Mi történik a múzeumban, amikor elhalkulnak a léptek, kiürülnek a termek, és már senki sem időzik a műalkotások előtt? Talán éppen ekkor kezdenek el élni. A festmények kilépnek kereteikből, a márványszobrok lélegzetet vesznek, a hétköznapi gesztusok pedig szinte észrevétlenül költészetté változnak. A valóság megszokott rendje megremeg, és egy másik világ nyílik meg előttünk: látomások, álmok, emlékek és különös jelenések világa.
A LOVEre azonban több, mint egy életre kelő múzeum története. Ahogy egyre beljebb jutunk termeiben, a múzeum lassan belső tájjá változik: az alkotó érzékenységének, nyugtalanságának és szüntelen inspirációkeresésének terévé. Képzőművészet, zene és tánc fonódik össze, miközben a test egy pillanatra szoborrá, majd festménnyé válik, hogy aztán újra valami törékeny, sebezhető és mélyen emberi formában jelenjen meg. Fokozatosan elmosódik a határ aközött, amit magunk előtt látunk, és aközött, ami csak bennünk létezik.
Mateo Mirdita koreográfiája egy törékeny, nyugtalan generáció világába
