BOZÓKI LÁSZLÓ
KAFFERBIVALYOK LEGENDA ÉS VALÓSÁG
EUJÁGER 2014
Kiadja az EUJÁGER Közhasznú Egyesület Felelős kiadó: Bozóki László elnök Támogatók és segítőink:
Kalfsbeek-Dobóczi Anna Linda Kalfsbeek Harm David Fricska Imre Írta és szerkesztette:
Bozóki László Szaklektor:
Dr. Somfalvi Ervin Címlapfotó:
†Magyar Ferenc
ISBN: 978-963-12-0425-4
Bozóki László EUJÁGER, 8623 Balatonföldvár, Babits M. u. 18. Tel.: 84/342-040 trofeakatalogus.bozoki@t-online.hu www.bozoki-eujaeger.hu Borító és tipográfia:
Hederics László
Nyomta és kötötte a Pethő Nyomda Kft. 2014-ben Felelős vezető: Pethő László ügyvezető
Mottóm: Ötven éve vadászom! Ötven évet szeretnék még! Bozóki László
TARTALOMJEGYZÉK
Bevezető
9
Rendszertani besorolása és életmódja
15
Vadászatának írott történelme és természetes ellenségei
25
A bivalybikák kormeghatározása
35
Szarvformák
45
Vadászterületek
49
A kafferbivaly vadászata régen és ma
69
A jól elhelyezett találat
89
Sebzett vad utánkeresése
105
Dagga Boy’s – támadó bivalyok
113
Halálbőgés
125
Tapasztalatok, megfigyelések
135
Melyik a legveszélyesebb az öt nagyvad közül?
137
Természetrajzi megfigyelések Afrikában
141
Legerősebb kafferbikám és a kafferbivalyok nyomában
157
Bivalyos nap
189
5
KAFFERBIVALYOK
Afrikai vadásznapló
199
Nagy, gonosz és nehéz megállítani
225
Egy hajszálon múlt
239
A bivaly, amelyiknek tizenegy élete volt!
245
Megváltozott idők
253
Portré egy öreg afrikánusról: Jürgen Jösch
265
Az első
275
Vérebvezetékkel Kelet-Afrikában 1978–79
281
Az utolsó merui kafferbikám
319
Afriabacilus és bivalymánia
335
Egy farm Afrikában
359
Ismert trófeák, neves bivalyvadászok
381
Magyar Afrika- és bivalyvadászok
395
Bivalytehenek
415
Afrikai nagyvad vadászatánál használatos fegyverek
421
Bivalyvadászatra alkalmas kaliberek, lövedékek régen és ma
457
Taylor által számított K.O. érték
493
Trófeák kikészítése
497
Trófeák bírálata
501
Kafferbivaly ábrázolása vadászati művészetben
515
6
TARTALOMJEGYZÉK
Kígyókról
525
Ajánlott felszerelés afrikai utazáshoz
539
Nosztalgia
543
Forrásmunkák
547
Fotók
549
Utószó helyett
551
7
Öreg bivalybika
BEVEZETŐ
E
z a könyv jobbára a múlt, és talán egy kicsit a jövő is. Megpróbáltam leírni tapasztalataimat, élményeimet, amelyek a kafferbivalyokhoz és Afrikához kötnek. Ehhez hozzáadtam abból a fellelhető irodalomból és elbeszélésekből azt, amit fontosnak tartottam. Sajnos a legtöbbet tapasztaltak csak nagy nehezen, vagy sohasem fogtak tollat, ezért ez a gyűjtemény is hiányos, nem teljes. De azt hiszem, hogy az összegyűjtött írásokból és tapasztalatokból a jövendő bivalyvadász nyer annyi információt, hogy képet alkosson, és fogalma legyen, hogy milyen is a kafferbivaly vadászata. Az, hogy ő már máshogyan fogja ezt a nagy kalandot átélni, mint mi, az biztos. Mert Afrikában mindig minden máshogyan történik, mint ahogy mi azt előre elképzeltük és szerettük volna! A kafferbivaly veszélyessége legendás, és nem is minden alap nélkül. Az öt veszélyes afrikai nagyvad közül évtizedek óta a bivalynak van a legtöbb áldozata. Ez részben abból adódik, hogy majd minden Afrikába igyekvő vadászik rá. Az afrikai területek urbanizációja ellenére, vagy talán pont ez miatt, a kafferbivalyok száma ma már túltesz minden más veszélyes nagyvadfélén. Beszűkülnek a területek, kisebbek lesznek, de mivel a kafferbivalynak naponta szüksége van vízre, ezért a víz közeli területekre koncentrálódik a sok vad. Ezért aztán úgy érezzük, hogy több a bivaly, mint azelőtt, pedig csak a területek lettek kisebbek. Az orrszarvú a legtöbb afrikai országban már védett, és kihalófélben van a nagyfokú
9
KAFFERBIVALYOK
vadorzás miatt. Az elefánt és oroszlán vadászata olyan drága lett, hogy ezt csak kevesen tudják megengedni maguknak. De a bivalymániának nem csak anyagi okai vannak, mert az egyetlen, az öt veszélyes nagyvad közül, amelyik elejtésének az ára majd mindenki számára elérhető. Mivel manapság, ha valaki Afrikába készül, vagy csak Afrikáról ábrándozik, legfőbb kívánsága szinte mindig így fogalmazódik meg: „Egy kafferbikát mindenképpen szeretnék lőni, a többi ráadás lesz!” Szerencsére nagy száma és szaporasága miatt nem kell attól félni, hogy a „kihalók” vagy a veszélyeztetettek listájára kerül. Valószínű, hogy az öt afrikai veszélyes nagyvad közül a kafferbivaly marad majd az EGYETLEN, amelyre sokáig fogunk még vadászni! Viszont kafferbivalyra vadászni szerintem több mint „csak” vadászni. Sokunk számára ez az „igazi” nagy vadászkaland, amelyet ma még elérhetünk, átélhetünk. Természetesen van, aki az elefántvadászatot tartja a „csúcsnak”! De az elefánt vadászata nem tudja mennyiségben azt adni, mint a bivaly vadászata, mert az elefánt egy hatalmas „egyéniség” amely számomra megtiltja, hogy „többes számban” vadászszak rá! Elefántra éppúgy, mint oroszlánra, csak egyszer vadászik az ember, és egyet lő ma már életében. Mindez persze ízlés dolga. Bivalyra viszont tudnék mindennap vadászni, mert volt úgy, hogy éveken keresztül nem volt más vad számomra, csak a KAFFERBIVALY, amelyre mindennap vadászhattam! A legjobb havi „termésem” öt bivaly volt, ebből négy bika és egy tehén. A többi hónapokban, átlagban 1–3 példányt tudtam elejteni. Azon kívül számomra semmi más vad, talán még csak a vaddisznóvadászat adja ízre azt, amit keresek és találok meg a vadászatban; mert mindkettő vadászata kitartást és kemény hozzáállást kíván úgy fizikailag, mint mentálisan. A kafferbivaly vadászata természetesen nem csak lövésből áll. Annál sokkal többől!
10
BEVEZETŐ
Egy havi „termésem” az öt bivalytrófea
Tervezgetésből, készülődésből, fegyverek és a hozzá való lőszerek kiválogatásából, kipróbálásából. Utazásból, új emberek és tájak megismeréséből, vadászkalandokból és zsákmányolásból. Sajnos sokak számára a valódi természetben való élés nem sokat jelent, mert nem ismerik, és mivel nem ismerik, félnek tőle. Ezért nem is érzik otthon magukat benne. Pedig ahhoz, hogy jó bivalyvadászok legyünk, ugyanúgy, mint a vaddisznónál, ahhoz ott kell élnünk közöttük! Naponta kell járni utánuk, hogy megismerjük szokásaikat, életüket. Ha mindez sikerül, akkor leszünk igazán sikeresek, eredményesek. Egy afrikai vadászat után sokkal tapasztaltabbak, magabiztosabbak leszünk. Nemcsak tájakat fedezünk fel, embereket ismerünk meg, hanem saját magunkat is megismerjük,
11
KAFFERBIVALYOK
ezzel gyenge pontjainkat és erősségeinket. Ez önbizalmat ad. A legszebb az egészben, hogy elértük azt, amiről álmodtunk. Sajnálom azokat a mai fiatalokat, akik a komputer vizuális szemfényvesztésében találják meg azt a „kik”-et, amely „izgalmassá” teszi unalmas életük. Én 15 évesen olvastam azoknak a könyveit, akik 50–100 évvel előttem jártak Afrikában. Ez hozta magával, hogy nem akartam újból felfedezni a Világot, Afrikát, mert arról már lekéstem. De szerettem volna azt átélni, amiről annyit olvastam. Mindez sikerült is! Mivel nem az elmélet, hanem a gyakorlat embere vagyok, szeretnék a jövendő Afrika-vadászoknak inkább pár jótanácsot adni és összefoglalni a saját, és mások által gyűjtött hasznos tapasztalatokat ebben a könyvben, és ezt tovább adni. Ha minden jól sikerül, egy ilyen vadászutazás, amely egy kafferbikának szól, életre szóló vadászélmény lehet. Balatonföldvár, 2012. 10. 25. Bozóki László
12
BEVEZETŐ
Hatalmas testű kafferbika
13
Matuzsálemi korú bivalybika a magas fűben
RENDSZERTANI BESOROLÁSA ÉS ÉLETMÓDJA KAFFERBIVALY (Syncerus caffer caffer) Nem közeli rokona az ázsiai vízbivalynak; eredete máig tisztázatlan. A tulkok nemzetségének (Bovini) egyetlen, Afrikában élő képviselője. Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda) Osztály: Emlősök (Mammalia) Alosztály: Elevenszülők (Theria) Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia) Öregrend: Laurasiatheria Rend: Párosujjú patások (Artiodactyla) Alrend: Kérődzők (Ruminantia) Alrendág: Pecora Család: Tülkösszarvúak (Bovidae) Alcsalád: Tulokformák (Bovinae) Nemzetség: Tulkok (Bovini) Faj: Syncerus caffer (Sparrman, 1779) Nem: Syncerus (Hodgson, 1847) Fűevő kérődző. A száraz füvet is legeli, naponta 40–60 kilogramm a táplálékigénye. Kedvelt élőhelye a sűrű bozóto-
15
KAFFERBIVALYOK
sokkal szabdalt füves szavannák, de mindig a víz közelében. A kafferbivaly alapvetően a késő délutáni óráktól kora reggelig aktív, a nappali hőség idejét a bozót árnyékában hűsölve, kérődzéssel tölti el. Ahol vadásznak rá, ott napközben inkább a fátlan síkon, vagy dombokon pihen, kérődzik, hogy messze ellásson. Sok vízre és – a paraziták, valamint a hőség elleni védekezésül – dagonyázási lehetőségre is szüksége van, naponta legalább egyszer. A házi szarvasmarhával korlátozott sikerrel keresztezték, háziasítani nem sikerült. A bikák fejtetejét-homlokát sisakszerűen borítja a széles (majdnem) összenőtt szarvpáncél, a lefelé, majd ívben fel- és hátrahajló hatalmas szarvak terpesztése a métert is meghaladhatja. A tehenek testtömege és szarva is kisebb, a szarvtövek keskenyek. Szőrzete rövid, koromfekete, később, korosodva szürkésfeketék lesznek. Az idős példányok gyakran lekopaszodnak, palaszürke színűvé válnak. A bivalycsapat egymással halk, mélyhangú „mörcögéssel” állandóan kommunikál, ami csendes időben tompa morajként elég messzire elhallatszik. Kittenberger Kálmán és más híres afrikai vadászírók könyveiből ismert hangadás a halódó bivaly messze hangzó, szarvasmarhaszerű „halálbőgése”, amely segélykérő vészhangot az oroszlánok által lerántott bivaly is hallatja. A kafferbivaly – mint az egyetlen afrikai vadmarhaféle – a többi csülkösvadnál jóval érzékenyebb egy igen veszélyes, ragályos betegségre: a száj- és körömfájásra. Ezért eredeti, természetes élőhelyén kívül más területeken való meghonosítását nem engedélyezik. Viszont a hagyományos élőhelyein legelés közben a házi marhák közé is keverednek, illetve a háziak csatlakoznak néha a kafferbivaly csapathoz. A maszájok „Isten marháinak” hívják a kafferbivalyokat, és ha rajtuk múlna, esténként a saját marháikkal együtt szívesen elhajtanák őket, a tüskés ágakból épített karámjaikba, „bómáikba”.
16
RENDSZERTANI BESOROLÁSA és ÉLETMÓDJA
A bennszülöttek házi marhái együtt legelnek a kafferbivalyokkal
Ha valaki az afrikai nemzeti parkokban lát először kafferbivalyt, az bizony könnyen kiábrándul belőlük. Komoran, kérődzve fekszenek, vagy álldogálnak a vizek körül a térdmagas fűben, vagy az ernyőakácok alatt hűsölnek. Hátukról, fülükből, orrukból nyűvágó seregélyek szedegetik ki a kullancsokat, békés, nyugodt hangulatot varázsolva az afrikai pusztaságba. Hófehér tehéngémek kísérik a csapatot, a felrepülő, vagy felugráló bogarakra vadászva. Időnként még a bivalyok hátára is rátelepednek, igazi szimbiózisban élve velük. Ha ellenség közeledik, a bivalyokat kísérő madarak riadozása, és jelzéseik figyelmeztetik a gazdaállatokat. Különben béke és nyugalom lengedezi körül őket, amely olyan, mint egy szappanbuborék; bármelyik pillanatban szétpattanhat és átmehet egy egész más képbe. A titokzatosság és a kiismerhetetlenség állandóan ott lebeg körülöttük. Megjelenésük impozáns,
17
KAFFERBIVALYOK
ha nem is könnyed. Masszív, mélyfekete színű testük rövid, vaskos, erős lábakon nyugszik. A tehenek egyharmadnyival kisebbek, mint a bikák. Náluk is uralkodó a fekete szőrzet, de fiatalabb állatok lehetnek gesztenyebarnák, a borjak inkább vörösesbarnák. Jól meglehet különböztetni a korcsoportokat egymástól. A kafferbika nem védi meg a tehéncsapatát a többi bikáktól, mint ahogy nem területvédő sem, de a csapatbikák megvívnak egy-egy üzekedő tehén „kegyeiért”. Ez a harc lehet hosszadalmas és nagyon kemény is. Laza családi, vagy inkább csapatszellem uralkodik, ahol az öreg tehenek „mondják meg”, hogy merre vonulnak legelni, és mikor mennek a vízre inni, mert ha nincsenek zavarva ez a mindennapi programjuk.
Kivert bivalybikák
18
RENDSZERTANI BESOROLÁSA és ÉLETMÓDJA
Ha lehet, naponta kétszer isznak a környező vizeken. Nagyon vízigényes vad, de a víz minősége nem mérvadó. Afrika olyan részein ahol nem biztosított a mindennapi ivási lehetőségük, még ha a legeléshez szükséges fű rendelkezésre is áll, nem terjedtek el nagy számban. Öregedő bikák kiválnak a csapatokból és eldugott helyeken egyedül, ketten-hárman, esetleg kisebb bikacsapatot alkotva, nyugalmas, kaszinózó, öreguras életet élnek. Komoran néznek ugyan, de odafekszenek a nemzeti parkok szállodáinak pázsitjára, és nem bántanak senkit. Békésen, kérődzve unatkoznak, mintha rajtuk kívül senki sem volna a világon. Nem így a vadászterületen! Pontosan tudják, hol a nemzeti park és a vadászterület határa. Azon túl óvatosak és meggondoltak. Tudják, hogy a bőrükre megy a játék. Sokkal intelligensebbek, mint azt gondolnánk, vagy kinéznénk belőlük, még ha a „marhafélék” családjába is tartoznak.
SZAPORODÁSA A csorda összetétele nemtől és kortól független. Társas vadfaj, bikák-tehenek-borjak vegyes csapatai akár többszázas létszámúak is lehetnek. A bikák nyolcéves korukban válnak ivaréretté. A tehenek először ötéves korukban, 11,5 hónapos vemhesség után, általában október és április között (az esős évszakban, hogy legyen elég friss fű) egy borjat ellenek.
ELTERJEDÉSE, ÉLETTERE Namíbiai állományai a Dél-Afrikai uralom idején erősen megcsappantak, azonban az északkeleti vadvédelmi területek kialakításával számuk gyorsan helyreállt, amiben jelen-
19
KAFFERBIVALYOK
II. I.
III. I.
Afrika térképe a három fő alfaj elterjedéséről
tős szerepet játszott a botswanai területekről (Chobe, Okavango-delta) való utánpótlás, bevándorlás is. Afrika szerte a természetes élőhelyén a víziló és az oroszlán mellett a bennszülött lakosság leggyakoribb konfliktusforrása a kafferbivaly. A csapatokból kivert, mogorva öreg bikák gyakran a leglehetetlenebb helyeken, kisebb bozótfoltokban, sűrűsé-
20
RENDSZERTANI BESOROLÁSA és ÉLETMÓDJA
gekben verik fel nappali tanyájukat és előfordul, hogy innen kirontva megtámadják a közelben elhaladó gyanútlan bennszülötteket. Mivel az ilyen támadások leggyakoribb áldozatai, sérültjei általában nők és gyerekek, a hatóságok azonnal elrendelik a notórius támadó „Problemtier” vagy „Dagga boy” kilövését.
ALFAJOK � I. Kafferbivaly: Syncerus caffer caffer � II. Szudáni vagy szavanna bivaly: Syncerus caffer aequinoctalis � III. Vörös bivaly: Syncerus caffer nanus Az „igazi” kafferbivaly (Syncerus caffer caffer) megtalálható a dél-afrikai Zuluföldtől Észak-Kenyáig. Angolától DélZairon és Ruandán át egész az Indiai Óceánig. Nagy csapa-
Az „igazi” kafferbivaly (Syncerus caffer caffer)
21
KAFFERBIVALYOK
Szavanna bivaly terítéken (Syncerus caffer aequino-ctalis)
Vörös bivaly (Syncerus caffer nanus)
22
RENDSZERTANI BESOROLÁSA és ÉLETMÓDJA
tokban él Zambiában, Zimbabwében, Namíbia észak-keleti csücskében a Caprivi-Koridorban, Botswanában, Mozambikban, Dél-Afrikában, Kenyában és Tanzániában, a füves és erdős szavannák, síkvidéki és hegyi őserdőkben, egészen fel a bambuszerdők felső határáig. Észak-Kenyától Nyugat-Afrikáig egy széles sávban él a Szaharától délre a szavanna bivaly vagy szudáni bivaly (Syncerus caffer aequinoctalis). Megtalálható Etiópiában, Szomáliában is. Közép- és nyugat-afrika őserdeiben él jóval kisebb alfaja, az őserdei vagy vörös bivaly (Syncerus caffer nanus) amely vörösesbarna szőrzetén kívül abban is különbözik, hogy a bikák homlokán nem található meg a sisakszerű szarvpáncél.
A KAFFERBIVALY SÚLYA Bikák: 550 kg-tól 1000 kg-ig, átlagban 600–800 kg között. Tehenek: 400 kg-tól 750 kg-ig, átlagban 400–600 kg között. Marmagassága: 150 és 180 centiméter között. A kafferbivaly természetes élettartama 25–30 évre tehető.
23
A legvészelyesebb természetes ellenség
VADÁSZATÁNAK ÍROTT TÖRTÉNELME ÉS TERMÉSZETES ELLENSÉGEI
A
z 1870-es évektől vannak adataink az afrikai kaffer bivaly vadászatáról. Akkoriban még több ezres csapatokat figyeltek meg. 1887-ben – a nagy marhavész előtt két évvel – gróf Teleki Sámuel kelet-afrikai expedícióján NguasoNyuki-nál 55 kafferbivalyt ejtett el három hónap alatt a szafári embereinek élelmezésére. Egyes források szerint 1889-ben az olasz hadsereg az abesszíniai háborúk során hurcolta be Afrikába a marhavészt. Más források azt állítják, hogy az angolok hozták a marhavész vírusát Indiából, amikor az onnan származó, a trópusi éghajlathoz jobban alkalmazkodó braham-, vagy zebu marhákat behozták gyarmataikra és tenyészteni kezdték. Sajnos a behurcolt betegség átterjedt egész Afrikára és az akkori hatalmas, többmilliós kafferbivaly-állományt jórészt kipusztította, csak nagyon kevés egyed maradt életben eldugott helyeken. Egyetlen trópusi nagyvad sem csigázza fel úgy a vadászok képzeletét, mint az afrikai kafferbivaly. Ezért érthető, hogy a nagy afrikavadászok, így a volt Német Kelet-Afrika kormányzója von Wissmann és a legendás hírű generális, von Lettow-Vorbeck az 1900-as évek elején a kafferbivaly-trófeát többre becsülték, mint az oroszlán-, elefánt- vagy az orrszarvúét.
25
KAFFERBIVALYOK
Kafferbika nyűvágó seregélyekkel a hátán
Az 1950-es évek végére újra normalizálódott a helyzet, ha nem is állt vissza az a többmilliós állomány, amely előtte volt, de újból vadászhatóvá lett Afrika szerte. Ma hatalmas csapatok élnek a kontinens minden részén, ahol azelőtt honos volt, de messze nem annyi, mint 1889 előtt. Jószerével visszahódították régi életterüket, illetve amelyeket ebből az emberi civilizáció meghagyott számukra. Mint minden más vad élettere, így a kafferbivalyé is nap mint nap csökken. Szó szerint „kihúzzuk a lábuk alól a talajt”! Manapság az emberi civilizáció által elfoglalt területek nyújtják a legnagyobb veszélyt, ami miatt egy nagyszámú vadállomány nem tartható fenn. Ez a tendencia nemhogy megállna, hanem egyre jobban felgyorsul. Az afrikai népesség robbanásszerű növekedése
26
VADÁSZATÁNAK ÍROTT TÖRTÉNELME és TERMÉSZETES ELLENSÉGEI
hozza magával, hogy egyre több az „éhes száj”! A vadorzás hihetetlen méretűvé vált – már amit mi, fehérek, Európából érkezett, trófeára éhes vadászok vadorzásnak nevezünk. El kellene ismernünk, hogy a helyi lakosság számára a saját természeti környezete mindig is a táplálékszerzés alapját jelentette. Ugyanúgy, mint nálunk is, ahol a földtulajdonos magáénak követeli a vadászati jogot, a „bennszülötteknek” is joguk volna ahhoz, hogy a környezetükben előforduló energiaforrások, vagy azok jövedelme, haszna megillessék őket. A „bushmiet” – a „vadhús” – mindig is az afrikai ember alaptáplálkozásához tartozott. Ha valamennyire is értjük a kiszuhaéli-t, akkor megértjük, hogy ebben az afrikai „eszperantó” nyelvben – amelyet jószerint egész Afrika szerte valamilyen változatban beszélik és értik – a „nyama” szó nem csak „vadat” jelent, hanem ez a szó jelöli a „HÚS”-t is! Nem szabadna elferdíteni a dolgokat, és azokat kiszorítani, akiket igazából illetne a környezetük gyümölcse. El kéne fogadnunk, hogy az ott élő embereket is részesíteni kellene a vadászati és idegenforgalmi bevételekből. Így talán jobb, és biztosabb jövője volna az afrikai vadnak. Próbálkozások vannak, hogy a vidéki lakosságé legyen a külföldiek vadászatból befolyt pénzek 75–80 százaléka, mert eddig a fővárosi hivatalnokok lefölözték a bevételek nagy részét. A „Bushfire”, magyarul „Tábortűz” program Zimbabwe és Tanzánia egyes részein kezdi a hatását éreztetni. Ami a Dél-Afrikai Unióban már hagyománynak számít, az sajnos Afrika többi részén még nem természetes. Ugyanis ott a vadászterületek és vadvédelmi területek maguk gazdálkodják ki a fenntartásukhoz szükséges pénzeket. Ha jól gazdálkodnak, akkor ezeken a területeken élő bennszülöttek részesednek a bevételből és a nyereségből, munkahely, vagy bérbeadás formájában. A lakosságot érdekelté kell(ene) tenni abban, hogy ne csak „nyama”-nak, „húsnak”, hanem „vadnak” tekintsék a területükön élő vad-
27
KAFFERBIVALYOK
Nyűvágók tisztogatják a kafferbika fejét
állományt. Sajnos nagyon hosszú, és göröngyös út vezet ahhoz, hogy mindenhol megértsék és elfogadják ezeket a nézeteket. A jövő nagyon kétséges, még ha a kafferbivaly oly alkalmazkodó és civilizációtűrő vadfaj is, kicsi az esélye, hogy létszámuk növekedjen. Ezért aki még jót akar afrikai kafferbivalyra vadászni, az siessen! Az amerikai indiánfőnök, Seatle mondása kívánkozik akaratlanul is ide: „Ha a nagyvadak kihalnak, akkor az emberek is meghalnak... a magánytól!” A II. világháború után meredeken ível fel a vadászok száma, akik Afrikába látogatnak. A vadászati turizmus fellendül.
28
VADÁSZATÁNAK ÍROTT TÖRTÉNELME és TERMÉSZETES ELLENSÉGEI
A légiforgalom és motorizáció Afrikát járhatóvá tette. Először az amerikai vadászok jöttek, és 1960-tól a nyugatnémetek, akiknél a „Wirtschaftswunder”a „Gazdasági csoda” sokaknak megadta a lehetőséget, hogy egy afrikai szafárit megengedjenek maguknak. A forradalmi változást az afrikai vadászatokban a Land Rover, az a terepjáró autó biztosította, amely addig ismeretlen, elzárt vadonokba elvitte és visszahozta utasait. Ezekre az időkre tevődik a legtöbb kapitális trófea megszerzése, amelyek a Rowland Ward és a C.I.C. rekordlistáit vezetik. Ezek adataiból kitűnik, hogy Észak-Tanzániából és Dél-Kenyából származnak az 1,25–1,50 méter terpesztésű, és 35–40 centiméteres homlokpajzsú szarvak. Esetenként előkerültek ilyen nagyméretű trófeák Afrika délebbi részeiről is, de nem olyan nagy számban, mint Kelet-Afrikából.
Land Rover terepjáró
29
KAFFERBIVALYOK
ELLENSÉGEI Érdekességként kell megemlítenem, hogy Afrikában az oroszlánok sokkal kevesebben vannak szám szerint, mint azt gondolnánk, és kb. 800 fűevőre esik egy oroszlán. A kafferbika rendkívül erős állat. Az emberen kívül kevés a természetes ellensége. Az igen hatékony védekezésre képes kafferbivalyt az oroszlán is csak igen „megfontoltan” támadja meg, mivel a bivalycsapat a megtámadott segítségére siet, és az oroszlánt meghátrálásra, vagy éppen egy alkalmas fára kényszeríti. A szán, valamint a subiya törzsbeli bennszülöttek többször is megfigyelték, amint egy oroszlán több órát volt kénytelen a biztonságos magasban „trónolni”, míg a 150–200 bivalyból álló csapat a fa alól végre eltávozott! Ezért aztán leginkább a csapattól elkóborolt borjak vagy a magányos egyedek es-
Oroszlántámadás
30
VADÁSZATÁNAK ÍROTT TÖRTÉNELME és TERMÉSZETES ELLENSÉGEI
nek oroszlánok összehangolt támadásának áldozatául. Az öt afrikai nagyvad egyikeként a kafferbivaly nagy teste ellenére fürge és félelmetes vad hírében áll, amely évente rengeteg embert öklel fel, és öl meg. A víziló mellett elnyerte a legveszélyesebb nagyvad hírnevet. Az oroszlánok ha megtámadnak egy-egy kiszemelt bivalyt, légyen az tehén, vagy bika, nem szempont, hogy öreg és beteg legyen az áldozat. A lényeg, hogy el tudják távolítani a csapattól, nehogy a többi bivaly segítségére siessen a megtámadottnak. Azt csak a természetet nem ismerő emberek hiszik, és beszélik be maguknak, hogy az oroszlánok szelektálnak! Azt az állatot ejtik el, amelyikkel megbírnak, még ha az makkegészséges is! Ilyenkor a bivaly, ha csak nem súlyosan sebzett, nem adja olcsón az életét. A leopárd és a foltos hiéna csak az újszülött borjakat ejti el, de kevesen tudják, hogy a hiénák milyen agresszívek tudnak lenni, és inkább ők azok, akik a sebzett, vagy beteg antilopokat és bivalyokat is legyűrik. Illetve ha nem is bírnak meg a sebzettel, rögtön, élve kezdik ki. Több este meglőtt bivalyomat reggelre volt úgy, hogy felfalták, vagy borzalmasan megcsúfították. Nem vagyok benne biztos, hogy esetleg a nagybeteg bivalyt még nem élve kezdték ki. Minden esetre a bivalytetem körül úgy fel volt dúlva a föld, hogy ott csatározás folyhatott hosszabb ideig. Íme, két kép, ami bizonyítja, hogy milyen fogazattal rendelkeznek, és a beteg állatokat élve kezdik el felfalni, még ha ezen a képen nem is bivalyt marcangol egy hiéna. Az emberek is kiveszik a részüket a bivalyokból. A bennszülöttek lándzsáikkal, mérgezett nyilaikkal, csapdáikkal, a (fehér) vadászok pedig, amióta feltalálták a lőport és az ólomgolyót, azzal ritkítják soraikat. A bivalyoknak pedig nem sok esélyük van a mai nagy kaliberű puskagolyókkal szemben. Néha azért okozhatnak galibát, de sokkal kevesebbet,
31
KAFFERBIVALYOK
Egy hiéna fogazata, és egy élve kikezdett gnúbika a támadójával
mint azt a leírásokban és a pár napot Afrikában járt „vadászírók” meséiben olvashatunk. Ide kívánkozik Bismarck német kancellár örökéletű megállapítása: „Sehol sem hazudnak annyit, mint a választások előtt és a vadászatok után!” Az afrikai veszélyes nagyvaddal is úgy vagyunk valahogyan, mint a nagy fehér cápával. Mindenki retteg tőlük, de évente csak talán tíz ember esik áldozatul Afrika partjai mellett. Viszont a tengerpartokat szegélyező pálmákról leeső kókuszdiók évente 150 embert ütnek agyon! Mégis a cápákat tartja mindenki a legveszélyesebb tengeri ragadozónak.
32
RENDSZERTANI BESOROLÁSA és ÉLETMÓDJA
Oroszlánok a zsákmányukkal
33
Öreg, törött szarvú és valószínűleg fél szemére vak kafferbika
A BIVALYBIKÁK KORMEGHATÁROZÁSA
A
ki még nem vadászott kafferbivalyra, annak minden bika egyforma. A kezdő Afrikavadász csak hosszas szemlélődés és tapasztalat után ismeri fel, hogy mi is áll előtte, mit lát. De nem nagy ördöngösség az egész, ha jól odafigyelünk. A legtöbb kísérő hivatásos vadásznak, ha csak nem iga-
Bika „rudli”!
35
KAFFERBIVALYOK
zi szakember, oly mindegy, hogy milyen bikát lövet oldalba vendégével. Csak az a fontos számára, hogy minél egyszerűbben, bonyodalmak nélkül ejtsék el, és közel legyen az úthoz. Igyekeznek a vendéget lövéshez juttatni, sokszor „kényszerítik” arra, hogy lőjön, mondván, jobb helyzet már nemigen lesz. Így gyakran megesik, hogy fiatal bikát lövetnek agyon, akarattal! Ezért jó vigyázni, és odafigyelni, mert ha már elhagyta golyónk a puskacsövet, akkor fizetni kell, még ha gyatra is a trófea. Pedig, ha van türelmünk és kivárjuk azt a bikát, amire már régóta fáj a fogunk, akkor az eredmény sem marad el. Természetesen az utolsó vadásznapon már nem nagyon válogat az ember. Néhány egyszerű támpont a kormeghatározáshoz:
FIATAL BIKÁK A bivaly 5 éves korára fejlődik ki teljes nagyságúra. Ha az előttünk álló bika szarvai, illetve szarvvégei „becsavarodnak”, tehát erősen befelé kunkorodnak, (crul) és hosszan hegyesednek, esetleg a végükön még egy kis „kunkor” is van, az általában fiatal bika, NE LŐJÜK MEG! A szarvak ugyanis ebben a korban még gyorsabban nőnek, mint ahogy azokat viselője le tudná koptatni. Ilyenkor a szarv még nem érett! Ha jól odafigyelünk, mielőtt lövésre kerülne a sor, akkor megfigyelhetjük, hogy hol fejeződik be a szarusodás a fejtetőn a bázisnál. A fiatal bikáknál ez általában a fülek fölött, ugyanúgy, mint a teheneknél. Ha ehhez még hozzájárul az is, hogy a „feje teteje”, ahol az elszarusodott pajzsnak kellene összeérnie, világos, azon felül még szőrös is, ez a rész vagy a lefőzésnél, vagy a rohasztásnál (macerálás) legnagyobb bánatunkra le fog válni. Akkor az biztos, hogy fiatal, nem lőni való bika volt!
36
A BIVALYBIKÁK KORMEGHATÁROZÁSA
Fiatal bikák
A fiatal bikák testalkata nyúlánk, testük első része valamivel magasabb és masszívabb, míg hátsó részük fiatalosan sovány, vagy karcsúnak tűnik. Fejüket viszonylag magasan hordják. Testük inkább háromszög alakú, hátrafelé keskenyedve, hasuk szinte még nincs, vagy beesett. Fejük és szarvuk nagynak tűnik a testhez viszonyítva. A fiatalabb bikák színe legtöbb esetben mélyfekete, főleg Afrika délebbi részén, többé-kevésbé dús, rövid szőrzettel. Még kevés a sebhely és dörzsölés a vállnál, nyaknál és a medencecsontnál. Ebben a korcsoportban már az egyenlítőtől északra találkozhatunk barnásabb szőrű fiatal bikával, Ugandától és Dél-Szudántól nyugatra viszont már előfordulnak vörösebb szőrűek is. A fiatalabb bikák nagy része még a csapatokban él, tehenek-
37
KAFFERBIVALYOK
kel és borjakkal vegyesen. Szertelenek és játékosak. Bambán, kíváncsian néznek a világba, nem ismerve a veszélyeket. Az oroszlánok ezek közül zsákmányolják a legtöbbet. Szarvuk nem a falra való, főleg nem a minőségre adó, és csakis az öreg bikát kereső vadászéra.
KÖZÉPKORÚAK A középkorú és az érettebb bikák szarvhegyei, ha szemből nézzük őket, legtöbb esetben már felfelé állnak, de mindig akad kivétel. Ez az állapot kb. 7–8 éves kortól kezdődik. A szarv minősége függ még pár „külsőségtől” amelyre figyelni kell: A fejtetőn a szarvképződmény már befejeződött, a pajzs két oldalról majdnem összeér, csak egy kis függőleges szőrös (vagy kopasz), legtöbb esetben világos csík választja el őket egymástól. De van olyan bika, amelyiknek sohasem ér össze a „választéka” viszont mindenhol jól láthatóan határolódik el a kész szarv széle a bőrtől, még ha a szarv lapos pajzsú is. Ez a legfontosabb egy szarv megítélésénél, hogy felismerhetőek a különbségek, mi a szőrös bőr és mi a kész, kemény, érett szaru. A szarvterpesztés ebben a korban, a legtöbb esetben nagyobb, mint a test szélessége, ha szemből nézzük, ezért a szarvak nagynak tűnnek. De vannak nagyon kurtaszarvú egyedek is, amelyeknél sohasem lesz nagyobb a terpesztés. Ilyen előfordulhat északon és délen is, de a délebbi Afrikában általában kisebbek a szarvméretek. A bivalyszarv számtalan variácója figyelhető meg még egy csapaton belül is, amit aztán „szobatudósok” arra használtak fel, hogy számtalan alfajra osztották a kafferbivalyokat. Azonban ez a megállapítás egy idő után nem állta meg a helyét még a tudományban sem.
38
A BIVALYBIKÁK KORMEGHATÁROZÁSA
Középkorú bika, jó szarvterpesztéssel
A középkorú bikák már inkább szürkébbek, ritkább szőrzetűek, de a legtöbbjük még mindig fekete. Fejükön, hátukon, oldalukon és a medencecsont kiálló részein hiányos, kopott lehet a szőrzet, fülük rojtos, beszakadozott. Álluk alatt a lebernyeg már jól látható, de még nem ér el a szájuk hátsó szögletéig. Testformájuk téglalap alakú, masszív, telt izmokkal, ha egészségesek és jó legelőn élnek. Az ilyen bikát meg lehet lőni, jobb már nem lesz, esetleg a homlokpajzs szélesedik, de a terpesztés már nem lesz nagyobb. Ebben a korban a szarv anyaga rugalmas, ezért ritkán lehet látni törtszarvú vagy cserepesen töredezett homlokpajzsú bikát. Ezek közül kerül ki a legtöbb hibátlan és tetszetős szarv, jó trófea lehet belőlük.
39
KAFFERBIVALYOK
ÖREG KAFFERBIKÁK Az öreg bikák szarvvégei kopottak, vagy legtöbb esetben letörtek, töredezettek. De ez sem mindig van így. Nézzék meg az első kenyai bikámnak a szarvát. Egyedül járó, táblás szarvú öreglegény volt, cserepesen töredezett volt már az aránylag keskeny pajzsa, mégis a szarvhegyek szembe állnak egymással és nem felfelé! Igaz, hogy a szarvvégei kopottak. Az egyik, a jobboldali jobban, mint a baloldali. Ezért „jobbkezesnek” mondtuk. De vannak „balkezesek” is. Némelyiknél öregségére nagyon látszik, hogy melyik szarvvégét használta többet. Az idősebb bikák szarvhegyei kúposra kopottak és a normális szarvformánál, kifelé vagy még felfelé állnak a hegyei. Szemből nézve az egész trófea vastag, tömzsi. A terpesztés sokszor kisebb, mint a testszélesség. Ez általában 35–40 inch, ami egy métert jelent a mi mértékegységeink szerint. A „választék” jól látható a fejtetőn, ha van. A homlokpajzs nemritkán cserepesen töredezett, rétegekben hiányos. Viszont az nem szabály, hogyha a homlokpajzs a fejtetőn összeér, akkor a bika már feltétlenül öreg. Van olyan öreg bika, amelynek sohasem volt összenőve a szarvtöve, és van fiatal bika, amelynek összeérnek a szarvtövei. Ilyenkor figyeljük meg a test dimenzióit is, nehogy tévedjünk. Az öreg bikának legtöbb esetben „kosorra” van, és nagy feje. Azon kívül sűrűn előfordul, hogy a nyaka alatti bőr – a lebernyeg – elér egészen az álla elejéig. Jó szempont még az életkorbecslésnél, hogy az öreg bikák teste majdnem mindig kopasz, de lagalább is gyér szőrzetű, palaszürke, főleg a fejen. (Bár láttam koromfekete, dús szőrű, de nagyon lekoptatott szarvú öreg bikát is Dél-Afrikában!) Szemük bedagadt nak tűnik, mogorva, komor, flegmatikus képpel néznek a világba, lógó fejükkel olyanok, mint a reumás öregemberek.
40
A BIVALYBIKÁK KORMEGHATÁROZÁSA
Öreg kafferbika trófeája
Általában egyedül, vagy ketten-hárman járnak, ifjúkori barátaikkal, elhúzódva a nagyszámú asszonynéptől és a zajos gyerekseregtől. Van úgy, ez azért ritkábban történik meg a bivalyoknál, inkább elefántoknál és orrszarvúknál lehet megfigyelni, hogy egy-egy öreg bivalybika egy fiatalabb bikát, „aszkárit” (őrt, vagy adjutánst) választ maga mellé társnak. Ezért vigyázni kell, ha két-három kafferbika van egy kis csapatban, hogy melyiket, vagy melyikeket lőjük meg, mert esetleg megkeseredhet a szánk íze, ha egy ilyen mesterdupla összejön, és az egyik terítéken fekvő bikánk egy tejfeles szájú, kunkori szarvú siheder. Igazán öregnek – ugyanúgy, mint a szarvasok között – a 15 év fölötti bikák számítanak. Egy kafferbika jobb körülmények között 25–30 évig is elél, feltéve, ha az oroszlánok találnak könnyebben elejthető zsákmányt, vagy egy fekete vadász lándzsája, mérgezett nyílhegye, esetleg egy fehérbőrű vadász nagy kaliberű golyója idő előtt utat talál a bordák között, megpecsételve a remete sorsát. Nagyon öreg bikák szarvai simára csiszoltak. Sokszor
41
KAFFERBIVALYOK
hiányzik róluk minden kis rücsök, bemélyedés, rovátka. Csillogóan fényesek, ha tiszták. Az ilyen öreg legények már sokkal többet koptatják a szarvukat, mint amennyit az évente nő. Ezért azok elkezdenek fogyni, míg végül a csupasz homlokpajzs – szárak nélkül – marad csak öregkori fejdísznek.
Az ősöreg bika már letördelte és koptatta szarvait, így csak a „sisakja” maradt meg boldog elejtőjének
42
A BIVALYBIKÁK KORMEGHATÁROZÁSA
43
Jó terpesztésű, ideális szarvforma
SZARVFORMÁK Két alaptípus van a szarvak között:
A SZÉTÁLLÓ SZARV Látványosabb, amikor a szarvak kis esés után, majdnem vízszintesen, oldalra messze kihajlanak, táblásan „szétállóak” és a végükön kis (vagy nagy) félkörrel felfelé hajlanak és hegyesednek. Ezeknél a bikáknál a homlokpajzs legtöbb esetben elég lapos és esetenként keskeny, ennek ellenére nagyon jól mutatnak, mert nagy a terpesztésük.
Tyson 62 ¾” táblásan szétálló szarvával
45
KAFFERBIVALYOK
A NAGYCSAVARODÁSÚ SZARVAT VISELŐK A másik gyakori szarvforma, amely nem olyan látványos, a „nagycsavarodású” amikor a homlokpajzs erőteljes és sisakszerűen két „fél dinnyéből” áll. Ilyenkor a szarvak a fejtetőről a fülek fölött lefelé hajlanak, szinte lefolynak, (copfosan), majd nagy ívben visszafordulnak, felfelé és befelé, esetleg még hátrafelé is kunkorodnak. Az ilyen szarvformájú bikák, ha megöregednek, a szarvhegyüket lekoptatva, pajzsukat fényesre csiszolva igazi csemegék lesznek. Sajnos csak kevés van belőlük. Az igaz, hogy az ilyen szarvak nem olyan látványosak és a külső terpesztésük is kisebb, mint a „szétál-
Nagycsavarodású szarvforma
46
SZARVFORMÁK
Kiváló „boss”, rövid szárakkal
ló” szarvúaké, de sok esetben a szarvélen mért hosszúság nagyobb, mint a szétálló szarvúaknál. Ezért is változtatták meg a régebbi, egyoldalúan csak a külső terpesztésre alapuló mérést a Rowland Ward felméréseknél, és ma már külön mérik a homlok feletti szarvéleken a hosszúságot is. Természetesen külön-külön, mindegyik szarvat, és nem úgy, mint SCI képletnél, ahol a két szarv közti „levegőt” is hozzámérik!
47
Kafferbika tehéngémmel a hátán
VADÁSZTERÜLETEK
A
z úticél kiválasztása nem egyszerű dolog. A sok színes ajánlat közül természetesen olyan helyet kell keresni, ahol van is kafferbivaly. Erre legalkalmasabbak Afrika keleti és déli részének területei. A sikerrel leginkább kecsegtető országok az eddigi trófealisták szerinti sorrendben: Tanzánia, Kenya (itt sajnos 1977 óta tilos nagyvadra vadászni), Zambia, Zimbabwe, Botswana és Namíbia észak-keleti csücske. Az utóbbi években a polgárháború miatt kevés adat van Mozambikból, de lassan beindul ott is a külföldiek vadásztatása. A Dél-Afrikai Unióban az ország keleti és északi oldalán fordul elő kafferbivaly, főleg nagyobb kiterjedésű vadászfarmokon. Ezen kívül elvileg még további hét országban lehetne kafferbivalyra vadászni, de ott a politikai és gazdasági körülmények miatt esetenként nehézségekbe ütközik a vadászat lebonyolítása. Az ajánlatokat mérlegelve, nehéz dönteni, de nem mindig a legdrágább a legjobb, és a legolcsóbb a legrosszabb. Mindenesetre Tanzánia és Zimbabwe adja ma számban és jó minőségben a legtöbb trófeát. Azonban a legjobb szarvak Tanzániából és Kenyából származnak.
49
KAFFERBIVALYOK
A Mount Kenya havas csúcsai
50
VADÁSZTERÜLETEK
ÉSZAK KENYA, TANA FOLYÓIG Az egyre több kiépített út sokszázezer hektárnyi „üres” területet szel keresztül, és az útpadka túlsó oldalán még ma is az eredeti Afrika található, minden varázsával és vadságával együtt. Kenya még ma is a vadászok paradicsoma lehetne, ha nem tiltották volna be a vadászatot 1977-ben. A magas fennsíkon a szavannák változatossága lenyűgöző. Hegyek, dombok, völgyek, síkságok váltogatják egymást, emberi szemet és szívet gyönyörködtető változatossággal. Galériaerdők, vízmosások, nádasok, kisebb mocsarak, lekopott sziklaszirtek, gömbölyded sziklakopják teszik még érdekesebbé, változatosabbá a füves síkságot. Afrika még ma is vad és „műveletlen”, mert hatalmas területekről van itt szó, amit az ember nem kerítette teljesen a hatalmába, és remélhetőleg nem is fog, mert kevés az évi csapadék, hogy nagyüzemileg tudja hasznosítani ezeket a területeket.
Tábori csendélet. Néha a sátrakig jöttek a kafferbivalyok, és más vad is
Esős évszakban, megfelelő magas páratartalom mellett némelyik fűfajta naponta 8–15 centimétert is tud nőni. Az afrikai füvek sok fajtája nagyon gazdag tápanyagokban, és fehérjében. Ez a titka a nagyszámú kérődző antilop és zeb-
51
KAFFERBIVALYOK
racsapatok feltűnésének, vándorlásának. Ezért követik, az esőpásztázta sávokat, amelyek évente változnak, mint ahogy a szavanna is naponta változik. A többmilliós vadállomány sokszor 1500 kilométert is vándorol a jó legelőket keresve. Ahol ma hatalmas csapatok legeltek, másnap már alig látunk pár antilopot, vagy gazellát. A kafferbivaly nem vándorol, mint a gnúk és a zebrák nagy része, illetve csak addig követi az esőtől felfrissült területeket, amíg a közelében vizet talál. Mivel mindennap innia kell, nem távolodik el megszokott legelőitől. A szavannák a sok fűevő kérődzőn kívül még gazdag életteret nyújtanak a sokszínű bogár- és rovarvilágnak, pillangóknak, sáskáknak, ami aztán magával hozza, hogy nagyon sok madárfaj jelenik meg, amelyek a rovarokból, hernyókból élnek. A legérdekesebb, hogy a legtöbb füvet a termiták (termeszhangyák) „legelik le”! Az évi növekedés kétharmad részét ők fogyasztják el, többet, mint az összes fűevő kérődző együttvéve, beleértve az elefántokat, zebrákat, bivalyokat, antilopokat és gazellákat! Ki gondolta volna? A Kenya-hegy alját borító sötétzöld vegetációt elhagyva északi irányban, a táj laposabb és szárazabb lesz. Ezzel együtt ritkulnak az erdők, majd lassan átváltozik a táj. A buja esőerdőket elhagyva kerítésekkel védett nagykiterjedésű kukorica- és gabonaföldek sorakoznak az út mellett. Amíg eső áztatja a hegy oldalát, addig tart ez a sötétzöld gyűrű, amely, amint lejjebb érünk a völgyekbe, átváltozik ernyőakácokkal egyre sűrűbben megszórt szárazfüvű szavannává. A dohány- és kávéfarmok elhagyása után megváltozik a táj. Vadabb, de eredetibb lesz, mert eltűnnek a kerítések, és a vad ősi beidegződés alapján arra vonul, amerre élelmet, vizet és rejtőzködést talál. Ahogy ritkulnak az erdők és a bozótosok, egyre több vadat lát az ember. Mindenfelé zebrák, antilopok, zsiráfok, és Thomzon gazellák csapatai színesítik
52
VADÁSZTERÜLETEK
Kenya térképe
a tájat. Első látásra paradicsomi állapotok egy vadász számára, főleg ha sátrát is felverheti egy ilyen területen és hetekig, akár hónapokig nap mint nap figyelheti a vadon életét. Az ilyen szavannán álom vadászni, cserkelgetve vándorolni, és a természetet eredeti, mondhatnánk ősi állapotában átél-
53
KAFFERBIVALYOK
ni, megfigyelni. Egyik másik távoli dombon, az ernyőakácok alatt kafferbivalyok kis csapatai hűsölnek. Ez a jellegtelen, félig szavannás, félig sivatagos igazi afrikai táj felhúzódik egész Dél-Szudánig, valamikor gazdag vadászati lehetőségeket biztosítva. Ma már sajnos egyre kevesebb ott is a vad, amelyet a bennszülött lakosság géppisztollyal, hurkolással és csapdázással ritkít.
SELOUS (EJTSD: SZÖLOUSZ) ÉS KILOMBERO (TANZÁNIA) „Az elfelejtett földi paradicsom!” Talán így kellene jellemezni ezt a csodálatos, vadban gazdag, emberi településektől mentes, hatalmas területet. Nevét a nagy természetkutató, -ismerő vadászról, Frederick Cortney Selous-ról (élt 1851–1917) kapta, aki mint angol kapitány a németek elleni harcban 1917. Január 4-én, Beho Beho körüli harcokban esett el. A SELOUS vadvédelmi terület, amely státusza megengedi, hogy a vadállományt tervezett módon gazdaságosan, fotószafárik szervezésével és vadászattal hasznosítsa. Dar es Salam-tól 200 kilométerre, dél-nyugati irányba terül el a Refuji folyó két partján. A vadászok mellet még évente ötezer fotós turista is felkeresi a Selous-t. Területe 50.000 km2. A Refuji folyó álmosan kanyarog keresztül a nagy síkságon, megpihenve a nagy számú mocsarakban, kiöntésekben, holtágakban, melyek az esős évszakban több kilométer szélességben víz alatt állnak. 1982 óta a Világörökség része. A színes és gazdag vadvilágot még 440 madárfaj is gazdagítja. Valamikor 5000 orrszarvú élt itt! Ma jó, ha 150 példányt hagytak meg a vadorzók! Még 800 ezer antilop, zebra, zsiráf, elefánt egészí-
54
VADÁSZTERÜLETEK
Selous színes térképe
55
KAFFERBIVALYOK
Paradicsomi állapotok a Kilombero folyó partján
ti ki ezt a paradicsomi képet. A vadvédelmi terület 130 ezer bivaly hazája, a mellette elterülő Kilombero vadrezervátumban további 50 ezer bivaly várja a vadászokat. Meglátogatni és vadászni csak júliustól novemberig lehet, mert utána, az esős évszakban járhatatlan ez a hatalmas terület. Folyói tele vannak krokodilokkal és vízilovakkal. Nagy sörényű oroszlánok és nagy agyarú elefántok várják a látogatókat. Az UNESCO és német szakemberek segítségével a vadállomány ésszerű vadászatával megoldották, hogy bevé-
56
VADÁSZTERÜLETEK
F. C. Selous röviddel a halála előtt 1917. január 4-én, Beho Beho-nál
tel legyen ebből, amelyből biztosított a terület védelme és az ott dolgozók bére. Aki megteheti, és eljut ebbe a földi paradicsomba, amíg él, nem felejti el az ott töltött napokat. Holdvilágos éjszakákon, amikor nem tudok aludni, sokat forgolódva, gondolataim ott járnak. Számomra ez az igazi AFRIKA!
57
KAFFERBIVALYOK
A Meru hegy távoli látképe
MOUNT MERU (TANZÁNIA) Majd két évet töltöttem a Meru lankáin vándorolva, kutatva, dolgozva és vadat figyelve, vadászva. Nagyszerű alkalmat kaptam a jó sorsomtól, hogy az esős őserdőben élő „hegyi” vadat megfigyeljem. A megfigyelést azért említem, mert Afrikában legtöbb esetben autózik a vendég, hogy minél „többet lásson”. Pedig megfigyelni a vadat inkább lehet magas-, vagy
58
VADÁSZTERÜLETEK
Tanzánia térképe a Vadvédelmi területekkel és a Nemzeti Parkokkal
földi lesekről. Ebből pedig a Merun volt bőven. A 25 ezer hektáros területen, aminek talán a harmada volt jól kiépítve, 80 magas-, és földi lesünk volt. Talán csak az oroszlán hiányzik az esős őserdőből, de el tudom képzelni, hogy amikor még nagyobb számban élt ez a nagyragadozó macska, akkor a Merun is honos volt. Antilopjai közül csak az erdei bóbitás antilopok több fajtája volt a szembetűnő, amelyeket a síkságon már nem lehet megtalálni, így a vörös és szürke duiker, dik-dik és a masszái bush-
59
KAFFERBIVALYOK
Embereink által, fára épített afrikai magasles
bock. Sem klippspringert, sem hegyi nádi bakot nem láttam ott tartózkodásom alatt a hegyen. A kafferbivalyok is inkább kisebbek voltak, mint a lenti síkságon. Csak egyszer láttam egy éjszakai ellenőrző körúton, a terepjáróm fényszórójától megvilágítva (sajnos többet nem találkoztam vele, pedig sokat jártunk utána), egy hatalmas testű és szarvú kafferbikát. Akkora volt, hogy azóta is csak képeken láttam hasonlót. Élővel pedig csak a Manyara tó partján találkoztam, a Nemzeti Parkban, aminek környékén tudvalevően a legnagyobb testű és szarvú példányok teremnek.
60
VADÁSZTERÜLETEK
Zimbabwe térképe
DANDE ÉS ZAMBÉZI FOLYÓ PARTVIDÉKE (ZIMBABWE) Két ízben, 1985-ben és 1989-ben jártam Zimbabwében. Első utamon Zimbabwe déli részein a vadásztam, a Buby folyó környéki nagykiterjedésű farmokon. Kafferbivalyokkal nem találkoztunk, igaz, nem is azok vadászatára indultunk fotós társammal, hanem fekete lóantilopot, krokodilt és vízilovat szerettem volna zsákmányolni. Utóbbiakat sikerült is, kivéve a fekete lóantilopot, amelynek egy jó szarvú példányát csak később, 1989-ben, második utamon sikerült teljesen vélet-
61
KAFFERBIVALYOK
Öreg bivalybika a víz szélén
62
VADÁSZTERÜLETEK
Kafferbivalyok tehéngémekkel a Zambézi partján
lenül a Zambézitöl nem messze begyűjtenem. Itt viszont már találkoztam kafferbivallyal. Méghozzá, nem is kis számban. Amíg Dél-Zimbabwe száraz bozótosában alig lehet megtalálni a bivalyt, addig a Zambézi mentén mindenhol nagy számban fordul elő, és délutánonként, vagy reggelente elhagyva a ligetes mopáne erdőket, hosszú sorokban húznak a folyóra inni. Egy-egy magasabb sziklafal tetején ülve naphosszat, jól lehetett szemrevételezni a tájat, megfigyelni a vadat. Ha nagyobb porfelhő közeledett a folyó felé, azok vagy elefánt-, vagy bivalycsapatok voltak. „Közeledési kísérleteinket” ennek megfelelően intéztük. Sajnos, nagyon nehéz volt belopni a csapatokat a nagy szárazság miatt, mert ahol még volt vegetáció, az nagyon hangosan zörgött, ahol meg már elszáradt minden bokor, és lehullatták a leveleiket a fák, ott még nehezebb volt lövési távolságra belopni a szemes csapatokat. Ilyenkor
63
KAFFERBIVALYOK
általában a hajnali nyomokat kerestük, és nappali tanyájukra követtük a kivert bikákat. Hosszas és fáradságos cserkelések után jutottunk csak a keresettek közelébe, és sikerült egy jó bikát, valamit oroszláncsaléteknek egy magányos öreg tehenet elejtenem. Természetesen ezek a vadászatok mindig a száraz időszakban ajánlhatóak a Zambézi partján. Mert ha beköszönt az esős évszak, egyrészt a vad talál mindenhol ivóvizet, és nem nagyon fogja felkeresni a nagy folyót. Másrészt az utak olyan sárosak lesznek, hogy sok helyen nem lehet gépkocsival közlekedni, még ha Zimbabwe nagyobb része vulkanikus talajú is, és a víz rögtön elszivárog, de azért vannak helyek, ahol nem szívesen ragadnék bent, akár több hétre is a „vendégmarasztaló” vörös agyagba. Továbbá, ahogy egy hétig esik az eső, utána olyan gyorsan „bezöldül” minden, hogy a sűrű mopáne erdőkben nagyon nehéz bivalyra vadászni. Mégis, én az esős évszak kezdetén voltam sikeres, és teljesen véletlenül sikerült egy jó szarvú fekete lóantilop bikát zsákmányolnom. Ezzel egy nagy vágyam megint beteljesült, mert legalább öt szafárit szerveztem a megszerzésére, mégsem sikerült egy jobb, de főleg öreg bikát még csak meglátnom sem. Ezért aztán „tiszta puskacsővel” tértem haza, mert nem vitt rá a lélek, hogy egy „csutka szarvú” sihedert meglőjek, pedig hivatásos vadászkollégáim ugyancsak lövésre noszogattak. Ez olyan valami, mintha azt ajánlgatnák valakinek itthon, hogy lője meg a kétéves, hatos agancsú őzbakokat. Tehát, ha valaki Zimbabwébe jut el, és kafferbivalyra szeretne vadászni, annak melegen ajánlom az északi részeket, a Zambézi folyó zimbabwei egész szakaszán, ide értve a Kariba tó partját, és a Viktória vízeséstől délre elterülő Hawange Nemzeti Park környékét, ahol kedvére kivadászhatja magát mindenki, aki kafferbivalyt és jó szarvú fekete lóantilopot akar zsákmányolni.
64
VADÁSZTERÜLETEK
Bivalybika az Okavango mocsarakban
OKAVANGO MOCSARAK (BOTSWANA) Aki valami különlegesre vágyik, és megvan hozzá az aprópénze is, annak ajánlanám az Okavango mocsarakat, de minden más helyet, ahol az afrikai vadonban nagyobb men�-
65
KAFFERBIVALYOK
nyiségű víz található. Annak partján biztosan találkozni fog bivalyokkal. Légyen az kafferbivaly, kongói vörös bivaly, vagy szudáni szavanna bivaly. Mindezek területek közül talán a legszebb, és legérdekesebb az Okavango mocsarakban való vadászat. Nehéz leírni, hogy mit érez az ember, ha meglátja az apró, imbolygó bush-repülőből, amikor Dél-Afrikából, vagy Namíbiából közeledve, egyszer csak a Kalahári sivatagban megcsillan a víz. Majd közelebb érve, kitárulkozik egy folyó zöldellő deltája, melynek fehéredő erei olyanok, mint amilyenek az emberben szaladnak végig, vérrel és ezzel együtt élettel látva el a testet. Mert Afrikát is a folyói, tavai tartják életben, ahol a víz még nagyobb kincs, mint bárhol a világon. A homok sárga és a vörös színét felváltja a zöld, a kopárságot az élet. Az Okavango folyó valahol északon, Angolában ered, és az esős évszak hatalmas víztömegeinek egy részét szállítja délnek, a Kongó lapály déli részéről. Szinte megmagyarázhatatlan, de ma már tudjuk, hogy az Okavango folyó, a sivatag alatti vízzáró kőzettől vezetve, az Indiai Óceánba szállítja, nagyon lassan azt a vizet, ami a pár hónap alatt az Okavango mocsarakból nem párolog el az erős napfény hatására. Csodálatos, igazi afrikai tájba ereszkedik a gépünk, elzárva a világtól, civilizációtól. Mégis, úgy érezzük, mintha hazajöttünk volna. Paradicsomi táj, paradicsomi állapotok. Én legalábbis így éreztem magam, amikor meglátogathattam ezt a csodás világot. Itt még AFRIKA „igazi”! Vize olyan tiszta, hogy akár inni is lehetne belőle, mert a homok olyan jól megszűri. Minden esetre óvom ettől európai vendégeinket, vadászainkat, mert az afrikai vízhez nincs hozzászokva sem a bélflóránk, sem az immunrendszerünk. Borzalmas hasmenést kapunk ezektől a vizektől, ha csak fogat mosunk is vele. Ezzel szemben fekete kísérőink „natúr” fogyasztják, és semmi bajuk nem lesz tőle.
66
VADÁSZTERÜLETEK
Hatalmas elefánt-, és bivalycsapatok élnek a Delta területén, a régi és hamisíthatatlan Afrikát idézve. Vadászni nem mindenhol lehet, mert a terület legnagyobb része Nemzeti Park. A kafferbivaly és más nagyvad vadászata talán egész Afrikában itt a legdrágább, mert a Botswana úgy rendezkedett be, Tanzániával és más kelet-afrikai országgal ellentétben, hogy inkább kevesebb vendég jöjjön, de az fizesse meg az első osztályú, vagy inkább legfelsőbb kategóriájú kiszolgálást, mint nagyobb turistatömegek szállják meg az országot. Ezzel a koncepcióval próbálják megmenteni országuk eredetiségét – ami talán sikerül is.
Az Okavango deltája
67
Bivalybikák a víznél
A KAFFERBIVALY VADÁSZATA RÉGEN ÉS MA AMIKOR AZ ORRSZARVÚ VADÁSZATA MÉG SPORT VOLT...
A
hírneves vadász és Afrika-felfedezô, Sir Samuel Baker 4-es kaliberû (26,7 mm csôátmérôjû), 10 kilogrammos puskájából 120 grammnyi gömbölyû ólomgolyót pumpált áldozataiba. Szeretettel csak „Little Baby”-nek, „Kis Babának” becézte puskáját. Arab kísérôi inkább találóan „Jenna al Mootfah” az „Ágyú Gyermekének” nevezték a tekintélyt követelô fegyvert. A 19. század végén az angol vadászfegyverek gyártása nagy ütemben folyt. A gyarmatokon, Afrikában és Indiában ezerszámra használták a ma már jórészt csak múzeumokban található puskákat és korabeli lôszereket. „Minden sportembernek, aki Afrikában akar vadászni, azt ajánlom, hogy olyan felszereltségre tegyen szert, amely a veszélyes nagyvadra elégséges hatású. A nagysúlyú lövedékeknek átütôereje legyen, hogy az esetleg támadó vadat megállítsa és megölje. Ne legyen senki abban a hitben, hogy egy .450-es Express lövedéke minden esetben elégséges. Természetesen lehet a .450-es, vagy .500-as Express-szel veszélyes nagyvadat elejteni, több ismert és tapasztalt vadász használja
69
KAFFERBIVALYOK
ezeket. Minden esetre kezdô Afrika-vadászoknak ajánlom a nagyobb kalibereket, amelyekkel a ma már nagy tapasztalatúak is kezdtek vadászni.” Ezt ajánlotta F. J. Jackson, az akkori Kenya-gyarmat kormányzója az 1894-ben megjelent nagy sikerû „Big Game Shooting” „A veszélyes nagyvad vadászata” címû, angol nyelvû könyvében. Majd így folytatja: „Felszerelésemben, amely teljes mértékben kielégített, a következô fegyvereket használtam: 1. Egy egycsövû golyós fegyver, kalibere 4-es (26,7 mm) amely 21 pound-ot (9,5 kg) súlyú és 50, 100, 150 yardra volt belôve. Tölténye 12 Dram (21,3 gramm) fekete, füstös lôporral volt töltve és 1510 Grain (100 gramm)! ólomgolyót lôtt ki! 2. Egy duplagolyós 8 Gauges (21,2 mm) kaliberben, amely 15 pound-ot (6,8 kg) nyomott és ugyanúgy, mint a fenti egycsövû 50, 100, 150, yardra volt belôve. Töltényei 12 Dram feketelôporral és 1092 Grain (71 gramm) gömbölyû ólomgolyóval volt ellátva. 3. Egy második duplagolyós, .500-as Express kaliberekkel, (12,7 mm) 100 és 200 yardra belôve”. (A fordító megjegyzése: ezekbe, a fegyverekbe mind fekete lôporral töltött töltények voltak. De már hátulról, rézhüvelybe összeszerelt töltényt töltöttek be a billenô csövekbe. Az ilyen nagyméretû töltények különös hatással vannak még ma is a vadászokra. Látványuk hatásosabbnak tûnik, mint a papírra vetett teljesítményük, amelyek mai szemmel is figyelemre méltóak, de mégis messze elmaradnak a mai nitrocellulóz alapú füstnélküli lôportól! 1880-ig Afrikában és Indiában kimondottan ilyen kaliberû fegyvereket használtak.)
70
A KAFFERBIVALY VADÁSZATA RÉGEN ÉS MA
.700-as kaliberű, (17,89 mm) fekete lőporos, már központi gyújtású töltény (mellette egy 8×57JS kaliberű)
A hátultöltôs golyós fegyverek megjelenésével, amelyekbe már gyengén füstös (Cordite) lôport és jobb minôségû, huzagolt golyóscsöveket használtak, jobbak lettek a teljesítmények. A régebbi, simacsövû „ágyúkat” 4-es, 8-as, 10-es és 12-es (mai sörétes kaliberekben 26,7–18,4 mm) 1880 után lassan felváltották a .450-tôl a .600-as huzagolt csövû, golyós „közép kaliberek” (11,6–14,6 mm). A tapasztaltabb nagyvadvadászok még tovább mentek, és megbíztak a .375tôl a .450-esig a „kisebb” (9,52–12,3 mm-es) kaliberekben is. Természetesen, amit az 1800-as évek végén „kisebb” kalibereknek neveztek, azok a mai napig is minden tölténygyûjtemény legimpozánsabb darabjai. Ezek lövedékei még tömör ólomgolyó, vörösréz, vagy nikkel köpenyek nélkül.
71
KAFFERBIVALYOK
11,15×60R Mauser kaliberű, kakasos duplagolyós, füstös lőporú töltényeivel, amelyek ólomlövedékeire papírt tekertek, hogy minél kisebb legyen az ólom lerakódása a huzagokban
Hogy a csövek mély huzagjai ne olyan hamar töltôdjenek fel a puha ólommal, valamint a lövedék és a csô közötti súrlódást csökkentsék, továbbá, hogy az elszökô gázokat megfogják, méhviaszos papírba, vagy faggyús vászonba csavarva lettek betöltve. Az ipari forradalom fejlôdése hozta magával, hogy hamarosan áttértek a kevésbé füstös, spagettira emlékeztetô hosszúszálú „Cordite” lôporral, és késôbb „Nitro-Express”, füstnélküli lôporral töltött, valamint az acél- és vörösréz burkolatú teljes és részleges köpenyû lövedékekre. Az 1900-as évszázad elején fôleg az angol Eley és Kynoch cégek állították elô a töltényeket. Természetes, hogy ilyen kaliberû puskák használatánál azt hinnénk, hogy semmi esélye sincs egy bivalybikának, a rá vadászóval szemben. Per-
72
A KAFFERBIVALY VADÁSZATA RÉGEN ÉS MA
sze azért még ott van a legbizonytalanabb faktor: „az ember”, amely nem gép, mert érzékszervei, érzései és „idegei” vannak. Amelyek néha felmondják a szolgálatot, de a legfontosabb, hogy az adrenalin-háztartását nem minden puskaforgató tudja ellenôrzött szinten tartani. Ilyenkor felborulhat minden, és hiába van a kezében a legcsodálatosabb, kézzel készített duplagolyós, ha az illetô abban a pillanatban, amikor használnia kellene ezt, azt sem tudja, hogy fiú-e, vagy lány? Tehát, hiába van az, hogy szeretne elérni, megkapni valamit, amire kisfiú kora óta epekedett, a megszerzés pillanatában összedôl a kártyavár, mert elôtte, odahaza nem készült fel egy ilyen nagy feladatra, sem testileg, sem lelkileg, mentálisan. Magyarul: a valóság egészen más, sokkal durvább, kegyetlenebb, és fôleg ismeretlen, mint amit szépen kifestett a lelki kifestô könyvében megalkotott álmatlan éjszakáin. Egy felmérés bizonyítja, hogy az európai és amerikai vadászok 10%-a komolyan érdeklôdik a kefferbivaly vadászata iránt! Vadászatuk színes, izgalmas és fôleg nem veszélytelen! A bivaly elôfordulása változatos, mivel megtalálhatók a kietlen, rövid füvû szavannákon, a folyópartok galériaerdeiben és a hegyi – esôs – ôserdôk magasabb régióiban is, mindenhol, ahol füvet és vizet találnak. Az igaz, hogy szerintem – és ez nem csak az én szerény véleményem – a szavannán elejtett bivalybika annyi élményt nyújt, mintha az otthoni, falusi legelôn egy szarvasmarhát oldalba lônék! De vadászatuk a nádas-sásos mocsarakban, folyóparti galériaerdôkben, vagy a bokros, hegyi területeken és az esôs ôserdôkben a „legegészebb férfit” kívánó feladat. Itt ugyanis a nagy takarás és a vegetáció miatt legtöbbször közelre, néha túl közelre kerülhetünk hozzájuk. Félni azért nem kell, de tartani tôlük és fôleg tisztelni ôket, azt igen! Szerény tapasztalataim és véleményem szerint a kafferbivaly messze nem olyan gonosz, mint a híre! Ok nélkül rit-
73
KAFFERBIVALYOK
Húsvadászok trófeái a múlt század végéről
kán támad. Habár ha egy bika beteg, vagy sebzett, bizony rossz néven veszi, ha fájdalmai közben zaklatják. De melyik élôlény nem így viselkedik, ha sarokba szorítva érzi magát? Az is különbözô, és felfogás kérdése, hogy mi a „sarok” és mi a „szorítás”? Minden nézôpont kérdése! Megboldogult öreg barátom, Magyar Jóska, Isten nyugosztalja, mesélte, hogy egy bika megtámadta, miután a kísért
74
A KAFFERBIVALY VADÁSZATA RÉGEN ÉS MA
vendége több lövést tett rá. Sikerült egy fa mögé ugrania, de a bika a fa körül kezdte kergetni ôt. Amint fogta a fát, a bika meglátta a kezét és a szarvával odavágott. El is találta úgy, hogy középsô ujját amputálni kellett. De az ütés után sikerült felmásznia a fára. Amikor a bika ezt látta, mérgében elkezdte harapdálni a fa kérgét! De ez sem van mindig így. Számtalanszor könyörögtem már magamban, hogy az általam, vagy a vendégem által meglôtt és súlyosan sebzett megálljon! „Férfi legyen a talpán” és nekünk forduljon, hogy legyen már vége a keserves bújócskázásnak a füllesztôen forró ôserdôben. Mert ez a szép a bivaly vadászatában, hogy sokminden kiszámíthatatlan körülötte. Ezért izgalmas, és talán ezért járunk utánuk annyit! (Olyan, mint egy szépasszony!) Természetesen, aki csak egy-két alkalommal vadászik kafferbivalyra, azt nem valószínû, hogy az elsô útjába kerülô fel is fogja öklelni. Sôt biztos, hogy nem! Ám, ha sokat járunk utánuk, akkor az megeshet, mint azzal a bizonyos korsóval, meg a kúttal, meg a vízhordó lánykával! A bivalyvadászathoz nyugalom és türelem kell. Nagyon sok türelem! Szemlélôdve, idôt hagyva, sokkal többet érünk el, mintha ide-oda futkároznánk. A bivalyvadászat a legritkább esetben autós vadászat. Legtöbb esetben a hajnali nyomokat keressük, és azokat követjük lopakodva, amíg utol nem érjük a csapatot. Személy szerint jobban szerettem, és a legeredményesebbnek tartottam, ha a 2-3 fôs kivert „öreglegények” nyomát követtük. Ez kemény munka ugyan, de ha utolérjük ôket, akkor biztosan találunk köztük olyan idôset, és olyan szarvút, ami megnyeri a tetszésünket. Az ilyen vadászat könnyebb, mint a nagy csapatból kiválogatni a megfelelôt és úgy meglôni, hogy a többi, ami körülötte áll, legel, kérôdzve fekszik, ne kapjon egy darab ólmot, vagy lövedékszilánkot. A másik szempont, hogy a nagy csapatokban ritkábban találunk öreg bikát, inkább a fiatalabb
75
KAFFERBIVALYOK
Szintén 11,15×60R kaliberű, Sauer&Sohn gyártmányú duplagolyós, már külső kakasok nélkül, 1915-ből, töltényei gyengén füstös lőporral töltve
és középkorúak legyeskednek az asszonynép körül. De nem szabad feladni a reményt, ha egy csapat közelébe kerülünk. Minden aspiránst tüzetesen meg kell vizsgálni a távcsôvel, mert hátha? Természetesen nézni és meglátni valamit, az két különbözô dolog! A nagyobb csapatokban az öregebb bikák a széleken de leginkább hátrább találhatók, nem a csapat elején. Ha elénk érnek, akkor kedvünkre válogathatunk. Legtöbb esetben az utolsók, a sereghajtók az öreg legények. Lehet, hogy kevesen vannak, lehet, hogy csak egy jön, de ha az igazán öreg, akkor az kárpótol minden várakozásért és eleresztett fiatal bika félig érett fejdíszéért. Többször bekúsztam fekete, bátor és tapasztalt kísérôimmel a bivalycsapatba! Tulajdonképpen az elején ôk „vittek
76
A KAFFERBIVALY VADÁSZATA RÉGEN ÉS MA
táncba”megmutatva, hogy nem is olyan nagy ördöngösség az egész, csak vigyázni kell, hogy jó maradjon a szelünk, és ne a bivalyok felé lengedezzen. Nem egyszer volt úgy, hogy ha kinyújtottam volna a karom a puskával, a puskacsô végével megérinthettem volna a legközelebb legelô bivaly oldalát. Miután nem vettek észre bennünket, nem is történt utána semmi baj! A kafferbivalynak vizuálisan az ember csak akkor veszélyes ellenfél, ha felegyenesedve megy feléje. Ha kúszva-mászva, jó széllel közeledünk, és ezt észreveszi a szemes bivalycsapat, akkor kíváncsian elindulnak felénk, hogy megnézzék mi is az, ami ott bujkál a fûben. Ilyenkor mulatságos jeleneteknek lehetünk tanúi. Amíg nem kapnak szagot tôlünk, addig bátran jönnek. Amint egy áruló szellôcske az orrukba vágja a legfinomabb emberszagot, abban a pillanatban megváltozik a helyzet. Ilyenkor az egész csapat vezényszóra „haptákba vágja magát”, majd sarkon fordul és méltatlankodó mörcögéssel ugyan, de menekülésre veszi a dolgot. Mindezt azért írom itt le, hogy vége legyen már a szörnyû meséknek, amelyet a trófea-, és nagyvárosi, életükben egyszer hét napot Afrikában vadászó, vasárnapi vadászok terjesztenek. A „letaposás” veszélye csak a mesékben él! Az igaz, hogy volt úgy, hogy a megriasztott csapat mindent törve-zúzva elindult egy irányba, és az véletlenül felém vezetett, de a tehenek, amikor észrevettek, mind nagy ívben kikerültek és a rémülettôl kifordult szemekkel, még jobban „bekapcsoltak”, hogy minél messzebbre kerüljenek tôlem. Azért az a bizonyos „zabszem teória” ugyancsak fennállt nálam is! Ez természetes. Minden egészséges embernél ez történt volna. Szeretnék egy esetet elmondani, hogy ezzel is érzékeljem, hogy milyen jó orruk van a bivalyoknak, és milyen különbségeket tesznek még az emberi szagok között is.
77
KAFFERBIVALYOK
Ha nyugodtan legelve ballag a csapat, vagy ha a vízre húznak, legyünk türelemmel. A bikák is elénk kerülhetnek, ha jó és kitartó a szelünk. Ekkor kedvünkre válogathatunk
Tanzániában a Meru hegyen dolgoztam két évet Dr. Nagy Endrénél, mint fôvadász. Délelôttönként értünk az embereink szálláshelyére, ha vittük a váltó személyzetet, vagy az élelmiszer-utánpótlást az ellátásukhoz. Az erdészházunktól talán 80 méterre volt egy kis pocsolya, amelyben minden alkalommal 10–15 kafferbivaly hûsölt. Számtalanszor megfigyeltem, hogyha feléjük fújt a szél, a bivalyokat nem izgatta az embereink szaga, akik a házak között dolgoztak, vagy várták a váltást. Ugyanúgy kérôdzve pihentek tovább, mintha nem is éreznék a feketék szagát. De viszont, ha befordultam a ház udvarára, és kiszálltam a Land Roverbôl, és ha feléjük fújt a szél, nem tudtam elszámolni tízig, már az egész csapat lábon volt, és nagy robajjal menekült az erdôbe. Tehát, különbséget tettek az embereink szaga és a miénk között, mert csak mi, fehérek vadásztunk rájuk.
78
A KAFFERBIVALY VADÁSZATA RÉGEN ÉS MA
„Úgy néz rád, mintha egy nagyobb összeggel tartoznál neki!” írta az amerikai vadászíró, Robert Ruark. Egy másik Afrika-ismerônek pedig az volt mindig az érzése, ha egy bivalycsapattal találta magát szemben: „Ha még egy lépést tesztek felénk, mi is nektek megyünk!” Manapság Afrika-szerte csak hivatásos vadász kíséretében lehet kafferbivalyra vadászni. Ezek a profi vadászok pedig nagyon vigyáznak, hogy a „kuncsaftnak” nehogy baja essék. „Biztonsági intézkedésként” sokszor elôzetes kérdezôsködés nélkül, ha úgy látják jónak, hogy a „kliens” bajban van, bele-bele durrantanak elsô lövésünk után a kiszemelt zsákmányunkba. (Néha még elôtte is!) Természetesen az ilyen vadásztatásnak nem mindenki örül, de a legtöbb kísérôt nehéz lebeszélni, hogy fegyverét használja. (Fôleg a fekete hivatásos vadászok nagyon szeretnek lövöldözni, ha van baj, ha nincs!) Ezért, mielôtt elkezdünk vadászni, a legjobb, ha megállapodunk a hivatásos vadászunkkal, hogy mikor használhatja a fegyverét. Ha egy hivatásos látja, hogy komolyan gondoljuk a dolgot, a megegyezéshez fogja tartani magát. De még így is elôfordulhat, hogy segítségre szorulunk, és akkor nem kell szégyellni, hogy nem úgy történnek a dolgok, mint ahogy mi azt elképzeltük. Ilyenkor örülnünk kell, hogy ha a vezetônk jól bánik az elefántpuskájával, vagy a duplagolyósával és a segítségünkre siet a .470-esével, vagy az .500-asával! Mert inkább legyen 1-2 lyukkal több a bivaly bôrén, mint a miénkén akár egy is!
FEGYVERHASZNÁLAT Pár jó tanács; sohasem szabad csôre tölteni, és a ravaszt elnyomva „ráereszteni”a zárat a töltényre, amely a töltényûrben van! Sem autóban, sem a vadászat alatt! Fôleg a Mauser
79
KAFFERBIVALYOK
Bátor turista. Egyik vendégemet fényképeztem le, amint a Nemzeti Parkban tíz méterre közelített meg egy fiatal bivalybikát
M98-as toló-forgózárasoknál megeshet, hogy a terepjáró rázkódásaitól az ütôszeg valóban „beüt”! Van egy amerikai „vadászíró”, aki ezt a „biztosítást”ajánlja könyvében: „Death in the long gras” szó szerint értendô, amirôl ír: „Halál a magas fûben”! Csak nem a vadra nézve, hanem a terepjárón ülôkre! A puska mindig töltetlen az autóban! Még a nyitott hátsó részen is! (ismétlôknél csak a zár alatt, a tárban legyen töltény!) Mindig van annyi idô, hogy csôre töltsünk, de csak ha leszálltunk a terepjáróról! Duplagolyósokat is csak akkor töltsük meg, ha elhagytuk a gépkocsit és elkezdünk cserkészni a már kiszemelt vadra. Ezek az óvintézkedések érvényesek a síkvidéki és hegyi esôs ôserdôkben is.
80
A KAFFERBIVALY VADÁSZATA RÉGEN ÉS MA
Jó szarvú, és öreg
Ha vége a vadásznapnak, akkor mindig ürítsük ki az ismétlôink tárait is! Lehet, hogy idô elôtt elalszunk a fáradtságtól, vagy éjjel olyan mélyen alszunk, hogy nem ébredünk fel, ha valaki a sátrunkba lopakodik. Jobb, ha ilyenkor csak egy üres puskát tud zsákmányolni a tolvaj. Vadállat nagyon ritkán látogatja meg a tábort éjjel. Az éjjeliôrök legtöbbször bátor emberek, és értik a módját, hogyan ijesszék el a hívatlan látogatókat, ezért nem kell, hogy töltött puskával aludjunk az ágyunkban. Ezen kívül a legjobb, ha napközben magunknál tartjuk a puskáink töltényeit, de övön, vagy zsebben, tokban, hogy ne csörögjön, de mindig elérhetô közelségben. A többi legyen
81
KAFFERBIVALYOK
elzárva a kofferunkba. Nem ajánlatos, hogy kísérôinkre bízzuk akár egy töltényt is! Egyrészt ha sürgôsen kell, akkor az illetô biztosan nincs elérhetô közelségben. Másrészt 1-1 töltény „kölcsönvevése” komoly anyagi haszonnal jár fekete kísérôinknél, és ezért nagy a kísértés. A szafári végére esetleg észrevesszük, hogy egész marokra való (drága) töltényünk hiányzik. „Hapana”! „Nincs!” – „Elveszett”! – mondják a kísérôk, vállukat vonogatva. Az ilyen „elveszett” töltények hamarosan utat találnak a környezô orvvadászokhoz! Természetesen jó pénzért. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy nem lehet fekete kísérôinkben megbízni, de jobb az óvatosság. Ismerni kell az embereinket, ami nem is olyan egyszerû. Nagyon sok afrikainak csak az jár a fejében (mindegy, hogy fekete vagy fehér a bôre!), hogyan tudnának minél több pénzt legombolni a vadászvendégrôl. (Vagy mindez nem csak Afrikában van így?) Ez történhet akár legálisan, de a legtöbben nem riadnak vissza az illegális lépésektôl sem. Nem kell kísérteni ôket! Inkább „ajándékozzuk” meg ôket a megkívánt dolgokkal, minthogy önállósítsák magukat, és maguk vegyék el azt, ami nekik „tetszik”! Éltem eleget Afrikában ahhoz, hogy tudjam, mirôl beszélek.
CÉLTÁVCSŐ HASZNÁLATA: IGEN VAGY NEM? Talán csodálkozik a Kedves Olvasóm, hogy külön foglalkozom ezzel a kérdéssel. Sajnos a sokéves tapasztalatom azt mutatja, hogy nagy jelentôséggel bír a kérdés. Mert sokan vagyunk, akik különbözôképpen gondolkodunk, látunk. Így ugyanazt a dolgot különbözôképpen szeretnénk megoldani.
82
A KAFFERBIVALY VADÁSZATA RÉGEN ÉS MA
Ha 30–40 évvel ezelôtt kérdezték volna tôlem, hogy kapcsolnék e a fegyveremre céltávcsövet a vadászatok alatt, akkor biztosan azt válaszoltam volna, hogy „Nem! Soha!” Ma már, ennyi év után, más a véleményem. (Sokmindennel ellentétben itt beismerem, ami nagyon nehezemre esett mindenkor, hogy az évek gyakorlata meggyôzött, ill. megváltoztatta a véleményem.) Amikor elkezdtem vadászni jó 50 évvel ezelôtt, egészen máshogyan vadásztunk. Akkor, ha mi, ifjú puskások bent mentünk a hajtásban, lôttük az elôttünk felkelô vaddisznót, vagy a kiszökni akaró rókát. Ehhez tudvalevôen nem kellett céltávcsövet használnunk, mert a közeli gyors lövéseknél csak akadály lett volna. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb kezdô és fiatal vadásznak csak sörétes puskája volt. Vagy akinek már volt golyósa, annak sem mindig tellett céltávcsôre. Így nekem sem, és vagy tíz évig sörétes puskával vadásztam mindenre. De különben sem voltam „elég megbízható, hithû kommunista”, hogy golyós puskát is vásárolhassak, és használhassak. Akiknek abban az idôben sikerült golyóspuskát vásárolniuk, azok a legtöbb esetben „egyenlôbbek” voltak a többinél. Mert ugye, a „cocializmusban” mindenki egyenlô volt, ugyanúgy, mint manapság! Vagy mégsem? Korral és a tapasztalatokkal együtt egy idô után „elôléptünk”. Elôbb oldal-, vagy szárny-vezetôvé, késôbb, az évek múltán esetleg hajtások irányítóivá. Itt sem volt mindig szükség, hogy céltávcsô legyen a fegyverünkön. Sôt, sokkal jobb volt, ha nem volt, ha egy sebzett vadnak kellett megadni a kegyelemlövést, amit a kutyák állítottak, vagy lefogtak. Csak, amikor már abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy „el-, vagy leálló” vadász lettem, jöttem rá, hogy milyen jó, ha van a fegyveremen egy kisnagyítású, de nagy látómezejû céltávcsô. (Ehhez akkoriban legalább tíz évig kellett hajtóként dolgozni mindenkinek!) Késôbb, a „korral haladva”,
83
KAFFERBIVALYOK
itt már az öregedés elsô jeleire gondolok, amikor a szem már nem olyan rugalmas, hogy egy szempillantás alatt össze tudja fogni a három pontot; irányzék–célzó gomb–vad, ekkor kellett rájönnöm, hogy milyen jó is a céltávcsô. Ma meg fôleg tudom, hogy nagyon jó az elektromos piros pontú irányzék, vagy a vaddisznóhajtásra készült és a puskára szerelt nappali célzóberendezés, mert így már csak két pontot: a pirosat és a vadat kellett összehozni. A mai válaszom, ha megkérdeznek, hogy legyen-e a puskánkon céltávcsô, vagy elektromos irányzék; – Feltétlenül legyen nálunk egy céltávcsô a hajtóvadászatok alatt is, amit az alkalomnak megfelelôen felcsatolhatunk és használhatunk! Természetesen, ha egy sûrû fiatalos szélére kerülünk, ahol jobbra-balra alig 10–20 méterekre van belátható, belôhetô távolság, amely esetenként alig 2–3 méter széles csak, akkor feltétlenül vegyük le a fegyverünkrôl a céltávcsövet. Ilyen helyen tényleg akadály az optikai célzóberendezés, és csak hátrányára van a vadászatunknak, eredményességünknek. Erre a távolságra még a legvakabb öregedô vadász is eltalálja (vagy elhibázza) az átugró disznót. Viszont, ha erdô szélére, mezôségbe, vagy jól belátható szálasba kapunk lôállást, akkor nagyon fontos, hogy puskánkon jó, és 50–80 méterre belôtt céltávcsô legyen. Szerencsére ezek az optikai segédeszközök az utóbbi idôben mindenki számára hozzáférhetôek, elérhetôek lettek és elterjedtek. Aki ily módon alakítja ki, hogy fegyvereit sokoldalúan tudja használni, az sokszor lesz eredményes. Mert a számla végösszege sokszor ugyancsak borsos, ha egy jó felszerelést állítunk össze, és csak a társak irigykedése enyhíti valamelyest a pénztárcánk laposságát. Manapság a céltávcsöveket gyártók minden vadászati alkalomra külön céltávcsövet ajánlanak. Tulajdonképpen minden gyártmánynak megvan a maga elônye. A vadász feladata, hogy azt válassza, amelyiket a legjobban tudja használni, amelyik a legszimpatikusabb a
84
A KAFFERBIVALY VADÁSZATA RÉGEN ÉS MA
számára. Van, aki ezt szereti, van, aki azt. Ezért én egy olyan céltávcsövet szereltettem a duplagolyósomra, amelyikben van fekete céltüske, de be tudok kapcsolni egy elektromos piros pontot is a tüske hegyére, ha arra szükségem lenne. Nagyon jó ez szálerdôben, keskeny nyiladékon, vagy téli, kora délutánokon, amikor már kezd sötétedni az erdô alján. Eredményes is vagyok vele. Mindez nem csak az otthoni vadászatokra érvényes, hanem Afrikában is. A .416/10,57 mm kaliberen felül már nem nagyon szerelnek a fegyverekre céltávcsövet. Itt már oly nagy a hátralökés, hogy veszélyes lehet egy céltávcsô a vadászra. Pár éve márkásabb céltávcsô gyártók, (Zeiss, Leipold, Swarovski) kihoztak rövidebb céltávcsöveket, amelyeknél az emberi szem és a hátsó lencse közötti
.416 Rigby kaliberű Ruger golyóspuskám. Rajta egy Kahles 1,1–4×24 céltávcső, kifordítós szerelékkel
85
KAFFERBIVALYOK
távolságot 8 centiméterrôl 9,5–10 centiméterre, vagy még nagyobbra növelték, biztonsági okokból. Tehát, egy céltávcsô mindig jó a fegyveren, több szempontból is, fôleg ha megszoktuk otthon: 1. Ha gyorsan kell lôni, csak két pontot kell összehozni: szálkereszt és vad. 2. Így pontosabb lövés lehetséges, még ha közelre is kell lôni. A céltávcsôben látjuk, hogy a golyó útjába nem került-e ág, fa, bokor? Ilyenkor jobb a kisnagyítású céltávcsô; 1–1,5-ös nagyítással. 3. Az újabbakon van már bekapcsolható piros elektromos pont, vagy kereszt, ami nagyon jó, ha a bivaly árnyékban áll. De nagyon jó hajnali és esti szürkületben is, amikor már nem nagyon látjuk az egyszerû fekete szálkeresztet. Ezen kívül 50 év felett változik a szem erôssége, éleslátása, és már nem mindenki tud nyílt irányzékkal pontosan lôni, mert vagy nem látja jól az irányzékot, vagy a vad homályos. Ilyenkor nagyon jó a céltávcsô! 4. Fontos még, hogy a céltávcsô könnyen levehetô legyen a fegyverrôl, mert ha sûrûben kell követni az esetleg sebzettet, ahol a látótávolság csak pár méter, akkor a céltávcsô csak hátrány lehet. Ugyan akkor a céltávcsô használata sok elônnyel járhat, ha otthon már megszoktuk, és mindig rajta van a fegyverünkön. Ilyenkor maradjunk annál, amit megszoktunk. Az afrikai Nap alatt úgyis mások a fények. Minden messzebb van, pedig közelebbnek látjuk, mint otthon, mert a fény erôsebb és ezért jobban meg van világítva. Ezen kívül más a levegô összetétele. Sokkal tisztább, ezáltal jobban látunk!
86
A KAFFERBIVALY VADÁSZATA RÉGEN ÉS MA
Minden vadra csak úgy emeljünk fegyvert, hogy tudjuk, hogy golyónk oda megy, ahova kell, és ezzel jár, hogy a legmegfelelôbb felszerelést válasszuk ezért!
Oroszlánok zsákmánya lett ez a derék bika
87
Figyelő kafferbika
A JÓL ELHELYEZETT TALÁLAT
E
gy pontos lövés, ami a legkevésbé kínozza meg a vadat, nemcsak becsületbeli kötelessége minden vadásznak, hanem egyben „életbiztosítása” is, ha kafferbivalyra vadászik. De hova is kell lőnünk, hogy minden rendben legyen? Antilopoknál és afrikai disznóknál ez nem olyan komplikált, mivel anatómiájuk nagyban hasonlít az európai őzéhez, szarvaséhoz és vaddisznóéhoz. Kafferbivalynál mindez kicsit más, és ez a „kis különbség” is sorsdöntő lehet! Aki Afrikában akar vadászni, az időben tájékozódjon, hogy az egyes vadfajok anatómiája, életfontosságú szervei hogyan, és hol helyezkednek el a vad testében.
KAMRALÖVÉS Egy érett bivalybika nem csak majd’ egy tonna kemény, drótkötél erősségű izmokból áll, hanem a hazai vadjainkhoz képest legalább három-négyszer vastagabb csontozatból, valóságos páncélzatból tevődik össze. Ha nem jól kezdünk hozzá a dologhoz, hogy elejtsünk egy ilyen „páncélos vitézt”, már az első lövés is halálos lehet – a vadászra nézve. Tíz évet éltem Afrikában, sokmindent láttam, átéltem. Mindez megtanított, hogy óvatos, és meggondolt legyek. Vadásztam rájuk „saját szakállamra”, és nem egy sebzett bivaly nyomát követ-
89
KAFFERBIVALYOK
A kafferbika csontváza és anatómiája
tem (magamét, de másét is), adtam meg a kegyelemlövést a sebzettnek. Ilyenkor láttam, hogyha a máskor megfelelő nagy kaliberű golyó „egy kicsit arrébb” megy, mint kellene, máris elveszti a „nagy kaliberűségét”! Ezzel azt szeretném mondani, hogy jobb egy kisebb kaliberű a tüdőbe, szívbe, mint a legnagyobb .600-as Nitro Express a gyomorba, vagy a fenekébe. Mert az ott majdnem semmit sem ér! Esetleg csak annyit, hogy a következő éjjel az oroszlánoknak, vagy a hiénáknak könnyebb lesz a dolguk. Ha megvizsgáljuk a mellékelt képeken a kafferbivaly csontvázát és az életfontosságú szervek elhelyezkedését, akkor hamar rájövünk, hogy hova is kell „tennünk” azt a fránya golyót, hogy bivalyunk eldőljön, elkezdje fájdalmasan búcsúzó dalát a földi élettől, és ne sok fejfájást okozzon nekünk, valamint fehér vadászunknak.
90
A JÓL ELHELYEZETT TALÁLAT
Mint láthatjuk, a széles és vastag bordák szinte páncélként fedik a „gépházat”, melyben a szív és a tüdő bújik meg. Az első láb csontjai a bordákon kívül helyezkednek el. Az alkar csontja jószerével takarja a szív egy részét (pirossal satírozott rész)! Tehát ide egy csontokat törő, nagyon kemény golyót kell küldenünk, hogy azt a jó tizenöt centiméter vastag izmokat, tizenkét centiméter vastag alkarcsontot, és a két centiméter vastag, de nagyon hajlékony és szívós bordákat átüsse. Majd egyben elérje és roncsolja az életfontosságú szerveket, szívet, tüdőt, (mert még nincs vége golyónk útjának), és a túlsó oldalon ugyan ezt az utat megtéve, kilövést, ezzel együtt nagy vérveszteséget okozzon. A kafferbivalyt nem véletlenül tartják az egyik legkeményebb vadnak a világon! Masszív, izmos teste tele van életerővel. Ezért az első lövésünk, és a jó találat nagyon fontos a vadászatunk további kimenetele végett, és az majdnem mindegy, hogy milyen kalibert használunk. Ne álltassuk magunkat azzal, hogy a nagy kaliberű puska golyója majd esetleg „elintézi azt”, amit mi nem jól kezdtünk el. Tehát még a legnagyobb kaliberrel is lelkiismeretes, pontos golyót kell az útjára engedni, ami gyorsan elvégzi a dolgát. A legtöbb esetben van idő, (rengeteg idő) ha a bivalyok, vagy a bivalycsapat lassan legelve közeledik, illetve vonul el előttünk, hogy egy biztos, és nyugodt golyót engedjünk útjára. Természetesen minél nagyobb testű egy vad, annál jobban tart tőle a vadász, és annál nagyobb a vadászláz! No meg a híre a bivalynak, azért az ott bujkál valahol koponyánk mélyén. Rácserkészni a kiszemelt bikára, vagy hagyjuk közel jönni, ha legelve közeledik, amennyire csak lehet! A legjobb távolság, ha lőni kell a 20 és a 60 méter közötti! Ez lélegzetelállítónak és veszélyesnek látszik első látásra, de a valóságban nem az, ha ismerjük a bivalyok tulajdonságait, és egy megfelelő kaliberű fegyver van a kezünkben, meg tudunk is
91
KAFFERBIVALYOK
vele bánni! De sohase lőjünk 80 méternél messzebbre! Ezek a nagy kaliberek nem arra valók, hogy messzire lődözzünk velük! Egyrészt a nagy golyók ballisztikája, és energiavesztesége nagyobb távolságra (100 méteren felül) már nagyon érezhető! A lényeg az, hogy golyónkat pontosan oda „tegyük” ahova kell, és az elejtésre szánt vad ne szenvedjen. Ez mindennél fontosabb! Első golyónkat semmi esetre se a nyakra lőjük! Az olyan izomkötegekkel van „védve” és a gerinc eléggé alacsonyan helyezkedik el, hogy legtöbbször csak egy „üres” izom- vagy gerinctüske lövést produkálunk, vagy rosszabb esetben a szarvat találjuk el, amely szintén takarja a nyakat. Őszintén megmondva, én személy szerint nem nagyon szeretek teljesen keresztben álló vadra lőni. Mindig jobb, ha egy kicsit „rézsút”, „srégen” áll a bika, és akkor a nyaktövére, vagy ha elfelé legel, akkor az utolsó bordára célozva engedjük el golyónkat. Így hatékonyabbnak tűnik a munkája, mert több nemes szervet ér, sebez és a golyó leadhatja az egész energiáját, mivel hosszabb utat tesz meg a vad testében. Sohasem „magasat fogni”! Még ha a bivaly oldala olyan csábítóan magasodik is előttünk. A bivaly „lelke”alacsonyan, a test alsó harmadában van. A legjobb, ha golyónk a szívet és a tüdőt éri, miután a felkar könyökcsontját töri, és ettől kinyílva, expandálva, deformálódva súlyos sebeket ejt a két fő életfontosságú szerven, és még a másik oldalon is elhagyja a nagy testet. Ezzel dupla vérnyomot biztosít, ha követnünk kell a sebzettet. Nagyon jó, és hatásos, elölről szembe, a szügy közepébe, de inkább az alsó részébe „tenni” a golyót, főleg ha közelre kell lőni, és térdelve lövünk, meg, ha a csapatból lőjük ki a bikát. Mert így biztosabb, hogy a bika mögött állókat nem sebezzük meg. Ilyenkor még jobban célozzunk, mert pont a szügy közepébe kell – ott, ahol a nyelő-, és légcső megy be
92
A JÓL ELHELYEZETT TALÁLAT
a testbe – lőnünk, mert ha a bordákon elcsúszik a gömbölyű hegyű lövedék, akkor az elmegy a lapocka alatt, és csak egy üres húslövést értünk el vele! Csak álló bivalyra lőjük első golyónkat! Mozgásban lévő vadra már csak akkor szabad lőni, ha sebzett! Az a bizonyos „blatt” vagy magyarosan „platt” lövések ma már a gyors lövedékek korában, európai nagyvadra nem időszerűek. A lapockacsont eltalálásával deformálódnak, kinyílnak (expandálnak) az ólomhegyű lövedékek, és iszonyú roncsolásokat, tenyérnyi kilövéseket okoznak őznél, szarvasnál, vaddisznónál. Ezzel sokat veszíthet az elejtett vad a minőségéből. Ezért a fekete lőporos világból visszamaradt „váll-lap” vagy „lapocka” lövéseket, melyek annak idején hatásosabbá tették a gyengébb teljesítményű, de főleg puhább, gömbölyű ólomgolyók, és a fekete lőpor teljesítményét, ma már, Európában csak a legvégső esetben használjuk. Nem így a bivalyvadászatnál, Afrikában! Ha lehet itt mindig a dolgok „közepébe” kell találni! Így a leghatásosabb, ha könyökcsontot, alkarcsontot, vagy a lapocka alját találja el és roncsolja a golyónk! Mert így „odaszegezzük” a bikát a rálövés színhelyére. Ami nem is olyan egyszerű, mivel ezt mutatja a bivalyok terítéke a „vadászokból”. Az európai vadászatokra kevésbé, de a vastagbőrű afrikai vad több fajára használnak kemény, teljes köpenyű, esetenként egy anyagból (Solid) készült lövedékeket, gömbölyű, vagy kissé csapott első résszel. Ezek kimondottan a nagy és veszélyes vad elejtésére készülnek. Egy-egy kafferbivalynál, elefántnál, vízilónál, ma már ritkábban orrszarvúk elejtésénél elengedhetetlenek ezek a hatalmas izomkötegeket és csontokat átütő-törő lövedékek. De megvan az a hátrányuk, hogy ha lágyabb részt találunk el velük, csak „átszaladnak” a vadon, nem adva le az energiájukat, mert csak kaliber nagyságú lőcsatornát produkálnak. Ezáltal nehezebben múlik ki a
93
KAFFERBIVALYOK
Célpontok a kafferbivalyon
sebzett. Nagy utat tud megtenni, esetleg még támad is, mert hatalmas az életereje! Mivel kevés vért adnak az ilyen lövések, sokszor megesik, annak ellenére, hogy a fekete „kirongozi” különben kiváló nyomozó, és nyomot tartó hírében áll, hogy elveszítjük a sebzettet! Ilyenkor valószínűleg golyónk csak a lágy részeket, és nem életfontosságú szerveken szaladt át. Viszont a részleges köpenyű, de kemény lövedékek adják le legjobban az energiájukat, amire feltétlenül szükségünk van, hogy egy ilyen szívós és nagytestű vadat elejtsünk. Ezért az első golyónk egy részleges köpenyű Swift A-Frame, Woodleigh, vagy Barnnes X lövedék legyen. De ne KS, esetleg Brenneke TIG, TUG, vagy TOG! Ezek nagyon jók nagytestű antilopokra, szarvasbikára, medvére, jávorra, de nem kafferbivalyra. Ahhoz puhák! Ezt ajánlja a legtöbb hivatásos vadász is, de minden esetben bízzuk a választást a hivatásos kísérőnkre, hogy milyen lövedéket használjunk első lövésre. Ő felel a következményekért, és fogadjuk meg a tanácsát,
94
A JÓL ELHELYEZETT TALÁLAT
mert jobb a béke, amíg együtt vadászunk valakivel, aki valószínű többet ért a dologhoz, vagy legalábbis nagyobb a tapasztalata, mint nekünk. Legyen nálunk mindig legalább kétféle lőszer, teljes, és részleges köpenyű (de kemény). Otthon már próbáljuk ki, és úgy válogassuk össze a két különböző lövedéktípust, hogy azok lehetőleg 80 méterig összelőjenek, és 5 centiméteres körben maradjanak. Nagykalibereknél általában egy gyártmány töltényei, ugyanazon súlyú teljes és részleges köpennyel szerelve, azonos ballisztikai teljesítményűek. A 9,3×64 Brenneke és a .375 Holland&Holland Magnum kaliberrel feltétlenül először teljes köpenyű lövedékkel lőjünk bivalyra! Ezeknek a kalibereknek kevés a tartalék energiájuk, (vagy puha a lövedékük) ezért fontos, hogy mélyreható legyen az első lövésünk. Ezt pedig csak egy teljes köpenyű, keményebb lövedékkel érhetjük el, a fent említett kalibereknél. Természetesen megeshet, hogy bármelyik teljesköpenyü lövedék átütheti a bivalyt, ezért ha csapatból lőjük ki a bikát, mindig figyeljünk, hogy van e mögötte másik vad.
FEJLÖVÉS Az a tapasztalatom, hogy a „művészi” fejlövések nem mindig eredményesek! Legtöbbje csak a szarv „plombálásából” állnak. Tanácsolom, hogy inkább kezdjünk egy szép tiszta „alsó lappal”! Utána lehet esetleg a „művészi” fejlövéseket gyakorolgatni! A „jó” fejlövést az jellemzi, hogy bikánkat mintha letaglózták volna, mint egy nagy zsák, összeesik, és azonnal kimúlik, esetleg csak a lábai remegnek még egy darabig. Viszont egy rossz (első) találat után annyi adrenalin szabadul fel a bivalynál, (és esetleg nálunk is!) hogy utána 5-10 jó kamralövést
95
KAFFERBIVALYOK
Céltávcső keresztje, és célpont a bivaly fején
is elbír, akármelyik nagy kaliberből. (Ez viszont nem mese! Tapasztaltam! Egy bivalyomnak 7, azaz hét, 33 grammos, 458-as Winchester kaliberű golyó kellett, mire a halálbőgését elkezdte!) Ilyenkor csakis az a fejlövés állítja meg, amely eléri az agyat, vagy az a találat, amely a gerincvelőt és a központi idegrendszert roncsolja! Ha a bivaly megkapta az első golyót, akkor a legritkább esetben marad a helyszínen. Majdnem biztos, hogy összeszedi minden erejét, és tovább küzdve az életéért, inogva ugyan, esetleg futás közben orra bukva, szarvával szántva a földet, de nagy tempóban próbál elmenekülni. Ilyenkor kell résen lenni, és megpróbálni még 1-2 jó lövéssel „maradásra bírni”! A „lehorgonyzás” legegyszerűbb módja, ha bikánkat lapockán lőve, csontokat törve, „odaszegezzük”! Sajnos ez még a legnagyobb jóindulattal sem mindig sikerül. De az
96
A JÓL ELHELYEZETT TALÁLAT
biztos, hogy törött lábbal, vagy lapockával a nagy testsúlya miatt már nem tud messze menni, és már nem olyan „fürge” mint azelőtt volt. Ha viszont bivalybikánk (amely még mindig nem a miénk) úgy gondolja, hogy megnézi közelebbről a rá lövöldözőt, akkor nem marad más, mint az a bizonyos fejlövés – angolul „Fronttal Brain Shots”, „Agylövés szemből” –, amely arra törekszik, hogy megállítsa a nagy dübörgéssel felénk rohanót. Ilyenkor mutatkozik meg, hogy ki a legény a gáton, és a talpán! Mármint a vadász részéről! Erről csak az tud kielégítően mesélni, akinek már volt egyszer része benne. Biztos, hogy nem minden Afrika-vadásszal történik ez meg! Szerencsére! Imádkozzunk, hogy ne is ismerjük meg. Mert ilyenkor nem marad más, mint, hogy jól összeszorítsuk a fonnyadt seggünk partját, kezelhetővé süllyesszük adrenalinszintünket, és jól célozva, rábízva életünket a puskánkra, meg a lőtudományunkra, engedjük el azt a pár golyót, ami a puskánkban erre vár. Ha az idegeink nem mondják fel a szolgálatot, akkor csakis a fejre kell lőni! Ami nem is olyan egyszerű dolog! Ha még jobbak az idegeink, akkor egy célzott jó lövéssel meg tudjuk állítani a bivalyt! Ezek a „jó” lövések mindig a fej közepére irányuljanak a szem magasságában, ha az orra lent van, (ez
Célpontok a fejen
97
KAFFERBIVALYOK
nagyon fontos). Ha viszont a bivaly magasan tartja a fejét, mert van ilyen is, és felénk szagolgatva, felhúzva a felső ajkait, majd ringó lépésekben fut felénk, és még nem csap át vad galoppba, akkor az orrát kell megcéloznunk. Az agyvelő két öklömnyi térfogatú, és az orrhát vonalában van, egészen hátul a koponyában. Az is jó lövés ilyenkor, ha a bivaly a fejét túl magasra tartva jön felénk, kifordult, vad szemekkel, akkor az álla alatt ellövünk, bele a torka közepébe, mert mögötte van a koponyája hátsó része. Ha a sebzett bivalyt követjük, vagy a sebágyában igyekszünk megközelíteni, mindig teljesköpenyü töltény legyen a csőben (és a tárban is), mert a koponya csontjai olyan vastagok és erősek, hogy csak nagy szerencsével tudnánk egy ólomhegyű, puhább lövedéket az agyba eljuttatni, ha szemből lövünk a bikára! A kemény, szarusodott homlokpajzsot minden tévhittel ellentétben, a mai teljesköpenyü, kemény lövedékek átütik! De a szarv alatt kb. 5 centiméteres szélességben csak szivacsos csontlemezek vannak! Abba hiába lövöldözünk (a belövés szöge mérvadó), az csak esetleg fejfájást fog okozni a bivalynak, és nekünk is! Tapasztaltam! (De a bivalyom elkábulva adott annyi időt, hogy újra töltve a .416-os Rigbyt, két lépést tehettem oldalra, és ezután a füle mögé „varázsoltam” azt az utolsó golyót!) Természetesen tanácsokat adni sokkal könnyebb, mint véghezvinni egy ilyen fegyvertényt! De az biztos, hogy a mai, modern kaliberek golyói, hacsak nem antilopnak vagy oroszlánnak, leopárdnak szánt puha, ólomhegyű lövedékkel vannak töltve, odaérnek ahova szánjuk őket. Hogy mennyire jó a teljesköpenyü lövedék, azt hadd érzékeltessem röviden: Bivalyra cserkésztünk Tanzániában, a Meru hegy oldalában. Eredménytelenek maradtunk azon a délutánon, ezért igyekeztünk, hogy még a sötétség beállta előtt visszaérjünk a Land Roverhez, mikor a 24-es számú magasles közelébe
98
A JÓL ELHELYEZETT TALÁLAT
értünk. Délelőtt már ücsörögtünk rajta vagy egy órát, de nem láttunk vadmozgást. Az este már nem volt messze, és Afrikában gyorsan sötétedik, de gondoltam, azért nézzünk ki a magasles előtti tócsára, és a körülötte terjeszkedő rövid füvű legelőre. A létrán felmászó fekete fiú viselkedésén rögtön láttam, hogy valamilyen vad kint van a tisztáson. Felérve intett a kezével és mutatja a fején a kunkorodó bivalyszarvakat. Igyekszem én is fel, és ahogy felérek, meglátom a tisztás szélén fekvő, békésen kérődző három bivalybikát, az én .458-as Winchesterem lőtávolságának a legszélső határán, úgy 90–100 méterre! Megközelítésükről szó sem lehetett a magas fűben, ami körülvette a tisztást. Tehát innen fentről, a magaslesről kellett lőnöm. De nem volt nálam a céltávcső, mert ha az őserdőt jártuk, akkor mindig levettem, hogy ha közelről kellene lőnöm, ez ne akadályozzon. Intettem Muherének, aki kígyó módjára máris csúszott le a magaslesről és gyorslépésben futott az autóhoz, ahol az oldaltáskámban meg is találta a segédeszközt, és rohant vissza a magasleshez. Mire visszaért, éppen kezdtek a bikák mozgolódni, talán észrevehettek valamit, és az egyik, méghozzá a legjobb szarvú fel is állt. Csak annyi időm volt, hogy a puskámra kattintsam a céltávcsövet, és az oldalát mutató bikának a válla közepébe célozva, elnyomva a ravaszt, útjára engedtem a 33 grammos, teljes köpenyű golyót. Lövésemre a másik kettő is felugrott, és egymás mellett futva, közre fogva a sebzettet, igyekeztek a méteres bivalyfűben a sötétlő erdő felé. Gyorsan ismételtem, közben szemem állandóan a meglövötten, amely nyílegyenesen elfelé futott tőlünk. A 4-es nagyítású távcső szálkeresztjét a bika tarkójára tettem, és újból elhúztam a ravaszt. Lehettek ekkor vagy 120–130 méterre tőlünk. Reméltem, hogy az „afrikai blatt lövés” megállítja, vagy legalább lefékezi, esetleg a medencecsontot éri és lebénítja, így nem kell majd a kefesűrű bozótban, vagy a sötétedő erdő-
99
KAFFERBIVALYOK
ben utánkeresni. Látszatra nem történt semmi! A bivaly futott tovább a legkisebb jelzés nélkül. Harmadik lövésre már nem volt elég időm, a következő pillanatban elnyelte őket az őserdő. Még hallgatóztunk, hátha halljuk a halódó bika bőgését, de nem hallottunk semmit. Az viszont már mindig jó, és megnyugtató, ha az elfutó sebzett bivalyba 20–25 méteren belül még egy jól ülő golyót tudunk „tenni”! Gyorsan visszamentem a kocsihoz, mert már kezdett alkonyodni, és hosszú vezetékre vettem az ugyancsak türelmetlenkedő Liba nevű vérebünket, „aki” hallhatta a lövéseimet, és tudta, hogy ez mit jelent. A rálövésnél semmi vér! Vagy 15 méter után találtuk az első cseppeket, a nyom mindkét oldalán. Ez jó jel volt, mert így tudtam, hogy golyóm átütötte a bikát. Ötven méter megtétele után meg már úgy vérzett, mintha kannából öntötték volna. Talán a második golyóm is jó helyre ment? Mert ekkor már nem csak két oldalon, hanem a nyom közepén is vastag vércsíkon mentünk. Libuskát lecsatoltam a hosszú vezetékről, mert már eddig is „hasig” gázolt a véres fűben. Pár ugrás után el is tűnt a szemünk elől. Nem telt bele 2 perc, és máris hallottuk a kutya első hörrenéseit, hogy a bivaly közelébe került, utána a következő percben már a magabiztos dermedtre csaholása is elkezdődött. Amint elértük az őserdő első fáit, ott feküdt a bivalyom, kimúltan! Kerestük golyóim nyomát, és megtaláltunk az elsőt a szív tájékán, a másodikat is sok keresés után pontosan a hullatója alatt 5-6 centiméterrel, ami még előtte súrolta a lelógó farkat, azon egy golyó szélességű fehéren világító horzsolást visszahagyva. Ezt vettem észre, mert a testbe behatoló golyó nyomát a puha bőrbe és húsba nem lehetett látni, alig pár csepp, vizenyős vér jelezte csak, hogy itt egy sebnek kell lennie. Az „afrikai blattlövés” bejött! Tehát a második golyóm a kicsit felfelé futó bivalyt a legjobb helyen érve, végigszaladt az egész bivalytesten, és az
100
A JÓL ELHELYEZETT TALÁLAT
Bivalyomat embereim hamarosan „kezelhető” darabokra vágták
egyik oldal tüdőlebenyét és az ütőereket roncsolva, a nyak alatti nagy lebernyegből került elő, majdnem sértetlenül. Mivel nem ért csontokat, akár újból bele lehetett volna szorítani egy új, lőporral töltött hüvelybe. Már volt ilyen, amikor a vadászok még maguk készítették töltényeiket a vadonban, hogy valaki 7 golyóval 8 elefántot lőtt, miután „kioperálták” az emberei a nem deformálódott lövedéket az elefánt koponyájából, azt újból betöltötte egy új, lőporral töltött hüvelybe! Mondhatnánk, a bivaly vadászata közben (majdnem) minden lehetséges! Sokéves tapasztalatom azt mutatja, hogy végső soron csakis a jó minőségű (esetenként drága) lőszer a legjobb.
101
KAFFERBIVALYOK
Fogadjuk meg az ez irányú tanácsokat, bárhonnan jönnek, mert bosszantó, ha végre, nagy epekedések után eljutunk Afrikába, kiadva egy nagy halom pénzt, hogy életünk nagy álma beteljesüljön, és akkor pár forinton múlik, hogy eredményesen és megelégedve megyünk e haza, vagy bosszankodva? A fegyver egy „zárt egység” azon nem tudunk változtatni, de ha kikeressük és megtaláljuk azt a lőszer-összeállítást, amelyet legjobban szeret, jobban mondva, „emészt” meg a puskánk, akkor biztosan eredményesek leszünk. Tehát a pontosan hordó fegyver nagyobb biztonságot nyújt majd, még ha olcsóbb és egyszerűbb is, mint a „kihímzett” és drága, de bizonytalanul hordó puska. Vigyünk elég töltényt magunkkal! (Nem mindig sikerül egyetlen golyóval terítékre hozni egy kemény bivalybikát)! Lehet, hogy még egy-kétszer próbalövésre lesz szükségünk, ha a terepjáróban a fegyver leesik, eldől, vagy elesünk. Ilyenkor, ha távcső van a fegyveren, feltétlenül kell egy ellenőrző lövés. Ha a távcső elállítódott, akkor kell 2–5 töltény az újbóli belövéshez. (Feltéve, ha értünk hozzá!) Tehát, bivalyonként 10 töltényt számoljunk mindennel együtt! Ha nem használjuk el, az sem baj. Jó lesz a legközelebbi vadászatra. Mert az biztos, hogy visszakívánkozunk oda, ahol talán életünk legszebb vadásznapjait átéltük! Drága, főleg billenő csövű fegyvereket, ha nem muszáj, ne vigyünk Afrikába. Ha duplagolyóst vásárolunk, vagy jobb esetben készítettünk, akkor is csak az egyszerűbb, de jobb kivitelűt vegyük. Minden, ami bonyolult, az hamarabb el is romolhat. A nyitott gépkocsin egész nap száll a por, ami nem éppen szolgál előnyére egy billenő csöves zárszerkezetének. A nyomokat követve köveken, sziklákon, sűrű bokrosban, ami tele van az egész aprótól a tíz centiméter hosszúságú tüskéig, karmolják a ruhánkat, puskánkat, felszerelésünket. Egy ilyen drága fegyver gyönyörűen habos rajzolatú diófa
102
A JÓL ELHELYEZETT TALÁLAT
agyán 1-2 nap után hosszú karcolások éktelenkednek. Nem is beszélve a terepjárón való össze-vissza rázkódástól, ütődésektől. Némelyik fegyveren igencsak meglátszik, hogy használatban volt. Jobb az egyszerűbb kivitelű, de strapabíróbb toló-forgózáras. Egy ma is élő német vadászt szeretnék még megemlíteni, Werner Brach-ot, aki Zambiában több mint 100 bivalyt lőtt a 7 mm Remington Magnummal, mivel nem volt más kaliberű puskája ebben az időben. Bivalyait mind ólomhegyű lövedékekkel lőtte, szemből, a magasra tartott bivaly orrát célozta meg, vagy oldalról a füle tövét. Még számtalan híres és ismert vadászt hozhatnék fel példának. Náluk csak egy volt a szembetűnő: ők tudtak lőni!
Az „afrikai blatton lőtt” bivalyom fejével egy bambuszcsoport előtt
103
A dagonyázástól vörös színű kafferbikák Maszájföldön
SEBZETT VAD UTÁNKERESÉSE
C
sak az akarjon bivalyra vadászni, aki ismeri a fegyverét, annak teljesítményét és főleg saját magát! A sebzett utánkeresése mindig úgy kezdődik, hogy az első lövésünk rossz helyre ment és a bivaly „gépházát” ahol az életfontosságú szervek vannak, rossz helyen találtuk el! Vagy el sem találtuk! Esetleg gyenge a kaliber, amivel bivalyra lövöldöztünk, vagy a lövedék, amit használtunk volt túl puha és nem elég mélyre hatoló, átütő erejű! A vendég által megsebzett veszélyes nagyvad utánkeresése és terítékre hozása mindenkor a kísérő hivatásos vadász dolga és becsületbeli feladata, még ha sokuk nem is annak tekinti, csak egy „job”-nak a vendégek kísérését. Ha abban a megtiszteltetésben részesülünk, mint vendég, hogy hivatásos vadászunk mégis magával visz bennünket az általunk megpiszkolt bivaly utánkeresésében, akkor igyekezzünk, hogy lehetőleg több hibát már ne kövessünk el. Pár jó tanács, még ha valakinek nevetségesen is hangzik: 1. Az első jótanács, hogy vadászunk minden utasítását „gondolkodás nélkül” végrehajtjuk. Csak így nyerhetjük vis�sza a megingott bizalmat, amit esetleg eljátszottunk. Azért javaslom ezt, mert egy utánkeresés közben nincs annyi idő sem, hogy egy utasító kézmozdulat miértjén elgondolkozzunk. Ilyenkor elvárják tőlünk, hogy azt azonnal teljesítjük, és nem kérdezősködünk. Vagy a felbőszült bivaly már úgy
105
KAFFERBIVALYOK
„Sauri”-tanácskozás
jön felénk, mint egy mozdony, és ilyenkor csak egyet tehetünk: üresre lőjük puskánk tárát! 2. Ha elindulunk a sebzett vérnyomán, legyen töltve a fegyverünk! De csak annyi töltényt tegyünk a tárba, amit az könnyedén felad, ha ismételni kell! Ne erőltessünk bele egy negyediket, vagy ötödiket, ha tudjuk, hogy esetenként megszorul a felső töltény! Ilyenkor nem valószínű, hogy van idő a kipiszkálására! Sőt! Biztos nincs! 3. Az első töltény lövedékének a megválasztása a csőben ízlés dolga, de egyben nagyon fontos lehet. Mindenesetre hagyjuk a választást a hivatásos vadászra, hogy ő mit javasol, és azzal töltsünk csőre. (Én ilyenkor teljes köpenyűt javasolok, és az egész tár tartalmát ezzel a fajta tölténnyel töltöm tele, mivel ez megy csak át fán, bokron, és a vastag
106
SEBZETT vad UTÁNKERESÉSE
koponyacsontokon, a szarvtövön, és ér oda, ahova szántuk: az agyvelőbe, vagy a központi idegrendszerbe!) 4. Még az utánkeresés megkezdése előtt vegyük le a céltávcsövet a fegyverünkről! Főleg ha fedett, magas füvű, bokros, nádasos, mocsaras részbe vált be a sebzett. Esetleg, ha van velünk egy hologramos, elektromos pirospontos célzó berendezés, akkor azt kapcsoljuk fel a puskánkra. Ennek nagy előnye, hogy „két szemmel” célozhatunk, (nagyobb felületet látunk be) és csak két pontra kell koncentrálnunk, a piros pontra és a bivaly fejére! (Míg a nyílt irányzéknál háromra: nézőke, légy, bivalyfej!) 5. Ha a terep megengedi, akkor mindig egymás mellett kell menni a puskásoknak! (Nem valami kellemes érzés egy nagy kaliberű puskacső végét érezni a fenekünkben! Valószínűleg veszélyesebb is, mint némelyik támadó kedvű bivaly!) Így, hogy egymás mellett megyünk, van idő jobbra, vagy balra elmozdulni, szétugrani. A vérnyomot szemmel követő fekete nyomozónk általában középen, előrébb megy és halk szavakkal, vagy csak kézmozdulatokkal irányít bennünket, mutatva a nyomokat, vért. Ha szorul a kapca, emberünkkel nem kell foglalkozni. Minden feketének van annyi magához való esze, hogy még mielőtt mi elgondoljuk, hogy most lövöldözni fogunk, vagy esetleg fára mászni, már előttünk fenn lesz egy fán, akármilyen tüskés is annak a törzse! Ha a hivatásos vadászunk megy elöl, vagy ha mellettünk, esetleg átengedi nekünk a vezetést, mert kérjük, hogy ez a mi dolgunk, akkor is ő határozza meg, hogy mi fog történni. Esetleg a bivaly! Ez is megtörtént már! 6. Ha a hivatásos vadászunk azt javasolja egy kézmozdulattal, hogy maradjunk vissza, akkor az azt is jelenti, hogy maradjunk helyben, mert csak így tudja ő is, ha lövésre kerül a sor, hogy hol vagyunk (de legtöbb esetben egy fekete kísérő ott marad velünk.) Ilyenkor ki kell tartani, amíg jönnek értünk, és nem szabad elmozdulni a helyünkről.
107
KAFFERBIVALYOK
7. Az utánkeresés egy „csendes vadászat”, ilyenkor nem beszélünk, csak a kezek és szemek „beszélgetnek”! Főleg nem kiabálunk, csak akkor, ha igazán nagy bajban vagyunk! De akkor meg már minek?! Az egyedüllét még nem „baj”, csak egy állapot, amit el kell viselnünk, ha tetszik, ha nem. El nem veszünk, fekete kísérőink könnyen megtalálnak bennünket, ha azon a helyen maradunk, ahol hagytak, „elfektettek” bennünket; mint a jó vadász a vérebét. 8. De vissza a sebzett bivaly nyomára! A legnagyobb akarattal uralkodjunk magunkon, és ne mozogjunk sokat, főleg zajtalanul azt is, ami szükséges. Sok esetben megközelíthetünk másfajta egészséges vadat, amely a bozót takarásában kivár végsőkig, bízva abban, hogy nem vesszük észre. Bozóti antilopok általában bevárják az embert, akár 2-3 méterre, és akkor ugranak meg, nagy robajjal, ha szelet fognak felőlünk. Hihetetlen gyorsasággal törnek ki és menekülnek. Ilyenkor a nagy zaj, amit okoznak, idegtépő lehet számunkra. Próbáljuk megőrizni nyugalmunkat és csak akkor használni fegyverünk, ha biztosan látjuk, mire lövünk. Amire már volt példa: az ideges vendég duplagolyósának mindkét csövét kilőtte, amikor egy csapat gyöngytyúk felrebbent, egy sebzett bivaly utánkeresése közben. De arra is volt példa, hogy a vendég, amikor meglátta a sebágyában felálló nagybeteg bivalyt, eldobta töltött fegyverét, és elfutott a színhelyről! Ami a legérdekesebb volt a dologban, a vendég „nem emlékezett” utána hogy mit is tett. 9. Ha az idegeink bírják, (főleg, ha nem!), csakis BIZTOSÍTOTT fegyverrel induljunk el! Ujjunk a BIZTOSÍTÉKON! és NEM a RAVASZON!!! A sebágyából felkelő bivaly olyan zajjal van, hogy ha az öt méterre előttünk áll fel, akkor is van elég időnk kibiztosítani. Viszont van úgy, hogy a bivaly áll a seb ágyában, vagy attól pár méterre és vár ránk, mert már mes�sziről hallja, hogy jövünk, főleg a száraz aljnövényzetben.
108
SEBZETT vad UTÁNKERESÉSE
Ilyenkor „zabszem érlelő” lehet a helyzet! Az oroszlán, de az elefánt is legalább egy „gentleman” ha sebzetten zavarják őket: legjobb esetben elsőre egy „ál-támadást” intéznek ellenünk, „blöfföl”, amelyet aztán „meggondolnak”, és csak ijesztgetésnek szánnak. De legtöbb esetben a támadás előtt az oroszlán egy farokfelvágással, hördüléssel vagy mordulással vegyes köhögő-prüszkölő hangot ad figyelmeztetőül. Az elefánt pedig széttárja lepedőnyi füleit, és éleset trombitál. A bivaly ezzel szemben nem szól semmit, csak jön, és nem is akármilyen gyorsan! Robbanásszerűen! 10. Mindenesetre az biztos, hogy épeszű embernek kényszerítenie kell magát, hogy egy ilyen nagytestű sebzett vadat kövessen olyan sűrűségekbe, ahol csak 4-5 lépésre lehet látni! Vagy még annyira sem! A támadó bivaly sohasem „blöfföl” mint az oroszlán vagy az elefánt! Ő mindig komolyan gondolja a dolgokat! Ha igazából támad, akkor már nincs visszaút, akkor csak a halálos (fej-) lövés állíthatja meg! Ezt pedig nem lehet előre „begyakorolni”! Ilyen csak egyszer (esetleg párszor) fordul elő az életünkben, ha sokat vadászunk kafferbivalyokra. Nagy előnye van annak, aki otthon sokat vadászik vaddisznóra. Természetesen itt nem a magaslesről való lövöldözésekre gondolok, amikor a beetetett cocák odajönnek elénk, csak oldalba kell lőnünk egyet belőlük. Hanem gyalogosan, rácserkelni a kiszemelt nagy kanra, vagy egy fa tövében ülve, megvárni a váltóján a szellemként közeledőt. Nekem erre sok lehetőségem volt fiatal-, kezdő-, erdész-gyakornok koromban, amikor még nem volt golyós puskám. A rövid hatótávolságú, Brennekével töltött sörétes puskám megtanított fegyelemre, és türelemre, hogy a tíz méterre megközelített, vagy rám jövő vaddisznó a „biztos” vaddisznó a számomra. Meg talán említhetném, hogy sok sebzett vadat kerestem meg, a véreb mögött legyalogolva sok-sok kilométert. Talán ennek köszönhetem, hogy
109
KAFFERBIVALYOK
bivalyvadász koromban többször voltam eredményes, mint nem, ha egy egészséges bivaly nyomát felvettük, vagy egy sebzettét követtük. Mivel nem tartom magam valami nagy nyugalommal bíró vadásznak, (a „vér” ugyancsak dolgozott bennem, és „dolgozik” ma is) csakis a sikertelen vaddisznó cserkészetek tanítottak meg a nyugalomra és a kivárásra. Ezért voltam talán eredményesebb, mint mások. Viszont, egy biztos: a jónál jobb lövési helyzetre ne várjunk! Ezt az egy lehetőséget pedig csak rajtunk múlik, hogy ki is tudjuk használni. Ugyanez áll a kafferbivaly vadászatánál is, de minden más vad elejtésénél is!
www.mistral-hungaria.hu A vércsapa végén
110
SEBZETT vad UTÁNKERESÉSE
111
Támadás előtt
DAGGA BOY’S – TÁMADÓ BIVALYOK
A
mikor először mentem Afrikába vadászni, mindenre gondoltam, hogy esetleg meg fog velem történni, de arra nem, hogy mi lesz, ha támad a bivaly? Mert olvasni nagyon keveset olvastam bivalytámadásokról, még ha az afrikai vadászirodalom a „veszélyes öt nagyvad” közé is emelte őket. Természetesen minden élőlény között van néha egy-egy, amelyik „kitáncol a sorból”, így akár egy kutya is nekimegy a gazdájának, vagy egy nagymacska, így egy oroszlán, vagy egy tigris emberevővé válik. Egy fehér cápa elkezd emberekre vadászni, egy elefánt megtámadja az autókat, vonatokat, esetleg egy bivalybika meglesi a falu határában a bicikliző feketéket, és addig hajkurássza őket, amíg egyet a szarvára vesz. A bivalyok között ezeket a „Rossz Fiúkat” nevezi az angol „Dagga Boy’s”-nak. Vannak az emberek között is ilyen „Rossz Fiúk”, amelyikek elkezdenek lövöldözni az embertársaikra, esetleg iskolás gyerekekre és felvesznek olyan szokásokat, amelyek első látásra nem megmagyarázhatóak. Ilyenkor keressük az okot, hogy mi is válthatta ki ezt a nem szokványos viselkedést? Legtöbbször a „vájtfülüek” hamar megtalálják a magyarázatot, ha egy individuum testileg, vagy lelkileg sebzett, mert ez válthatja ki legtöbbször a támadások okát. De ma már tudjuk azt is, hogy paraziták, ha utat találnak az agyba, és a belső szervekbe, megváltoztatják a viselkedési mintát, amely minden élőlény magáénak tud, mert a
113
KAFFERBIVALYOK
génjeiben hordja magával, mert ezt kapta az ősöktől. Ilyenkor elpattan a „szappanbuborék”, és vadállat lesz a négy-, és kétlábú békésen élőből is. Azt hiszem azt mindenki tudja, hogy a „három lépésnél ne közelebb” mondást miért is használjuk szép magyar nyelvünkben. Ugyan ez áll az állatvilág minden tagjára, légyen az akár egér vagy elefánt. Mindnél áll a „három lépés” távolság megtartása, csak ez a távolság némelyiknél öt lépés, másiknál tíz, esetleg húsz, de lehet, hogy ötven. Azt „alapállásnak” vehetjük, hogy sebzett afrikai veszélyes nagyvadhoz ötven méternél közelebb ne közeledjünk, (egészségeshez sem) és akkor a legtöbb esetben nem történik támadás részükről irányunkba. Ha egy élőlény nem érzi magát biztonságban, ha közeledünk hozzá, az mind meg fog támadni bennünket, ha átlépjük az általa megszabott határt. Ez fokozottan áll a sebzett vagy beteg állatra vonatkozóan, de egészségesre is. Csakis rajtunk múlik, hogy szeretnénk-e ezt a „csiklandós” érzést meg- és átélni. Esetleg túlélni! Kittenberger Kálmán, gróf Széchenyi Zsigmond nem nagyon irogattak arról, hogy a bivaly veszélyes is lehet. Inkább tartottak az oroszlántól és az elefánttól. Az ő kortársi irodalmuk, amelyen én is felnőttem, és vadász lettem, nagyon keveset írt vadászbalesetekről, ami a kafferbivalyokhoz fűződött volna. Így hát nem is gondoltam nagyon arra, hogy a bivaly „vérszomjas” és „bosszúálló” lenne! Nem támadott az az egyedül járó, kivert bika sem, amit az első napon láttam, amikor lábamat Afrika földjére tettem, és két gyors lövéssel el is tudtam ejteni. Viszont találkoztam olyanokkal, illetve olvastam az írásaikat, akiket állítólag megtámadott az első, és az egyetlen bivalybika, amire valaha is vadásztak. Még az elején gondoltam is, hogy: – Milyen szerencsések! – és irigyeltem őket, mert valahol kívántam, hogy megismerjem ezt az érzést,
114
DAGGA BOY’S – TÁMADÓ BIVALYOK
megtapasztaljam magam, hogy hogyan is fogok viselkedni, ha nekem jön egy ilyen ősállat? Aztán később csak örültem, hogy soha nem történt nagyobb galiba. Még ha egyre több lett a baleset és az „állítólagos” bivalytámadás a napi bulvár sajtóban, amit senki sem tudott leellenőrizni. Amerre én jártam tíz évig, szerte Afrikában, nem találkoztam eggyel sem, pedig legtöbbször pont ezeknek a két-három főből álló „öreglegények” nyomát kerestem, és ha rátaláltunk, követtük azokat. Gondoltam is, hogy a legtöbb ilyen eset „kitaláció” és nagyotmondás lehet. Az, hogy az első félévben, amikor még Kenyában gyakornokoskodtam 1976-ban mint hivatásos vadásztanuló, hamarabb bekövetkezett az egyetlen ilyen élményem, mit sem változtat a véleményemen. De pár szót erről az ominózus esetről: Egy vendéget kísérgettünk főnökömmel. Fiatal, nagydarab német volt, tele önbizalommal, de kevés gyakorlattal. Meglátszott, hogy addig csak magaslesekről lövöldözte az őzbakokat. Egész éjjel szakadt az eső a havas csúcsú Kenya hegy árnyékában megbújó táborunkra. A hajnali felkelés nem nagyon akaródzott, mert hűvös lett a levegő és nyirkos volt minden ruhám. Jól felöltözve azért ki lehetett bírni a nyitott terepjárón. Csodás reggel köszöntött ránk, még ha az utak sárosak is voltak. A felázott vörös föld úgy csúszott, mintha szappanon kocsikáztunk volna. Főnököm nem is engedett vezetni, pedig máskor ez volt az én dolgom. Most az egyszer örültem ennek, mert amint felértünk nagy keservesen egy dombtetőre, a másik oldal meredek lejtőjét meglátva, összeszorult a gyomrom. Én nem mertem volna nekiindulni a lejtőnek! Főnököm sem, ezért megállította a kocsit, és mondott valamit a velünk utazó négy feketének, amit akkor még nem értettem, de tudtam, hogy most mi fog következni, mert amikor első alkalommal, fél évvel előtte, akkor még, mint fizető vendégvadász jártam erre, megtapasztaltam az itteni „völgybe ereszkedési”
115
KAFFERBIVALYOK
gyakorlatot. Feketéink villámgyorsan leugráltak a nyitott hátsó részről, és kardszerű bushkéseikkel nekiálltak, hogy egy nagyobb fát kivágjanak. Amint a fa eldőlt, úgy mindenestől, ágastól, levelestől, tüskéstől a terepjáró vonóhorogjához kötözték. Viszonylag egyenesen, kisebb kicsúszásokkal értünk le a völgybe, de megfogta a kocsit a „vészfék”! Útunk során még kétszer ismételtük meg ezt a „mutatványt”! Ekkor tanultam meg, hogy mindenre van megoldás, csak meg kell találni, és erre még a dzsungel legeldugottabb közepén is van lehetőség. Nyugodtnak kell maradni, és átgondolni a helyzetet. Főnököm még megjegyezte: – Meglátod, mire jövünk vissza, már porzik ez az út! Nem hittem, de úgy lett! Nagy, és aranylóan sárgálló búza-, köles- meg árpaföldek között autóztunk felfelé. Elhagyva a kávéültetvényeket, amelyek a legmagasabb ember által művelt mezőgazdasági kultúrák voltak a magas fennsíkon, elértük a Kenya hegy lábát szegélyező bozótost és erdőket, ahova a bivalyok napközben visszahúzódtak. Kocsinkat visszahagyva, csendben haladtunk a felázott, de már szikkadásnak induló vörös talajon. Elöl a két kirongozi (nyomkereső) betűzgette az éjjel erre járt vad nyomait. Mintha egy nagy könyvben lapozgattak volna, úgy olvastak a nyomokból. Vagy egy órai keresgélés után, ekkor már talán dél is lehetett, rátaláltunk egy háromfős bikacsapat nyomára, amit főnököm úgy gondolt, hogy érdemes volna követni, mert a nyomok már az eső utániak voltak, tehát reggel, két-három órával előttünk válthattak vissza a mezőgazdasági területekről, ahol az érőben lévő búzaföldeken nagy károkat okoztak. Ráálltunk a nyomra, és jó tempóban haladtunk árkon-bokron át, vagy egy órát, mire vezetőink úgy gondolták, hogy a bivalyok közelébe kerültünk. Ekkor főnököm a vendéget maga mellé vette, és az idősebb kirongozi vezetésével kezd-
116
DAGGA BOY’S – TÁMADÓ BIVALYOK
A kocsitolás „mindennapi kenyere” volt a csapatnak
ték belopni a bivalyokat, amelyek mörcögését már mi is hallottuk. A maradék három fekete, és jómagam kissé lemaradtunk, de látótávolságra állandóan araszolva követtük az előttünk lopakodókat. Egyszer csak látjuk, hogy a vendég célzásra emeli puskáját, és röviddel utána elcsattan egy, majd még egy lövése. Még várunk, de lassan utolértük az egy helyben álló vadászokat. Csendben várakoztunk mögöttük, csak mikor főnököm intett, mentünk oda hozzájuk. – Az egyik bika meg van lőve, de nem esett el! Gyere, nézzük meg!
117
KAFFERBIVALYOK
Lassan elindulunk a rálövés helyére, amit a vendég nagy gesztikulálás közben megmutat. Főnököm leinti, hogy maradjon nyugodtan, ne beszéljen, és ne mozogjon sokat, de jöjjön velünk. Előttünk ment a kirongozi, csak a vérnyomra figyelve, mi hárman, vonalban mentünk mögötte, főnökömmel közrefogva a vendéget, lövésre kész puskákkal. Szerencsére az aljnövényzet nem volt nagyon sűrű, ezért ellátunk vagy ötven méterre. Egyszercsak a vérnyomot követő fekete megáll előttünk, és előre mutat kinyújtott karjával, de ökölbe szorított kézzel! Nem látok semmit, de hallom, hogy recseg az erdő, és közeledik valami nagy zajjal. Feketénk már startol is visszafelé, és közöttünk átfutva csak annyit sziszeg: – Bogo hapa! – Piga! – Piga! – (Itt a bivaly! – Lőjetek!) Ekkor már szól mindkét társam puskája, és látom, hogy egy nagy fekete valami, hullámzó mozgással fut felénk. Tehát ez az a pillanat, amire ha nem is vártam, de megjött. Torkom ös�szeszorult, szám száraz lesz, hátamon folyt a hideg veríték, pedig már ugyancsak meleg van, mert fölöttünk őrjöng az egyenlítői Nap. Ekkor hallom meg főnököm hangját: – Mire vársz, lőj már! – A nagy fekete valami már vagy harminc méterre van tőlünk! Arra már nem emlékszem, hogy mikor emeltem fel a puskám, csak arra, hogy elsült a kezemben a .458-as Winchester. Mintha kézigránát robbant volna az orrom előtt, akkorát szólt a jó öreg mordály a bozótosban, ami megfogta a dörrenést. Úgy emlékszem, hogy valahova a fekete elejére céloztam, de inkább tartottam a cső végét! Nem láttam én irányzékot, legyet, csak a hullámzó fekete mozdonyt, ami gyorsuló iramban közeledett felénk. A lövésem elcsattanása után a bivaly eltűnt, mintha ott sem lett volna! Pár pillanatig nálam se kép, se hang, csak a szívem gyors dobogását hallottam a fülemben, és járt a kezem, mint a motolla, amint új töltény került a csőbe! Mindkét társam engem nézett, és én nem értettem, hogy mi történt, miért, s mit
118
DAGGA BOY’S – TÁMADÓ BIVALYOK
Bivalytámadás
néznek? Csak percekkel később tudtam reálisan érzékelni a helyzetet, hogy golyóm talán mégis jó helyre mehetett, mivel a bivaly elfeküdt, és nem mozdult többé. Még csodálkoztam is, hogy én, a zöldfülű kezdő állítja meg a bivalyt? Persze, az is lehet, hogy mivel még nem voltam ilyen helyzetben, ezért fel sem tudtam mérni, hogy mi következik. Lassan oda menve, ahol utoljára láttam a nagy, felém recsegő fekete testet, konstatáltam hogy egy hatalmas bika fekszik előttünk. Akkor még nem ismertem annyira a korcsoportokat, csak később jöttem rá, hogy melyek is az ismertetőjelek, és láttam, hogy a bal szarvtövön van egy golyónyom, amely valószínűleg az én puskámtól származik. Más golyóvágta nyomok, horzsolások is voltak a bika elején, szügyében és azok is halálosak lehettek, de nem állították meg a bivalyt. Mert ahhoz, hogy a bivaly „eltűnjön”, egy „jó!” fejlövés kell. Ezt már valahogy akkor is tudtam, emlékezve
119
KAFFERBIVALYOK
a fültövön lőtt kanjaimra, amelyeket három-négy méterekről lőttem meg a legsűrűbb helyeken, amint a kutyáink, vagy vérebjeink fogták és forgatták őket. Örültem, hogy részese lehettem egy bivalybika elejtésének, amely legény volt a talpán, és visszajött, hogy megkeresse azt, aki neki fájdalmat okozott. Főnököm mondta is a vendégnek: – Jó, hogy ezt az öreget lőtte meg, mert a három közül az egyik, egy fiatal „adjutáns”, a másik viszont sokkal öregebb, töröttszarvú bika volt! Ez volt talán az egyetlen „melegebb” helyzet, amelyben részem volt. Persze azért Afrikában éltünk, ahol néha, de történik „egy s más”! Mi természetesen vigyáztunk, és nem mentünk bele olyan kalandokba, amely akár a vendég, vagy a magunk testi épségét, vesztét okozhatta volna. Nyugodtan, megfontoltan vadásztunk és vadásztattunk, mondhatnám: „öregurasan”, de sohasem keresve a veszélyt! Mondják még, ha valakit elkapott az oroszlán, vagy az elefánt, esetleg a békésebb bivaly, és megölte őt, hogy „jó vadász volt”! Nekem kicsit más a véleményem! Nekem az a „jó” vadász, aki „örökké él”, és ágyban, párnák közt, (mint „Karamoja” Bell, aki több ezer elefántot lőtt) békésen cserkel át az „örök vadászmezőkre”! Akinél a vendég biztonságban érzi magát, és soha nem történnek „meleg helyzetek”, ha veszélyes nagyvadra vadászik! Látva egypár videót, utánkeresésekről, sebzett bivalyok elejtéséről, a hajam égnek állt, amiket ott láttam! Ha mi így vadásztattunk volna, annak idején Kenyában, vagy később Tanzániában és Namíbiában, biztosan megteltek volna a nairobi, arushai és a windhoeki temetők! Lehet, hogy vannak emberek, akik így vadásznak és vadásztatnak (valószínűleg így is élnek!), mert hallottuk, hogy Amerikából azért jönnek át nagypénzű üzletemberek, hogy ezzel a „jóemberrel” vadásszanak, (a nevét nem akarom leírni) aki „biztosítja számukra” ezt az „élményt”, hogy
120
DAGGA BOY’S – TÁMADÓ BIVALYOK
Mindig hátulról kell megközelíteni a sebzett bivalyt!
„magukra találjanak” és megismerjék magukat! Nem vitatom, és a videókon látottak alapján el is hiszem, hogy vannak „adrenalin jenkik”, akik igénylik és keresik az ilyenféle vadászatot, élményeket, hogy az otthoni pénzvilágban való tevékenységüket még gyilkosabb módon tudják „gyakorolni és továbbfejleszteni”! Mint ahogy vannak, akik sziklafalakat másznak meg mindenféle biztosítás nélkül, rohanó vonatok tetején mászkálnak, vagy magas hidakról ugrálnak le egy vékony gumipertlit kötve a bokájukra, ami ha le is engedi zuhanni a patak vizéig, az utolsó pillanatban visszarántják őket, mielőtt összezúznák magukat. Ahogy amikor katona voltam és deszantos (ma „kommandósoknak” mondják őket) ejtőer-
121
KAFFERBIVALYOK
nyőugró kiképzést kaptam, mondták a kiképzők: „Aki hülye, az haljon meg!” Még ha manapság divatossá vált ez a fajta „magam keresése”, én nem kérek belőle! Köszönöm, nekem ez valahogy nem kellene! Én nagyon jól érzem magam a .416-os Rigbymmel a kezemben. Nekem az elég, ha járhatok a bivalyok nyomában, és egy-egy öreg bikát ki tudok keresni a csapatból, vagy a nyomát követve belophatom közelre, az őserdő homályában. Szeretem magam meghatározni, ha hagynak, hogy hogyan is vadásszak, éljek, meghaljak. Valahogy nem szeretem, ha „mások mondják meg, hogy mit is akarok”! Azok az érzések, amit ilyenkor érzek, vadászataim során, valószínűleg tisztábbak és olyanok, amelyeket őseim is éreztek, ha egy magányos vadkan, medve, vagy őstulok nyomát követték kőhegyű lándzsáikkal a kezükben. Számomra valahogy idegenek ezek a mai rekordhajhászó, magamutogató, pózoló, képernyőre és bulvársajtó címlapjaira kívánkozó megnyilvánulások, amelyek mögött legtöbb esetben csak „léggömbök” vannak, amelyek nagyon kön�nyen kipukkadnak, és másnap már nem is emlékszik rájuk senki, keserű szájízt visszahagyva az illetőnél, hogy hamar vége lett a „pünkösdi királyságának”! Én vadászni szeretnék, szépen csendben, amíg élek, úgy, ahogy őseim, elődeim tették és nem feltűnősködni. Visszatérve még a fent említett „idegeket csiklandoztató úriember” praktikáihoz, ha jól megfigyeljük a videókon való történéseket, akkor láthatjuk, vagy inkább észlelhetjük, érzékelhetjük, hogy nem egyedül lő, mert időnként „mellé lő”, mert a lövése vagy a bivaly alatt, vagy felett porzik, és ilyenkor a háttérben megbúvó, a filmen nem látható puskások golyói „mennek jó helyre”, megmentve az amúgy csiklandós helyzetet. Az én szerény véleményem, hogy hergelik a bivalyokat, és kikényszerítik a támadást, pedig előtte, ha job-
122
DAGGA BOY’S – TÁMADÓ BIVALYOK
Mintha egymástól kérdeznék: Nekik menjünk?
ban lőnének, egy-egy „jó” golyóval meg lehetne szabadítani a sebzettet a kínjaitól. De úgy látszik az „action” fontosabb, mint hogy szegény bivaly ne szenvedjen sokáig. Sajnos ez a „magamutogató” vadászat, és vadászati felfogás nagyon nagy károkat okoz a természetet nem ismerő, és nem vadászó, csak televíziót néző emberekben. Ezért, és jogosan, elítélik a vadászatot, mint állatkínzást! Mert ez az! Amint az utóbbi időben hallottam, az „úriember” egy ilyen mesterkélt és megrendezett bivalytámadásnál elvesztette öccsét, akit egy bivaly megölt. Ezért a nagynevű szponzorok, akik puskáikkal és lőszereikkel támogatták a filmfelvételeket, megvonták a támogatást a csapatától.
123
Idősödő bika szemtől szemben
HALÁLBŐGÉS
V
adászkönyveink betűit, oldalait vérrel írjuk. Kár is ez ellen nekünk, vadászoknak tiltakoznunk. Könyörtelen és elgondolkodtató jelenség ez, amely nem csak engem foglalkoztat, és nehéz erről beszélnem. Az idő hozta magával, amely lassan eljár felettem is, hogy elgondolkozzam néha az élet múlásán és a halálon. Nem önsajnálatból, vagy a haláltól való félelemtől teszem ezt! Annál sokkal világosabbak számomra ezek a dolgok, mert azt hiszem, elég tárgyilagosan látom mindezt. Immár ötven éve járok erdőn-mezőn nyitott szemmel, elfogadva a születés és a halál megmásíthatatlan tényét. Nem kérdezem, hogy miért van ez így, csak egyszerűen elfogadom; mert számomra teljesen világos és érthető, hogy egy élőlény megszületik, él, és egy napon el kell távozni az élők sorából! Lejárt az ideje! Ezzel a földi pályafutása véget ért! Csupán egy kis jelentéktelen momentó van még vissza; földi porhüvelyünknek eltüntetése a Föld felszínéről, hogy ne rontsuk tovább a levegőt, amely az embereknél egy rituális temetésbe, esetleg a halott elégetésében végződik. A hamvakat meg szét lehet szórni akár a kertben, vagy mint esetleg nálam is meg fog történni, hogy egyik fele az Ali-réti erdőkben, a másik fele Afrikában szóratik szét, visszaadva a természetnek azt, amit adott. A vadnál ez egy kicsit komplikáltabb. Ott vagy a ragadozók (köztük az emberek is) felfalják a megölt állat húsát, vagy az enyészeté lesz még a legkisebb porcikája is, életfeltételeket teremtve sok más élőlénynek. Egymásból és egymásnak
125
KAFFERBIVALYOK
Ez is hozzátartozik a vadászathoz, hogy amit elejtettünk, azt fel is használjuk. Fekete kísérőmmel egy kafferbivaly tehenet zsigerelünk és szállítható „porciókra” vágunk
élünk, ezt nevezik szimbiózisnak. Ez mind rendben is volna eddig. Ez az élet, illetve a halál rendje, amelynek tényét el kell fogadnunk, ha tetszik, ha nem! Ha szerencséje van az áldozatnak, akkor pár pillanatig tart az átmenet az életből az örökkévalóságba! De ha nincs, akkor akár órákig, napokig is eltart a halállal való küzdelem. Embereknél, ha hosszan tartóan súlyos betegek, az orvosok „jóvoltából” akár évekig is elhúzódhat ez a folyamat. De térjünk vissza a vadászathoz: véleményem szerint, ha a vadász által elengedett lövedék elég nagy kaliberű, és elég nehéz súlyú, (manapság ezt úgy mondják: tömegű! De szerintem ez nem ugyanaz!) és a puskáját kezelő érti a dolgát, tehát ismeri a bivaly anatómiáját, tudja a lövő, hogy hova
126
HALÁLBŐGÉS
kell küldenie a golyóját, akkor a vad nem sokat érez, de legalábbis nem sokáig szenved, ha koponyáján átfúródik a golyó. Hogy honnan tudom ezt, és miért merek erről írni? Mert sokat beszélgettem német vadászokkal, akik végigharcolták a II. világháború borzalmait, és többször sebesültek. Azok elmondása alapján merem a fentieket leírni! Mindnyájan azt állították, hogy csak egy nagy ütést éreztek, amint az ellenség golyója, vagy a repeszdarab eltalálta őket. Fájdalmat nem éreztek a találat pillanatában, csak később. Volt úgy, hogy órák multán vált kibírhatatlanná a fájdalom, és a forró lövedék vagy repeszdarab égetésnek az érzése. Ha nem kaptak fájdalomcsillapító morfiumot, akkor a legtöbbször elvesztették az eszméletüket a fájdalomtól. Aki életben maradt, az felébredt a kómából. Akinek olyan súlyos volt a sebesülése, hogy belehalt, az nem valószínű, hogy tudta, érezte, hogy mi is történik vele ezekben a percekben, amikor a tudat megszűnt, és a kómából átment a halál állapotába. Minden esetre a halál pillanata a mai információink szerint minden élőlény számára egy megrendítő és nehéz pillanat, ha épp elmével éli ezt meg, még ha nem is lehet emberi szavakkal egyértelműen kifejezni, leírni. Mivel tudjuk pontosan, hogy élettanilag mi is történik velünk, de mentálisan sok részletét nem ismerjük, ezért félünk tőle. Vadásszunk! De nem mindegy, hogyan! Erről Maderspach Viktor nagyon találóan így ír „Havasi vadászataim” című könyvében: „A sörétes fegyver a primitív ember mentalitásának mindig és mindenütt jobban megfelel, mint a golyóspuska. A valószínûség, hogy a vad felé röpített számos lövedékek egyike célját eltalálja, sokkal nagyobbnak látszik a sörétes fegyverrel, mintha a kívánt eredményt egyetlen golyóval akarjuk elérni. A lövés hatását illetôen a néger és a Déli-Kárpátok pa-
127
KAFFERBIVALYOK
rasztpuskása más álláspontra helyezkedik, mint a kulturált sportvadász. Elôbbiek a vaddal ellenségként bánnak, melyet minden áron el akarnak pusztítani. Ha az elsô lövéssel nem bírják elejteni, legalább meg akarják sebezni, mert céljukat ezzel már egy lépéssel megközelítették: a vérnyomot mindenesetre könnyebben lehet követni, mint a sértetlenül menekülô vadat. A kulturálatlan ember az állat szenvedéseivel mit sem törôdik. Ezért a közép-afrikai néger és sok balkáni színvonalú európai pecsenyevadász a vágott ólomdarabtól eltekintve, bakancsszöget, láncszemet és hasonló jókat szokott lövedék gyanánt felhasználni. Ezzel szemben az úrivadász felfogását egy angol vadászati író a következô imaszerû kívánságban jellemezte: Uram Istenem, engedd meg, hogy minden lövésem, amely talál, azonnal öljön. De ha nem öl, úgy ne ejtsen sebet!” Sokat vadásztam, sok vadat ejtettem, zsákmányoltam életem folyamán. Néha úgy érzem, talán túl sokat! Nem vagyok érzéktelen! Tudom, láttam, hogy mi történik, ha elnyomom puskám ravaszát és elengedem a golyómat, amivel az a szándékom, hogy egy élőlénytől elvegyem az életét. Zsákmányomnak tudjam, mert ragadozó vagyok, és húst eszem. Mégis, talán a kafferbivaly vadászatánál éreztem először igazán, hogy mit is teszek, ha elsütöm a puskám. A nagy golyók nem elég gyorsak ahhoz, hogy hidrodinamikai, úgymond „sokkhatást” fejtsenek ki egy 6–8–10 mázsás vad testében, és gyorsan öljenek. Ha egy kafferbivaly megkapja a golyót a lapockájába, tehát a tüdejét, esetleg lejjebb, a szívét vagy a kettő között a szíve aortáját roncsolja a lövedék, akkor belső elvérzésben, viszonylag lassan múlik ki. Ezt a lassú belső elvérzést még fokozza az a gyakorlat is, hogy a legtöbb afrikavadász az ismétlőfegyvereibe, váltakozva, de általában elsőnek egy teljes burkolatú, tehát nem nagy roncsolást oko-
128
HALÁLBŐGÉS
zó lövedéket lő ki. Abból az elgondolásból teszi ezt, hogy az első golyója elég mélyreható, csontokat törő és testet átütővé váljon. Ilyenkor, ha a bivaly lefekszik, és kinyújtja a nyakát, egyre erősödő, majd lassan halkuló hang, bőgés, amely egyben magasztosan szomorúan cseng, hagyja el a halálosan sebzett bivaly torkát. Mintha búcsúzna a földi élettől, tudva, hogy lejárt az ideje. Ez a jelenség más vadnál ritkán hallható, vagy kevésbé ismert, csak a marhaféléknél. Frederick C. Selous így ír erről: „Ezt a hangot jelentős távolságról is meg lehet hallani, és olyan, hogyha az ember egyszer hallja, soha többé nem felejti el!” Akkor nem ad ilyen hangot a bivaly, ha a lövedék a szarvon és a koponyán át az agyvelőig, vagy a gerincben a gerincvelőig hatolva azonnali halált okoz. Ez megtörténhet a halálbőgés alatt is, ha még kegyelemlövéseket adunk le a sebágyában fekvő bivalyra. Ilyenkor az idegrendszer „kikapcsolásával” azonnal megszűnik, illetve „be sem kapcsolódnak” ezek a jelenségek, ha golyónk az agyvelőt vagy a gerincvelőt érik, roncsolják. Ahányszor hallottam – pedig sokszor hallottam – ezt a szívszorítóan mélyről jövő hangot, el kellett gondolkodnom az életem folyásán. Magamba kellett szállnom, és számvetést kellett tennem vadászi és emberi mivoltommal. Nehéz volt! Nehéz volt a lelkiismeretemet megnyugtatnom és az aggályaimat eloszlatnom, hogy puskával a kezemben uralkodok élet és halál felett. Ilyenkor megszűnt számomra a „zsákmányolási vágy” torkot szorongató érzése! Ilyenkor már nem a vadászláz remegtette meg kezemben a puskát, hanem valami megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan érzés, amely a halál fájdalmas érzésével szövődött egybe. Ilyenkor megkérdőjeleződött bennem, hogy helyesen cselekedtem-e? Mindannyiszor azzal tudtam csak vigasztalni magam, hogy egyszer láttam amint oroszlánok órák hosszat, marcangolták az
129
KAFFERBIVALYOK
Oroszlántámadás
ÉLŐ és keményen védekező bivalybika hátulját, miközben az kínjában bőgve keringett maga körül, élő uszályként húzva maga után a belé csimpaszkodó, combját zabáló négy-öt oroszlánt. Ez a fájdalmas bőgés, amit akkor hallatott, egészen más volt, mint a szíven, vagy lapockán lőtté. A látottak alapján az én golyóm megváltás lehetett talán minden öreg remetének, mert ez gyorsan döntötte le a lábáról, megspórolva a fájdalmas és hosszú haláltusát, amit esetleg az oroszlánok, még rosszabb esetben a hiénák okoztak volna számára. Mert a hiénák is megtámadják a sebzett, beteg bivalyt és órákig, sokszor napokon át megy a közelharc az életért. Akkor inkább az én golyóm talán humánusabb!
130
HALÁLBŐGÉS
Az első napi izgalmas cserkelésünk végén, két gyors puskalövés után, már ott térdepelhetek első afrikai vadam mellett, amely egy erős kafferbika volt. Ezután nem csoda, hogy egy életre eljegyeztem magam a kafferbivalyokkal. Annyira megbabonáztak, hogy évekig jártam utánuk, figyeltem életmódjukat, viselkedésüket, közben minden alkalmat kihasználtam, hogy vadászhassak rájuk. Én úgy éreztem akkor, az első bivalybikám elejtése után 1975-ben, hogy számomra minden megváltozott azzal, hogy először vadászhattam Afrikában és kafferbivalyra. Ezt az érzést ma is érzem, és hálás vagyok érte, hogy meg-, és átélhettem. Csak a magam érzéseiről beszélhetek, mert azóta láttam, hogy másokra az afrikai vadászatok nem hatottak úgy, mint rám. Számomra viszont minden megváltozott, hogy Afrikában jártam, élhettem és vadászhattam. Azon kívül, hogy sokkal magabiztosabb, nyugodtabb lettem az itthoni vadászataimon, másrészt egyfajta „elég” érzésem lett! Ezzel nem azt akarom mondani, hogy elteltem a vadászati élményekkel, hanem valahogy máshogyan kezdtem látni mindent. Mélyebbre hatolt bennem az ÉLET tisztelete, amelyből minden élőlénynek csak egy jut! Mélyebb érzéseket váltott ki bennem a bivalyaimnak a haláltusája, átélése, mert egy igazi nagyvadnál jobban láthatóak és átérezhetőek ezek, melyek az én „kezem munkája” volt, én okoztam, váltottam ki. Mondják azt is, hogy: „Az Afrikában és a háborúban eltöltött idő duplán számít!” Mások ezt úgy fogalmazták meg, hogy „bölcsebb” lesz az ember ilyen élmények után. Minden esetre ma máshogyan látok mindent, és nem csak a vadászatban, mint sokan mások. Elégedetten jöttem haza Afrikából már az első alkalommal, természetesen a vággyal a szívemben, hogy szeretnék minél hamarabb visszamenni oda, és ott leélni maradék életemet. Ebből majd tíz évet sikerült is megvalósítani, és ma nagyon boldog vagyok, hogy Afri-
131
KAFFERBIVALYOK
Első bivalybikám trófeájával
kában élhettem. Sajnos a többire nem volt már elég anyagi hátterem. De a lelkemben ma is Afrikában élek, átvéve azt az életritmust, amit ott felvettem. Az első, és utána a többi bivalyvadászataim megváltoztatták, befolyásolták maradék életemet. Minden esetre szerényebb, és elgondolkodóbb lettem. Elejtett bivalybikáim halálbőgései azzá tettek. Ugyanakkor felmerült bennem a kérdés, ha újra hallom a távoli múltból bivalyaim halódó búcsúzóját, hogy „szabad-e ezt nekem?” Ma, közel a hetvenhez, ez a kérdőjel egyre nagyobb bennem!
132
DAGGA BOY’S – TÁMADÓ BIVALYOK
Dagonyázás után
133
Öreg és sáros, vészjósló tekintettel
TAPASZTALATOK, MEGFIGYELÉSEK
A
legtöbb vadászírónak az a célja, hogy élményeit, és ezzel együtt a tapasztalatait közreadja, hogy mások, akik utánunk jönnek, tanuljanak abból. Esetleg megismerjenek jobban valamit, amiről mindnyájan álmodoztunk siheder korunkban. Gyerekként olvastam azoknak a könyveit, akik 100 évvel előttem jártak Afrikában. Ez hozta magával, hogy nem akartam újból felfedezni a világot, mert arról már lekéstem! De szerettem volna átélni azt, amiről annyit olvastam. Egyúttal itt szeretnék visszanyúlni nagynevű elődeim munkáiért, akik elbeszélései magukért beszélnek, mert nemcsak bepillantást nyújtanak a bivalyvadászatba, de tapasztalatokat, megfigyeléseket adnak át nekünk, ha megfogadjuk azokat. Azért teszem ezt, hogy minél több információ kerüljön egy csokorba, és legyen segítségére azoknak, akik ezt igénylik. Nem szeretnék nagyképű lenni, hogy a magam kafferbivalyos élményével kezdek egy könyvrészletet. Ezért átadom a szót, illetve a tollat, egypár nagy nevű, de azt hiszem azt is mondhatom, hogy a legnagyobb hírű Afrika-vadásznak, így Anthony Dyer, hivatásos vadásznak, aki az utolsó elnöke volt az „Est African Professional Hunters Association“ a „Kelet-Afrikai Hivatásos Vadászok Szövetségé“-nek, valamint Frederick C. SELOUS-nak, aki már az 1870-es évek elejétől vadászott Afrikában a kafferbivalyokra. Ezután sorra következnek azok, akiknek a beszámolóira oda kell figyelni, mert nemcsak hírneves, de hiteles vadászok is voltak.
135
Nemcsak veszélyes, de félelmetes is
MELYIK A LEGVESZÉLYESEBB AZ ÖT NAGYVAD KÖZÜL?
A
nthony Dyer, hivatásos vadász, az utolsó elnöke az „Est African Professional Hunters Association” a „Kelet Afrikai Hivatásos Vadászok Szövetségé”-nek összeállította egy pontszisztéma szerint, hogy szerinte melyik a legveszélyesebb afrikai nagyvad. A táblázatot lásd a következő oldalon! Természetesen ez egy nagy tapasztalatokkal rendelkező hivatásos vadász véleménye, ami csak részben tükrözi más hivatásos vadászok véleményét. Nem biztos, hogy mindenki egyetért a fenti pontadással, számítgatással, de figyelemre méltó az összeállítás. Gróf Széchenyi Zsigmond a támadó elefántot teszi az első helyre, míg Frederick C. Selous és Kittenberger Kálmán is az oroszlánt tette az első helyre. Én nem nyilatkozom! A magam terítéke csak 80 körüli veszélyes nagyvad elejtése, vagy ezek elejtésében vettem részt. (Ez a szám hamar összejön, ha évekig nap mint nap vadászunk rájuk!) Mindenesetre a bivalyok számomra mes�sze nem olyan rosszak, mint a hírük.
137
Oroszlán
Kafferbivaly
Elefánt
Leopárd
Orrszarvú
KAFFERBIVALYOK
Látás
100
75
25
100
25
Hallás
75
100
100
50
100
Szaglás
50
100
100
25
100
Agresszivitása ha sebzett
50
50
100
50
100
Agresszivitása a család védelmében
75
25
100
50
100
Következesség támadás esetén
50
75
50
50
25
Kitartás, rejtőzködés
100
100
25
100
75
Ha meg kell állítani (stop)
100
100
75
100
25
Megszorítva „gyilkos” hangulatú
100
100
100
75
50
Embergyűlölő és emberpusztító
100
25
75
25
25
Összesen
800
750
750
625
625
Tulajdonságok
(100 pont a maximálisan adható pontszám.)
138
Melyik a legveszélyesebb az öt nagyvad közül?
Az öt legveszélyesebb afrikai nagyvad
139
Öreg bivalybika
† FREDERICK C. SELOUS:
TERMÉSZETRAJZI MEGFIGYELÉSEK AFRIKÁBAN CÍMŰ KÖNYVÉBŐL FORDÍTOTTA: † DR. ZOLTÁN JÁNOS
S
zomorú arra gondolni, hogy a bivalyok és rinocéroszok, amelyeket a Dett völgye összegyűjtött egy októberi estén, 35 évvel ezelőtt nemcsak maguk tűntek el, de még a leszármazottaik sem élnek már napjainkban. Évekkel ezelőtt kipusztították őket a matabeleföldi bennszülöttek, miután – többnyire a gyémántmezőkön – tűzfegyverekhez jutottak. Ahogy ez várható volt, először a rinocéroszok tűntek el, de a bivalyok sem élték őket túl, annak ellenére, hogy DélAfrika legtöbb részén még egy generációval ezelőtt is óriási tömegben éltek. A marhapestis irtotta ki őket, amely 1896ban pusztította el azt, ami megmenekült a bennszülött vadászoktól. Nagyon nehéz megmondani pontosan, hány bivaly maradt még napjainkban Dél-Afrikában. Valamennyi él még
141
KAFFERBIVALYOK
az Addo bozótban, a Knysna erdőben, és a fokföldi gyarmatokon, amelyet a kormányzat véd. Van egy csekély, de növekvő mennyiség Kelet-Transvaalban, a legújabban létrehozott rezervátumban, néhány még a zululandi rezervátumban, amelyek túlélték a marhapestist. A nagy csordák csekély maradványa a Pungwe folyó környékén, amelyeket én is láttam. Ezek valószínűleg még ma is élnek abban az országrészben. Az is lehetséges, hogy eléggé jelentős számú bivaly van még a Mashunaland északi és északkeleti részein, a Darwin-hegy szomszédságában, valamint az Umsengaisi, a Panyami és a Sanyati folyók környékén. Mindez attól függ, hogy behatolt-e a marhapestis 1896–1897-ben ezekre a vidékekre. A Gwai folyótól nyugatra Dél-Afrika belsejében szerintem alig élte túl bivaly a járványt, pedig óriási mennyiségben találkoztam velük 1872 és 1880 között, amikor ott vadásztam a Zambézitöl nyugatra és a Chobi mentén. Tény, hogy a fokföldi bivaly egész Dél-Afrikában minden ütt nagy számban élt, ahol víz, fű és árnyékos erdő volt a szomszédságban. Ezek az állatok sohasem voltak nagyobb számban nyílt területeken a Zambézitöl délre. Elterjedtek az erdős területeken, Kelet- és Dél-Afrikában, egészen a Mossel-öbölig és a Limpopo összes mellékfolyója mentén, sőt a Marico és a Notwani folyók mentén is. Valószínűleg utat találtak a Molopóhoz, majd Becshuanalandon keresztül az Okavango folyóig. Bivalyokkal találkozott ezen a területen 1783-ban a francia utazó, Le Vaillant és 25 évvel később John Campell mis�szionárius. W. Cotton Oswell úr 1845-ben még mindig látott nagy bivalycsordákat a Molopo mocsaras völgyében. De meg kell jegyezni, hogy az ország fokozatos kiszáradása miatt – ami napjainkban is tart – Délnyugat-Afrikában már nincs elég víz, ami nagyobb bivalycsordákat el tudna látni.
142
TERMÉSZETRAJZI MEGFIGYELÉSEK AFRIKÁBAN
F. C. Selous fiatal vadászként
Az 1871-es évet követő negyedszázad során (amikor én először látogattam Dél-Afrikába) a bivalyok száma folyamatosan csökkent, de 1896 táján sok volt ezekből az állatokból az ország lakatlan vidékein, főleg a Pungwe folyó környékén. Ennek a fatális évnek az elején, amikor a borzalmas marhapestis a Zambézin túlra is átterjedt és Dél-Afrikában elpusztította az egész szarvasmarha-állományt – mielőtt dr. Robert Koch gátat vetett a járványnak –, csaknem teljesen kipusztította a bivalyokat is. Ami kevés belőlük megmaradt, azt fokozatosan kiirtották, és attól tartok, hogy néhány év múlva már teljesen eltűnnek Dél-Afrikából. Kivéve azokat, amelyek az Addo bozótban élnek. A marhapestis előtti, régi időkben a dél-afrikai vadászok véleménye jelentősen eltért a fokföldi bivaly jellemének megítélésében. Nem kétséges, hogy bizonyos körülmények
143
KAFFERBIVALYOK
között minden tapasztalt ember veszélyes ellenfélnek tekintette. Mások határozottan a legveszélyesebbnek tartották valamennyi afrikai vad közül. Ez egyéni tapasztalat függvénye. Az az ember, aki két vagy három oroszlánt lőtt és néhány bivalyt, de az oroszlánokkal nem volt semmi nehézsége, viszont megkergette egy bivaly, amelytől alig tudta életét megmenteni, az nyilvánvalóan azt tartja veszélyesebb állatnak az oroszlánnál és vice versa. Én a dél-afrikai oroszlánt sokkal veszélyesebb állatnak tartom, mint a dél-afrikai bivalyt, mert az oroszlán sokkal könnyebben rejtőzik el és támadja meg váratlanul az ellenfelét. Sokkal gyorsabb, mint a bivaly, sokkal vadabb természetű is. Az afrikai vad veszélyességének listáján én hajlandó vagyok a bivalyt a harmadik helyre tenni, anélkül hogy a leopárdot említeném, amellyel nincs annyi tapasztalatom, hogy véleményt alkothassak. Nem számítom a fekete rinocéroszt sem, amelynek a természetét nehéz megérteni. Az oroszlánt tenném tehát az első helyre, amelyet másodikként az elefánt követ. Véleményem szerint 100 lőtt elefánt közül több támadja meg az embert, mint ugyanennyi bivaly. A támadó elefántot azonban mindig meg lehet állítani egy golyóval, viszont sokkal nehezebben megy ez egy támadó bivallyal. (Széchenyi Zsigmond éppen az ellenkező véleményen van ebben a kérdésben. – A szerk.) Ennél fogva az utóbbit veszélyesebbnek kell tekinteni kettőjük közül. A sebzett bivalyt nádasban vagy magas fűben követni, ahol szinte lehetetlen meglátni, mielőtt közvetlen közelségbe kerül, rendkívül veszélyes. Azt lehet mondani: vakmerő vállalkozás. Bátor, és izgalmas dolog ezeket a sebzett állatokat sűrű bozótban követni. Jelentős tapasztalatom volt a dél-afrikai bivallyal, miután 175-öt lőttem belőlük saját puskámmal, és legalább ötvennek az elejtésében segédkeztem. Amikor 1877-ben, majd 1879-ben a Chobi folyónál vadász-
144
TERMÉSZETRAJZI MEGFIGYELÉSEK AFRIKÁBAN
tam, sok bivalyt kellett lőnöm, hogy bennszülött embereimet ellássam hússal, mert nem tudtam egyik évben sem elefántokkal találkozni. 1877-ben lőttem 47 bivalyt és 1879-ben ötvenet. Mindannyikat gyalog cserkelve ejtettem el. Kivéve ötöt, amelyeket lóháton vadászva lőttem a Mahabi folyónál, az utóbbi évben. Elég sokat kellett közülük sebzetten keresni sűrű bozótban, és végül több el is veszett. Ha a fokföldi bivaly valóban olyan veszedelmes és ördögien ravasz állat, mint ahogy gyakran állítják, akkor én nagyon peches voltam, mert igen kevés kalandom volt velük. Nekem is volt természetesen néhány többé-kevésbé izgalmas esetem bivalyokkal, de ilyenek csak elszórtan fordultak elő és soha nem kellett magamat arra kényszeríteni, hogy megközelítsek egy ilyen állatokból álló csapatot. 1874-ben, amikor még nagyon fiatal és tapasztalatlan voltam, rosszul ellátva fegyverekkel – mert csak egy otromba elöltöltő elefántpuskám volt – a lovamat pedig feltaszította és megölte egy öreg bika, amelyet üldöztem. Utána egyik szarvával megütötte a vállamat, amikor a földön feküdtem. Egy másik fellökött, amikor a bozótban nagyon közelről és hátulról megtámadott, de minden esetben megúsztam súlyosabb sérülés nélkül. Más alkalommal egy öreg bika, amelyet előzőleg az oroszlán megtépett, az egyik kafirom pedig belevágta az assegaiát (lándzsáját), felkergetett egy fára, mert nem volt kezemben a puska, amikor megtámadott. Egyszer kijátszottam egy támadó bivalyt azzal, hogy félreléptem, amikor kinyújtott orral már nagyon közel volt hozzám, egy vékony fa segítségével megpenderültem, és a hátuljához kerültem. Fiatal voltam, jól edzett és önbizalommal teli. A sebzett bivalyokat mindig nagyon óvatosan, puha cipővel követtem, puskámat a kezemben, ujjamat a ravaszon tartva, így aztán a sűrű bozótban gyakran lövéshez jutottam, megelőzve ily módon az állat támadását. Megszoktam ezt a
145
KAFFERBIVALYOK
módszert és a szemeim is gyakorlottak voltak a sűrű takarásban mozdulatlanul álló bivaly meglátásában. Vagy egyidejűleg láttuk meg egymást, vagy megelőztem öt. Egyedüli öltözetem azokban a napokban egy gyapjúing volt és egy puha nemezkalap, valamint egy pár cipő. Ha rövidlátó lettem volna, vagy farkasvakságban szenvedő és óvatlanul közlekedek a sűrű dzsungelben a sebzett bivaly után, nehéz vadászbakancsban és vastag ruhában, ahogy gyakorlatlan vadászok gyakran teszik, több kalandom lett volna, mint így. Természetesen bármely vadnak a követésekor, amely sebzetten veszélyes, a legtapasztaltabb vadászokkal is előfordulnak balesetek. A tiszteletre méltó Guy Dawnay-t Kelet-Afrikában több évvel ezelőtt megölte az általa megsebzett bivaly. Ez az úriember, akit Matabele országban ismertem meg 1873-ban, nagy tapasztalattal rendelkezett mindenfajta afrikai vad vadászatában, mielőtt halálos baleset megtörtént. Ráadásul kivételesen atlétikus, fiatal angol úriember volt. Saját tapasztalatomban csak egy esetre emlékszem, amikor a sebzett bivaly, amelyet egy belátható erdőben követtem, körülbelül 100 yardnyira támadott meg. A lóháton üldözött oroszlánok gyakran megfordulnak és nagyobb távolságból is támadnak, ha nem is lődözünk rájuk. Ha nyílt terepen sebzünk meg egy bivalyt, akkor az mindenekelőtt fedezéket igyekszik keresni. Mielőtt ezt eléri, követés közben többször megnézi támadóját. Aztán megáll, megfordul és előrenyújtott orral, laposan tartott fejjel áll és néz rád néhány másodpercig. Ha képes rá, akkor gyakran ismét menekül. Ha eléri a fedezéket, azonnal megáll, hacsak nem súlyosan sebzett. Magam soha nem találkoztam olyan sebzett bivallyal, amely körbe járt volna, és aztán a saját lábnyomán állva figyelte közeledő ellenfelét. De azt el tudom képzelni, hogy a sebzett állat cikcakkban megy a sűrű dzsun-
146
TERMÉSZETRAJZI MEGFIGYELÉSEK AFRIKÁBAN
Bennszülött fegyverhordozó
gelben, és véletlenül összekerül az üldözőjével egy ponton. Ilyenkor mindig azonnal támad, és jó lehetősége van az eredményességre. Saját tapasztalatom szerint a sűrűben a sebzett bivaly rendszerint beáll egy bokorba, a nyomvonalára merőlegesen. Ilyen helyzetben mozdulatlanul állva nagyon nehéz meglátni. Neki viszont minden lehetősége megvan, hogy meglássa az öt követőt, vagy megérezze a szagát, mielőtt az észrevenné öt. Ilyenkor a vadász az állat oldalát láthatja meg, ha gyakorlott a szeme ahhoz, hogy mindenféle környezetben gyorsan felfedezze a vadat. Ilyenkor módja van lőni, mielőtt a sebzett állat megfordulna és megtámadná őt. Ha ilyen módon egy nehéz golyó éri valahol a nyaka és a válla táján, akkor a sebzett bivaly ismét csak menekül. De ha támad, akkor semmilyen lövéssel nem lehet elfordulásra vagy megállásra kényszeríteni. Kivéve, ha az agyvelejét vagy a nyakát éri a golyó, esetleg eltöri a lábát. A támadó bivaly hangosan mo-
147
KAFFERBIVALYOK
rogva jön, előrenyújtott orral. Csak akkor süllyeszti le a fejét, ha már egészen közel van az ellenfeléhez. Annak a bivalynak a kinyújtott orra, amely a lovamat megölte, néhány inchnyire volt a lábszáramtól, mielőtt leszegte a fejét és ívelt szúrással borzasztó sebet ejtett a nyomorult állat oldalán. Egyszer meglőttem egy támadó bivalyt körülbelül 40 yardnyiról, pontosan a mellkasán, egy öreg 4-es kaliberű elefántpuska gömbölyű golyójával. A golyó az öreg bika szívét érintette, egyik oldalán egy csatornát kivágva, és aztán végigszaladt hosszában az egész testen és az egyik hátsó láb bőre alatt akadt meg. Ez a derék és elszánt állat mégis tovább jött, és csapást mért az egyik kafirra, aki közvetlenül mellettem iparkodott egy fára felmászni. Aztán még szaladt néhány lépést, majd összeesett és kimúlt. Csaknem minden bivaly fájdalmas, bőgésszerű hangot ad, amikor haldoklik. Ezt jelentős távolságról is meg lehet hallani, és olyan, hogyha az ember egyszer hallja, soha többé nem felejti el. 1877. június 24-én különleges tapasztalatot szereztem bivalyokkal a Chobi folyó partján. Annak a napnak reggelén néhány bennszülött jött a táboromba. Jelentették, hogy a folyó partja melletti sűrű bozótban alig néhány száz yardnyira három öreg bivalybika tanyázik, egyidejűleg megkértek, hogy kíséreljem meg őket elejteni, mert ők és a népük nagyon rosszul áll eleség dolgában. Kérésüket teljesítve, azonnal elindultam a bivalyok felé. Busman nyomkövetőim segítségével nagyon hamar rájuk is találtam a sűrű bozótban. Kettőt közülük le is lőttem gyors egymás utáni lövésekkel, egycsövű tízes kaliberű puskámmal. A harmadik tovább rohant a folyó felé, én meg utána. A bozót szélén, amely szegélyezte a nyílt terepet a mocsár felőli oldalon, néhány pálmafa volt, amelynek nagy levelei lelógtak a földig. Ezek mögé állt be a bivaly, én meg futva kerestem. Azt gondoltam, hogy átnyomakszik a pálmalevelek sűrűjén, ahol egy
148
TERMÉSZETRAJZI MEGFIGYELÉSEK AFRIKÁBAN
F. C. Selous csapatával, 1896-ban a Bulawayoi / Rodéziai hadjárat idején
yardnyira sem lehetett ellátni, és kimegy a szabadba. Ezért sebességemet nem csökkentve átrohantam a sűrűn. De az öreg bika váratlanul megállt a lelógó pálmalevelek adta fedezék mögött. Éppen megfordulhatott, hogy oldalt állva hallgatózzék, amikor én teljes erővel nekiszaladtam és az ütközés erejétől hanyatt estem a földre. A bivaly valószínűleg jobban meglepődött, mint én magam. Mindenesetre nem állt meg körülnézni, hogy mi történt, és eltűnt a nádasban.
149
KAFFERBIVALYOK
Azok az emberek, akik Dél-Afrikában nagyvadra vadásztak abban az időben, amikor erre ott érdemes volt, gyakran kaptak kegyetlen támadásokat olyan váddal, hogy tömegesen öldökölték a vadat. A vádakért mindenkinek magának kell helytállnia. Én személy szerint nem érzem magam bűnösnek. Soha nem öltem meg állatot tisztán csak sportból: de sokszor an�nyit kellett lőnöm, amennyi annak szemében, aki a körülményeket nem veszi figyelembe, rendkívüli mennyiségnek tűnik. Nekem ezt kellett tennem, nem csak azért, hogy saját embereimet ellássam élelemmel, de azért is, hogy megszerezzem a bennszülöttek jóakaratát azon a területen, ahol éppen átutaztam. Naplómban 1879. augusztus 20-án a követköz bejegyzés olvasható: „Hat bivalybikát lőttem.” Ez magyarázat nélkül nagy szám lenne. Ha azonban elmondom a körülményeket, bizonyára megértik. Úgy történt, hogy előző este találkoztam Collison és Miller barátommal a Chobi partjánál. Mindkettőt súlyos lázas állapotban találtam és bennszülött embereik élelem nélkül voltak. A következő napon szükségessé vált annyi élemet lőni, hogy nem csak a több mint 50 ember azonnali szükségletét elégítsem ki, de elindíthassam őket a Mahabi folyóhoz az otthagyott kocsikért, ami többnapi menetet jelentett. Egy nagy csapat nyomán járva hat jó bikát lőttem, és egyiknek a húsából sem tékozoltunk egy unciányit sem. Egyébként meg kell jegyeznem, hogy ezt a hat bivalybikát 10 lövéssel ejtettem el, egy egycsövű, tizes kaliberű puskával, kerek golyókkal és hat drachma lőporral. Egyikkel sem volt semmiféle nehézségem. Ugyanabban az évben, december 6-án a következő bejegyzés áll: „Kilenc Burchell-féle zebra, két eland bika. Ezeket az állatokat akkor lőttem, amikor Machabiból elindultam Bamagwato felé, és a húsmennyiség
150
TERMÉSZETRAJZI MEGFIGYELÉSEK AFRIKÁBAN
nélkül nagyon nehéz dolgom lett volna a khama nagyszámú emberével, akik velem utaztak, és akiknek az élelmezése egyedül rajtam múlott. Khama nagyon szívélyesen köszönte meg nekem Bamangwatóba való visszatérésem után a népének nyújtott segítséget.” Visszatérve a bivalyokhoz: az öreg bivalyokat nagyon veszélyeseknek mondják, mert hajlamosak a legcsekélyebb provokáció nélkül is támadni. Kétségtelenül számos esetet lehetne emlegetni, amikor váratlanul megtámadtak, sőt meg is öltek embereket, vagy csúnyán helybenhagyták őket. Ám, én azt hiszem, ha alaposan vizsgálat tárgyává tennénk ezeket a provokáció nélküli támadásokat, akkor a legtöbb esetben kiderülne, hogy sebzett állatok voltak a támadók, amelyek nagy sűrűben vagy magas fűben szenvedtek, előzőleg oroszlánok vagy emberek által okozott sérülésektől. Az ilyen állatok természetesen morózusak és nem ajánlatos őket megközelíteni. Lóháton történő vadászataim során nem sok bivalyt lőttem. Az én időmben ritkán lehetett ezeket az állatokat látni, kivéve a cecelégy által fertőzött területeken, amelyek a lovak és a szarvasmarhák számára halálos fenyegetést jelentettek. Viszont legalább egy tucat csorda után vágtattam, mellettük elhaladva és le-leszállva lőttem egyikre vagy másikra. Egyetlen alkalommal fordult elő, hogy egy sértetlen bivaly kilépett a csordából és megtámadott. Ez egy tehén volt, amely legalább százyardnyira üldözött. Megdöbbentő, hogy egy támadó bivaly mekkora sebességgel tud rohanni. Nagyon jó ló kell ahhoz, hogy az ember megmeneküljön, pedig amikor az ember a csordát követi, igen könnyű velük lépést tartani. Még gyalog sem volt túl nehéz egy bivalycsordát követni és annyit lőni ki közülük, amennyi a bennszülöttek élelmezéséhez szükséges.
151
KAFFERBIVALYOK
F. C. Selous már idősebb korában, röviddel halála előtt
De természetesen akkori életmódom, az állandó kemény gyaloglások és futások, amelyek a létfenntartásomhoz szükségesek voltak, teljes erőnlétben tartottak. Dél-Afrika belsejében, ahol az éjszakák télen nagyon hidegek, a bivalyok rendszerint jó húsban vannak, de ritkán hordanak vastag bundát, ha fiatalok. A januárban, februárban született borjakat vörösesbarna színű, puha szőr borítja, de ahogy nőnek, a vöröses színezetet fokozatosan felváltja a sötét szín. Feketék csak harmadik életévükben lettek. A fokföldi bivaly felnőtt korában teljesen fekete durva szőrzetet hord. Hatalmas fülei peremét puha, fekete szőr szegélyezi és a farka végén jókora bojt van. Megöregedve a legtöbb bika, s tehén szőrzete nagy részét elveszíti, először a háta közepén. A kopaszság ezután fokozatosan terjed, míg végül az öreg állatok csaknem olyan szőrtelenek, mint a rinocérosz. Az ezernyolszázhetvenes évek elején a Zambézi és mellékfolyói körül mindenfelé rengeteg bivaly volt, de sehol annyi,
152
TERMÉSZETRAJZI MEGFIGYELÉSEK AFRIKÁBAN
mint a Chobi folyó mentén. Annyian voltak a folyó mindkét oldalán, hogy az ember azt hihette, számuk eléri azt a men�nyiséget, amely már eltarthatóságukat fenyegeti. Rendszerint csordákba verődve láthattuk őket, amelyek egyedszáma 5060-tól néha két- vagy háromszázig terjedt. Egyszer láttam egy olyan csapatot, amely legalább 1000 darab bivalyból állt. Szerintem ez több csorda egyesüléséből keletkezett. Valószínű, hogy égés tette tönkre azt a területet, ahol éltek, és ez hozta őket mozgásba a folyó mentén, élelemkeresés céljából. Az olyan területen, ahol sok a bivaly, az öreg bikákat vagy elkergetik a fiatalabbak a csordától, vagy önként válnak meg tőlük, és egyedül vagy ketten-hárman együtt éldegélnek. De a Chobi mentén gyakran láttam öt-tíz öreg bivalyt összeverődve, sőt egyszer 15 nagyon öreg bikát is együtt. Ha ilyen öreg bikák zavartalan területen élnek, akkor nagyon nehezen térnek ki az ember útjából. Inkább állnak békésen várva, hogy a tapasztalatlan látogató vagy a félelem nélküli ember közeledjen. Ez a viselkedés valójában agresszív és vad, mégsem fordult elő, hogy megtámadjanak, bár sokszor követtem vagy megközelítettem nagy számban összegyülekezett öreg bivalyokat – hacsak nem kötekedtem velük. Tapasztalatom szerint előbb-utóbb elszaladnak. Az afrikai bivaly lényegében nem más, mint egy vad szarvasmarha. Matabele embereim gyakran úgy beszéltek róluk, mint „Izinkomo ka M´limo”, vagyis „Isten marhái”. Én soha nem tapasztaltam azt, hogy provokáció nélkül bármelyikük támadna. De ha egy oroszlán által bántalmazott vagy vadász által sebzett bivaly fekszik betegen és rosszkedvűen a magas fűben vagy bozótban, és hirtelen meglát valakit, aki őt a rejtekében megközelíti, valószínű felugrik és támad. Ha egy sebzett bivaly sűrű dzsungelban vagy nádasban, magas fűben rejtőzik, akkor az rendkívül veszélyes állat, különösen tapasztalatlan vadász számára, aki mégsem szokta meg, hogy észrevegyen
153
KAFFERBIVALYOK
F. C. Selous katonasírja a Rufiji folyónál
egy mozdulatlanul álló állatot az árnyékban vagy sűrűben, vagy nem képes zajtalanul követni egy sebzett állatot. Gyakran mondják, hogy ha egy elefántcsorda inni megy a vízhez, akkor minden állat kitér az útjukból. Lehet, hogy ez általános szabályként érvényes, de én visszaemlékezem egy esetre, amikor egy körülbelül 30 darabból álló elefántcsorda lejött inni egy forráshoz éjszaka, ott talált a víznél egy ivó bivaly csapatot, s akkor mozdulatlanul megvárták, amíg azok a szomjukat eloltják, és lassan beszivárognak az erdőbe, és csak azután mentek le maguk is a vízhez. Ez 1873-ban történt, egy novemberi éjszaka, amikor telihold ragyogott a felhőtlen égen.
154
TERMÉSZETRAJZI MEGFIGYELÉSEK AFRIKÁBAN
Egyszer Matabeleföldön a Gwai folyótól nyugatra levő területen táboroztam egy remek, friss esővizes medence szomszédságában s éppen befejeztem a vacsorámat, amikor egy nagy csapat bivaly jött inni. Ekkor láttuk, hogy egy nagy csapat elefánt is közeledik. Utóbbiak igen közel mentek a táborunk mellett és látniuk kellett a tüzünket, amikor egyik-másik megállt és felénk fordult, szétterpesztett fülekkel nézegetve irányunkba. De nem kaptak tőlünk szelet, és bár biztosan gyanakodtak, szerintem nagyon szomjasak voltak. De ameddig a bivalyok a medence körül tartózkodtak, az elefántok nem mentek tovább, hanem 100 yardnyira várakoztak egy mopanifákból álló kis liget szélén. Amikor a bivalyok elmentek a víz másik oldalán lévő erdőbe, a nagyobb állatok gyorsan a vízhez siettek, és sorokba rendeződve sokáig szívták az áhított folyadékot ormányaikkal. Miután valamennyi fiatal állat és tehén volt, nem bántottam őket, mert nem akartam a területen lévő néhány nagy bikát megzavarni. Nem tudnám megmondani, hogy a bivalyok tudták-e, hogy az elefántok a közelükben vannak. Abban azonban biztos vagyok, hogy az utóbbiak látták a vadmarhacsordát és a szagukat is érezték, mégis megvárták, amíg azok teleisszák magukat és csak távozásuk után mentek a vízhez.
155
Kittenberger Kálmán a legjobb bivalybikájával Kittenberger egy szegény, magyar természetbúvár és gyűjtő volt. A Nemzeti Múzeum anyagi támogatásának hiányában, ő is a „gentleman poacher”-ek módján, az agyarak, eladogatásával tartotta fenn magát! A 80 fontos agyaraknak már jó ára volt a piacon! Kisebbet meg nem volt érdemes lőni, mert a „licence” is drága volt, a szafari is, utazás, hordárok, személyzet! Hússzerzés céljából meg inkább lőtt frankolint, gyöngytyúkot, impalát, bivalyt – meg ami jött! Az ilyen 50-60 éves elefántbika nemigen jó a bográcsba! Igaz, hogy a többi is csak olyan „jobb, mint a semmi” ízű!
LEGERŐSEBB KAFFERBIKÁM és a KAFFERBIVALYOK NYOMÁBAN RÉSZLET † KITTENBERGER KÁLMÁN:
VADÁSZ- ÉS GYŰJTŐÚTON KELET-AFRIKÁBAN 1903–1926 C. KÖNYVÉBŐL
M
ikor majd negyedszázad ezelőtt Afrika földjére tettem a lábam, akkor az 1890. év körül dühöngő nagy marhapestis által elsodort bivalycsordáknak a dögvészt átélt példányai még csak gyenge szaporulatot mutattak és a volt Német-Kelet-Afrika északi részeinek közelében csak nagyon kevés helyen és eléggé kis számban volt található ez a komor vad, melynek ravasz vadságáról, bosszúálló természetéről annyit olvastam és később annyit hallottam. Nehéz lázzal értem el a Kilima-Ndjaró lábánál fekvő Moschit, hol a „bóma” (itt: katonai erőd) betegszobájában
157
KAFFERBIVALYOK
vártam gyógyulásomat. A folyósón boldogult Merker kapitány (akkor még főhadnagy), a híres mászai búvár trófeagyűjteménye várt az elcsomagolásra és elszállításra. Merker kapitány nem volt szenvedélyes vadász és a múzeumoknak küldendő trófeákat nagyobb részben aszkáriaiak hordták össze. Ezek között volt egy kafferbivaly-bika koponyája is. Ez volt talán az első, melyet a nagy epidémia után Kilima-Ndjaró kerületében lőttek. Egy aszkári lőtte a Pangani-folyó térképezése és hajózhatóságának megállapítására küldött expedíció alatt. Jó közepes bika volt. Homloka közepén, közvetlen a szarv alatt 71-es modellű Mauser ólomlövedékének a helye. Persze a „rossz nyelv” azonnal megsúgta, hogy a jó aszkári már a dermedt bivalyra adta le ezt a „mesterlövést”. Mombasában, majd Moshiban mindjárt nagy tömegét láttam a hatalmasnál hatalmasabb elefántagyaraknak, de azok nem tették rám azt az impozáns benyomást, mint ez a közepes bivalykoponya. Nem győztem eléggé bámulni és a láztól felcsigázott képzelet a legfantasztikusabb vadászkalandokat szőtte-fonta az olajtól feketén ragyogó, göröngyös, hatalmas szarvpár körül. Szinte bálványom lett ott-tartózkodásom alatt ez a kafferbivalykoponya! Mikor már lábadozni kezdtem, elővettem Mannlicheremet és próbáltam, hogy hogyan lőném én is homlokon a támadó bivalyt. Merthogy a bivaly ne támadjon, azt nem is tudtam volna elképzelni. Valamikor, de még most is, úgy élt a kafferbivaly a köztudatban, mint a legveszélyesebb vad és így nem csoda, hogy ily respektussal tekintettem a bivalykoponyára és ez a respektus nem gyöngült akkor sem, mikor először követtem a „feketék” sűrű bozóterdőbe vezető nyomait. Nagyon sok idő telt el az óta és nagyon gyakran volt alkalmam az időközben hellyel-közzel erősen elszaporodott kafferbivalyokat tanulmányozni, azokra vadászni és azt tapasztaltam, hogy a kafferbivaly sokkal jobb a hírénél. Csodá-
158
LEGERŐSEBB KAFFERBIKÁM és a KAFFERBIVALYOK NYOMÁBAN
Wagálya harcosok teljes harci díszben, bivalybőrből készült pajzsaikkal
latos, hogy a kafferbivaly az utolsó 25 év alatt mennyire elszaporodott! Ugyanannyira, hogy időnként sok helyen, mint pl. Ugandában és Kenya egyes kerületeiben már szabadon pusztítható kártékony vad listájára került az ültetvényekben és emberéletben okozott kártevései miatt. Érdekes változáson ment át a bivalyok életmódja is. Első expedícióm alatt bivalyt sohasem bírtam nyíltabb helyen meglátni. Bármily korán kint voltam a legelőhelyükön, a bivalyok már jóval előbb bevonultak a biztonságot nyújtó sűrűbe. Későn, sötétben jöttek legelőre és korán, ugyancsak sötétben vonultak vis�sza. Nem is lehetett akkor másképp bivalyra vadászni, mint nyomot követve. A harmadik kirándulásom alatt már gyakrabban láttam kora hajnalban vagy késő délután egy-egy nagy bivalycsapa-
159
KAFFERBIVALYOK
tot, jóllehet akkor is még nyomot követve lőttem legtöbb bivalyomat. Ekkor sok bivalyt ejtettem el, mert másképp nem tudtam volna az antilopborjak és más állat-babyk tejszükségletét adó gulyát beszerezni, melyet a Viktória-Nyanza keleti partjain élő harcias wagáya-törzs főnökeitől bivalybőrökért vettem, kik azokból hatalmas pajzsaikat készítették. Ugandában aztán sokszor több száz főnyi csapatokban láttam a kafferbivalyt és bizony némelykor az elefántvadászatnál nagyon kellemetlen volt, hogy lépten-nyomon beléjük botlottunk. Legutolsó kirándulásunk alatt is nagyon sok bivalyt láttunk kivált Semliki völgyében, dacára, hogy pár évvel előtte megint pusztított a marhapestis és erősen megtizedelte soraikat. Természetesen ez az újabb járvány – mint rendesen – már nem volt oly pusztító hatású, mint az első. Most már általában el lehet mondani, hogy Kelet-Afrika minden alkalmas vadonjában feltaláljuk a bivalynyomot, legyen az őserdő, vagy mocsár, elefántfüves vagy bozóterdő, ha a közelében víz van. Víz és árnyék a nappali elheveréshez, a kafferbivaly legelső életfeltétele. Az afrikai vadbivalyt három nagy csoportba osztályozhatjuk. Az egyik a hatalmas termetű, fekete kafferbivaly (Syn cerus [Buffelus] caffer), melynek elterjedési köre Dél-Afrikától egészen Kenya északi határáig és a nyugatra a kongói erdőzóna kezdetéig terjed. A tipikus kafferbivalynak megint sok helyi változatát különböztetik meg. Fokföldön a kafferbivaly már csak egyes védett területeken él, mint Knysna, Zizitkama és Addo-erdőségekben, hol az utolsó fokföldi elefántokkal együtt védik, őrzik őket a teljes kipusztulástól. Az északi faj, a szudáni vadbivaly (Syncerus caffer brachyceros) Abesszíniában és Szudánban található. Ez a faj úgy testre, mint szarvra jóval kisebb, mint déli rokona. Ezekkel csak utolsó utam alatt találkoztam West-Nile Province-ban,
160
LEGERŐSEBB KAFFERBIKÁM és a KAFFERBIVALYOK NYOMÁBAN
bár azt hiszem, hogy ott, épp úgy, mint Semlikinél a tipikus kafferbivaly kereszteződött a harmadik változattal, a kongói vörös bivallyal (Syncerus caffer nanus) melynek megint sok helyi változata ismeretes. Ez a legkisebb, mondhatni törpe válfaja az afrikai vadbivalynak és a nyugati nagy erdőzóna lakója. Színe nem fekete, hanem rőt, kivált fiatalabb egyedeknél. Előző afrikai vadászutam alatt bivalyokat kizárólag nyomon követve lőttem. Illetőleg némely esetben, ha a követett bivalyt másképp nem bírtam lövésre kapni és hajtásra alkalmas sűrűbe váltott be, hajtással próbáltam puska elé hozni. A bivaly is könnyen hajtható vad, föltéve, hogy a hajtandó sűrűség nem nagy terjedelmű. Sokszor a rossz széllel elállott emberek megindulása előtt kimozdult a keresett, és különben is tapasztaltam, hogy a nagy lárma, dobolás nem mozdította ki oly könnyen, mint az emberek felöl jövő légáram. Utolsó utam alkalmával már nem kellett bivalyaimat nyomon lőni. (Igaz az is, hogy csak négy darab elejtését engedte meg az ugandai vadásztörvény, ezt azonban most már megváltoztatták és 10 bivalyt szabad lőni, 1925-ben.) Hajnalban, reggel és délutánonként már gyakran akadtam legelő bivalyokra, kivált a leégett sztyeppék és szavannák frissen sarjadó füvén. Szóval kezdenek visszatérni azok az állapotok, melyeket régebbi vadászírók leírásaiban olvastunk, mikor nyílt helyeken láthatott az ember százakra menő bivalycsordákat. Mindenesetre húsz-egynéhány év ezelőtt nem mertem volna ezt remélni. A mostani bivalyvadászat természetesen sokkal könnyebb, mint a nyomonkövetés, mikor a fárasztó nyomozás után legtöbbször csörtető robajjal megugrottak, anélkül, hogy a vadász valamit is láthatott volna belőlük. Ha meg is pillantotta őket, akkor rendesen már mozgásban voltak és bizony nagyon nehéz volt a sűrűségben felpattanó fekete tömegen kinézni a halálos lövés helyét és azt abban a pillanat-
161
KAFFERBIVALYOK
Az uschagii „első”
ban el is találni. Csapatot legtöbbször nem is volt érdemes követni, mert a sűrűségben heverő, vagy a megiramodó tömegből nehéz dolog volt kiválasztani egy jó bikát és azon kívül a sziesztázó bivalycsorda valamelyik tagja legtöbbször észrevette a közeledő vadászt, és a fárasztó nyomozás kezdődhetett újra. A kivert, magányos vagy kettesével-hármasával járó öreg bikákat sokkal könnyebb volt így nyomkövetve meglepni. Azt hiszem, az ily vén állatok hallása már sokkal rosszabb is, mint a fiatal példányoké. A bivaly érzékszervei különben igen jók. Kitűnő az orra, nagyon jól lát és elég jó a hallása is. Éppen ez a tulajdonsága teszi a kafferbivalyt támadás esetén komoly ellenféllé. A volt Német-Kelet-Afrikában az én időmben a bivalylövés sem volt korlátozva és így a harmadik kirándulásom alatt bőven kivehettem részemet a bivalynyomozásból,
162
LEGERŐSEBB KAFFERBIKÁM és a KAFFERBIVALYOK NYOMÁBAN
mert mint említettem, bivalybőrökért vettem teheneimet. A nyomkövetésnél természetesen nagyon kellett ügyelni a szélre. E célból – éppúgy, mint az elefántvadászatnál – mindig egy kis tüllzacskó lisztet, pernyét vagy egy kis csomó, finom vattát vittem magammal és időről időre, kivált ott, hol a bivalyok közelsége nyilvánvaló volt, újra meg újra próbára tettem a szél irányát, mert a sűrű bozótban gyakran változik a légáram. Ha a követet bivaly vagy bivalycsapat meg-megállva körökbe kezdett járni, akkor már biztosra vettük, hogy a bivalyok nem messze fekszenek, amit különben jelzett az alkalmatlankodó légysereg is. Sokszor erősebb széllel olyan szag ütötte meg orrunkat, mintha egy nagy tehénistálló terjesztette volna maga körül. A kelet-afrikai bivalyokat is gyakran kíséri a Buphaga-seregély csapat és azok csirregése sokszor elárulta a jelenlétüket, de még gyakran el is ugratta őket, mikor közeledtünkre riasztó hangjukat cserregték. A mocsaras vidéken a bivalycsatnak állandó kísérője a fel-felrebbenő tehéngém-sereg, épp úgy, mint az elefántoknak. A tehéngémek „jó” madarai a vadásznak, nem zajonganak úgy, mint a seregélyek és így nem is árulják el a vadász jelenlétét. A nagy kiterjedésű mocsárterületeken mérföldekről elárulja a hófehér madarak gyakori felszállása a keresett vadat. A mocsárvidéken élő bivalyok úgyszólván teljesen víziállatok, egész nyakig a vízben hevernek, és csak késő délután mennek ki legelni. A bivalycsapat libasorban hagyja el a nappali pihenőhelyét. A vezetőállat rendesen egy vén tehén, a csapat bikája pedig sereghajtó. A csapatbika rendesen sokkal gyengébb szarvú, mint a kivert, magányos bika, azért is a csapat után – ha van választás – nem érdemes menni. Azt tartják, hogy az ily remeteállatok sokkal veszélyesebbek, mint a csapatbéliek. Ez az állítás sem fedi egészen az én tapasztalataimat, mert úgy találtam, hogy a magányos bika
163
KAFFERBIVALYOK
egy cseppet sem támadóbb kedvű, mint egy csapat állat, és azonkívül nem kell tartani a bivalyoknál nagyon gyakran előforduló vakrémület okozta nekiiramodástól, hol könnyen kerülhet az ember elgázolás veszélyébe. Ilyen bivaly-stampede sokkal ijesztőbb dolognak látszik, mint amilyen a valóságban, mert legtöbbször az utolsó pillanatban mégis szelet kapva, elkanyarodnak. Természetesen erre nem szabad számítani, de arra majdnem biztosan lehet, hogy ha a vezető tehenet sikerül ellőni, akkor a csapat irányt változtat. A száraz nádason vagy magas hegyvidéki bambusz-sűrűin átszáguldó, vakrémület hajtotta bivalycsapat robaja leírhatatlan! Mintha ezer, meg ezer pisztoly durranna az acélos paták csattogása nyomán! Az ilyen helyen stampede sokkal erősebb idegpróba, mint nyílt terepen. A magányos bikák közt akad a lakottabb helyek mellett elég gyakran veszélyes, úgynevezett „rogue” bika is. Nagyon gyakori volt ilyen közveszélyes, dühöngő remete Ugandában. Azt hiszem, ezek az állatok előzőleg sebet kaptak és ezért üzentek hadat mindenkinek. Egy időben Ugandában, a bivaly nem volt védett és mindenki vadászjegy nélkül is vadászhatott rájuk. A Viktória-Nyanzáról északra lakó wakavirondók akkor 10–15 angol fontot adtak egy bivalybőrért és így voltak sokan, kivált a görögök, örmények, kik fekete vadászokat küldtek szerteszét bivalyt lőni. Innen volt a sok sebesült állat. A „rogue” bikák nagyon gyakran elhagyott banána-shambákban ütöttek tanyát és kivált a vízre járó as�szony- és gyereknépre voltak veszélyesek. Ilyen elhagyott shamba a legkellemetlenebb mesterséges vadon. A túl buja aljnövényzet fele nagyfajta csalán, a másik fele meg mindenféle bogáncs és más szúrós, ragadós termésű dudva. Ilyen elhagyott banán-shambában a negyedik utam alatt én is lőttem egy öreg bivalybikát, mely a bennszülöttek bemondása szerint már egy asszonyt megölt, egy leányt meg megsebesített.
164
LEGERŐSEBB KAFFERBIKÁM és a KAFFERBIVALYOK NYOMÁBAN
A „Ficus-camp” mellett lőtt magányos bivalybika
A leányt láttam is hegedő lábsebével, és azt hiszem, nagyon jóízűt evett támadója húsából. Utolsó kirándulásom alatt nagyon érdekes esetem volt egy ily „falu réme” bikával. West-Nile Province-ból visszatérve egy hónappal meghos�szabbítottam az ugandai tartózkodásomat, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum számára tshegó-t (feketearcú csimpánz) és egyéb őserdei állatot gyűjtsek Bugoma-őserdőben. Mikor már majdnem elértem a gyűjtőtanyámul kiszemelt falut, egypár fiatal legény rohant integetve utánam. Pár szóval elmondták izgalmuk okát és előadták kérésüket. Egy bivalybika – szétvetve karjukat mutatták a bikaszarv terpesztését és ha ez igaz lett volna, úgy az leverte volna a világrekordot – pusztítja napról napra babvetéseiket, lelegeli az édeskrumpli leveleit,
165
KAFFERBIVALYOK
és azonkívül egy öt elűzni akaró embert megsebesített, másokat megzavart és így tovább. Jöjjek és szabadítsam meg őket ettől a rémtől. Nem messze egy elhagyott shambában fekszik. Természetesen nagyon szívesen tettem volna eleget ennek a kérésnek, de én a bivalyaimat Semlikinél, illetőleg Lake-George-nél meglőttem, úgy, hogy már West-Nile-ban is „tabu” volt számomra a bivaly. Erős kísértésnek voltam kitéve, kivált mikor Johanna fegyverhordozóm már kezdte kipakolni tokjából a gróf Seilerntöl ajándékba kapott Cordite- Expresst. A D.C. biztosan jogosultnak fogja találni, ha a bikát lelövöm, bár ezzel a bivaly-lelövés számát túlléptem – gondolván –, ha a körülményeket jelentésemből megismeri. De aztán mégis jobbnak láttam elállni a lelövéstől, és jól-rosszul megmagyaráztam az időközben összesereglő falunépnek, hogy miért nem mehetek a bivaly után. De azt, tanácsot adtam a mámi-nak, hogy tegyen azonnal jelentést a D.C.-nek és ha az engedély megjön, akkor nagy örömmel vállalom a lelövést és azonkívül a bivaly húsát nekik adom. Az emberek kedvetlenül mentek el és láttam rajtuk, hogy más okot gyanítottak az én vonakodásom mögött. Aztán a következő napokban magam is láttam a bősz remete hatalmas csapáit napról napra. Jelentést is kaptam róla majdnem naponta, de mivel az engedély még nem érkezett meg, nem is közeledtem a jelzett helyekhez, nehogy valamiképpen is kísértésbe jöjjek. Vagy nyolc napra azután meglátogatott egy kávéültetvényes barátom, aki elefántot szeretett volna lőni, és ez aztán újságolta, hogy a D.C. kér, hogy pusztítsam el a kellemetlenkedő bivalyt. Persze nagy volt az öröm! Azonnal küldöncöket küldtem szerteszét, hogy azonnal jelentést adjanak a kivert bikáról, természetesen jó baksist ígérve a hírhozónak. Azt hittem, hogy másnap már enyém lesz a bika! Hogy, hogy nem, a bikának attól a naptól nyoma veszett. Senki sem látta többé friss nyomát, pedig három hétig ma-
166
LEGERŐSEBB KAFFERBIKÁM és a KAFFERBIVALYOK NYOMÁBAN
radtam azon a vidéken. Ezt a furcsa esetet aztán napról napra tárgyalták a tábortüzeknél, és azt hiszem, Johanna még sokáig fogja mesélni a „seitáni” bivaly históriáját, mely megérezvén a veszedelmet, nyomtalanul eltűnt. Mikor Ugandában a szabad bivalyvadászat járta, a könnyűnek látszó pénzszerzés sok nem-vadászt is „bőrvadászatra” csábított, míg egynéhány ember saját bőrével rá nem fizetett az üzletre. Természetesen még több sebesülés és haláleset történt a fekete vadászok között. Uganda kimondottan elefántfűország és így a bivalyvadászatra a lehető legrosszabb terep. Ez is oka volt annak, hogy az alkalmi bivalyvadászok közül több életével vagy megnyomorodásával fizette meg vállalkozását. Annak idején sokat emlegették annak a két vadásznak az esetét, kik közül az egyiket a bivaly felöklelte és aztán gyorsan a másik után vetette magát, kit csakhamar utolért és szarvára vett. Hogy a második vadász tett e lövést a bivalyra, mikor az elsőt a bivaly felöklelte, arra már határozottan nem emlékszem, de azt hiszem, igen. Az első vadász időközben feltápászkodott és fegyver nélkül egy fára mászott, honnan aztán két órán át kénytelen volt nézni, hogy a bivaly hogy dobálja szarvával társa tetemét és gyúrja, tiporja véres masszává. Mikor a bivaly végre megunta a bosszúállás munkáját és elvonult, akkor a fáról lemászott vadász csak vérrel átitatott, felgyúrt teret talált a tragédia helyén. Negyedik afrikai kiutazásom alkalmával a hajón megismerkedtem egy Ugandában élő fiatal svájcival, aki fiatal feleségét hozta ki Európából. A háború kitörésekor minden üzlet pangott és így L., hogy vállalatainak elveszett hasznát valamiképp behozza, bivalyvadásszá csapott fel, bár a hajón kijelentette nekem, hogy sohasem vadászik és nem is volna szíve annyi pénzt adni a vadászjegyért. Nem tett kárt a bivalyokban, mert mindjárt az első – egy tehén – melyet megsebzett és követett, megölte.
167
KAFFERBIVALYOK
Semlikinél lőtt bivalytehén
Pár hónappal később másik ily halálos végű bivalyvadászatról szereztem tudomást egy angol misszionárustól, ki kollégáját jött meglátogatni Hoimá-ba, hol akkor én internálva voltam ugyan, de azért meglehetős mozgási szabadságot élveztem. Ez a misszionáris Mubendi-böl jött Hoimá-ba egy régi, félig benőtt bara-bara-barán és egy helyen az út mentén egy gazdátlan sátrat látott. Rosszat sejtve a sátorhoz sietett, honnan különben is erős szag áramlott ki. Mikor a sátrat felnyitotta, egy halott európait talált a tábori ágyon. A bivalyvadászaton megsebesült emberei sátrába vitték, és aztán megszöktek, attól tartva, hogy a hatóság majd őket teszi felelőssekké a szerencsétlenség miatt.
168
LEGERŐSEBB KAFFERBIKÁM és a KAFFERBIVALYOK NYOMÁBAN
Az elmondott eseteken kívül még egynéhány halálos vagy súlyos sebesüléssel végződő bivalyvadászatról szereztem tudomást. A bivaly okozta sebek sokkal jobban gyógyulnak, mint a ragadozók, az oroszlán vagy leopárd által ejtett sebek. Ezt én is láttam több bivaly által megsebesített emberen, kiknek sérülései semmi esetre sem gyógyultak volna be, ha azokat oroszlán ejtette volna. Bivalyvadászataim alatt két emberemet súlyosan és egyet könnyebben sebesített meg a bivaly. Ezek az esetek is elkerülhetők lettek volna, ha egy kissé óvatosabbak vagyunk. A sebzett bivaly követésénél a legnagyobb elővigyázat szükséges. A régi vadászok és a bennszülöttek azon állítása, hogy a megsebzett bivaly körbe jár, hogy így a vadászt hátába támadja meg, némileg helytálló. Bár azt hangsúlyoznom kell, hogy a sebzett bivaly is a legtöbbször menekül és csak ritka esetben támad. Természetesen ezek az esetek teljesen kiszámíthatatlanok és azért az elővigyázatosság nagyon ajánlatos, mert az elefántfűben, magas sásban vagy sűrű bozótban minden esély a sebzett bivaly oldalán van. A vérnyomokat gondosan figyeljük meg, mert ha pl. a sötét, majdnem fekete vér, esetleg májcafatok, májlövést jeleznek, akkor nagyon résen legyünk, mert tapasztalatom szerint a májlövéses állat – bizonyára a kínzó fájdalomtól gyötörve – rendszerint támad. Itt is szabályként álljon az, hogy az első golyót jól megfontolva kell leadni és mindig tudni, hogy hova lőttünk! Ez a nyílt helyeken annak, ki egy kissé is rendben tudja tartani idegeit, nem nehéz dolog, de annál nehezebb a sűrűségben vagy magas fűben. Az igazán támadó bivalyt csak a halálos lövés tudja megakasztani támadásában és az is gyakori eset, hogy a fára menekült vadászt órákig őrizte, sőt tudok egy esetet, mikor egy vadászt a tüskés akácán éjszakázni kényszerített a sebzett bivaly.
169
KAFFERBIVALYOK
Még egy jellegzetes tulajdonsága van a bivalynak, ami különben az elefántnál is megvan, hogy bosszúálló. Az előbb említett ugandai két vadász esete nem egyedülálló, mert a felbőszült bivaly bosszúálló tobzódása rendesen órákig eltart az ellenfél holttesténél. A könyvemben többször említet D.M. Bell, a könyvében a bivalyt majdnem veszélytelen állatnak írja le és csak a magas fűben vagy a sűrű bozótban tartja a bivalyvadászatot igazi sportnak. Bell azonban rendesen oly vidéken vadászott, hol előtte még alig járt európai és a vad még nem ismerte a lőfegyvereket. Ugandában pl. más tapasztalatokra jutott volna a bivalyvadászatoknál. A bivaly nagyon szívós vad és igen nehéz lövést bír el. A vállap-lövés a legjobb. A fejlövést igen megnehezíti az a körülmény, hogy a bikánál a szarvtő igen széles és így golyót felfogó szarupáncél védi a homloknak egy nagy részét, kivált az orrát magasan fenntartó figyelő vagy támadó bivalynál. Tehénnél, vagy a kis vörös bivalynál a fejlövés sokkal könnyebb. Én úgy találtam, hogy a nagy kaliberű puskáknál az ólomhegyű, a kis kaliberű fegyvereknél meg a teljes köpenyű lövedékek a legalkalmatosabb. A kaliber-kérdés az ízlés dolga. Magam részéről a magas fűben vagy sűrűségben a nehéz dupla puskát jobbnak tartom, mint a kis kaliberű ismétlő fegyvereket. A bivalyhús gyakran szerepelt az étlapomon. A vén bika húsa természetesen nagyon kemény és szívós és ilyenekből csak a nyelvet és egy-két velős csontot rekviráltam konyhám számára. A bivalycsontvelő kitűnőnek találtam. Néha a szükség által kényszerítve, bivalyfaggyúval főzettem, de biz´azt nem találtam jónak. Nagyon forrón és nagyon gyorsan kellett enni, mert különben az ember szájpadlására fagyott a zsírpótló faggyú.
170
LEGERŐSEBB KAFFERBIKÁM és a KAFFERBIVALYOK NYOMÁBAN
Kittenberger Kálmán leopárd zsákmányával
Mint minden veszélyes vad, a bivaly is nagyon sűrűn szerepel a feketék tábortűz melletti elbeszéléseiben és a hozzáfűzött mende-mondáknak se szeri, se száma. Általánosan elterjedt az a hiedelem, hogy a bivaly még jobban üldözi a felszarvazott vadászokat, mint az elefánt. Éppúgy általános az a néphit is, hogy csak nagyon magas fára meneküljön a bivaly által üldözött, mert máskülönben a bivaly a vizeletét a farkbojtjával felpermetezi az ellenfélre, ami annyira égető, viszkető fájdalmat okoz, hogy az üldözött képtelen az ágakba kapaszkodni és így az ellensége elé zuhan. Egyes vidéken a bennszülöttek nem nagyon féltek a bi valytól. Ugandában, nem messze Lugogótól ismertem egy
171
KAFFERBIVALYOK
„kis” mámit, ki vagy 10 bivalyt lándzsázott le az alatt az idő alatt, míg a bivalyvadászat nem volt korlátozva és a bivaly dúvad számba ment. Mint nekem elbeszélte, korahajnalban 2-3 lándzsával felfegyverkezve a nyílt területen legelésző bivalyokat próbálta belopni, és ha sikerült, akkor lándzsáját kb. 10-15 lépésről a bivaly oldalába hajította. Az én fekete barátom bemutatta előttem lándzsadobási tudományát, miközben egyik lándzsájának nyele a heves vibrálás következtében ketté is törött. Azt láttam, hogy bármely gerelydobó versenyen megállotta volna a helyét, de azért egy pár lándzsával felfegyverkezve és teljesen egyedül bivalyra vadászni mégis rendkívüli sportteljesítmény.
A LEGERŐSEBB KAFFERBIKÁM Az 1910. év első felében egy ismert nevű bácskai vadász, a boldogult Fernbach Bálint vadászexpedícióját vezettem Viktória-Nyanza keleti partjáról kiindulva egész a tengerpartig. Nagy szafárival kellett útnak indulnunk, mert útunk járatlan, lakatlan és akkor még többnyire ismeretlen vadonságon vezetett keresztül és így nagymennyiségű vegetáblis élelmiszert kellett teherhordóink részére magunkkal vinni. Tudvalevőleg pusztán húskoszton nem lehet az embereket tartani, hanem minden napra ki kell nekik a kukoricavagy „ntama”-lisztböl, vagy rizsből álló „poshó”-t adni. Ezzel azonban nem azt mondtam, hogy embereink megvetik a húst! Hogy jó étvágyukat illusztráljam, elég azt felemlítenem, hogy 130-140 emberből álló szafárink 3-4 zebrát (vagy éppoly nagyságú antilopot) vagy egy bivalyt játszva elfogyasztott egy nap.
172
LEGERŐSEBB KAFFERBIKÁM és a KAFFERBIVALYOK NYOMÁBAN
Utunk legérdekesebb része a „kelet-afrikai – Nagy Szakadék” és annak az Equator alá húzódó, szélességben is óriási méretű völgye. Óriási tavak egész sorozatát, mint a Nagynátron-tó, Eyassi-tó stb., találtuk a Nagy Szakadék általunk érintett részein. A tavak körül sivatagszerű nátronsteppék terültek el, melyeket liánokkal átszőtt, sötét erdők, majd nádasok és mocsárerdők váltottak fel. Itt még mindig dolgozik, mozog az öreg Föld; volt nap, mikor 15 melegforrást is találtunk és a földrepedésekből füstölögve tört elő a gőz. Nem csoda, hogy a mászaiak ide tették Istenüknek, „Nagai”-nak székhelyét, a kopár sztyeppéből kiemelkedő és még folyton füstölgő „Öldönyó Nagai”(Isten hegye) vulkánra. Amilyen gyönyörű ez a táj, oly csodásan gazdag és változatos a Nagy Szakadék állatvilága is. A Nagy Szakadék különben zoografiai határt is képez, de magában a Nagy Szakadékban úgy a nyugati, mint a keleti fauna némely képviselőjét is megtaláljuk. Azon kívül megtaláljuk ott Afrika összes jellegzetes nagyvadját, mint elefántot, bivalyt, rinocéroszt, vízilovat, a nagymacskákat, az oroszlánt és a leopárdot, a legszebb antilopot, a fejedelmi fejdíszt hordó nagykudut és annak kisebb rokonát, a kiskudut és a „tinga-tingá”-kat (ősmocsarak) soha el nemhagyó atyafikat, a szitatungát. Ez a hely, mintha a Teremtőtől is vadvédelmi területnek lenne alkotva és bizonyos, hogy idővel az is lesz és sok tekintetben túl fogja szárnyalni az amerikaiak büszkeségét, a Yellowstone-parkot. A Kelet-afrikai – Nagy Szakadékot és környékét járva, annyira lekötött a táj érdekessége, szépsége és a sok új benyomás, hogy elhatároztam, hogy csak nagyon érdemes vad szólaltatja meg puskámat. Jártam hát nyomokat keresve az erdőt, megbámultam a Nagy Szakadék meredek falán mély utakká kitaposott évszázados „elefántországutakat” és a tavakhoz érve, gyönyörködve szemléltem a tavak partjait rózsaszínűre festő flamingók sok-sok ezreit.
173
KAFFERBIVALYOK
1910. február 21-én volt az a nap, mikor puskám 15 napi hallgatás után újra megszólalt. Naplómban meg is jegyeztem, hogy előre is éreztem, hogy ezen a napon valaminek történnie kell. De beszéljen naplóm erre vonatkozó része:
KIKI TINGA-TINGA, 1910. FEBRUÁR 21. Korán reggel tanyámról balra eső kis dombok felé vettük utunkat a múltkori elefántnyomokon. Röviddel azután felvettem két rinó friss nyomát, de köves helyhez érve és csak úgy ímmel-ámmal nyomozva elvesztettük a nyomukat. Nemsokára egy magányos, öreg bivalybika nyomára akadtam. Ezt már minden igyekezettel követtem és szépen tartottuk a nyomát, mely beváltott egy patakmeder óriási nádasába. Sohasem láttam ilyen magas nádat! 5-6 méter magasnak tartottam. Persze ide hiábavaló lett volna a bivalybika követése. Kár, hogy itt nagy időt töltöttem el, mert mindenáron ki akartam ugratni az öreget. De végre is – kedvetlenül bár – tovább ballagtam. A hegyek lábánál rövid fű volt, tehát oda tartottam. Sok impalát, kongónit, zebrát láttunk, lent a sásos mocsárerdőben egy nagy csapat zsiráf tekingetett felénk. Egyszer, amint egy árokszerű, kisebb vízmosáson kapaszkodunk át – én persze éppen az árok fenekén voltam – erős csörtetést hallok. Eleinte azt gondoltam, hogy vízantilopok és csak úgy, ímmel-ámmal kaptam el fegyverhordozómtól a puskámat. De már akkor felismertem őket; két hatalmas bivalybika volt. Sajnos, lövésre nem volt időm, különben is csak a másodikból láttam egy kis feketeséget. A futókat a homokos talajon könnyen követhettük. Körülbelül 3 km-nyi út után – mint a nyomok elárulták – lassúbb lett futásuk. Hogy a leheveredésre időt adjak nekik, reggelizni ültem le. Aztán tovább!
174
LEGERŐSEBB KAFFERBIKÁM és a KAFFERBIVALYOK NYOMÁBAN
Kedvenc kaliber a 6,5×54 Mannlicher Schönauer
Most már sűrűbb bozótban vezetett a két remete nyoma. A „jó” helyeken kívánta ember az előbukkanásukat, a „csúnya” bozótban pedig örültem, ha zavartalanul átcsúszhattunk. Szóval a megszokott érzések, amik a bivalynyomozás alatt a vadászembert meg szokták lepni. Nemsokára rá, hogy egy sűrű bozótból egy parányi tisztásra kiértünk, a tisztás másik oldalán lévő bozót alatt szürkés tömeget látok. A tömeg megmozdult és abban a pillanatban az egyik bika nyakba lőve elterült. Utána irtózatos csörtetés, ropogás és kis idő múlva – nagy meglepetésemre – kitört két bivalybika. Ezek oldalt szaladtak tőlem és hihetetlen gyorsasággal öt lövést adtam le rájuk. Lövéseimre mind a kettő megroskadt. Azt azonban láttam, hogy az egyik föltápászkodik és tovarohan. Egész biztosra mentem oda, hol az első bikát nyakba lőttem, de nagy bámulatomra annak csak hűlt helyét találtam. Még csak vért se tudtunk felfedezni a rálövés helyén! Majd odamentem, hol a másik összeroskadt, de ott is ugyanaz a sors várt rám. Vér itt sem volt, csak később indult meg mind a két nyomon a vérzés. Világos, habos tüdővér és „ros�-
175
KAFFERBIVALYOK
sz belső” vér vegyesen. (Meg kell jegyeznem, hogy akkor 8 mm-es Mannlicher-Schönauert használtam. Ez a kaliber bár jobb, mint a teljesen rossz 9 mm Mannlicher-Schönauer, mégsem találtam olyan jónak, mint a 6,5×54 Mannlicher Schönauert.) Bolondságot nem akartam csinálni, hát újra leheveredtem. Borzasztó lassan teltek el a percek és a bizonytalanság végtelenül bántott. Végre elérkezettnek tartottam az időt, hogy a sebzett bikákat kövessük. Alig tettünk meg 200 métert az aljnövényzet borította mocsaras erdőben, mikor a nyomok kettéváltak. Én az egyiket követtem, az umbugwei vezetőnk és egyik emberem ment a másik nyomán. Ezeket azzal az utasítással bocsátottam a vérnyomra, hogy fától fáig ugorva kövessék azt. Ez a figyelmeztetés, különben fölösleges volt, óvatosságra nem kellett őket figyelmeztetnem. Óvatosan, minden zajt kerülve haladtunk a nyomon és alig egy kilométernyire a rálövés helyétől, közvetlen közelemben megugrik az egyik sebzett bika, de a magas fű miatt nem láttam meg, és így nem is lőhettem. Ugyanezen időben a másik nyom felől ordítást, majd később csörtetést hallok. Egy kicsit előreszaladtam, de csak a nagy fűben eltűnő hátulját láttam a sebzett bikának. Kapásból lőttem oda, hol rézsút a vállapját gondoltam találni. Láttam a magas fű mozgásán, hogy a bika futása meglassul, majd egy nagyon sűrű helyen megáll. Gyorsan egy fára kapaszkodtam fel, hogy talán onnan újra megláthatom. De biz onnan sem bírtam megpillantani, tehát újra lemásztam a fáról. Alig érintette azonban lábam a földet, máris felhangzott a sűrűben a halódó bivalybika bőgése. Embereim persze mindjárt oda akartak menni, de visszatartottam őket és egy negyedórai „bummzikálást”(pihenő) rendeltem el. Ennek elteltével a bőgés irányába lopózkodtunk és nemsokára már a legjobb bivalybikám mellett álltam. Már dermedt volt!
176
LEGERŐSEBB KAFFERBIKÁM és a KAFFERBIVALYOK NYOMÁBAN
Megilletődve csodáltam szarvának óriási méreteit és örömömet csak az a lassan biztossá vált érzés tompította le, hogy a másik sebzett bikát nem fogom megkapni. Az embereim persze esküdöztek, hogy nemsokára a másik – a nagyobbik – bika is meglesz, de – sajnos – az én érzésem vált valóra. Azonnal nekifogtunk a sűrű megritkításához, hogy a „rekord”-bikámról egy-két fényképfelvételt készítsek. (Sajnos, a világítás még így is gyarló volt és a fényképek elég gyengén sikerültek.) Az elejtettben különben négy golyó volt. Egy a nyakában, egy a medencecsontnál, mely a hátsó lábat bénította meg, egy a szarvnak homlokot fedő részében és az utolsó a hátsó váll-lapban. Gyorsan intézkedtem, hogy kik térnek vissza a sátorhoz a bika fejét, bőrét és húsát hazaszállító teherhordókért és aztán továbbmentünk a másik sebzett bika vérnyomán. Sokáig követtük. Nagyon lassan, körökbe járt és álldogált, látszott, hogy nagyon beteg, de közeledett az est és így haza kellett mennem azzal, hogy a nyomot másnap követjük. Hazafelé menve egy bozótból megint kiugrott két vén bivalybika, de oly hamar tűntek el a sűrűben, hogy lehetetlen lett volna rájuk lőnöm.
1910. FEBRUÁR 22. Kora hajnalban indultunk el F. B.-tal, kinek tegnap este nagyon ajánlottam a „kis dombok” bivalybőségét. A patakon átkelve, ő a kis domboknak tartott, én meg a tegnapi sebzett bika elhagyott nyomához. Alig tíz perc múlt el, hogy elváltunk, máris megszólalt F. B. nagy expressze; két lövést adott le. Nemsokára előttünk is megugrott két bivalybika, de a sűrűség miatt nem láttam belőlük semmit. A sebzett nyomához érve, csakhamar szomorúan kellett látnom, hogy F. B. lövé-
177
KAFFERBIVALYOK
sei a sebzettet megugratták. Egy-két friss vércsepp világosan elmondta ezt. Ha tehát tegnap még egy-két lépést teszek, megvan a másik bika és pedig olyan két bivalybika, minőt keveset lőtt bárki is. Vagy pedig?!...”Amri ya Mungu!”(Allah úgy akarta!) A nyomot hol megtaláltuk, hol elvesztettük. Egyszerre újabb puskadurranások és egy golyó fejünk felett sivított el. Rögtön „nieder”-t kommandíroztam, és füttyszóval jeleztem hollétemet. Aztán megint puskadurranások. Gyorsan felugrottunk és a lövések irányába futottunk. A puska megint szólt, majd kiabálás és halódó bivaly bőgése. Odaérve, F. B. elmondja, hogy fegyverhordozóját, a szomáli Osmanit a bivaly fellökte. A földön heverő Osmanit megvizsgálva, látom, hogy csontja nem törött és talán belső sérülései sincsenek. A dolog úgy történt, hogy a hajnali szürkületben F. B. egy körülbelül tíz darabból álló bivalycsapatot vett észre és ezek közül a tetőn álló, tehát a legjobban megvilágítottat bikának nézte és kétszer rálőtt. A nehéz sebbel elvonuló bivalyt azonnal követték és hamarosan újra ráakadtak és újabb lövéseket kapott. Erre alig támolyogva bevergődött egy sűrű bozótba és ott leheveredett. F. B. puskáját másod-fegyverhordozójának átadva, egy villám ütötte fatörzsre kapaszkodott fel, remélve, hogy onnan megpillantja a sebzettet. Osmani, F. B. tiltakozása ellenére bement a bozótba, mert azt hitte, hogy a bivaly már kimúlt. De a döglöttnek vélt bivaly hirtelen Osmanira rohant, ki ugyan végszükségben rálőtt támadójára, de lövése célt tévesztett, (érthetetlen bár, mert alig volt tőle két lépésre) a másik cső akkor sült el kezében, mikor a bivaly már szarvára vette. Ez volt a mellettünk fütyülő golyó! A másod fegyverhordozó, egy gyáva uszukuma, még a veszély pillanatában elrohant a fegyverekkel, úgy, hogy F. B.-nek először utána kellett rohanni és csak akkor mehetett fegyverhordozója segítségére. Csodálatos, hogy ez a rossz bivalytehén an�-
178
LEGERŐSEBB KAFFERBIKÁM és a KAFFERBIVALYOK NYOMÁBAN
nyi lövést kapott, a legtöbbet jó helyen is érte és mégis volt annyi ereje, hogy támadólag lépjen fel. Osmaninak különben nem lett különösebb baja. Vagy két hétig fájlalta csontjait, de aztán teljesen rendbe jött. Különben igen tapasztalt vén fickó volt, kit egy ízben egy elefánt is elcsípett és messze elhajított. Szerencsére a sűrű elefántfű felfogta az esést. Osmanit 1912. évben előállat-szállítmányom kísérőjeként Budapestre is magammal hoztam. Miután Osmani számára hordágyat üttetem össze, újra elindultam a sebzett nyomán. Embereimnek sehogy sem volt ínyére a dolog, úgy látszik Osmani esete nagyon az idegeikre ment. A nyomot is hamarosan elvesztettük, mert sok frissebb, öregebb csapa keresztezte a bikánk nyomát. Tehát fájó szívvel feladtam a nyomkeresést és jószerencsémre bízva a dolgot, indultam tovább. Töméntelen volt a bivalynyom mindenfelé! De aztán borulni kezdett, és így hazafelé tartottunk. Átadtam a puskám a fegyverhordozói tisztet viselő teherhordónak, és jómagam gondatlanul ballagtam a kitűnően tájékozódó Magambó nevű teherhordozóm után. Egy kis elefántfüves folthoz érve, Magambó visszaugrik, utána én és a többi emberem. Kifaru, mondja Magambó. Én azt hívén, hogy csak egy rinocérosszal lesz dolgom, egy teljes acélburkolatú töltényt igyekeztem expanzív lövedékkel töltött puskámba dugni, de szerencsétlenségemre elfelejtettem, hogy mostanában hat töltényt teszek a puskámba s így be is szorult a patron. Hiába a lázas kapkodás, a závár se ki, se be! (Még vagy kétszer volt efféle esetem és aztán fel is hagytam azzal az oktalan szokással, hogy a Mannlicher-Schönauerba hat töltényt tegyek.) Gyönyörű állapot! Szikes helyen álltunk, fedezet sehol sem volt. Egy száraz kóróbokor mellé húzódom, de abban a pillanatban épp ugyanazon a helyen kibukik az első kifaru; alig bírtam féllépésnyire félreugrani.
179
KAFFERBIVALYOK
Abban a pillanatban meg közvetlen mellettem, kicsörtet a másik. Embereim félreugráltak. Fegyverhordozómat, az orr szarvú mellett látom felbukni; féltem, hogy megölte. Később vigyorogva előkerültek embereim, legutoljára fegyverhordozóm, kit ugyan eldöntött a rohanó rinó, sőt az emberemen lógó patrontáskára is rálépett, de neki sem történt semmi baja. Betetőzésül egy óriási záport is kaptunk.” Így mondja el naplóm a legjobb bivalyom lelövésének históriáját.
KAFFERBIVALYOK NYOMÁBAN 1920. NOVEMBER Uschangi folyó mentén kafferbivalyok nyomában járva annyi érdekes – bár sokszor kellemetlen – kalandom akadt – volt azok közt úgynevezett „szűkös menekülés” is jócskán – és annyi értékes, eredeti megfigyelést tettem, hogy azok le írása egy vaskos kötetet tenne ki. E bevezetés dacára ne ijedjenek meg a »Nimród« olvasói, mert az uschangi-i bivalyokkal már csak ebben a számban fognak „találkozni”. A most elmondandókat még jónak találom elmondani, s az után megint másról… 1910. október végével megint visszatértem Uschangihoz bivalyra vadászni és élő állatokat, nevezetesen rhinocerosz-babyt fogni. Három bivalybikát lőttem már e kirándulásom alatt. Az utolsó kettőt egy napon lőttem ugyan, de meg is dolgoztam értök, mert csak nagyon hosszú hajsza után sikerült velök végeznem. Nem is térhettem vissza sátramhoz, hanem kénytelen voltam az éjszakát szabadban tölteni. Persze éjszaka hatalmas zivatar tört ki, mely a tüzünket kioltotta és így csuromvizesen, dideregve vártuk a hajnal derengését.
180
LEGERŐSEBB KAFFERBIKÁM és a KAFFERBIVALYOK NYOMÁBAN
Ennek a keserves éjszakának csakhamar jelentkeztek a kellemetlen utóhatásai. Malária csiklandozta át csontjaimat és a mi a legrosszabb volt az öreg dysenteriám is újból jelentkezett. Rossz éjszaka után ébredtem október 30-ára. Álmatlanul forogtam egész éjjel, úgy kínzott a dysenteriás nyavalyám. Ha meg el-elszundítottam egy-két percre, úgy oly rémséges álmokat küldött rám a láz, hogy szinte boldog voltam mikor fölébredtem. Milyen gyalázatosan tud félni, rettegni álomban az ember?! A valóságban talán a legnyúlszívűbb ember sem érzi azt a félelmet, mint így lázálomban a legbátrabb ember. Hajnalban nem is akartam kimozdulni az ágyamból, gondolván, hogy egész napot az én rozoga tábori ágyamon töltöm. Amint így heverek, sátramhoz rohan egy teherhordóm és jelenti, hogy egy óriási bivalybikát látott sátram közelségében. Kénytelen-kelletlen feltápászkodtam ágyamból és elindultam embereimmel a kaffer bivalybika után. Igazat megvallva, nagyon nem szívesen tettem, de nem akartam embereim előtt „goj-goj”-nak látszani (kiszuahili nyelven így nevezik a gyengéket). Bivalyom időközben egy sással és bivalyfűvel benőtt sűrűbe váltott be. Ez a sűrű alig volt sátramtól 500–600 lépésnyire és a terjedelme se volt nagyobb 50–60 holdnál. Szelünk rossz volt s így nem követhettem őt a sásban. Embereim nógattak, hogy álljak el a csapával ellentétes oldalon és ők majd meghajtják a sűrűt. Nem szívesen vettem vállalkozásukat, szinte éreztem, hogy baj lesz. Egy cserjével benőtt termíta dombon állottam föl. (Honnan elég gyakran lekényszeríttet a dysentéria.) A hajtás elkezdődött. Minden emberemet a termíta domb tetejéről szemmel kísérhettem. Embereim egyre közelebb jöttek hozzám s közeledtükre csörtetést hallok a bivalyfűben. Arcomhoz szorul a puska, de lekapom azt, mert a várt bivalybika helyett egy
181
KAFFERBIVALYOK
kapitális varacskos disznó kan rohant mellettem el. Szinte megkönnyebbülve lélegzettem fel, mikor embereimet összejönni láttam. Összehívtam az embereimet és meghagytam nekik, hogy száraz kórókból fáklyákat készítsenek, mikkel déli órákban majd fel fogják gyújtani a fűrengeteget, és így tűzzel hajtsák felém a ravasz bivalybikát. Embereimnek ez a terv nemigen tetszett. Nem akartak délig várni és hátha már kiváltott bikánk a sűrűből? Kértek, hogy engedjem meg nekik, hogy a nyomon menve próbálják meghajtani a sűrűt, és ekkor megállapíthatják azt is, hogy merre felé váltott ki, mert szerintük legnagyobb valószínűség szerint a bika már odaérkezésünk előtt máshova vonult. Addig az uschangii bivalyokkal nem volt bajunk, s így négerjeim szörnyen könnyen vették a dolgot. Én nem akartam kedvüket venni, hanem rájuk hagytam a dolgot, csak azt hagytam meg nekik, hogyha menni akarnak, úgy egy tömegben menjenek, mert az már régen kipróbált dolog, hogy a legtöbb állat több embert ritkábban támad meg, mint egyes embert. Megint a termíta dombon helyezkedtem el. Nemsokára aztán megint félre kellett vonulnom. Vártam a hajtás megkezdését jelző tülkölést és azután következő hajtólármát (most az egyszer meghagytam nekik, hogy tömegben menve és zajjal, tülköléssel menjenek, ha mennek, de ezt természetes nem tették) e helyett jajgatás riasztott fel. A termíta dombhoz rohanva, látom, hogy tőlem kb. 300 lépésre, a széjjelrebbent emberek közül egy óriási bivalybika egy emberemet szarvára vesz, földobja és neki akar látni, hogy áldozatát összetiporja. Gyorsan a támadóra lőttem. Tompa golyó beütődés nyugtázta a lövést, a bika egy kissé összeroskadt és áldozatát otthagyva, Uschangi felé lépdelt. Még egy lövést küldtem utána és ennél is hallottam a lövés bevágását. Több lövést is tehettem volna még a sebzett bikára, de egyik emberem, egy kissé
182
LEGERŐSEBB KAFFERBIKÁM és a KAFFERBIVALYOK NYOMÁBAN
bárgyú és óriási termetű Csandaró fölállott és az elvonuló bikát fedte. Nem mertem lőni, mert idegeimet már úgyis eléggé megviselte az előttem lejátszódó jelenet. Hisz rémes lövés volt az első is! A bika körül a széjjelrebbenő emberek és attól is lehetett tartani, hogy a bivaly áldozatát éri majd a golyóm. A bika eltűnt a parti erdőben, én pedig rohantam ahhoz a szerencsétlenhez, kit a bika szarvára vett. Szegény Pandasáró, az én másod munyamparám volt az áldozat. Fején egy véres seb tátongott, de az nem volt komoly seb. Hála, a néger koponyája sokat elbír és a fejsebek pár nap múlva már behegedtek. Sajnos szegény Pandasáró jobb combcsontja eltört. Zúzódásokat kapott oldalán is, de azok sem voltak olyan veszélyesek, mint a minőnek látszottak. Pandasárót hordágyon a sátramhoz vittük és ott, míg én az utegrii álomkóros telep, mely kb. 7 napnyi járásra volt tőlünk, orvosának levelet írtam, ügyes öreg munyamparám, Najsebwa, síneket faragott. Mikor Najsebwa ezekkel elkészült, azonnal hozzáfogtunk a törött comb elpólyázásához. Meg kell jegyeznem, hogy Pandasáróba a műtét megkezdése előtt egy vizes pohár whiskyt diktáltam be, de így is ordított a szegény paciens, míg a műtéttel elkészültünk. Aztán vitte 8 emberem – négy-négy felváltva – a sebesültet Utégi felé, hol nagy tudású német orvosok küzdöttek német alapossággal a népeket pusztító álomkór ellen. Pandasáró több hónapig beteg volt, de négy hónap múlva újra szolgálatomba állott, s bár törött lába egy kissé kurtább lett, mint a másik, mégis õ maradt, még így is – a leggyorsabban futó emberemnek. A gonosz bikán bosszút sem állhattam, mert Pandasáróval csak délután végeztem, s akkor indulhattam csak a sebzett bika után. Láttam embereim arcán a lehangoltságot és azért csak Sindánót vittem magammal, ennek sem tetszett – úgy láttam – ez a kitüntetés és azért őt is hátul hagytam kullogni. Magam jártam nyomán a jungelt, míg az egy nagyon
183
KAFFERBIVALYOK
sűrű mályvás bozótba nem vezetett be. Oda őrültség lett volna követni. Majd holnap – gondolám! Október 31-én következőket írtam naplómba: »A tegnapi gonosz bivalyt az ördög is segíti. Kora hajnalban már a tegnap elhagyott bika nyomán voltam. Nyomozás bajjal járt, mert az a ravasz bestia úgy lépked, mint a macska, s minden rosszabb helyet össze-vissza jár, úgy hogy órákig tart, míg a nyomot kibogozza az ember. Végre kivittem a rossz helyekről a nyomot és már biztosnak véltem a dolgomat, de ekkor egy megbőszült méhraj ránk esett. Sivítva hadonászott Sindánó, kinek födetlen fejéből vagy harmincegynéhány fullánkot szedtek ki sátramnál. Engem is több helyen – arcomon, kezem fején értek a méhfullánkok, mik annál hatékonyabbak voltak, mert óriási hőség volt. Az volt a mentségünk, hogy én hirtelenében felgyújtottam a tavalyi magas füvet. Nekem a fullánkszúrás következtében annyira megdagadt az arcom, hogy szemeim teljesen bedagadtak, s csak Sindánó támogatásával tudtam hazavergődni.« Csak másnap estére apadtak le szemhéjaim daganatai. Tehát aznapon otthon kellett maradnom. Nagy volt a lehangoltság embereim között. Egyre gyakrabban hallottam, hogy »khazi ya seitáni« (az ördög munkája) és láttam rajtok, hogy legszívesebben hazafelé indulnának. Valamit kellett tennem az bizonyos, hogy niggerjeimbe lelket verjek, mert különben az állatfogáshoz, veszélyes vad vadászatához nehezen fogok kapni embert azon a vidéken. November 2-án bár még nagyon japános vágású volt a szemem, újra elindultam a sebzett keresésére, bár igazat megvallva, semmi reményem se volt, hogy megtaláljam azt. Embereim oly kedvetlenül követtek, mintha vesztőhelyre vinném őket. El is határoztam, hogy nyomra érve, magam megyek a csapán és embereim majd nagy messzeségben követnek. Tudtam ugyanis, hogy ily rémüldöző, rémeket látó
184
LEGERŐSEBB KAFFERBIKÁM és a KAFFERBIVALYOK NYOMÁBAN
bandának úgy sem veszem hasznát és azon kívül a félés ragadós. Hajnalban hiéna-muzsika mellett indultam el. Útközben hihetetlen tömeg vadat, kivált impalákat láttam. A sebzett bika nyomát azonban nem kaptam meg. Csak nagy későn találtam az első friss bivalynyomra. Nyomban követtem, persze – mint elhatároztam – embereimet visszahagyva, mit embereim nagy örömmel vettek. Alig tettem a jungleben egy-kétszáz lépést, máris hallottam a bivalyok dühös fújását, majd vad csörtetést, de a sűrű oly nagy volt, hogy a bivalyokból nem láttam semmit, pedig alig voltak tőlem 10 lépésnyire. Vagy négyszáz lépésnyire ezektől megint megugrott három bivaly, anélkül, hogy lőhettem volna. Nemsokára az után újra fölvertem egy kisebb bivalycsapatot, de ezekből is csak egy megvillanó sötét tömeget láttam. Egy darabig még mentem a nyomon, aztán vissza akartam térni, hogy embereimmel találkozzam. Visszamenőben újra friss bivalynyomra akadtam, tehát követtem azokat. A legújabb bivalynyomokat követve, egy mézmadár (Indicator indicator) csatlakozott hozzám és fecsegésétől ugyancsak hangos lett a jungle. Próbáltam elhajtani a zajongót, de azzal csak azt értem el, hogy a gonosz madár még idegesebben, még hangosabban hívott a méhek fészkéhez. A méhmadár csevegésétől figyelmeztetve fölpattant fekvőhelyéről egy bivalybika és magasan föltartott fejjel az indicator hangjára figyelt. Jó, hogy idejekorán észrevettem! Bár szemközt néző bivalynál nem szeretem a fejlövést, itt nem volt más tennem, mint a homloka közepét – közvetlen a szarv pereme alatt – célba venni és tüzelni. Lövésemre bikám hang nélkül tűzben esett össze. Ekkor láttam csak, hogy egy másik – valamivel kisebb – bika is áll a lelőtt mellett. Ezt rézsút vállapon lőttem, mire az megugrott, de még volt időm egy másik golyót beléküldeni. A két jó lö-
185
KAFFERBIVALYOK
A homlokon lőtt bivalybika tűzben esett össze.
vést kapott bivalybika alig tett 30 lépést, máris összezuhant és belefogott a halódó bivaly halálbőgésébe. Erre a bőgésre, jobbra tőlem, mint egy fergeteg, két bivalytehén két másféléves borjútól követve rohant nekem. Az elsőt fejen lőttem, mire az is tűzben összeesett. Bivalytehénnél ez könnyebb dolog, mint a bikánál, mert a szarv szaruja nem fedi annyira a homlokot. A második tehenet puskám utolsó patronjával alig három lépésről lőttem nyakszirten, úgy hogy az, dögre lőve egészen hozzám csúszott s nekem, hogy el ne üssön, félre kellett ugornom. A két üszőborjú a lelőtt tehenektől alig húszlépésnyire állott meg és csak hosszú kiabálásra vonult tovább. Lőni persze nem akartam rájuk. Mikor vége volt a dolognak, akkor kezdték csak megérezni idegeim az alig egy-két perc alatt lejátszódott dolgokat és bizony egynéhányszor végigszaladt a hideg a hátam gerincén. Hosszú sípolásra, kiabálásra egy óra múlva előkerültek embereim is, kiket egy borjas bivalytehén felém jöttükben fákra zavart. Nagy volt emberiem öröme, mikor megmutattam a három egymás mellett fekvő bivalyt és még nagyobb, mikor a háromtól alig 30 lépésre fekvő negyedik bivalyt is
186
LEGERŐSEBB KAFFERBIKÁM és a KAFFERBIVALYOK NYOMÁBAN
megpillantották. Az öreg Najsebwa ki is jelentette: »Uram, a bivalyokkal lequitteltük az adósságunkat.« A legnagyobb bikát, melynek a képét be is mutatom (a kép fogalmat nyújt az olvasónak a »bivalyossűrűkről«), ki preparáltuk, abban a reményben, hogy az majd a Hazai Zoológiai Laboratórium révén a M. N. Múzeum állattárában egy ügyes preparátor művészete által életre kel, de bizony hiába. Ez a bivalybika éppen úgy, mint az általam hazaküldött kelet-afrikai nagy emlősök, pl. rhinocerosz, zsiráf, eland stb. itthon elkallódott. Pedig nemsokára semmi pénzért se lehet azokat beszerezni.
187
Gróf Széchenyi Zsigmond egy jó bikájával
BIVALYOS NAP 1934. JANUÁR 2. EMBU / KENYA RÉSZLET † GRÓF SZÉCHENYI ZSIGMOND:
AFRIKAI TÁBORTÜZEK C. KÖNYVÉBŐL
Ö
tpercenként kukorékol a kakasom, pedig még híre sincs a virradatnak! Rendkívül türelmetlen kakas ez. Éjfél után már kezdi a hajnal hirdetését, pedig itt, az Egyenlítő táján még a csillagok is csak öt óra után oltanak le. Ha így folytatja ez a kakas, hamarosan lábasba kerül, pedig nem azért utazik velem. Van vagy tíz tyúkom is, ezek közül szoktam szükség esetén egyet-egyet levágni, s a kakast csupán szegény halálraítélt tyúkjaim mulattatására tartom. Mégsem hagyna békén. Valahányszor visszaszenderülök, újból csak felrikolt, és közben úgy megrázza magát, majd beszakítja a sátram tetejét. Az a kedvenc éjjeli szállása. Szélkakasnak képzeli magát. Végre, sok kárba veszett erőlködés után, mégiscsak előkukorékolja a hajnalt. Olyan büszkén pöffeszkedik ott sátorfa tetején, mintha a szürkület előjöttét egyedül az ő fáradhatatlan követelődzésének köszönhetnők. – Na látod – mondja baromfinyelven – mégiscsak megjött. Nélkülem még órák hosszat várhattad volna. – Nekem ugyan beszélhetsz.
189
KAFFERBIVALYOK
Gróf Széchenyi Zsigmond egy erős szarvú bivalybikájával
Azért is lábasba kerülsz. – Amilyen nehezen kezdte, olyan hamarosan folytatja dolgát a hajnal. Egyre-másra bontakoznak ki a dombok, egymás fölé emelkedő hátterek, fantasztikus amfiteátrum, mely a közeli zöldtől a távoli szürkéig a derengés egész színskáláját végigjátssza. Oda fel, arra a távoli szürke tetőre igyekszem; határtalan kilátás nyílik onnét, öt-hat kilométernyi körzetben minden vad fellátszik. Tegnap este is ott üldögéltem, bivalyokat kerestem, de akkor egy sem mutatkozott. Jól kilépve, másfélóra alatt lehet oda felérni. Meglehetősen nyílt, füves pusztaság ez, csak imitt-amott tengődik néhány csenevész bozót, az sem akkora, hogy útját állhatná a szemnek. Ellátni mindenfelé.
190
BIVALYOS NAP
Ma különösen tiszta, felhőtlen a reggel, még a hajnalpírban csillogó Kenya-havas is oly közelnek tűnik, mintha gyerekjáték lenne megmászni. Pedig legalább száz kilométerre esik, és ötezer méternél is magasabb. Nem sok vadat látok útközben. Zebracsapat feketéllik a hegyoldalban, mögöttük kelvén a Nap, a különben tarka állatok tiszta feketének tetszenek. Vezéreik rövid, vakkantó hangon nyerítgetnek egymásnak, alkalmasint a létszámot ellenőrzik, nem hiányzik-e valamelyikük? Az éjszaka leple alatt leselkedő oroszlánkarom hátha megvámolta a szép tarka ménest? De nocsak! Mi lelhette azt az elmaradt, nagy nehezen baktató zebrát? A távcsövembe vakító napfénytől nem láthatom tisztán, csak mikor már jóval odább cammog, akkor veszem észre a farán tátongó, hatalmas, vérvörös sebet, az ugrást tévesztett oroszlán karmának borzalmas nyomát. El is fekszik az agyongyötört állat. Nyilván csak közeledtemre tápászkodott fel betegágyából, öt biztatgatták a nyerítezö vezérmének. Közelébe lopakodom, és lövésemmel megszabadítom kínjaitól. Bár megmenekült az oroszlán karmától, csúnya sebét soha ki nem heverhette volna. Mindennapos tragédia ez az oroszlánok földjén. Csak sajnos, nem mindennapos a megváltó golyó, hogy az ilyen élve menekülő, de lassú, gyötrő kimúlásra ítélt sebesültet a másvilágra átsegítse. Mire felérek a hegytetőre, a nap már vakító buzgósággal ontja sugarait. Fényük végigsiklik a pókhálókkal sűrűn beszőtt lejtőn, úgy csillámlik a harmatos ezüstszőnyeg, mintha deres lenne. Kényelembe helyezkedem, előveszem a mes�szelátót, részletesen végigkeresem a köröttem terpeszkedő tájat. Szakaszokra osztom a kilátást, cikkelyekre, mindeniket külön-külön vizsgálom meg. Mire ültömben körülfordulok, annyi tömérdek vadat láttam, mintha messze földről mind idegyülekezett volna az én hegyem alá. Különféle antilop- és
191
KAFFERBIVALYOK
gazellacsapatok, sok száz főnyi zebraménesek tarkállanak odalent, közvetlen alattam pedig egész zsiráferdő tornyosodik. Negyvenkét husszúnyakú egy bandában! Azok az imitt-amott mozgó szénfekete foltok: strucckakasok, ott a túlsó dombon meg, egész konda varacskos disznó turkál. Hát azok a hellyel-közzel szürkélö, kőszikla-forma alaktalanságok? – Nyolc orrszarvú. Páholyban ülök, magányos nézője e paradicsomi színpad hajnali díszelőadásának. Prédaleső ragadozóember! De máris be kell fognom jobbik énem száját. Mert ott a messzeségben kéklő erdőszélen, alig cserebogár nagyságú állatok feketéllenek – hatalmas bivalycsorda. Vadászember vagyok. Leterített vagy kimúlt vad láttára nem fojtogat zokogás, nem vágok fancsali pofát, ha törött lábú nyúl kínjában elsírja magát. Most azonban, mikor azzal a szándékkal ereszkedem le ebből a számomra fenntartott ingyenpáholyból, hogy a bivalycsapatnak hadat üzenjek – mintha csaknem kedvem ellenére cselekednék. Hát illik ezt a tökéletes háborítatlanságot, ezt a paradicsomi parádét puskalövéssel megzavarni? Vérszaggal beszennyezni? Jóformán mindennek ellen tudok állni – kivéve a kísértésnek. Tehát már útban is vagyok a bivalyok felé. Törpe bozótossal benőtt, lankás oldalban legelgetnek. Lehetnek vagy százötvenen: bikák, tehenek, apró borjak, vegyesen. Az egész hegyoldalt ellepi a nagy, fekete gulya. Térdig érő fűben mozognak, annak takarásában igyekszem közelükbe lopakodni. Elfelé legelnek tőlem. A hozzám legközelebb eső négy-öt állatot vén bikának nézem; ezeket a hátvédeket szeretném lövésre kapni, mégpedig lehetőleg fényképezőgéppel és csak másodsorban puskával. A szélirány kedvező, a magas fű is segítségemre van, nem sok idő telik, már magam előtt hallom a bivalyok dörmögését. Óvatosan térdre emelkedem.
192
BIVALYOS NAP
Gróf Károlyi István és gróf Széchenyi Zsigmond négynapi bivalyvadászatuk eredményével
Alig kőhajításnyira előttem, három nagy bivalyfar feketéllik; suhognak a légy után csapkodó bojtos végű farkok. Ezek lehetnek azok a sereghajtó bikák. Csakhogy legelő fejük s a még csak képzeletemben élő hatalmas szarvuk odalent, a magas fű között bujkál. Sehogy sem bírom felismerni. Amint ott nyújtogatom a nyakam, tanakodom – egyik kezemben a felhúzott fényképezőgép, másikban a felhúzott puska –, akkor jön az a rettegett, minden vadászembernek ismerős fuvallat a kupámba – a forduló szél júdáscsókja! Lehúzódom hát a fű közé, s bár semmit sem látok, jól tudom, mi következik. Tudom, hogy a bivalyok észrevettek, pár kritikus pillanat még, aztán vagy megiromadnak, vagy közelebbről megvizsgálnak. De, minthogy robajt nem hallok, kicsinyenként feltekintek. Húsz-egynéhány otromba nagy, páncélszarvú fej mered felém. Mögötte, szellemszerű nesztelenséggel, mint több és több szarvpár nyomul előtérbe. Meglátnak – és már jönnek is. Csetten a fényképezőgép,
193
KAFFERBIVALYOK
aztán sürgősen szügyöm lövöm a legközelebb álló bikát. Hörögve térdre rogyik – ismét talpon van – kap még egy golyót – az elég neki. A többi megtorpan. Újra szól a puskám – nyaktövön találva, tűzben rogyik a másik bika. Ezt már nem állja a többi. Sarkon perdül az egész társaság – futóra. Amint fordulnak, még egy jó bikát oldalba lövök. De ezt magukkal sodorják rohanó társai. Irtó robaj, porfelhő, az egész csorda eltűnik egy kis hajlatban. Felszaladok utána a dombra, látom is a menekülőket, még lőtávolban, de olyan sűrűen tolonganak, és akkora port vernek, hogy a futtomban töltött golyók közül már egyet sem sikerül kilőnöm. De most egy lemarad közülük! Megáll, visszafordul, egy helyben toporog, fejét betegen lógatja – nyilván az elugráskor oldalba lőtt harmadik. Futok feléje, meglát, felkapja a fejét, új erőre kap, szembe támad – két gyors szügylövés ezt is elintézi. A csorda már lent nyargal a völgyben. Úgy dübörög alatta a föld, mint vashíd a gyorsvonat alatt, és úgy füstöl, hogy csak legelejét látom a csapatnak, a többit elnyeli a gomolygó porfelhő. Három bivalybikát egy csapatból még sohasem lőttem. Még kevésbé négyet. Ugyanis, mikor a harmadik megtekintése után visszajöttem az elsőhöz, legnagyobb meglepetésemre még egy, az elejtetteknél jóval erősebb bikával szaladtam össze. Hogy ez miért vált ki a csapatból, azt nem tudom, alkalmasint a sebesültek segítségére maradhatott hátra. Vagy talán azért, hogy megbosszulja őket? Öt is „leduplázom”, mert előbb Kodakommal, aztán puskámmal lövöm oldalba. Így aztán rövid néhány perc leforgása alatt négy bivalybikám fekszik, alig százlépésnyi körzetben. Sosem lelkesített az oktalan öldöklés, nem tartom magam „Schisser”-nek. A bivalyvadászat azonban más lapra tartozik. Kivételes lapra. Nem szégyellem bevallani, hogy a bivalylövés talán az egyetlen, amit sohasem elégelnék meg.
194
BIVALYOS NAP
A négy közül a legkülönb
Legalábbis nem egyhamar. Eme sikeres vadászaton, főleg fényképezés közben, nagy segítségemre volt G. Runton angol barátom; mialatt dolgoztam, készenlétben állt hátam mögött, hogy kapcaszorulás esetén ő is megszólaltassa fegyverét. Szerencsére, erre nem került sor. Ilyen megbízható, higgadt vérű társ nélkül, nem lenne tanácsos bivalyokat fényképezni. Félteném a fényképezőgépemet. Késő délután lett, mire a bivalyfejek levágásával elkészültünk. Három emberünk volt csak, ezekkel nem lehetett hazaszállíttatni a négy súlyos fejet. Választottunk hát megfelelő, terebélyes fát, annak villás ágai közé rejtettük a
195
KAFFERBIVALYOK
trófeákat. Nem olyan egyszerű ám a mintegy negyven kilós bivalyfejet fatetőre emelni. Sokáig vesződtünk, míg a velünk levő kötél segítségével sikerült mind a négyet annyira felhúzni, hogy az éj folyamán netán erre járó oroszlán vagy hiéna kárt ne tehessen bennük. Mialatt vesződtünk, egyik bivalyfej leesett a fáról, éppen csak hogy el tudtam ugrani előle. Vigyázni kell az ilyen kafferbivallyal. Még levágott feje is életveszélyes. Végül le is fényképeztem a négyszeresen felszarvazott fát, aztán elindultunk hazafelé. Határtalan állatkertben haladtunk. Akármerre néztünk, mindenfelé mozgott a vad. Némelyik csapat puskalövésre bevárt. Amint közeledtünk, egymás után baktattak félre utunkból, fokozatosan nyílt köztük a rés, s hátunk mögött lassankint ismét bezárult. Gyanútlanul szegeződött ránk számtalan szempár, egyetlen állat sem vett tudomást a közelben lefolyt öldöklésről. Az ő étvágyukat ez nem zavarta meg. Csak a szilaj bivalycsorda tűnt el a határról. Bizonyára most is menekül még. Világgá bujdosik, hiszen hiányzik a színe-java, a négy legderakabb bikája.
Gróf Széchenyi Zsigmond két bivalyával
196
BIVALYOS NAP
197
† Balogh Péter eredeti akvarellje Hemingway vadászatáról. (A kép a szerző tulajdona)
† ERNST HEMINGWAY:
AFRIKAI VADÁSZNAPLÓ (RÉSZLET)
FORDÍTOTTA: SZÁSZ IMRE
M
éla területe, ahová aznap este, vöröstalajú, tüskebozótos dombokon keresztül vezető, izzasztó autóút után elértünk, szörnyűnek látszott. Egy erdősáv szélén feküdt, s az övezetben minden fát körülkötöztek, hogy a cecelegyeket megöljék. Szemben a táborral poros, piszkos bennszülött falu állt. A talaj vörös volt és omladékos, a szelek szinte szemlátomást hordták el a porát, s a tábort viharos szélben néhány száraz fa kusza árnyéka alatt vertük fel, az egyik domboldalon, amely kis patakra s a túlparti, agyagból épült falura nézett. Sötétedés előtt Mélával és a két helybeli vezetővel felmentünk a falu mellett s hosszú kapaszkodás után egy sziklákkal teleszórt gerincre értünk, amely mély, csaknem kanyonszerű völgyre nézett. Szemben a túloldalon, töredezett völgyek lejtettek meredeken a kanyon felé. A völgyekben sűrű növényzet volt, a közbeeső dombtetőkről füves lejtők futottak le, s fölöttük a hegy sűrű bambuszerdeje sötétlett. A kanyon lehúzódott a Szakadék-völgyig s a túlsó végén, ahol a szakadékfalat átvágta, mintha elkeskenyedett volna. Távolabb, a füves dombhátak és lejtők fölött, sűrű erdős dombok emelkedtek. Ronda vadászterületnek látszott.
199
KAFFERBIVALYOK
– Ha az ember meglát egyet odaát, le kell mennie egyenesen a kanyon fenekére. Aztán föl az egyik szálfás sávon és keresztül azokon az átkozott vízmosásokon. Nem tudja a vadat szemmel tartani és agyongyilkolja magát a mászással. Túl meredek. Olyanfajta ártalmatlan külsejű vízmosások ezek, amilyenekbe akkor éjjel hazajövet belekeveredtünk. – Nagyon csúnyának látszik – helyeselt Tata. – Egyszer éppen ilyen vidéken vadásztam szarvasra, Wyomingban, a Timber Creek déli lejtőjén. A lejtők mind túl meredekek. Pokoli. Túl szaggatott. Lesz mit szenvedni holnap. Szegény Öreg Mama nem szólt. Tata idehozott bennünket s Tata majd kivisz innét. Neki nincs más dolga, csak arra kell ügyelnie, hogy a csizma ne nyomja a lábát. Most éppen nyomta egy kicsit, s ez volt Sz. Ö. M. egyetlen gondja. Én tovább taglaltam a terület nehézségeit, és mindnyájan igen borúsan tértünk vissza a táborba a sötétben és nehezteltünk Mélára. A tűz fényesen lobogott a szélben, mi ott ültünk és figyeltük a feljövő Holdat és hallgattuk a hiénákat. Miután ittunk valamit, már nem kedvetlenített el annyira a vidék. – Méla esküszik, hogy jó – mondta Tata. Tulajdonképpen nem is ide akart jönni, hanem egy másik, távolabbi helyre, de esküszik, hogy ez itt jó. – Szeretem Mélát – mondta Sz. Ö. M. – Tökéletesen megbízom Mélában. Méla két lándzsás bennszülöttel odajött a tűzhöz. – Mit hallott? – kérdeztem. A bennszülöttek beszéltek valamit, aztán Tata így szólt: – Az egyik sportember itt azt állítja, hogy ma megkergette egy óriási orrszarvú. Persze minden orrszarvú óriásnak látszik, ha megkergeti az embert. – Kérdezze meg, milyen hosszú volt a szarva. A bennszülött azt mutatja, hogy a szarv olyan hosszú volt, mint a karja. Méla vigyorgott.
200
AFRIKAI VADÁSZNAPLÓ
– Mond meg neki, hogy elmehet – mondta Tata. – Hol történt mindez? – Ó, valahol arrafelé – mondta Tata. Arrafelé valamerre. Ahol ezek a dolgok történni szoktak. – Remek. Éppen ott, ahová menni akartunk. – Az jó jel, hogy Méla egyáltalán nem levert – mondta Tata. – Nagyon magabiztosnak látszik. Elvégre is, itt ő a főren dező. Igen, de nekünk kell hegyet másznunk. – Vidíts fel, legyen szíves – mondta Tata Sz. Ö. M.-nek. – Nagyon elcsüggedt. – Beszéljünk arról, milyen jól lő? – Túl korán van még hozzá. Nem vagyok rosszkedvű. Láttam már ilyen vidéket. Mindnyájunknak nagyon jó lesz. Levesz egy kicsit a hasából, kormányzó úr. Másnap rájöttem, hogy a vidéket egészen tévesen ítéltem meg. Pirkadat előtt reggeliztünk és napkelte előtt útnak indultunk. Libasorban kapaszkodtunk fel a falu mögötti dombon. Elöl a lándzsás helyi vezető ment, utána Méla a nehéz puskámmal és egy kulaccsal, azután én a Springfielddel, Tata a Mannlicherrel, Sz. Ö. M. vidáman, mint mindig, hogy nem cipel semmit, M’Cola Tata nehéz puskájával s a másik kulaccsal s végül két helybeli polgár lándzsával, vizes tömlővel és egy ládikában az ebédünkkel. Úgy terveztük, hogy a déli hőségben pihenünk, és estig nem jövünk vissza. Kellemes volt a kapaszkodás a hűvös reggeli levegőben, egészen más, mint tegnap esti kínlódás ugyanezen az ösvényen napnyugtakor, mikor valamennyi szikla s a föld visszasugározta a nap hőségét. Az ösvényt rendszeresen használta a csorda, a föld száraz porrá mállott s most kissé nedves volt a harmattól. Sok hiénanyomot láttunk, és amikor az ösvény egy szürke sziklahátra ért, mindkét oldalt a meredek szakadék tárult szemünk elé, azután tovább vezetett a kanyon
201
KAFFERBIVALYOK
A Kilimandzsáró havas csúcsai
szélén. Egy földsávon a sziklák alatt friss orrszarvúnyomot találtunk. – Éppen most ment el előttünk – mondta Tata. – Egész éjszaka itt kóborolnak mindenfelé. Lenn a kanyon fenekén magas fák csúcsát láttuk s egy nyiladékban víz csillogását. Túloldalt a tegnap este megfigyelt meredek domboldalakat és vízmosásokat. Méla és a helybeli vezető, az, akit megkergetett az orrszarvú, összesúgott. Aztán elindultak lefelé egy meredek ösvényen, amely hosszú cikcakkban vitt le a kanyon oldalán. Megálltunk. Eddig nem vettem észre, hogy Sz. Ö. M. sántikál, s a hirtelen elsuttogott házastársi keserűségben mindkét
202
AFRIKAI VADÁSZNAPLÓ
részről teljesen jogos nézetek ütköztek össze, történetileg a régebbi hordhatatlan cipőkről és csizmákról, közelebbről pedig erről, amelyik éppen nyomta. A fájdalmat enyhítette, hogy levágtuk a rendes harisnya fölött hordott vastag, rövid gyapjúzokni orrát, azután, mikor a zokni végképp lekerült a lábról, a csizma elviselhetővé vált. A meredeken való leereszkedésnél nagyon rövidnek bizonyult ezeknek a spanyol vadászcsizmáknak az orra s volt egy régi vitánk az ilyen csizma hosszáról s arról, hogy kijavította-e a hibát a sarok megtoldásával a cipész, akinek én pártját fogtam, először részrehajlás nélkül, tolmácsként, majd lelkesen magamévá téve egész elméletét, amelyet logikusnak tartottam. De a csizmák szorítása erősebb érv s a helyzeten nem segített az a megállapítás, hogy az új csizma mindig hetekig szorít, csak azután lesz kényelmes. Most, hogy Sz. Ö. M. levetette a vastag harisnyát s óvatosan lépkedett, próbálgatta a bőr nyomását a lábujjain s a vita már elült s nem akart szenvedni, csak tartani magát és tetszeni Mr. J. P.-nek, én meg szégyenkeztem, hogy ilyen bolondul viselkedtem a csizmával kapcsolatban, hogy igazságot hoztam fel a fájdalom ellen, hogy egyáltalán igazságos voltam, hogy valaha is igazságos voltam, s megálltam és odasúgtam ezt. Mindketten vigyorogtunk rajta, most már minden rendbe jött, a csizma is sokkal jobb volt a vastag zokni nélkül, én pedig utáltam minden igazával kérkedő ronda frátert, különösen egyik távollevő amerikai barátomat, mivel éppen az imént vettem ki magam ebből a kategóriából, azzal a végső elhatározással, hogy soha többé nem kérkedem az igazammal; s az elöl menő Mélát figyelve leereszkedtünk az ösvény hosszú lejtőjén a kanyon feneke felé, ahol sűrűn és magasan nőttek a fák, s az alja, mely fentről keskeny hasítéknak látszott, lenn erdős partú folyóvá tágult.
203
KAFFERBIVALYOK
A fák árnyékában álltunk, nagy, sima törzsek között; tövüket gyökerek fonata vette körül s kerek kötegekben húzódott fel a törzsön, mint az artériák, a törzsek sárgászöldek voltak, mint a francia erdők téli napokon, eső után. De ezek a fák szélesen széttárták ágaikat és levélruhában voltak, és alattuk, a napfényes patakágyban papiruszfűhöz hasonló nád nőtt, sűrűn, mint a búza és tizenkét láb magasra. Vadváltó húzódott a fűben a patak mentén s Méla lehajolva vizsgálta. M’Cola odament, nézte, mindketten követték egy kis darabon, mélyen ráhajoltak, aztán visszajöttek hozzánk. – Nyati – súgta M’Cola. – Bivaly. – Méla Tatának súgott valamit, aztán Tata az ő torokból jövő, whiskys hangján halkan súgta: – Bivalyok mentek le a folyó mentén. Méla azt mondja, van köztük néhány nagy bika. Nem jöttek vissza. – Menjünk utánuk – mondtam. – Inkább szeretnék még egy bivalyt, mint orrszarvút. – Orrszarvúra is ugyanannyi esélye van – mondta Tata. – A szentit, hát nem pazar terület ez? – mondtam. – Remek – mondta Tata. – Ki gondolta volna? – A fák olyanok, mint André képein – mondta Sz. Ö. M. – Egyszerűen gyönyörű. Nézd azt a zöldet. Tisztára Masson. Miért nem láthatja egy jó festő ezt a vidéket? – Hogy viselkedik a csizmád? – Kitűnően. Nagyon lassan és csendesen mentünk a bivalyok nyomán. Nem volt szél, s tudtuk, ha feltámad, keleti lesz, és szembe fúj velünk a kanyonban. Követtük a vadcsapást a folyóágyhoz s a fű egyre magasabb lett. Kétszer négykézláb kellett ereszkednünk, úgy kúsztunk, s a nád olyan sűrűn állt, hogy az ember kétlábnyira se látott bele. Méla friss orrszarvúnyomot is talált a sárban. Tűnődni kezdtem azon, mi történne, ha egy orrszarvú jönne végig lomhán ezen az alagúton, és ki mit tenne. Izgalmas volt, de nem tetszett.
204
AFRIKAI VADÁSZNAPLÓ
Mintha csapdában volnánk, s itt van Sz. Ö. M. akire vigyázni kell. Azután, mikor a folyó egyik kanyarulatánál kiértünk a magas fűből a partra, határozottan vadszagot éreztem. Nem dohányzom, s otthoni vadászatokon többször megszimatoltam a jávorszarvast a rigyetési időben, mielőtt még megláttam volna, és tisztán megéreztem az öreg bika fekvőhelyét az erdőben. A jávorbikának erős pézsmaszaga van. Erős, de kellemes szag, s jól ismerem, de ezt a szagot nem ismertem. – Érzem a szagukat – súgtam Tatának. Hitt nekem. – Mi az? – Nem tudom, de elég erős. Nem érzi? – Nem. – Kérdezze meg Mélát. Méla bólintott és vigyorgott. – Tubákolnak – mondta Tata. – Nem tudom, éreznek-e szagot vagy sem. Újabb, magasan fejünk fölé nyúló náderdőbe értünk, lábunkat zajtalanul tettük le, mielőtt a másikat felemeltük volna s olyan csendesen mentünk, mint az álomban vagy egy lassított filmen. Most már világosan éreztem azt a valamit, egész idő alatt, egyszer erősebben, máskor gyengébben. Egy cseppet se tetszett a dolog. Most közel jártunk a parthoz s előttünk a vadváltó egyenesen egy hosszú mocsárrészbe vezetett, ahol magasabb nád nőtt, mint eddigi utunkon bárhol. – Irtó közel érzem őket – súgtam Tatának. – Nem vicc. Igazán. – Elhiszem – mondta Tata. – Menjünk ki a partra és kerüljük meg ezt a dombot? Fölöttük leszünk. – Jó. – Aztán mikor felértünk, azt mondtam: – Az a magas nyavalya megriasztott. Nem szeretnék ilyenben vadászni.
205
KAFFERBIVALYOK
– Mit szólna, ha elefántra kellene benne vadásznia? – súgta Tata. – Nem tenném. – Igazán ilyen fűben vadásznak elefántra? – kérdezte Sz.Ö. M. – Igen – mondta Tata. – Üljön föl valakinek a vállára, és onnan lőjön. Nálam jobb emberek megteszik, gondoltam. Én nem teszem meg. A füves jobb parton mentünk, amolyan párkányfélén, most már nyílt terepen s megkerültünk egy száraz náddal benőtt ingoványt. Túloldalt, a szemközti parton hatalmas fák álltak és felettük a kanyon meredek partja. A folyót nem láttuk. Jobbra felettünk emelkedtek a dombok, foltokban nőtték be őket a gyümölcsösszerű bokrok. Előttünk, a nádas ingovány végén összeszűkült a part és a nagy fák ágai csaknem betakarták a folyót. Méla hirtelen megragadta a karomat s mindketten lekuporodtunk. Kezembe adta a nagy puskát és elvette a Springfieldet. Előre mutatott s a part egyik kanyarulatnál egy orrszarvú fejét láttam, s hosszú, csodaszép szarvát. A fej himbálózott s láttam az előrehajló és rángatózó füleket és a kis disznószemet. Eltoltam a biztosítót és intettem Mélának, hogy húzódjon le. Aztán hallottam, amint Méla azt mondja, „Toto! Toto!” és megragadta a karomat. „Manamouki! Manamouki!”, suttogta Méla nagyon gyorsan s ő is, M´Cola is eszeveszetten integettek, hogy ne lőjek. Borjas orrszarvú tehén volt, s amikor leengedtem a puskát, felhorkant, becsörtetett a nád közé és eltűnt. A borjút nem is láttam. Láttuk a lengő nádon, merre mozog a két orrszarvú, aztán minden elcsendesedett. – Micsoda pech – mondta Tata. – Gyönyörű szarva volt. – Éppen el akartam dönteni – mondtam. – Nem tudtam, hogy tehén.
206
AFRIKAI VADÁSZNAPLÓ
– M’Cola látta a borjút. M’Cola súgott valamit Tatának és nyomatékosan bólintott. – Azt mondja, van itt benn még egy orrszarvú – mondta Tata. – Hallotta horkantani. – Menjünk magasabbra, onnan látjuk, ha kitörnek, és dobáljuk meg a nádat – mondtam – Jó ötlet – egyezett bele Tata. – Lehet, hogy ott van a bika. Felmentünk kicsit magasabbra a parton, ahonnan végignézhettünk a magas nádak taván, Tata készenlétben tartotta nagy puskáját, én kinyitottam az enyémen a biztosítékot s M’Cola odadobott egy husángot, ahol a horkanást hallotta. Fújtató horkantást hallottunk, de semmi mozgás, egy moccanás se volt a nádban. Aztán csörtetés hallatszott messzebb, s láttuk, hogy valami a túlsó part felé rohantában hajtogatja a nádat, de nem láttuk, mi mozog ott benn. Aztán megpillantottam a fekete hátat, a szétívelő, felfelé álló hegyű szarvakat, aztán a bivaly gyorsan rohanva kaptatott fel a túlsó parton. Felment, felemelt és előrenyújtott nyakkal, fején a nehéz szarv, marja, mint a viadalok bikáié, lekerekedett a gyors, erős kapaszkodásban. Arra a pontra céloztam, ahol a nyaka a vállába ívelt át, mikor Tata megállított. – Nem nagy – mondta halkan. – Én nem lőnék, hacsak húsnak nem akarja. Nekem nagynak tűnt, s most állt, oldalvást, fejét felemelte és felénk fordította. – Van még három az engedélyemen, s itt hagyjuk a bivalyos vidéket – mondtam. – Irtó jó hús – suttogta Tata. – Akkor gyerünk. Oda neki. De a lövés után legyen kész az orrszarvúra. Leültem, a nagy puska nehéz és szokatlan volt, a bivaly váll-lapjára tartottam, megnyomtam a ravaszt és lövés nél-
207
KAFFERBIVALYOK
Bivalyok a domboldalon
kül elmozdultam. A Springfield ravaszának kellemes, tiszta húzása s a végén a sima, azonnali kioldás helyett ez a ravasz, mikor lenyomtam, olyan érzést keltett, mint a fémben megakadó fém. Olyan volt, mint mikor az ember lidérces álomban lő. Nem tudtam elsütni, helyrehoztam az elmozdulást, visszatartottam lélegzetemet, aztán elhúztam a ravaszt. A ravasz ugrott egyet s a nagy puska megbillenve eldördült; a lövés után láttam, hogy a bivaly még mindig lábon áll, sebesen kapaszkodik, s lassan eltűnik bal felé, kilőttem a másik csövet s a golyó egy marék sziklaport és sarat vágott az állat hátsó részére. Lőtávolon kívül volt, mielőtt újra megtölthettem volna a kétcsövű 470-est, s mindnyájan hallottuk egy másik orrszarvú horkantását és csörtetését, amint kiment a nádas alsó vé-
208
AFRIKAI VADÁSZNAPLÓ
gén s tovább a hatalmas fák alatt, a mi oldalunkon, anélkül, hogy többet láttunk volna belőle, mint nagy testének felvillanását a nád között. – A bika volt – mondta Tata. – Lefelé ment a folyó mentén. – N’Dio. Doumi! Doumi! – erősítgette Méla, nagy bika volt. – Isten tudja, hol találtam el azt a rohadt bivalyt – mondtam. – A fene vigye ezeket a nehéz puskákat. Elmozdultam, mikor meghúztam a ravaszt. – A Springfielddel dögre lőtte volna – mondta Tata. – Azt mindenesetre tudnám, hol találtam el. Azt hittem, a négyszázhetvenessel lefektetem, vagy elhibázom – mondtam. – Ehelyett most itt van sebzetten. – Meglesz – mondta Tata. – Bőven adunk neki időt. – Félek, hogy gyomorlövést kapott. – Nem lehet tudni. Milyen gyorsan nekiiramodott, lehet, hogy száz méteren belül döglötten fekszik. – A fene egye ezt a négyszázhetvenest – mondtam. – Nem tudok vele lőni. Olyan a ravasza, mint a konzervnyitó utolsó fordulata, mikor szardíniás dobozt nyit ki az ember. – Gyerünk – mondta Tata. – Isten tudja mennyi orrszarvú, van itt szanaszéjjel. – Mi lesz a bivallyal? – Később lesz még rá időnk bőven. Hagynunk kell, hadd feküdjön el. Hadd betegedjen le. – Mi lett volna, ha odalenn vagyunk, mikor az a sok mindenféle kitört? – Igen – mondta Tata. Mindezt suttogva Sz. Ö. M.-re néztem. Olyan volt, mint aki valami jó revüt élvez. – Láttad, hol találtam el? – Nem tudom – súgta. – Gondolod, hogy van még itt benn valami?
209
KAFFERBIVALYOK
– Ezrivel – mondtam. – Mit csinálunk, Tata? – Lehet, hogy a bika ott van a kanyaron túl – mondta Tata. – Gyerünk. A parton mentünk, felajzott idegekkel, s mikor a nádas keskenyebb végéhez értünk, megint valami nehéz test csörtetett a magas nádak között. Vállamhoz emeltem a puskát s vártam, hogy előbukkanjon, akármi is lesz az. De csak a nád hullámzott. M’Cola intett a kezével, hogy ne lőjek. – A borjú – mondta Tata. – Kettő lehetett. Hol lehet az a piszok bika? – Hogy a fenébe látja őket? – A mozgásukból ítélek. Aztán ott álltunk s néztünk le a folyóágyba, a nagy fák ágai alatt elterülő árnyékba s előre végig a folyón, s M’Cola jobb felé felmutatott a dombra. – Faro – suttogta és felém nyújtotta a távcsövét. Ott fenn a domboldalon újabb orrszarvú állt, fejjel lefelé, szélesen, feketén, egyenest felénk nézett, fülét hegyezte, fejét felemelte és ide-oda forgatta, ahogy orra a szagot kereste. Óriásinak látszott a távcsőben. Tata tanulmányozta a dupla messzelátóján. – Nem jobb annál, amit lőtt – mondta halkan. – Bele tudnék durrantani éppen a kényes részébe. – Csak egy van már az engedélyén – suttogta Tata. – Jót akar lőni. Odakínáltam a távcsövet Sz.Ö. M.-nek. – Látom anélkül is – mondta. – Hatalmas. – Esetleg támadni fog – mondta Tata. – Akkor le kell fektetnie. Aztán, ahogy ott figyeltünk, még egy orrszarvú bukkant elő egy széles, bozontos tetejű fa mögül. Jóval kisebb volt a másiknál.
210
AFRIKAI VADÁSZNAPLÓ
– Az istenit, borjú – mondta Tata. – Az ott tehén. Jó, hogy nem lőtte meg. Azért fenemód könnyen megeshetik, hogy ez is támad. – Ugyanaz a tehén? – suttogtam. – Nem. A másiknak őrült nagy szarva volt. Mindnyájunkat elfogott az ideges vidámság, mint a nevető részeget, amit a vad váratlanul gazdag, butamód gazdag jelentkezése okoz. Ezt az érzést bármely rendszerint ritka vad vagy halfajta kiválthatja, ha az ember egyszerre nevetségesen hihetetlen bőségben talál rá. – Nézzétek. Tudja, hogy valami nincs rendben. De nem lát bennünket, és nem érzi a szagunkat. – Hallotta a lövéseket. – Tudja, hogy itt vagyunk. De nem tudja mire vélni. Az orrszarvú hatalmas, nevetséges és pompás látvány volt, s én megcéloztam a szügyét. – Jó lövés lenne. – Tökéletes – mondta Tata. – Mit teszünk? – kérdezte Sz. Ö. M. Ő gyakorlatias volt. – Megkerüljük – mondta Tata. – Ha lenn maradunk, aligha érzi meg a szagunkat, csak egyszer túljussunk rajta. – Nem tudhatni – mondta Tata. – Nem akarjuk, hogy támadjon. Nem támadott, hanem végül leengedte a fejét s nyomában a csaknem kifejlett borjúval felfele törtetett a dombon. – Most előreküldjük Mélát – mondta Tata – és meglátjuk, megtalálja-e a bika nyomát. Mi meg leülhetünk addig. Leültünk az árnyékban s Méla felfelé ment a folyó egyik oldalán, a helybeli vezető a másikon. Visszajöttek, s azt mondták, hogy a bika elment az ellenkező irányba. – Látta valaki, milyen szarva volt? – kérdeztem.
211
KAFFERBIVALYOK
– Méla azt mondja, jó bika volt. M’Cola egy kis darabon felment a dombra. Most lelapult és integetett. – Nyati – mondta, kezét az arcához kapva. – Hol? – kérdezte Tata. M’Cola kezével mutatta, s amikor felkúsztunk melléje, odaadta a távcsövet. A bivalyok messze voltak, az egyik meredek domboldal kiugró párkányán, a kanyon túloldalán, jó távol, folyás iránt. Hat, aztán nyolc bivalyt láttunk, fekete erős nyakú, fénylő szarvú állatokat, a párkány egyik kiszögellésén álltak. Némelyik legelt, mások felemelt fejjel, figyelve álltak. – Az ott bika – mondta Tata a távcsövön nézegetve. – Melyik? – Jobbról a második. – Én úgy látom, mintha mind bika volna. – Messze vannak. Az az egy, az jó bika. Átkelünk a folyón, odalopódzunk és megpróbálunk fölébük kerülni. – Ott maradnak? – Nem. Valószínűleg lemennek a folyóágyba, amint meleg lesz. – Induljunk. Átmentünk a folyón egy szálfán, aztán egy másik szálfán, s a túlparton, félúton a hegyoldalban mélyen kijárt vadcsapásra találtunk, amely a partvonal mentén dúslombú faágak alatt kanyargott. Elég gyorsan mentünk rajta, de azért óvatosan, s alattunk a folyóágyat most sűrű lomb takarta el. Még mindig kora reggel volt, de feltámadt a szellő s a levelek mocorogtak a fejünk felett. Átvágtunk egy vízmosáson, amely lejött a folyóig, bementünk a sűrű bozótba, hogy takarásba legyünk, s meghajolva mentünk át a kicsi tisztáson a fák mögött, aztán a vízmosás peremét fedezékül használva felkapaszkodtunk, hogy a bivalyok fölé kerüljünk a domboldalon, s onnan ereszkedjünk le hozzájuk. Megálltunk a párkány védelmében, én
212
AFRIKAI VADÁSZNAPLÓ
erősen izzadtam s egy zsebkendőt raktam a kalapom izzadságszalagja alá s előreküldtem Mélát: nézzen körül. Azzal jött vissza, hogy a bivalyok elmentek. Felülről nem láttuk őket, így hát átvágtunk a vízmosáson és a domboldalon, hátha sikerül feltartóztatnunk őket, mikor lemennek a folyóhoz. A következő domboldal fel volt perzselve s a domb lábánál is felperzselték a bozótot. A hamuban láttuk a bivalyok nyomát, itt mentek le s beváltottak a folyóágy sűrű dzsungelébe. Ezt túlságosan elborította az aljnövényzet és túl sok volt az inda, nem követhettük őket. A folyó mentén lefelé nem vezettek nyomok, így hát tudtuk, hogy a bivalyok a folyóágynak azon részén vannak, amelyre rálátunk a vadcsapásról. Tata azt mondta, nem lehet velük odabenn semmit kezdeni. Olyan sűrű, hogyha fel is ugratjuk őket, nem jutunk lövéshez. Nem lehet az egyiket a másiktól megkülönböztetni, mondta. Az ember nem látna mást, csak fekete tömegek rohanását. Az öreg bika szürke, de egy jó csordabika lehet olyan fekete, mint a tehenek. Kár így felugratni őket. Tíz óra volt már s a nyílt terepen nagy forróság, a nap már jól fenn járt, s ahogy mentünk, a szellő felkavarta a felperzselt talaj hamuját. Ilyenkor minden a sűrű védelmébe húzódik. Elhatároztuk, hogy árnyékos helyet keresünk és lefekszünk, olvasunk a hűvösben; megebédelünk, s ott töltjük el a nap legmelegebb részét. Az égett részen túl a folyó felé közeledtünk s izzadva megálltunk néhány nagyon nagy fa árnyékában. Kipakoltuk bőrkabátjainkat és esőkabátjainkat, leterítettük őket a fák tövében a fűre, úgy, hogy háttal a törzsnek támaszkodhassunk. Sz. Ö. M. előszedte a könyveket, M’Cola kis tüzet rakott és teavizet forralt. A szellő erősödött, hallottuk a magas ágak közt. Az árnyékban hűvös volt, de ha az ember kimozdult a napfényre
213
KAFFERBIVALYOK
vagy a Nap arrébb tolta az árnyékot, míg olvastunk s valamelyik részünk kikerült az árnyékból, égetett a nap. Méla elment lefelé a folyó mentén körülnézni, s ahogy ott feküdtünk és olvastunk, éreztem a közeledő forróság szagát, a felszáradó harmatot, a forróságot a leveleken és az égető napot a folyó felett. Sz. Ö. M. George A. Birmingham könyvét, a Spanyol arany-át olvasta, s azt mondta, nem jó. Én még mindig Tolsztoj Szevasztopol-ját olvastam, s ugyanabban a kötetében olvastam egy Kozák című elbeszélését, nagyon jó volt. Benne volt a nyár forrósága, a szúnyogok, az erdő levegője a különböző évszakokban s az a folyó, melyen a tatárok átkeltek, s én megint abban az Oroszországban éltem. Arra gondoltam, milyen valóságos volt a mi Polgárháborúnk korának Oroszországa. Épp oly valóságos, mint bármelyik hely, mint Michigan vagy a várostól északra fekvő préri és az erdők Evan vadaskertje körül. Arra gondoltam, amen�nyire tudtam Turgenyev révén, hogy ott éltem, amint a Buddenbrook családban is éltem, és ki- és bemásztam az as�szony ablakán a Vörös és Feketé-ben, s emlékszem arra a reggelre, mikor bejöttünk Párizs kapuin s láttuk, hogyan tépik szét a lovak Salcéde-ét a Place de Gréves-en. Mindezt láttam. Én voltam az, akit akkoriban nem vontak kínpadra, mert udvarias voltam a hóhérral, mikor Coconas-t és engem megöltek. Emlékeztem Szent Bertalan éjszakájára, s arra, hogyan vadásztunk a hugenottákra aznap éjjel. Meg arra, mikor tőrbecsaltak a lány házánál, s ez épp oly valódi érzés volt, mint mikor bezárva találtam a Louvre kapuit. Vagy lenéztem testére a vízbe, ahová az árbocról esett, és Olaszország, mindig Olaszország, jobb bármilyen könyvnél, feküdni a vadgesztenye erdőkben s az őszi ködben a Duomo mögött keresztülmenni a városon az Ospedale Maggio rera, csizmám szögei kopogtak a kövezeten s tavasszal hir-
214
AFRIKAI VADÁSZNAPLÓ
telen záporok jöttek a hegyekben s az ezred szaga olyan volt, mint egy rézpénz pléh íze a szádban. A vonat megállt a hőségben Desenznónál, ott volt a Lago di Garda, s azok a csapatok ott a Cseh Légióhoz tartoztak, a következő alkalommal esett s a következő alkalommal sötét volt, és egy teherautóval mentél el mellette, s a következő alkalommal valahonnan máshonnan jöttél s következő alkalommal sötétben gyalogoltál oda Sirmioneból. Mert ott voltunk a könyvekben s a könyveken kívül, s eljöhetsz bárhova, ahova mi megyünk, ha érünk valamit. Egy ország végül is elmállik, s a pora elrepül, az emberek mind meghalnak, s egyikük sem marad fontos örökké, kivéve a művészeket s ezek most abba akarják hagyni a munkájukat, mert az nagyon magányos, nagyon nehéz és nem divatos. Ezer év nevetségessé teszi a közgazdaságot, a művészi alkotás örökre fennmarad, de nagyon nehéz alkotni s most nem divatos. Az emberek nem akarnak alkotni s most nem divatos. Az emberek nem akarnak már alkotni, mert divatjamúltak lennének s az irodalmon mászkáló tetvek, nem dicsérnék őket. Hát akkor? Akkor tovább olvasok a folyóról, amelyen a tatárok átkeltek portyázás közben s a részeges öreg vadászról és a lányról, s arról, milyenek is voltak akkor a különböző évszakok. Tata a Richard Carvell-t olvasta. Megvettünk mindent, amit Nairobiban kapható volt s meglehetősen a végén jártunk könyveinknek. – Ezt már olvastam – mondta Tata. – De jó könyv. – Alig emlékszem rá. De akkor jó könyv volt. – Igazán jó könyv, de jobb szeretném, ha még nem olvastam volna. – Ez borzasztó – mondta Sz. Ö. M. – Nem lehet elolvasni. – Akarod ezt?
215
KAFFERBIVALYOK
– Ne légy nagyképű – mondta. – Nem, befejezem. – Gyerünk. Vedd csak el. – Mindjárt visszaadom. – Hé, M’Cola – mondtam. – Sör? – N’Dio – mondta nagy erővel, s a ládából, amelyet egyik bennszülött hozott a fején, elővett szalmatasakostól egy üveg német sört. Dan hatvannégy üveggel hozott a német kereskedőállomásról, azokból vett elő egyet. Nyakát ezüstpapír borította és fekete–sárga címkéjén egy lovas volt, páncélban. A sör még tartotta az éjszaka hűvösségét, s amikor M’Cola konzervnyitóval kinyitotta, sűrűn-habosan, zamatosan bug�gyant a három pohárba. – Nem – mondta Tata. – Tönkreteszi a májat. – Fogja meg. – Jól van. Mindnyájan ittunk, s amikor M’Cola kinyitotta a második üveget, Tata határozottan visszautasította. – Igya meg. Maga jobban szereti. Én szundítok egyet. – Szegény Öreg Mama? – Csak egy kicsit. – Ide az egészet – mondtam. M’Cola mosolygott és fejcsóválva nézte ezt az ivást. Nekitámaszkodtam a fának, figyeltem a szélben futó felhőket és lassan kiittam a sört az üvegből. Így hűvösebb maradt, s kitűnő sör volt. Tata és Sz. Ö. M. egy idő után elaludt. Én visszavettem a Szevasztopolkönyvet és megint a Kozákok-at olvastam. Jó novella. Mikor felébredtek, megebédeltünk, hideg vesepecsenye szeleteket, kenyeret és mustárt és egy doboz konzervszilvát ettünk, s megittuk a harmadik, az utolsó üveg sört. Aztán megint olvastunk s mindnyájan elaludtunk. Szomjasan ébredtem s egyik kulacs kupakját csavartam le éppen, mikor orrszarvú-horkantást és csörtetést hallottam a folyóágy bozótosa felöl. Tata ébren volt, ő is hallotta, szó nélkül fog-
216
AFRIKAI VADÁSZNAPLÓ
tuk a puskánkat és elindultunk arra, ahonnan a hang jött. M’Cola megtalálta a nyomokat. Az orrszarvú felfele jött a folyó mentén, nyilván megszimatolt bennünket, mikor már vagy harminc méterre lehetett csupán és továbbment fölfelé. Nem követhettük a nyomokat a szélirány miatt, így hát elkanyarodtunk a folyótól, vissza a felégetett rész széléig, hogy az orrszarvú fölé kerüljünk, aztán széllel szemben nagyon óvatosan végigcserkésztük a folyóparti igen sűrű bozótot, de nem láttunk semmit. Végül Méla megtalálta azt a helyet, ahol az orrszarvú átment a túloldalra s fel a dombra. A nyomok után ítélve nem lehetett különösen nagy állat. Jó messze voltunk a tábortól, legalább négy óra járásra azon az úton, amelyen jöttünk és nagy része hegynek vitt visszafelé menet s menthetetlenül előttünk állt az a hos�szú kapaszkodó ki a kanyonból. Egy sebzett bivallyal kellett még elbánnunk, s amikor kiértünk az égett terület szélére, megállapodtunk, hogy elmegyünk Sz. Ö. M.-ért és útnak indulunk. Még volt fű, s a nyomozás sokkal lassúbb és nehezebb lett. Most már nem láttam semmilyen nyomot, azt az utat követtük, amelyet a bivaly valószínűleg választott s egy kőre freccsent, megszáradt fényes vércsepp igazolt bennünket. Többször teljesen elvesztettük a nyomot, mindhárman vargabetűket tettünk, egyikőnk megtalálta s azt mondta: „Damu”, és mentünk megint tovább. Végül a nyom egy, a nap utolsó sugaraiban fürdő sziklás hegyoldalon vezetett le a folyóágyhoz, ahol hosszú, széles sávokban minden eddiginél magasabb száraz nád állt. Magasabb és sűrűbb volt még az ingoványénál is, ahonnan reggel a bivaly kijött, s a több vadcsapás vezetett bele. – Nem valami jó, nem visszük be a kicsi Memsahibot – mondta Tata. – Maradjon itt M’Colával – mondtam.
217
KAFFERBIVALYOK
– Nem jó a kicsi Memsahibnak – ismételte meg Tata. – Nem tudom, miért engedtük velünk jönni. – Megvárhat itt. Méla be akar menni. – No, jó. Körülnézünk. – Maradj hátra M’Colával – súgtam hátra a vállam fölött. Követtük Mélát a sűrű, magas fűbe, amely öt lábbal emelkedett a fejünk fölé, óvatosan mentünk a vadcsapáson, előregörnyedve s igyekeztünk nesztelenül lélegzeni. Magam elé képzeltem a bivalyt, amilyennek láttam őket, mikor hárman lőttünk, jött ki az öreg bika a bozótból, tántorogva, s én láttam a szarvát, a mélyen lenyúló dudort, az előreszegezett orrot, a kicsi szemeket, a zsír és izom játékát a ritka szőrű, szürke, ráncos bőrü nyakon, súlyos erejét és dühét, és csodáltam és tiszteltem, de lassú volt, s amíg lőttünk, egész idő alatt éreztem, hogy vége van, s elkaptuk. Ez itt más volt, nem gyorstüzelés, nem golyózápor, mikor tántorogva kijön a nyílt terepre, ha most jön, belül nyugodtnak kell lennem és orron találnom, mikor előrenyújtott fejjel jön. A döféshez le kell szegeznie a fejét, mint minden bikának s ez szabaddá teszi azt a pontot, ahol meg kell csiklandozni. Odaeresztek egyet, s aztán oldalt kell lépnem, s a bivaly attól fogva Tatáé lesz, hacsak kézben nem tudom tartani a puskát, mikor elugrom, ha ki tudom várni-lesni, míg leszegi a fejét. Tudtam, hogy ez menni fog s a lövés megöli, de mennyi idő alatt? Ez a lényeg. Mennyi idő alatt? Most, mikor előrementünk, s biztosra vettük, hogy itt benn van, lelkesedést éreztem, a legjobb lelkesedést. A következő biztos eseményt s ebben az eseményben van tennivalója az embernek. Ölhet benne és kikerülhet belőle, olyasmit tesz, amit nem ismer, és ezért nem retteg, semmiért sem kell aggódnia és nincs felelőssége, csak az, hogy megtegyen valamit, amit biztosan meg tud tenni, és mentem előre zajtalanul. Méla hátát figyel-
218
AFRIKAI VADÁSZNAPLÓ
ve és nem feledtem el, hogy az izzadságtól megvédjem a szemüvegemet, s ekkor valami zajt hallottam a hátunk mögött és hátra fordítottam a fejem. Sz. Ö. M. jött M’Colával a nyomunkban. – Az istenért – mondta Tata. Dühös volt. Kivittük Sz.Ö. M.-et a fűből, fel a partra és megértettük vele, hogy ott kell várnia. Nem tudta az előbb, hogy hátra kell maradnia. Hallotta, mikor hátrasúgtam valamit, de úgy értette, hogy M’Cola mögött kell jönnie. – Ettől begyulladtam – mondtam Tatának. – Olyan, mint egy kis terrier – mondta. – De ez nem neki való hely. Végignéztünk a fű felett. – Méla még tovább akar menni – mondtam. – Bemegyek addig, ameddig ő. Ha azt mondja, nem, kijöhetünk. Végtére is gyomron lőttem a rohadékot. – Azért nem kell semmi szamárságot csnálni. – Lefektetem a piszkot, ha lövéshez jutok. Ha jön, módot kell adnia a lövésre. Az ijedtség, amit Sz. Ö. M. okozott, hangossá tett. – Menjünk – mondta Tata. Megint bementünk Méla után s a nádas egyre rosszabb és rosszabb lett, s én nem tudom, Tata mit tett, de én félúton átcseréltem a nagy puskára és kinyitottam a biztosítót és kezemet a ravaszvédőn tartottam és meglehetősen ideges voltam, mikor Méla megállt, fejét rázta, és azt súgta: – „Hapana”– Itt már egy lépésre se látott az ember s a csapás folyton tekergett és kanyargott. Igazán csúnya volt s a nap csak a domboldalra sütött. Mindketten jól éreztük magunkat, mert Mélával mondattuk ki az állj-t, és én meg is könnyebbültem. Itt, ahová jutottunk, nagyon nevetségesnek látszott minden képzelgésem a látványos lövésről, s tudtam, hogy itt benn egyedül Tatában bízhatunk, hogy feldönti a négyszázötvenesével, miután én
219
KAFFERBIVALYOK
esetleg elhibázom azzal a vacak négyszázhetvenessel. Nem bíztam már másban, csak a nagy hangjában. Visszafelé mentünk a csapáson, mikor meghallottuk a domboldalon álló teherhordók kiáltozását és csörtetve futottunk keresztül a füvön, hogy feljussunk valami magasabb helyre, ahonnan látunk, és lőni tudunk. A teherhordók karjukkal integettek, s azt kiabálták, hogy a bivaly kijött a nádasból, elment mellettük, aztán M’Cola és Méla mutogatott és Tata elkapta a ruhám ujját s oda akart rángatni, ahonnan látom őket, s aztán a napfényben, magasan fenn a domboldalon a sziklák előtt két bivalyt pillantottam meg. Mélyfeketén ragyogtak a napfényben s az egyik sokkal nagyobb volt, mint a másik, s emlékszem, azt gondoltam, ez a mi bikánk is felszedett egy tehenet és a tehén diktálja az iramot és noszogatja a bikát. Méla odaadta a Springfieldet, én átcsúsztattam karom a szíjon és céloztam, a bivaly most az irányzékon keresztül látszott, belül megkeményítettem magam és a válla tetejére tartottam a célgömböt, s amikor meg akartam nyomni a ravaszt, a bika futni kezdett s én elébe rántottam és elsütöttem a puskát. Láttam, hogy leengedi a fejét, s úgy ugrik, mint a megvadult ló, úgy jön le az ereszkedőn. Kidobtam a hüvelyt, előrelöktem a závárt és újra lőttem, azután eltűnt a szem elől, de tudtam, hogy megvan. Méla és én futni kezdtünk s futás közben mély bőgést hallottam. Megálltam és odaüvöltöttem Tatának: – „Hallja? Mondom, megvan!”. – Eltalálta – mondta Tata. – Igen. – A szentségit, lelőttem. Nem hallotta a bőgését? – Figyeljen! – Hallgatózva álltunk s felhangzott tisztán a hosszú, panaszos, félreismerhetetlen bőgés. – Az istenfáját – mondta Tata. Nagyon szomorú hang volt.
220
AFRIKAI VADÁSZNAPLÓ
M’Cola elkapta a kezemet, Méla a hátamat veregette s nevetve elindultunk mindnyájan, futva, izzadva, rohanva kapaszkodtunk fel a gerincen, fák között, sziklákon keresztül. Meg kellett állnom, hogy levegőt vegyek, szívem vadul vert, letöröltem arcomról az izzadságot és megtörölgettem a szemüvegemet. – Kufa! – mondta M’Cola, olyan erővel, hogy a „megdöglött”-et jelentő szó szinte robbant. – Kufa! – mondta Méla vigyorogva. – Kufa! – ismételte M’Cola s megint kezet fogtunk, mielőtt tovább kapaszkodtunk volna. Aztán megláttuk magunk előtt a bivalyt, a hátán feküdt, nyaka teljesen kinyújtva, egész súlya a szarván, amely a fának támaszkodott. M’Cola a golyólyukra tette ujját, a váll-lap közepére és boldogan rázta a fejét. Tata és Sz. Ö. M. is felérkezett, nyomukban a teherhordókkal. – Az istenit, jobb bika, mint gondoltuk – mondtam. – Nem ugyanaz a bika. Ez igazi bika. Az a másik mellette, az lehetett a mi bikánk. – Azt hittem, tehén van vele. Olyan messze volt, nem tudtam megállapítani. – Lehetett négyszáz yard. Az istenit, de tud lőni azzal a kis dióverővel. – Mikor láttam, hogy leengedi a fejét a lábai közé és megtorpan, tudtam, hogy megvan. Remek világításban volt. – Tudtam, hogy eltalálta s tudtam, hogy nem ugyanaz a bika. Aztán azt hittem, két sebzett bivallyal kell bajlódnunk. Nem hallottam az első bőgést. – Csudálatos volt, mikor bőgni hallottuk – mondta Sz. Ö. M. – Olyan szomorú hang. – Olyan, mint mikor kürtszót hall az ember az erdőben.
221
KAFFERBIVALYOK
A kafferbika szarvának mentése
222
AFRIKAI VADÁSZNAPLÓ
– Nekem irtó vidám hang volt – mondta Tata. – Az istenit, ezért megérdemlünk egy pohárra valót. Ez aztán lövés volt. Miért nem mondta soha, hogy tud lőni? – Menjen a pokolba. – Tudja, ugye, hogy marha jó nyomozó is, és veszett sörétlövő? – kérdezte Tata Sz. Ö. M.-től. – Nem gyönyörű bika? – kérdezte Sz .Ö. M. – Szép bika. Nem öreg, de szép a feje. Elindultunk a tábor felé, az orrszarvú kergette lándzsás vezetett, Méla pedig nekilátott, hogy lenyúzza a fejet, aztán feldarabolják és elrejtik a húst a fákon, hogy a hiénák hozzá ne férjenek. Féltek hazajönni a sötétben, s én mondtam Mélának, hogy magánál tarthatja a nagy puskámat. Azt mondta, tud lőni...
223