Füzesi Manuéla - Ráháb zsoltára

„Láttam őt, amint szelíden ott áll hófehér ruhában a koszos raktérben.

Tiltakozni kezdtem: menj fel innen, Uram, ez a hely nem neked való! Túl szennyes, túl sötét. Neked ott a helyed a ragyogó napsütésben a tiszta fedélzeten. De Jézus azt mondta: nem megy fel. Elérkezett az idő, hogy végre itt lent a mocsokban is találkozzunk, és ő oly régóta várja már ezt a találkozást.”

2500 Ft

Szabadulás a szexuális zaklatás szégyenéből

Ráháb zsoltára

Hol van a helyük a bántalmazottaknak, a meggyalázottaknak, az önmaguk által is megvetetteknek Isten népe között? Van-e kiút a szégyenből, ahol a racionalitás és a szavak ereje kevésnek bizonyul?

Ez a megrendítően őszinte és felemelő vallomás Isten gyógyító jelenlétéről túlmutat bűnön és bűnbocsánaton a felegyenesedésig és a Krisztusban nyert identitásig.

Füzesi Manuéla

„Egyáltalán nem láttam magam mindannak, ami lenni szerettem volna, és ami lettem is – csak annak a becsapott, meggyalázott, bemocskolt kislánynak, aki valaha voltam. A többit, a felnőttet, a nőt, az orvost ez a kislány játszotta bennem szerepként, legjobb tudása szerint, legbecsületesebb szándékával. Végső soron nem sok közöm volt a valósághoz, és nem is nagyon tudtam, mi a valóság.”

FÜZESI MANUÉLA

Ráháb

zsoltára

Szabadulás a szexuális zaklatás szégyenéből

HARMAT

FÜZESI MANUÉLA

Ráháb

zsoltára Szabadulás a szexuális zaklatás szégyenébôl

Harmat Budapest, 2021

© Füzesi Manuéla, 2021 © Harmat Kiadó, 2021

ISBN 978-963-288-661-9

A bibliai idézeteket a revideált új fordítású Bibliából (Magyar Bibliatársulat, 2014) és Károli Gáspár újonnan revideált fordításából (Veritas, 2012) vettük.

Minden jog fenntartva.

E kiadvány a kiadó írásos engedélye nélkül sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható, nem tárolható visszakereshetô rendszerben, nem tehetô közzé sem elektronikus, sem más formában.

Tartalomjegyzék

Ajánlás 7 Ráháb zsoltára 11 Mozdulatlanul 17 Sorsunk megpecsételve?

Elmaradt mögöttem a lelkem Megcsonkítva 31 Miért Ráháb?

45 Emberi segítség mit sem ér?

Az ajándékba kapott hajó A megbocsátás útja 97 A szégyen mélységei 117 A szégyen vége 131 A kereszt valóságos ereje Szabadság, identitás, tágas tér A velünk maradó fájdalom Megbékélés 171 Hitvesi szövetség Istennel Elôretekintés 207

21 27

63 71

139 155 165

195

Ajánlás

A Ráháb zsoltára új ének, a szabadulás éneke. A Szentírásban a zsoltáros akkor énekel új éneket az Úrnak, amikor megtapasztalta szabadítását szorult helyzetében. Az újonnan átélt szabadítást nem tudja visszaadni a „régi ének”; Isten újabb cselekedete új éneket hív elô népe szívébôl.

Az örömhír az, hogy az új énekek születésének ebben a világban nem lesz vége, a szabadítás énekei nem némulnak el Isten népének közösségében. Ennek bizonysága ez a történet, ezt énekli meg a szerzô a címadó imádságban.

Ráháb zsoltára a mélységben, a sötétségben formálódik.

Az olvasónak a szerzôvel együtt végig kell járnia a bûn és a fájdalom mélységét. A szabadulás a valóságban kezdôdik, ott, ahol semmi reménység nem mutatkozik. Az evangélium természete ez: ott gyôzedelmeskedik, ahol nincs emberi megoldás. Nem kisegíti az emberit, hanem életre hívja a lehetetlent. Ennek vagyunk tanúi, amint feldereng a gyógyulás reménysége, majd amint nyomon 7

követjük ennek útját a szerzô életében. Igaz, hiteles, valóságos út, minden küzdelmével együtt.

Bô tíz évvel ezelôtt szorult helyzetben magam is az Úrhoz kiáltottam. Látva keresztény testvéreim nyomorúságait, széthulló életeket, mint lelkipásztor könnyek között kérdeztem: hol van a gyógyulás Isten népében?

Az evangéliumban jelen kell lennie a gyógyulásnak, és ha ez így van, miért nem tapasztalunk ebbôl többet? Füzesi Manuéla története megerôsít: ha Isten népe kéri Isten gyógyításának ajándékát, ô hûséges, és ma is készséggel ajándékozza magát megtört szívû gyermekeinek.

Adja az Úr, hogy a Ráháb zsoltára a gyógyulás forrása legyen mindazoknak, akik minden emberi reménytelenség ellenére reménységgel veszik kézbe e könyvet.

Lovas András református lelkipásztor

8

Ráháb zsoltára

Magasztallak téged, Istenem, mert irgalmas és jóságos Úr vagy, elveszed a világ bûneit, és letörlöd rólunk annak minden mocskát, szégyenét.

Uram, kisgyermekként tôrbe csaltak, világodról hamis képet festettek elém.

Nélküled való, alantas világot.

Mintha nem lennél, s korlátlan folyása bûnnek, mocskos szennynek létezne csupán, erôszak és szégyen, pusztulás.

Nem sejtettük, hogy mélybe zuhant, összetört világunk tôled jön, és hozzád tart egy ragyogó, töretlen, tiszta, szent teremtésbe.

Csak a mélységet látták szemeim.

Menedékre vágytam, enyhülést kerestem, de mert mást nem ismertem, menedékvárosom köveit e szennyes világból emeltem.

Torz lett és mocskos, ami épült.

11

A sötétség rám borult, a szenny körbezárt, és én azt hittem: nincsen menekülés.

De te, Uram, irgalmas és jóságos vagy, elveszed a világ bûneit, és letörlöd rólunk annak minden mocskát, szégyenét.

Téged magasztal a lelkem!

A mélységbôl fájdalom, a fájdalomból részegség, a rút részegségbôl durva erôszak született, házunk, életünk többé nem a mi otthonunk volt, hanem az erôszaké, ô ott lakozott, mi pedig menekültünk, de nem volt menekvés.

Illetlen, tisztátalan érintések az ütéseknél mélyebben sebeztek, a lelkemen vertek gyógyíthatatlan sebeket, megfagyott, megdermedt, lebénult a lelkem, elmaradt mögöttem, a mocsokban rekedt, utaimon nem tartott velem.

De te, Uram, irgalmas és jóságos vagy, elveszed a világ bûneit, és letörlöd rólunk annak minden mocskát, szégyenét.

Téged magasztal a lelkem!

Oly mélyen átjárt a szenny, Uram!

Nem sejtettem, mennyire egy lettem vele.

Ahol leginkább vágytam tisztaságra, 12

torzult lelkem ott fordult ellenem, s mit egykor mások rétegeztek rám, a bûn mocskának vaskos, ragadós, szurkos-tollas, undok szégyenét éveken át magam borítottam magamra.

Elszörnyedve ébredtem rá, mit tettem; levetettem, eldobtam volna szégyenem, de oly erôsen hozzám nôtt, rám tapadt, hogy azt hittem: végleg elborít, elrabolja életem, ôrületbe dönti elmém, és én végleg elveszek.

De te, Uram, irgalmas és jóságos vagy, elveszed a világ bûneit, és letörlöd rólunk annak minden mocskát, szégyenét.

Téged magasztal a lelkem!

Irgalommal léptél életembe, mélységemben rám tekintettél, ellenállhatatlanul magadhoz vontad sebzett, mocskos, magányos lényemet.

Fiad által életre jutottam, Lelked megelevenít, áldásod mint zuhatag árad életemre, magad által formált, áldott utakon vezetsz, tágas téren futhatok veled.

Még átjár a fájdalom: meg nem fogant gyermekeimet kígyók falták fel; de már otthon vagyok nálad, hozzád simulva lelkem lassan ébred, magára talál, 13

s meggyógyul, amint válladra emeled egy idôtlen, határtalan, gyöngéd ölelésben.

Nem az vagyok már, aki nélküled voltam, nem sebzett, mocskos, bezárt kicsi lány, egyedül küzdve a felnôttlét színpadán.

Felemeltél, felépítettél, szívem hazug, rút képeit igazra cserélted. Érdem szerint, mint paráznát, nem hagytad, hogy megkövezzenek, hanem felemelted fejem, szurkos-tollas szégyenemet lemostad, s tekintetedben nincsen vádolás.

Mert te, Uram, irgalmas és jóságos vagy, elveszed a világ bûneit, és letörlöd rólunk annak minden mocskát, szégyenét.

Téged magasztal a lelkem!

Már nálad vagyok otthon, szívem jelenlétedben idôzik boldogan.

Gondolataimat benned békességed ôrzi, minden emberi értelmet meghalad.

Kereszteden függ tekintetem, így bennem sincs már vádolás, harag, bocsánatod eltörli árnyait: Te megváltottad múltamat.

Kik egykor ártottak nekem, bemocskolták életem, kiktôl menekültem, szabadultam volna, nem sejtik még: de keresztedhez te velem 14

együtt vonzod ôket is, megbocsátó tekinteted meglágyul rajtuk, így hirdeted: békesség nektek, nincsen vádolás!

Dúsan terített lakodalmi asztalnál ülünk, múltam, jelenem, jövôm tiéd.

Szívemben végtelen hála, ujjamon hitvesi gyûrûd.

Ki parázna voltam, népedtôl távoli idegen, most benned rejtve élhetek mint gyermek s egyszersmind elpecsételt, szerelmes hitvesed.

Mert te, Uram, irgalmas és jóságos vagy, elveszed a világ bûneit, és letörlöd rólunk annak minden mocskát, szégyenét. Örökké téged magasztal a lelkem!

15

„Uram, kisgyermekként tôrbe csaltak, világodról hamis képet festettek elém.

Nélküled való, alantas világot.

Mintha nem lennél…”

Mozdulatlanul „A gyalázat összetörte szívemet, egészen belebetegedtem.

Részvétre vártam, de hiába, vigasztalókra, de nem találtam.”

(Zsoltárok 69,21)

A padlón feküdtem a szoba közepén, a hátamon, teljesen mozdulatlanul. Nem fájt semmi, szabadon lélegeztem, de a légzôizmokon kívül az egész testem teljesen bénult volt, képtelen bármiféle mozgásra. Nem emlékeztem, hogyan kerültem ebbe a helyzetbe, mit csináltam elôtte.

Elestem, vagy magam feküdtem le? De maga a helyzet ismerôs volt. Mindig ugyanígy történt. Nem féltem.

A szemem elôtt fekete körök úsztak. A semmibôl jöttek, egyre nagyobbá váltak, aztán kisebbé, eltûntek és újak keletkeztek helyettük. Mindig arra gondoltam: nem szabad, hogy összeérjenek. Nem lehet teljes sötétség, mert akkor végem lesz.

De tudtam azt is, hogy nem lesz végem. Tudtam, hogy csak ki kell várni a végét. Elôször majd az ujjaimban 17

enged a merevség, utána majd az enyhülés átterjed a végtagjaimra, végül az egész testemre is. Vége lesz, és fel fogok tudni állni. Ez is mindig ugyanígy történt.

Kivéve késôbb két alkalommal, amikor nem. Akkor kórházba vittek. Több hétre. Nem tudták megállapítani, mi bajom van. Nálam vannak a zárójelentések a késôbbi osztályvezetôm aláírásával és orvosi pecsétjével.

Semmitmondó vizsgálati eredmények, egy megállapítás, hogy rühös voltam, végül a megjegyzés: „Rendszerbetegség irányában késôbb tovább vizsgálandó.” Én megmondhattam volna, mi a bajom. Tudtam, hogy a vizsgálatokkal úgysem találnak semmit. Ezért sem féltem a bénultságtól. Ott a földön fekve, a fekete körökkel dacolva is mindig tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a testemnek semmi baja nincs.

Meg tudtam ítélni. Már majdnem hatéves voltam.

18

„Nem sejtettük, hogy mélybe zuhant, összetört világunk tôled jön és hozzád tart egy ragyogó, töretlen, tiszta, szent teremtésbe.”

Sorsunk megpecsételve? „…ezeknek a férfiaknak semmit sem ártott a tûz, a hajuk szála sem perzselôdött meg, a ruhájuk sem égett meg, sôt még a füst szaga sem járta át ôket.” (Dániel 3,27b) „Odavittek egy követ, és a verem szájára tették; a király pedig lepecsételte azt a maga és a fôrangú embereinek a gyûrûjével, hogy Dániel sorsán ne lehessen változtatni. […] Ki is húzták Dánielt a verembôl, és egyetlen sérülést sem találtak rajta…” (Dániel 6,18.24b)

Álltam a hegyoldalon, néztem a szomszédos hegyet beborító erdô egybefüggô lombkoronájának kontúrját a sötétségben. Mögöttem a faházakban aludtak a lányok, a táborban végre csend honolt. Elôttem lentebb a misszió központi épülete, halvány éjszakai világítással a bejáratnál, fölöttem a csillagok. Otthon voltam. Néztem az épületet és a csillagos égboltot. Arra gondoltam: hányszor és hányszor megnyílik itt az ég, megnyílnak a menny csatornái, és árad a béke, a gyógyulás, a helyreállítás, a szabadság, az evangélium erôi. Szívemben túlcsordult a hála. Idô és tér, tágasság és csend kellett ahhoz, 21

hogy a szívem elhordozhassa, feldolgozhassa mindazt, amit azon a napon is tapasztalhattam Isten jóságából, hûségébôl. Álltam, idôt hagyva a szívemnek az Isten elôtti csendes, hálás, szavak nélküli hódolatra. Aztán lassan a szavak is megszülettek: „Köszönöm, Uram! Amit ma tettél velem, az a szabadításod hatalmas pecsétje volt!”

Nagyon nagy izgalommal készültem arra a délutánra.

Elsô alkalommal szolgáltam az ifjúsági táborban. A miszszió vezetôi arra kértek, vegyek részt a délutáni tematikus beszélgetések vezetésében. A témát is ôk jelölték ki, mondván: A résztvevôk tizennégy–tizenhét éves lányok, te pedig orvos vagy. Szokva vagy ahhoz, hogy kényes, intim témákról beszélgess másokkal. Egy orvost olyan területekre is beengednek az emberek az életükben, ahova másokat nem. Beszélj velük a szexualitás, férfi-nôi identitás, szerelem, házasság kérdéseirôl! Életkorukból adódóan fontos téma ez számukra.

Mélyen egyetértettem. A téma fontos. Ha az ember keresztény tábort szervez tinédzsereknek, elengedhetetlen is. Nekik létszükséglet, hogy ôszintén, az evangélium légkörében halljanak minderrôl, és ne csak halljanak, hanem az ige átjárja és vezesse ôket az életnek ezen a fontos területén.

A feladat mégis térdre kényszerített. Istennek sok erôteljes, váratlan lépését megéltem már, mire eddig a pontig eljutottunk. Most megrendülve kérdeztem: „Hogyan lesz ez, Uram?” Felismertem, hogy ô áll a felkérés és konkrétan a téma kijelölése mögött. Nem is vitáztam, csak a történet súlya alatt beszélgetni akartam vele. „Tu22

dod, Uram, mennyire mélyen sérült, megcsonkított, bemocskolt, kihasznált, megbetegített és eltorzult területe életemnek a nemiség. Tudod, mit tettek velem, és tudod, mivé lettem ezáltal. Tudod, hogy amirôl itt most beszélnem kell – a biblikus szerelem, a neked tetszô szexualitás és házasság –, annak én a legrútabb, legalantasabb megcsúfolását tapasztaltam. Tudod, mennyi erôszak emléke, mennyi félelem és iszonyat övezi a szívemben ezt a témát.” Isten csendes, határozott válasza ez volt: „Tudom.

Ismerem minden fájdalmadat és sebedet. Tudom, hogy viszolyogsz a szexualitástól. De amikor ezekre a gyerekekre nézek, és küldenem kell valakit, aki beszél nekik a nemiségrôl, nem olyasvalakit akarok küldeni közéjük, aki azt sokat gyakorolja, hanem valaki olyat, aki sokat térdelt elôttem ebben a témában. Te ilyen vagy. Csak menj, és becsületesen mondd el nekik, amit a harcaid során tanítottam neked errôl, téged pedig majd elrejtelek.”

Ennek fényében készültem tehát. Összeírtam mindent hûségesen, amit csendes vagy harcos imáimban, könnyek között vagy boldog fellélegzéssel valaha megértettem a szexualitásról. És persze összeírtam azt is, amit másoktól, könyvekbôl, elôadásokból, igehirdetésekbôl tanultam.

Mint a kis szivacsok, itták a mondataimat. Át kellett szervezni a másnap délutáni programot, mert még többet és többet akartak hallani. Többen személyes beszélgetést is kértek, én pedig megrendült és hálás szívvel hallgattam történeteiket és jelzéseiket arról, hogy ezekben a tizenéves lányokban mennyire ott él az ôszinte 23

vágy a tiszta, ige szerinti nemiségre, és mennyi-menynyi csapdának, kihívásnak vannak kitéve ezen a téren. Éjszaka pedig ott álltam a hegyen túlcsorduló hálával Isten elôtt: „Uram, felhasználtál eszközödül, hitelessé tettél engem harminchat tinédzser elôtt. Adhattam nekik valamit abból, ami a tied, és közben fel sem merült bennük, meg sem sejtették, mennyire csonkabonka, sérült és kifosztott a személyes életem ezen a téren.”

Néhány hónappal a konferencia elôtt, egy munkahelyi megbeszélés alkalmával komoly biztatást kaptam az igébôl a gyógyulásommal és az elrejtettséggel kapcsolatban. A megyei kórház gyermekosztályán, ahol akkoriban dolgoztam, minden reggelt az elôzô ügyeletben történt események közös megbeszélésével kezdtünk. Kéthetente egyszer a gyermekpszichiáter is részt vett ezeken a megbeszéléseken. Mindig nagyon szerettem, nagyon becsültem ôt, jóval késôbb a személyes történetembe is beavattam. De ekkor még nem. Így történhetett, hogy valamelyik bántalmazott gyermek kapcsán, akit az osztályán kezelt, elmondta: „Van két élethelyzet, amelyben igazán mély, valódi, teljes gyógyulást soha nem tudunk elérni: a durva fizikai kínzás és a szexuális abúzus. Ezeknek az áldozatai örökké sebzettek maradnak.”

Elsô kézbôl, hiteles és kompetens forrásból, az ország egyik legmegbecsültebb szakorvosától hallhattam tehát, bár nem nekem szánta az üzenetet: sorsom megpecsételve. Kész a szakmai konszenzus: amitôl én szenvedek, abból nincsen gyógyulás. A szexuális abúzus áldozatai 24

mindig sebzettek maradnak. Meglepett, de nem ejtett kétségbe ez a kijelentés. Ugyanis ott helyben, a fôorvosi szobában, a reggeli referálón, a könyvespolc elôtti fehér széksor egyikén ülve a szívem mélyén megszólalt az ószövetségi ige. Dánielt kiéheztetett oroszlánok elé vetik, és kôvel zárják el a bejáratot. Kristálytisztán megjelent elôttem az igének ez a fél mondata: lepecsételték gyûrûvel a követ, „hogy Dániel sorsán ne lehessen változtatni”. Dániel sorsa tehát megpecsételve, hivatalosan is, mint az enyém. De mit számít ez a történet kimenetele szempontjából? Kijön onnan, túléli, és akik vizsgálják, semmi sérülést nem találnak rajta. Mint néhány fejezettel korábban a barátain sem, akiket tüzes kemencébôl ment ki Isten, és nincsen még csak füstszaguk sem utána.

Csak én tudtam, hogy az orvosi referáló miként alakult egyetlen pillanat alatt istentiszteleti színtérré, ahol Isten a szívemmel beszélt, és ígéretet tett. Néhány hónappal késôbb a hegyoldalon, éjszaka, a tinédzserlányokkal folytatott beszélgetés után ennek az ígéretnek a valóra válását láthattam meg. A füst szagát sem érezték meg rajtam, pedig mekkora tûzbôl jövök!

25

„Láttam őt, amint szelíden ott áll hófehér ruhában a koszos raktérben.

Tiltakozni kezdtem: menj fel innen, Uram, ez a hely nem neked való! Túl szennyes, túl sötét. Neked ott a helyed a ragyogó napsütésben a tiszta fedélzeten. De Jézus azt mondta: nem megy fel. Elérkezett az idő, hogy végre itt lent a mocsokban is találkozzunk, és ő oly régóta várja már ezt a találkozást.”

2500 Ft

Szabadulás a szexuális zaklatás szégyenéből

Ráháb zsoltára

Hol van a helyük a bántalmazottaknak, a meggyalázottaknak, az önmaguk által is megvetetteknek Isten népe között? Van-e kiút a szégyenből, ahol a racionalitás és a szavak ereje kevésnek bizonyul?

Ez a megrendítően őszinte és felemelő vallomás Isten gyógyító jelenlétéről túlmutat bűnön és bűnbocsánaton a felegyenesedésig és a Krisztusban nyert identitásig.

Füzesi Manuéla

„Egyáltalán nem láttam magam mindannak, ami lenni szerettem volna, és ami lettem is – csak annak a becsapott, meggyalázott, bemocskolt kislánynak, aki valaha voltam. A többit, a felnőttet, a nőt, az orvost ez a kislány játszotta bennem szerepként, legjobb tudása szerint, legbecsületesebb szándékával. Végső soron nem sok közöm volt a valósághoz, és nem is nagyon tudtam, mi a valóság.”

FÜZESI MANUÉLA

Ráháb

zsoltára

Szabadulás a szexuális zaklatás szégyenéből

HARMAT