Árnyékország

Brian Sibley Árnyékország

C. S. Lewis mลฑvei magyarul: (A kรถnyvben szereplล idรฉzetek az alรกbbi kiadรกsokbรณl szรกrmaznak.) " Cร OBUSร M GPSE ,FSUBJ #BSCBSB )BSNBU ,JBEร #Q

" Gร KEBMPN GPSE -VLร DT -ร T[Mร )BSNBU ,JBEร #Q

" OBHZ Wร Mร T GPSE 1FUSFT &SJLB -ร DJB )BSNBU ,JBEร #Q

" T[FSFUFU Oร HZ BSDB GPSE 0S[ร Z ยฆHOFT )BSNBU ,JBEร #Q

" [TPMUร SPLSร M GPSE 'วกHMFS -ร T[Mร )BSNBU ,JBEร #Q

"[ FNCFSJTร H GFMT[ร NPMร TB GPSE + 'ร TUร T &SJLB )BSNBU ,JBEร #Q

"[ ร Sร N WPO[ร Tร CBO GPSE -VLร DT -ร T[Mร )BSNBU ,JBEร #Q

$TPEร L GPSE 4PNPHZJ (Zร SHZ )BSNBU ,JBEร #Q

$TวฏSDTBWBS MFWFMFJ GPSE 4JLMร T +ร [TFG )BSNBU ,JBEร #Q

,FSFT[Uร OZ WBHZPL GPSE 7ร SIJEZ (ZVMB )BSNBU ,JBEร #Q

.ร H BSDVOL OFN MFT[ GPSE ,FSUBJ #BSCBSB )BSNBU ,JBEร #Q

" DTFOEFT CPMZHร ,P[NJLVT USJMร HJB GPSE .PMOร S *TUWร O )BSNBU #Q

1FSFMBOESB ,P[NJLVT USJMร HJB GPSE #JIBSJ (Zร SHZ )BSNBU #Q

" SFUUFOUวก FSวก ,P[NJLVT USJMร HJB GPSE ,FSUBJ #BSCBSB )BSNBU #Q

/BSOJB ,Sร OJLร J " WBSร [TMร VOPLBร DDTF GPSE , /BHZ &S[Tร CFU )ร Z +ร OPT . $ ,ัซ #Q

"[ PSPT[Mร O B CPT[PSLร OZ ร T B SVIร TT[FLSร OZ GPSE , /BHZ &S[Tร CFU )ร Z +ร OPT . $ ,ัซ #Q

" Mร ร T LJT HB[Eร KB GPSE , /BHZ &S[Tร CFU )ร Z +ร OPT . $ ,ัซ #Q

$BTQJBO IFSDFH GPSE -JT[LBZ 4[JMWJB . $ ,ัซ #Q

" )BKOBMWร OEPS ร UKB GPSE -JT[LBZ 4[JMWJB . $ ,ัซ #Q

"[ F[ร TUUSร O GPSE -JT[LBZ 4[JMWJB . $ ,ัซ #Q

" Wร HTวก ร ULร [FU GPSE -JT[LBZ 4[JMWJB . $ ,ัซ #Q

BRIAN SIBLEY

Árnyékország C. S. LEWIS ÉS HELEN JOY DAVIDMAN SZERELMÉNEK TÖRTÉNETE

HARMAT Budapest, 2008

Original title in English: Shadowlands Copyright © 1985, 2005 by Brian Sibley Magyar kiadás – Hungarian edition: © Harmat Kiadói Alapítvány, 1994, 2008 All rights reserved. Minden jog fenntartva.

Második, javított kiadás Fordította: Borosné Veres Beatrix Borító: Lente István ISBN 978-963-7954-30-6 A könyvborító C. S. Lewis és Helen Joy Davidman fotójának felhasználásával készült.

Bevezetés Vajon miért éppen ruhásszekrény? Miért látta jónak C. S. Lewis, hogy Narniába egy szekrényen keresztül vezessen az út?

A közelmúltban kapott szárnyra a hír, hogy a gyermek Lewis rendszeresen a belfasti szülői ház ruhásszekrényébe bújva, e titkos, sötét búvóhelyen szórakoztatta testvérét és saját magát történeteivel. Egyesek szerint azonban az anekdota hitelessége erősen kétségbe vonható – már csak azért is, mert Lewis krónikus klausztrofóbiában szenvedett.

Talán nem véletlenül jegyzi meg többször is Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény első lapjain, hogy Lucy „tudta, milyen elviselhetetlen dolog, ha valaki bezárja magát a szekrénybe”.

Az igazat megvallva mit sem számít, hogy az említett anekdota a valóságban gyökerezik-e vagy sem, hiszen Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény ma már irodalmi örökségünk magától értetődő része. Ahogy eszünkbe sem jut megkérdőjelezni Lewis Carroll döntését, miszerint Csodaországba egy nyúlüregen keresztül kell belépnünk, s nem szállunk vitába L. Frank Baummal, amiért Óz birodalmába forgószél repít el bennünket – nos, éppúgy természetes, hogy C. S. Lewisnál egy ruhásszekrény jelenti az

— 5 —

átjárót. Narnia krónikái kétségkívül korunk legkedveltebb regényei közé tartoznak, s a hétrészes sorozat legismertebb kötetének filmváltozata révén hamarosan további olvasói szíveket hódíthatnak meg maguknak szerte a világon.

Bár Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény megírása óta már ötvenöt, az író halála óta pedig több mint negyven év telt el, személyét és műveit – ifjúsági regényeit és keresztény apologetikai írásait egyaránt – nem lanyhuló érdeklődés övezi. Sőt, száznál is több kötet foglalkozik a szerző személyével és hitével, külön útmutatók segítik etikai és teológiai művei tanulmányozását, s kézikönyvek serege nyújt eligazítást Narnia történelmében, földrajzában és polgárai világában.

Amint azt közszereplők, színészek, írók, hercegek és elnökök esetében már megszokhattuk, Lewis magánélete sem maradhat rejtve a kíváncsi szemek elől. Húsz éve, amikor a Joy Davidmannel való kapcsolatát feldolgoztam, még csak elvétve lehetett Lewisról szóló írásokra bukkanni, s e különös, valószínűtlen, ám mélyen megindító kapcsolatot, melyben a két, egymástól oly sokban különböző életpálya és személyiség egymásra talál és végül összefonódik, alig egy-kettő érintette csupán.

Azóta már televízióban, színpadon és filmen is nyomon követhettük történetüket, s a legméltatlanabb bánásmód elől sem menekülhettek: könyv és dokumentumfilm is született életük „valós” eseményeiről. Nem elég, hogy kapcsolatuk intim részletei a romantikus fikció prédájává lettek, történetük egyes, etikai-spirituális húrokat megpendítő momentumait – különös tekintettel kettős, polgári és egyházi házasságkötésükre – azóta is hosszasan és szemérmetlen

— 6 —

részletességgel vitatják, elemzik és taglalják. Most pedig, hogy a filmipar is kirándulást tesz a szekrényajtó mögött rejtőző titokzatos világba, bizton számíthatunk arra, hogy az érdeklődés tovább fokozódik majd a szerző személye iránt.

De térjünk vissza eredeti kérdésünkhöz: miért épp egy szekrény? Nem mondhatnánk, hogy ez lenne a legígéretesebb átjáró egy másik világba. Sem ki, sem át nem vezet.

Nem valamiféle ódon, zegzugos épület dohos folyosója végén megbúvó titkos nyílás, s nem is egy buja kert eldugott szögletében véletlenül felfedezett, borostyánnal borított kiskapu.

Nem, a ruhásszekrény ajtaja nem vezet máshová, mint be, azaz a szekrény belsejébe. Talán épp ez a lényeg, s Lewis akarta úgy, hogy a Narniába vezető út egyáltalán ne hasonlítson semmiféle ajtóhoz – így csak azok találhatnak rá, akik hajlandók félretenni hitetlenségüket, vagy inkább a puszta racionalitásba vetett hitüket… Hiszen ha a lámpaoszlop és Cair Paravel kastélya által határolt vidéken játszódó eseményeket tekinthetjük allegorikusnak, akkor miért ne tekinthetnénk az oda vezető átjárót is annak?

Bár maga Lewis e párhuzamra sosem mutatott rá, saját lelki megtérésének története Lucy kalandját idézi, aki bújócska közben a ruhásszekrényben rejtőzött el testvérei elől.

Lewis, miután boldog gyermekkora egy váratlan trauma hatására egy csapásra véget ért, szintén olyan búvóhelyre vonult vissza, mely eléggé biztonságosnak, sőt megközelíthetetlennek tűnt.

Az ajtót érzéseire – haragjára, bánatára, az élettől és a haláltól való félelmére, valamint saját sebezhetőségére

— 7 —

– zárta, s így, legalább egy időre biztonságban érezhette magát, és elkerülhette a találkozást a bújócskában nyomába eredő Istennel éppúgy, mint minden érzelmek legkiszámíthatatlanabbjával és legveszedelmesebbjével, a szerelemmel.

Csakhogy épp ez a szekrény, ez a sötét, zárt és áporodott levegőjű búvóhely lett később a megvilágosodások és feltámadások világába vezető átjáró.

Ez a könyv tehát C. S. Lewis történetéről szól, s arról, miként boldogult Istennel és a nővel – akik, persze más-más módon, de végül rátaláltak a búvóhelyén, s nem kivezették őt a szekrényből, hanem átvezették egy olyan helyre, ahol a földi dolgok csodává lényegültek át: ahol a reménytelenség helyét a szentség váltotta fel, s ahol a halállal csupán egy újabb ajtó nyílt meg…

Brian Sibley 2005

— 8 —

…Ekkor Aslan megállt, a gyerekek pedig a patakra pillantottak. A patakmeder aranyló kavicságyán ott feküdt a halott Caspian király, folyékony kristálybúraként borult rá az áradó víz … Ők pedig csak álltak a patak partján, és zokogtak. Az Oroszlán is sírt: hatalmas oroszlánkönnyeket hullajtott, amelynek egyetlen cseppje értékesebb, mint az egész földgolyó, még ha óriás gyémánttá változna is…

– Ádám fia! – szólalt meg Aslan. – Menj be a bozótosba, törd le a tövist, amit ott találsz, azután hozd ide nekem!

Eustace engedelmeskedett. A tövis harminc centi hosszú és borotvaéles.

– Szúrd bele a talpamba, Ádám fia – mondta Aslan. Felemelte jobb mellső lábát, s roppant mancsát Eustace felé nyújtotta.

– Muszáj? – kérdezte Eustace.

– Muszáj – válaszolt az oroszlán.

Ekkor Eustace összeszorított foggal beledöfte a tövist Aslan talpába. Hatalmas vércsöpp buggyant elő, pirosabb minden pirosnál, amit valaha is láttál vagy elképzeltél. A vér éppen a király holtteste fölött cseppent bele a vízbe. Ebben a pillanatban… fehér szakálla szürkévé, majd szürkéből aranyszőkévé vált, rövidebb lett, s végül eltűnt; beesett arca kigömbölyödött, színt kapott, ráncai elsimultak, szeme ki-

— 9 —

nyílt, mosolygott, akárcsak a szája, aztán hirtelen felugrott, és ott állt előttük – egy fiatalember, csaknem fiú még… Az ifjú odarohant Aslanhoz, karját – amennyire átérte vele – az oroszlán hatalmas nyaka köré fonta, elborította erős, királyi csókjaival, amelyeket Aslan vad oroszláncsókokkal viszonzott…

– De hát… – tétovázott Eustace, és Aslanra pillantott – nem… szóval… nem halt meg?

– De – válaszolt az oroszlán csöndesen, mintha (legalábbis Jill szerint) nevetne. – Meghalt. Ahogyan a legtöbben. Én is meghaltam. Nagyon kevesen vannak, akik nem halnak meg.

C. S. Lewis: Az ezüsttrón

— 10 —

Előhang – Az ajtó becsapódik A szertartás véget ért. A kápolna hűvöséből néhány ember lép ki a szikrázó júliusi napfénybe.

Köröttük a temető, mint minden efféle hely, hasztalan iparkodik egy földi paradicsomkert látszatát kelteni.

Az elhunyt legközelebbi hozzátartozói fura kis csoportot alkotnak: két ősz hajú férfi és két kisfiú. A férfiak: W. H. Lewis őrnagy és C. S. Lewis professzor. Testvérek. A fiúk is azok: David és Douglas Gresham. Együtt gyászolják azt a rendkívüli asszonyt, akinek élete és tragikus halála négyük életét összekapcsolja.

Helen Joy Davidmant mindenki csak Joynak ismerte.

Első férje William Gresham volt, David és Douglas apja; második férje – mindössze négy évig – C. S. Lewis.

C. S. Lewis és Joy Davidman szerelme különös történet.

Különös, mert első hallásra mesének is túlzásnak vélnénk, hogy két ilyen ember egymásba szeressen: Lewis, a hatvanéves agglegény, egyetemi tanár, akit sokan az egyik legnagyobb élő keresztény gondolkodóként tisztelnek, és Joy, az elvált asszony, aki amerikai és zsidó, előbb – már egész fiatalon – a kommunista párt tagja, később pedig keresztény hitre tér. És mégsem fér hozzá kétség: mélyen, szenvedélyesen

— 11 —

szerették egymást. „Tobzódtunk a szerelemben – emlékezett vissza Lewis. – Minden módozatát végigkóstoltuk: a komolyat és a pajkosat, az álmodót és a földön járót, olykor a drámait, mint a vihar, máskor a kényelmest és lágyat, mint a legpuhább házicipő.”

A temetés után Lewis magára marad a dolgozószobában, egyedül néz szembe a kérlelhetetlen valósággal: ezt a szerelmet, amelyet olyan későn nyert el, visszahozhatatlanul elveszítette.

Ahhoz sincs ereje, hogy elhúzza a függönyt. Bent lámpafény, kint éjszaka – az ablak üvegéről a saját arca mered rá. A szemüveges, határozott arc árkain rezignáció – vajon a békesség vagy a kétségbeesés jele?

Fölnyit egy régi, üres jegyzetkönyvet. Egy pillanatra elméláz az első oldal sarkvidéki pusztasága fölött, majd fölemeli a tollat és írni kezd: „Soha senki nem mondta nekem, hogy a bánat ennyire hasonlít a félelemhez… Ugyanaz a remegés a gyomorban, ugyanaz a nyugtalanság, az ásítozás. Állandóan nyelnem kell…”

A könyvespolc, körben a fal mellett, roskadásig rakva könyvekkel. Olyan könyvekkel is, amelyekből szomorúság idején vigasztalást, bátorítást vagy reményt meríthet az ember. Olyan könyvekkel, mint a Csodák, a Keresztény vagyok, A fájdalom, amelyek millióknak segítettek bizonyosságra jutni.

Ott állnak: minden kötet, minden lap, minden bekezdés csupa bölcsesség, a hit dolgainak páratlanul éles elméjű megvilágítása. És ezek a könyvek semmit sem használnak annak az embernek, aki papírra vetette őket.

— 12 —

Lewis úgy érzi: a gyász terhe alatt egész hite meginog, kétségek ostromolják, minden bizonyossága kérdésessé válik. „Hol van Isten? – kérdezi. – Mivel fogad, ha odamenekülsz hozzá, amikor szorongatóan nagy szükséged van rá, amikor senki más nem segíthet? Becsapja előtted az ajtót, ráfordítja a kulcsot, és ráfordítja még egyszer. Azután csönd. Mehetsz.

Minél tovább vársz, annál mélyebb a csönd. Az ablakok vaksötétek. Lehet, hogy a ház üres. Lakta valaki valaha is?

Volt idő, amikor úgy tűnt…”

Hát nem ez a kétségbeesett ember írt valaha rendíthetetlen hittel a ház lakójáról? „Mondj le magadról, s rátalálsz valódi önmagadra. Veszítsd el életed, s megmented azt.” Ő maga írta ezeket a szavakat. „Vesd alá magad a halálnak, törekvéseid és dédelgetett vágyaid halálának naponként, s végül egész tested halálának az utolsó órán; vesd alá magad lényed minden rostjával, s megtalálod az örök életet. Semmit ne tarts viszsza! Amit oda nem adtál, sohasem lesz igazán a tiéd.” „Ami meg nem halt, soha nem fog feltámadni a halálból.” „Keresd magad, s végül mást nem lelsz, csak gyűlöletet, magányt, kétségbeesést, haragot, pusztulást és romlást.” „Ám keresd a Krisztust, és megtalálod őt, és vele együtt ráadásként minden mást.”

Hogy csaphatott át ez a bizonyosság kétkedésbe?

Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adhassunk, először azt kell valamennyire megértenünk: mi tette ezt a két embert – a férfit, és a nőt, akit szeretett – azzá, akik voltak…

— 13 —

A varázsló unokaöccse C. S. Lewis 1898. november 29-én született Albert és Flora Lewis második gyermekeként az észak-írországi Belfast közelében. Édesapja ügyvéd volt, édesanyja egy lelkész leánya.

Clive Staples Lewisnak keresztelték, de keresztneveit sohasem használta. Négyéves korában kijelentette, hogy az ő neve „Jacksie”, s attól kezdve egész életében Jacknek nevezték.

Bátyja, Warren Hamilton – azaz Warnie – csak hároméves volt, amikor Jack született. Később így írt erről: „Öcsém érkezésére egyáltalán nem emlékszem… emlékeim között csak lassan ködlik fel, ahogy ráeszméltem: valami lármás vendég zavarja meg otthonunk nyugalmát.” Ám Jack hamarosan kinőtt a Warnie szemében érdektelen csecsemőkorból. A testvérek elválaszthatatlan barátokká váltak. „Bár… idősebb volt nálam – emlékezett vissza Jack –, ezt sohasem éreztük. Kezdettől fogva szövetségesek, sőt cinkosok voltunk.” Warnie ugyanilyen boldog emlékeket őrzött ezekből a korai évekből, amikor kiforrott ama „bensőséges barátság, amely életem legnagyobb örömét jelentette”.

Szüleik egyénisége szembeszökően különbözött egymástól. Walesi származású apjukra a szélsőségekre hajló, érzel-

— 15 —

mes természet volt a jellemző; a normann vérből származó édesanyát viszont derűsebb, kiegyensúlyozottabb kedéllyel ajándékozta meg a sors.

Mint Jack később leírta, a szüleik vérmérséklete közötti ellentét „némi gyanakvással” töltötte el „az érzelmekkel szemben: kényelmetlennek, zavarónak, sőt veszélyesnek” tartotta őket. Csaknem hatvan esztendőnek kellett elmúlnia, hogy ezt a gyanakvást végre eloszlassa egy asszony, aki bizonyos értelemben Jack szüleinek legjobb tulajdonságait egyesítette magában.

A korai évek jeles élményei voltak az évenkénti vakációk a tengerparton, olyan regényes nevű helyeken, mint Ballycastle, Castlerock és Ballynahinch; a mindennapok pedig – ahogy Jack később visszaemlékezett – a gyermekkor különös „áldásainak” jegyében teltek: jó szülők, jó koszt és egy kert jutott osztályrészéül, ahol játszani lehetett.

Jack életének kezdetét ezeken túl még két másik áldás is gazdagította. Az egyik Lizzie Endicott volt, a nevelőnő, akinek manókról és az ír mondák istenalakjairól szóló meséi igencsak fölcsigázták a kis Jack képzeletét; a gyermekkor másik áldását pedig maga Warnie jelentette.

Jack szemét Warnie nyitotta föl először a természet szépségére, amikor „behozta a gyerekszobába egy süteményesdoboz fedelét: befödte mohával, és földíszítette ágacskákkal és virágokkal, hogy játékkertté és játékerdővé varázsolja át. Életem első szépséges látványát pillantottam meg benne… Fölhívta a figyelmemet a természetre… [úgy] láttatta meg velem, [mint] valami hűvös, harmatos, friss, burjánzó világot… Amíg élek, a paradicsom képe bátyám játékkertjéhez kötődik bennem.”

— 16 —

Lewis számára később is mindig a kert jelentette az álom, a titok és az örök élet szimbólumát: „… az egyik hosszú-hosszú, türkiz vizű tó végében lágy zöld domb tárult a szemük elé. Oldalai meredekek, akár a piramisokéi, tetején körbefutó zöld fal, s a fal fölött áthajló fák ágain az ezüstösen csillogó levelek között aranyló gyümölcsök lógtak… Mindannyian beléptek az aranykapun az édes illatba, amely a kert felől érkezett, és amelyen átlengett a fák alatti árnyas zugok és a napsütés hűvös keveréke. Lábuk alatt fehér virágokkal pöttyözött süppedős fűszőnyeg. Legelőször az tűnt fel mindenkinek, hogy a hely sokkal nagyobb, mint amilyennek kívülről látszik… Lucy figyelmesen körülnézett a kertben, és rádöbbent: nem is kert veszi körül, hanem az egész világ, folyóival, erdeivel, tengereivel, hegyeivel.”

Az 1905-ös esztendő jelentős változást hozott a Lewis család életében: egy újonnan épített óriási házba költöztek Belfast legszélén.

Az új házat rosszul tervezték és még rosszabbul építették meg. Mindenütt süvített a huzat, baj volt a csatornákkal, zegzugos folyosók vezettek óriási padlásterekbe; „gyermekfejjel azonban nem is háznak…, hanem egész városnak” látszott, s a fiúkat végeláthatatlan kalandozásokra csábította. A padlást egykettőre birtokukba vették. Ablakaiból a belfasti öböl, mögötte pedig az Antrim hegység ködben úszó vonulata tárult a szemük elé. Új világukat nem sokáig élvezhették együtt. Odaköltözésük után alig egy hónappal Warnie-t „összepakolták, és elküldték egy angol bentlakásos iskolába”.

Jacket ugyanakkor otthon kezdte tanítani egy nevelőnő,

— 17 —

de még így is bőven maradt ideje, s azt most már bátyja nélkül kellett eltöltenie. „Belém ivódtak – írta később – a hosszú folyosók, napsütötte üres szobák, hallgatag emeleti csöndek, magányosan átkutatott padlásszobák, bugyorgó ciszternák és csövek távoli nesze, a cserepek alatt fütyülő szél.” A felnőtt Jack A varázsló unokaöccse című meseregényében ezt a rejtelmes padlásvilágot teremtette újra.

A Lewis-ház tele volt könyvekkel. Könyvek voltak minden szobában, a lépcsőház minden fordulójában, olykor két sorban is egymás mögé zsúfolva a polcokon. Voltak közöttük „gyerekeknek is alkalmasak, s egyáltalán nem gyerek kezébe valók egyaránt. Semmitől sem tiltottak el. A végeláthatatlannak tűnő esős délutánokon egyik könyvet a másik után emeltem le a polcokról. Olyan biztosan tudtam, hogy találok magamnak valami újat, ahogyan a mezőn járó ember tudja, hogy talál egy új fűszálat.”

Jack kezébe legtöbbnyire regények, életrajzok és történelmi művek kerültek – a költészet és a képzelet irodalma ugyanis egyik szülőt sem érdekelte túlságosan. Gulliver utazásait pazarul illusztrált kiadásban forgathatta, s ott volt Mark Twain regénye: Egy jenki Artúr király udvarában.

Azután ott voltak a Strand Magazine-ban havonkénti folytatásokban közölt tündérmesék Edith Nesbit tollából, meg Conan Doyle Sir Nigel című lovagregénye, amely a kóbor lovagok iránt ébresztette föl Jack érdeklődését.

Beatrix Potter meseregényeinek – közöttük is legkivált Squirrel Nutkin (Mogyorófi Mókus) történetének – természetábrázolása és emberekről mintázott állathősei hamar magukkal ragadták a kis Jack képzeletét. Az emberek gyanánt viselkedő „ruhás állatok” annyira érdekelték, hogy

— 18 —

apja dolgozószobájában a Punch régi számainak csaknem teljes sorozatát végigböngészte Tenniel és más rajzolók részletesen kidolgozott állatábrázolásainak – valójában politikai karikatúráinak – kedvéért.

Jack ezekből a gyermekkori élményekből merített idő jártával ihletést a Narnia varázsbirodalmát benépesítő beszélő mókusok, hódok, borzok, medvék és baglyok megálmodására.

Gyermekeknek írt műveiről egyszer azt mondta: „Olyan könyveket írtam, amilyeneket olvasni szerettem volna. Mindig ezzel a szándékkal fogtam neki az írásnak.” Biztos, hogy tudat alatt ez a vágy ösztökélte első elbeszéléseinek megírására is.

Ezek a történetek egy Állatországnak nevezett képzeletbeli birodalomról szóltak, s Jack az akkoriban őt legjobban érdeklő két világot egyesítette bennük: a ruhás állatokat és a páncélos lovagokat. „Ennek eredményeképpen egérlovagokról meg nyulakról írtam, akik teljes fegyverzetben vonultak föl, nem óriásokat ölni, hanem macskákat.”

Megpróbálkozott az önéletrajzírással is. „A Mama olyan mint a legtöb középkorú hölgy, tagbaszakadt, barnahajú, pápaszemes, álltalában kötni szokott, sít, sít. A Papa természetesen a ház ura, látható, hogy Lewis-fajta ember. Hamar dübegurul, de nagyon kedves, amikor éppen nem harakszik. Én olyan vagyok mint a legtöb 9 éves fiú, és mint a Papa: hirtelenharagú, az ajkam vastag, a testalkatom sovány és álltalában mellényt viselek.”

Jack magányos életében nagy ünnepek voltak az iskolai szünetek, amikor Warnie hazajött, és a két fiú ismét élvezhette egymás társaságát. Derült napokon biciklire pat-

— 19 —

tantak, és bebarangolták a környező dombvidéket. Amikor pedig felhők ereszkedtek alá a hegyekre, és szakadt az eső, a fiúk a maguk padlásbirodalmának védettségébe húzódtak írni és rajzolni.

Míg Jack az Állatországról (és annak nyúlkirályáról, VII. Benjaminról) írt eposzát folytatta, Warnie Indiában játszódó kalandos történeteket sződögélt. Végül úgy döntöttek, közös erővel fognak dolgozni. A két világot részletesen kidolgozott térképek és időrendi táblázatok segítségével egyesítették.

Amikor Warnie-nak iskolába kellett mennie, Jack egyszerűen újra begubózott a könyvei közé, míg el nem érkezett a következő szünidő. Így telt el három év. Ekkor a dolgok jól bejáratott rendjét egy váratlan csapás szakította meg. 1908 januárjában Flora Lewist ágynak döntötte a rák.

Február 15-én otthonában megoperálták. Jack tudta, hogy valami nagy baj van: „a ház megtelt idegen illatokkal, éjszakai zajokkal és baljóslatú, suttogó beszélgetésekkel”.

Jacknek eszébe jutott, amire tanították: a hittel elmondott imádság mindig meghallgatásra talál. Nekilátott hát imádkozni édesanyja gyógyulásáért. De Isten, akihez imádkozott, számára „nem Megváltóként vagy Bíróként jelent meg, hanem pusztán mágusként”. Az imádság mégis foganatosnak tűnt, a beteg állapota látszólag jobbra fordult. Ám két hónapon belül a fájdalom is, a betegség is kiújult.

Júliusban Warnie-t a szünidő kezdete előtt hazahívták, mert édesanyja állapota egyre rosszabbodott. Flora Lewis a delíriumnak és a morfiumnak kiszolgáltatva még egy hónapig lebegett élet és halál között; augusztus 23-án, férjének negyvenötödik születésnapján halt meg. A fiúk sosem felejtették

— 20 —

el azt a napot, amikor bevitték őket a hálószobába, hogy megtekintsék édesanyjuk kiterített holttestét.

Jack tovább imádkozott, de most már azért, hogy csoda történjen. Ámde amikor a csoda elmaradt, egyszerűen tudomásul vette, hogy a varázslat hatástalan volt. Önéletrajzában Lewis így emlékezik az eseményre: „Szeretet, hódolat, sőt félelem nélkül közeledtem Istenhez.”

A varázsló unokaöccse című könyvének írásakor Lewis az édesanyja halála okozta fájdalmat élte át újra. A kis Digorynak két dolog között kell választania: vagy szót fogad Aslannak, a hatalmas Oroszlánnak, vagy megszerzi a varázsszert, amellyel megmentheti haldokló édesanyja életét. „»De kérem, nagyon kérem, nem lehetne mégis? Nem tudna adni valamit, amitől meggyógyítja édesanyámat?« Egészen mostanáig csak az oroszlán két mellső lábára és óriási karmaira mert nézni. Hirtelen kétségbeesésében most pillantott először nyíltan az arcába. Amit látott, úgy meglepte, mint életében soha semmi. A homoksárga arc mélyen lehajolt, egészen közel az ő arcához, és – csodák csodája – nagy, ragyogó könnycseppek fénylettek az oroszlánszemekben. Olyan nagyok, hogy az övéivel összehasonlítva Digory egy pillanatra úgy érezte, az oroszlán még nála is jobban bánkódik édesanyja miatt.”

A történet szerint Aslan egy varázsalmát ad Digorynak, s a varázsalma visszaadja édesanyja egészségét. Flora Lewis gyermekeinek ez nem adatott meg. Miután édesanyjukat elveszítették, az özvegy férj vigasztalhatatlan fájdalma apjuktól is eltávolította őket. Egyre közelebb kerültek viszont egymáshoz – „két riadt kis lurkó, akik egymáshoz bújnak melegedni egy rideg világban”.

— 21 —

Jacket mélyen megviselte édesanyja halála: „minden tartós boldogság, minden nyugalom és biztonság eltűnt az életemből. Sokat tréfálkoztunk, sok mindennek örültünk…, de nyoma veszett a régi biztonságnak. Most már csak szigetek álltak ki a tengerből; a hatalmas kontinens elsüllyedt, mint az Atlantisz.” Ötven évvel később, amikor a szeretett nő: Joy Davidman feküdt a halálos ágyon, újra fölrémlett édesanyja szenvedésének kísértete.

Az 1908-as esztendőben Jacket egyik csapás a másik után érte. Édesanyja halála után néhány héttel már térdnadrágban, nehéz csizmában, fojtogató Eton-gallérban és fejét abroncsként szorító keménykalapban úton volt az angliai Hertfordshire egyik kisvárosának magániskolája felé, ahol bátyja, Warnie már három évet töltött.

Lewis az iskolát később „Belsen”-ként emlegette, az ott töltött időt pedig „eltékozolt, nyomorúságos” két esztendőnek nevezte. Az iskolamester, Robert Capron tiszteletes (akit a fiúk maguk között csak Oldie-nak hívtak) nem sokat hevertette a vesszőt. Egyik-másik fiút a táblánál elkövetett legcsekélyebb hibáért is képes volt kegyetlenül megkorbácsolni.

Akadtak Oldie-nak kiszemelt áldozatai, s bár Jack és Warnie – szerencséjükre – nem tartoztak közéjük, mindazonáltal az is elég komisz dolog volt, hogy ha akarták, ha nem, nap mint nap végig kellett nézniük társaik megkínzását. Úgy tűnik, ebben az iskolában a fiúk az örökös fegyelmezés ellenére sem tanultak sokat, hacsak félni nem. Jack már az első iskolaévben ezt írta haza az apjának: „Egyszerűen KÉPTELENEK vagyunk az év végéig várni ebben a lyukban!”

Jajkiáltásuk azonban süket fülekre talált.

— 22 —

Jack talán éppen e vészterhes, reménytelen légkör miatt vált olyan fogékonnyá az angol-katolikus templom istentiszteletei iránt, ahol minden vasárnap kétszer meg kellett jelenniük. Életében először itt lett komolyan hívővé, s tett valódi erőfeszítést a rendszeres bibliaolvasásra és a mindennapos imádkozásra.

Ha a vallásban vigaszra lelt, az olvasásban viszont menedéket talált: Edith Nesbit, A. E. W. Mason, Conan Doyle és Rider Haggard mellett H. G. Wells könyveit bújta. Wells regényeinek hatására maga is próbát tett a tudományosfantasztikus irodalommal. „Bensin, megyek a Marsra! – mondta Brown tömören.

Felkacagtam.

– Mivel?

– Űrhajóval – válaszolta. – Csak pénz kell.

– Ne marháskodj, Brown! – mondtam. – Sose jutsz el odáig.

– Sikerülni fog – felelte –, legalábbis megpróbálom.

– Hülyeség az öngyilkosság, főleg akinek felesége van meg gyerekei – jegyeztem meg.

– Ezzel egyetértek – mondta Brown. – Csakhogy én nem leszek öngyilkos. Egyébként velem jöhetsz, ha akarsz.

– Még hogy vele menjek! Hát ez aztán még eszembe sem jutott. Egy pillanatnyi gondolkozás után így szóltam: – Ha nincs ellenedre, Brown, a döntéssel még várnék, amíg felkészülsz az útra.

– Sajnálom, Bensin – felelte barátom –, de Közép-Afrikából fogok indulni. Holnap fut ki a hajóm a southamptoni kikötőből.”

Oldie iskolájában alighanem voltak olyan időszakok,

— 23 —

amikor Jack a bolygóközi utazás ezernyi kockázatától sem riadt volna vissza, csak hogy kiszabaduljon a „koncentrációs táborból”.

A szabadulásra 1910-ben került sor, amikor az iskolát bezárták, az iskolamestert pedig hivatalosan elmebetegnek nyilvánították. Warnie ekkor már a Malvern College növendéke volt, s most Jacknek is új iskolát kellett találni.

Albert Lewis a Campbell College, Belfast magániskolája mellett döntött, ám Jack nem sok időt töltött itt, mert az első félév közepétől egy betegség miatt otthon kellett maradnia.

Miközben ő egy halom könyv társaságában lábadozott, apja, aki valami okból a Campbellt nem tartotta megfelelőnek, új terveket szőtt taníttatására: beíratta egy Malvern városában működő felső tagozatos iskolába, melyet Cherbourgnak hívtak.

1911 januárjában a két testvér együtt indulhatott útnak Malvern felé – Warnie a Malvern College-ba, Jack pedig az elemibe. Az iskolából lelkesen írta apjának: „A Cherbourg egészen nagyszerű hely. Összesen tizenheten lakunk a diákotthonban. Három tanárunk van: Allen úr, Palmer úr és Jones úr, aki nagyon kövér… Malvern az egyik legszebb angol város, amit életemben láttam. A dombok gyönyörűek, no persze nem annyira, mint az otthoniak.”

Jack későbbi emlékezései szerint ebben az iskolában kezdődött igazi neveltetése: „…gyorsan haladtam a latinban és az angolban, és egyre inkább úgy tekintettek rám, mint a College ösztöndíjainak egyik ígéretes várományosára”.

Jack nemcsak tanulmányaival haladt a Cherbourgban. Itt ébredt benne egyre erősödő vágyakozás a testi és a szelle-

— 24 —