A ló és kis gazdája (Narnia 3. kötet)

C. S. Lewis A ló és kis gazdája

NARNIA KRÓNIKÁI Olvasási sorrendben:

A varázsló unokaöccse Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény A ló és kis gazdája Caspian herceg A Hajnalvándor útja Az ezüsttrón A végső ütközet

C. S. Lewis

A l贸 茅s kis gazd谩ja

u

Harmat Kiad贸 Budapest, 2015

A mű eredeti címe: The Horse and His Boy Copyright © C. S. Lewis Pte Ltd., 1954 Borítóillusztráció Cliff Nielsen Copyright © C. S. Lewis Pte Ltd., 2002 A The Chronicles of Narnia®, és minden könyvcím, szereplő és helyszín, amely először a The Chronicles of Narnia című műben szerepelt, a C. S. Lewis Pte Ltd. védjegye.

Engedély nélküli használatuk szigorúan tilos.

Narnia®

Kiadja a Harmat Kiadó a C. S. Lewis Company Ltd. engedélyével.

A szöveget K. Nagy Erzsébet fordításának felhasználásával átdolgozta Háy János.

Szerkesztette Liszkay Szilvia és Győri Anna.

Első kiadás 2013, utánnyomás 2014, 2015 ISBN 978-963-288-142-3

www.narnia.com Ennek a kiadványnak semmilyen része, sem részben, sem egészben nem másolható, nem tárolható visszakereshető rendszerben, nem tehető át semmilyen formátumba, sem elektronikus, sem mechanikai, sem fénymásolt, sem más fotóeljárással rögzített formába a kiadó írásos engedélye nélkül.

u

David ĂŠs Douglas Greshamnek u

u

1. fejezet

u

Shasta szökése

M

éltán nevezhetjük Narnia aranykorának azokat az időket, amikor Peter király uralkodott a birodalomban öccsével és két lánytestvérével együtt. Békesség és nyugalom volt az országban, s a gonosz még az orra hegyét se merte volna átdugni a határon.

Peter királyságának éveiben messze délen, Calormen országában egy apró, tengerparti öbölben éldegélt egy szegény halász, Arsheesh. Vele lakott fogadott fia, Shasta is. Arsheesh mindennap hajnalban kelt, épp csak kikecmergett az ágyból, máris csónakba szállt, hogy halászni menjen. Délutánonként visszatért a tengerről, befogta kicsi szamarát a szekér elé, felpakolta a halat, és beötyögött a két mérföldre lévő faluba, hogy elad7

v

A ló és kis gazdája

v

ja a tenger aznapi ajándékát. Ha jó áron sikerült megválni a portékától, akkor bizony jókedvűen tért haza, kedvesen vállon veregette a gyereket, néha még ajándékot is hozott. Ám ha nem járt sikerrel – ami bizony nem volt ritka –, nem győzte szidni Shastát, s ha úgy adódott, még el is náspángolta. Pedig ez a gyerek nem ezt érdemelte volna: örökösen a dolga után futott, javította, tisztította a hálókat, vacsorát főzött, fényesre suvickolta mindennap a kunyhót.

Shasta ki sem látott a munkából. Nem nagyon érdekelte, mi van az ő kis portájuk határán túl.

Egyszer-kétszer megfordult a délre eső szomszédos faluban, a nevelőapját kísérte el, de semmi érdekeset nem talált ott. Az emberek épp olyanok voltak, mint az apja: földig érő, viharvert kabátokban, durván faragott kalucsnikban jártak, fejükön turbánt viseltek, arcukon pedig szőrös bozont éktelenkedett. Szavaik is olyanok voltak, mint a ruházatuk: unalmasak és elnyűttek.

Annál inkább izgatta Shastát a tőlük északra eső fertály, mert arra még senki sem járt. Hiába kérlelte nevelőapját, hadd fedezze fel azt a tájékot, a halász csak annyit mondott: „Azt már nem!” S ha hálófoltozás közben óvatlanul megkérdezte, hogy mi van a hegy mögött, a halász – főleg, ha épp rosszkedvében volt – jól fülön csap8

v

Shasta szökése

v

ta Shastát, és rámordult, hogy törődjön a maga dolgával. Néha azonban, békésebb hangulatában kedvesen próbálta másra terelni a szót: – Fiam, az északi tájakon törni a fejed hiábavalóság! A költő is ezt írja: „Szorgalom gyarapítja a javakat. De akik a rajtuk kívül álló dolgokat fürkészik, azok hiábavalóságot cselekszenek, s büntetésük szegénység és nyomorúság lesz.”

Shasta úgy vélte, hogy messze északon, a hegy mögött egy csodálatos világ rejtőzik, és ezt a nevelőapja el akarja titkolni előle. Valójában azonban a halász azért beszélt így, mert fogalma sem volt arról, hogy mi lehet arrafelé. Különben sem érdekelte. A jó fogás, a jó piac, csak az izgatta.

Egy napon különös idegen bukkant fel. Dél felől érkezett deres, lobogó sörényű pej paripán, a lószerszám csak úgy villogott a napon, a kengyel és a kantár ezüsttel volt kiverve. Páncélinget viselt az érkező, fején furcsa, csúcsban végződő turbán magasodott, oldalán görbe handzsár lógott, hátára rézgombokkal díszített kerek pajzs volt vetve, jobbjában pedig lándzsa meredezett az ég felé.

Bőre barna volt, de ez nem lepte meg Shastát, mert Calormen lakói mind barna bőrűek voltak.

Az illatos olajtól csillogó vöröskés göndör szakáll viszont roppant szokatlannak tűnt. A fiúnak fogalma sem volt arról, hogy ki lehet az idegen, de 9

v

A ló és kis gazdája

v

Arsheesh a meztelen karját díszítő arany karkötőről rögtön tudta, hogy ez egy igazi tarkaan. Azon nyomban térdre esett, szakállával a földet sepregette, és intett a fiúnak, hogy térdeljen le ő is.

Az idegen szállást kért éjszakára, amit a halász természetesen nem mert megtagadni. Vacsorára a legjobb falatokat tálalta fel a vendégnek, Shastának meg egy karéj kenyeret nyomott a markába, s jelezte, hogy máris kotródhat kifelé az istállóba, hogy ott a halász megfáradt szamarával töltse az éjszakát. Túl korai lett volna még lefeküdni, úgyhogy Shasta csak pár lépésre távolodott el a kunyhótól, aztán megfordult, csendben visszaosont, és fülét az ajtó egyik repedésére tapasztotta. Kíváncsi volt, miről folyhat a szó. Tisztán hallotta a hangokat: – No, akkor kedves gazduram – kezdte a lovag –, megalkudnék erre a fiúra.

– Ó, felséges lovag – válaszolt a halász hízelkedő hangon –, milyen árat is szabhatnék én, a te szolgád, egy szegény halászember? Hogyan is mondhatna összeget egy apa, amikor azt kívánják tőle, hogy rabszolgasorsra juttassa egyetlen fiát, aki vér a véréből, hús a húsából? Hát nem azt mondja a költő: „A te véred kötése a legerősebb, a te sarjad mindennél drágább neked.

Az ékköveknek és az aranynak is van ára, de a 10

v

Shasta szökése

v

te gyermeked többet ér a perzsa király minden kincsénél!”

– Ez mind igaz – felelte ridegen a lovag. – De én ismerek egy másik költőt, aki pedig ezt írja: „Annak, aki az igazságot kicsavarja, lecsupaszítják a hátát és korbáccsal csíkozzák meg a bőrét.”

Ne szennyezd hát a szádat hazugsággal! Ez a fiú szemlátomást nem a te véred. Te barna vagy, mint a szerecsenek, az ő bőre pedig fehér és a haja szőke, mint a szép barbároké, akik a meszszi északon élnek.

– Jól mondod – bólogatott a halász. – „A legélesebb penge csapását is fölfogja a pajzs, de a bölcsesség áthatol minden páncélon.” Tudd meg, hatalmas vendégem, hogy siralmas szegénységem miatt nem nősülhettem meg, így aztán gyermekem sem születhetett. De hogy a történet elejére kanyarodjak: ez abban az évben történt, amelyben a tisroc (örökké éljen!) megkezdte magasztos és áldásos uralkodását. Egyik éjjel telihold volt, és az istenek úgy akarták, hogy ne jöjjön álom a szememre. Felkeltem hát, kiléptem a kunyhóból, és leballagtam a tengerhez, hogy felfrissüljek a víz látványától, és beszívjam a hűvös éjszakai levegőt. Ahogy ott állok, mintha csónak surranását hallanám, aztán valami erőtlen sírást a víz felől. Hamarosan a hullámok egy kis csónakot sodortak a partra. Egy férfi hevert 11

v

A ló és kis gazdája

v

benne, éhségtől és szomjúságtól félholtan. Mellette megürült vizestömlő és egy gyerek, aki még élt. „Biztosan hajótöröttek – gondoltam –, akik napok óta hányódnak a vízen.” Az istenek megvilágították elmémet, s láttam magam előtt a történteket: apa és fia menekül a csónakon. A férfi megvon magától ételt és italt, hogy életben tartsa gyermekét. Így menekülhetett meg az apróság, s így holt meg végül az apa. Eszembe ötlött a régi mondás, hogy az istenek gazdagon megjutalmazzák azokat, akik segítenek az elhagyottakon. Megindított a szánalom, mert a te szolgádnak gyöngéd szíve van...

– Hagyd az öndicséret balga szavait! – szakította félbe az idegen. – Elég, ha tudom, hogy magadhoz vetted a fiút. Úgy hiszem, már tízszeresen megszolgálta a kenyeret, amit kapott tőled.

Most pedig azonnal mondd meg, mennyit kérsz érte, mert elegem van a locsogásodból!

– Magad mondtad bölcsen az imént – folytatta nyájasan Arsheesh –, hogy a fiú munkája kincset ér. Ezt is figyelembe kell vennem, mielőtt megszabom az árát. Ha eladom, másikat kell szereznem vagy bérest fogadnom helyette.

– Adok érte tizenöt aranyat – vágta rá az idegen.

– Tizenöt aranyat! – kiáltott fel a halász, hangjába sikoly és jajongás keveredett. – Tizenötöt!?

12

v

Shasta szökése

v

Vénségem támaszáért, szemem fényéért!? Ne gúnyold ki ősz szakállamat, ha tarkaan vagy is!

Hetven az ára!

Mikor Shasta az alkudozás szavait meghallotta, óvatosan felegyenesedett, és lábujjhegyen elosont az ajtótól. Ami fontos volt, azt tudta már.

Jól ismerte nevelőapja kupeckedését. Biztos volt benne, hogy a halász túlad rajta, s abban is, hogy a tizenöt aranynál jóval nagyobb árat sikerül elérnie, bár hetvennél természetesen kicsit kevesebbet. Nem akarta végigstrázsálni azokat a hosszú órákat, míg az egyezség kialakul.

Ne higgyétek, hogy Shasta ugyanazt érezte vagy gondolta, mint amit mi éreznénk hasonló helyzetben! Az ő élete alig volt jobb a rabszolgákénál, úgyhogy bizton számíthatott arra: a nemes pejen érkező nagyúr kegyesebb lesz hozzá, mint Arsheesh. Megmenekülésének története pedig izgalommal és a megkönnyebbülés érzésével töltötte el. Gyakran lelkiismeret-furdalása volt, mert bármennyire igyekezett is, nem tudta megszeretni a halászt, pedig tudta, a fiúnak szeretnie kell az apját. De most kiderült, hogy Arsheesh nem a rokona. Nagy kő esett le a szívéről. „Szóval bárki lehetek! – gondolta. – Az is lehet, hogy maga a tarkaan, sőt a tisroc (örökké éljen!) az apám, esetleg egy isten!”

13

v

A ló és kis gazdája

v

Az udvaron téblábolt, a gondolatai összevissza kavarogtak. A levegő átszürkült, egykét csillag is előbújt már, bár nyugaton még az ég peremébe kapaszkodott a lebukó nap.

Nem messze tőle a vendég lova tépdeste a füvet. Shasta odabaktatott hozzá, megveregette a nyakát, de a ló rá se hederített, harapdálta tovább a füvet. „Vajon milyen ember lehet ez az idegen?” – morfondírozott magában Shasta.

– Hátha nagylelkű, nemes úr... – mondta ki hangosan. – Vannak olyanok, akik annyira rendesek, hogy a szolgáiknak szinte semmi dolguk nincsen. Szép ruhákat hordanak, és mindennap húst kapnak enni. Esetleg elkísérhetem őt a háborúba, aztán ott megmenthetem az életét. Ő hálából felszabadít, később pedig fiává fogad és palotát ajándékoz nekem. De mi van akkor, ha kegyetlen, durva ember? Bilincsbe verve hajt ki robotolni a földekre. Bárcsak tudnám, mi az igazság! De hogyan? A ló biztos elmondaná, ha tudna beszélni.

Ekkor a legelésző paripa megemelte a fejét, és orrát odanyomta a fiú kezéhez.

– Bárcsak tudnál beszélni, pajtikám! – sóhajtott fel Shasta. És akkor furcsa dolog történt... Shastának még 14

v

Shasta szökése

v

a lélegzete is elakadt, azt hitte, álmodik, vagy legalábbis képzelődik, mert a ló tisztán, érthetően, mélyen zengő bariton hangon megszólalt: – Hiszen tudok.

– Hogy te... Hogy tudsz... Hogy beszél... – dadogta Shasta a ló kerek szemébe bámulva. – Hol tanultál meg?

– Pszt! Ne olyan hangosan! Ahonnan én jöttem, ott csaknem minden állat tud beszélni.

– Hol van a te hazád? – kérdezte Shasta.

– Narnia boldog országában, ahol égbe futó hegyek és virágzó völgyek váltogatják egymást, ahol selymes vizű folyók szelik át a földeket, ahol a mohos barlangok szorgalmas törpék kalapácsütéseitől bonganak. És a levegő! Az az édes illat! Egy óra többet ér ott, mint egy évszázad itt, Calormen országában.

– Hogy kerültél ide? – faggatta tovább Shasta.

– Elraboltak vagy elfogtak, végül is mindegy.

Még csikókoromban történt. Anyám mindig óva intett attól, hogy elkószáljak a déli lejtőkön Archenland felé, de sajnos nem fogadtam meg az intő szót, és az Oroszlán sörényére mondom, megfizettem az engedetlenségemért! Azóta lettem az emberek rabszolgája. Azóta kell titokban tartanom, hogy ki vagyok valójában, azóta kell 15

v

A ló és kis gazdája

v

éppoly butának és némának mutatnom magamat, mint az ő lovaik.

– Miért nem mondtad el nekik, ki vagy?

– Nem őrültem meg! Ha egyszer rájönnének, hogy tudok beszélni, vásárokon meg a cirkuszban mutogatnának. És úgy őriznének, mint a világ legnagyobb gyémántját. Ha rájönnének, ki vagyok, soha nem tudnék megszökni.

– És miért akarnál... – kezdte a fiú, de a ló közbevágott.

– Figyelj ide! Ne vesztegessük az időt ostoba fecsegésre. Arra vagy kíváncsi, milyen ember a gazdám, Anradin tarkaan. Egy szóval megmondom: rossz. Hozzám persze nem annyira, mert egy jó ló manapság kisebb vagyonba kerül, nem kockáztatná, hogy valami bajom essen. De te jobban járnál, ha a halál csontos keze ragadna el ma éjszaka, mintsem hogy holnap az ő rabszolgája légy.

– Akkor inkább világgá megyek, most azonnal! – kiáltott fel Shasta rémült arccal.

– Igen, azt hiszem, ez lenne a legokosabb. De miért ne mennénk együtt?

– Te is el akarsz szökni?

– De mennyire, hogy el. Persze csak akkor, ha velem tartasz. Nincs más lehetőségem. Ha lovas nélkül vágok neki az útnak, mindenki azt hiszi majd, hogy egy kóbor paripa vagyok, és utánam 16

v

Shasta szökése

v

erednek. Lovassal a hátamon talán átjutok a veszélyes körzeteken. Szóval te is tudsz segíteni rajtam, de én is a segítségedre lehetek, hisz te sem juthatsz messzire ezekkel a gyenge, satnya lábakkal, előbb-utóbb elfognának. Ha azonban a hátamra kaplak, lehagyod a legtüzesebb paripákat is. Jut eszembe, ugye tudsz lovagolni?

– Hát persze. Szamárháton gyakoroltam.

– Min? – horkant fel a ló mélységes megvetéssel. – Akkor te nem tudsz lovagolni. Ez nagy hátrány, útközben kell megtanulnod. És le tudsz esni?

– Azt mindenki tud – mondta Shasta.

– Úgy értem, ha lerepülsz a hátamról, fel tudsz-e kelni jajveszékelés nélkül? És ha százszor esel le, fel mersz-e százegyedszer is ugrani rám?

– Meg... megpróbálom – dadogta a fiú.

– Szegény gyerek – szólt a ló szelídebb hangon. – Elfelejtettem, hogy még csikó vagy. Nem baj, pompás lovast faragok belőled. De addig nem indulhatunk el, amíg azok ketten a házban el nem szunnyadnak. Van elég időnk megbeszélni az útitervet. A tarkaan különben észak felé tart Tashbaan városába, a tisroc udvarába.

– Állj! – vágott közbe Shasta. – Miért nem teszed hozzá, hogy örökké éljen?

– Mert én szabad narniai vagyok – mondta a 17

v

A ló és kis gazdája

v

ló. – Nem fogok úgy beszélni, mint a bolondok és a rabszolgák. Tudom, hogy úgysem él örökké.

Mellesleg látom rajtad, hogy te is a szabad északon születtél, szóval hagyjuk a déliek ostoba beszédét, inkább foglalkozzunk a terveinkkel! Már említettem, hogy a gazdám északra, Tashbaanba tart.

– Ezek szerint jobb, ha mi délnek vesszük az irányt?

– Nem hiszem – mondta a ló. – Ő úgy gondolja, hogy én is olyan ostoba vagyok, mint a többi hátasa. Ha valóban olyan volnék, mihelyt szabadon eresztenek, szépen visszabaktatnék az istállómba. Visszatérnék gazdám kastélyába, ami innen délre van, kétnapi járásra. Az eszébe sem jutna, hogy a magam akaratából észak felé is mehetek. Egyébként valószínűleg azt hiszi majd, hogy valaki a falusiak közül az éj leple alatt elkötött.

– Nagyszerű! – ujjongott Shasta. – Akkor észak felé megyünk. Egész életemben oda vágytam.

– Persze – mondta a ló. – A véred oda húz, ahonnan származol. Északi vagy. Pszt! De ne olyan hangosan! Szerintem már alszanak.

– Visszamegyek és megnézem – ajánlkozott a fiú.

– Jó ötlet. Vigyázz, nehogy észrevegyenek!

18

v

Shasta szökése

v

Jócskán besötétedett már, nagy csönd borult a tájra, csupán a hullámok morajlása hallatszott a partról. A fiú nem figyelt rá, hiszen annyira megszokta már ezt a szüntelen tengerhangot. A házban nem látszott világosság, senki sem mozdult. Odaosont az ablakhoz. Hallotta a halász megszokott horkolását. „Ha minden jól megy – gondolta magában –, többé nem hallom ezt a fülsértő fújtatást-pöfékelést.” Volt benne egy csöppnyi szomorúság – mégiscsak a múltjától válik meg –, de sokkal nagyobb volt az öröm és a boldogság, amit a jövőre gondolva érzett. Átsurrant a füves udvaron, s a szamáristállóhoz baktatott. Kitapogatta a kulcsot, kinyitotta az ajtót, és megtalálta a nyerget és a kantárt, amit éjszakára idezártak. Előrehajolt, hogy megcsókolja a szamár orrát. „Ne haragudj, de nem vihetlek magammal!”

– Csakhogy itt vagy – türelmetlenkedett a ló, amikor Shasta visszatért. – Már azt hittem, történt veled valami.

– Kihoztam a holmidat az istállóból – mondta a fiú, és fölmutatta a lószerszámokat. – Hogy kell ezt rád tenni?

A következő percekben Shasta óvatosan munkálkodott, hogy zaj nélkül felszerszámozza a lovat. A ló pedig egyfolytában magyarázott: „A 19

v

A ló és kis gazdája

v

hevedert húzd szorosabbra!”, „Lejjebb csatold össze!”, „A kengyelt magasabbra erősítsd!”

Mikor a fiú mindennel elkészült, így szólt a felszerszámozott paripa: – Ne használd a gyeplőt! Lazán kösd a nyeregkápához, hogy a fejemet szabadon mozgathassam! Ne feledd: nem szabad használnod!

– Akkor mire való? – kérdezte Shasta.

– Természetesen arra, hogy azzal irányítson a lovas – felelte a paripa. – De mivel egész úton én vezetek, légy szíves, ne nyúlj hozzá! És még valami! Nem szeretném, ha a sörényembe csimpaszkodnál, mert azt nagyon utálom.

– De... – hüledezett a fiú. – Ha nem foghatom meg sem a kantárt, sem a sörényedet, akkor mibe kapaszkodjam?

– A térdeddel kell tartanod magad – hangzott a furcsa válasz. – Ez a jó lovaglás titka. Szorítsd a testemet a két térdeddel olyan erősen, ahogyan csak bírod, és ülj egyenesen, mint a cövek!

Most jut eszembe, hol a sarkantyú?

– Természetesen felcsatoltam. Ennyit még én is tudok.

– Akkor most sürgősen vedd le, és rakd bele a nyeregtáskába! Talán sikerül eladnunk Tashbaanban. Készen vagy? Akkor pattanj a hátamra!

20