Jennifer Trafton
Harmat
Budapest, 2026
Originally published in English under the title: Henry and the Chalk Dragon
Copyright © 2016 by Jennifer Trafton Illustrations © 2016 by Benjamin Schipper Published by Rabbit Room, USA. All rights reserved.
Hungarian edition © 2026, Harmat Kiadó All rights reserved. Minden jog fenntartva. This Hungarian edition published in arrangement with Rabbit Room through Riggins Rights Management.
Fordította: Suhajda Etelka
ISBN 978-615-123-015-2
Kérjük, hogy a szerző jogait tiszteletben tartva a könyvet ne másolja, és a mű felhasználásához kérje a kiadó engedélyét.
Pete-nek, aki annyira szerette a képzeletemet, hogy szélesre tárta előtte az ajtót
a szobaajtó
RAJZI-SIPOS HENRIK SZOBÁJÁNAK
ajtaja olyan ajtó volt, amely kalandokra nyílt. Anyukája fekete táblafestékkel kente le, amire jól lehetett krétával rajzolni, így bármikor, amikor Henrik becsukta maga mögött az ajtót, a bő két négyzetméternyi fekete felület úgy kínálgatta magát, mint egy üres papírlap. Rengeteg kacskaringós, kacifántos, irkafirka csoda született meg ezen a felületen, amelyet aztán Henrik letörölt, aztán újat rajzolt, aztán letörölt, újrarajzolt, letörölt és újrarajzolt számtalan alkalommal.
Az évek alatt a fekete festék megkopott és berepedezett. Már nem lehetett egészen tisztára törölni, így a fekete
1. fejezet
háttér olyan volt, mint egy vörös, narancs, sárga, zöld, kék és lila hullócsillagokkal tarkított éjszakai égbolt.
Amikor Henriknek elfogyott a krétája, zsírkrétát, filcet vagy tollat használt, sőt időnként ujjfestékkel is festett az ajtóra, így végül voltak olyan figurák, amelyeket már alapos sikálással sem lehetett teljesen eltüntetni. Ezek az alakok úgy lebegtek a feketeségben, mintha színes kísértetek lennének.
A ztán egy napon e kísértetszerű irkafirkák és pacák tetejére Henrik rajzolt egy sárkányt.
Igazi mestermű lett! A sárkány fogai ezüst tőrökként villogtak, a szárnyai olyan életszerűek voltak, hogy akár
Henrik egész szobáját is fel tudták volna emelni, hogy az Óperenciás-tenger túlsó partjára repítsék. A teste zöld volt, dzsungelzöld , Henrik kedvenc színe, amelyről mindig furcsa lények és veszélyes helyek jutottak az eszébe. Egyszóval a sárkány olyan volt, amilyennek egy tisztességes sárkánynak lennie kell: harcias, félelmetes, tűzokádó.
Henrik leeresztette a krétát, hátrébb lépett, hogy jobban rálásson az ajtóra, és elégedetten szusszantott. Azt a z esőkabátját viselte, amelyre alufóliát ragasztott, hogy úgy nézzen ki, mint egy lovagi páncél: csillogó, hősies, legyőzhetetlen. Szerette a „legyőzhetetlen” szót – az ő páncélján bizony semmi sem juthatott át!
Az esőkabát a térdéig ért, széles nyakkivágása és
felhajtható ujjai voltak. Egy tejesdobozból némi fehér szigetelőszalag segítségével sisakot is készített hozzá, ami pont jól illett a fejére.
– Sir Rajzi-Sipos Henrik vagyok – jelentette ki büszkén a sárkánynak –, és most le foglak győzni!
Aztán letérdelt, benyúlt az ágya alá, és egy hosszú papírcsövet vett elő, amelyre korábban karácsonyi csomagolópapír volt feltekercselve. Most ez volt a kardja.
Henrik végigsimított a páncélján, és felemelte a kardját.
– Mivel behatoltál Roppandűlő városába, amelynek én vagyok a védelmezője, készülj a halálra! – Azzal átugrott a földön heverő rajzokon, amelyek sárkányokkal küzdő, óriáskerekű terepjárókat ábrázoltak. Kardjával nagy köröket leírva elsuhant a tömött könyvespolc előtt – legkedvesebb történetei rejtőztek itt vad lényekről és valószerűtlen hősökről, csokigyárakról és apró motorokról, eltemetett óriásokról és álteknősökről. – Hová rejtetted a foglyaidat? – kiabálta. – Mutasd meg, vagy nem marad belőled semmi, csak darabolt sárkánymáj!
De a sárkány nem mozdult. Makacs lény volt, és ravasz, mint egy kígyó.
– Aha! Szóval be akarsz csapni, mi? Na, akkor nézzük, ki tudod-e védeni az én szuper cseles oldalvágásomat! – Henrik felugrott az ágyra, ahol át kellett lépnie jó néhány gyurmaszobron: fákon és tornyokon. Rúgott
egyet, megfordult, kettészelte a levegőt a kardjával, majd leugrott, egyenesen egy nagy kupac sárkánykakába (amelyek korábban zöld zoknik voltak).
– E z menő volt – suttogta. – Le kell rajzolnom. –
Ledobta a papírcsövet, és visszamászott az ágyára, kivett egy füzetet a matrac alatti rejtekhelyéről, amelyről nem tudott rajta kívül senki. A vázlatfüzete volt ott sok üres, fehér oldallal, amelyekre rajzolni lehetett, borítóján pedig nagy betűkkel díszelgett:
sir H enrik k ÜLD etései . e nrik Ü LD e tései
„Küldetés.” Ez volt Henrik egyik kedvenc szava, mert azt jelentette: „igazán hosszú utazás valamiért, amit nagyon-nagyon szeretnél”. Sziklay Oszkárral együtt rajongtak ezért a szóért.
Oszkár volt Henrik legjobb barátja.
Ha az élet egy kidobós játék, Oszkár volt benne a labda.
De még Oszkár is csak nagy ritkán nézhetett bele a vázlatfüzetbe.
Ez a füzet rejtette Henrik összes kalandját. Egy regény volt, Henrik saját regénye, képekből álló regény, amelyhez majd valaki egyszer hozzáírja a megfelelő szavakat, és a kkor IGAZI könyv lesz, olyan, mint amilyenek a könyvespolcán sorakoznak. De titkos könyv is lesz egyben, a mit senki más nem olvashat. Sir Henrik kalandjai. Sir
Henrik küldetései. Hogy hogyan végződik? Nem tudta, de azt igen, hogy nagy hős lesz, és megmenti az egész világot.
Amikor a füzetet lapozgatta, az olyan volt, mintha belépett volna a történetbe. Az egyik lapon King Kong, az óriásgorilla verte szőrös mellét, miközben Henrik tanítóját, Rézvirág tanárnőt próbálta elrabolni. Henrik jól emlékezett anyukájának arcára aznap, amikor ezt rajzolta. Anyukája éppen akkor lépett be a szobájába, amikor a gorillát üldözve átugrott az ágyról a komódra, miközben úgy tett, mintha Tarzanként liánokon lendülne előre. A következő lapról Abraham Lincoln nézett vissza szokásos fekete cilinderében, arcán megkönnyebbülés. Ez aznap készült, amikor Henrik visszautazott az időben, és megakadályozta, hogy az amerikai polgárháborúban küzdő földönkívüli lények elfoglalják a hazáját.
A következő lapon maga Henrik utazott egy kalózhajón, kezében kard, úgy küzdött egy falábú kalóz ellen.
Ez a hajós rajz volt a kedvence – eddig.
De a sárkány, a csodálatos krétasárkány ennél is sokkal jobb volt.
A huzat megmozdította a lapokat. Henrik felugrott, és az ablakhoz sietett, hogy becsukja. Odakint az igazi éjszakai égbolton igazi (nem krétával rajzolt) csillagok ragyogtak a Rajzi-Sipos ház fölött, szerették volna kilesni a lovagot és kalandjait. De Henrik behúzta a függönyöket.
Volt egy megállapodása a világgal: ő távol tartja magát a világ buta fecsegésétől és hangos dudálásától, matekpéldáitól és plázáitól, zavaros szabályaitól és gúnyos megjegyzéseitől. Cserébe a világ távol tartja magát a szobájától.
Mert ebben a szobában, e mögött az ajtó mögött egy olyan varázslatosan vad történet rejtőzött, amilyet a világ még sosem látott. Sőt, nem is fog látni – ameddig az ajtó zárva marad.
Henrik kinyitotta a vázlatfüzetet egy üres lapnál, és átmásolta az ajtón lévő csodálatos sárkányt.
– Ne mozogj – szólt szigorúan a sárkányra. Aztán odarajzolta a sárkánykakát, a fákat és tornyokat, a sárkányokkal küzdő óriáskerekű terepjárókat, végül önmagát, a hogy egy hegyről leugorva szuper cseles oldalvágást csinál a kardjával.
Aztán ledobta a ceruzát, és gyorsan becsapta a füzetet. Megesküdött volna rá, hogy az ajtón a sárkány a kastélyát figyeli. Az ő csodálatos, legóból, gyufaszálakból, cipőfűzőből, papírzsepiből, celluxból és rágóból épített kastélyát. Egy egész hétig dolgozott rajta, lassan, egyenként illesztgetve a darabokat. Henrik felkapta a kardját, és a kastély kapuja elé állt.
– Na nem, nem hagyom! Megvédem a váramat tőled, te… – Elhallgatott.
A kastély mögött, a szoba sarkában egy másik építmény
magasodott: egy tudományos laboratórium romja, egy törött legómikroszkóp, vécépapír-gurigákból készült tesztcsövek és egy buborékfújóból és műanyag fóliából barkácsolt nagyító.
Oszkár építette.
Oszkár volt Henrik legjobb barátja.
Kivéve néha.
A labor romjai fölött egy ilyen „néha” lebegett sötét fellegként. Henrik az egészet betolta a szekrénybe, és rácsukta az ajtót, hogy ne kelljen erre gondolnia.
– Szóval elraboltad Oszkárt, mi? Tudtam! És hol tartod fogva? – Henrik a kardjával a sárkány szíve felé szúrt. –Hogyan? Hát persze, ő nem lovag! – jelentette ki gúnyosan, mintha a sárkánynak válaszolna. – Oszkár tudós. Múlt nyáron űrhajós volt, és a garázsukban épített egy űrhajót!
Most pedig paleontológus akar lenni. Paleontológus az, aki kövületeket, dinoszauruszokat meg régen meghalt dolgokat tanulmányoz. Még egy régi madárfürdetőt is kiásott az udvarukban. Valószínűleg még egy pterodaktiluszé volt. Mindegy, szóval fontos személy.
A sárkány pislogás nélkül, rezzenéstelen közönnyel nézett vissza Henrikre.
– Tehát – folytatta Henrik – követelem, hogy azonnal engedd szabadon!
Ekkor a sárkány hirtelen megindult felé, majd
megfordult, és a fejét beleverte a falba – mivel Henrik anyukája ebben a pillanatban nyitotta ki az ajtót.
– Jaj, anya, te mindig a legrosszabbkor jössz!
L evé L egy fo ” gonosztó L
HENRIK EGY MOZDULATTAL eltüntette szem elől a vázlatfüzetet, miközben anyukája benyomult a szobába, és elkezdte feltakarítani a sárkánykakát.
– Lassan ideje lefeküdni – mondta Rajzi-Sipos anyuka, és még mielőtt Henrik megmenthette volna őket, az összes zoknit bedobta a szennyestartóba.
Anyukája gyorsabban takarított, mint a tornádó, amely Óz földjére repítette Dorkáék házát. Henrik megpróbálta felkapkodni előle a rajzokat és a gyurmafigurákat, hogy az ágya alá rejtse őket.
– Nem nézhetem meg? – kérdezte Rajzi-Sipos anyuka.
– Nem!
2. fejezet
Anyukája mosolyának kis szárnyai voltak, olyanok, mint egy madárszárny. Néha mintha lebegtek és táncoltak volna az arca körül, máskor nyugodtan pihentek rajta, ismét máskor órákra is elszálltak, és elrejtőztek egy fiók mélyén vagy egy váza mögött. Látta, hogy most is elszállnak, és elszomorodott.
– Henrik – mondta az anyukája.
– Még nincsenek készen… légyszi…
Még a végén meglátja azt a rajzot, amin lila, egyszemű majmok ugrálnak le a holdról, és azt hiszi, valami firka, és úgy simogatja meg a fejét, mintha még mindig óvodás lenne. Pedig nem firka volt, hanem művészet.
Anyukája megnyalta az egyik ujját, és megpróbált ledörzsölni egy kék foltot az ajtó jobb felső sarkából.
– Ezt filctollal csináltad? Mondtam, hogy ne rajzolj filctollal az ajtóra. Nem lehet letörölni!
– Anya, légyszi, ne! Az ott a Böfitüsszi!
– Mi?
– És most törölted le a fogát. Pedig egy Nagyon
Szokatlan Fog volt.
Rajzi-Sipos anyuka leült mellé az ágya szélére.
– Henrik. – Henrik ismerte ezt a hanglejtést. Azt jelentette, hogy valami váratlan és kellemetlen dolog következik, amit az anyukája megpróbál a lehető legkedvesebben előadni. – Bunk igazgató úr nemrég
hívott. – Henrik felsóhajtott, és megpróbált eltűnni az esőkabátpáncél mélyén. – Azt mondta, van nálad egy levél, amit alá kellene írnom.
Henrik levette a sisakját, és a földre ejtette. Bunk igazgató úr egy főgonosz volt, aki rabszolgaságba akarta dönteni a világot, benne Henriket is. Beletúrt az iskolatáskájába, majd kivett egy gyűrött papírlapot, és az anyukájának adta.
R ajzi-Sipos anyuka kihajtotta a lapot, megköszörülte a torkát, és olvasni kezdett.
– „Kedves Rajzi-Sipos apuka és anyuka!
A Zsongó Általános Iskola nevében köszöntöm
Önöket! Sajnálattal kell közölnöm, hogy aggódunk fiuk, Henrik miatt. Meglepetésünkre nem volt hajlandó részt venni a heti művészeti projektben, pedig Henriket általában a rajzoláson kívül nem érdekli más. Múlt héten például egy környezetórán a nálunk őshonos fák listáját kellett volna megtanulniuk kívülről. Henrik azonban nekiállt rajzolni, ráadásul egy olyan fát, amelynek nem ágai voltak, hanem csápjai, a törzsét szemek borították. Mellette a füvet lilára, az eget pedig narancssárgára színezte. Mindezt tudományos szempontól teljesen helytelenül. Javaslom, hogy vigyék el valahová, ahol igazi fákat láthat, vagy írassanak fel neki szemüveget.”
– De hát nincs szükségem szemüvegre! – csattant fel Henrik. – Jobban látok, mint a többiek!
– Lila fű? – kérdezte az anyukája, és megremegett a szája széle. Igen, ott volt a mosoly, próbálta mozdítani a szárnyait, hogy előjöhessen, de az anyukája nem engedte. – És csápos fák?
– Van, hogy olyanok – motyogta Henrik. – Csak olyankor senki sem figyel rájuk.
Rajzi-Sipos anyuka tovább olvasott.
– „Ha a hasonló csibészkedéseket nem fejezi be, Henrik egészen biztosan megbukik környezetből, és attól félek, hogy rossz hatással lesz az osztálytársaira is.”
Henrik bosszúsan fújtatott. Mintha bárkire hatással volna az osztályból! Jól emlékezett, hogyan röhögött rajta
Kevély Simon, amikor Rézvirág tanárnő körbemutatta a lila füvet, a többiek pedig hogyan vihogtak és sutyorogtak.
– „ Mi történik, ha a többi gyerek is elhiszi, hogy az ég narancssárga, és a fáknak csápjaik vannak? Mi lesz akkor a jegyeikkel? Az iskolánk hírneve a tét! Mi arra tanítjuk a gyerekeket, ami VALÓDI. Számtan, cipőfűzőkötés, elnökválasztás – ezek mind valódi dolgok. Óriás felhőemberek, csápos fák, tűzokádó sárkányok – ezek nem.”
A hogy anyukája olvasott, valami furcsa dolog történt a sárkánnyal: egy egészen picikét megrezdült, mint
Roppandűlő városában szinte bármi lehetséges. Amikor Rajzi-Sipos Henrik egy hatalmas sárkányt rajzol az ajtajára, mégis valami egészen váratlan történik: a lény elmenekül. Henrik éppen ettől félt: a művészete kikerült a világ szeme elé, és most már bárki láthatja. Még nagyobb baj, hogy az iskolatársai, Oszkár és Jáde is veszélybe kerültek. Ha nem állítják meg a szörnyeteget, elpusztíthatja az egész várost! A fenyegetően tomboló krétasárkány legyőzéséhez Sir Henriknek, a Zsongó Általános Iskola lovagjának nem csak a saját műalkotását kell elkapnia – szabadjára kell engednie a képzeletét. És ehhez bátorság kell.
„Egy könyv, amit gyerekkoromban szívesen olvastam volna. Mert arról szól, amire mindig is vágytam: hogy a képzelet igenis képes felülírni a valóságot.”
– Raana Raas, a Csodaidők szerzője
„Lenyűgöző harc a beilleszkedés iránti vágy és a szár nyaló kreativitás erői között.” – Booklist
„Tökéletes választás azoknak az olvasóknak, akik az őrült kalandok mellett nevetésre is vágynak.”
