőr levétele után, terv szerint gyorsan elhagytuk a mocsaras vidéket, estefelé már elértünk egy

400

MAGYAR AFRIKA- és BIVALYVADÁSZOK

Első bivalybikám trófeája és nyakbőre

közbeeső tábort, aztán másnap délre már a főtáborban voltunk. Meséltem feleségemnek, hogy kicsit nehezebb volt, mint gondoltam, de biztos vagyok, hogy ő is nagyon élvezte volna. Azonnal kijelentette, ő is akar jönni és próbálkozzunk egy második bivallyal. Na ezen ne múljon, megbeszéltem a vezetőmmel, javaslatára tervet változtattunk. Másnap reggel koromsötétben, jó időben elindultunk a főtáborból és reméltük a legjobbakat. Rövidesen már a mocsaras részen jártunk kétéltünkkel, néha átvágva azokon a részeken, amik kb. harminc centivel magasabbak voltak a vízszintnél, de azokat már szigetnek titulálták!

401

KAFFERBIVALYOK

Elérve a papiruszsűrűt, már a moszkitókenőcs sem segített, mert milliárdjával zavartuk fel a moszkitókat, a cecelegyek még a ruhán keresztül is csíptek. Fejünkre moszkitóhálót húztunk, kezeket zsebre és a dzsekit nyakig felgomboltuk. Ezen a hatalmas területen nem könnyű bivalycsordára akadni, még ha olyan nagy számban is vannak. A „szigeteken” vadon burjánzó növényzet takarása miatt vagy a papiruszrengetegekben dagonyázva, elfekve szinte láthatatlanná tudnak válni. Hol a vízben evickéltünk kétéltünkkel, néhol rudakkal tolva előre, hol a papiruszsűrűket döntögettük, amik takartak mindent elölünk, és moszkitófelhők sötétítették el felettünk az eget. Néha teljesen vakon vágtunk át sásosokon, szóval élvezetes vadászat elé néztünk. Ilyen körülmények között egy dolog van, figyelni a pásztorgémek (Bubulcus ibis) keringéseit. Szokás szerit elárulják a bivalyok hollétét, mivel az élősködőket szedegetik a hátukról. Ezeket a nagy testű fehér madarakat messziről fel lehet fedezni. Így is volt, egyik sasszemű fekete kísérőnk felhívta figyelmünket egy nagy csoportra, távol tőlünk keveregtek a levegőben. Némi távcsövezés után leállítottuk hangosan zakatoló kétéltünket és elindult a cserkelés. Fekete segítőnk vette át az irányítást. Meg-meg állva, szélirányt ellenőrizve. Szinte percenként váltottunk irány, mert a szél ezen a végtelennek tűnő területen össze-vissza forgott. Na ja, az Indiai-óceán közelében voltunk, de mégis szokatlan volt. Végül jól ráláttunk a bivalyokra. Lélegzetelállító látvány volt. Hasonló a napokkal előtt látottakhoz. Messziről egy többszáz méteres fekete sávnak tűntek, többszáz méter szélességben bivalyok tömkelege. Lassan legelve keringtek. Mire kiválasztottunk egy jó bikát már el is takarták a többiek. Aztán a szélirány változott, lehasalva csúsztunk a sásosban, kihasználva minden fűszálat, hogy elkerüljük a felfedezést. Tenyerünk, alkarunk addig-

402

MAGYAR AFRIKA- és BIVALYVADÁSZOK

Kopeczky Zsuzsa és Tamás elejtett jó kafferbikájukkal Mozambikban

ra tele lett tüskével, de fekete kísérőnk mindjárt mutatta is, hogy dörzsöljük kezünket az ingujjhoz így megszabadulva a tüskéktől. Na ez ment is meg nem is. Feleségem is fülig sárosan de nagy ambícióval vett részt bujkálásunkban. A vigyázószerepet a tehenek viszik, állandóan a csorda szélén nézelődve veszély után, riasztva a többieket, ha bajt észleltek. Fekete vezetőnk erre a síró borjak hangját kezdte utánozni, mire több bika kisereglett a csorda szélére, felénk fülelve. Végül is – több órai csúszás-mászás után – kiválasztottunk egy jó bikát, amit meglőttem. Egészköpenyes golyót nem használhattam, mert abban a nagy tömegben a teljesköpenyü lövedék átszaladva a bikán egy másikat is megsebzett

403

KAFFERBIVALYOK

A természet visszaveszi, ami az övé

volna. A lövésre a bivalyok megiramodtak, velük a meglőtt bika is. Szokás szerint egy rövid roham után megálltak, felénk fordulva, a hang irányában keresték a baj okozóját. Mi lapultunk a sásosban, én lassan térdig süllyedtem a latyakban. Mozdulni sem mertünk. Igen ám, de hol van a meglőtt bika ebben a tömegben. Fekete vezetőnk megint kitüntette magát, szabad szemmel fürkészve, bemutatott valahová a tömegbe, oldalba taszított, fülembe súgva „az ott – látod, az orra vérzik”. Én még gukkerral is hosszasan keresgéltem mire rátaláltam, de megint megindultak. Így ment ez néhányszor, de egyszer csak egy bivaly lelassult, majd állva maradt, aztán lassan lefeküdt.

404

MAGYAR AFRIKA- és BIVALYVADÁSZOK

Ekkor történt valami, amit még sohasem láttam, néhány bika visszafordult, odamentek hozzá, és ha nem is a leggyengédebben, de döfködéssel ösztönözték, mintha buzdították volna, hogy álljon lábra és kövesse őket. Mi csak bámultunk. Fekete mindentudónk is csóválva rázta a fejét. Aztán már gyorsan ment minden. Az óriási bivalycsapat lenyugodott, elkezdett szépen körözve legelni, lassan távolodtak. Velünk nem törődtek, amikor odamentünk a bikához. Vezetőm szerint minimum hétszázan voltak. Fej, nyakbőr levágva, beemelve a kétéltűbe. Kísérőink még kikanyarítottak néhány rangos darab húst maguknak. Megraktuk a kétéltűt és tárgyalva a történteket készültünk a visszaútra. Így segített feleségem érdeklődése az idáig legerősebb trófeájú bivalyomhoz, amely 44 hüvelykes terpesztéssel ajándékozott meg. Mire észbe kaptunk, tőlünk kb. tíz, tizenöt lépésre a keselyük és marabuk hada nagy ricsajjal és verekedéssel ellepte a bivaly maradékát.

A Limpopo folyó látképe

405

KAFFERBIVALYOK

LÁSZLÓ SÁNDOR:

HÁROM BIVALYBIKA A Zimbabwében elejtett bivalyom, amely 35,04” (89 cm), többnapi cserkelés után került terítékre. Reggel óta követtük az előttünk vonuló bivalycsapatot, amely 3 tagból állt. Ebéd utáni rövid pihenő közbeiktatásával értük utol a szintén sziesztázókat és egy bozótos sűrűben tartott pihenőnél sikerült az egyiket belopni és elejteni. A Tanzániában lőtt 41,34” (105 cm) és az egy évvel későbbi 34,25” (87 cm) elejtéséhez többnapi vadászat után jutottam el. Nagyon szép erdős területen találtunk rá a csapatokra. Élénken figyeltek bennünket, de éberségüket félrevezetve sikerült elejteni az elsőt, majd ugyanitt egy évvel később a másikat is. Mindhárom elejtése maradandó élmény volt számomra.

A Zimbabwéban elejtett bivalybikámmal

406

MAGYAR AFRIKA- és BIVALYVADÁSZOK

Tanzániában, az első bivalybikám

Lányommal, Krisztinával, és a harmadik bivalybikámmal

407

KAFFERBIVALYOK

† MAGYAR JÓSKA Utoljára, de nem utolsónak egy jóbarátról szeretnék megemlékezni, aki már sajnos nincs közöttünk. Volt egypár szép közös vadászatunk, ha nem is valami Földet rengetők. 1978ban ismerkedtünk meg, amikor Tanzániában dolgoztam, Dr. Nagy Endre területén, mint fővadász. Bandi bácsi és Jóska között nem volt „felhőtlen” a viszony már akkor sem. Majdnem titokban kellett találkoznom vele, mert a lelkemre kötötte, hogy ne is említsem a nevét Dr. Nagy előtt! Pontosan nem tudom, hogy mi történhetett, csak évekkel később, 1990-ben, amikor Erdélyben vadásztunk együtt, és ő meglőtte a „báró úrnak” a medvéjét, beszéltünk utoljára, és akkor tudtam meg, hogy mi is történhetett Bandi bácsi, és Jóska között. A Kelemen-havasokon egy medvelesen ücsörögtünk egy kaliba padlásán, ahonnan nagyon jó „rálátás” esett a kitett medvenyalánkságokra. Miután még világosban megjött a nagy, fekete bundájú medve, a „mű-báró”, (mert csak így hívtuk magunk között a lottón nyert nemességű „urat”) üresre lőtte a tőlem kölcsönzött duplagolyós mindkét csövét, majd az elballagó medvének még Jóska is „utánaszólt” a 7×64-esével. Ami aztán elég is lehetett a medvének, mert elterült. Mint később az est folyamán kiderült, mivel még akkor „melegében” nekiálltunk, és közös erővel megnyúztuk, láttuk, hogy a két 9,3-as nagydarab golyói „kihagyták” a medvét, (húsz lépésről). Jóska egyetlen hét milliméteres golyója pedig a nyakcsigolyát törte össze! Na ja! A báró úr tudta, hogy miért hozta magával Jóskát! Mégis a báró úr teljesen „maga alatt” volt, hogy az ő golyói hová lettek? Mindenesetre, azért elfogadta, hogy ez az ő medvéje. Ki is fizette, és el is vitte! Ugyanígy járhatott a bivalyokkal, oroszlánokkal, és elefántokkal is, amit Jóska „segítségével” lőtt meg, Afrikában. Gondol-

408

MAGYAR AFRIKA- és BIVALYVADÁSZOK

tam, „megérdemli!” Az ilyen vadász nekem nem vadász, aki mások által elejtett vad trófeáival tetszeleg, és úgy adja elő, mintha ő lenne a „hős” elejtő! Az ilyen embereket, sem mint vadászt, de mint embert sem tudom elfogadni hitelesnek. Ehhez hozzájárult, amit előző este mesélt Dr. Nagy Endréről, ami nekem meg főleg nem nagyon tetszett: „Hallottátok, Bandi (Dr. Nagy Endre) gyűjtést szervez, hogy megalapítsa a balatonedericsi vadászati múzeumát! Felhívta rádión keresztül az összes iskolás gyereknek a figyelmét, és kérte őket, hogy mondjanak le egy fagylaltjukról, küldjék el az árát, a Múzeum alapítására!” Gúnyosan még hozzátette: – „Megbeszéltük Béla barátommal a dolgot, vettünk egy-egy fagylaltot, és a Bandinak megcímzett borítékokban feladtuk számára!” – mivel nagyon tetszhetett a kieszelt csínytevésük, még többször elmondta, nagyokat rötyögve hozzá. A medvelövés utáni esti vacsoránál a „báró úr”, nagyon csendes volt, miközben mi adomáztunk a közeli és távoli múltról, barátokról, Afrikáról. Csak egyszer szólalt meg, és nekünk szegezte a meglepő megállapításait, mert úgy látszik a májára ment a „medvelövése”: – „Uraim, önökre Bandi (Dr. Nagy Endrét értve ez alatt) nagyon haragszik. Jóskára, mert elvitt valami bozóti antilopot a területéről, terád Laci, mert valami hatalmas, 50 inches szarvú bivalybikát meglőttél, (a szerző megjegyzése: életembe sem láttam ekkorát!) és az még át tudott menni a nemzeti parkba, ahol aztán a park­ őrök megtalálták, megdögölve!” – Ezzel felállt, és otthagyott bennünket, hogy fáradt, és lefekszik. Mi szóhoz sem tudtunk jutni! Gondolom, nem csak a meglepetéstől, hanem a csodálkozástól is! Csak amikor elment, beszéltük meg a dolgot. Jóska bevallotta, hogy valóban elvitt egy bozóti bakot, de ő úgy mesélte, hogy Bandi bácsi meghívta egy vadászatra, amely nem sikerült, de pár héttel később, újra kiment a te-

409

KAFFERBIVALYOK

rületre, amely ott kezdődött az ajtaja előtt, és meglőtte a bakot, amire meg volt híva. Én meg nem bivalyt lőttem oldalba, hanem egy siheder elefántbikát, amely nekünk jött, és az agyarai csak alkarnyi hosszúságúak voltak. Azt lőttem öt méterről szügyön, hogy megállítsam, vagy legalább eltereljem a támadását. Ami sikerült is, mert a bika „leült” a hátuljára a „bögyközépen” kapott .458-as golyómtól, majd nehézkesen felállva, eltűnt az erdőben. Hogy aztán azt találták-e meg egy héttel később a nemzeti parkban, azt nem tudom, mert nem láttam többet az elefántot. De azt mondják, hatalmas agyarai voltak. Tehát ilyenkor lehet látni, hogy a fiatal elefántból hogyan lesz 50 inches szarvú bivaly, majd egyenként 80 fontos agyarú elefántbika! Természetesen mi nagyot nevettünk a dolgon, és Jóska elkezdett „mesélni”: – „Ha tudnád, hogy én „ezeknek” mit lőttem már össze, akkor tátva maradna a szád!” – és sorolta a hangzatosnál hangzatosabb „híres nagy magyar vadászok” neveit. Némelyiknek meg már saját múzeuma van abból, amit mások összelőttek neki! Én is „meséltem”azért egy s mást, hogy kiknek milyen trófeáim „jutottak”, amelyeket én szereztem meg, sokszor nem kevés anyagi, és fizikai erőbevetés árán! Sajnos sohasem ment olyan jól anyagilag hogy minden számlámat időben ki tudtam fizetni! De kifizettem, ha bele is gebedtem! Mert inkább megváltam egypár szép trófeától, minthogy ujjal mutogasson rám, mert tartozok neki! Volt úgy, hogy a puskáimat kellett eladnom, hogy szegény anyám öregkori ápolási költségeit elő tudjam teremteni. Azon kívül volt családom, akiknek felelősséggel tartoztam, amit mindig komolyan vettem. Lakás, étkezés, iskola, ruha, megélhetés. Mindezt sokszor csak úgy tudtam havonta előteremteni, hogy lemondtam, ha fájó szívvel is, a legszebb trófeáimról, puskáimról.

410

MAGYAR AFRIKA- és BIVALYVADÁSZOK

Érdekes világban élünk, ahol sokan, amit nem tudnak a fizikai, vagy szellemi adottságaikkal megkapni, azt megveszik pénzért (ahogy mostanában mondják: kilóra), és mint a maguk (hamis) győzelmét bizonygatják mások előtt ezzel. Tehát nem elég, hogy nem csak nem maguk írják a könyveiket (amelyeket „négerek” írnak), de nem is maguk ejtik el a vadat, amelyek „rekordtrófeásak”! Mert ugye annak mindnek rekordnak kell lennie, amit ők lőnek! Van olyan, aki a többmilliós adótartozásából, kihaló félben lévő, védett vadfajokra vadászik, és még orrszarvút is lő, amit ma egy jóérzésű vadászember sem lőne! Csak azért, hogy dicsekedhessen a bandájában, hogy neki ez is megy! Siralmas állapotok mind a mai vadászirodalomban és a vadászmúzeumokban is. Természetesen, aki tíz-húsz év múlva bemegy majd egy ilyen múzeumba, az ezekkel a dolgokkal már nem sokat törődik. Csak nekünk, akik ismerjük az igazat, valahogy nem ízlenek ezek a dolgok. Nehéz elviselni, hogy sok (a legtöbb) hivatásos vadász „árnyékban” éli életét, pedig keményen megdolgozik az eredményért és az elismerésért, a „dicsfényt” mégis mások bitorolják, mert pénzen megvehetik. Szomorú volt a hír, amit kaptam 2002 augusztusában: Kedves barátom Magyar Jóska, afrikai hivatásos vadász, egy oroszlántámadás után, amelyben alig kapott pár kis sebet, a nairobi kórházban, tüdőembóliában elhunyt. Még itt van az utolsó levele az asztalomon, őszre terveztünk egy bivalyvadászatot. Nehéz elhinni, hogy az örökké vidám, kesernyésen csipkelődő, jó humorú, kiválóan éneklő (operaénekes hangú) és igazi színfoltja az afrikai, de a magyar hivatásos vadászoknak, nem vár ránk többé az arushai repülőtéren. Mint önkéntes száműzöttek, mindnyájan szenvedtünk a honvágytól, hogy távol éltünk a Hazától. Ezért is volt szívfájdító, amint az afrikai tábortüzek mellett, esténként felhang-

411

KAFFERBIVALYOK

zott gyönyörű baritonja, amely mindig könnyeket csalt mindnyájunk szemébe, amint énekelte Bánk Bán szívszorongató dalát: „Hazám, Hazám, Te mindenem….”! Mert nem csak a neve volt Magyar, hanem Igazi Magyar Ember is volt! Isten Veled Jóskám! Hiányozni fogsz! Nagyon köszönjük, hogy Veled vadászhattunk, ismertük meg Afrikát, mert a „része” voltál, és amelynek mi is mindnyájan rabjai lettünk!

412

MAGYAR AFRIKA- és BIVALYVADÁSZOK

413

Bivalytehéncsorda dús füves legelőn

BIVALYTEHENEK

A

hhoz, hogy megismerjünk egy vadfajt, az egész habitusát kell néznünk. A bivalycsapatok nagyobb része tehenekből és borjakból tevődik össze. Ők alkotják a bivalyállomány majd 80%-át. Mégis, vadászatuk nem egyszerű dolog, ha az ember jól akarja végezni dolgát, és egy borjú nélküli tehenet kell kikeresnie a csapatból. Aki jó megfigyelő, és nemcsak a bikák meglövéséből áll számára a bivalyvadászat, az sok érdekeset láthat és sok mindenre rájöhet, ha egy bivalycsapat életét kezdi megfigyelni. Ez ugyan olyan dolog, mint az otthoni szarvas, vaddisznó, vagy az őz vadászata, ahol nemcsak a bikák-kanok-bakok lelövéséből áll a vadászat. Ugyanúgy, mint a szarvasnál, a vezértehenek „mondják meg”, hogy mikor, és hova indul a csapat legelni, vagy a vízre inni. Ellés előtt, ha a bivalytehén világra akarja hozni azévi borját, ő is külön vonul a csapattól, ugyanúgy, mint az otthoni szarvasteheneink. Mindig csak egy borjat ellenek. A bivalytehén is csak akkor keresi újból fel a csapatot, ha borja már tudja őt követni. A bivalytehenek és a csapathoz tartozó bikák együtt védik meg a borjakat az oroszlánok vagy a hiénák esetleges támadásaival szemben. Abban a szerencsés helyzetben lehettem, hogy tanzániai tartózkodásom alatt mindkét nemre, tehénre és bikára is vadászhattam, hogy Dr. Nagy Endre vadasparkjában tartott ragadozókat az így nyert hússal tápláljuk. Ezzel a tartási módszerrel az állatkerti ragadozók ugyanazt az élelmezést kapták,

415

KAFFERBIVALYOK

Holdvilágnál lőttem ezt az öreg, nagyon sovány bivalytehenet a Meru hegy kráterja alatt

mint a szabad területen, ha saját maguk zsákmányoltak. Természetesen, ha lehetőség volt, akkor inkább a bikák közül válogattam, de ha nem volt már hús a hűtőben, akkor kikerestem egy meddő, öreg tehenet a csapatból, és azt hoztam terítékre, az egy-két napja éhező ragadozóink legnagyobb örömére. Jól is voltak táplálva, és fényes volt a szőrük. Csak a munkatársaim húzogatták a szájukat, hogy ilyenkor sokat kellett főzni, de főként rágni a kemény húsokat, amelyeket előszeretettel vágtak ki bivalyomból, maguk és a családjuk élelmezésére. Dél-Afrikai Unióban, Zimbabwében és Namíbiában, a magánkézben lévő nagykiterjedésű farmokon intenzív vadásztatás folyik minden nagyvadra. Így, amíg Afrika más területein

416

BIVALYTEHENEK

az elejtett elefánt vagy bivaly húsa sokszor kint marad a területen szállítóeszközök és szervezési hiányosságok miatt, ezért megromlik, elveszik. Legjobb esetben a területen élő ragadozók „hasznosítják” az elejtett vad húsát, vagy a közeli falu lakosai laknak jól belőle. Kenyában és Tanzániában, ha volt szabad szállítóeszközünk, bevittük az elejtett vadat a közeli falvakba, ahol a „főtéren” az egyszerű emberek, akiknek csak nagyritkán került hús az asztalára, már várták, hogy egy nagy darab hússal vonulhassanak kunyhóikba. A fentebb említett mindhárom országban barátaim, vendéglátóim sokszor megkértek, hogy lőjek embereiknek vagy a húsfeldolgozó üzemeik részére, nem trófeás vadat. Ezt ma úgy hívják, hogy „non Trophy” vadászat, és amint hallom, ezért is pénzt kérnek ma már. Mi ezt baráti szívességből tettük és kaptuk, annak idején. Így nemegyszer zsiráfra, elefántra és kafferbivalyokra vadászhattam, ellenszolgáltatás nélkül. Akkoriban még nem a pénz számított az emberi értékrend első helyén, hanem a barátság. Sok szép élményben volt részem, mert nem minden a trófea. Én mindig az élményért, a

Jó minőségű kutyaeledel készül a bivalyok húsából, amely Európába is eljut

417

KAFFERBIVALYOK

Oroszláncsaléteknek lőtt bivalytehenemmel Zimbabwében

vadászatért vadásztam, hogy át- és megéljem, és nem a falra akasztható „csontért”! Nem minden afrikai országban lehet az egyes vadfajok nőnemű egyedeire vadászni a szabad területeken. Azonban a legtöbb helyen megengedett – természetesen ma már fizetés ellenében –, hogy egy borjút, vagy magányos bivalytehenet lőjenek oroszlán- vagy leopárdcsaléteknek. Az ilyen csaléteknek szánt tehenet embereink szétvágták, legtöbbször négyfelé, és egy-egy combot a terepjáró után kötve, amihez még külön egy vastag hálóban hozzákötöttük a beleket és a felhasított gyomrot, hosszan körbevonszoltuk az illatozó „csomagokat” a terület különböző részein. Ezután a combokat egy erős kötél segítségével felhúztuk egy fára, lehetőleg olyan magasra, hogy a ragadozó nagymacskák éppen elér-

418

BIVALYTEHENEK

jék, és kis falatokat tudjanak csak kiharapni belőle. A csalétektől nem messze, embereink egy kis földi ernyőt készítettek, amely mögé behúzódhattunk, ha valamilyen ragadozó rákapott az ingyen falatra. Én nem éltem sohasem ezzel a vadászati móddal, de vendégeink számára sokszor lőttem így, egy-egy bivalytehenet, hogy mire a táborba érkeztek, már tudjuk jelenteni, hogy esetleg egyik-másik kihelyezett csalétekre rájár a leopárd, vagy az oroszlán.

Egy vonuló csapatból lőttem ki ezt a meddő bivalytehenet

419

Ők sem lebecsülendő ellenfelek. Elefántbikák!

AFRIKAI NAGYVAD VADÁSZATÁNÁL HASZNÁLATOS FEGYVEREK

D

él-Szudánban él a Dinka törzs, de vannak bátor törzsek Afrika szerte, amelynek férfitagjai lándzsákkal vadásznak bivalyra. Minden harcos legalább 3 lándzsával indul a vadászatra. Közelre lopják be a kiszemelt bivalyt, és egy lándzsát vágnak belé. Erre az egész csapat menekülésre fogja a dolgot. A vadászok olyan jó futók, hogy felveszik a versenyt a menekülő bivalyokkal, és „lefutják” azokat. Mikor újból közelébe kerülnek a megsebzettnek, belehajítják a második lándzsájukat is. Erre valószínű a szerencsétlen bivaly megunja a dolgot, és nekifordul támadójának. Ekkor lépnek közbe a többiek, akik mind belevágják lándzsájukat a nagybeteg bivalyba. Van úgy, hogy egyiknek-másiknak „elfogy”a lándzsája. Ekkor odafut az áldozathoz, és a „legkézreállóbbat” kihúzza, majd újból belevágja, új sebet ütve rajta. Ez a vadűzési mód nem éppen veszélytelen, sűrűn előfordul, hogy némelyik fekete bőrű vadász súlyosan megsebesül, vagy még a „fogát is otthagyja”, de az biztos, hogy ez igazi, sportszerű vadászat, ahol több esélye van a vadnak, mint a mi nagy kaliberű golyóinkkal szemben. Tanzániában láttam 1979-ben egy bivalytehén koponyáját – ma is bánom, hogy nem hoztam el –, amelynek a szeme alá ment be a wakamba törzsbeli vadász lándzsá-

421

KAFFERBIVALYOK

Ferlachban készült .700 N.E. (17,89 mm) kaliberű duplagolyós

ja. Ezzel a sebbel, lándzsával a fejében elfutott a bivaly, majd az erdőben a felcsapódó ágaktól a lándzsa felfelé elhajlott, és benne maradt a bivaly fejében, körbenőve a lándzsa vasát. A vénséges bivaly vagy természetes úton múlt ki, vagy az oroszlánok végeztek vele, esetleg valaki meglőtte, nem lehet tudni. De az biztos, hogy a lándzsával a fejében több éven át élt, és mint egy tengeralattjáró periszkópja, a lándzsa „elkísérte” a bivalyt. Elődeink a múltban hasonlóan ejtették el a bölényt, jávorszarvast, de még a medvét és a vadkant is, melyek, ha támadtak, a vadász térdelve várta őket, és a lándzsa nyelének hátsó végét odaszorítva egy tuskóhoz vagy kőhöz, hagyta a felbőszült vadat belerohanni a lándzsába. Ilyenkor valószínűleg csak karnyújtásnyira volt a testük egymástól. Nem mindennapi teljesítmény, ha belegondolunk. Kíváncsi lennék, hogy ma, közölünk ki merne így vadászni? Lehet, hogy mi is megpróbálnánk, ha nem volna nagy kaliberű puskánk? Egyszer megkérdeztem az egyik busman emberemet, hogy mennyi idő kell egy vad elejtéséhez, mivel láttam nála az íját és a mérgezett nyilakat rejtő tegezt. Azt válaszolta: „Tudod, Mister, ha nagyon éhes vagyok, akkor nagyon gyorsan sikerül valamit elejtenem!” Gondolom mi is így lennénk, ha erre rászorulnánk. Ma modern fegyverrel a kézben indulunk, hogy elejtsünk egy kafferbikát. Ez nagyobb biztonságot, önbizalmat kellene,

422

afrikai nagyvad VADÁSZATÁNÁL HASZNÁLATOS FEGYVEREK

hogy adjon, mint akár egy mérgezett nyíl vagy lándzsa hegye. Sajnos ez mégsem így van, mint azt már sokan tapasztalták. Hiába a legmodernebb fegyver és a legnagyobb átütőerővel rendelkező kaliber a kézben, ha az idegeink, és mentális felkészültségünk nem bírja el ezt a megterhelést. Egy eszköz csak akkor lehet hatásos, ha a „kezelőszemélyzet” érti a dolgát és jó idegrendszerrel rendelkezik. Itt felsorolom a fegyversúlyokat irányvonalnak, hogy milyen súlya legyen egy nagy kaliberű fegyvernek, mert a nagyobb önsúly is csökkenti a hátrarúgást: Toló-forgózáras ismétlők

Duplagolyósok

.375 H&H Magnum

4,00 kg

4,30 kg

.404 Jeffery

4,20 kg

–

4,20–4,50 kg

–

.450 N.E.

–

5,00 kg

.500/465 N.E.

–

5,00 kg

.450 Rigby

4,50 kg

–

.458 Win. Magnum

4,50 kg

–

.460 Wby. Magnum

5,00 kg

–

.470 N.E.

–

5,00 kg

.500 N.E. 3”

–

5,50 kg

.500 Jeffery

5,00 kg

–

.577 N.E.

–

6,40 kg

.600 N.E.

–

7,70 kg

.700 N.E.

–

9,00 kg

KALIBER

.416 Rigby

423

KAFFERBIVALYOK

424

afrikai nagyvad VADÁSZATÁNÁL HASZNÁLATOS FEGYVEREK

DUPLAGOLYÓSOK Szeretnék megmaradni pártatlannak abban a kérdésben, hogy melyik a jobb az afrikai nagyvadvadászaton: a duplagolyós vagy a toló-forgózáras ismétlő? Mindkettőt használtam, mindegyiknek megvan a maga előnye és hátránya. A nagy kaliberű „Express” duplagolyós ma is a klasszikusnak vett „elefántpuska”! De egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ezzel a fajta fegyverrel lőtték a legtöbb elefántot. Az viszont igaz, hogy fedett területen – légyen az esős őserdő, száraz tüskebozótos, szavannai galériaerdő, vagy papirusz mocsaras, és négy méter magas náderdő – a duplagolyós jobb, és ezekre a helyekre való. Mert az ilyen sűrűkben, ha a vad közvetlen közelre kerül a vadászhoz, nincs mindig idő a második golyó kézi ismétléséhez, ami azzal is jár, hogy a válltól le kell ereszteni a fegyvert és az újratöltés után újra megkeresni a célt. Ilyenkor a „dupla puska” – ami valóban két puska egybe építve, mert a két cső két saját lakattal és elsütőszerkezettel működik – gyors lövési lehetőséget, valamint nagyobb biztonságot nyújt, mint az ismétlőfegyver. Biztosabb még abban az esetben is, ha az egyik csőnél eltörne az ütőszeg rugója, a másik cső, ha egylövetűként is, de még használható. Feltéve, ha értünk hozzá! Jó kezekben ez is hatásos fegyver. A hátránya a duplagolyósoknak viszont, hogy csak közeli, 5 és 80 méter közötti távolságokra használható biztonságosan. A nagy kalibereknek megvan az a hibája, hogy nagyon változóak ballisztikai röppályájuk, még rövid távra is! Valamint a csövek összeforrasztása miatt hamar bemelegednek, már esetenként két dupla után is. Ezért nagyobb távolságra bizonytalan a találati pontosságuk. Ezek a fegyverek csak közelre használhatóak megbízhatóan. Még további két hibát is szeretnék említeni, ami a vadász rovására írandó, ha duplagolyóst használ: duplázásnál kevés olyan vadászt láttam, magamat

425

KAFFERBIVALYOK

Holland&Holland Royal .500/465 Nitro Express kaliberű duplagolyós képei

is beleértve, aki mindkét golyót, egymás után, pontosan oda „tette” ahova kellett. Az első még csak sikerül, de a másodikat legtöbben elkapkodják, és nem oda megy, ahova szánják. A másik hiba a csövek újratöltésnél adódhat! Miután a jó erős rugójú ejektor kidobta az üres hüvelyeket (ilyenkor még

426

afrikai nagyvad VADÁSZATÁNÁL HASZNÁLATOS FEGYVEREK

az is zavaró lehet, ha fekete kísérőink, akár a bivaly hátára is felugranak, hogy egy üres hüvelyt elkapjanak!), még senkit sem láttam, (kivéve Robert Redfordot a „Távol Afrikától” című filmben…) aki szorult, vagy veszélyesnek vélt helyzetben hideg fejjel és biztos kézzel, egy mozdulattal beletalált az új töltényekkel a töltényűrbe! Legtöbbször kipottyant legalább egy töltény az igencsak remegő újak közül! Olyant is láttam, amikor egy vendég mögött álltam, hogy mindkettő! Pedig a bivaly még legalább 50 méterre, nagybetegen állt, és semmi veszély nem fenyegetett bennünket! A duplagolyósok fénykora az 1800-as évek közepén kezdődött, természetesen még fekete lőporos elöltöltősként, amikor skóciai felföldön (Highland) divatba jött a szarvas hajtásban való vadászata. Az első hátultöltősöket blokkzárral, de még csak, mint egylövetűeket, 1851-ben Houiller és Lafaucheux francia puskaművesek készítették. Töltényeik gyúszeges és füstös lőporral készültek. További évtized múltán George Daw feltalálta a központi gyújtású töltényeket. Innen már egyenes út vezetett Cordatit, majd a Nitrocellulóz bázisú töltött duplagolyósok megszületéséhez, amelyeket ma is ismerünk és csodálunk. 1856-ban a James Purdey & Sons bevezette az „Express” megjelölést és elnevezést új töltényeiknél, amelyeket a duplagolyósokhoz készítettek, amely nevet az „Express Train”-től, azaz a gyorsvonattól vette. Ezek a lövedékek már valóban gyorsabbak és pontosabbak, mert a cső teljes hosszában két széles és nagyon mély huzagot készítettek, amelynél az ólomlövedékek nem ugrották át a huzagokat. Azelőtt csak a „Paradox” csöveket ismerték, amelyek sörétes puskáknak készültek, és a csövek első harmadában huzagokat, bevágásokat húztak, amelyek úgy-ahogy stabilizálták a gömbölyű ólomgolyókat.

427

KAFFERBIVALYOK

.476 Flanged kaliberű Westley Richards duplagolyós, kofferral

Duplagolyósokba használatos peremes kaliberek: .375 Flanged Holland&Holland Magnum

.375 Belted Holland&Holland Magnum (nem peremes, de használják duplagolyósba is)

.450/400 3” Jeffery

.450/400 3 1/4” Nitro Express így: ¾

.500/450 Nitro Express

.500/416 Nitro Express

.450 – 3 1/4” Nitro Express így: 2 ¾” .450 Nr. 2 Nitro Express

.500/465 Nitro Express

.470 Nitro Express

.475 3 1/4” Nitro Express így: 2 ¾”

.475 Nr. 2 Nitro Express

.475 Nr. 2 Jeffery

.476 Westley Richards

.500 3” Nitro Express

.500 3 1/4” Nitro Express így: 2 ¾” .577 2 ¾” Nitro Express .577 3” Nitro Express

.600 Nitro Express

Az „Express” megjelölés ettől kezdve csak a duplagolyósokra vonatkozik, csak később tűntek fel a „Magnum” elnevezések. Ezzel azt akarták kihangsúlyozni, hogy „több– nagyobb–erősebb” töltettel vannak ellátva, mint az előző, gyengébb kaliberűek voltak. Nagyon sok, de hasonló kaliber alakult ki így a duplagolyósoknál. Minden neves fegyvergyártónak megvolt a maga „házi” kalibere, így a .400-as és .600as között 16 különböző kaliber ismert. Ahogy a II. világhá-

428

afrikai nagyvad VADÁSZATÁNÁL HASZNÁLATOS FEGYVEREK

429

KAFFERBIVALYOK

ború után a kereslet visszaesett, ezekhez a kaliberekhez a Kynoch leállította a tölténygyártást. Ma már jószerivel csak .375 Belted Holland&Holland Magnum, (Belted = peremszalagos erősítésű) a .500/.465 Nitro Express, a .470 Nitro Express, és az .500 3” Nitro Express-hez gyártanak kis szériákban töltényeket különböző lőszergyárak. Főleg afrikai hivatásos vadászok kezében lehet látni ezeket a múlt századbeli duplagolyósokat, olyanokéban, akik súlyt fektetnek a tradíciókra, és a kísért vendégük biztonságát komolyan veszik. De a módosabb vadászok körében is megnövekedett a kereslet a modern technikával készült duplagolyósok iránt, ezért az utóbbi években többet gyártanak, mint valaha. Természetesen az olcsóbb kivitelűek sohasem

500 N.E. kaliberű Heym duplagolyós kinyitva és az 50 méteres lőképe. Felső négy találat Woodley részleges köpenyű, alsó négy Silver Solid-al

430

afrikai nagyvad VADÁSZATÁNÁL HASZNÁLATOS FEGYVEREK

fogják azt a minőséget elérni, mint a neves, és sokszor méregdrága modellek. Szívem szerint a duplagolyósokat helyezném előtérbe, ha választhatnék, de az eszem és az eddig szerzett tapasztalataim szerint Afrikában maradok a toló-forgózáras ismétlőknél! Európában más a helyzet, itt szívesen használom a vaddisznóhajtásokon a duplagolyóst. Az ismétlők közül a .375 Holland&Holland Magnumot, a .416 Rigby-t, és a .458 Winchester Magnum kalibereket használtam, és ezekről vannak tapasztalataim. Közülük a .416 Rigby-t találtam a legjobbnak, és a leghatásosabbnak. A duplagolyósok közül a .470 Nitro Express-t és az .500–3” Nitro Express-t használtam, de nem tudtam nagy különbséget tenni köztük. Mindkettő nagyon jó volt!

Táblásan szétálló, jó csavarodású szarvak

431

KAFFERBIVALYOK

432

Kanadai Rendőrség lovasai a háttérben, előtérben a Heym „Big Five” duplagolyós

afrikai nagyvad VADÁSZATÁNÁL HASZNÁLATOS FEGYVEREK

EGY DUPLAGOLYÓS KÜLÖNÖS TÖRTÉNETE A WILD UND HUND 2005/9. SZÁMÁBÓL ARNDT BÜNTING CIKKÉT BOZÓKI LÁSZLÓ FORDÍTOTTA

B

ivaly, oroszlán, elefánt, orrszarvú és leopárd – különös hatással van sok vadászra. A „Big Five” körül sok különös legenda kering, és mégis, vagy talán ezért, nem kevés vadász álmodik arról, hogy hogyan ejtene el egy támadó bivalybikát, vagy egy nagy, fekete sörényű hímoroszlánt. Ezért nem csoda, ha a vadászfegyvert gyártók, esetenként egész sorozatot szentelnek a „Nagy Ötnek”. 1984-ben Wilhelm Heym, német cég készített a Safari Club International (SCI) megrendelésére öt duplagolyós vadászfegyvert „Big Five Masterpieces” elnevezéssel. A harmadik fegyvere ennek a sorozatnak a kafferbivaly vadászatára készült, és a Heym BSS 88 Big Five „Buffalo” nevet kapta, ahol az „SS” megjelölés „Seitenschloss” „Oldallakatos”-t és a „Buffalo” „amerikaiul” a „Kafferbivaly”-t jelentette. Az egyedülálló duplagolyóst, ezt a „csodapuskát” amelynek kalibere .375 Holland&Holland Magnum, Arnold Alward kanadai üzletember nyerte el az az évi „SCI Nagy Családi Ös�szejövetelén”, Las Vegasban (USA), ahol az ünnepség azzal fejeződik be, hogy különböző drága vadászutakat és nagy értékű vadászfegyvereket licitálás útján lehet megvásárolni. Ezzel az SCI saját házi lapja a „Safari–Magazin” szerint, az akkori időkig ez volt a legdrágább vadászfegyver (amihez még „hozzájött” négy nagyméretű festmény is, amelyeket a neves német vadászfestő, Dr. Karl Hellmut Snethlage festett), ös�-

433

KAFFERBIVALYOK

szesen 75 ezer US-dollárért, a Safari Club International által sűrűn használt szóval, megint egy „nagy Világrekord” teljesítmény született. A vadászati szaklapok nagyon sokat cikkeztek erről a vadászpuskáról, annak gyártásáról, véséseinek elkészítéséről. Addigi időkig példa nélküli dukumentáció volt látható és olvasható, Rudolf Henneberger „építette” a Heym gyárban ezt a csodapuskát. Kézzel polírozta miden kis érintkező részét. Galvanizálással, arannyal vonta be az oldallakatok mozgó részeit. Az „Impulse” amerikai magazinban Rudolf Henneberger úgy nyilatkozott, hogy „Ez volt az én mestermunkám!” A külső véséseket Erich Boessler készítette. 33 egyenként kidolgozott bivaly – részben aranyból – díszítette az oldal­ lakatokat. Az arabeszkek és arany drótok a vésésbe illesztése 600 órát vett igénybe. Rudi Dittmar 200 órát dolgozott az agyazáson, melynek csak a kaukázusi diógyökér fája akkori hatalmas összegbe: 5000 Német Márkába (DM) került. A duplagolyós méretére szabott tölgyfa koffer is készült hozzá, bivalybőrrel borítva, (ez azóta eltűnt!) amelyben kis diófa kazettában két „pót” oldallakat volt található, mert „hátha” egy elromlik a „nagy” igénybevételnél. Tölténytartó, puskatisztító eszközök, puskaszíj, szerszámok az esetleges kis javításhoz, valamint egy damasztpengéjű vadászkés, melynek a nyele bivalyszarvból készült, és még több apró csecse-becse egészítette ki a koffer tartalmát. Arnold Alward nem vitte magával kanadai otthonába a drága szerzeményét. Szafárira meg főleg nem, mert „Heym megkért, hogy az azévi IWA-n, Nürnbergbe szeretné kiállítani!” írta ezt a „To heck with it, I’m going hunting” (Az ördögbe minden mással, én megyek vadászni) című könyvében, amely a „Safari–Press” kiadónál jelent meg. Vadászni valóban sokat járt a sikeres üzletember, de valószínűleg ezt a

434

afrikai nagyvad VADÁSZATÁNÁL HASZNÁLATOS FEGYVEREK

.375 Holland&Holland Magnum kaliberű Heym BSS 88 duplagolyós, amely a Kanadai Rendőrség Bűnügyi Múzeumában alussza ma is csipkerózsikaálmát

duplagolyósát sohasem használta. Arról ír, hogy egy duplagolyós volt vele a zambiai vadászatán, de arról hallgat, vagy elfelejtette megemlíteni, hogy ez a duplagolyós a „Buffalo” volt-e? Legtöbb esetben egyszerű golyóspuskákat használt, arról viszont ír, hogy Eric fia a duplagolyóssal egy bivalyt ejtette el. De, hogy melyikkel, arról nem ír. Évekig volt elraktározva a Heym a tucsoni (USA Arizona) SCI főhadiszálláson, míg tizenkét évvel az aukció után, szerette volna a duplagolyósát kanadai kastélyába hazavinni a boldog tulajdonos. A torontói repülőtéren azonban a Kanadai Vámhivatal éber őrei állták el az útját, és szerették volna az államkassza bevételét pár dollárocskával feljavítani. Hogy mi történt ezután, csak találgatni lehet, de valószínűleg egy kis „nézeteltérés” volt a két fél között a puska értékét illetően. Az eredmény: a Kanadai Vámhivatal lefoglalta a Heym-et! Sok, és hosszú ide-oda huzakodás után a Kanadai Vámhivatal arra a döntésre jutott, hogy megsemmisítik az „Alward” guplagolyóst. Igen! Önök jól olvasták, nem eladni akarták, hanem bezúzni! Ez így működik Kanadában elkobzott fegyverekkel! Minden évben egyszer nyilvánosan „celebrálják”

435

KAFFERBIVALYOK

ezt az eseményt, a sajtó és a média képviselői előtt. Úgy látszik a Kanadai Állam enélkül is elég bevételnek örvend. A szerencsétlen tulajdonos megpróbálta minden kapcsolatát és összeköttetését „latba vetni”, hogy ez a csodapuska nehogy az olvasztókemencébe végeztessen be! Nagy nehezen sikerült egy „salamoni ítéletet” kicsikarnia, ahol mindkét fél megőrizhette az „arcát”! Így landolt a Heym duplagolyós a Montis’ Bűnügyi Múzeumában, Ottawában, mint kiállítási darab. Ott folytatja megszakított csipkerózsikaálmát, és várja a Herceget, fehér lován, a többi hírhedt bűnügyi tárgy között. Aki egy idő után meg is jelent, Heym elnök, Thomas Wolkmann képében, akit Arnold Alward felkért, és kérte a rend­ őröket, hogy engedjék meg, hogy a duplagolyós a Heym Múzeumban, Németországban legyen kiállítva. Annak ellenére, hogy Wolkmann úr mindent megtett, a Kanadai Rendőrség hajthatatlan maradt, és a bivalyos puskát nem adta ki. Amit kiadtak a Montik’, azok a fényképek egy álomról, amely acélból, aranyból és kaukázusi diófából készült. De mint tudvalevőleg az álmok tovább élnek, és glechambergi Heym főhadiszálláson elhatározták, hogy új sorozatot gyártanak az öt „Nagy Veszélyes” tiszteletére, egyenként százezer Euró értékben, és így lesz az elefántnak, a kafferbivalynak, az orrszarvúnak, az oroszlánnak és a leopárdnak egy-egy tiszteletpéldánya. Ezzel remélik, hogy azokat majd használják a nyertesek a „Big Five” vadászatára, az afrikai szavannákon, és nem a Montik Múzeumában fognak porosodni.

436

afrikai nagyvad VADÁSZATÁNÁL HASZNÁLATOS FEGYVEREK

DUPLAGOLYÓS DRILLING, a KRIEGHOFF fegyvergyárból. Kalibere: 2x .500/416 Nitro Express és 20/76.

437

KAFFERBIVALYOK

Krieghoff Classic Trophy lövészverseny emléklapja, amelyen részt vettem. „Európa” számban 8x68S kaliberrel. „Afrika” számban a .416 Rigby kaliberű puskámmal   438

afrikai nagyvad VADÁSZATÁNÁL HASZNÁLATOS FEGYVEREK

Heym Safari Express Kal. .500 A-Square

TOLÓ-FORGÓZÁRAS ISMÉTLŐPUSKÁK Többmilliós darabszámuk bizonyíték, hogy megállták a helyüket nemcsak a katonai szolgálatban, hanem a vadászok is szívesen nyúlnak vissza a megbízható szerkezetük, valamint az egyszerű kezelhetőségük miatt. Az Afrikában használatos nagy kaliberű golyós fegyvereknek megfelelő súlyúaknak kell, hogy legyenek, ugyanúgy, mint a duplagolyósoknak is, hogy a hátralökő energiát, ami a vadász vállát taszítja majd a lövés pillanatában, a nagy önsúly is csökkentse. Sajnos újból és újból találkozunk lekönnyített fegyverekkel, amelyek igencsak próbára teszik használójuk vállát és lelkivilágát. Mert egy ilyen „rugdalós lótól” ugyancsak fél a használója. Ez sokszor meglátszik a lőtudásán is.

.458 Lott kaliberű Sauer S202 Hatari ismétlő golyóspuska

439

KAFFERBIVALYOK

Bivalyvadászatra alkalmas toló-forgózárasba épített nagy kaliberek 9,5×66 vom Hofe (.375”)

9,5 mm Tornado / Jung (.375”)

.375 Holland&Holland Magnum

.375 Westley Richards

.375 Dakota

.375 Remington Ultra Magnum

.378 Weatherby Magnum

.400 Holland&Holland Magnum

.404 Jeffery

.416 Rigby

10,75×68 (.423”)

.450 Rigby

.458 Winchester Magnum

.458 Lott

.460 Weatherby Magnum

.500 Jeffery

.500 A-Square

.577 Tyrannosaur

.585 Nyati

AZ M 98-AS, TOLÓ-FORGÓZÁRAS MAUSER. 50 MILLIÓS TAPASZTALAT Paul és Wilhem volt a két legfiatalabb a 13 Mauser testvér közül. Paul 1838-ban született és 1914-ben hunyt el. Wilhelm 4 évvel volt idősebb. A két testvér még fiatalon a Királyi Würtembergeri Fegyvergyárban, Oberndorfban kaptak állást, mint fegyverkészítő lakatosok. A fegyvergyári években már kitűnt, hogy újítók és gondolkodó szelleműek. Először a francia Dreyse gyúszeges, még fekete lőporos fegyvereket alakították át és tették könnyebben kezelhetővé. A 71-es modell már a Mauser fivérek nevével született meg 1871-ben, és ezt már a saját kis gyárukban készítették. 1897-ben a gyár MAUSER WERKE AG. Részvénytársaság lett és 10 ezer munkást foglalkoztatott. Wilhelm halála után Paul szabadalmaztatta a 71/84-es modellt, melyet továbbiak követtek. A korabeli megrendelők a különböző országok hadseregei voltak, és ennek megfelelő-

440

afrikai nagyvad VADÁSZATÁNÁL HASZNÁLATOS FEGYVEREK

10,75x68 kaliberű Afrika M98 Mauser

en készültek a fegyverek, így az 1888-as belga, 1889-es spanyol modell, majd a ’91-es, a ’93-as és a ’95-ös. Végül megszületett a legendássá vált 1898-as, röviden csak MAUSER M98-as modell, ami a Német Császári Hadsereg megrendelésére készült. Ezt a modellt vette át még 52 állam hadserege, gyalogsági fegyverként, és vele együtt a 8×57 I, majd később a hegyes és nagyobb űrméretű, 8×57 IS kaliberű változatot. Ebben a modellben, amely Paul Mauser életműve lett, sűrűsödött bele a sok éves tapasztalata.

GYÁRTÓK ÉS FORGALMAZÓK Hat gyárban összesen több mint 50 millió darabot gyártottak. Ebből a DWM, amely a MAUSER gyárakat később megvette a szabadalmakkal együtt, 1945-ig 18,8 millió darabot gyártott. A Brünni Fegyvergyár, Gustloff Fegyvergyár, és Steyr-Daimler-Puch is gyártotta ezeket az M98-as toló-forgózárasokat. Még ma is látunk szép számmal jó állapotban lévő Mauser M98-as toló-forgózárasokat a vadászok kezében. Az első katonai szériák megjelenése után megindult a „civil”, tehát a vadászok számára készült fegyverek gyártása, pon-

441

KAFFERBIVALYOK

Very British: Holland&Holland golyós, .400 Holland&Holland Belted Magnum kaliberben

tosabb illesztési előírásokkal. A katonai zárszerkezetekből kiválogatva a „jobbakat” – Sauer&Sohn, Haenel, Krieghoff, Merkel – Danzigban, Erfurtban és Spandauban gyártották ezeket az M98-as toló-forgózárasokat. Közben megjelent a katonai használatra a 35-ös modell, az 1903-as török, 1908as brazil, 1909-es argentin és perui katonai fegyverekben. A 38-as szabadalom közismert lett a Skandináv országokban, így Svédországban, Norvégiában és Dániában. Ehhez konstruálta Paul Mauser a 6.5×55-ös kalibert, amely még ma is nagy közkedveltségnek örvend a Skandináv országokban, és a skandináv vadászok a „sajátjuknak” vallják. Más vadászpuskákat gyártók is szívesen felhasználták a Mauser M98-as zárszerkezeteket. 1900-ban John Rigby megszerezte a Mauser nagy-brittanai képviseletét, és a már akkor legendás hírű M98-as toló-forgózár elindult az angol nyelvterületen is hódító újára. John Rigby készítette a Mauser zár-

442

afrikai nagyvad VADÁSZATÁNÁL HASZNÁLATOS FEGYVEREK

szerkezetre építve, erős, nagy kaliberű vadászfegyvereket az angol gyarmatok számára, így hamarosan találkozni lehetett a Mauser termékekkel Afrikában és Indiában is. Még ma is lehet Purdey&Sohns, Holland&Holland, Westley Richards, Greener, FN, Jeffery és Rigby fegyvereket látni világszerte jó állapotban, csillagászati összegekért, amelyek toló-forgózárai a Mauser gyárból kerültek ki, akkor potom pénzért. Természetesen, mint mindenhol, itt is a „nevet” kell megfizetni. Ugyanezeket a puskákat M98 Mauser felirattal egytized árért is megkaphatjuk. Igaz, kicsit keményebb az elsütő szerkezet, vagy nehezebben jár a zár biztosítója, esetleg hiányzik róla a „hímzés”, de a vadonban, Afrikában sokkal jobban megállják a helyüket, mint az esetleg feleslegesen „tuningolt”, nagy márkaneveket felsorakoztató modellek.

NÉGY FŐ MODELL JELLEMZI AZ M 98-AS MAUSERT Első látásra minden Mauser zárszerkezet egyforma, de négy méretre, „nagy családra” oszthatók mégis: 1. Rövid zárszerkezet: Hosszúsága 20,6 centiméter, a tok átmérője 33 milliméter. A 70 milliméteres töltényhosszra készült. Eredetileg a 6,5×54 Mannlicher Schönauer, 8×51, 250-3000 Savage és a modernebb, .22-250 Remington, .243 Winchester, .308 Winchester kaliberek befogadására alkalmas. Ezek a zárszerkezetek csak 60 grammal voltak könnyebbek, mint a standard zárak. 2. „Special 7×57”: Paul Mauser a „kedvenc” 7×57 kaliberhez a standardnál egy kicsivel rövidebb, de a rövidnél egy kicsit hosszabb „Special 7×57” zárat konstruált.

443

KAFFERBIVALYOK

Oberndorf-i Mauser zárszerkezet

3. Standard zárszerkezet: 22,3 centiméter hosszúságban és 35 mm átmérővel a 8×57 I majd IS, 9×57, és 6,5×57 kaliberekhez készült. A tárnyílás hossza 84 milliméter. 4. Magnum zárszerkezet: 23,5 centiméter hosszúságban és 40 mm tokátmérővel. Ezek a nagyméretű zárak 200 grammal nehezebbek, mint a standard modellok. A tárnyílás hosszúsága 92 milliméter, hogy az Express, később a Magnum töltényeket is befogadja. A legerősebb kaliberek az .500-as Jeffery és az .505 Gibbs, de a .350 Rigby, és a .375 H&H Magnumok is itt kaptak helyet. Az egyik leghíresebb és legismertebb kaliber lett az 1910ben megjelent, manapság ismét kedvelté vált és újbóli felvirágzásnak indult a .416 Rigby. A Rigby gyár ezzel a kaliberrel szerelve a II. világháború kitöréséig csak 176 darab puskát adott el, de mégis, ez a Mauser–Rigby kombináció világhíres lett az afrikai és indiai vadászok körében. Az első látásra oly egyszerű felosztás a végén 20 különböző modellből és kalibercsoportból állt össze. Minden meg-

444

afrikai nagyvad VADÁSZATÁNÁL HASZNÁLATOS FEGYVEREK

rendelő ország hadseregének megvolt kívánsága szerint a maga modellje. A vadászatra használt „civil” zárszerkezetek közül az eredeti Oberndorf-i Mauser és DWM (Deutsche Waffen- und Munitionsfabrik) gyártmányúak a legjobb minőségűek. Manapság a „rövid” és a „magnum” zárszerkezetekért komoly pénzeket kérnek, és mitagadás, kapnak is a fegyverkereskedők.

A MAUSER M98-AS TOLÓ-FORGÓZÁR SZERKEZETE, FELÉPÍTÉSE: A formatervezése megfelel az 1800-as évek végi kanyargós, legömbölyített és domborodó barokk formáknak, amely még ma, több mint 100 év múltán is szemrevaló és tetszetős. Jellegzetes formája talán kissé túl megmunkáltnak tűnik mai szemmel nézve, de nagyon megbízható és a kemény gyakorlat az elmúlt 110 évben bizonyította, hogy időálló terméket sikerült Paul Mausernak alkotnia. A mai utánzatok néha talán jobbnak tűnnek egyszerűbb vonalvezetésükkel és jobb anyagösszetételükkel, de a jótól jobbat készíteni nem mindig sikerül. A zárszerkezetet magába foglaló tokot egy kovácsoltvas tömbből marták, amit ma már elképzelhetetlen lenne megfizetni, ha az anyagárakat és a munkabéreket ves�szük figyelembe. A tok anyaga relatív puha acél, amelyet a fontosabb helyeken felületi edzéssel üvegkeménységűre készítettek. Így érték el azt az utolérhetetlen hatást, hogy az egész zárszerkezet elnyűhetetlen és biztonságos. A II. világháború vége felé már a felületi edzések nem olyan akkurátusan készültek. Ezek a toló-forgózárak vagy nagyon puhára, vagy nagyon keményre sikerültek. De a régebbi modellek zárszerkezete, légyen az afrikai hőség, vagy sarkvidéki dermesztő hideg, a Mauser M98 minden más gyártmánnyal

445

KAFFERBIVALYOK

ellentétben, mindig működőképes maradt. A zárdugattyú a legjobb minőségű acélból készült, szintén felületi, nagyon kemény edzéssel a kritikus helyeken. A csöveket menettel, szabványosított méretben lehet a tokba csavarni. Így a csőcsere rendkívül egyszerű. A zárás három szemölccsel történik, kettő a csőfar végénél, függőlegesen, a harmadik a tok alján a tárnyílás mögött zár. Egynegyed fordulattal, 60°-os elfordítással lehet a kön�nyen járó zárdugattyút zárni-nyitni. Az ütőelem, köznyelven az ütőszeg felhúzása a régi fegyverekkel ellentétben, már a nyitásnál megtörténik, egyidőben a kilőtt töltényhüvely lövés utáni első elmozdításával. Az erős és jól edzett, kiváló anyagból készült tölténykivonó nem fordul a zárdugattyúval együtt a zárásnál-nyitásnál. Fő feladata, hogy a tárból a laprugó által feladott töltény peremébe jól belefeszüljön, és azt a kivetésig ne engedje el, semmilyen körülmények között! A tölténykivonó karma egyharmad részét a hüvely süllyesztett peremébe „kapaszkodva” biztosítja, hogy minden esetben elhagyja a töltényűrt. Az ütőelem (ütőszeg) 13 milliméter utat tesz meg az erős spirálrugó hatására. A zárdugattyúban gázelvezető csatornák és lyukak vannak fúrva, hogy ha az ütőszeg átütné a gyutacsot, a hátrafelé kifújó gázokat elvezesse, így a lövész szeme és arca védve legyen. A hüvelykivető szerepét a kivonóval ellentétes oldalon nagyon egyszerűen oldották meg úgy, hogy sohasem romolhat el. A zárdugattyú fején a baloldali szemölcsöt átfűrészelték hosszanti irányban, helyet adva egy kis kemény lemeznek, amely sarkába beleakad a hüvely a hátrahúzás lendületénél, és kiveti a nyitott oldalon a fegyverből. A zárdugattyú kézzel, szerszámok felhasználása nélkül szétcsavarható és könnyen tisztítható. Az M98-as Mauser rendszernek a legnagyobb előnye a megbízható működése mellett az ütőszeg biztosí-

446

afrikai nagyvad VADÁSZATÁNÁL HASZNÁLATOS FEGYVEREK

tása. A zárdugattyú hátsó fején, a szárnyas biztosító három állásban használható a 180 fokos elfordításainak útja során: 1. baloldali, vízszintes állás; lőkész állapot, kibiztosítva. Folyamatosan lehet tölteni és lőni. 2. középső, függőleges állás; biztosított állapot, miközben a toló-forgózárral tölthetünk-üríthetünk. Az éles lőszert veszély nélkül lehet betolni és kihúzni a csőből és üríthető az egész fegyver, a tárból kiismételhető minden töltény biztonságosan. 3. jobboldali, vízszintes állás; a fegyver töltött és felhúzott állapotban biztosítva van. Ezzel egyidőben a toló-forgózár is lezárva, akaratlan kinyílástól védve.

GYENGÉI, HIÁNYOSSÁGAI 1. A tok leggyengébb pontja a híd végénél elhelyezkedő töltőszalagot befogadó nyílás (töltőslicc). Az anyag, ha nem jól edzett, itt reped el a leghamarabb, mert itt a legvékonyabb. De jó edzéssel kibír minden megterhelést. A legtöbb „civil” modell már töltőszalagot befogadó nyílás és a hüvelykujj helyének a kivágása nélkül készült. 2. A másik hiba, ha a vadászathoz használatos ólomhegyű töltényekhez az egyébként nagyon jó töltény-(fel)-vezetői részt felcsiszolják, levékonyítják. Több esetben az anyag annyira elvékonyodik, hogy elpattanhat. 3. Az alacsonyra szerelt nagylencséjű céltávcsöveknél, amelyet még Paul Mauser 120 évvel ezelőtt nem láthatott előre, a szárnyas biztosíték nem fordítható át a távcső alatt, illetve ürítésnél, a függőleges állásnál beleütközik a céltávcső hátsó, vastagabb részébe. Itt alkalmasabb lenne a vízszintesen működő 70-es Winchester modelljének „zászlói” vagy a hasonló elven működő „John Rigby” biztosítás.

447

KAFFERBIVALYOK

4. Magnum kalibereknél érdemes lenne két keresztcsavart beépítetni a tok elejét és hátulját rögzítő csavarok mögé. Ez nagyobb stabilitást ad a tusának és ezzel megelőzhetőek a hosszanti tusrepedések. 5. Ha nem a tárból töltünk csőre, egyik-másik gyártmánynál nem lehet bezárni a fegyvert. A hüvelykivonó karma csak a tárból való töltésre van kiképezve, nincs megmunkálva arra, hogy „átugorja” a hüvely peremét. Ha ilyenkor erőltetjük, megesik, hogy a különben nagyon jó és keményre edzett hüvelykivonó elpattan és ennek pótlására ugyancsak mélyen kel a zsebünkbe nyúlni. 6. Hibája még a katonai Mauser M98-asnak, hogy a tárból nem lehet a táralj lenyitásával kiüríteni annak tartalmát, csak a kiismétléssel lehet kivenni a töltényeket, amelyeken egypárszori „megmunkálás” után, főleg az ólomhegyűeknél, komoly nyomok és sérülések maradhatnak. De ma már ez sem probléma. Különböző gyártók soros tárat készítettek, melyet egy mozdulattal, és egy rögzítőgomb megnyomásával kivehetünk, illetve egy pót tárral gyorsan tűzkész állapotba helyezhetjük puskánkat a vaddisznóhajtáson.

ELŐNYEI Még ma, több mint 100 évvel a első megjelenése után is készítenek jó nevű fegyvergyárak a legendáshírű M98-as Mauser zárszerkezetére építve, jó minőségű golyóspuskákat. Olyannyira kedveltek ezek a fegyverek, hogy majd’ minden gyártó erre építi „vaddisznós” vadászpuskáit. Az 50 milliószor bevált és elnyűhetetlen ismétlőfegyverek annyira „időtlenek”, hogy valószínű még az utánunk jövő többi vadászgenerációt is ki fogják szolgálni! Az már más kérdés, hogy jó 100 év múltán lesz-e még mire vadászni!?

448

afrikai nagyvad VADÁSZATÁNÁL HASZNÁLATOS FEGYVEREK

.458 Winchester Magnum kaliberű 66 Mauser, .300 Holland&Holland Magnum váltócsővel

8×68S kaliberű, Mauser 66 golyóspuskám, melyből kb. 20000 lövést adtam le, és ebből 15 ezer saját készítésű töltény volt

449

KAFFERBIVALYOK

450

afrikai nagyvad VADÁSZATÁNÁL HASZNÁLATOS FEGYVEREK

JOHN RIGBY & CO. GUNMAKERS LTD. TÖRTÉNETE A céget 1835-ben alapította W. J. Rigby az írországi Dublinban. 1897-ben átköltözött a cég Londonba és a neve is megváltozott: John Rigby&Company, Limited, London 72. St. James Street. Ma is ez a legrégebbi fegyvergyártó a szigetországban. Többszöri költözködés után 1963 óta: 66. Great Suffolk, ahol ma is gyártanak fegyvereket és egy üzlet is található. John Rigby 1880-tól a „Small Arms Factory Enfield” vezetője ahol a legendás hírűvé vált 303 British kaliber fejlesztését irányította. A Rigby család tagjai nemcsak jó puskaművesek, hanem kitűnő sportlövők és vadászok voltak. Fegyvereiket maguk fejlesztették ki, tesztelték és modósították a megfelelő irányba, ha kellett. Az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején megjelentek a Nitro Express töltények. Az elsők között nagy siker lett az 1897-ben John Rigby által tervezett és kipróbált .350 Nitro Express „Big Bores” (9,07 mm) európai nagyvadra használatos kaliber, (kb. 9,3×74 R erősségű). 1907 óta gyárt John Rigby üzeme duplagolyós vadászfegyvereket, főleg a kedvelté vált .470 Nitro Express kaliberben. A cég 1900-ban megkapta a német Mauser cég képviseletét a szigetország egész területére, és az angol gyarmatokra. Természetesen ez korlátlan lehetőségeket nyújtott számára, hogy a gyarmati tisztviselőket, katonatiszteket felszerelje jó minőségű vadászfegyverekkel. A Mauser Magnum erősebb szerkezetébe épített .416 Rigby kaliber legendássá vált 91,5 milliméter hosszú töltényeivel. Mint már írtam, a Magnum változat zárszerkezete 10 mm-el hosszabb, mint a Mauser

451

KAFFERBIVALYOK

.416 Rigby kaliberű M98 Mauser

M89-as katonai modell. Így alkalmas volt, hogy a szokatlanul hosszú .416 Rigby töltényeit mindig akadálymentesen adogassa fel. Számtalan jó nevű afrikai hivatásos vadász évtizedeken át használta John Rigby fegyvereit és ezzel megalapozva hírnevét az Afrika-vadászok között, ami még a mai napig tart. Csak kevesen engedhetnek meg maguknak egy „igazi” Rigby-t, a magas ára miatt. Az első .416-os Rigby kaliberű puskák még 66 centiméteres csövekkel készültek 1910-ben, és 26 pound Sterling és 5 Shilling-be kerültek. 1990-ben a legegyszerűbb kivitelű Rigby is 4000 pound Sterlingbe került. (Kb. 12.000 DM, ma 6.000 Euro.) Ezért a legjobb és legmegbízhatóbb fegyvert kapja a megrendelő vagy vásárló. 1912-töl 1939-ig 176 darab .416-os Rigby-t készítettek. Ebből egy duplagolyós készült 1939-ben ebben a kaliberben, a Surgija-i maharadzsának külön megrendelésére. III. György király megbízásai óta a Rigby cég udvari szállítója az angol királyi háznak. Ma kb. 500 darab eredeti .416os Rigby kaliberű fegyver lehet használatban.

452

afrikai nagyvad VADÁSZATÁNÁL HASZNÁLATOS FEGYVEREK

Egy másik, a .275 Rigby, kisebb kaliberű, még nagyobb közkedveltségnek örvend, (amely kaliber nem más, mint a Mauser 7×57 mm). Ma is számtalan fegyvert készítenek ebben a kaliberben angol nyelvterületen. 1898-tól 1939-ig kb. 1000 duplagolyós fegyvert gyártottak .350, .450 és .470 kaliberben, de csak négyet .577 N.E., és egy .600-as Nitro Express kaliberűt. A Rigby cég ma évente 35 db toló-forgózárast és hat darab duplagolyóst gyárt különböző kaliberekben, azonkívül pár sörétes dupla puskát. A használt fegyverek felújítása és kereskedelme ma is profiljukba tartozik, azonkívül vásárlóiknak a legsokoldalúbb szolgáltatásokat nyújtják, híven a cég hírnevéhez.

Fiatal, ereje teljében levő bika

453

KAFFERBIVALYOK

EGYLÖVETŰ, BLOKKZÁRAS, NAGY KALIBERŰ VADÁSZPUSKÁK

Egy az 1870-es időkből származó, fekete lőporos, nagykaliberű blokkzáras

Az amerikai RUGER fegyvergyár már régóta készít nagy kaliberű, egylövetű, blokkzáras golyós puskákat a „Dangerous Game” sorozatban. Eddig csak .375 H&H Magnum, .458 Win. Magnum kaliberekben láttam ilyent, sokáig használtam én is egy Nr. 1-et, .375 H&H Magnum kaliberben kárpáti szarvasbikákra, bar-

Ruger Nr. 1 – Blokkzáras, .458 Winchester Magnum, bivalyfej faragással

454

afrikai nagyvad VADÁSZATÁNÁL HASZNÁLATOS FEGYVEREK

namedvékre, és Afrikában a kafferbivalyok nyomában járva. A Ruger gyár újabban már „nosztalgiázva” visszanyúl a Nitro Express kaliberekhez is.

Ruger Nr. 1 Blokkzáras, Dangerous Game .450 NE 3 ¼” kaliberben. A mai legmodernebb kivitelű

455

Öreg és morcos

BIVALYVADÁSZATRA ALKALMAS KALIBEREK LÖVEDÉKEK, RÉGEN ÉS MA

E

lnézését kell kérnem Kedves Olvasóim egy részétől, akiket a vadászatnak ez a része már nem érdekel, és hogy ezzel olyan sokat fogok foglalkozni. Van akinek itt befejeződik a vadászat. Van, akiknek itt kezdődik! Azt hiszem jópáran vagyunk, akiknek ez nagyon fontos téma: mit – mivel? Tehát, bocsánatot kérünk, akiket ez nem érdekel, azok lapozzanak inkább tovább, mert itt csak teljesítményekről, röppályákról, átütő erőkről, lövedékek mélyre hatásáról, elveszett, esetleg leadott energiákról lesz szó. Már sok papírt elhasználtak arra, hogy a „bivalyos” kalibereket leírják, ill. ajánlatokat tegyenek, hogy mi jó, esetleg a legjobb. Én csak arról szeretnék beszámolni, amit magam tapasztaltam, láttam, átéltem. Előre kell bocsátanom, hogy nem törekszem a teljességre, mert ez a téma egy egész könyvet kívánna magának. Akik a vadászatban gyakorlottak, azok hamar rájönnek, hogy melyik az „igazi” bivalyos kaliber, és lövedék. Mert van ilyen. Egy vadász egyéni élményei és tapasztalatai nem mérvadók egy kutatásnál, vagy felmérésnél, de „több szem többet lát” alapon azért ez is beszámít az egész anyagba. Ezért mások véleményének is helyt kell adni, főleg ha nagy tapasztalatokkal rendelkeznek, és jó megfigyelőképességről tanúskod-

457

KAFFERBIVALYOK

.700 kaliberű, fekete lőporos tölténykészítéshez szükséges szerszámok és alkatrészek

nak. Ezért vegyük sorba a tapasztalatokat és megfigyeléseket és kezdjük a bivalyvadászat kezdetén, még az 1800-as évek közepén. Ha visszatekintünk a több mint másfélszáz évvel ezelőtti állapotokra, vagy a még régebbi vadászmúltba, akkor látjuk – mai szemmel nézve – hogy jó százötven évvel ezelőtt őskori állapotok uralkodtak a lőfegyverek használata terén. Fekete lőporral töltött 4-es, 8-as és 10-es sörétes kaliber méretű duplagolyósokkal, kisebb fajta ágyúkkal vadásztak oroszlánra, bivalyra, orrszarvúra, elefántra. Közvetlen közelről majd’ negyedkilónyi csupasz ólomgolyót röpítettek a vastagbőrűek koponyájába, lapockájába. De a vadászok nemegyszer vol-

458

BIVALYVADÁSZATRA ALKALMAS KALIBEREK LÖVEDÉKEK, RÉGEN és MA

.500 N. E. kaliberű E. J. CHURCHILL duplagolyós és a hozzá való töltények

tak legalább olyan veszélyben a fegyverek hátuljánál, mint a nagyvad a cső előtt. Ekkortól beszélünk „vastagbőrűekről” mert némelyik nagyvadnak tényleg vastag a bőre, és a csupasz ólomgolyó, ha nem elég mennyiségű füstös lőpor volt mögötte, nem vitte át ezeket. Csak a hátultöltős golyós fegyverek megjelenésével, amelyekbe már jobb minőségű lőport és jobb minőségű huzagolt golyóscsöveket használtak, lett nagyobb a teljesítmény. A régebbi, simacsövű „ágyúkat” 4-es, 8-as, 10-es és 12-es Gauges (16,7–18,4 mm) lassan felváltották a .450-től a .600-as „közép kaliberek”(11,6–14,6 mm). A tapasztaltabb nagyvad-vadászok még tovább mentek, és megbíztak már a .375-től .450-es „kisebb” (9,52–11,6 mm-es) kaliberekben is. Természetesen, amit az 1900-as évek elején még „kisebb” és „közép”-kalibernek neveztek, azok a mai napig is minden tölténygyűjtemény legimpozánsabb darabjai. Elő-

459

KAFFERBIVALYOK

ször még ezek a töltények is fekete, füstös lőporral voltak töltve. Lövedékük tömör ólomgolyó, rézköpeny nélkül. Hogy a csövek mély huzagjai ne olyan hamar töltődjenek fel a puha ólommal, valamint a lövedék és a cső közötti súrlódást csökkentsék, továbbá, hogy az elszökő gázokat megfogják, méhviaszos papírba, vagy faggyús vászonba csavarva kerültek betöltésre a rézhüvelyekbe. Csak az ipari fejlődés hozta magával, hogy idővel áttértek az „Cordite” kevésbé füstös, spagettira emlékeztető, hosszúszálú lőporral töltött, és később „Nitro-Express” füst nélküli lőporra, valamint az acél- és vörösréz burkolatú teljes és részleges köpenyű lövedékekre. Az 1900-as évszázad elején főleg az angol Eley és Kynoch cégek állították elő ezeket a töltényeket.

ELEFÁNTKALIBEREK Az elefántvadászok használták az .577 Express kalibert (12,95 mm) a „rövid” 2¾” (inches) 71 mm-es hüvellyel. Ez a töltény először 1880-ban jelent meg Cordite, azaz, gyengén füstös lőporral és papírba tekert gömbölyű ólomlövedékekkel „.577 Nitro For Black Powder Express” jelzéssel. Csak később, füst nélküli lőpor felhasználásával és teljes burkolatú, acélköpenyes lövedékkel, .577 Nitro Express néven lett igazán kedvelt, de még 71 mm-es hüvellyel. Rövid idővel később felváltotta az erősebb, .577 Nitro Express 3” (77 mm hos�szúságú) hüvelyekkel. Ez a kaliber lett az igazi „elefánt-killer” amely minden nehéz és veszélyes helyzetben kisegítette az elefántvadászokat. A Jackson kormányzó által használt .500 No. 2 Express 1883-ban került először „bevetésre”. A ma is jó nevű Westley Richards fegyvergyár kreációjaként született úgy, hogy az .577-es hüvely nyakát leszűkítették az .500-as kaliberre. Ebbe a kategóriába tartoznak még ma is a külön-

460

BIVALYVADÁSZATRA ALKALMAS KALIBEREK LÖVEDÉKEK, RÉGEN és MA

böző .500-as, 3” (inches) hüvelyű töltények, amelyek a kor követelményeinek meg tudtak felelni. Ettől erősebb kivitelű a 3 ¼” hosszú hüvelyű (83 milliméter hosszúságú), füst nélküli (Nitro) porral töltött töltény, amely Indiában lett igazán kedvelt. A következő kisebb kalibereket reprezentáló csoport a .450-től a .476-ig terjedők, amelyek amolyan „mindenes” fekete lőporos töltényként évtizedekig megállták a helyüket. Ezekből a kaliberekből hiányzott az igazi „stop” hatás, ami a nagyoknak megvolt. Viszont a kisebb kalibereknek volt egy nagy előnye: lehetett könnyebb és kezesebb fegyvereket készíteni. Később a jobb minőségű anyagok felhasználásával a hatásuk is javult. A legerősebb változat volt ezek közül az .500/450 No.1 Express a rövid, 2¾” hüvellyel, természetesen még fekete, füstös lőporral töltve. A 19. század végén még használták duplagolyós és blokk-záras fegyverekbe. De veszélyes nagyvadra nem volt alkalmas. Ettől erősebb és hosszabb hüvelyű, az .500/.450 Magnum Express 3 ¼”-es hüvellyel, de még mindig fekete lőporral töltve. Később újból meghosszabbították a hüvelyét és ezzel nagyobb teljesítményt elérve .450 No.2 Nitro Express 3 ½” (94 mm) néven az Eley fegyvergyár „találta fel” 1903-ban, de ez is az .500-as hüvelyére épülő, szűkített nyakú töltény maradt. Annyiban változott meg, hogy amíg fekete lőporos korában kónuszos volt a hüvely alakja, a füst nélküli lőporhoz borospalack alakúra formálták. A .450-es és alatti kalibereket betiltották 1907-ben. (Az angol gyarmatosítók ezzel akarták a gyarmataikon elharapódzott lázadások levegőjét „elvenni”, mivel a lázadók kezében főként .450-es kaliberű fegyverek voltak, de az anyaországból jött a töltény. Ezzel az intézkedéssel nem lehetet ilyen kaliberű töltényt sem forgalmazni, sem tartani magánál, senkinek!) Ez hozta magával, hogy megszülettek a .470-es, .475-ös, .476-os Nitro Express kaliberek, amelyek a

461

KAFFERBIVALYOK

ma ismert .458-as Winchester Magnum színvonalát ütötték meg. (Csőtorkolati energiájuk Eo 6860 Joule.) A Holland&Holland fegyver- és lőszermanufaktúra, amely az 1880-as évektől kezdve gyönyörű vadászfegyvereket gyárt, a .450 alatti kaliberek betiltása után, kihozta a „maga” .500/.465 Nitro Express kaliberét, amelyhez a Kynoch tölténygyár katalógusában még 1963-ban is készített és kínált töltényeket. Ekkortájt nagy változások kezdődtek mind a nagy- és kiskaliberek terén. Bevezették a cellulóz bázisú lőgyapotot, amely forradalmasította a lőszergyártást azáltal, hogy elkezdték a vadászfegyverekben is használni a gyengén füstös lőport. A .470 Nitro Express lett a legkedveltebb és Afrika-vadászok „biztos, ami Sicher” mentőangyala az életveszélyes szituációkban. Ettől már csak az .500-as és .600-as Nitro Expressek voltak erősebbek, ha jó kezekbe kerültek. Ezek a kaliberek 1903-ban váltak ismerté és évtizedekig maradtak a legerősebb, gyárilag, szériában készült töltények. A 900 Grain (58 grammnyi) gömbölyű vagy csapott hegyű lövedék 7,14 gramm gyengén füstös (Cordite) lőpor begyújtása után 600 m/mp gyorsasággal és 10290 Joule energiával hagyta el a csövet és „indult” az elefántok, orrszarvúk és kafferbikák leterítésére. A .600-as Nitro Express-től (ha számozásra alacsonyabb is) csak az .577 N.E. Rewa volt erősebb a nagyobb energiájával, amely a „különc” réwai maharadzsa kívánságára készült, aki különösen szenvedélyes és ismert vadász volt a maga korában. Természetesen manapság ez a töltény még ritkábban látható, és csak nagy gyűjtemények „fehér hollója”. Ez a töltény is, mint annyi más kaliber az „Ős Nagymama”: 600-as Nitro Express hüvelyére készült, kissé leszűkítve. A magyar vadászokat biztosan összezavarja ez a sok szám, amely egy-egy töltény, vagy kaliber angol megnevezé-

462

BIVALYVADÁSZATRA ALKALMAS KALIBEREK LÖVEDÉKEK, RÉGEN és MA

se, jelölése. Ezért megpróbálom példán levezetni, hogy mi, és hogyan értendő: Vegyük az .500/.450 No.1 Nitro Express 2¾” elnevezést. .500/.450 = Ha két különböző kaliber száma van egymás után megadva, az azt jelenti, hogy az .500-as Nitro Express hüvelyét használták fel, nyakban leszűkítve a .450-es kaliberre. Tehát a puskacső kalibere .450-es (11,6 mm), csak a hüvely az .500-as. No.1 = hogy ez az első változata ennek a kalibernek, amelyet követett a 2. és a 3. változat is, és esetenként hos�szabb, vagy rövidebb hüvelyekkel. Nitro = füstnélküli, cellulóz bázisra épült, legerősebb lőpor. Express = gyorsabb töltés, töltet (mint a fekete lőporos volt). 2¾” = kettő egész és háromnegyed inch (coll) – (a hüvely hosszúsága 71 mm) További megjelölések: Black Powder = fekete lőporos Cordite = gyengén füstös lőporral töltve Magnum = több, nagyobb, mint az előző volt (erősebb) Ezt az elnevezést csak toló-forgózáras vadászpuskák töltényeinél használták. A szériában gyártott .600-as Nitro Express teljesítményét csak az 1958-ban forgalomba hozott és nála 686 Joule-lal erősebb .460 Weatherby Magnum szárnyalta túl, 500 Grain (32,4 g) lövedékével, amely 823 m/mp csőtorkolati sebességgel és az óta sem megdöntött 10.976 Joule energiával rendelkezik. 1910 körül lejárt a 4-es, 8-as, 10-es és 12-es Paradox-csövű (csak a csőtorkolatnál voltak mély huzagok, különben sima cső, mint a sörétes puskáknál) óriás kaliberű „kiságyúk” kora. Az utánuk következő, még kakasos duplagolyósok, fe-

463

KAFFERBIVALYOK

Töltények: balról a .450 N.E No.2. 3”, középen az .500/450 No.1 N.E. 2¾”, jobbról a .458 Winchester Magnum

kete lőporral töltött töltényű fegyverek ma már csak múzeumokban láthatók. A valamikor modernnek számító, szuper erős Nitro Express töltényeket elbíró duplagolyósok ideje is lassan lejár, hogy átadják a helyüket a szériában gyártott és ma kedveltebb toló-forgózáras puskáknak. A nemrég még használt, veszélyes nagyvad vadászatára készült töltényeket is csak alig, esetleg csak megrendelésekre lehet méreg drágán beszerezni, darabonként 25–50, de nemritkán 100 US dollárért. Az impozáns és nagy szakértelemmel megépített angol, belga és német duplagolyósok nagyméretű töltényeik átadják helyüket a mai modernebb töltényeknek és fegyvereknek. Csak emlékük marad meg egy távoli korból, amikor a veszélyes nagyvad vadászata még „közelharc” volt és sportnak, esetenként „dicsőségnek” tekintették.

464

BIVALYVADÁSZATRA ALKALMAS KALIBEREK LÖVEDÉKEK, RÉGEN és MA

A lőfegyverek fejlődése során nagy szerepet játszottak a katonai fegyverek. Ezek már a kisebb kalibereket részesítették előnyben, de az afrikai vadászok körében még hosszú évtizedekig a nehéz duplagolyósok uralták a mezőnyt. White Hunter-t, vadászó angol gyarmati tisztviselőket, maharadzsákat el sem lehetett képzelni a tekintélyt parancsoló duplagolyósaik nélkül. Mára ez is megváltozott. De nagyon!

Figyelő bivalybika

465

KAFFERBIVALYOK

Egy méreteket tükröző összehasonlítás (balról jobbra): 1: .9,3×64, 2: .375H&H Magnum, 3: .378Weatherby Magnum, 4: .416Rigby, 5: .458Winchester Magnum, 6: .460Weatherby Magnum, és jobbról nagyságmérőnek: 7: 7×64.

466

BIVALYVADÁSZATRA ALKALMAS KALIBEREK LÖVEDÉKEK, RÉGEN és MA

BIVALYOS KALIBEREK Melyik kalibert használja ma a kezdő Afrika-vadász? Az alábbiakban kalibercsoportokba tömörítve, lövedék­ átmérőnként összeállítottam a legismertebb és legtöbbet használt kalibereket, függetlenül, hogy duplagolyósba való peremes, vagy toló-forgózárasba való peremszalagos, hornyos. Egy-egy ismertebb kalibert bemutatok, hozzáadva szerzett tapasztalataimat. A papírforma szerint egyik-másik modern nagy kaliberű töltény „csodálatos ölőhatással” és energiatartalékokkal rendelkezik. Sajnos tudott az, hogy a papír „türelmes”, amit ráírnak azt jól elviseli, de ez nem mindig igaz! A gyakorlat azt mutatja, hogy a lassabb, 700 m/mp alatti gyorsasággal rendelkező, de nehezebb lövedékű töltények hatásosabbak, mint a gyorsabb és könnyebb lövedékek. A túl nagy kaliberek sem ideálisak, mert a vadászok félve a puska rúgásától, legtöbb esetben becsukják szemüket, „behúzzák fülüket, far-

Westley Richards ismétlő golyóspuska

467

KAFFERBIVALYOK

kukat” és nemcsak „beleremegnek”a lövésbe, hanem „belereszketnek” ami aztán oda vezet, hogy a lövedékek nem oda mennek, ahova szánják őket. A 0.375” (inch) = 9,52 mm, és ehhez tartozik a .375 Holland&Holland Magnum, a mai vadászati viszonyok és előírások szerint Afrika szerte a legkisebb kaliber, amivel kafferbivaly­ ra lehet vadászni. De a .375 Holland&Holland Magnum „sem mindig elég” egy bivalybikának. Sokszor kell még 2-3 golyó, hogy megkapjuk a bikánkat. Az eddig kialakult általános vélemény, hogy a következő kaliberek a legalkalmasabbak bivalyvadászatra: .404 Jeffery, .416 Rigby, .425 Westley Richards, kb. 26 grammos lövedéksúllyal, 700 m/s körüli csőtorkolati sebességgel és 6500 Joule feletti csőtorkolati energiával. .375” / 9,50 mm csoport 9,5×66 vom Hofe

9,5 mm Tornado / Jung

.375 R Verney Carron

.375 Holland&Holland Magnum

.375 Holland&Holland Flanged Magnum

.375 Westley Richards

.375 Remington Ultra Magnum

.375 A-Square

.376 Steyr

.378 Weatherby Magnum

A .375 HOLLAND&HOLLAND MAGNUM LEGENDÁJA Az első peremszalagos töltények között jelent meg a Holland&Holland fegyvergyár tervezésében 1912-ben. Annak idején még .375 Belted Rimless Magnum Nitro Express-nek nevezték. A peremes változatot, amely szintén 1912-ben került forgalomba, duplagolyósokba tervezték, .375 Flanged Magnum Nitro Express néven. A .375 H&H „Belted” hamarosan népszerű lett az angol gyarmatokon a Rigby és Holland&Holland toló-forgózáras golyósokban.

468

BIVALYVADÁSZATRA ALKALMAS KALIBEREK LÖVEDÉKEK, RÉGEN és MA

A .458 Winchester Magnum 1956-os megjelenéséig a legerősebb peremszalagos töltény volt. A .375 H&H Magnum hüvelye több Magnum kaliber „ősanyja”. Külső ballisztikai adatai megegyeznek a .30-06 Springfield adataival, a 19,5 grammos lövedékekkel szerelve, természetesen nagyobb energiával. Egy igazi „univerzális” kaliber, amely kiválóan alkalmas a szavannákon való esetleges távlövésekre, antilopokra és a veszélyes nagyvad elejtésére is. A vastagbőrűek vadászatára vannak jobb kaliberek is, de esetenként megoldható ezzel a kaliberrel is az elejtésük. Nagytestű vadnál, mint a víziló, kafferbivaly, orrszarvú és elefánt elejtésénél az alsó kaliberhatárt alkotja. A .375 H&H Magnum, 9,52 milliméteres energiatartalékai nagyon behatároltak a fenti nagyvadra, de nagymacskák elejtésére kiválóan alkalmas. Európai vadra egy kicsit erősnek tűnik, de bőgő szarvasbika és nagytestű vadkan vadászatára esetenként szükségesek az energiatartalékok, ezért sokan használják és hűek hozzá. Aki sokat utazik, és egy fegyverrel akarja megoldani a vadászatát, annak kiválóan alkalmas „mindenes” kaliber.

TAPASZTALATAIM A .375 HOLLAND&HOLLAND MAGNUM-AL Ötvenévi vadászatom alatt nagyvadzsákmányom egynegyedét a .375 Holland&Holland Magnumnak köszönhetem. Ez nem lebecsülendő szám, mert mintegy 2000 nagyvadat (az őzbakokat nem számítom ide) zsákmányoltam összesen, tehát kb. 500 esik erre a kaliberre. Ezt nem dicsekvésként írom itt le, ez így alakult az elmúlt évek alatt. Vadásszon valaki ötven éven keresztül aktívan, és ha még nem is annyira „igyekszik”, akkor is egy hatalmas szám jön össze. Még an�nyit a zsákmányolásról, hogy teljes legyen a kép, hogy kétnegyedet, azaz felét a 8×68S kaliberrel ejtettem el, míg a

469

KAFFERBIVALYOK

maradék megoszlik a .30-06 Springfield, a 8×57 IS, és a peremes 8×57 JRS, valamint a 9,3×62, 9,3×64, 9,3×74R és a .416 Rigby, valamint a .458 Winchester Magnum között. A ballisztikus szakemberek könyveket írtak a .375 Holland&Holland Magnumról, dicsérve minden tulajdonságát. Ez így is van. Rosszat nem is lehet róla mondani! Esetleg csak annyit, hogy elefántra, orrszarvúra, kafferbivalyra „kevés”! Sokan panaszkodnak azért a „rugósságára”! Nos erről lehet valamit mondani (itt csak a csőszájfék nélküli fegyverekről szeretnék véleményt mondani.) De én, mint „szenvedő alany” szemszögéből, tehát nem mint szakember jöhetek számításba. A cső hossza nagyon fontos, mert a rövid csövűek jobban „rugdalnak” mint a hosszabbak. Továbbá a puska tömege (mi még úgy tudjuk, hogy a súlya), de legfőképpen az agyazás milyenségétől tudom függővé tenni a hátralökés mértékét, mégha oly nagy kaliberről is van szó. A hátrarúgás nagysága függ még további két tényezőtől: az egyik, hogy egy nagyobb súlyú lövedék kilövésénél mindig nagyobb a hátralökés, mint egy könnyebbnél. A másik, hogy mennyi egy lövedék „szabad útja” miután kimozdul a hüvelyből, és belepréselődik egy átmeneti kónuszon keresztül a huzagba? Ez az átmeneti kúp nagyon fontos a lőképnél (a cső szórása), mégha első látásra nincs is összefüggés a két dolog között, mivel az egyik a cső hátuljánál, a másik a lőlapon történik. Tudni kell; minél rövidebb a lövedék útja az átmeneti kónusz elérése előtt, annál pontosabb, illetve annál kisebb a cső „szórása”. Mert a lövedéket körbefolyó lőporgázok még nem tudják „ferdén” belepréselni a lövedéket a huzagokba! Viszont, ha „kónuszra van töltve” egy lövedék (több kiáll a hüvelyből, mint szokásos, vagy a kónusz rövidre van hagyva a csőben, és a lövedék ekkor már

470

BIVALYVADÁSZATRA ALKALMAS KALIBEREK LÖVEDÉKEK, RÉGEN és MA

Jól felgombásodott .375 kaliberű lövedékek

a betöltésnél eléri a huzagolt részt), akkor nagyobb a rúgás is, mert ugrásszerűen megemelkedik a gáznyomás. (Ezért a Weatherby kaliberek mind „rudalósabbak”, mert minden töltényük huzagolásérintésre van töltve!) Ez a „szabad út”, amit a lövedék megtesz a hüvelyből kimozdulva a huzagig, gyári fegyvereknél átlagosan 2,5 milliméter. De hogy levegyék a nagy hátralökési energiát, némelyik kalibernél meghosszabbítják a kónuszt 3–4 milliméterre is. Azonkívül a hosszú „szabad út”, amit a lövedék megtesz a huzagolásba préselődés előtt, azért is szükséges (főleg Afrikában használatos kalibereknél,) hogy az afrikai napi átlaghőmérsékleteket, amelyek 40 °C fok körül mozog, szintén megemeli a nagy kaliberű töltények gáznyomását. Ezzel a megoldással, hogy meghosszabbítják az átmeneti kúpot, a gáznyomás a megadott mérési határokon belül marad. Természetesen a túl hosszú átmeneti kónusz a pontosság rovásár is megy, nem is beszélve az energiaveszteségről, mert a hajtógázok egy része a lövedék mellett és előtt elszökik, mielőtt beérne a huzagba. (Ez volt a hibája egy időben a .458 Winchester Magnum töltényeknek is!)

471

KAFFERBIVALYOK

Egy jól megépített, személyre szabott agyazású nagy kaliberű fegyver (még ha a .375 H&H Magnumot csak „kis” kalibernek tartják számon a nagyok között) rúgását messze nem olyan „sértőnek” vesszük, mint egy rosszul agyazottét. Az agyazás készüljön jól átfogható pisztolyfogással és (jobb vállról lövőknél) a bal tenyeret kitöltő, ha lehet hódfarkos kiképzésű előagyal, amibe jól meg lehet kapaszkodni. Esetenként, ha feltámasztjuk, szélesen üljön a tenyérben is. Nagyon fontos a tusa beállítása is. Jól legyen eltalálva az egyenes hos�szanti tengelytől való elhajlások, jobbra és lefelé, ha jobb vállról lövünk, hogy amikor arcunkhoz emeljük, a tusa háta ne vágja az arccsontot, és ne kelljen jobbra-balra hajtogatni a fejünket, hogy az irányzékkal célozni tudjunk. Ha céltávcső is van szerelve, akkor azt a lehető legalacsonyabbra kell szereltetni, hogy kapáslövésnél ne kelljen már változtatnunk a fejtartásunkon. Egy „szakember” irománya kívánkozik ide, amelyet egy vadászújságban olvastam: aki azt állítja, hogy egy nagy kaliberű fegyverre szerelt céltávcső beszakította valakinek a fejét és a szemüregén át behatolva a koponyájába, halálát okozva! Vadászom immár több mint 50 éve. Úgy gondoltam – de lehet, hogy tévedek –, hogy otthonos vagyok a német és az angol szakirodalomban, de erről még soha sehol nem olvastam, hogy egy céltávcső valakinek a koponyáját beszakította volna. Jó volna a forrásmunkákról is olvasni, hogy hol jelent meg ilyen sületlenség. Addig pedig felesleges ilyen ál hírekkel rémisztgetni az egyszerű falusi vadászokat, akik esetenként nagyobb szakértelemről tesznek tanúbizonyságot, mint gondolnánk. De az biztos, hogy a .416 kaliber felett már nem ajánlatos céltávcsövet szereltetni a fegyverünkre. Megeshet, hogy a céltávcső „szebbik” fele eléri lövés közben a szemöldökünket, vagy az orrunk tövét. Ilyenkor legtöbb esetben

472

BIVALYVADÁSZATRA ALKALMAS KALIBEREK LÖVEDÉKEK, RÉGEN és MA

Balról: .378Weatherby Magnum, középen .375A-Square, és jobbról a .375 Holland&Holland Magnum.

csakis a lövő a hibás, mert vagy rövidet fogott az illető, vagy nem figyelt. Ritkább esetben a távcső van rosszul szerelve. A céltávcső végének legalább 8 centiméterre kellene lennie a vadász szemétől. A mai, modernebb céltávcsövek ennél még tovább mennek, és ezt a távolságot 9–10 centiméterre növelték. Jó, ha a puska tusa kicsit rövidebb a kelleténél (de csak 0,5 centiméterrel). Gyors vállhoz kapáskor inkább csússzon a bőrrel bevont gumi, minthogy fennakadjon a hónunk alatt, a ruhában. Mert

473

KAFFERBIVALYOK

igazítani nem mindig van időnk, főleg veszélyes nagyvadnál. De otthoni vaddisznóhajtáson sem jó, ha elakad. A .375 H&H Magnum kaliber egy jól épített puska esetében nem rúg nagyobbat a 12-es sörétes puskánál, mégha esetleg Joule-ban kifejezve nagyobbat is mérnek. Szerintem a 8×68 S kaliberű Mauserom „rugdalósabb” volt, mint eddigi bármelyik nagyobb kaliberű puskám, mert töltényeimet magam töltöm és ezért a „szabad repülési utat” lerövidítve (1 mm-re) majdnem kónuszra töltöm a lövedékeket, de így viszont a szórásképem 15 mm alatt volt! Míg a gyári töltényekkel 40–50 milliméternél nem kaptam kisebb lőképet öt lövésből. Igaz, hogy így a 15.000 ellőtt, saját töltésű lőszer „kiégette” a kónusznál az acélból a szenet, és el kellett dobnom a csövet. De ez a Mauser 66-os modellnél nem nagy dolog, mert két csavar megoldásával házilag is cserélhető a cső.

KÜLSŐ BALLISZTIKA A .375 H&H Magnum egy meglepően jól eltalált, kiegyensúlyozott kaliber, ami az anyagfelhasználást és nyert energiát illeti. A nagykaliberek között akár távlövő kalibernek is nevezhetnénk. Egy esetet szeretnék elmondani ezzel kapcsolatban: Dr. Nagy Endre .375 Holland&Holland Magnum kaliberű, ütött-kopott, jellegtelen „Ronda-dög”-jét (ő adta ezt a nevet puskájának) használtam Tanzániában 1978-ban, a Manyara tónál antilopvadászataink közben, mert az én puskáim, egy .458-as Win. Magnum és a .222 Remington kaliberű „kispuskámat”, Kenyában a zavargások alatt a nairobi „Gun-Haus”-ból ellopták, sok más barátom fegyverével együtt, ahova a vadászat betiltása miatt 1977-ben be kellett szolgáltatnunk. A 8×68S kaliberűt pedig otthon kellett hagyjam a Tanzánia és Uganda közötti háború miatt, ezért szorul-

474

BIVALYVADÁSZATRA ALKALMAS KALIBEREK LÖVEDÉKEK, RÉGEN és MA

Balról egy új fejlesztés, a .376 Steyer, mellette a .375 Holland&Holland Magnum.

tam kölcsön puskákra. Gnúkra vadásztunk Schwendt Bandival a Manyara tó környékén. Az előzőleg masszáj pásztorok által leégetett, de az utóbbi napok esőitől kizöldellő pusztaságban nem volt könnyű közel kerülni a szemes gnúcsapatokhoz. Hosszas manőverezés után egy gnúkkal és zebrákkal vegyes csapat „közelébe” jutottunk, már ha 250–300 métereket közelinek lehet nevezni. A vezetőház tetejére erősített pótkerékre, lódenkabátok tetejébe „almoltam fel” a jó 5 kilót nyomó, különben jó agyazású és jól fekvő puskát. A ravasz keménysége, illetve puhasága kiváló volt, kb. 800–1000 gramm! (nagyon fontos a távlövéseknél). Bandi a kormánykeréknél távcsövezte az álldogáló csapatot.

475

KAFFERBIVALYOK

– Balról az utolsó bika – volt az ítélete. A céltávcső szálkeresztjének hegye megállt a lapocka felett a gerinc vonalában. A lövésem dörrenése utáni pillanatban a gnúbikát mintha egy darázs csípte volna meg, nagyot ugrott, de nem futott el. Ezzel egyidőben észleltük, hogy a gnú mögött, jó távol, vagy 500 méterre, egy felcsapódó fehér porfelhőcskét, amit a golyóm vágott. – Fölément! – volt Bandi savanyú megjegyzése. A csapat eleje már elindult, az utolsó gnú lassan ballagott. Gyors újratöltés és a fejére célozva, de valamivel alacsonyabbra, mint az előbb, elengedtem másodszor is a golyót. Hangos golyó-becsapódási hang és a sötétszürke csíkos test csak eldőlt. Mire odahajtunk már nem élt. Körbejárjuk zsákmányom, egy kis piros seb a nyaktő közepén tanúskodott arról, hogy második golyóm ezúttal jó helyre ment! De kíváncsiak voltunk, hogy első golyóm hol érhette, ezért hasra fektetve a bikát, láttuk meg a sörényében, a lapocka fölött az újnyi szélességű, fehéredő golyónyomot, amely keresztben végighorzsolta a háta tetejét, golyószélességben kiborotválva a szőrt és a felső bőrréteget, fél centiméteres mélységben. Meglepődve nyugtázzuk, hogy 300 méterre még milyen „egyenes” ez a nagy kaliber. (Ehhez hozzá kell tennem, hogy a puska belövésekor, 100 méterre, 15 centiméteres magas lövésre állítottuk be a céltávcső szálkeresztjét, és így használtuk a szavannán, számítva az állandó távlövésekre.)

CÉLBALLISZTIKA Amíg nem találják ki a „gondolkodó” lövedéket, addig a vadásznak kell „eltalálnia”, hogy milyen lövedékkel szerelt töltényt használjon esetenként. Kis és közepes testű vadra megfelel minden ólomhegyű lövedék. Természetesen nem lehet elvárni, hogy a keményebb ólom, vagy zártabb köpenyűek is ugyanúgy felgom-

476

BIVALYVADÁSZATRA ALKALMAS KALIBEREK LÖVEDÉKEK, RÉGEN és MA

.378Weatherby Magnum

básodjanak, vagy rózsára nyíljanak, mint a puhábbak, illetve nyitottabbak. A .375 H&H Magnumhoz manapság mindenféle keménységű lövedékkel töltött töltény kapható. Ez az ízlésre és a pénztárcára van bízva. A kemény lövedékeknek megvan az előnye és a hátránya. Az előnye: hogy áthatol minden vastagságú izmon és csonton, majdhogynem jobb hatást elérve, mint egy teljes köpenyü. De kilépve a vad testéből bővebb vérzést adva, megkönnyíti a nyomkövetést. (Ezzel szemben szakértők azt állítják, hogyha a golyó áthatol a vadon, akkor az energiaveszteség! Jobb ha a lövedék 90%-a a belövéssel ellenkező oldalon a bőr alatt marad.) Hátránya: elmaradhat a sokkhatás.

477

KAFFERBIVALYOK

Ezért használnak sokan puhább lövedékeket, amely aztán medvénél, nagymacskáknál, szarvasnál, és vaddisznónál hatásosabb, de kemény nagyvadnál van úgy, hogy nem éri el a „kazánházat”, a belső életfontosságú szerveket. Ma már sajnálom, hogy lőszerfelhasználásomról nem vezettem könyvelést és csak gyarló módon az elejtett vad számát jegyeztem fel, ha azt is csak úgy körülbelül. De úgy gondolom, hogy egy-egy vadra 2-3 néha 5 töltény is ráment. Mindenesetre elmondhatom, hogy lőttem a .375 H&H Magnummal a nyúltól a vízilóig, a 10 kilós thomzon gazellától az elefántig mindent. Jávorbikát Alaszkában, kárpáti gímet és barna medvét Erdélyben. Teljes köpenyü lövedékkel még őzsutát is, és vagy 30 kafferbivalyt. Afrikában hivatásos vadászok kezébe ritkán látni a .375öst, ha vendéget kísér! Ez nem egy „stoppoló” kaliber, amire néha szükség lehet! Viszont ez egy igazi „világjáró”, mondhatnánk azt is „univerzális” kaliber, amellyel (majd’) minden vadászati feladatott meg lehet valósítani, de ha veszélyes nagyvad (kafferbivaly, elefánt, orrszarvú) elejtésére alkalmas is, de azoknak – ha sebzettek – az utánkeresésére már kevés.

478

BIVALYVADÁSZATRA ALKALMAS KALIBEREK LÖVEDÉKEK, RÉGEN és MA

KÖZÉPKALIBEREK (10,20 és 11,20 mm közötti csoport) .400 Pondoro

.400 Holland&Holland

.404 Rimless

.404 Jeffery

.416 Rigby

.416 Taylor

.416 Dakota

.416 R Chapuis

.416 Remington Magnum

.416 Weatherby Magnum

.450/.410 N.E. 3” (10,20mm)

.500/.416 N.E. (Krieghoff)

10,75×68 (.423”)

.425 Westley Richards (11,05mm)

11,20×72 Schüler

.416 RIGBY Az Írországból származó John Rigby fegyvertervező már a .450 Nitro Express-ével megalapozta a hírnevét. A .416 Rigby kaliberű töltényét 1910-ben mutatta be, valószínű az előző évben kihozott .404 Jeffery konkurensként. A .416 Rigby az akkor is már modernnek számító hüvelyformájával és az acélköpenyes lövedékeinek köszönheti a kezdeti sikereit, mivel az összes konkurenciája abban az időben nikkel alapanyagú lövedékköpenyeket használt, ezek sokkal gyengébbek voltak mélyrehatásban, mint az acélburkolatúak. A .416 Rigby hüvelyére épül ma már több neves, modern „utó” kaliber, így az egész Weatherby kollekció, (.378, .416, .460) csak szalagperemmel. Növelte még a .416 Rigby népszerűségét a neves hivatásos vadászok, akik csak a legjobbakat mondták róla: John „Pondoro” Taylor, „Samiki” Salmon, George Rushby, Marcus Daly, William Pridham. Tony Sanches-Arino azt állította róla,

479

KAFFERBIVALYOK

Balról a .404 Jeffery, középen .400 Holland&Holland, és jobbról . 416 Rigby

480

BIVALYVADÁSZATRA ALKALMAS KALIBEREK LÖVEDÉKEK, RÉGEN és MA

hogy a .416-os Rigby-je a „meghosszabbított jobb keze”. Nagy előnye a nagyméretű hüvelynek, az alacsony 2850 bar nyomás, ami Afrika meleg éghajlata alatt nagyon biztonságos, de meglepően erős a 300 és 450 Grain súlyú lövedékekkel szerelve. Miután az angol Kynoch a tölténygyártást a 60-as években a kereslet lecsökkenése miatt beszüntette, csendes lett a légkör a .416 Rigby körül. Meglepő módón 1989-ban támadt fel újból „csipkerózsika álmából” és manapság „.416-os Rigby őrületté” fejlődött az egész. Ennek oka, hogy a 60-as évektől csak két kalibert lehetett a gyárilag készített toló-forgózáras fegyverekbe vásárolni, mégpedig a .375 H&H Magnumot és a .458 Winchester Magnumot. Közben megnőtt az igény egy „köztes” kaliberre, ami képviseli a .375 H&H távlövői képességeit és felveszi a versenyt a gyengécske, elhíresült .458 Winchester stoppoló hatásával. Egy ilyen kalibert nem kellett újból „kitalálni”, mert a 80–100 éves múltra visszatekintő, .416 Rigby megfelelt minden követelménynek. A papírforma szerint a 26,6 grammos lövedék 722 m/s csőtorkolati gyorsasággal 6933 Joule-t teljesít, ami közel van a .458 Winchester és a .470-es Nitro Express teljesítményeihez, esetenként még túl is szárnyalja azokat. Meglepően kedvezőek a „stoppoló” adatai: 31 g/cm2! Manapság már számtalan lőszergyár készít újból töltényt a .416-os Rigby-hez, így a svéd NORMA, Swift lövedékkel, az amerikai FEDERAL részleges és teljes köpenyűt, a német Wolfgang ROMEY és a belga Harald WOLFF, hogy csak párat említsek.

TAPASZTALATAIM A .416 RIGBY-VEL Egy szép napon összepakoltam a 9,3-as és .375-ös kaliberű puskáimat és beadtam a puskaművesemhez, hogy adja őket el, csak a 8×68 S-ast tartottam meg. Nehezen szántam

481

KAFFERBIVALYOK

Balról a .375 Holland&Holland Magnum, középen .400 Pondoro, és jobbról .450-410 N.E. 3”

.404 Jeffery töltények

magam erre a lépésre, de elegem volt már az „öszvér” megoldásokból. Sajnáltam eladni mind a két puskámat, mert nagyon a szívemhez nőttek! Sok szép élményem volt velük! De elegem lett az „univerzális” kaliberekből, amelyek nagyok voltak egy európai vadnak, de sokszor kevésnek bizonyultak az afrikai vadászataimon. A bőség zavara mindig ott lebegett, ha választanom kellett, hogy most melyiket vigyem magammal, melyik legyen a „kitüntetett” azon a napon. Legtöbbször persze hajlottam a nosztalgikus énem felé, és a „kisebbet”

482

BIVALYVADÁSZATRA ALKALMAS KALIBEREK LÖVEDÉKEK, RÉGEN és MA

Balról a . 416 Rigby, középen . 416 Ruger, és jobbról a .416 Remington Magnum

a 9,3×64 Brennekét vittem, amely ha utánkeresésre került a sor, mégiscsak „kevés volt” a bivalyvadászatnál! (Gondolom, hogy az akkor még puhább lövedékek miatt!) Nagyon jó kaliberek voltak a „kilenc-hármasaim”, sok mindent tudtak, de nem igazán eléggé jól ahhoz, hogy „életbiztosításként” használjam, és megbízzam bennük, ha szorult volna a kapca. Ha bivalyokra vadásztam velük, legtöbbször több lövés is kellett, míg bivalyom elkezdte utolsó búcsúdalát. Ezért is szántam magam arra, hogy végre azt a kaliberű puskát tudjam a magaménak, amely teljes mértékben megfelelő és elégséges a bivalyok elejtésére. Ezért vettem egy .416-os Rigby-t, amely már régi vágyam volt!

483

KAFFERBIVALYOK

Miután volt már több kisebb kaliberű Ruger gyártmányú puskám, és nagyon meg voltam elégedve velük, ezért esett a választásom a Ruger Safari-ra, .416-os Rigby kaliberben. Egy darabig vívódtam, hogy a .416-os, vagy a .450 Rigby-t válasszam, de az akkor még, 1980 körül, a .450 kaliberű töltények beszerzése nagyon nehezen ment. Viszont a .416-os Rigby-hez a svéd Norma gyár nagyon jóminőségű, 26,6 grammos A-Frame lövedékeket használt fel, kiegészítve a teljes köpenyü lövedékek választékát. Ezzel a hátul kemény, elől puhább ólmú, kétkamrás lövedékekkel szerelt töltényekkel ejtettem el a legtöbb bivalyomat. Legtöbb lövésem átütötte a nehéz vadat, kilövést biztosítva. De így sem volt szükség a vércsapára, amit adott volna, mert bivalyaim 90%-a helyben maradva, nem adott okot az utánkeresésre. Ezzel a lövedékkel 100 méter felett is ejtettem el antilopokat, anélkül, hogy magasabbat kellett volna „fognom”! Ha papíron nem is, de a gyakorlatban nagyon hasonlított a külső ballisztikája a 9,53 milliméteres .375 Holland&Holland Magnumra, még ha a .416 Rigby 10,5 milliméter feletti is. Itthon még vaddisznóhajtásokon is használtam, mivel ellopták a jó öreg 8×57JS kaliberű Mauseremet. Mondta is a vadőrünk, amikor háromszor „megszólalt” a .416-os, hogy „Hallottuk ám, hogy „efakadtál”! – És az eredmény? – Mondtam, hogy: – Talán két disznó, és egy combvastagságú száraz fa, mert az „tűzben rogyott”! – De a disznókat sem kellett sokat keresni, mert mindegyik 10 méteren belül feküdt. A disznóhajtásokra a magam töltött töltényeket használtam, 25,9 grammos gömbölyű, ólomhegyű Hornady lövedékekkel töltve. A puska első osztályú kidolgozása, jó fekvése, megfelelő, 4 kg feletti súlya, és természetesen a kedvező ára, mind magáért beszélt. Nem is csalódtam benne! A Mauser mintájú toló-forgózár mindig jól működött. A töltények sohasem akad-

484

BIVALYVADÁSZATRA ALKALMAS KALIBEREK LÖVEDÉKEK, RÉGEN és MA

.450 Rigby kaliberű töltények és lövedékek

tak el, és a zárszerkezet valahogy kisebbnek, rövidebbnek tűnt, mint a régi, Tanzániában szolgálati fegyverként használt Mauser M98-as, .458 Winchester Magnuménál. A gyors ismétléseknél a zárszerkezete sokkal puhább, jobban összedolgozottabb és nem olyan „lötyögős” volt, mint amazé. Egyszóval, kiváló választás volt, és sok nagyon szép élményünk volt együtt. A .416-os Rigby 10,57 milliméteres tölténye vált számomra az „igazi” bivalyos kaliberré. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki sokat vadászik kafferbivalyra.

485

KAFFERBIVALYOK

NAGYKALIBEREK .450” / 11,63 mm csoport .450 Rigby

.450 Dakota

.450 Ackley Magnum

.450 N.E.

.458 Winchester Magnum

.458 Lott

.460 Short A-Square

.460 Weatherby Magnum

TAPASZTALATAIM A .458 WINCHESTER MAGNUM-AL Majd két éven keresztül használtam egy 98-as Mauser toló-forgózáras ismétlőpuskát, .458-as Winchester Magnum kaliberben, szolgálati fegyverként, Kenyában és Tanzániában. Nem repestem érte, de mégis, azt kell mondjam, hogy többször voltam megelégedve a .458-assal, mint nem. A mai töltények ereje olyan nagy, feltéve, ha egy kemény, teljes burkulatút használunk, hogy még hosszában is végigszaladnak a bivalyban. Erről egy példa: A tanzániai Meru hegyen vadászva, a hajnali világításban felkúsztam egy nagyobb kőre. A mögötte 30 méterre legelő négy bivalybika közül kiválasztottam a legjobbat, és szép nyugodtan váll-lapon lőttem. Az első golyóm elég is kellett volna, hogy legyen, de mondván; „Biztos, ami Sicher!” még volt annyi időm, hogy ismételjek és a nagybetegen elfelé futó bivalybikának „utána lőve”, megpróbáljam „maradásra bírni”! Kis idő múlva, amit „szélesre tárt fülekkel”, tátott szájjal hallgatózva „eszközöltünk” fekete nyomkeresőimmel együtt, halljuk ám, hogy nem is olyan messze, bikám kezdi a halódó bivaly szívszorongató utolsó dalát. Amint elhalt a szomorú búcsú a földi élettől, óvatosan rácserkésztünk, kibiztosított fegyverrel, a kimúlt remetére.

486

BIVALYVADÁSZATRA ALKALMAS KALIBEREK LÖVEDÉKEK, RÉGEN és MA

.458 Lott töltények

Nosler SOLIDS „ólommentes” lövedék .458/.500-as kaliberekhez

Balról.458 Winchester Magnum, középen a .450 Ackley Magnum, jobbról a .458 Lott

487

KAFFERBIVALYOK

Övre fűzhető tölténytartó. Nagyon jó, mert kézre van, és nem csörögnek benne a töltények

Tőle már nem kellett tartanunk, de társai esetleg rossznéven vehetik, hogy egyikük átköltözött a bivalyparadicsomba, ezért volt a nagy óvatoskodásunk. Bikám békésen feküdt az oldalán, fejét az ég felé fordítva, még szállt a meleg pára a torkából a hajnali hidegben. Minden vadász számára gyönyörű, de elgondolkoztató kép, hogy az ember elgondolkozzon a földi életről és a halálról! Az első golyóm is átütötte a bikát, és elég lett volna. A Merun dolgozó emberek, akik velem jártak ellenőrizni a területet nap mint nap, ha a bivalylövésemnél ott voltak és segítettek terítékre hozni egy bikát, akkor azok mindig kaptak tőlem 20-20 Schillinget (kb. 1,5 Euró), ami különben két napi bérüknek felelt meg. Ezen kívül, ha valamelyik a bivaly zsigerelésénél, vagy darabolásánál egy elakadt lövedékre bukkant, és azt beszolgáltatta nekem, ezért még külön 10 Schilling ütötte a markát. Gondolható, hogy szívesen jöttek velem bivalylesre, vagy cserkészni. Így aztán

488

BIVALYVADÁSZATRA ALKALMAS KALIBEREK LÖVEDÉKEK, RÉGEN és MA

.470 N.E. töltény .458-as Winchester Magnum teljesköpenyü lövedékei, amelyeket bivalyokból szedtek ki az embereim

némely ritka „ereklye” került a birtokomba, amelyeket ma is őrzök. Egyik emberünk még olyan szorgalmas volt, hogy éjszaka, a telihold világánál lőtt bivalybikámat kikezdő hiénára leadott, és azt átütő teljes köpenyü lövedéket is kiásta a földből, pedig vagy 40 centiméter mélyre kellett leásnia a bushkésével. A 33 grammnyi teljes köpenyü, egy jól „eltalált” kemény lövedék, és az én tapasztalataim szerint átüti a legvastagabb csontot is. Így a koponyát, szarvakat, anélkül, hogy komolyabban deformálódnának. Az ólomhegyű lövedékeket a Winchester gyártmányban, viszont nagyon puháknak tartom, ehhez az erős kaliberhez. Egy bivaly váll-lapjára leadott lövés után csak izomsérüléseket tapasztaltunk, és megtaláltuk a teljesen „szétfröccsent” lövedék köpenyének az alját, anélkül, hogy átütötte volna a lapockacsontot. Annak ellenére, hogy a teljesköpenyü lövedékek kevés energiát adnak le (100 méter távolságra 5307

489

KAFFERBIVALYOK

Joule-t) mégis, ha a golyó jó helyre ment, a bivaly 200 méteren belül feküdt, de a legtöbb esetben nem ment még 100 méterre sem el, egy ilyen találattal. .470” / 12,07 – 12,27mm csoport .470 Nitro Express (12,07 mm)

.470 Capstick (12,07 mm)

.475 No2. N.E. 3,1/2” (12,27 mm)

.476 N.E. Westley Richards (12,07 mm)

.500” / 12,85 – 12,95 mm csoport .500 Jeffery (12,95 mm) vagy a régebbi megjelölés: 12,5×70 Schüler

.500 A – Square (12,95 mm)

.500 N.E. 3” (12,95 mm)

.505 Gibbs (12,85 mm)

.577-.585” / 14,83 – 14,86 mm csoport .577 Kynoch (14,83 mm)

.577 Snider (14,83 mm)

.577 Nitro Express 3” (14,83 mm)

.577 Tyrannosaurus (14,83 mm)

.577 Rewa (14,83 mm)

.585 Nyati 3” (14,86 mm)

.600 – .700” (15,75 – 17,78 mm csoport) .600 RG. OVERKILL

.600 N.E. (15,75 mm)

490

.700 N.E. (17,89 mm)

BIVALYVADÁSZATRA ALKALMAS KALIBEREK LÖVEDÉKEK, RÉGEN és MA

Balról az .500 A-Square, mellette a .460 Weatherby Magnum

.577 Nitro Express 3” alul .222 Rem. Magnum

Balról az .577 Tyrannosaur, középen az .585 Nyati, mellette a .577 N.E. 3”

.600 RG. OVERKILL (15,75 mm)

Bivalybika jó trófeával (Gyócsos Ferenc fotója)

TAYLOR ÁLTAL SZÁMÍTOTT K.O. ÉRTÉK

M

elyik kaliber mit teljesít? Ésszerű számítgatással Taylor, amerikai vadászati szakíró, és gyakorló vadász kiszámította a használatos nagyvadkaliberek K.O. (Knock Out = kiütő) értékét, erejét. BIVALYOS KALIBEREK

lövedéksúlyok grs.

V0 m/s

E0 Joule

Taylors K.O. Érték

.375 Holland&Holland Magnum

300

777

5871

40,40

.378 Magnum Weatherby

300

892

7728

46,30

.404 Jeffery

400

648

5450

49,00

.416 Remington Magnum

400

732

6936

57,05

.416 Rigby

410

722

6915

57,75

.416 Dakota

400

725

7226

58,24

.416 Weatherby Magnum

400

823

8777

64,18

.450 Rigby

480

725

8173

74,68

.450 Dakota

500

747

9034

80,15

.458 Winchester Magnum

510

637

6575

68,37

.458 Lott

500

710

8166

76,22

.460 Weatherby Magnum

500

823

10975

86,70

493

KAFFERBIVALYOK

BIVALYOS KALIBEREK

lövedéksúlyok grs.

V0 m/s

E0 Joule

Taylors K.O. Érték

.470 Nitro Express

500

655

6950

78,32

.500 Nitro Express (3“)

570

648

7769

86,50

.500 Jeffery

535

732

9219

93,55

.577 Nitro Express

750

625

9518

126,70

.600 Nitro Express

900

594

10318

150,40

.700 Nitro Express

1000

610

12067

200,00

V0 = csőtorkolati sebesség m/s E0 = csőtorkolati energia / Joule Taylors Knock Out (K.O.)-értéket úgy számítják ki, hogy összeadják: a lövedéksúlyt grain-ben + csőtorkolati sebesség fps-ben + lövedék átmérőt inch-ben és osztják : 7000-el = Taylors K.O. érték.

494

Taylor által számított K.O. érték

495

A nyakbőr lehúzása

TRÓFEÁK KIKÉSZÍTÉSE

A

vadásztáborokban legtöbb esetben csak előkészítik a trófeákat a szállításra, de az így előkészített trófea még nem hagyhatja el az országot, mert például itt Európában, de máshol sem engedi be a bűzlő csontokat, vagy a sózott, de nedves bőrt a vám és az állategészségügyi orvosi ellenőrzés. A trófeákat mielőtt a vadászszobánk főhelyére akaszthatjuk, még elő kell készíteni a hosszú útra, ami három fázisból áll; 1. Tábori előkészítés: a) Az elejtés után levágják a fejet és lehúsolják. b) Lefőzés. Sajnos csak a legritkább esetben történik a helyszínen, a megfelelő edény hiánya miatt. Ez lenne a leggyorsabb és higiénikus megoldás. Némelyik vadásztáborban azért feláldoznak egy benzines hordót, és kitűnő munkát végeznek vele. c) Rohasztás (macerálás). Ez úgy történik, hogy a napra kiakasztja és naponta forgatja a nyúzó ember a szarvakat, hogy távozzon belőlük a folyékonnyá vált kocsonyás anyag, ami a szarvcsapot és a szarvat köti össze. A rothadó szövetben nyüzsgő millió kukac és a szarvakat körüldöngő legyek „elősegítik” a trófeák kikészítését. Ilyenkor bűzlik az egész tábor! Vagy egy patak vizében hagyják, hogy a víz kimossa a bomló anyagokat. (Többek között ezért is nem szabad Afrikában nyílt vízből inni! Borzalmas hasmenéseket lehet így összeszedni – TAPASZTALTAM!) Ez a munka akár egy hónapig is eltarthat, mire teljesen

497

KAFFERBIVALYOK

szagtalan és száraz egy bivalyfej – ez a követelmény a vám- és állategészségügyi előírásoknál, azonkívül még fertőtleníteni is kell a fejeket. A rohasztásnál vigyázni kell a szarvakra, hogy esténként valami biztos helyre kerüljenek, mert éjszaka esetleg lába kelhet. A hiénák mindent, ami ehető, elhurcolnak, vagy megrágnak. d) Sózás. A lehúsolt fejeket sóval takarják be, ami elvonja a nedvességet és konzerválja, illetve részben fertőtleníti a csontokat. Ez a folyamat hosszadalmas, de elég tiszta dolog, azonkívül szép fehérek lesznek a koponyák. A táborokban nehéz ezt a munkát jól elvégezni, de vadászfarmokon láttam földbe ásott sókunyhókat. Itt több mázsa só áll állandóan rendelkezésre, ami szép munkát végez. 2. Trófeák kikészítése abban az országban, ahol vadásztunk: A szafári után ide kerül minden, a táborban félkészen előkészített trófea. Gondos nyilvántartásba vétel után, amely törzskönyvi számmal lát el minden trófeát és lelövési engedélyt. A trófeák különböző vegyi és fertőtlenítő fürdök után, teljesen tiszták és szagtalanok. Ezután jön még a szárítás, és a csomagolás, vagy aki ott rendeli meg, esetleg előtte a fej-váll, vagy egészalakos preparátum elkészítése. A kiviteli engedélyek és a célország beviteli engedélyei beszerzése után megtörténik a gondos becsomagolás és a repülőtérre való szállítás. 3. Otthoni végleges preparálás: Sok esetben (legtöbbször) még egy otthoni preparátornak is munkába kell venni a hiányosan kikészített trófeákat. Legtöbb esetben egy alapos zsírtalanítás szükséges, ha nem

498

TRÓFEÁK KIKÉSZÍTÉSE

elég fehérek a koponyák. Ezt lehet forró vízben végezni, de jobb egy magasnyomású zártrendszerű benzines főzőben zsírtalanítani a fejeket, amely után már biztos, hogy teljesen tiszták és szagtalanok. A bivalyszarvak jól mutatnak, ha az egész koponyákat meghagyjuk egyben, és nem fűrészeljük le rövid koponyára. Fiatalabb bivalyok szarvát, ahol a pajzsszarusodás még nem fejeződött be, a preparátorok műanyaggal teszik tetszetősé, illetve mesterségesen „fejezik be” a szarvat. Olyan tökélyre vitte némelyik a „szarusítást” műanyaggal, hogy még a szakember is alig veszi észre a turpisságot.

499

Minőségi különbségek öreg és fiatal bivalybikák szarvai között

TRÓFEÁK BÍRÁLATA

T

rófeának tekintjük a kafferbivalynál a szarvat, koponyával együtt. Régebben készítettek a bivaly herezacskójából pipázó vadászoknak dohányzacskót. Volt idő, amikor a patából és a lábszár egy részéből asztali tolltartót, hamutartókat készítettek. Ezek ma már szerencsére kimentek a divatból. De a lábnyom sárgarézbe öntve szép hamutartó lehet egy vadászszoba dohányzóasztalán. Még szebb, ha egy emlékezetes vadásznap emlékére a komor, de tiszteletet keltő kafferbikánk fejét, nyakbőrrel együtt kikészíttetjük, és vadászszobánk főhelyére akasztjuk (jó erős kampókra!). Egy trófea sok mindent elmond az elejtőjéről is. Szarvméretek: Jó közepesnek számítanak a 81–92 cm (32–36 inch) terpesztésű szarvak. Ezek közül kerül ki a trófeák zöme. A 94–102 cm (37–40 inch) terpesztésűek már egy felsőbb kategóriába tartoznak. 102 és 115 centiméter (40– 45 inch) közötti trófeák közül kevés kerül a vadászok birtokába, de előfordul. Mindenesetre a képzeletbeli éremhatár 39 hüvelyknél (100 cm) kezdődik, és ezzel már bekerülhetünk a Rowland Ward könyvébe. Manapság örülni kell, ha egy 40 hüvelyk (102 cm) terpesztésű szarvat zsákmányolhatunk. A 115 centiméter (45 inch) felettiek, ritkák, mint a fehér holló.

501

KAFFERBIVALYOK

ROWLAND WARD Ez a vadászvilág olyan kiadványa, amelyben Afrika, Ázsia és Európa nagyvadjainak kiemelkedő trófeáit gyűjtötték ös�sze. Nevét a könyv egy londoni preparátor testvérpárról kapta, akik 120 éve kezdték a trópusokról, és az angol gyarmatbirodalomból érkező trófeákat felmérni és jegyzékbe venni. Ez a könyv az akkori szóhasználattal nem egy „Record Books” volt, hanem egy trófeakatalógus, amelynek csupán az volt az elsődleges célja, hogy a trófeák méreteit feljegyezték, mert az angolok mindig is kedvelték a fogadásokat. Ha két angol úriember afrikai, vagy indiai szafárira indult, fogadást kötöttek, hogy ki jön vissza erősebb trófeákkal. Innen jött az ötlet később, hogy a felvett adatokat nyilvánosságra hozzák. 1892-ben jelent meg az első kiadás. A vaskos kötetben mára több tízezer név, adat szerepel. Súlyra sem könnyű olvasmány. A trófeák minősítése ma is a tradíciók alapján történik, bár a 70-es években megváltoztatták a bírálati képlet néhány pontját. A kezdeti – mondhatnánk úgy is, hogy régi – szemlélet szerint a Rowland Ward könyvekben csak a bivalyszarvak külső pontján mért terpesztést mérték. A hajlatok, görbületek mentén mért teljes szarvhosszat nem vették figyelembe. Ma már a hiányosságokat a bírálati képletekben kijavították, de a régi feljegyzések alapján egy-egy régi trófea erősségéről, formájáról, arányairól már nem nyerhetünk igazi képet. A trófeák adatait nem adják össze, nem számítgatnak bonyolult képleteket, nincsenek szorzószámok, nincs levonás, és értelmetlen szépségpontok. Még mindig a szarvak külső terpesztését, vagy a hosszabbik szarv méretét jegyzik be. Érdekes, hogy egyes vadfajokról több száz bejegyzés van, míg másokról csak néhány. Ez valószínűleg előfordulásuk gyakoriságával, illetve a vadászok közötti népszerűségükkel függ

502

TRÓFEÁK BÍRÁLATA

A mérendő pontok a Rowland Ward képlet szerint, inchben mérve

össze. Ezt igazolja, hogy a „KÖNYVBEN” kafferbivalyból 1000 feljegyzés található, a nagyon ritkán puskavégre kerülő kis antilopból, a grysbokból csak 14-et sorolnak fel. Ma minden bivalyszarvat az új mérési forma szerint lehet méretni, illetve bejegyeztetni a Rowland Ward féle trófeakatalógusba. A mérést úgy végezhetjük legegyszerűbben, hogy a szarvat lefektetjük egy asztalra. A két szarv találkozásánál kezdjük a mérést, a szem fölötti szarvélen. (A–B) Az acélszalagot (ez a hivatalos mérőszalag) a szarv élén vezetjük, amíg az kitapintható. A kis rücskökre és ragyákra ráfektetve, nem vesszük figyelembe a mélyedéseket, (nem nyomjuk bele a mérőszalagot!) tovább a szarv alján (élén) vezetve a hegyéig. A hosszabb oldal adja meg a bejegyzéshez szükséges első méretet. Majd a belső terpesztést mérjük. Ma már további méreteket veszünk fel, hogy képet kapjunk a szarv formájáról, méreteiről. Így már nem csak a külső terpesztést, (X–Y) hanem a belső terpesztést is felmérjük, (C–D) valamint a pajzs legnagyobb átmérőjét is (G–H). Pajzsnak nevezzük a fejtetőt védő szarvbázist. Németek ezt „Hel-

503

504

487/8

50

1

51 /2

48

483/4

–

543/8

541/4

54 /4

54

54

54

1

511/4

561/4

531/2

567/8

505/8

533/4

573/8

561/4

535/8

†573/4

531/4

535/8

58

563/4

541/8

593/8

531/2

–

64

567/8

Greatest Widht Inside

Greatest Widht Outside

–

455/8

485/8

–

271/2

401/2

41

421/8

42

41

45

451/2

433/8

481/2

465/8

501/8

Lenght on Front Curve

–

22

37

50

511/8

421/8

44

46

521/2

53

521/4

51

461/8

47

483/4

57½

Tip to Tip

–

141/4

14

–

11

14

101/4

133/8

14

14

141/4

141/2

87/8

14

111/4

7

Widht of Boss

Kenya

Lolgorien, Kenya

Kedong Valley, Kenya

Sapi, Zimbabwe

Wankie, Zimbabwe

Ngobit, Kenya

Wakamba, Kenya

Loliondo, Tanzania

–

Ikogorongo, Tanzania

Masongaleni

Laikipia, Kenya

Zambia

Masai, Tanzánia

Maswa, Tanzánia

Lake Manyara, Tanzania

Locality M. P. Cabrera

Owner

G. Colville

R. Dumon

A. T. Holmberg

O. C. Coltman

M. Fletcher

J. Hall

T.Wynne

M. Zimmermann

S. von Maltitz

–

1/73

G. St. J. Orde Browne

F. K. Flick

12/66 S. R. Bleazard

10/72 K. D. Thomas

2/77

1955

–

8/59

–

1956

10/67 C. Mapes

1957

1974

1951

10/72 P. L. Deutz

1946

Date

5

4

3

2

1

Rank

14

14

14

12

12

11

9

9

8

6

6

KAFFERBIVALYOK

Greatest Widht Inside

49

503/4

48

50

481/2

477/8

481/4

–

493/4

Greatest Widht Outside

533/4

533/4

531/2

531/2

531/4

53

53

53

527/8 50

44

40

42

481/2

51

363/4

49

461/4

Tip to Tip

131/2

–

91/2

147/8

71/4

11

12

101/2

131/4

Widht of Boss

Nanyuki, Kenya

Kenya

Upper Zambezi

Kenya

Tanzania

Tanzania

Ikoma, Tanzania

Tanzania

–

Locality

3/52

–

–

7/58

–

–

1/65

–

–

Date

A Rowland Ward’s AFRIKAN RECORDS OF BIG GAME táblázata

383/4

–

39

441/4

441/2

351/2

453/4

383/4

435/8

Lenght on Front Curve

25

22

British Museum (Holmes) L. W. Woodruff

22

22 Bronx Zoo

J. M. Bierer

21

19

A. G. Siems & F. C. Stirling H. Vissering

19

17

17

Rank

Count S. Rylski

R. W. Varian

Game Department, Nairobi

Owner

KAFFERBIVALYOK

List of Official Measurers – Europe Werner Fleck A-9560 Feldkirchen Austria

Francois d’Elbee 82 Rue Perronet 92200 Neully-Sur-Seine France

Dave Hall Chaussee de Waterloo 119 B-1640 Rhode-St-Genese Belgium

Bertrand des Clers 9 Quai Malaquais 75006 Paris, France

Charles Vander Elst Naamsesteenweg 11, B3045 Blanden, Belgium

Francois Edmond-Blanc 42, Boulevard Maillot 92200 Neuilly-Sur-Seine France

D. Thys van den Audenaerde Koninklijk Museum B-1980 Tervuren, Belgium

Gerard Pasanisi Domaine de la Pouyraque 290, Chemin de la Pouyraque 06240 Vence, France

Hans Jessen Fasanhuset Basnasvej 168 4230 Skalskor, Denmark

G. Grasselli Casella Postale 41 42100 Reggio Emilia, Italy

Finn Kristoffersen 7, Norre Sogade DK 1370, Copenhagen, Denmark

Dr. Giovanni Pejrone Via Bezzecca, 22 10131 Torino, Italy

James A. Bateman Whitcott, Manor Farm Court Wooten by Woodstock Oxon, England 0X7 1EU

Giorgio Pietta 28 Viale Maino Milan, Italy

G. Kenneth Whitehead Withnell Fold Chorley, Lanc. England PR6 8AZ

Count Max Tornielli Via Clitunno No. 2 Rome, Italy

506

TRÓFEÁK BÍRÁLATA

List of Official Measurers – Europe Renzo Torrani Via Roma 109 21010 Golasecca (VA), Italy

Pal Mariassy Grevgatan 28/2 11453 Stockholm, Sweden

F. Javier Alonso Santa Engracia 19 Madrid 10, Spain

Franz Coupe 14 Ave, des Vergys 1225 Chene-Bourg, Switzerland

Marques de Laula Joaquin Bau, 5 Madrid 16, Spain

Uwe Goepel Kirchgasse 37 CH-8706 Meilen, Switzerland

Valentin de Madariaga Huerta del Rey H/Z Seville 5, Spain

Jacques Ormond Rte, de Pierre-Grand-Troinex 1256 Geneva, Switzerland

Juan Luis Oliva de Suelves 11 del Bosque 4 Barcelona 17, Spain

Laszlo Bozoki Adlerstrasse 12 D-7432 Urach 4 West Germany

Gabriel A. Palacio Infanta Carlota 14–18, 4˚2a Barcelona 29, Spain

Dr. Johann Peter Tieves Florastr. 18 D-4005 Meerbusch 1, West Germany

Tony Sanchez-Arino Felix Pizcueta 6 Valencia 6, Spain

A. Hecker Forsthaus Wolfgarten 5372 Schleiden, West Germany

Jose Serrano Suner Joaquin Bau, 5 Madrid 16, Spain

Wolfgang Schenk Hausges Muhle 5431 Daubach, West Germany

Alfonso de Urquijo Almagro, 24 Madrid 4, Spain

Werner Trense Kagerbauerstr. 41 D-8023 Pullach/Monchen West Germany

Rowland Ward trófeabírálók európai névsora

507

KAFFERBIVALYOK

m”-nek, „sisak”-nak, az angolok „Boss”-nak, „púp”-nak nevezik. A hagyományos terpesztés mérése a szarvak külső pontjai közötti távolság (X–Y). Ezt úgy lehet a legjobban megmérni, hogy a szarvat az egyik külső pontjánál odaállítjuk merőlegesen egy falra. A másik szarv külső pontjához odaállítunk egy vízmértéket függőlegesen. A fal és a függőleges vízmérték közötti távolságot megmérjük mérőszalaggal. Mindezt inch/coll rendszerben rögzítik, és adják meg a könyvekben. Immár vagy 30 éve vagyok a Rowland Ward hivatalos trófeabírálója. Sok szép trófea ment át a kezem között, amelyeket mindig nagy érdeklődéssel tanulmányoztam és csodáltam meg.

BOONE & CROKETT CLUB 1887-as évben alakult a klub, Theodore „Teddy” Roosevelt 26. amerikai elnök és George Bird Grinnell kezdeményezésére, nem sokkal később az angol Ward testvérek által elkezdett trófeaadatok gyűjtéseivel. Boone és Crokett két pionír volt, akik az elsők között utazták be vadászva, természetet megfigyelve „fedezték fel” a „Vadnyugatot”. A klub célul tűzte ki a természetvédelmet, és kezdeményezésükre hívták életre később a Timberland Reserve Bill, Yellowstone Protection Act, Lacey Act, Migratory Bird Treaty Act, and Alaskan Game Laws vadvédelmi területeket és Nemzeti Parkokat. Számukra is elsődleges volt a természet eredetiségének a védelme, megőrzése a későbbi generációk számára. Trófeabíráló képletüket egységesen használták a marhafélék és a pézsmatulok szarvainak a felmérésére.

508

TRÓFEÁK BÍRÁLATA

Mérendő pontok a C. I. C. képlet szerint

C. I. C. NEMZETKÖZI VADVÉDELMI TANÁCS A C. I. C szintén egységesítette a trófeabírálati képletét, és így mérik meg a vadon élő marhafélék szarvait, trófeáit. A C. I. C trófeamérési képlete ázsiai és afrikai vadmarhák szarvánál 1. Szarv hossza, jobb, cm×1

Majd a kettő átlaga×1

2. Szarv hossza, bal, cm×1 3. A szarv szélessége a bázison, jobb, cm×1 4. A szarv szélessége a bázison, bal, cm×1 5. A szarv szélessége az I. harmadon, jobb, cm×1 6. A szarv szélessége az I. harmadon, bal, cm×1 7. A szarv szélessége II. harmadon, jobb, cm×1 8. A szarv szélessége II. harmadon, bal, cm×1 9. Terpesztés, cm×1

Majd a kettő átlaga×1

Majd a kettő átlaga×1

Majd a kettő átlaga×1 x1

10. Pontszám (Összesítve a fenti mérési adatok adják ki)

509

KAFFERBIVALYOK

SAFARI CLUB INTERNATIONAL (S. C. I.) A Safari Club International bivalyszarvakat bíráló gyakorlata nagyban eltér a hagyományos trófeabírálattól, ami az elmúlt időben vitákra adott okot. Az 1970-es évek végén jelentek meg az első „S. C. I. – Record Book’s”, melyben egy kigondolt és új szisztéma szerint mérték meg a trófeákat, majd ezeket különböző díjakkal, amerikai ízlésű, fröccsöntött, giccses MŰANYAG-ból készült szobrokkal, serlegekkel, „tüntették” ki, amely nagyon jó üzlet lett... a kitalálóknak! Ebben a versengésben a „kiindulási pont és értelme” a trófeák bírálatánál elveszett, mert nem a meglévő trófeát „tüntették ki”, hanem a „győztes elejtőt, megszerzőt” és ezzel megváltozott, „le-” vagy „fel-” értékelődtek az eddigi értékek. Természetesen mindez egy nézőpont kérdése. Az, hogy a vadászat egy fizikai és mentális teljesítmény, és nagy adag szerencse is szükséges hozzá, hogy megfelelő időben a megfelelő helyen legyen a vadász, nem vitatható. Ezért is sokan vannak olyanok, akik nem bíráltatják el trófeáikat, mert számukra az élmény volt a meghatározó, hogy vadászhattak, és egy vadfajból egy kiválasztott egyedet ejthettek el. Ezért nem is érdekli őket a „rekord” szó, mert csakis a nagyszerű élmény volt a mérvadó. Mégpedig az, hogy vadásztak! Főleg azután nem érdeklik őket a „rekordok”, hogy az utóbbi időben a trófeagyűjtés a szemléletváltás kapcsán, a „Magam mutogatása!”, „Ki, ha én nem?!” egyik eszközévé vált. Ezt a hangulatot használják ki a radikális természet-, és állatvédők, mondván, hogy a „vadászok”, versenyezve egymással, a legszebbet és a legnagyobbat lövik agyon, hogy trófeaszobájuk falára akaszthassák a megszerzett szarvakat, agyarakat, koponyákat és agancsokat. Ezért harcolnak a vadászok ellen, és ezért szeretnék betiltatni (ha rajtuk múlna) a mai vadászatot. Ehhez hozzájárult a Bulgáriában „agyonlőtt” (és nem

510

TRÓFEÁK BÍRÁLATA

Rajz a mérendő pontokról az S. C. I. képlet szerint

elejtett) „Burlei” szarvasbika is, amely bizonyítottan egy pár négyzetméteres karámban, egy „szarvasfarmon” nevelkedett Ausztriában. A fenti tények annyiban érintik a kafferbivaly trófeáinak a mérési gyakorlatát, hogy ha jól megnézzük az S. C. I. képletet, akkor látjuk azt – amire az afrikai szakemberek is már többször felhívták a figyelmet – hogy ez a mérési forma „kontraproduktív”, magyarul hibás szemléletre alapozódik, mivel főleg a fiatal és nagyszarvú kafferbikák „lövődnek agyon”, amelyek a további öröklésben kulcsfontossági szerepet játszhatnának. 2007-ben az amerikai vadász és filmkészítő, Craig Boddington dokumentumfilmjében, a „Boddington on Buffalo 2” provokálóan felveti a kérdést, miszerint a S. C. I. mérési képlete akadályozza a kafferbivaly állomány ésszerű, hosszú távú hasznosítását. Ugyanezt állítja Rainer Jösch tanzániai hivatásos vadász DVD-jében, a „Hegyi kafferbivaly vadászata Tanzániában”. Ehhez a véleményhez csatlakozik a jó nevű német szaklapban, a JAGEN WELTWEIT-ben, a Zimbabwében és Dél-Afrikában élő Dr. Kevin Robertson vadbiológus, aki ráadásul megkérdőjelezi az S. C. I. mérési képletét azzal, hogy „felmérhető-e az, ami nincs”? Ezzel arra utal, hogy a képlet annyiból hibás még, hogy egy méréssel mérve veszik fel a két szarv hosszúságát, MEGSZAKÍTÁS nélkül! Az igaz, hogy fényképeken „tanúsítható” az elejtés, de a lefő-

511

KAFFERBIVALYOK

zésnél és tisztításnál a fiatal bivalybikák szarvának azon részei, amelyek még nem érettek, mivel fiatal volt a bika, tehát nem szarusodott el a szarvtő, az le fog válni, megsemmisül! Egy trófea mérésénél márpedig mindenhol csakis a meglévő szarvakat mérik. Úgy látszik a Safari Club International szervezetnél ez nem állja meg a helyét! Ők azt mondják, hogy ilyenkor az elejtő azután bíráltatja a trófeát, ha egy „szakember” azt „rekonstruálja”! Magyarul: műanyaggal, „élethűen” feltölti a hiányzó részeket! De így is sántít a dolog, mert akkor már nem a szarvakat mérik, hanem a MŰANYAGOT! (úgy látszik ennél a szervezetnél nagy szerepe van a MŰANYAGnak!) Azon kívül sok bivaly szarva, bármilyen idős is volt a bika, sohasem ért össze, és erre is utalnak a képlet kritikusai, hogy ilyenkor is mérik, azt, ami NINCS, A LEVEGŐT, csak azért, hogy minél MAGASABB SZÁMOKAT kapjanak a trófeák! Az eseményeknek ismeretében 2007-ben a C. I. C. Nemzetközi Vadvédelmi Tanács a belgrádi éves nagygyűlésére meghívta az összes érdekeltet, hogy tárgyalják meg a trófeabírálat problémáját, és próbáljanak közös egyezményt kidolgozni arra, hogy a képletek ne segítsék elő a fiatal, de nagyszarvú kafferbikák kivonását, hanem szorítkozzon a 10 évnél idősebb egyedek elejtésére. Sajnos a Safari Club International elzárkózott mind a részvételtől, mind a vitától. Még egy „érdekességre” szeretném felhívni a figyelmet, még ha nem is ide, a kafferbivaly szarvak felméréséhez tartozik ez a kérdés és amely kezdettől fogva szúrta a szemem, mint született magyar embernek: Úgy látszik a Safari Club International Közép-Magyarországi szervezeténél az alapítók igencsak „máshogyan gondolkodtak” az alapításnál. Mondhatnánk azt is, hogy rendesen „szalajtottak”! Mert szeretném tudni, hogy mit jelent a „Közép-Magyarországi” megjelölés? Vagy talán van „Szélső-Magyarországi” országrészünk is? Vagy itt is osztják, ami nincs, vagy ami elveszett Trianonnal?

512

TRÓFEÁK BÍRÁLATA

513

Ismeretlen afrikai festő képe

KAFFERBIVALY ÁBRÁZOLÁSA VADÁSZATI MŰVÉSZETBEN

Wilhelm Kuhnert verekedő kafferbikái Walty Dudok van Heel kafferbivaly portréja

515

KAFFERBIVALYOK

Hans Lakomy grafikái egy bivalyvadászatot elevenítenek fel

Von Bernd Pöppelmann festménye: Oroszlánok a zsákmányukkal

516

KAFFERBIVALY ÁBRÁZOLÁSA VADÁSZATI MŰVÉSZETBEN

Puska oldallakata, amely kafferbivalyokat ábrázol Bojtos Árpád „AFRIKA” késének tokján kafferbivalyok és tehéngémek csontból kifaragva

517

KAFFERBIVALYOK

Csincsák Róbert scraem show-jai egy késnyélen

Afrikai benyomások

518

KAFFERBIVALY ÁBRÁZOLÁSA VADÁSZATI MŰVÉSZETBEN

Ez is művészet: egy bivalyfej élethű preparátuma, s egy hasonló, stílusosan lábon

519

KAFFERBIVALYOK

Tumpek Ferenc integrál késén Harmat Attila scraem show-jai a késnyélen

Bivalyvadász stilusos nyakéke, Harmat Attila munkája

520

KAFFERBIVALY ÁBRÁZOLÁSA VADÁSZATI MŰVÉSZETBEN

Kovács Tibor tusrajza

Vera Lwowski 90 éves szobrásznő műve: Bivaly kisplasztika

521

KAFFERBIVALYOK

Miklósovics László grafikája. Raphael bivalybikám fejével

522

KAFFERBIVALY ÁBRÁZOLÁSA VADÁSZATI MŰVÉSZETBEN

523

Sziklapython nevéhez hűen kedvenc leshelyén

KÍGYÓKRÓL

S

zerencsére nem sokat tudok a kígyókról mesélni, csak inkább hallomásból ismerem őket. A hosszú évek alatt, amit Afrikában töltöttem, talán ha öt kígyót láttam összesen, azokat is vagy az embereink verték agyon botjaikkal, vagy az utakon az autóktól „kivasalva”. Látni láttam elcsúszni egy puffogó viperát, ezek nem túl gyorsak, mert rövidek és kövérek. Olyan vastagok, mint egy izmos férfi karja. A mérges kígyók általában oldalazva, vagy erősen kígyózó mozdulatokkal haladnak előre. Viszont sokszor megdöbbentem, ha hajnalonta kivilágosodott és cserkelni indultunk, hogy mennyi friss, éjszakai kígyónyomot láttunk a vadászterületen az utak porában. Sokszor nem kis meglepetésemre, volt közte majd 30–40 centiméter széles is. A nagy, és vastag kígyók az izmaik összehúzódásával haladnak, majdnem teljesen egyenesen előre, mint valami óriási hernyó. Ezért nyomuk széles és folyamatos. Ezek a nyomok mind erdei vagy sziklapythonnak a nyomai voltak, amelyek nem veszélyesek az emberre, mert az ember nem tartozik a „zsákmányállataik” közé. De ha meg is támadják az embert nem mérgükkel ölnek, hanem az izmaikkal szorítják össze az áldozatukat, amíg szó szerint kifogy belőle a „szusz”, meg egyúttal összetörik a csontjait a zsákmánynak, hogy „beleférjen” a szájukba. Az ilyen kígyótámadást azért ki lehet védeni, főleg ha többen vagyunk. Csak akkor van baj, ha a nagy kígyó a vízből támad, és megragadott áldozatát behúzza a vízbe, mert ott már könnyebben lefojthatja, mint

525

KAFFERBIVALYOK

ahogy a nagyobb antilopokkal is ezt teszi. Viszont láttam egy képsorozatot egy namíbiai vegyeskereskedés üvegpultjába felragasztva! Amelyen, négy-öt képen egy kb. ötméteres sziklapythont fényképeztek le, amelynek az első képén a kígyó félig csukott szájából egy kistermetű, de felnőtt ember tornacipős lába meredezett ki! A további képeken azt mutatták be részletesen, amint agyonütik a kígyót és felhasítják a hasát, „világra segítve” a szerencsétlen áldozatot, amely természetesen már rég halott volt (éjjel ment hazafelé, részegen!). Tehát van ilyen is. De azt hiszem a kisebbek, az alig egy-két méteres mérges kígyók a veszélyesebbek, mert évente majd öt millió embert marnak meg, és ebből negyven–ötvenezren bele is halnak szerte a trópusokon. Egyedül Indiában évente 12 ezer áldozata van a kígyóknak.

MÉREG A VÉRBEN! A kigyók legtöbbször mozdulatlanul rejtőzködnek hosszú időn keresztül, amíg szó szerint eléjük nem sétál egy egér vagy más kisebb emlős, hacsak nem kannibál módjára, más kígyókra vadásznak. Ha egy kígyó úgy érzi, hogy veszélyben van, akkor egyetlen fegyverével, a harapásával, ezen keresztül mérgével védekezik. Sajnos az ilyen mozdulatlanul fekvő kígyóra lép rá a legtöbb fekete nyomkereső, amit aztán kiváltja ezt a védekező reakciót. A harapások legtöbbször a boka és a térd között érik az áldozatokat. Afrikában szerte elterjedt ezért a fehér vadászok között, hogy ha lehet, magas szárú, keményebb bőrből készült bakancsokat, csizmákat hordanak a vadászatokon. Kenyai barátom, de dél-afrikai hivatásos vadászok is – ahol pedig az éghajlat hűvösebb – mindnyájan bőrcsizmában jártak és vadásztak, amely megvédte őket az esetleges kígyótámadásoktól. Volt barátom és

526

KÍGYÓKRÓL

főnököm, Dr. Nagy Endre Tanzániában keményített bőrből készült lábszárvédőket használt, amelybe szó szerint beletört volna a legmérgesebb kígyó foga is, anélkül, hogy átütötte volna ezt a páncélt. Jómagam egy fél-lábszár magas bakancsot hordtam sokáig, de biztonságból én is áttértem a majd térdig érő, bőrből készült csizmára. Nem is harapott meg kígyó – vagy legalábbis nem vettem észre. Az a legveszélyesebb, ha nem, vagy csak alig érzünk egy kis csípésnek gondolt harapást. Mert a kis kígyók nem mélyen harapnak, alig sértik meg a bőrünk felületét, de ez elég, hogy annyi mérget fecskendezzenek belénk, amely aztán perceken belül leteríti a 100 kilós embert is. Sokszor a feketék zebu marhája is elpusztul a kígyó harapásától, ha az véletlenül rálép legelés közben a csendben nyugvó kígyóra. Egyszer láttam egy villámgyors fekete mambát, amely a neve ellenére nem volt igazából fekete, csak szürke, hasán teljesen világos, de volt vagy két és fél méteres. Ezt a nevet a fekete szájpadlásáról kapta, ha a nagyobbja felegyenesedve, az emberrel szembe néz, és fenyegetően kitátja fújásra a száját. A fekete mamba főleg a földön él, de felcsúszik a bokrokra, fákra is. Nagyon gyors, rövid távon 22–25 kilométeres sebességgel csúszva gyorsabb, mint a futó ember, ezért nem lehet elfutni előle! Nagyon agresszív és támadó kedvű! Nem túl vastag, de 4 méteresre is megnő. Ha támad, és üldözi a kiszemelt áldozatát, akkor fejét majd egy méter magasan hordva siklik utána, és mint az ostor, időnként rá- és hozzávág. A zöld mamba biztosan mozog a fák ágai között, de találkozhatunk vele fűben, földön is. Nagyon jól rejtőzködik, utánozva az ágak és liánok himbálódzó mozgását. A zöld mambához hasonló, csak sokkal „zöldebb” egy siklófajta, ami nem mérges, de ugyanúgy védekezik, mint

527

KAFFERBIVALYOK

A fekete mamba nem fekete, csak a szájpadlása az

a mamba. Nagyon nehéz a kettő között különbséget tenni, ezért jobb, ha nem fogjuk meg, vagy nem megyünk túl közel hozzájuk. Sokszor még az igazi szakemberek is tévednek a meghatározásnál. Dél-Afrikában fordul elő jobban a búrok „booms slange”-ja, azaz fa-, vagy fán élő kígyófajta. Ezek között van zöldebb és barnább színű is, de mindkettő nagyon veszélyes, halálosan mérgével védekezik. Egy búr farmernál vadásztam Dél-Afrikában Jürgen Jösch barátommal, amikor a farmer kislánya jön sírva, és panaszkodik az apjának, hogy a fiatal házőrző kutyájukkal nem tudja, hogy mi van. Mire odafutottunk hozzá, a kutya már nem élt. Valószínű, hogy egy ilyen „booms slange” marta meg a kutyát, amint az ját-

528

KÍGYÓKRÓL

szani akart vele a bokrok között. 15 perc alatt kimúlt az alig fél éves állat. A legjobb rejtőzködő, és talán a legszebb mintázatú kígyó gabuni vipera, száradó faleveleket utánzó mintázatával. Ez is mérges, minden szépsége ellenére. A kígyók között nincs vegetáriánus. Ezek a hüllők mind vadászó ragadozók! Mérgük fehérje alapanyagú folyadék, amely majd’ minden melegvérű élőlényre mérgező. Viszont a kígyóméregnek nem csak az a feladata, hogy lebénítsa, megölje az áldozatot, hanem, hogy elősegítse a kígyó emésztését is, mert a befecskendezett méreg már elkezdi lebontani az áldozat izmait, szervezetét, csontjait. SENKINEK SE JUSSON ESZÉBE KISZÍVNI EGY KÍGYÓ MARTA SEBET! Ez csak a filmekben hatásos! Illetve „hatásos” lenne mindkét félre nézve, mind a megmartra, és a mérget kiszívóra. Talán rá gyorsabban, mert a száj nyálkahártyáján keresztül hamarabb jutna a méreg a vérbe, mint harapás útján, és akkor mindkettőjüknek lehet készíteni a koporsót. A kígyóktól való félelem örökölt, bennünk van ősidők óta. Fejlődéstörténetet kutató tudósok kiderítették, hogy a kígyóktól és pókoktól való félelmünk visszanyúlik több millió évre, az ember fejlődésének kezdetére, és Afrikába. A törzsekben élő előemberek vándorolva kerestek élemet a mai Kelet-Afrika szavannáin. Kiderítették, hogy minden ma született csecsemő két éves koráig nem fél semmilyen csúszó-mászótól, vagy póktól, mert az őskorban ezt a kort minden kisgyerek az anyja karján, vagy az anyja hátára kötve élte meg. Hároméves kortól jelentkezik minden gyereknél a csúszó-mászóktól való tartózkodás, vagy félelem, mert már ekkortól a földön járva, vagy csúszva-mászva éri meg ezt a kort. Amelyik gyerek túl bátor volt ettől a kortól és nem eléggé tartózkodott a kígyóktól, mérges bogaraktól, az ritkán élte

529

KAFFERBIVALYOK

Gabunvipera mintázata jól beleolvad az avarba

meg a felnőtt kort, és ezért nem is szaporodott, igy nem is tudta a génjeit tovább örökíteni. Tehát, csak aki óvatos és „félős” volt, az maradt életben, továbbadva génjeiben a tartózkodást és félelmét a kígyóktól, bogaraktól, pókoktól. Nem mindegyik kígyóméreg halálos az emberre. Van, amelyik csak annyira veszélyes, mint egy darázscsípés. De ezt addig nem tudjuk, míg meg nem érjük a másnap reggelt. Egy Kenyában élő fehér vadász barátomtól kérdeztem, aki ott született és nőtt fel a szülei farmján, hogy milyen mérgesek a farmján található kígyók. A válasza nem volt éppen bátorító, ami így szólt valahogy; – Van három- és kétkeresztes kígyó! – Mikor látta, hogy nem értem a viccesnek szánt meghatározást, akkor még hozzátette: – Az egyiknél csak annyi időd van, hogy három keresztet tegyél az előtte már megírt végrendeleted alá, a

530

KÍGYÓKRÓL

másiknál már ennyi sincs, mert csak két keresztre van időd! – Mondhatom, szép kilátások! Minden hiedelem ellenére a kígyók kimondottan kerülik az embert. Viszont, hogy mindenhol van kígyó, az biztos. De ezek a hüllők nagyon óvatosak és figyelmesek a föld rezgésére, a lábak dobogására, és már messziről elmenekülnek, ha közeledünk cipőbe bújtatott lábbelinkkel. A fejüket a földön tartva várják a zsákmányuk közeledését. Különleges érzékszerveik jelzik a legapróbb egér lépését is. Ezért is vannak a vadásztáborokban a sátrakhoz vezető kis utak mindig elgereblyézve, elsöpörve, hogy egyrészt legyen „dobogós” a lépésünk, másrészt a személyzet észrevegye, ha az utak porában egy kígyó nyoma mutatkozna. A feketéknél már más a helyzet. Ha mezítláb járnak és a bátrabbja minden gondolkodás nélkül belenyúl a legsötétebb lyukakba is, esetleges madártojás reményében, akkor ezek az emberek nem sokáig élnek. Az óvatosabbja azért a pangával (bozótvágó hosszú kés) kotorja meg a lyukak alját, mert hátha van benne más is mint madártojás. Mindenesetre az igaz, bárhol éltem is Afrikában, vadászva, gyűjtögetve, farmon dolgozva, senkinél sem láttam, hogy a hűtőszekrényében kígyómarás ellenmérge lenne, hűtve, tárolva! Mert vagy nincs az ellenszérumra pénz, vagy nincs hűtőszekrény! De legtöbb esetben feleslegesnek tartják a beszerzését, mert mindig akkor nincs kézközelben, amikor a legnagyobb szükség volna rá! Ez sajnos legtöbbször így igaz! Csak egyetlen hatásos védekezést ajánlott egy német orvos, Dr. Maurer, aki sokat járt a trópusokra vadászni és hos�szabb ideig élt és dolgozott ott: – „Végy tíz szál gyufát, és kösd össze, csomóra egy vékony, de erős zsineggel. Ezt a kis csomót egy gyufásdoboz foszforos oldalával együtt hordjuk mindig magunkkal egy vízmentesen záró műanyag tasakban! Ha megmarna bennünket egy kígyó, akkor az összekötözött

531

KAFFERBIVALYOK

gyufát gyorsan szorítsuk rá a sebre, de jobb, ha ezt más teszi, mert esetleg nem bírjuk kellő hatásfokkal véghezvinni ezt a nem mindennapi „mutatványt”, amely megmentheti életünket. A foszforos gyufásdoboz szélet húzza végig az „operáló” a csomó gyufán. A meggyulladó tíz gyufaszál szúrólángja olyan nagy hőhatást fejt ki, hogy azon a helyen, ahol a bőrre rászorítják, másfél centiméteres mélységben eléget minden szövetet és elpárologtat minden folyadékanyagot! Így a méreg nagy részét is” – Természetesen ki kell bírni egy ilyen „operációt” mert valószínű, hogy ez az egyetlen lehetőségünk, hogy megéljük a másnap reggelt!

KÉTFÉLE A KÍGYÓMÉREG HATÁSA! Az egyik mérgfajta idegméreg, a másik izombénító és izomroncsoló. Az még veszélyesebb, ha mindkét irányba hat, de ez ritkábban esik meg. Ezért kellene megismernünk és tudnunk, hogy milyen kígyó harapott meg bennünket, mert az ellenmérget e szerint választják ki és adagolják (ha beérnek velünk a kórházba!). Ha megdagad a kar vagy a láb, a harapás után, és erősek a fájdalmak, akkor izomroncsoló a méreg! Ha légzési és nyelési problémák, amely látászavarokkal párosulnak, akkor valószínű, hogy az idegmérgét „oltott” belénk a „kígyónk”! Ilyenkor a veseműködés hamar leáll, ami sokkhatást idéz elő a szervezetben. Mindenesetre, ne essünk pánikba, ha harapás ért bennünket. Ez az első, amit szem előtt tartsunk! Legjobb azonnal lefeküdni a földre, és elernyedve várni, hogy mások ugráljanak körül bennünket. Nekünk „csak” az a feladatunk ilyenkor, hogy lehetőleg minél „lassabban follyon” a vér az ereinkben, hogy a vérbe kerülő méreg lassan érje el a központi idegrendszert, vagy kezdje izomszövetben a roncsoló

532

KÍGYÓKRÓL

Albínó kobra

hatását. Ha olyan a méreg, amelyik az izomzatra hat, akkor az minél lassabban érje el a hatását, híguljon fel, mert így talán van esélyünk, hogy elérik velünk a kórházat, ahol az infúziók kimossák a méreg nagy részét, és az ellenmérget is megkapjuk, intravénásan. Próbáljunk uralkodni magunkon, ne kezdjünk el futkosni, vagy örültül hadonászva ugrálni! Ez már akkor nem segít, inkább árt! A legjobb, ha szorító kötéssel, vagy még jobb, ha szorító fáslizással tekerik be a kart vagy a lábat, amely

533

KAFFERBIVALYOK

lelassítja a méreg terjedését. Nagyobb testű embereknek nagyobb az esélyük, hogy így megmaradnak. De ez nem biztos, mint ahogy semmi sem biztos Afrikában! Láttam több kígyómart feketét. Mindnél az izomroncsoló mérgű kígyók „dolgozták meg” vagy az egyik kart, vagy az egyik lábat. Szörnyű munkát végeztek, de az illetők életben maradtak, pedig biztosan nem volt ellenszérum, amit kaphattak volna, de még tíz szál gyufájuk sem, hogy a seb kiégetésével próbálkozzanak. Tehát csak a falusi varázsló, vagy javasasszony kotyvalékai segítettek, ha segítettek. A vadásztábor modern sátraiba ma már nem tudnak a kígyók bemászni, hacsak nem marad nyitva a zippzár, amely nagyon jól zár, HA BE VAN HÚZVA! A mai sátrak alja gumírozott és zárt, legalább 30 centiméter magasan, hogy se víz, se harmat, vagy nedvesség, de kígyó vagy bogár se tudjon behatolni. Ezekben a sátrakban biztosan lehetünk éjszaka is. Ezek annyira jól zárnak, hogy a maláriát hordozó szúnyogok se tudnak betévedni. Viszont ott legyünk nagyon óvatosak, ha olyan sátorban kell aludnunk, amelynek nincs alja, vagy ha van is, de nincs a sátorlapokkal egybevarrva és összevulkanizálva, gumírozva a földet borító sátorlap. Ez áll a vadászfarmok vendégházainál is, ahol napközben esetleg nyitva maradhat az ajtó, ahova aztán előszeretettel szeretnek becsúszni a kígyók az erős napsütés elől. Ilyen helyen lefekvés előtt nézzünk azért be az elemlámpával a takaró alá, esetleg az ágy alá is! Mert amíg Afrika középső részén a kígyók a meleg elől keresnek menedéket, addig Afrika délebbi részén a hűvösebb magas fennsíkokon szeretnek a kígyók behúzódni a házak és sátrak közé, éjszakára melegedni. Reggel pedig, ha felkelünk, rázzuk ki a bakancsunkat, mert sohasem lehet tudni!

534

KÍGYÓKRÓL

Sziklapython egy bozóti antilopsutát zsákmányolt

Nagyon vigyázzunk a kofferunkra is. Napközben ne hagyjuk nyitva, mert az is csábítóan hat nem csak a takarító személyzetre, hanem a kígyókra és skorpiókra is, mert keresik a hűvös helyeket, főleg a kisebbek, amelyek ugyanolyan harapósak, mint a nagyok, és a mérgük is ugyanolyan hatásos. Igazából csak egyszer álltam szemben egy valóságos kígyóval. Nem is akármilyennel! Hajnali cserkészeten voltam egy fekete nyomkeresőmmel, Raphaellal. Bivalyokat nyomoztunk, de már elkéstünk. Csak a tehénistálló szagú nyomukat követtük, és igyekeztük elkerülni, hogy belelépjünk a bivalyoktól otthagyott „taposóaknákba”, amelyek számtalan változatban, csillogó felülettel és millió színes légytől körüldongva borították be az erdei út majd’ minden négyzetméterét. Egyszer csak a feketém megáll, és csucsorított szájjal mutat valamire. Először nem ismertem fel a magas aljnövényzetben, hogy mi is az. Egy nagy halom sötét, barnásvörö-

535

KAFFERBIVALYOK

Titkármadár kígyókra vadászik

ses valamit láttam. Azt hittem, hogy egy elvetélt kafferbivaly magzat, mert előtte pár nappal láttam egyet az út mellett, az is olyan vörösesbarnás volt, azt is a zölden fénylő döglegyek borították be és dongták körül. Csak amikor közelebb mentem, és a vöröses halomból felemelkedett egy jókora sziklapython feje, amely szórós szemekkel meredt rám, ismertem fel a „halom” tulajdonosát. Nem volt kellemes érzés 2 méterről szembenézni az öklömnyi kígyófejjel, amelynek gazdája, még az én (akkor) 80 kilómat is minden nehézség

536

KÍGYÓKRÓL

nélkül maga alá gyűrte volna. Felkapva a puskám, megcéloztam a lila nyelvet öltögető nagy fejet, de aztán letettem arról, hogy meglőjem, mert erről nem beszéltünk Bandi bácsival, hogy ilyent lőhetek. Ezért lassan hátrálva, célra tartott puskával, otthagytam a kígyót. Jó volt, hogy ilyen tartózkodó voltam, mert nem kaptam volna rá sem kiviteli engedélyt Tanzániából, sem beviteli engedélyt itthon. Meg aztán nem nagy dicsőség két–három méterről egy teljesen ártalmatlan élőlényt kupán lőni, nem is beszélve az ellenszenvről, amely egy ilyen élőlény trófeája iránt mutatkozik a nézőközönség részéről. Engem azért érdekelt volna a gyűjtő szempontjából, mert szerettem volna megszerezni a koponyáját és a hosszú csontvázát, szép színes bőréről nem is beszélve.

537

Csak megfelelő felszereléssel érdemes útra kelni

AJÁNLOTT FELSZERELÉS AFRIKAI UTAZÁSHOZ

A

frikában a helyszínen nincs zsigerelés, de azért jó, ha egy kis kés (zsebkés) van velünk. Én úgy tapasztaltam, hogy a trófeák lefőzését előkészítését sem adják át a sportvadásznak. Ez „fekete munka”, mint a zsigerelés. Jó, ha itt is adunk 10–20 euró borravalót ezért a munkáért a szafári végén a nyúzóembereknek. (El is várják tőlünk!) Ha ajándékozni akarunk valamilyen segítségért a táborban dolgozó embereknek, legjobb erre az euró. Ezt ismerik, szeretik. Hogy mennyit? Az területenként változó. 10–20 eurót már jó néven veszik, de hallottam 50 euróról is. Hivatásos vadászoknak, 300 és 1000 euró közötti borravaló „jár”! Repülőn, ami ruha magunkon van, az nem számít a súlyba. A tőrt vagy kést, csak a bőröndbe zárva szabad vinni. Ha fegyverrel utazunk, az beleszámít a 20 kilóba, eddig a súlyhatárig a legtöbb légitársaságnál felármentesen vihető csomag. Ruházat: 1. Könnyű úti ruha, repüléshez, utazáshoz. 2. Szabadidőruha, rövidnadrág, pizsama. 3. Erős, farmer jellegű hosszúnadrág vadászathoz. Ha lehet, ne legyen túl világos. 4. 2 db erős hosszú ujjú ing vadászathoz. 5. Erős vászon (nem bélelt) vadászmellény homok vagy khaki színű (ne legyen világos).

539

KAFFERBIVALYOK

6. Meleg pulóver, meleg nadrág. (Afrika déli országaiban májustól októberig hideg van.) 7. Sapka, széles karimájú kalap, kesztyű. (Afrika déli országaiban májustól októberig.) 8. 2 db pólóing, 3 váltás fehérnemű, 2 pár pamutzokni, 2 pár könnyű zokni. 9. Fürdőnadrág. 10. Könnyű kabát, erős anyagból. Afrika déli országaiban májustól októberig, meleg kabát is elkel. Lábbeli: 1. Könnyű félcipő vagy szandál (utazáshoz, repülőn). 2. Kényelmes sportcipő szabadidőhöz, kiránduláshoz. 3. Félmagas szárú, gumitalpú, könnyű bakancs. 4. Strandpapucs. Egyéb személyes holmi: 1. Napszemüveg, napkrém (min. 10–12 UV-faktor), szőlőzsír (Lobello), irix, arckrém. 2. Tisztálkodási, borotválkozási készlet, tű, cérna, varráshoz. Csipesz tüskék eltávolításhoz. 3. Tartalék szemüveg. 4. Személyes gyógyszerek, szőlőcukor. 6. Papír zsebkendő, WC-papír (nagyon fontos!). 7. Könnyű válltáska, hátizsák, lehetőleg vászon. 8. Fényképezőgép 1000 felvételi lehetőséggel. 9. Afrikában használatos hárompólusú elektromos dugasz, melybe az európai dugaszok passzolnak. 10. Töltők, kábelek, fényképezőgéphez, mobiltelefonhoz 11. Videokamera, tartalék akkuval, töltővel, 10 órányi filmmel. 12. Golyóstoll, notesz, zseblámpa, tartalék elemmel. 13. Mobiltelefon.

540

ajánlott FELSZERELÉSafrikai utazáshoz

Okmányok, iratok: 1. Útlevél, bepecsételt érvényes vízummal. 2. Repülőjegy, pontos indulási adatokkal. 3. Fegyvertartási engedély, fegyverkísérő okmány, EU-fegyverútlevél. 4. Csomagcímkék névvel, úticél-, elérhetőség-adatokkal (csomag belsejében másolat). 5. Címjegyzék (E-mail- és képeslapküldéshez). Csomagok, bőrönd, utazótáska: 1. Keményfedelű zárható bőrönd. 2. Utazótáska kézipoggyászhoz (max. 60×40×40 cm méretű). 3. Légi szállításra alkalmas, zárható kemény fegyvertok. Ajándék: 1 üveg whisky tax freeből. Egyebek: Könyv. Napló. Füldugó. Dombor nyomatú visa-kártya + pin kód. Vadász szótár. Vadászati felszerelés: 1. Könnyű keresőtávcső. 2. Minden elejtendő vadra 5-10 db lőszer. De legalább 5 db/vad. 3. Céltávcső. 4. Közepes méretű kés tokkal, zsebkés (ezeket a lőszerrel együtt a nagy kofferbe kell betenni!). 5. Ledlámpa, könnyű, kézi lámpa (elemek).

541

Tájkép bivalyokkal

NOSZTALGIA

Í

me egy levél, illetve a borítéka, amit 1978-ban írtam, Dr. Nagy Endre titkáraként Karácsony Károlynak, Tatabányára. A hozzá tartozó, alábbi „utó”-levelezés 2010-ben „jött össze” teljesen véletlenül, egy vadászati fórumon! Van, akinek sikerült megvalósítania az álmait, és van, akinek nem! Valószínűleg az önhibáján kívül.

543

KAFFERBIVALYOK

© bozóki

tegnap 20:28 | Válasz | #3192

Karcsikám! Azok voltak a szép idők, amikor egy kafferbika 100,– DM (Deutsche Mark)-ba került. Áldom a Jóistent, hogy 65 évvel ezelőtt születtem, és még az „aranykorban” vadászhattam Afrikában. Ma már álmodni sem mernék róla. Üdvözlégy Bozóki www.bozoki-eujaeger.hu © Karácsony Károly tegnap 22:56 | Válasz | #3193 A mai napig sajnálom, hogy akkor nem jött össze...! (1978) © bozóki ma 01:19 | Válasz | #3194 Karcsikám! Ez nem lehet igaz! Neked még megvan az akkori levelem? De szép is volt, de talán igaz sem volt. Sajnálom, hogy akkor nem ismerhettelek meg. Nem rajtam múlott. Ölellek bozóki www.bozoki-eujaeger.hu

544

NOSZTALGIA

545

Öreg kafferbika boldog elejtőjével

FORRÁSMUNKÁK JEGYZETEK A FOKFÖLDI BIVALYRÓL (részlet) – †Frederick C. SELOUS: Természetrajzi megfigyelések Afrikában. Fordította: †Dr. Zoltán János. A KAFFERBIVALY és A LEGERŐSEBB KAFFERBIKÁM – †Kittenberger Kálmán: Részlet a VÁDÁSZ- ÉS GYŰJTŐÚTON KELET-AFRRIKÁBAN 1903–1926 című könyvéből. BIVALYOS NAP – 1934, Január 2. Embu/Kenya †Gróf Széchenyi Zsigmond: részlet az AFRIKAI TÁBORTÜZEK című könyvéből. AFRIKAI VADÁSZNAPLÓ – †E. Hemingway (részlet) Fordította Szász Imre. NAGY, GONOSZ ÉS NEHÉZ MEGÁLLÍTANI – Bivalyvadászaton Robert Ruarkkal és Harry Selby fehér vadásszal. Részlet az „Use enough gun“ könyvéből. Írta Robert Ruark (fordította: Bozóki László). EGY HAJSZÁLON MÚLT – David Ommanney írását fordította: Bozóki László. A BIVALY, AMELYIKNEK TIZENEGY ÉLETE VOLT – Írta: Professional Hunter Glen Cottar. Wild und Hund 2002. Október (19.) Fordította: Bozóki László. Tony Sanchez-Arino: Windaji wa Tembo/Auf der Fährte des afrikanischen Elefanten. Részlet/fénykép. BIVALYVADÁSZAT EGYKOR ÉS MA – Írta: Jürgen Jösch / JAGEN WELTWEIT 1999/5. Okt./Nov. Fordította: Bozóki László.

547

KAFFERBIVALYOK

PORTRÉ EGY ÖREG AFRIKÁNUSRÓL: JÜRGEN JÖSCH – Írta: Bozóki László. ELSŐ KAFFERBIKÁM – Írta: Bozóki László (1975 Kenya). TŰZKERESZTSÉG – Vérebvezetékkel Kelet-Afrikában 1978– 79 / Bozóki László NIMRÓD 1996. AFRIKA – Írta: Bozóki László (Wild und Hund, 1979. Aug. 11.) AZ UTOLSÓ MERUI KAFFERBIKÁM – Írta: Bozóki László (1979 Tanzánia). AFRIABACILUS és BIVALYMÁNIA – Írta: Bozóki László. BIVALYMÁNIÁM ÁRA – Írta: Bozóki László. EGY FARM AFRIKÁBAN – (2000 Dél-Afrika) Írta: Bozóki László.

548

FOTÓK Álombika – Jagen Weltweit 1999/5 és W.u.H.1992. 6 / Stefan Mayers .425 Westley Richards – Jagen Weltweit 1999/5. szám Támadó bivalybika szembôl – W.u.H. 1996. 24. szám Robert Ruark – W.u.H. 2001. 22. szám Vörös bivaly – Trail & Safari 86/9. szám Szavanna bivaly – Jagen Weltweit 2002/4. szám Tyson 63,1/4 inch – W.u.H. 2001/6 és Jagen Weltweit 2001/6 Fotó: Rainer Jösch Célpontok a bivaly testén – JÄGER 1989/9. szám Tanzánia térkép – Rainer Jösch Safaris Tony Sanchez-Arino 50 inches bikájával – W.u.H.1990/18. szám .458 Win. Magnum / 98. Mauser a bivalyfejen – Jagen Weltweit 1991/3. szám Háromféle 98 MAUSER BIZTOSÍTÁS – Special Jagen Weltweit /Ausrüstung ORIGINAL MAUSER 98 – Hirdetés Jagen Weltweit 2000/Okt. 51. oldal

549

Teheneit őrző maszáj harcos

UTÓSZÓ HELYETT

A

zt mondják, hogy akkor kell abbahagyni mindent, amikor a legjobb, vagy a legszebb! Ezt megtenni nem mindig könnyű. Valahogy így voltam én is a kafferbivalyokkal. Majd’ tíz évig jártam utánuk. Életem legszebb tíz éve volt, mert fiatal voltam, és amit megálmodtam gyerekkoromban, azt megkaptam, elértem. Valami szándékuk volt velem az Isteneknek, mert egyengették az utam attól a pillanattól kezdve, ahogy körvonalazódott bennem, hogy szeretnék eljutni Afrikába, és kafferbivaly­ ra vadászni. Mindig velem voltak, fogták a kezem, amikor elindultam a szülői házból 1972-ben, ötven német márkával a zsebemben, és segítettek nap mint nap! Segítettek jó embereket találni Németországban, akik befogadtak, saját gyereküknek tekintettek. Akik szállást, kenyeret és munkát adtak. Igaz barátok voltak. Velük, náluk éltem negyven éven keresztül. Volt úgy, hogy a repülőjegyet utánam küldték, ha elfogyott a pénzem Afrikában, hogy tavaszra hazaérjek, és a nyarat végigdolgozzam. Őszönte pedig mint a vándormadarakat, engem is vitt a viharos északi szél dél felé, Afrikába, hogy ott töltsem a teleket. Fogták akkor is az Istenek a kezem, az első napon, amikor lábamat Afrika földjére tettem, és az első puskalövésemmel egy magányos, öreg bivalybikát ejthettem el, minden bonyodalmak nélkül. Egyben bivalyom halálbőgése, halódó búcsúja az élettől elindított bennem valamit: a felismerést, hogy nem szabad lélektelenül ölni! Csakis érzéssel szabad

551

KAFFERBIVALYOK

vadászni, hogy megmaradjunk EMBERNEK! Felejthetetlen élmény és tanulság volt ez számomra. Azt, hogy vadászhattam Afrikában, nem ingyen kaptam, mert nem nyertem a lottón, vagy egy gazdag nagybácsi egyengette volna sorsomat, hogy mindig pénz legyen a zsebemben. Hanem keményen meg kellett dolgoznom mindenért, amit elértem. Volt úgy, hogy hónapokon, éveken keresztül napi 15–20 órákat dolgoztam. De megérte, mert megkaptam mindazt, amire valaha is vágytam – talán annál sokkal többet is. Nem lettem pénzmilliomos, de az emlékeimben és a szívemben nagyon gazdag vagyok. Nagy szerelmem lett Afrika, benne a kafferbivalyok. Kerestem velük a találkozást, hogy megfigyelhessem életüket, viselkedésüket és vadászhassak rájuk, mert nagy számuk, szaporaságuk megengedi, hogy az ember hasznosítsa az évi szaporulatot. Vadászhattam rájuk, és ezzel megismerhettem magamat is. Talán ez volt a legnagyobb nyereség! Balatonföldvár, 2014. 03. 28. Bozóki László

552