Ti azért így imádkozzatok!

Kovács Endre

Ti azért így imádkozzatok A keresés, a kérés és a szemlélődés útján

Harmat – Örökségünk – Sarutlan Karmelita Nővérek Budapest, 2015

© Harmat Kiadó, 2015 All rights reserved. Minden jog fenntartva. Felelős szerkesztő Németh Attila Borítótervező Lente István ISBN: 978-963-288-298-7 A bibliai idézeteket – ahol másként nem jelöltük – az 1975. évi új fordítású Biblia javított kiadásából vettük át (Budapest: Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1991)

Ajánlások Kovács Endre Ti azért így imádkozzatok! című művét ajánlom mindazoknak, akik az Istennel való kapcsolatukat el szeretnék mélyíteni. Közérthető nyelven fogalmazza meg a mindannyiunk szívében lévő beláthatatlan mélységeket és magasságokat. Egy befelé vezető, izgalmas utazásra hív meg bennünket a szerző a Miatyánk vezérfonalát követve – emlékeztetve arra az igazságra, hogy mindenkinek a szíve mélyén van egy ajtó, mely a mennyországba nyílik. A krisztusi élet nem csupán a törvények betartása, nem is egy módszer vagy puszta vallásgyakorlás, hanem folyamatos újjászületés a Lélekben. Mint ahogy a mi Urunk is az Atyával fenntartott folyamatos kapcsolatából élt a Lélekben, úgy mi is csak a Jézussal való élő kapcsolatból táplálkozva vagyunk képesek krisztusi életet élni. Ő a szőlőtő, mi a szőlővesszők. A lelki élet nem más, mint a Szentlélek élete bennünk. Az Istennel már a földi életben megélt személyes, közvetlen kapcsolatot hirdeti e mű, amit bátran hívhatunk misztikus kapcsolatnak. Ez nem egy-két ember kiváltságos tapasztalata, hiszen mindannyian meghívást kaptunk rá. Nagy érdeme a könyvnek, hogy nem bocsátkozik vallásközi vitákba. Az egyetemes örökségből bátran merítve, az elmúlt két évezred nagy lelki mestereit idézve hív mindannyiunkat erre a nagy és kalandos utazásra, mert a mennyország nem hely, hanem tapasztalat. Kiss Attila Gellért, spirituális Görögkatolikus Papnevelő Intézet Hajdúdorogi Egyházmegye, Nyíregyháza

„Isten megteremtette az embert a maga képére és hasonlatosságára” – olvassuk a Biblia első oldalán. S mivel Ő vágyakozó lény, az embert is ilyennek alkotta: amint Ő kezdettől fogva szomjazik a teremtményével való élő, bensőséges kapcsolatra, mi – tudva vagy öntudatlanul – ugyanígy sóvárgunk szeretete után. A Megtestesült Isten, Jézus Krisztus egyik legnagyobb öröme az lehetett a földön – és hiszem, hogy ma is az a mennyben –, amikor tanítványai megsejtették az Atyával való mély egységét, és kifejezték, hogy ők is erre vágynak: „Urunk! Taníts minket imádkozni!” Az emberiség történetében az Atya és a Fiú Lelke sokakat elvezetett már az Isten közösségébe. Ők írásaikkal, életpéldájukkal maguk után hívnak minket, hiszen örökségünk nem a múlt része, hanem az örök jelené. Bátran és alázatosan lépjünk a nyomukba, hogy megtanuljuk tőlük, amire a mi szívünk is vágyik. A hagyományt élni kell, hogy mint sajátunkká vált kincset adhassuk tovább. Ezt teszi e könyv szerzője is. Elődeinktől, lelki mestereitől elsajátította az imádságot, s most szeretettel nyújtja tovább, mint utat az Élet Forrásához. M. Petra nővér, kármelita szerzetes Sarutlan Kármelita Nővérek Mindenszentekről Nevezett Kolostora, Magyarszék

Egyre inkább az az érzésem, hogy valójában nem mi keressük magunknak az olvasnivalókat, hanem azok jönnek el hozzánk. Mégpedig éppen akkor, amikor nyitottá válunk üzenetükre. Kovács Endre könyve is így talált rám. Endi – sokan ezen a néven ismerjük őt – olyan ember, aki újra és újra rácsodálkozik Isten jelenlétére. Ebből az erőforrásból merítve munkálkodik másokért. Számomra ő „megajándékozott ajándékozó”: lelkisége, teológiai érzékenysége, emberközeli, nyitott lénye ezt sugározza. A Miatyánkról sok teológiai eszmefuttatást, szövegmagyarázatot elolvastam már. Azonban Endi könyvében a meglepetés erejével hatott, amikor az imádság mint életforma gyakorlati útmutatásaként tekinthettem rá legalapvetőbb imánkra. Jézus imaiskolájában most olyasmit tanulhattam, amely nem elsősorban információ volt, hanem összefűzött engem évszázadok imádkozóinak belső átéléseivel, transzformációtapasztalataival. Rácsodálkozhattam arra, hogy Jézus imádsága újra és újra átformálhat – ez a lényege és célja. Endi könyvéből azt értettem meg, hogy ez a jézusi ima messze több, mint a szó hagyományos értelmében vett imádság. Valójában együtt lélegzés, együtt rezdülés Istennel, az Élővel – élő imában, amelyben minden benne foglaltatik: a keresés, a kérés és Isten szemlélése. „Talán nincs emberibb cselekedet, mint az imádság” – írja Endi könyve elején. A vége felé pedig elérkezünk a felismerésig, hogy az imádság nem a mi művünk: a Lélek az, aki bennünk imádkozik, aki hív és bevezet a Szentháromság Isten belső életébe, szeretetkommunikációjába. És ez a legnagyszerűbb, ami velünk történhet. Varga Gyöngyi Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Tanszék

Köszönet azokért, akik az imádságot elém élték: Anyuért, ki magát áldozta értem, Bözsi mamáért, ki egyben volt Márta és Mária, Katiért, ki mindvégig imádkozott értem, és hordozott. Lilienért és Robinért, kik vártak, biztattak és hittek, Jim Houstonért, ki látogatóiban is angyalokat fogadott, és Eugene-ért, ki megmutatta, hogy a kevesebb több. Köztetek tanulom az imádságot.

Tartalomjegyzék Előszó 11 Meghívás: Mi Atyánk 19

I. Az imádság mint keresés: aki a mennyekben vagy 1. A hallgatás méltósága: szenteltessék meg a te neved 34 2. Vendéglátásban: jöjjön el a te országod 57 3. Lelki olvasásban: legyen meg a te akaratod 74 4. A belső szobában: amint a mennyben, úgy a földön is 94

II. Az imádság mint kérés: add meg nékünk 5. Szükségeink: mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma 116 6. Bűneink: bocsásd meg vétkeinket 138 7. Fogságunk: szabadíts meg a gonosztól 163 8. Amikor elfogynak a szavak 188

III. Az imádság mint szemlélés: mert tied... 9. A minden ismeretet meghaladó ismeret: mert tied az ország 212 10. Az érzéseken is túl: tied a hatalom 232 11. Tetteinken is túl: tied a dicsőség 262 12. Beteljesülés: mindörökké 288 Az ima belső egysége: Ámen (Zárszó) 300 Függelék: Meghívás egy baráti társaságba, a szentek közösségébe 310 Jegyzetek 312

Előszó

Ez a könyv az elmúlt másfél évtized keresésének és találkozóinak gyümölcse. Ez idő alatt több mint egy tucatnyi közösség résztvevői alakították és formálták azokat az útmutatásokat, amelyeket az imádságról tanítottam. Közöttük született meg az a vágy, hogy mindezt írott formában is elérhetővé tegyem. E könyvben egyúttal öt évtizedes életutam is benne foglaltatik, mint ahogy mindannyiunkra igaz, hogy jelenünk egy régebbi múlt folytatása. Ami ennél fontosabb, a következő oldalakon a zsidó-keresztény hagyományra építek, annak három évezredes lelki örökségére. Nemcsak itt-ott és esetlegesen, hanem gyakran és következetesen. Törekedtem arra, hogy másokra támaszkodjak. Ebben az írásban mások szerepe nagyobb, mint az enyém, lényegesen nagyobb. Magamat inkább szerkesztőnek látom, aki mások munkáját teszi elérhetővé: ugyan saját tolmácsolásomban, saját élettapasztalatom szűrőjén át, de a forrás, ahonnan merítek, messze túlmutat rajtam. Az imádsággal kapcsolatos hagyományban, ha csupán a Jézus Krisztusra épülő lelki örökségre szorítkozunk, akkor is olyan ter11

jedelmes írott örökséggel van dolgunk, hogy egy emberöltő sem lenne elegendő arra, hogy végigolvassuk. Válogatnunk kell tehát. A forrásokat, melyekre e könyv hivatkozik, három szempont alapján választottam, és személyes hozzáállásomban is ezekhez igazodom. 1. Egyezés a szentírási tanítással. Az imádság mestere Isten. Önkijelentése mindvégig az elsődleges kiinduló- és fő hivatkozási pont – ahogyan azt a Tórában, a prófétáknál, a bölcsességirodalomban, Jézus tanításában és az apostolok igehirdetésében látjuk. 2. Fontos, hogy az imádságról szóló útmutatás egybecsendüljön az emberi tapasztalattal. Csak olyan tanítás segíthet, amely lefordítható az emberi megélés „nyelvére”. A források kiválasztásánál ezért számomra lényeges volt, hogy az illető szavaihoz, ha csak részlegesen is, de személyesen tudjunk kapcsolódni. Nem mint mércéhez, hanem mint életből vett példához. A lelki növekedésben ugyanis nem az segít, hogy mit „kellene” vagy „lehetne” átélni, hanem az, ami az olvasót hozzásegíti, hogy észrevegye, megnevezze és felvállalja azt, amit ténylegesen átél. 3. Az egyetemes kereszténység kincstárából ahol tudtam, példákat, képeket és tanításokat hoztam. (A régiek megismertetése által kétségtelenül az is célom, hogy olvasásukhoz kicsivel nagyobb bátorságot és kedvet ébresszek az olvasóban. Ha a könyv végére kicsivel otthonosabban érzi magát a szentek közösségében, már megérte elolvasnia ezt a könyvet.) De többről van itt szó, mint illusztrációkról. Az imádság egy közösségbe kapcsolódás. Jézus a Szentháromság közösségébe hív, amikor tanítványait imádkozni tanítja. Ebben a közösségben tanulunk imádkozni. Ahogy a kisgyermek közösségben tanul meg be12

szélni és ismeri meg önmagát, úgy Isten gyermeke is az isteni közösségben tanulhatja meg a társas érintkezést, és itt találhatja meg valódi önmagát. Ezért a „bizonyságtevők fellege” és ma élő útitársaink a hitben sokat segíthetnek nekünk az imádságban. A régiek kipróbáltsága számunkra mintaértékű, bölcsességük a tájékozódás forrása lehet. A hit tanúi bátoríthatnak és inspirálhatnak minket. A Szentháromság közösségét közöttük és általuk jobban megélhetjük, mint nélkülük. A következőkben tehát sok szentírási utalással lehet majd találkozni sok esetben anélkül, hogy a pontos idézetet közölném, továbbá számos élettörténettel és a lelkiségtörténet különféle korszakaiból vett idézetekkel. Az imádságos élet sokszínű és mozgalmas, folyamatos úton levés. Ebben a könyvben az a szándékom, hogy az olvasót egy olyan barangolásra hívjam, amelyben a Miatyánk nyomán járjuk be az imádságos élet vidékét. A Miatyánk a kereszténység lelki örökségében egészen kiemelt helyet foglal el. Jézus az élet minden területét sorra veszi benne, és Isten uralma alá rendezi. A Miatyánk a tízparancsolathoz hasonlóan életünk egészét Isten jelenlétébe állítja: istenkeresésünket, szükségeinket, kéréseinket és mindazt, akik vagyunk. Életünkről átfogó leltárt készít. Nem véletlen, hogy Tertullianus, a korai egyházatya a Miatyánkot az egész evangélium foglalatának nevezi.1 Az imádkozó ember istenkapcsolata állandóan alakul, és úgy tűnik, sajátos ívet ír le. Ezt követi végig a Miatyánk. A következőkben arra törekszünk, hogy mi is ezt az ívet járjuk be, és a Miatyánk adta vezérfonal mentén határozzunk meg tájékozódási pontokat. Célunk nem egy szóról szóra történő magyarázat, hanem sokkal inkább az imádság ívének a követése. Mert személyes imádságunk története egyszerre egyedi és egyetemes: mindannyi13

unkat egyazon Istenhez kapcsol, úgyhogy a teljesen egyedi vonások mellett hordoz néhány Istenre jellemző és mindannyiunkra ható közös jellemzőt is. Álljon hát itt az az ima, amelyet minden keresztény magáénak vall (Mt 6,9–13 szerint): Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is; mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, NJL¨QQFO NJ JT NFHCPDT UVOL B[ FMMFO»OL W¨ULF[ĐLOFL és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom ¨T B EJDTĐT¨H mindörökké. Ámen.

A könyv felépítése A könyv felépítését a Miatyánk szerkezete határozza meg, amelynek belső tagoltságát a szöveg hármas felosztásával is kiemeltem. Jézus azáltal tanítja imádkozni tanítványait, hogy meghívja őket: az Atyához úgy forduljanak, mint saját mennyei Atyjukhoz. A bevezető e jézusi meghívás sajátosságait tekinti át.

14

A Miatyánk első szakasza azzal a vággyal kapcsolatos, hogy Isten uralma jusson érvényre bennünk és közöttünk. Ezt az első szakaszt Isten valóságának a keresése határozza meg. Az imádkozó itt Isten szentsége, uralma és akarata felé fordul, és azt szeretné, hogy ezek megvalósuljanak életében. Erről a fajta imádságról szól a könyv első része, melynek címe: Az imádság mint keresés. A Miatyánk fonalát követve az első fejezetben a hallgatás szerepét nézzük meg istenkeresésünkben, hogy mit jelent Isten felé fordulni, elismerve másságát, azaz szentségét. A második fejezetben ugyanennek a tiszteletteljes odafordulásnak egy másik megnyilvánulásával, a vendégszeretettel foglalkozunk, annak tudatában, hogy amikor egymást befogadjuk, akkor Isten országa eljön közénk. Embertársunkban Jézust fogadjuk be. A harmadik fejezetben az elmélkedés szerepét vesszük elő. Az elmélkedés imádságos olvasás, amelynek során az igazságot keressük, hogy Isten akarata szerint érvényesüljön bennünk és közöttünk. Az első részt záró negyedik fejezetben a magányos elmélkedés sajátosságait járjuk körül, amikor nem teremtmények vagy szövegek közvetítése által keressük Istent, hanem vágy ébred bennünk egy közvetlenebb istenismeretre. A Miatyánk második szakaszában szükségeink állnak figyelmünk központjában. Az imádságban a könyörgés és a kopogtatás lényegi helyet foglal el. Erről szól a könyv második része, melynek címe: Az imádság mint kérés. Kérő imádságaink három fő területet ölelnek fel: A Miatyánk fonalát tovább követve, az ötödik fejezetben mindennapi kenyerünkért, azaz mindennemű konkrét szükségeinkért imádkozunk. Majd a hatodik és a hetedik fejezetben bűneink bocsánatáért és a gonosz feletti győzelemért kérjük Istent. A második részt záró nyolcadik fejezetben azt az állapotot vesszük szemügyre, amelyben 15

az imádkozó megelégeli, hogy imája saját kérései körül forog, és azt kéri Istentől, hogy tanítsa meg önzetlenül Istenért imádkozni. A Miatyánk harmadik szakaszában Jézus a három „tiéd”-mondásban Isten már létező uralma, hatalma és dicsősége felé fordul. Nem azért, hogy valamit létrehozzon vagy mássá tegyen, hanem pusztán azért, hogy elismerje Istent és dicsérje őt azért, ami van. Ezzel a fajta Istenért történő Isten felé fordulással foglalkozik a könyv harmadik része, melynek címe: Az imádság mint szemlélés. Jézus „mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség” kijelentése a Miatyánk végén nem szó szoros értelemben, de az emberi élettér összes vetületét – az értelem, az érzelem és a cselekvés színterét – beemeli az istenkapcsolat bensőségességébe. Ennek mentén a kilencedik, tizedik és tizenegyedik fejezetben azt vizsgáljuk, hogy mi az értelem, az érzések és a tettek szerepe az imádságban, és hogyan állíthatjuk őket Jézus példáját követve mind Isten szolgálatába. A harmadik részt záró tizenkettedik fejezetben pedig azt nézzük meg, mit jelent, hogy Jézus bennünk imádkozik és mindörökké közbenjár értünk az Atya előtt. Végül a zárszóban a három imaforma – az imádság mint keresés, kérés és szemlélés – egymáshoz való viszonyát egy hármas fonat képében érzékeltetjük, itt foglalkozunk az ima belső egységével is. Befejezésként pedig néhány további olvasmányt ajánlok az imádságos élethez. Ahogy ez az összefoglalás is jelzi, ez a könyv a Miatyánk szellemiségét és ívét hivatott kibontani, nem pedig egy szoros értelemben vett szövegmagyarázatot ad. A keresztény hagyománynak az imádsággal kapcsolatos útmutatásait és hangsúlyait foglalja össze a Miatyánk fonala mentén, és nem a szövegkritikai módszert követi. Ezért ne lepődjön meg az olvasó azon, hogy a könyv néhol szorosabb értelemben követi a Miatyánk egy-egy sorát, néhol meg ettől jobban elrugaszkodva, inkább Jézus imádságának 16

egy-egy kifejezése apropóján állít valami lényegit az imádságról. A könyvben végig azt tartottam szem előtt, hogy az imádságos életnek és az istenkapcsolat alakulásának azokra a főbb mozzanataira és jellegzetességeire mutassak rá a Miatyánk vezérfonalát követve, amelyek Jézus tanításában hangsúlyosak.

„Használati utasítás” Mivel a könyv egy személyes utazásra hív minket, mint minden utazás során, annak értéke azokból a benyomásokból és hatásokból tevődik majd össze, amelyek az embert útközben érik. Ezek egészen különfélék lehetnek: az olvasó a könyvet időnként intenzív tanfolyamként, máskor nagy fellélegzésként élheti meg. Az olvasás során személyes érzések és emlékek is felidéződhetnek, amelyek felszínre engedése és feldolgozása a könyv hivatásának szerves része. A könyv akkor éri el célját, ha az olvasó nemcsak ismeretet szerez az imádságról, és támpontokat kap hozzá, hanem olvasása során Istennel való kapcsolata is mélyül. A személyes reakciók megértését és feldolgozását segíthetik csoportos beszélgetések, egy egyéni lelkigyakorlat vagy naplóírás is. De akár így, akár úgy, azt javaslom, hogy az olvasó egy fejezetnél többet egy nap ne olvasson. Mivel az imádságban való előbbre jutás, ami a könyv célja, csakis Isten és az olvasó személyes kapcsolódásában történhet meg, ezért az olvasás során adjon ennek teret és időt: álljon meg időnként, tegye le a könyvet, és forduljon Isten felé.

17

Meghívás: Mi Atyánk

Talán nincs emberibb cselekedet, mint az imádság. Minden nép, kor, vallás és kultúra gyermekei imádkoznak. Az imádkozás az ember alaptevékenysége. De mit jelent imádkozni? Ebben a bevezetőben a keresztény imádság néhány sajátosságát szeretném áttekinteni, hogy érzékeltessem, imádságunkban miért is van szükségünk Jézus útmutatására. Ha ránézünk Isten és az ember kapcsolatára, abban fontos az ember szerepe. Az ima nagyon is emberi cselekedet. Ugyanakkor kétoldalú. Az imádságban Isten Lelke és az ember lelke találkozik. Akárhogy is fogalmazzuk, az imádságban a végső valósághoz közeledünk, az emberfeletti dimenzióhoz. Különben miért is gyakorolnánk? Úgyhogy az ima isteni is. Meghalad minden végességet. Sajátos vonása az imádságnak ez az egyidejűség, hogy tudniillik az ima egyszerre Isten és az ember cselekedete, és ez nagy kihívás is. Jézus gyakran figyelmeztet, hogy imádságunkban ügyeljünk Istenre, vegyük komolyan, kivel van dolgunk. Ne a körülöttünk élő emberek elvárásai szerint imádkozzunk, ne nekik akarjunk tetszeni. Bármennyire is meghatároz minket az a 19

szubkultúra, amelyben élünk, az imádságban az Isten felé fordulás a legfontosabb. Ugyanakkor Jézus arra is int, hogy ügyeljünk magunkra, vállaljuk fel valódi önmagunkat. Mert ha mi nem vagyunk benne az imádságban, akkor az nem ér semmit. Tehát egyszerre hív arra, hogy figyeljünk Istenre és önmagunkra. Alighanem mindannyian tudjuk, hogy lehet úgy is imádkozni, mintha csak az ember szerepe számítana. Ha imádságunkat annak alapján határozzuk meg, hogy mi mit teszünk (vagy tehetünk), az ima bizonyos mértékű biztonságérzetet kölcsönöz. A lelki életben az emberközpontúság nem tűnik mindjárt ártalmasnak, sőt talán még énképünket is erősítheti. Úgy élhetjük meg, mintha istenkapcsolatunkat, legalább részben, mi magunk irányítanánk. Csakhogy visszacsap az ostor, ha úgy érezzük, mindenestül rajtunk múlnak a dolgok. Mert az emberi tényezőket lehet olyannyira előtérbe helyezni, hogy idővel az imádsághoz már nem is kell Isten, hisz nem marad tér számára. Teherként hull vissza ránk az emberközpontú ima, melynek sok változata létezik az önbizalommal teli határozott megnyilvánulástól a bűntudattal teli önmegvetésig. Aki úgy látja, hogy az imádság elsősorban saját cselekedete, annak könnyen elmegy tőle a kedve. Aki bizonyos kifejezésekhez vagy módszerekhez köti az imádságot, könnyen „elveszíti” beszélgetőpartnerét, Istent. Ha az „eredmény” valóban rajtunk múlik, előbb vagy utóbb feltesszük a kérdést, hogy akkor miért is imádkozzunk. Vajon Isten nem csak látszat számunkra? Mások szerint a „biztos” út Isten mindenhatóságának a kiemelése. Isten mindent megtehet bárkivel és bármikor, tőle függ minden. Mindent ő határoz meg. Az a legjobb, ha minden szavunk róla szól, őt tükrözi, ha csak vele vagyunk elfoglalva. Csakhogy az egyoldalúság ebben az esetben is az imádság ellen dolgozik. Ha imánk anynyira istenközpontú, hogy abból mi kimaradunk, akkor az nem is imádság. És különben is miért imádkozzanak azok, akik magukat 20

a sorsvégzet tárgyainak látják? Előbb-utóbb szembe kell néznünk ezzel a kérdéssel. Ahogy C. S. Lewis, az ismert angol irodalmár, úgy közülünk is sokan azzal a kérdéssel vívódunk, vajon a mi emberi szavunk számít-e valamit a valóság alakulásában.2 Legyenek bármilyen emelkedettek is Isten törődéséről szóló teológiai nézeteink, ha sakkfiguráknak érezzük magunkat, ha emberi méltóságunk elkopik, idővel könnyen felhagyunk az imádkozással. Jézus tanításában lényeges, hogy Isten és ember szerepét egyaránt becsüljük meg, egyik se szoruljon háttérbe. Aki imádkozik, figyeljen önmagára is, Istenre is. Mit jelent ez a gyakorlatban? Hogy néz ki az az imádkozó, aki komolyan veszi emberi szerepét úgy, hogy közben Isten szerepe sem halványul el? Az imádságnak ez a kihívása egész életünket végigkíséri.

A kép tovább bonyolódik Az imádságban nem az egyedüli a fent említett feszültség, az ember, illetve az Isten szerepe közt fennálló. Létezik más ellentétpár is. Nézzük a következőt. Az Isten felé fordulás velejárója a kizárólagosság. Aki imádkozik, nem akárkihez fordul, hanem Istenhez. Elismeri, hogy a mindenségnek létezik egy Ura, aki nem akármilyen, hanem mindenfeletti Úr, Féltőn Szerető. Aki imádkozik, az élő Istenhez viszonyítja magát. „Keressétek először Isten országát…”, mondja Jézus tanítványainak. A „kapu” tehát, melyen Isten felé haladunk, egy meghatározott kapu, melynek sajátos „mérete” és alakja van. Az imádság viszonyítási pontjai adottak: mi függünk Istentől, nem ő mitőlünk. Az imádságot ugyanakkor egy mindent magába ölelő nyitottság is jellemzi. Aki Isten felé fordul, egyúttal Isten egész uralmi 21

rendjéhez is viszonyul, melynek minden létező a része. Az imádkozó ember nem válogathatja meg, hogy mivel szembesül és mivel nem. Aki Istenhez közeledik, mindahhoz közelebb kerül, aminek fenntartója Isten: a csobogó patakhoz, a halkan suhanó bagolyhoz, a dús szőlőfürthöz és a lengedező búzaszálakhoz. De a sötétségek súlyához is. Aki imádkozik, önmagához és személyes múltjához is közelebb jut, sőt közelebb kerül embertársaihoz és azok életsorsához is. Az imádság által tehát egy végtelenül sokszínű világban találjuk magunkat, egy tágas térbe állíttatunk. A teremtett világnak nincs olyan zuga, amely az imádság körén kívül maradna. Jézus nem olyan, mint az ókori Prokrusztész, kinek fogadóját a távozó vendégek mind egyforma magasan hagyták el. Az ókori mitológia fogadósa ugyanis az éj leple alatt mindegyik szállóvendége testmagasságát a fogadó ágyának méretéhez szabta, némelyikükből levágott egy kicsit, másokat pedig hosszabbra nyújtott: reggelre így mindannyian egyforma magasak lettek. Jézus nem egyformára farag minket. Amikor az ő Atyjához imádkozunk, nem előre kiöntött formákba kényszerítjük magunkat, nem egyenruhát húzunk magunkra. Isten országa sokszínű és levegős. „Tágas téren járok, ha a te utasításodat keresem”, énekli a zsoltáros.3 Egyszerre érvényesül tehát a kizárólagosság és a tágasság. Az imádságnak ez a második sajátos ellentétpárja. Amikor Isten elé állunk, egyrészt azzal szembesülünk, hogy Isten féltőn szerető Isten, aki maga szabja meg a játékszabályokat, másrészt azzal, hogy teremtett világának sokfélesége csaknem végtelen. Figyelmünk legyen tehát kizárólagos, de az is fontos, hogy életünk és életterünk egyetlen része fölött se hunyjunk szemet. Isten országába keskeny ajtó vezet, ugyanakkor az általa teremtett valóság színes, és az ajtón túl elénk nyíló tér végtelen. 22

Végesség és végtelenség Az imádságban megragadható egy további ellentétpár is: testünk fizikai korlátok közé van szorítva, míg lelkünk határtalan. Az imádság helyhez és időhöz kötött, teste nélkül az ember csak álmodozni tud, imádkozni nem. Aki imádkozik, közérzetét, szükségleteit, érzéseit és testtartását mind komolyan veszi. Ugyanakkor túl is lép mindezeken, meghaladja a láthatót és az érezhetőt, hiszen mindenek Atyjához és Teremtőjéhez kíván közelíteni. Aki imádkozik, annak a lelke is „mozdul”. Az imádság nemcsak a test vagy az értelem mozdulata, hanem a léleké is. Imádságunkban tehát egyaránt figyelünk lényünk közvetlenül érezhető „rétegére”, az érzékelt végességre (hangokra, érzésekre, vágyakra, meggyőződésekre), valamint a mélyebb „rétegre”, a bennünk lakó végtelenre is.

Kérdések sokaságában Ezen ellentmondásokkal szembesülve joggal kérdezhetnénk, hogy akkor mit is tudhatunk biztosan az imádságról. Nem mindig egyszerűsíti dolgunkat azok tanácsa, akik tudni vélik, mi az imádság. Hiszen egyesek azt állítják, az ima lényege igazságkeresés, mások azt, hogy az imádság kérés, megint mások azt, hogy önátadás. És meg kell hagyni, mindben van igazság. Igazuk van ugyanis azoknak, akik szerint az ima keresés. Emberségünk méltóságának forrása, hogy a végső valóságot kutathatjuk. Az elmélkedés és a reflexió megannyi formája mind lehet istenkeresés, bármilyen szavakkal írjuk is körül. De azoknak is igazuk van, akik szerint az ima kérés. Ki vonhatná kétségbe a kérő ima szükségességét? Sokunkat ért már olyan meglepetés, hogy Isten megadta, amire szükségünk volt, talán 23

már akkor, amikor még kérni sem mertük. Megdöbbentő történeteket lehet hallani az ajándékozó és gyógyító Isten munkájáról. Ki vonhatná kétségbe, hogy a kérő ima egyszerre szükség és kiváltság? És hogyan fejezhetnénk ki Istenre szorultságunkat jobban, mint kéréseink által? Megint mások szerint az imádság lényege leginkább az önátadás. Akkor ismerhetjük meg Istent igazán, ha önmagunkat feladva kiszolgáltatjuk magunkat Istennek. Az elmélyült ima képviselői Isten megismerésének ezt az egyszerű útját javasolják: engedjük, hogy Isten érvényesüljön bennünk. Ezt a fajta imádságot hívják szemlélődésnek. Egész életünk efelé tart. Az örökkévalóságban, amikor Istent színről színre látjuk majd, már nem keresünk és nem kérünk, hanem szüntelenül szemléljük őt. Tehát mindhárom imaforma, az elmélkedés, a kérés és a szemlélődés is helyénvaló. Ha elég régóta járjuk az istenfélők útját, valószínűleg érezzük is mindhárom érvelés súlyát. De éppen az imádság formáinak e sokfélesége vet fel újabb kérdéseket. Ha az egyik út téves volna, a másik pedig helyes, könnyebb lenne a tájékozódás. Csakhogy ha mindegyiknek van valóságtartalma, akkor hogyan is imádkozzunk? Döntéseket kell hoznunk, hisz egyszerre több irányba nem léphetünk. Merre haladjunk? Isten tulajdonságairól elmélkedjünk? Vagy tárjuk őszintén Isten elé kéréseinket? Vagy ne törekedjünk semmire, csak figyeljük, hogyan hat ránk Isten?

A tanulás feltétele Attól tartok, elbizonytalanodik, aki szembesül ezekkel a dilemmákkal. Az imádság fenti „anatómiáját” látva, talán úgy érezhetjük magunkat, mint az az újdonsült orvostanhallgató, aki az első anatómia-előadások után azzal szédeleg ki a teremből, hogy 24

egyáltalán mit keres itt. Korábban vonzotta az orvostudomány, de most már azt sem tudja, lesz-e belőle orvos, hiszen az emberi szervezet oly összetett. Korántsem káros ez az elbizonytalanodás. Ahogy az emberi szervezet működésének dolgában, úgy az emberi lélek élete kapcsán sem árt egy kis megilletődöttség, hogy tisztelettel és kellő alázattal kezdjünk a tanuláshoz. Azt is mondhatnánk, hogy a megrendülés a tanulási folyamat szerves része. A lelki élet útja igenis titokzatos. Akkor is, ha néha talán nincs hozzá elég türelmünk, mert el szeretnénk jutni valahova. Mégis fontos ez a szembesülés, mert a kontárkodásnak magas az ára. Ha tehát az imádság összetettsége láttán úgy érezzük, kicsúsznak kezünkből a kapaszkodók, és „jól bevált” elveink alapján már nem tudunk navigálni, akkor új lehetőségek nyílnak meg előttünk. Ha az imáról alkotott szilárd nézeteink „repedeznek”, és olyan érzés vesz erőt rajtunk, hogy ez a valóság meghalad minket, akkor nem is járunk olyan rossz helyen. Sőt az imádság dolgában nincs jobb kiindulópont annak megsejtésénél, hogy nem tudunk imádkozni. Az imádságban való növekedésnek talán nincs is alapvetőbb feltétele, mint az a belső tudat vagy érzet, hogy nem tudjuk, hogyan kell imádkozni, hogy el vagyunk veszve, útmutatásra van szükségünk. Nem is csupán elvi tanácsokra és módszerekre, hanem azok személyes útmutatására, akik jártasak a lélek titkaiban, és már kiállták a próbát. Így csatlakozhatunk Jézus tanítványaihoz. Amikor a tanítványok az imádságról faggatják Jézust, nem olyanok, mint a diákok, akik csak azért járnak be az órákra, mert „kell a papír”. Kérésük lelkük mélyéről tör fel: „Taníts minket imádkozni!” Amíg egyszerűen azzal intézzük el a kérdést, hogy ez a fajta imamód „jó”, amaz pedig „nem jó”, könnyű dolgunk van. Hitéletünk első éveiben élhetünk így. A különféle imamódok közül 25

egyházi hagyományainknak és pillanatnyi szükségeinknek megfelelően válogatunk. Idővel azonban, ahogy megismerjük az ima több oldalát – vagy mert tanítják azokat nekünk, vagy éppen annak dacára, hogy nem tanítják, és magunk vesszük észre a hiányt –, és már nem elégszünk meg azzal, hogy példás emberek útmutatását kérdés nélkül elfogadjuk, előbb-utóbb felébred bennünk az érdeklődés. Vajon hogyan viszonyulnak egymáshoz az imádság különböző hangszínei? Hogyan találhatjuk meg köztük a kapcsolatot mi magunk? És imaéletünkben merre haladjunk tovább? Ha az imádkozásban részt vesz az ember és Isten; ha kicsinységünkben az egész teremtett, sőt teremtetlen világgal szembesülünk; ha az imádságban éppúgy számít a test, mint a lélek; ha az ima lehet keresés, lehet kérés és lehet egyszerűen önmagunk átengedése Istennek, akkor hogyan is imádkozzunk „jól”? Mire figyeljünk? Ilyen és hasonló, az istenkereső és imádkozó lélek mélyéről fakadó kérdések viszik a tanítványokat nemcsak az evangélium korában, hanem azóta is Jézushoz azzal a kéréssel, hogy „taníts minket imádkozni”. Mikor tehát Jézus válaszul azt tanítja nekik: „Amikor imádkoztok: ezt mondjátok...”, olyanokhoz szól, akik készek tanulni.

Mi Atyánk – nem az én Atyám Közel harminc éve annak, hogy először imádkoztam. Abban a keresztény közösségben, amelyhez akkoriban csatlakoztam, leggyakrabban úgy kezdték az imádságot, hogy „Mennyei Atyám…”. Én korábban ateista voltam, és egyáltalán nem imádkoztam, úgyhogy én is ezt a szófordulatot tettem magamévá. Az Újszövetségből láttam, hogy Jézus sokszor szólította Istent úgy, hogy „Atyám”. 26

Az azonban közel tíz éven át nem tűnt fel, hogy Jézus nem arra tanított minket, hogy Istent „Atyám”-nak hívjuk, hanem arra, hogy „Atyánk”-nak, többes számban. Erre valahogy senki sem hívta fel a figyelmemet. A társas élet modern szakértői gyakran arra buzdítanak, hogy boldogulásunk érdekében egyéni szempontjainknak adjunk hangot. Vállalatvezetőknek költséges tanfolyamokon tanítják, hogy a kezdeményező önközlés, az „asszertivitás” az igazán egészséges. A trénerek abban is segítenek, miként lépjünk előre saját szándékaink és szempontjaink megfogalmazásában és kifejezésében, és hogy a védekezés vagy éppen a támadás pozíciója helyett miként nézzünk kezdeményező módon magunkra és másokra. Amire Jézus ebben az imádságban hív, nagyon más. Azt a közösséget, amelybe az imádság által lépek, alapvetően mások határozzák meg, a szabályok már adottak, mint egy társas- vagy csapatjátékban, úgyhogy imádságom lényege az alkalmazkodás. A mi Atyánk többes száma éppen erre emlékeztet. Beszélgetőtársam, Isten nemcsak az enyém, hanem a miénk. Ő a mi Atyánk. Az Atya és a Fiú társalgásába mintegy „oldalról” kapcsolódom bele. Olyan társalgáshoz csatlakozom, amely már tart, ráadásul öröktől fogva. Abban a társalgásban, melybe Jézus hív, az én dolgom nem a téma felvetése, hanem sokkal inkább a felvetett fonal folytatása. A közösség meghatározó alanya nem én vagyok, hanem mások – maga Jézus és a Szentlélek, együtt a Szentháromság társaságában élők sokaságával, és ők úgy szólítják Istent, hogy „mi” Atyánk. Fő dolgom az ő játékszabályaik betartása. Imádságunk keretét tehát „kapjuk”. Jézus imatanítási módszere eltér az iskolákban és a tanfolyamokon használatos leckeadás módszereitől. Nála nem ismeretek 27

elsajátításáról, alapelvek alkalmazásáról van szó, és ő még csak nem is mintát ad, melyet le lehetne másolni. Úgy tanít, hogy behív egy társaságba.

Aki azt mondja, „mi Atyánk”, maga is gyermekké lesz Mivel az imádság kapcsolatba léptet, rögtön újra is definiál. Aki imádkozik, annak szíve Isten felé fordul. Aki imádkozik, kiteszi magát egy találkozásnak. Mármint az, aki valóban imádkozik. Mert lehet úgy is imádkozni, ahogy már utaltunk rá, hogy az ember akár összetett kézzel és belső megindultsággal istenes témákról beszél, de közben nincs is jelen. Mint a példázatbeli farizeus, aki azért „imádkozik”, hogy másokban kedvező benyomást keltsen: ő látszatimába fog, ajkai mozognak, beszél, de nem Istenhez. Jézus óva intett ettől a mintától. Jézus szemében az effajta „ima” kidobott idő. Aki valóban imádkozik, Isten felé fordul. Mint a példázatbeli vámszedő. S az ilyen ember Isten előtt nem marad ugyanaz, mint korábban volt. Mert ahogy minden találkozásban, úgy az imádságban is aki felé odafordulunk, akihez közelebb kerülünk, ahhoz hasonulunk, ha csak részlegesen is. Egy kicsit az ő szemszögéből kezdjük látni a világot. És saját magunkat is. Eleinte talán kissé kétkedőn, sokan inkább tiszteletből vagy hitből mondjuk ki a mi Atyánk megszólítást. Mert Jézus ezt tanította. És közben reméljük, hogy egyszer igaz vagy egyre igazabb lesz, de szívünk mélyén nemigen érezzük magunkat Isten gyermekének. Az Istennel megélt közelség azonban nem múlik el bennünk nyomtalanul. Idővel már nemcsak hitelveinkben valljuk magunkat Isten gyermekeinek, hanem olyan bensőséges viszonyba kerülünk Istennel, mint Jézus. Isten Fiának testvérei leszünk.

28

Ténylegesen. Ahogy Péter apostol mondja, „isteni természet részesévé” válunk. Pál apostol ebben a szellemben írja a korai hívőknek, hogy Isten az ő Lelkét öntötte lelkünkbe, hogy a „fiúság Lelke” által saját lelkünkből kiálthassuk, „Abbá, Atya!” Azaz „Édesapám”! Jézus tanítása, valamint az apostolok és a korai egyház tanúságtétele szerint Jézus társaságában valóban eljön az óra, amikor Isten gyermekeinek látjuk és érezzük magunkat. Ahogyan Isten lát minket. Így tehát, mikor Istent „Atyánknak” szólítjuk, nemcsak egy jövőbeli kapcsolatról beszélünk, hanem egy már alakulófélben lévő önazonosságot is ápolunk, melyben istengyermekekként Isten a „mi Atyánk”. Ez a bensőséges közelség és az ott végbemenő változás annyira lényegi, hogy az Újszövetséget követő korai századokban a keresztények az Istennel való kapcsolatot az „egyesülés” kifejezéssel írták le. Tudták, hogy az ember mindig teremtmény marad, Isten pedig a Teremtő, mégis vallották azt is, hogy amiként Jézusban egy volt az Isten és az ember, úgy megváltottaiban is egy lesz. Alexandriai Cirill egyenesen úgy érvel, hogy amikor Jézus arra hív minket, hogy Istent „Atyánknak” szólítsuk, azt jelzi, hogy ugyanabba a kapcsolatba kerülünk Istennel, mint amelyben Jézus van az Atyával. Ez a változás valóságos átlényegülés. Lényünk legmélyét érintő átalakulás. A korai keresztények az első századoktól fogva minden mentegetőzés nélkül hitték és hirdették ezt: Jézus azért lett emberré, hogy mi istenné lehessünk. Azért öltötte magára emberségünket, hogy mi magunkra ölthessük az ő istenségét.4 Az első három évszázad keresztényei még a Szentháromsággal kapcsolatos későbbi viták előtt éltek, és egészen egyszerűen vallották, hogy aki Istenben hisz, istenivé lesz. Nemcsak átvitt értelemben, 29

hanem ahogy János apostol mondja: „Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk.”5 Mikor Jézus imádságához csatlakozunk, akkor ebbe az önmeghatározásba állíttatunk. A keresztény hagyomány nem állít kevesebbet, mint hogy Isten arra hív minket, hogy Jézus testvérei legyünk. Minden ember imádságának mind kiindulópontja, mind végcélja tehát nem önmaga, hanem Jézus. Az imádkozni tanító Jézus arra hív, hogy váljunk eggyé vele, és úgy imádkozzuk imáját, mint sajátunkat. T. S. Eliot szavai az imádság tanulásának erre az ívére is igazak: Amit kezdetnek mondunk, az sokszor a vég, És véget vetni annyi, mint kezdetet kijelölni. A vég az, ahonnan elindulunk.6

30

Első rész

Az imádság mint keresés: aki a mennyekben vagy

Jézus imádsága azzal kezdődik, hogy megtanulunk a másik felé fordulni. Az imádság társas kapcsolat, ezért a „másik” az ima szerves részét képezi. Elengedhetetlen, hogy észrevegyük azt, akihez imádkozunk, és szemügyre vegyük, illetve megbecsüljük méltóságát. Nincs kölcsönösség a másik fél nélkül. A megismerés alapja az elismerés. Az imádság iskolájában kezdetben minden tanulmány arra irányul, hogy megtanuljuk elismerni és befogadni a másikat – Istent. A könyv első része ezzel foglalkozik. Miután Jézus behívja tanítványait Atyjával való kapcsolatába, és arra kéri őket, hogy imádságát magukénak vallva ők is csatlakozzanak imájához, rögtön hozzáteszi, milyen az a valaki, akihez ő imádkozik. Az Atya mennyei Atya. Olyan valaki, akinek otthona egy másik dimenzió. Nem keverhetjük össze földi apáinkkal, sem a teremtett világ bármely más lakójával. Az, aki a mennyekben van, más, mint akik a földön vannak. A különböző egyházi hagyományok és a világvallások képviselői mind törekednek arra, hogy Istennek ezt a sajátos „dimenziójú” lényét elismerjék. A protestáns világban ezt a minket meghaladó világot gyakran azzal igyekeznek megtisztelni, hogy körülírják annak tőlünk különböző voltát. A kálvini és különösen a barthi teológiai hagyományok nyomatékosan kifejezik, hogy Istent és az embert akkora távolság választja el egymástól, hogy az a mi oldalunkról nézve áthidalhatatlan. E szakadék iszonyatos mélységének leírása azonban még nem imádság. Az imádsághoz Isten másságának személyes megbecsülésére van szükségünk. A könyv első részének az a hivatása, hogy az olvasót e magatartásban vezesse előrébb.

33

1. A hallgatás méltósága: szenteltessék meg a te neved

Az imádság során egy társalgásba csöppenünk: az Atya, Jézus és a Szentlélek beszélgetnek. Mindazokkal együtt, akiknek ez a kiváltság megadatott, akiket Isten oda „beszeretett”. Mi ebbe a beszélgetésbe „oldalról” csatlakozunk. Isten irgalma által olyasvalaminek válunk részeseivé, ami már történik. A beszélgetés fonalát mások adják, az isteni közösség tagjai. A mi szerepünk a „kistestvér” szerepe. Dolgunk a ráhangolódás a korábban érkezőkre. Az ő párbeszédükbe tagozódunk bele, az isteni személyek egymáshoz viszonyulásához igazodunk. Akár egy napja imádkozunk, akár nyolcvan éve – vagy ahogy az angyalok: egy örökkévalóság óta –, a mi szerepünk csak másodlagos. Az imádság alfája az, hogy Jézus imádkozik. Ember és Isten kapcsolata egyenlőtlen: a kisebb igazodik a nagyobbhoz. Isten mérhetetlenül nagyobb nálunk, minket mindenben meghalad. Kívülről nézve úgy tűnhet, hogy ez a felállás jelentéktelenné teheti szerepünket. Mintha Isten elsőbbségéből az ember jelentéktelensége következne. Az évszázadok során számos filozófiai spekuláció született ezen logika alapján.

34

Ez az elvont megközelítés azonban nem vesz figyelembe egy szempontot. Amikor az ember Istennel találkozik, Isten megalázza magát. Hozzánk szabja magát. Jézusban egészen ember lett, és azóta is alkalmazkodik hozzánk. Minden alkalommal, amikor saját képzeteink, fogalmaink, érzékeink és nagyságrendünk szerint közeledünk hozzá – és legyünk reálisak, mi mást is tehetnénk –, ha esélyt ad a kapcsolatra, azáltal teszi, hogy újra kiüresíti magát. A mi nyelvünkön közli velünk, hogy véges életünk beteljesedése az ő végtelen dimenziója. Az a tény, hogy Isten létéről egyáltalán tudomást szerzünk, már megalázkodásának a jele. Az Isten és az ember közti kölcsönösséget Isten felénk mozduló szeretete kezdeményezi és teszi lehetővé. A kapcsolat maga nagy titok. Forrása nem az emberi képesség vagy értelem, hanem az isteni szeretet.

Különbözőség Kapcsolatot csak akkor ápolhatunk valakivel, ha elismerjük, hogy a másik személy más, mint mi, és ha ennek megfelelően viszonyulunk hozzá. Ezt könnyű megérteni, de annál nehezebb élni. Megvalósítása tanulást és tudatos hozzáállást igényel. E feltétel szerepét akkor érzékeljük leginkább, amikor nem teljesül, különösen a mi irányunkban. Ha valaki úgy közeledik felénk, mintha nem is különböznénk tőle. Ha bennünk csupán saját vágyai megvalósulását látja, ha minket pusztán potenciális vásárlóként kezel, vagy ha bennünk mindössze saját érvelése igazolását, esetleg valaki másénak a cáfolatát véli felfedezni. Ha nem tartják tiszteletben, hogy kik vagyunk, megalázva érezzük magunkat. Úgy érezzük, használnak minket. Mert többek vagyunk mi, mint másvalaki meghosszabbítása. Úgy érezzük, átnéznek rajtunk, ha valaki úgy tekint ránk, mint 35

egy vetĂ­tĹ‘vĂĄszonra, amelyen akĂĄr sajĂĄt magĂĄt vagy bĂĄrki mĂĄst lĂĄt. MĂŠg akkor is, ha az illetĹ‘ ĂŠppen rĂĄnk nĂŠz ĂŠs minket emleget. Lehet, hogy komolyan azt hiszi, velĂźnk beszĂŠl. De hiĂĄba, ha mĂŠg az esĂŠlyĂŠt sem adja meg annak, hogy talĂĄlkozzon velĂźnk. Gyakran beleesĂźnk ebbe a hibĂĄba, hogy a mĂĄsikban sajĂĄt magunk kĂŠpzetĂŠvel beszĂŠlgetĂźnk, ĂŠs ezĂŠrt csak Ăśnmagunkkal talĂĄlkozunk. A kĂŠtoldalĂş kapcsolathoz ennĂŠl sokkal tĂśbb kell. Akit a mĂĄsik hozzĂĄnk hoz, kĂźlĂśnbĂśzik tĹ‘lĂźnk. Csak akkor talĂĄlkozhatunk vele, ha „megengedjĂźkâ€? neki, hogy „mĂĄsâ€? legyen, mĂĄs, mint aminek mi esetleg elkĂŠpzeltĂźk, azaz ha szembesĂźlĂźnk valĂłdi mĂĄssĂĄgĂĄval, ĂŠs teret adunk sajĂĄtos, tĹ‘lĂźnk kĂźlĂśnbĂśzĹ‘ arculatĂĄnak. Ehhez alapvetĹ‘ nyitottsĂĄg szĂźksĂŠgeltetik. TĂĄrsalgĂĄsaink akkor lehetnek nyitott talĂĄlkozĂĄsok, melyekben egymĂĄst megĂŠrinthetjĂźk ĂŠs ĂŠrtelmes mĂłdon meggazdagĂ­thatjuk, ha eleget teszĂźnk annak a feltĂŠtelnek, hogy mindenfajta FMÄ?ÂŹU¨MFU O¨MLÂťM UBM MLP[[VOL B N TJLLBM $TBL BLLPS GPHBEIBUPE CF B N TJLBU BT[FSJOU BLJ Ä? IB ÂťSFT FE¨OZ WBHZ Ha nyitott vagy ĂŠs nem ragaszkodsz sajĂĄt vĂŠlemĂŠnyedhez, akkor mindig ĂŠs mindent ĂşjkĂŠnt fogadhatsz. MĂĄsokkal Ăşgy kell UBM MLP[OPE NJOU FHZ [FOFJ EBSBCCBM 'JHZFMNFEEFM FHZT[FSÄ°en kĂśveted a dallamot, anĂŠlkĂźl hogy azt kĂ­vĂĄnnĂĄd, a hangok ilyenek vagy olyanok legyenek. Azok lehetnek, amik, felveszed Ä?LFU LÂľWFUFM¨TFL WBHZ FMW S TPL O¨MLÂťM 7

Minden emberi kÜzÜssÊg kulcsa tårsunk måssågånak az elismerÊse. Akinek måssåga teljessÊggel felmÊrhetetlen, az Isten. Amikor Istent „szent�-nek tekintjßk, a kÜztßnk lÊtező vÊgtelen kßlÜnbÜzősÊget ismerjßk el. A bibliai szentsÊgfogalom pontosan ebben åll. A szentsÊg måssåg, a måssåg netovåbbja. A måsik 36

megszentelése e szentség érvényesülni hagyása. Csak a Szentlélek tehet minket képessé arra, hogy egyáltalán megsejtsük e másság határtalanságát. Az istenfélelem olyan közeledés, amelyet e másság tudatában teszünk, amikor nemcsak mondjuk, hanem tudjuk és érezzük is, hogy Isten „más”. Ezt tárgyilagosan megérteni nem lehet. Csak beleremegve.

Hasonlóság Isten és az ember között nemcsak végtelen másság áll fenn, hanem sajátos hasonlóság is. Ez a hasonlóság nem csak emberi vágyálom, nem az embernek az univerzumba vetített vágyakozása. Léteznek olyan eszmei áramlatok, melyek az Isten és az ember közti hasonlóságot elfeledik vagy kifejezetten tagadják. A Biblia azonban határozottan beszél arról, hogy Isten és az ember között létezik egy különös affinitás: Isten saját „képére” teremtett minket, saját „hasonlatosságára”. A Biblia azt is tanítja, hogy ez a képmás sérült, csaknem a felismerhetetlenségig torzult, ahogy az ember Isten nélkül kezdett élni. De sosem veszett el teljesen.8 A Szentírás egy alkalommal éppen az Istentől távol élő emberekre hivatkozik úgy, mint akik Isten képét hordozzák mint valami lenyomatot lényük legmélyén. A Teremtés könyvében amikor Isten Noé nemzedékével szövetséget köt – tehát jóval a bűnbeesést követően –, Isten elrendeli az emberi élet védelmét pontosan azért, „mert Isten a maga képmására alkotta az embert”.9 Isten képmása az emberben a bűnesetet követően is megmarad tehát. Figyelemre méltó módon ez az egyetemesen jelen levő isteni vonás morális értelemben mindenkit arra kötelez, hogy egymást válogatás nélkül becsüljük meg. Az Újszövetségben hasonló értelemben szól Jakab apostol, amikor a szitkozódó beszéd hatásai kapcsán kiemeli, hogy az 37