DR. TAPOLYAI EMŐKE
Hogyan lehetnék én, ha ő már nincsen? Gyászról és reményről H A RM AT
© 2026 Dr. Tapolyai Emőke © 2026 Harmat Kiadó Minden jog fenntartva. Kérjük, hogy a szerző jogait tiszteletben tartva a könyvet ne másolja, ne sokszorosítsa, ne tegye közzé sem elektronikus, sem más formában, és a mű felhasználásához kérje a kiadó engedélyét. ISBN 978-615-123-062-6 A bibliai idézeteket a Magyar Bibliatársulat revideált új fordítású Bibliájából vettük (RÚF, 2014). Kiadja a Harmat Kiadó 1113 Budapest, Karolina út 62. Telefon: (1) 466-9896, (1) 386-0865 E-mail: harmat@harmat.hu Internet: www.harmat.hu Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. Felelős kiadó: Herjeczki Kornél Felelős szerkesztő: Zombory Katalin Műszaki vezető: Bernhardt Péter Sorozatborító-koncepció: Dr. Tapolyai Emőke Könyvterv és tördelés: Müller Péter Nyomta és kötötte: Innovariant Kft. Felelős vezető: Drágán György
genlo-Gyasz_beliv_261014.indd 2
2026. 10. 14. 9:04
DR. TAPOLYAI EMŐKE
Hogyan lehetnék én, ha ő már nincsen? Gyászról és reményről H A RM AT
BUDAPEST, 2026
genlo-Gyasz_beliv_261014.indd 3
2026. 10. 14. 9:04
Tartalomjegyzék Előszó az Igenlő könyvsorozathoz A gyászról A környezet zavara A gyász jelenléte „Nem igaz!” – A halál valóságának elfogadása Utálom elfogadni a veszteség valóságát! „De fáj!” – Szembenézni a veszteséggel A könnyek fonákja „Nem felejtünk!” – Emlékezni az elhunytra Elveszítem? Elfelejtem? „Ezt nem bírom, nem fog menni!” – Az identitás átrendeződése „Mi értelme?” – Értelem és cél megtalálása Perspektívaváltás „Segíts!” – Segítség, támasz elfogadása Az önvád Cérnametélt és társai Hogyan segítsünk a gyászolónak? Panaszkodni bentről kifelé Vigasztalni kintről befelé Önvédő határok És Isten? Hogyan tovább?
genlo-Gyasz_beliv_261014.indd 5
7 9 13 17 22 28 31 38 40 41 49 58 61 72 78 80 83 88 89 92 97 110
5
2026. 10. 14. 9:04
Előszó az Igenlő könyvsorozathoz Igenelni a veszteségek feldolgozását, nem hátrálni, hanem dönteni a továbblépés mellett. Igenelni a sebzett lélek igazságát a megbocsátásban, nem csak elengedni a múlt terheit, hanem szembenézni és megbékélni velük. Igenelni a határok meghúzását, nem menekülni előlük, hanem vállalni a rend és fegyelem teremtésének nehézségét. Igenelni a reményt akkor is, amikor csak a sötétség maradt, és makacsul ragaszkodni hozzá, akkor is, amikor minden elveszettnek tűnik. Igenelni mindazt, ami épít, erősít, ami lehajtott fejünket felemeli, mert tudatos döntéseink és a belőlük fakadó apró, következetes lépések formálják jövőnket.
genlo-Gyasz_beliv_261014.indd 7
7
2026. 10. 14. 9:04
Ez a könyvsorozat a mindennapjainkról szól, arról, hogy hogyan tehetjük magunkévá azokat a csendes, de annál fontosabb döntéseket, amelyek által újra meg újra felemelkedhetünk. Röviden: hogyan mondhatunk igent az életre, akkor is, ha az üvölt ránk, és akkor is, ha az nem kérdez. Ez az Igenlő! Életigenlő!
genlo-Gyasz_beliv_261014.indd 8
8
2026. 10. 14. 9:04
A gyászról Majorannás paprikás krumpli Utoljára a halálod előtti héten főztem paprikás krumplit. A kamera előtt ülve ettem, te a nappalidban a kanapén ültél, így beszélgettünk, amolyan tesósan, mert szeretted, ha bevontalak a hétköznapi élet jelentéktelenségeibe. Kérdezted, hogy tettem-e bele majorannát. – Hát persze, Édesanya is mindig tett bele! – Nem is igazi anélkül! – És tarhonyát? – Azt is! Boldogan ecsetelted a mi nem-paprikás-krumplis paprikás krumplinkat. Mert nálunk az egy igazi leves! Tarhonyával, levesesen, majorannával és tejföllel. Egytálétel. Elmentem volna hozzád újra főzni egyet neked, de nem mehettem, nehogy elkapj tőlem
genlo-Gyasz_beliv_261014.indd 9
9
2026. 10. 14. 9:04
valami fertőzést, hisz te az őssejtbeültetésen voltál túl, én meg rengeteg ember között mozgok. Akkor már számoltuk a heteket, hogy majd meggyógyulsz, és főzök nekünk, és utána csak bolyongunk a városban, megnézzük a kedvenc boltjainkat, ahol szinte biztos, hogy alig veszünk valami apróságot, de a szemünk jóllakik a szépséggel, amit aztán bőségesen kitárgyalunk. No meg azt is szétkritizáljuk, amit ocsmánynak tartunk! Jó volt veled! Te, Csillag, otthon, a mennyben milyen a paprikás krumpli? Édesanya főzi? És tesztek bele tarhonyát meg majorannát? A fene egye meg, hogy a majoranna miatt sírok!
Nehéz témát választottunk mindkét oldalon: én, az író és a kezében könyvet tartó olvasó. Miért éppen a gyászról gondolkodunk? Nem elég megélni? Dehogynem! Még sok is! Csak az a kérdés, hogyan éljük meg. Hogyan éljük túl? Vagy egyáltalán, lehet a gyásszal élni? Hogyan létezünk azután, hogy ő már nincsen? A veszteség és a gyász egyetemes emberi küzdelem. Előbb
genlo-Gyasz_beliv_261014.indd 10
10
2026. 10. 14. 9:04
vagy utóbb mindannyian találkozunk vele. Gyakran a gyászolónak csak egy célja van, csökkenteni az elviselhetetlennek tűnő fájdalmat. Kezdetben ez a cél és ez a természetes, az emberi. Ami azonban ezen is túlmutat: vajon képesek vagyunk-e nemcsak elviselni a fájdalmat, hanem elhordozni a hiányt, sőt esetleg fejlődni általa? Ha ez nem lenne elég megterhelő kérdés, van még tovább is: van olyan része a lélek gyógyulásának, ami nemcsak gyógyulás, hanem nemesedés is (már ha van ilyen szó). Nemesedés, mert az igazi gyógyulást az hozza, amikor képesek vagyunk saját sebeink feldolgozásával növekedni és magunk megértésének segítségével másokat is megérteni, idővel pedig más szenvedők mellé is odaállni. Mélyen megérint József Attila egy gondolata az Imádság megfáradtaknak című verséből: „Te is tudod, hogyha mi sírunk, Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja, Akkor szívünkben zuhatagok vannak…”
genlo-Gyasz_beliv_261014.indd 11
11
2026. 10. 14. 9:04
Gyászolóként az a pár könnycsepp, amit ejtünk, legtöbbször valójában zuhatag. Az idő múltával a zuhatagok beköltöznek lelkünk mélyébe, kívülről már csak néhány könnycsepp látszik, azután az sem, csak egy megcsillanó tócsa a szemünk aljában, de azt vissza tudjuk ám szívni! Milyen döbbenetes, az ember képes visszaszívni a zuhatagjait – ha időben elkapja őket. Azt pedig csak mi, gyászolók tudjuk, hogy ami a szívünkben van, az sokkal nagyobb, sokkal mélyebb, sokkal fájdalmasabb, mint amit könny vagy szó képes lenne kifejezni. Talán éppen ez nehezíti meg annyira a gyászt: a kisírhatatlan és elmondhatatlan fájdalom valósága. Hogyan lehet továbbmenni, van-e bármi, amit tehetünk, hogy elviselhetőbb legyen ez a rettenetes fájdalom? Vannak-e szempontok, amiket ha figyelembe veszünk a gyászunknál, akkor az kevésbé nyomja lelkünk vállait? Vannak-e eszközök a gyászunk feldolgozásában, vagy akkor, amikor másoknak szeretnénk segíteni benne?
genlo-Gyasz_beliv_261014.indd 12
12
2026. 10. 14. 9:04
A környezet zavara
Munkám és magánéletem során is azt látom, hogy nagyon nehézkesen viszonyulunk a gyászhoz. Nem tudjuk, mit kezdjünk vele. Az önsegítő könyvekből sokan megtanulták a gyász különböző fázisait, néhány szakaszt talán értenek is, sőt magukban felismerni vélik őket, de általánosságban nem tudjuk, hogy mit kezdjünk a gyásszal és a gyászolóval. Mindemellett nem is hiszem, hogy a gyász szakaszai valósak. Nincsenek itt szakaszok, ahol egyik érzés adná a stafétabotot a soron következő érzésnek. Káosz van, nagy káosz, ahol a gyászoló ös�szevissza éli meg a fájdalom sokkját, a tagadását, az elfogadását, aztán vissza, aztán fejre állítva, majd kifordítva. Azután újra meg újra. Nincsen tankönyv vagy elmélet, amely leírhatná, ami bennünk történik, mert ez a fájdalomgubanc a mienk, a mi egyedi káoszunk. Nem egy szakaszokból álló, rendszerezett érzelemtömeg, hanem egy nagy fekete gödör vagy felhő, köd, zsák, meg ki tudja, még mi minden! Egy biztos:
genlo-Gyasz_beliv_261014.indd 13
13
2026. 10. 14. 9:04
véget nem érőnek, elviselhetetlennek tűnő szenvedés! A gyászolók egyik nagy küzdelme az, hogy a környezetük sem tudja, mit kezdjen a gyásszal. Nem tudja, hogyan viszonyuljon a halálhoz, a veszteséghez, a gyászolóhoz. Néha sután, zavartan kérdez valamit, vagy csak elmegy a gyászoló mellett. Vannak, akik együttérzően mosolyognak, talán mondanak egy-egy kedves szót, de olyan is van, aki még azt sem. Nehéz a gyászt kezelnünk. Valahogy nem vagyunk elég jók benne. Ehhez szeretnék néhány gondolatot, irányt adni, hogy megfoghatóbbá váljon az, ahogyan mi magunk megéljük ezt a küzdelmet, és a könyv második felében talán sikerül rávilágítani arra is, hogyan segítsünk másoknak, akik most életük fájdalmas mélységében vannak. Norman Wright az, akitől sokat olvastam és sokat tanultam a gyász terápiás megközelítéséről. Előadásaimon meg is szoktam mutatni azt a rajzot, amit ő készített a gyászról: keszekusza fonalgombolyagként ábrázolja a veszteségünket, az ábra kaotikus
genlo-Gyasz_beliv_261014.indd 14
14
2026. 10. 14. 9:04
összevisszasága rámutat érzelmeink rendszertelen tömegére. A közepén a tagadás virít, mert talán a tagadás az, ami átsegít a nem lehet-ből a tényleg nincs már-ba. A tagadást ezerféle érzés veszi körbe: aggódás, düh, fájdalom, tehetetlenség, visszautasítás és még sok más.
Gyászgombolyag – Dr. Tapolyai Emőke ábrája H. Norman Wright modellje alapján
Egyszerre és felváltva jelenik meg a tiltakozás, hogy nem akarom, hogy igaz legyen, majd az, ahogyan el akarom tolni magamtól
genlo-Gyasz_beliv_261014.indd 15
15
2026. 10. 14. 9:04
az emberek segítségét, vagy talán pont ennek a fordítottja, ahogyan vágyakoznék arra, hogy valaki magához húzzon, megvigasztaljon, és azt mondja, mindjárt vége, és minden rendben lesz újra. Néha csimpaszkodnánk valamibe, sóvárgunk valami mélyen vigasztaló, megnyugtató jelenlét után, amit mi magunk sem tudunk megfogalmazni, máskor meg legszívesebben csak begubóznánk egy rejtett barlangba, ahol végignézhetünk a sebeinken, és gátlás nélkül nyüszíthetünk felettük. Tömérdek érzés kibogozhatatlan rendszertelenségben. Ez a gyász. Kusza gombolyag, amelynek nem látjuk sem a terjedelmét, sem a végét, csak érezzük a káoszt, a bennünk levő, lehúzó kínt. Éppen ezért választottam e könyv alapjául Alan Wolfelt gyászkutató szükségletmodelljét, mert valóságosnak éreztem: nem szakaszokban gondolkodik, hanem a gyászoló érzelmi kiáltásából indul ki, és rámutat a feldolgozáshoz szükséges belső irányokra.
genlo-Gyasz_beliv_261014.indd 16
16
2026. 10. 14. 9:04
A gyász jelenléte
A pszichológia diagnosztikai megközelítése szerint a gyászoló nem depressziós, hanem gyászol, az élet egy természetes érzelmi folyamatán megy keresztül. Ez általában egy évig tart. A gyászkutatás évfordulós reakciónak nevezi a jelenséget: a veszteség fájdalma minden jelentőségteli dátum idején újra felszínre tör. A legtöbb gyászolónak szükséges az egy év ahhoz, hogy képes legyen átmenni azokon a napokon, amikor jön a karácsony, a húsvét, a születésnap, a házassági évforduló, a névnap, a nyaralás és még annyi minden, ami eszünkbe juttatja őt, aki még tavaly itt volt, és ma már nincs. Ez az első év fokozatosan megtanítja a lelkünket hordozni a hiányt, beleilleszkedni a valóságunkba. A gyászhoz idő kell. Gyakran, amikor elvesztett szerettünk különösen közel állt hozzánk, meghatározó személy volt az életünkben, akkor a gyász akár több időt is igényelhet. Mennyire másképp írom le most ezeket a diagnosztikai kritériumokat, mint régebben, amikor távolabb volt tőlem a gyász!
genlo-Gyasz_beliv_261014.indd 17
17
2026. 10. 14. 9:04
Akkor mondtam mint lelkes pszichológus, aki majd segít megoldani a megoldhatatlant: persze, ideje van a gyásznak, na, de ne többet! Néztem a könnyeket, sajnáltam is a letörlőit, de az én szemeim tudományosan szárazabbak voltak. Ma? Ma – kissé küzdve cinizmusommal – hirdetem a gyász feldolgozásához szükséges és megengedett évek számát, s közben érzem lelkemben a tiltakozást: Soha nem fogom tudni feldolgozni! Soha nem lesz ennek vége! Soha nem leszek a régi se én, se semmi más! Két év! Ja, két év múlva majd azt mondom, hogy feldolgoztam, a lelkemnek pedig befogom a száját, hogy senki ne tudja meg, hogy csak a feldolgozást mutató, két lábon járó pszichés egészség szerepét játszottam külső kapcsolataim rideg színpadán! Lehet, hogy a színművészetire kellett volna mennem? Ma már azt is tudom, hogy maga a diagnosztika is összetettebb annál, mint ahogy egykor gondoltam. Az idő önmagában soha nem lehet igazi mérce, nem az számít, hány hónap vagy év telt el a veszteség óta, hanem hogy mit cipelünk tovább: mennyire ural
genlo-Gyasz_beliv_261014.indd 18
18
2026. 10. 14. 9:04
le minket a hiány minden áldott nap, és az mennyire lehetetleníti el az életünk, a kapcsolataink folytatását. Az idő nem gyógyít, de nem is ítélkezhet fölöttünk. A gyász nem egy határidőre beadandó lecke, amelynek egyszer el kell készülnie. A gyászunk feldolgozása nem azt jelenti, hogy „elmúlik”, hanem azt, hogy megtanulunk vele együtt élni. E könyvnek mégis talán az egyik célja pont az, hogy ne ragadjunk bele a gyászba, hogy át tudjunk rajta menni úgy, hogy ennek a fájdalmát őszintén, valóságosan meg tudjuk és meg merjük élni. Sőt, hogy felálljunk, és menjünk tovább az élőkkel, mi magunk is élve! Ez a legnagyobb kihívás. Emlékszem, amikor édesapám meghalt, és én a körúton járva láttam, ahogy elment mellettem egy villamos. Teljesen felháborodtam: „Mi az, hogy a villamos megy tovább? A villamosnak nem lenne szabad mennie! Az életnek meg kéne állnia, mert az én lelkemben megállt!” Amikor elvesztettem édesanyámat, emlékszem, őt gyászolva nem értettem: hogy lehet az,
genlo-Gyasz_beliv_261014.indd 19
19
2026. 10. 14. 9:04
hogy süt a nap? A napnak most nem lenne joga sütni! Most borultnak kéne lennie az égnek, szakadnia kéne az esőnek, villámlással, mennydörgéssel! Valami horrorisztikus időjárásnak kellene lennie! Nem süthet a nap, mikor odabent nincs napfény, csak tornádó!
Novemberi ima (Húgom temetése után három nappal) Ősz festi a kertemet, Gyász a lelkemet. Falevél fedi reményemet, s lapulok alatta én is, Néma szám, mint az őszi cinege, Csak keres, de éhségére választ nem talál. Csak csendet. Űrt. S rideg szelet, mely hordja, csak hordja, csak hordja és még mindig hordja a veszteségeket. Istenem, fújd szét a faleveleket! Mindenható! Állítsd meg a tomboló szelet!
genlo-Gyasz_beliv_261014.indd 20
20
2026. 10. 14. 9:04
Valahol szélsőségesnek tűnhet ez a szenvedés annak, aki nem gyászol, aki még nem élte meg a közeli veszteséget. De amikor benne vagyunk a gyászban, az egyik legmélyebb frusztrációnk az, hogy nem értjük, hogyan mehet tovább az élet, mikor számunkra megállt. Remélem, hogy ennek a könyvnek az olvasása során megtaláljuk az ösvényt, amely kivezet minket a gyászból – lassan, lépésenként, a maga idejében, akkor, amikor már kész rá a lelkünk. A gyász nem múlik el, csak megtanulunk vele élni, megszokjuk jelenlétét, beépül életünk valóságába. Ehhez a gyászjelenléthez szeretnék támaszt nyújtani azoknak, akik velem együtt koptatják a lélek száraz, repedezett, néhol könnyektől sáros tájait.
genlo-Gyasz_beliv_261014.indd 21
21
2026. 10. 14. 9:04
„Remélem, hogy ennek a könyvnek az olvasása során megtaláljuk az ösvényt, amely kivezet minket a gyászból – lassan, lépésenként, a maga idejében, akkor, amikor már kész rá a lelkünk. A gyász nem múlik el, csak megtanulunk vele élni, megszokjuk jelenlétét, beépül életünk valóságába. Ehhez szeretnék támaszt nyújtani azoknak, akik velem együtt koptatják a lélek száraz, repedezett, néhol könnyektől sáros tájait.” Nehéz és személyes témát választott dr. Tapolyai Emőke klinikai és pasztorálpszichológus. Hogyan éljük túl a szeretett személy elvesztését? Hogyan mehet tovább az élet, mikor az számunkra megállt? A gyászban kezdetben csak egy célunk van: csökkenteni az elviselhetetlennek tűnő fájdalmat. De vajon hogyan juthatunk el oda, hogy ne csak elviseljük a veszteséget, hanem fejlődjünk is általa? Az igazi gyógyulást az hozza, amikor képesek vagyunk saját sérüléseink feldolgozásával növekedni és a magunk megértése révén másokat is megérteni, idővel pedig más szenvedők mellé is odaállni.
„Hogyan lehetnék én, ha ő nincsen?” Wass Albert
2990 Ft