Page 1

I. évfolyam I. szám. 2012. tavasz

*

Ára: amennyit neked megér

P.I.K

*

A Pentelei Irodalmi Kör Független Folyóirata

1


Bevezető Mint bizonyára sokan tudjuk, tanultuk, vagy tapasztaltuk, a szükségnek a világban ára van! A szükséget, mint az emberi vágyak eredendő kiteljesülésének okát tárgyiasítani fölösleges, és ebben az esetben teljes mértékben elhanyagolható. De az ok, amiért mégis ezzel kezdtem nem más, mint annak a szemléltetése, miért is tarthatja a kezében a Nyájas Olvasó ezt a folyóiratot. Az okokat visszavezethetjük egészen 2008-ig, akkor kezdődött ugyanis a rögösnek számító útja a Pentelei Irodalmi Körnek, mely végül sokaknak hála ide vezetett, és innen vezet majd tovább minket. Ez kérem tisztelettel nem más, mint valami egészen sorsszerű, sokak számára egyszerű, mégis számomra nagyszerű dolog. Létrehozni valami jót! Gondoljunk bele: sokan vagyunk, akik remek érzékkel vagyunk megáldva, mégis jobb híján magunknak írunk, esetleg egy szűk rétegnek mutatjuk meg műveinket, melyek önmagukban mégis értékesek lehetnek, mégsem akarjuk, vagy tudjuk megmutatni másoknak. Talán nincs lehetőség, talán nem tartjuk elég jónak szellemi munkánkat ehhez. Több éve abban a szellemben szerettem volna létrehozni a kört, hogy az ilyen tehetséges embereket gyűjtsem össze egy csoportba, ahol megismerhetnek más, magukat amatőrnek mondó tehetséges embereket. Teltek a hónapok, majd az évek, és meg is ismertem pár ilyen embert. Mostanra láttam elérkezettnek az időt, hogy az első nyomtatott megjelenést megejtsem. Remélem a lap kezdetleges formája, és hibái nem riasztanak el senkit, és meglátja majd a szándékot a kezdeményezés hátterében.

"Művésznek lenni annyit tesz, mint a körülötted lévő világot magadba foglalva, és azt átgyúrva alkotni egy világot az érzéseidből. Ez a világ fejezi ki ami vagy, távol attól a világtól, amiben élsz, lázadva azokkal a dolgokkal, amik különbséget adnak a két világ közé. Azt hiszem minden művész kicsit kevesebb, mint egy átlagos ember, viszont sokkal több azáltal, amit alkot. Művésznek lenni különleges hatalom, lehetőség, hogy egy szebb világot alkossunk. Ne pazaroljuk hát hiába a tintát, a festéket, ne szakadjon fölöslegesen a húr a hangszerünkön, ne koppanjon fölöslegesen a szerszám, amivel alkotunk! Teremtsünk együtt egy szebb világot, amiben a régi korok nagyjai büszkén tekintenek le ránk!" – a szerkesztő

A folyóiratot kiadja a Pentelei Irodalmi Kör (http://www.pik.eoldal.hu/ ) Kézzel fogható formába önti a József Attila Könyvtár (http/www.jakd.hu) Szerkesztő: Bata Gergő ( http/www.bata-gergo.eoldal.hu ) Ha szeretnéd, hogy írásod megjelenjen a folyóiratban írj nekünk a pik@lajt.hu címre. 2


Tartalomjegyjék: 4-7.: A Pentelei Irodalmi Kör első novellapályázatára beküldött írások 4-5.: László Katalin (Dunaújváros) 6-7.: Szinay Balázs (Budapest) 9-19.: Versek 9.: Szabó Krisztina Alexandra (Dunaújváros) 10-12.: Viczai Lajon Bence (Dunaújváros) 13.: Tóth Zoltán (Dunaújváros) 14-15.: Pilizota Szandra (Dunaújváros) 16-17.: Juhász Katalin (Nyíregyháza) 18.: Kövesfalvi Carmen (Felsőszentmárton) 19.: Bata Gergő (Dunaújváros) 21-25.: Novellák 21-22.: Oláh Zsuzsanna (Gödöllő) 23: Mini Shini (Budapest) 25-27: Bata Gergő (Dunaújváros) 27-28.: Dalszövegek 29-30.: Major László (Dunaföldvár) 31: Kivezető

3


A Pentelei Irodalmi Kör első novellapályázatára beküldött írások:

László Katalin – Balatoni nyár Késő délután volt. Gábor boldogan sietett haza a munkából. Hazaérve feleségét a konyhában találta, most valahogy még szebbnek látta. Az ablakon beszűrődő napfény meg-megcsillant hosszú, barna haján, zöld szemei még élénkebbnek hatottak. Jókedvűen készítette a szendvicseket az útra. Kata látta Gábor méla tekintetét és kacéran rámosolygott. - Nem kellene inkább készülődnöd? Már mindkettőnknek becsomagoltam és a szendvicsek is lassan elkészülnek. Nézd meg, hogy akarsz-e még valamit hozni és utána indulhatunk is. – Biztos mindent eltettél, inkább még gyorsan lezuhanyzom, meleg van odakint. Átsétált a hálójukba, megkönnyebbült, hogy végre leveheti öltönyét és a nyakkendőt, pár perc múlva már a zuhany alatt volt. Izmos testén gyorsan siklottak végig a hűvös vízcseppek, felhevült bőrét körülvette a vékony vízfüggöny. Kata csatlakozott hozzá, gyengéden a falhoz szorította, testüket csak némi víz választotta el, forró csókot váltottak. - Ha majd odaértünk, lesz egy kis meglepetésem. –Súgta Kata - Csak a mai napra vártam, hogy elmondhassam. - Rendben, kíváncsi vagyok, mi lehet ennél a napnál is jobb. Később felöltöztek és már indultak is a nyaralásukra. Gábor vezetett. Kiérve a városból észrevették az első, úti céljukra vonatkozó táblát: „ Siófok 108 km”. A tábla láttán mosolyogva egymásra néztek. Körülbelül egy óra autóút után meglátták a Balatont. A lemenő nap korongjához izzó naphíd futott a tavon át. A tó menti városokban lankadtan, tértek haza a lakók, nyaralók az egész napos fürdés után. Egy szabad strand mellé értek. - Állj meg légy szíves! – Kérte Kata, Gábort – Rendben, máris félrehúzódom. Az út bal oldalán sikerül is parkolót találniuk, már alig néhány autó állt ott. Kényelmesen megálltak. Kata izgatottan megszólalt - Gyere, szálljunk ki! Még világos van, mire oda érünk, már nem tudnánk fürödni. Maximum 20 percet kérek és utána indulhatunk tovább. - Rendben. – Válaszolta Gábor mosolyogva. Kiszálltak az autóból Kata izgatottan állt egyik lábáról a másikra, hosszú perceknek érzete, míg párja lezárja az autót. Elindultak. Kata jóval gyorsabban haladt férjénél. Már a partot és a parkolót elválasztó út közepénél járt , amikor Gábor utána kiáltott. – Egy pillanat, nem vettem észre, hogy az ablakod nincs felhúzva. – Kata megállt, visszafordult és legyintett – Ugyan, csak pár percre megyünk és a vízből is rálátni az autóra, nem lesz gond. Gábor egyetértően utána indult, Kata bevárta és már nyitotta ölelésre a karjait, amikor hirtelen visító fékcsikorgást hallottak. Mindketten a hang irányába kapták a fejüket… - Bár nem volt szükség boncolásra, a nőről megállapítottuk, hogy állapotos volt. Mindketten azonnal meghaltak. – Köszönöm doktor nő, - mondta a felügyelő – a hozzátartozókat hamarosan értesítjük. További jó munkát! – Áh, köszönöm, de már csak egy hét és megyünk a férjemmel a Balatonra.

4


László Katalin – Odaát Borús vasárnap délután volt. Hideg őszi szél tépázta a szűk budai utca platánfáit. A napszakra nem jellemzően már sötét volt, szürke felhők takarták el a Nap utolsó sugarait. Az esőáztatta járdát sárga, víztől csillogó levélszőnyeg borította. Egy lány haladt el sietve felettük, fejét kapucniba burkolva az útra szegezte, kezében egy kis ázott levelet szorongatott. Hosszú lépésekkel hamarosan elérte a Batthyányi teret, onnan a Lánchíd felé vez etett tovább az útja. A kihalt rakparton, csupán néhány bőrig ázott kerékpáros haladt el mellette, egy kapualjban boldog szerelmesek suttogtak egymásnak sokat jelentő, múlandó szavakat. A lány futva rájuk pillantott, s ettől még inkább elszorult a szíve. Alig egy napja még ő is boldog volt és a jövőjét tervezgette a jelenben élete szerelmével. Egy veszekedés azonban mindent megváltoztatott, a heves kiabálást ajtócsapódás zárta le. A lány könnyeivel küzdve futott le a lépcsőn. Másnap, a szóban forgó vasárnap reggel tér vissza közös otthonukba, de a béküléssel végződő beszélgetés helyett csupán egy levél várta az asztalon. Felismerte a férfi írását, gyomra görcsbe rándult a szavak láttán. „ Sajnálom, de most, hosszú idő után végre őszintének kell lennem veled. Lehet, hogy szavaim fájni fognak, de az utóbbi időszak nekem sem volt kellemes. Megőrjít, hogy a munkádba temetkezel. Fiúnk elvesztését együtt, egymással kellene feldolgoznunk. Eltávolodtunk. Az elmúlt fél évben egyszer sem éreztem, hogy igazán fontos lennék számodra, hogy a múltad és jövőd részének tekintenél. Ez fáj, Balázzsal úgy érzem az irántam érzett szerelmed is meghalt. Türelmetlen, figyelmetlen és hideg lettél. Azt hiszem, ezt már nem bírom tovább.” A lappal a levélnek is vége lett. A lány a hídra megérkezve újra elolvasta a keserű szavakat. Arcán könny folyt sós patakokban, keze idegességtől és a hidegtől remegett. Átemelte vékony lábait a híd korlátján, majd szemét lehunyva elengedte azt. Testét szinte hangtalanul nyelték el a mélyzöld hullámok. A levél lassan, a szél hátán ringatózva érte el a vizet, az üresnek hitt felével felfelé. A lány által sohasem olvasott sorok lassan a Dunába oldódtak.

„Bár nehéz folytatnom ezt a kapcsolatot, nehezebb lenne nélküled élnem akár egy napot is. Este jövök és mindent megbeszélünk. Szeretlek! Péter”

5


Szinay Balázs – Jaj, hát azt olvasni kell, olvasni kell ( A pályázat nyertese ) – – – – – –

Ajánlom kedves figyelmébe Nusika, ajánlom kedves figyelmébe! De, hát ez micsoda? Ez kérem cikk, cikk. És mit akar attól a cikktől? Jaj, hát azt olvasni kell, olvasni kell! Mi az, hogy cikk, amit olvasni kell?

– „…a sajtóban olyan közlemény, amelyben a szerző egyéni állásfoglalását…”

– Jaj, kérem, azonnal hagyja abba! Nem így kérdeztem maga buta! Maga Tihamér… – Hanem, hogy mégis mi az, hogy cikk? – Na, de Nusika…, Nusika…. – Ne beszéljen félre Tihamér, arra válaszoljon, hogy mi az, hogy cikk? – Hát kérem, Nusika azt olvasni kell… – Tihamér! Minek néz maga engem? Ezt már mondta, jaj Tihamér… De miért kell olvasni? – Hát mert kérem, az hír, az hír. Az információ, az kultúra, az köztéma, ismerni illik, ismerni illik. – Ismerni illik? Ezt meg hol hallotta Tihamér? Olvasni… – Igen Nusika, olvasni, olvasni. – És van benne regény? – Nem kérem Nusika, az nincs, az nincs. – Olvasni… És milyen hosszú ez a micsoda…, ez a cikk Tihamér? – Éppen csak két lap. – Jaj! A sírba akar engem kergetni? Két lap? Hova gondol? Mit akar azzal a két lappal? És cikk, és hír és illik…, és nincs benne regény… – Én kérem semmit, csak gondoltam magácska… – Na nem Tihamér, majd inkább magácska! 2 lap…, ebből a tárgyból..., hova gondol? Inkább olvassa maga. Olvassa! – Igen, kérem, igen. Akkor olvasom, olvasom. – Tihamér, mit csinál? – Olvasom drága Nusika, olvasom. – Hangosan olvassa maga bolond! Ne magának, ha már annyira ragaszkodik hozzá! – Én nem ragaszkodom, de olvasom, olvasom. – Ne bőszítsen, olvasson! – Igen, olvasom, olvasom. – Ne bolondozzon velem Tihamér, Tihamér… vagyis csak Tihamér! Ne mondjon már mindent kétszer! Már én is… – Igenis nagysága, igenis… –… – „Hát persze, hogy ezt senki sem tudhatja. Ennyivel tisztában vannak már nemcsak a fejedelmek, hanem a

nadrágtalanok is…”

– Állj! Hát ez micsoda? Ha senki se tudhatja, minek kezdünk bele, egyáltalán, ha az író nem tudja, minek kezd bele? És fejedelmek? És nadrágtalanok? Ezek együtt, mit…? És nadrágtalanok… Micsoda pornográf skandalumot akar maga nekem itt ajánlani? – Hát, az nem úgy van, kérem. Várjon csak Nusika, várjon! „És ha a hadügyminiszter a bécsi hercegségeknek arra

a kérdésére: »Mit gondol Excellenciád, meddig tart a háború? « ...”

– Állj! Tihamér, maga tényleg ostobának néz? Mi ez a botrány? Mi ez a fekália? Miről beszélnek ezek? Miféle titokba von maga engem bele? És egyáltalán miféle szennylapból való ez? Háború 1916-ban? Hol él maga, hol élnek ezek? Miféle háborúról van szó? – Kérem Nusika, itt nincs semmi titok. Hír, hír. Egyébként pedig a Nyugatból olvasom a cikket, a… – Ne folytassa, tudom, a Nyugatból… De Tihamér! Hát mit akar maga tőlem? Hát hol van ebben a belletrisztika? Hol a regény? Hol a kikapcsolódás és a szenvedély? Hol a szórakozás? Az élmény?

6


– Drága Nusika, ez cikk. Ez valóság, ez nem lektűr. Tudja, éppen Ambrus írta hogy a közönségnek a vidámság; a könnyedség; a fecsegés; a vicc; az anekdota; a léha szellem; a szenzáció; a személykultusz kell. Ezért gondoltam, hogy talán…, talán maga…, talán magán, talán ismerve magát…, közönség… – Jaj Tihamér mit morog maga az orra alatt? Ne folytassa, megfájdul a fejem, szédülök… Jaj Tihamér, le kell ülnöm. Hát mit akar maga tőlem? Kinek néz maga engem? Én kultúrált úrinő vagyok! Pontosan tudom, hogy mi az a fecsegés, a szenzáció, oh…, és a regény… – Nem is akartam folytatni drága Nusika, nem is akartam folytatni. Csak ugye a cikk…, a… – De mit akar maga a cikktől Tihamér? – Csak várja ki a végét, csak várja ki a végét! Majd megérti! – A bolondját járatja velem? Hát miféle bestiális írás az, amiben négy sor után nincs semmi szenvedély, semmi románc, semmi hahota, semmi izgató és szemtelen, semmi kibeszélni való, semmi megdöbbentő pikantéria? – Hát kérem, ez cikk. Itt a szöveg mélyebb összefüggéseire kell odafigyelni, egyes részletek pedig csak a végén kapnak jelentőséget és értelmet. Rendkívül fontos a tartalom. Tényfeltárás, közkérdés, jellemformáló erejű… – Ne szakítson félbe Tihamér! Mit képzel maga rólam, hogy egy ilyen érdektelen és botrányos, bizarr sajtószégyennek kivárom a végét! Erről az Ambrusról meg ne beszéljen nekem többet! Hallottam ám hírét! Méghogy majd ő tudja, hogy mi kell a közönségnek… Hisz ő szaktudományos munkákkal is foglalkozik. Írt ő egyáltalán regényt? Ne beszéljen nekem róla többet, ne… – Hát, kérem, drága Nusika, ez a cikk is tőle való. Sokan szeretik! Csak várja ki a végét! – Tihamér, hát maga egyáltalán nem ért az irodalomhoz? Miféle műveltségen nőtt maga fel? Hol siklott maga félre? Nem tudta, hogy efféle lármás dörgedelmet ma nem sikk olvasni? Tudja maga egyáltalán mi az a divat, a regény? – Sokan szeretik, Sokan szeretik Nusika… – Na látja Tihamér, ezért tart itt ez az ország! Csupa lárma, csupa zaj, csupa konzervativizmus, csupa hagyomány, csupa nacionalizmus, csupa pótcselekvés és művi érték és…, cikk. Nem értem, egyesek miért nem képesek haladni a korral? Bezzeg a külföld, bezzeg a nyugat, oh…, és a regény… Minden sületlenséget összehord itt valami ostoba háborúról és fogalma sincs mi fán terem a regény. Tihamér, maga csak cikket olvas? Mert, ha igen, akkor azt kell mondanom, komoly veszélyben van! Járt már orvosnál? – Nusika, meg ne haragudjon, de a folyóirat neve éppen ezért Nyugat, mivel újító szellemben lép fel, megnyílva a külföldi szellemi áramlatok felé. Ambrus egyébként regényt is ír, regényt is… – Látom, maga nem akar érteni Tihamér, mindig a részletekkel van elfoglalva, ezért nem látja át az egészet. Maga nem elég haladó szellemiségű, maga nem tudja követni a divatot, sőt nincs semmi stílusa. Járt már orvosnál? – Az igazság az Nusika, hogy igen, jártam, jártam. Éppen egy pszichoanalitikusnál. Ő javasolta nekem ezt a módszert is… – Na látja Tihamér jól tette! Ez volt a legjobb dolog, amit szerencsétlen helyeztében tehetett. Az majd segít magának… Mi? Miféle módszert? – Hát kérem, Nusika…, én éppen ezért mentem hozzá… Az a panaszom, hogy állandóan ostoba, unatkozó, felszínesen fecserésző, szemérmetlenül pletykás, pökhendi és együgyű úrhölgyekkel álmodom, akik semmi mást nem hajlandóak olvasni csak regényt, és éjt nappallá téve ilyen és ehhez hasonló olvasmányélményekről áradoznak. Rendkívül bosszantó, bosszantó… Sajnos a direkt kezelés során is folyton ezekhez a hölgyekhez jutottunk el. Mivel a helyzet már-már kétségbe ejtővé vált, a doktor úr erre azt javasolta, hogy keressek föl hasonló hölgyeket és kompenzációs jelleggel olvassak fel nekik cikket. Hátha az jót tesz. Így jutott eszembe magácska, mivel arra gondoltam, hogy régi barátságunkra való tekintettel segíthetne nekem a terápiában. – Micsoda? Mit akar maga tőlem Tihamér? Rajtam akar gyakorolni? Hát kinek néz maga engem? – Nem, kérem Nusika ez már nem a gyakorlás része, ez élesbe megy, élesbe megy… – Na, de Tihamér… – Ne aggódjon drága Nusika! Bízza rám magát! A cikk, a cikk… Jaj…, hát azt olvasni kell, csak olvasni kell! Nézze csak:„…azt felelte, hogy: »Bocsánat, de ez Eminenciád reszortjába tartozik, mert ezt csak az Úristen tudja« –

akkor a hadügyminiszter nem arra felelt, amit kérdeztek tőle…”

7


Versek

8


Szabó Krisztina Alexandra

Mikor megláttalak évek múltán Első rügyek a tavasz hajnalán, úgy rügyezik bennem az érzés. Mikor megláttalak évek múltán, érzem, eltűnt belőlem a tél. Elég egy pillantásod, és már olvad bennem a büszke jég. Míg rég csak bánat volt és sok sírás, most Te csalod ki a nevetést. Az élet nem más, mint mosolygás. Virágzik minden a szív mezején. De könyörgöm, ne okozz csalódást, mert benned látom most a reményt.

Senki vagyok Mit ér az ész, ha nem kell cselekedni? Mit ér a tudás, ha nincs mire használni? Mit ér a szív, ha nincs kit szeretni? Mit ér a szó, ha csendben kell maradni? Mit ér a hon, ha nem lehetek otthon? Mit ér a világ, ha nem láthatom? Mit ér a fény, ha sötétség honol? Mit érek én, ha magam nem adhatom?

9


Viczai Lajos Bence

Barátaim Napról napra távolodtok, mint a nyári égen a felhők. Talán a szívek vásárán nem én vagyok a legkelendőbb. De miért vettetek magatokhoz, ha később úgyis eldobtok? Hát nem veszitek észre, hogy mennyi fájdalmat okoztok? Az én lelkem most már folyamatosan több sebből vérzik, S az a baj a szeretettel, hogy ha gyakran nem érzik, Akkor az embert egyáltalán nem is értik.

Kínok közt Takarodj Nap, merülj feledésbe! Emelkedj Hold, a fejünk fölébe. Megvakít ez a szörnyű világosság, Éjszakát akarok, ott a megnyugvás. Borult eget, sötét felhőkkel, villámmal, ...Szélvihart, a véget nem érő záporral, S minden legyen fekete, mi most színes. Számomra semmi sem lesz már olyan édes.

10


Hold Ki hinné, hogy az éjszakai világot Bemutatja nékem egy áldott, Kinek arca fehér, mint a hóesés, bevilágítja szívem minden rejtekét. Szemének csillogása megvakít Minden zsarnok láncot elszakít. Hollóhaja vállaira omladozik És ettől lélegzetem akadozik. Vele vagyok csak biztonságban Ő az aki megvéd e zord világban. A sötétségben mozgok inkább, Minthogy a nap kiégesse a glóriát Mit fejem fölé tárt karokkal rakott S ezzel az Ő szentjévé avatott. Ha nem létezik mint idő, "örökre" A lét után is itt leszek, örülve. Örülve, hogy fényed reám vetetted, Azt a fényt, melyet régóta kerestem Magamba zárom, s nem engedem, Szeretlek drága egyetlenem, Míg velem vagy nem számít más Veled minden perc csak mulatság, Ahogy a Hold is mindig kerek marad, Úgy szeretlek én téged minden nap.

11


Egy bolond naplója… 1. felvonás Nem is tudom, mióta vagyok idebent, De még csak három koca döcögött mellettem; Felettem pedig négy hintaló éktelenkedik. Disznót és hintalovat pedig úgy kell etetni, Hogy zöld, piros és sárga rajzszöget a fülembe; Feketét, fehéret meg kéket pedig a szemöldökömre Fektetek és hagyom, hogy lakmározzon ez a két faj. No, de most még, nem lényeg, hogy ki, hogy fal. Szürke, csíkos ing lóg rajtam- néhol szakadtan. Királykék nadrágomat pedig a minap loptam. Szégyen, de loptam. De jól látszott azon a békán, Hogy nem kell neki, ez a szépen vasalt hosszú nadrág. Kalapom pedig egyszerűen fekete, s azon egyszerűen Vannak fehér vonalak, azon kék varratok. Átlósan vele Pedig van pár levél minta, amik persze sárgán ragyognak. Gondolkodom is, hogy fel kéne díszíteni. Így nem maradhat. A helyszín elég szívélyes, szeretem, ha a fáknak a fele platina. Szépen csillog-villog, és a reptéren se szólnak érte, ha nem karika. Mármint, fülbe való ékszerre gondoltam. Platinakarika. Szép szó... Ennél nem is tudom, mi lehetne jobb. Talán, vörösnyúlszőrkandalló! De megint eltértünk a tárgytól, nem szeretném untatni az elszántan, Olvasó olvasót a politikai és társadalmi nézeteim megadásával..... Nem is tudom, mióta vagyok idebent. Fák, bokrok, falak, kecskék, hódok, Fegyverek, ostorosok, medvék, mikrók, tésztafélék, ameddig csak látok.

12


Tóth Zoltán

10.40 Súly és késztetés nélkül állok a parton, Látom, hogy mosolyogsz, érzem, de nem hallom. A szád moccanni készül, de a szavaid most némák Még bosszantó a csend, a folyót meg nem ússzák. Várok… Várok, Hogy mire? Talán az éj leple alatt megbúvó, egymást csiklandozó gyermekekre Kik mi vagyunk, leszünk, és hol a vállunk összeér, Egy pillanatra, felsóhajtva majd: ’lelkem a lelkedért!’ Várlak… Várlak, és nem kérdem, jól tudom az okát, Bár most messze még, hajthatatlan, odaát, De egyszer itt, egyszer velem majd, még Nem kergetjük egymást többé, egymással, egymásért. Várj még… Várj rám, várj, míg úszni nem tudok Mikor az akadály eszközzé lesz, és hozzád eljutok, Elfutok, ha kell, míg szakad szét minden ízekre, Várj rám, várj még, én ott leszek 10:40-re…

13


Pilizota Szandra

Salamoni beszéd Találos kérdésekkel küldesz ellenem hadat Bilkis Benat El-Hadat* De én bölcsességemmel könnyedén visszaverem azt Bilkis Benat El-Hadat Salamon vagyok leleményes és róka-ravasz Bilkis Benat El-Hadat Bennem fogod meglelni hozzád méltó párodat Bilkis Benat El-Hadat Ha dacolsz vélem akkor is elrablom álmodat Bilkis Benat El-Hadat A csúfondáros hold kézenfogja sóhajodat Bilkis Benat El-Hadat Mert szíved fölött elméd győzelmet nem arathat Bilkis Benat El-Hadat Bilkis Benat El-Hadat

*Sába királynőjének teljes neve

Haram* aranyszínű dzsilbábba** öltözik a haram szépséges holdja szerelmes kvadránsát kegyes Allah teveháton hozza

*női lakrész *női ruha

14


Yalla * Ali dühét bölcs öszvér türelemmel hajtja hajtja hajtja hajtja hajtja hajtja ostorából futás nem ered megvár Hadda** Hadda Hadda Hadda Hadda Hadda ekhó-kék*** mandulaszemeit rajta tartja tartja tartja tartja tartja tartja míg szitkait hallja az ég és egész Hadda Hadda Hadda Hadda Hadda Hadda talpára nagyot sóz Allah haragja Yalla Yalla Yalla Yalla Yalla Yalla

*gyerünk! indulás! **jemeni város ***a kék szem rontást jelent

15


Juhász Katalin

A bennem élő mese Írnék száz szót, akár ezer mesét, Csak visszahozhatnálak vele még… Írnék neked szerelemrôl, mely égig lángol Vagy mondatokat halmoznék a fájó magányról, Mesélnék messzi, elfeledett tájról, Kalandot számos, megfoghatatlan csodáról, Történetet a leghûségesebb barátról, S teremtenék neked egy gyönyörû világot, Egy fantáziából szült, örökéletû irományhoz… Te lennél, ki soraim játszóterén hempereg, S amit csak elképzelsz, az jelenne meg: Jöhetne hozzád távolról a herceg, Vagy hagynád, ahogy a sötétség ellep. Létezne griff, fônix, misztikus szellem, Lenne erôd, amely legyôzhetetlen, Védenének varázslók és halhatatlan lelkek, Csak csukd be a szemet és hagyd, hogy megjelenjen… S mikor a képek eltûnnek és a rideg valóság fogad, Majd újra tollat ragadok, csak halljam még a hangodat... Írnék, ha a sorokat életre lehetne váltani. De így csak elszunnyad csendben a mese, haldoklik az álom, Ágyam keblére zuhanok egy újabb, üres éjszakámon…

16


Angyali sírban Egy agyal sírjában fekszem Némán eltemetve Meredve a fedelemre. Hallom, ahogy kopognak a cseppek, Vajon esô, vagy könnyek lehetnek? Nem tudom, csak hallgatom, Ahogy egyre-egyre csepegnek. Fekete fedelem felett vajon sötét az ég, Vajon napos és kék, Vagy borúsan borít mindent a szürkeség… Fúj-e odakint a szél Leveleket hordozva szanaszét Vagy koporsómra hordja a temetô szemetét? Könnyemmel csillagokat rajzolok a tetôre, Képzeletemmel kék éjszakát festek, Holdat a felhôbe, Egy kis fényt ide belôle, S csendben szárnyakat növesztek, Hogy újra angyal lehessek.

A Te teremtményed az enyém volt Hát van még benned remény, Amit tôlem elvettél És hagytál meghalni a szívem rejtekén. Van még benned szerelem, Amit tôlem loptál S belôlem kiölted teljesen. Kérsz egy új esélyre, De nekem nem jut belôle, És kérsz, együtt egy szebb jövôre. Amid van, mindet tôlem vetted, Mert mindenemet beléd ültettem, Hogy itt maradjak egy üres dobozként, És halljam, hogy az van benned, ami belôlem kihalt rég.

17


Kövesfalvi Carmen Ezért az írásért nem tudok elég hálás lenni Neked (a szerkesztő)

Valahol van egy hely, hol Ő rejtőzik. számomra ismeretlen. nem tudom ki Ő, s mit rejt pár tudásom. nem láttam mosolyát, hallottam hangját, pár percre, csak egyszer. mikor ír, s én olvasom,.. tudom övé a hatalom,.. büszkeség fog el, hogy ismerhetem. híres lesz Ő, már most több, mint emberek sokasága. egy különleges ember e hatalmas világban. van egy hely, hol Ő rejtőzik, s hol még nem jártam sohasem. egy hely, mi oly messze érhető csak el,.. egy hely, melyet ha meglelek, meglelem Őt, kit még nem ismerek.

Angyal szeretett, tudom. számított rám. sosem felejt, tudom. vigyázott rám. angyal volt ő, az én angyalom, egy védő kéz, maga az oltalom. idegenből ismerős, majd lánya lettem, szerettem nagyon, mindent megtettem. napsütésben látom, kacaját még hallom, gondjaival magam szomorúnak vallom. emlékszem rá, vonásai boldogok, a messzi, egykor volt otthonom. nem csak anya volt, egy drága barát, kinek ismertem rég búját és baját. hiányzik az arc, az ölelés, mely gyengéd, nem mondhatom azt, ölelj mert kell még! elvette a holnap a tegnap báját, nem hallom már többé se anyát, se lányát. árnyak vesznek körül, egy borzalmas rengeteg, hiányzik az ember, ki mindig szeretett.

18


Ő volt lehullok levelek, összetört szívem keresi arcát. tegnapi boldogság, holnapi fájdalom vívja még harcát. szeretett egykor, s talán sosem felejt, a vad menekül, az üldöző elejt. ő volt a fény, a gyengéd nyugalom, a bátorító szó, a kedves oltalom. csendje sokat mondott, pillantása eleget, keze csak ölelt, soha sem engedett. ő volt az anyukám édesanyám mellett, hol ez a boldogság?, mi mindig kellett. örök múlt nincsen, halad a jelen, ki egykor volt, nem lesz mindig velem. lehulltak a levelek, ősz didereg bután, a szülőből ismerős, ismerős lett csupán..

19


Bata Gergő

Sötét fohász nézz most ki az utcára ha mersz, szívd csak be a létnek szagát, hagyd el a tested még egyszer, mert szeretnek, de mit ér ha fáj? falánk vagy Te is, miért rejtenéd, hiszen ennünk kell, ez természetes, de ne mástól vedd el kérlek az övét, neked is volt még, miért adtad el? fegyverek ropogása hoz boldogságot? dehogy hoz, zaja csak fájdalmat szül, és felcseperedve égeti el a reményt, mit minden ember egész életében ûz. halott emberek sora hullajtja könnyeit, azokon lépünk majd, suhanunk tovább, rózsaszirmok azok, mik oltárhoz vezetnek, vagy csak könnycseppek, amik az esôt hozzák.

20


Novellรกk

21


Oláh Zsuzsanna Memento A lapos napsugarak összehúzzák a tájat, átkarolják a fákat, akár az óvó anyai karok a gyermekeket. A narancsos, forrón izzó fény beárad a hévablakon – ha nem pillantok fel, ha nem láttam volna már korábban, akkor is tudnám, hogy ősz van. Az egész világ egy utolsó, fáradt sóhaj, csak lassan illan tova, hogy a zsigereinkben érezzük. Egy utolsó, levegőben csüngő figyelmeztetés… az idő múlik. A fémdobozba zárt fénysugarak felkavarodnak a kinyíló ajtókon beáramló levegőtől – a hideg és a meleg összekeveredik, egyre viaskodnak, bőrünk lesz a harcmező. Mintha meg akarnák tisztítani az utat az ősz előtt – barna viharkabátos varázslóként közénk lép, elszívja majd a nyár melegének utolsó illúzióját is. Kényelmesen a kocsi végébe húzódik, lehajtott arcán izgalomtól őszszínben ragyogó szemei magába isszák a sugarakat, de nem néz fel. Előre élvezi az elkerülhetetlen diadalt... Higgadt türelme, és a tény, hogy ő ráér, ordítja ránk: az idő múlik. Ha felnéznék a rikítóan zöld könyvborítóról, tekintetünk talán mégis találkozna – az aranysárga íriszében látnám, ahogy a világból elillan a zöld, izzó kék, édespiros minden árnyalata, felszínét a lehulló levelek pöttyöznék, esőcseppek vonnának bele ezüst ereket. Így felnyitom a könyvet, végigpörgetem a lapokat, kutatok a sorokban az utoljára elhagyott szavak után - de ma ezek is kiáltanak rám. Maga a könyv is tárgyiasult bizonyítéka az idő elleni felesleges harcnak. A szereplők is a helyüket keresik benne, hinni szeretnék, hogy jókor vannak jó helyen. Velem szemben maga a türelmetlenség ül - testet öltve, mint a barátnőm-, lábfeje ingerülten dobol, üti a másodperceket… mintha a mozdulataiban születnének meg, rádobja őket a világra, mely így tovatűnik. Ekkor szél sodorta falevél simul a lábamhoz, talán az aranyfényű tekintet is látja, ezért érzem úgy, hogy a bőrömbe ég – intő jelként, mert észrevettem őt… az idő múlik. Már a türelmetlenség lába is remeg… az idő sebesen rohan… Belepillant a könyvembe, a szavakat keresi, melyek a szememben tükröződnek – a világért sem zavarna meg, a tükröződések is szentek, várja, hogy a bekezdés végére érjek. Tekintetem egyetlen szón csüng, így végül felnézek. Az izgatott zöld szemek még magukban rejtik a nyarat – elmosolyodva felvonom a szemöldököm: - Hm? - Zsu… - Igen, Pötyi? - Mikor érkezünk már meg? – de tekintete már el is kalandozott, göndör tincseit a füle mögé söpri, mintha jobban akarná hallani a közeledő zajokat, izgatottan a fülbevalójával játszik. - Egy perce sincs, hogy megálltunk… - felelem, de láz gyúl a szemében, begördül mellénk a csatlakozó szerelvény, így Pötyi felpattan. Becsukom a könyvem, elzárom a kiáltásokat, és az órámra nézek… csupán egyetlen perc… Elér a hűvös, őszi levegő - ahogy egy pillanatig még az ajtóban állok -, szinte fáj a bőrömnek. A kocsi végébe pillantok… A kavargó ragyogásban a barna kabát rezdületlen, ha felemelné tekintetét, látnám szemében az elmúlt percet… de csak felém biccentve megérinti képzeletbeli kalapja karimáját… És én átlépek a másik kocsiba, mert a zöld szemekben ott a következő pillanat… Jövök már, jövök…

22


Az én ingem Újra elgondolkodtam… kíváncsi vagy rá? Hát mindenesetre én írok, te pedig olvass nyugodtan. Így majd egyszer csak, egy ponton gondolataink összeérnek… Előre bocsátom, hogy a tény, miszerint 23 évesen nem sok élettapasztalatom van, nem a Most született gondolat – ez már korábbi belátás és elfogadás. De talán ez így természetes. Hogy ilyenkor még sokszor mások életére, és ismereteire támaszkodunk – ebből is tanulunk, ezt az időt is hasznosan töltjük, ami igazán jó hír… mert ez esetben, ahogy Kipling is mondta: „… minden kincsével bírod ezt a földet, s ami még több, ember vagy fiam…” Ennek ellenére én már hiszem, hogy minden egyes kimondott gondolatunk hatással van a világra. Ha nem is az egész, teljes mindenségre, de a saját életünkre biztosan. Legyen az egyetlen szó, fogalomba zsúfolt érzés és gondolatkeverék, akkor is számít. Meghalljuk, feldolgozzuk, elindít valamit. Ez a változás különböző mértékű lehet, függ a helytől, időtől, a gondolatot kimondó személytől… mert van, kinek gondolata jobban számít, jobban megérint. Talán ezért nem hagy nyugodni egyetlen szó, egy tulajdonság, mellyel illettek. Nem számít, hogy ez pozitív volt, vagy negatív, hogy ez a konkrét eset, vagy egy másik a múltban – egyszerűen elgondolkodtatott: vajon miért hiszem, hogy rám ez nem igaz, és ő miért azt, hogy igen? És bár ő csak levont egy következtetést, a folyamat elkezdődött, valami megváltozott. Azt hiszem, magamra öltöttem ezt a tulajdonságot, mint egy kabátot vagy inget, csak mert ő azt gondolja illik rám – számít, hogy ezt hiszi. Vajon azért, mert ő ilyennek lát, tényleg ilyen vagyok? Talán igen, talán nem – igen is, meg nem is. Az ő világában biztosan. Az enyémben csak talán. És ez a talán, mely a határt elmossa, és két világ találkozik. Ez a talán: a változás. Végül is, mit eredményez mind ez? Ha ez a tulajdonság pozitív – akkor felemel. Jó érzéssel tölt el, jól esik a léleknek, többnek-jobbnak érezzük magunkat. A reakció gyors, ösztönös: mosolygunk. Ha ez a tulajdonság negatív – akkor a reakció lelassul, gátat vet az ösztönnek. Mint lassított felvétel dolgozzuk fel az információt. Lassan fáj és hosszan. Legyen igaz, vagy sem, rosszul esik, érzékenyen érint – talán dühöt vált ki. De értelmezzük a rosszat is – felemel, jó érzéssel tölthetne el, mert jobbak akarunk lenni. És lehetünk is ezáltal. Tehát, míg a másik ember azt hiszi, pusztán következtetést von le, és egyszerűen kimondja, talán nincs is tisztában azzal, mit idéz elő. Jó vagy rossz irányba, de befolyásolja a világunk. És bár neki fogalma sincs róla, én tudom: enyém a képesség, hogy irányt válasszak. Tehát… „Kinek nem inge, ne vegye magára.” Hát én ebben nem vagyok biztos. Magamra öltöm, hogy biztosan tudjam, és visszaadhassam: Köszönöm, de ez nem az enyém

23


Mini Shini Napló részlet – A gát darabokra hull Egy könnycsepp gurul végig arcán… majd követi száz másik. -Sajnálom- leheli zárt ajakkal, a néma csendnek. Egy év, egy tér, mégis több ezer kilométer, a távolság, és egy hatalmas gát… Hiába futok, hogy elérjem, felmászni rajta nem tudok. Hiába látom, hogy hol a hiba, átjutni rajta nem tudok. Ezért csak kezem pihen a jéghideg durva kövön, melyből épült. –Ember készítette, és az idő pora fedi majd el.- Lassan húzom végig az ujjaimat, mint mikor a szél becézgeti a napsugarakat, lassan érintem, és minden pillanatát élvezem, mégis, valami mélyen belehasít szívembe. A fájdalom… Mikor egy ismeretlen vércsepp mocskolja be a gátat… és egy árva könnypehely próbálja meg lemosni róla a bűnt… 1998.márc.04. Megnyíltam Neked. Levetettem előtted mindenem, mégis egy dologra képtelen voltam… Mezítelenül álltam előtted az ítéletre várva, és Te megöleltél. Szerettedben fürdettél, mígnem felmelegedtem, mosolyoddal felöltöztettél, és csókjaiddal betakartál. Éjszakánként őrizted álmomat, most mégis, Én vagyok, aki hátba támad. A sötét éjszakában, a bőr illata terjenget, hívogatott, csábított, míg végül magához rántott, és nem eresztet el soha többet. Minden megszűnt, mi akkor volt, a külvilág, az üldözés, az értelem… Akkor és ott, nem számított senki, és éreztelek. Éreztem, ahogy dobog a szíved és az enyém hozzád igazodott. Mikor kifújtad a levegőt, az általad keltet hullámokban játszottak kosza tincseim. Miket Te oly lelkesen és gyengéden simítottál hátra, mintha mindegyik külön több milliót érne. És aztán jött, ami mindent megváltoztatott. Összes szenvedélyemet és hálámat, ami csak létezet abba öntöttem. Annyira akartam, hogy érezd fontos vagy nekem. Még, ha nem is úgy mint…mégis, úgy vettem el Tőled, mindent amit csak adtál, mint sivatag a holtbéli tájon a vizet. Többet és többet akartam, miközben kósza ígéreteket sugalltam. Tudd meg, vágyaim szárnyai voltak azok, melyek lehet most elégtek. Így voltunk mi ketten. A Nap és a sugara… Melyet március hava takart be, hogy teljesüljön két álom. Most már tudom, hogy mi volt benne oly gyönyörű, és miért gyűlölöm annyira… mert ekkor fordultam el mindattól, ami mellett ki akartam tartani, és ezzel Téged sebeztelek meg a legjobban… életem legrosszabb döntése volt, mert … Most itt vagyunk ketten. Egy év, egy tér, mégis több ezer kilométer a távolság, és egy hatalmas gát… Amit Én építettem. Kövei oly ridegek, mint a jeges szélvihar, mely húsodba váj és csontig hatol. Egy félénk ujj simít felszínén végig, majd az építmény bele mar. Egy könnycsepp gurul végig arcán… majd követi száz másik. –Sajnálom, ez az ÉN hibám- leheli zárt jakkal, a néma csendnek. A gát darabokra hull, és a víz boldogan hódít meg mindent, mert tudja, már nem ártathat senkinek.

24


Bata Gergő Ómen egy Angyaltól Hámló falak közt pihent meg, hogy megnyugodjon kicsit, de kicsorduló könnyeivel vívott csatát. Közelebb léptem hozzá, majd leültem mellé. Nem tudom mit is tehetnék ilyenkor. A szemben lévő csap felett tükör. Felálltam, hogy megnézzem magam benne. Fejemen nem volt bőr, egyszerű koponyává változott arcom, melynek szemgödreiben a szemgolyók pörögtek szüntelen, ahogy felmértem magam körül a mosdót. Vörös hajam egyenesen lógott vállamig. Érdeklődve vizsgáltam, hogy lehet hajam, és láttam, hogy az magából a csontból nőtt ki. Mágikus. Mikor visszaültem felemelte a fejét, amit két tenyerébe temetett az előbb. Rám nézett, bennem pedig megmozdult valami. – Én vagyok az. – hallottam a saját torzult hangomat, ő pedig meredten nézett rám. – Ha esetleg most megijedtél, vagy valami, szerintem ne sikíts. Az nem lenne valami jó… Nem sikított, csak nézett könnyes szemmel, én pedig átöleltem, és éreztem, ahogy hozzáérek a testéhez. Mondanom kellett valamit. – Nem is tudom elképzelni milyen fájdalmat érezhetsz most, de kérlek… ne sírj. Ahogy most megjelentem, úgy megjelenek majd máskor is, ha szükséged lesz rám. – ez persze hazugság volt, már akkor tudtam, hogy soha nem fogom többé látni, már akkor tudtam, hogy nem lesz rám szüksége… tudtam, hogy holnapra nem fog emlékezni rám. Pár órával korábban beléptem a fehérre meszelt helységbe, ami teljesen olyan volt, mint egy buszváró, sok jegykezelő ablak volt, ahol hosszú sorok kígyóztak. Beálltam az egyikbe, mire egy törpe –kis növésű ember, ahogy a mai embernek használnia kéne, hogy ne legyen sértő- megbökött az ujjával, és egy automatára mutatott. – Húzz sorszámot! – mondta. Visszamentem az automatáig, és megnyomtam a gombot. Kijött a sorszám, de csak egy ábra volt rajta, alatta egy felirat: várakozó lelkek száma 11. Remek, gondoltam. Nem is olyan sok idő múlva név szerint szólítottak, és akkor láttam meg, hogy minden ablak fölött van egy jel. Onnét, ahonnan a hang jött megtaláltam azt a jelet ami a papíron van, majd az ablakhoz mentem. – Közlekedési baleset, a halál beállta egy órája. – darálta a hang, majd a nevem jött és néhány adat, hogy éjfélre át kell mennem azon a kapun, majd felszállnom a buszra, hogy addig elbúcsúzhatok egy embertől, és lehet egy kérésem, amit nem értettem elsőre. A bent ülő ember elmagyarázta, hogy minden halott embernek lehet egy kívánsága. Akármit kívánhat, csak emberekben nem tehet direkt fizikai kárt. Azt kívántam, hogy a szerelmem ne emlékezzen rám, amit viszont az ablak túl oldalán nem értettek. – Úgy értettem, hogy felejtse el, hogy voltam. Az összes emléket. Mindent. Hogy ne fájjon neki. – Ezt nem kívánhatja, ha benne nem maradnak emlékek a többi emberben attól még ott maradnak. Ha emlékeztetni fogják az zavart fog kelteni a rendszerben. És nem kívánhat teljes amnéziát sem. – És… ha mindenkiből eltüntetném a létem? Mintha nem is éltem volna… mintha meg sem születtem volna, vagy valami. Akkor nem marad semmi, ami emlékeztetné rám. – Azt akarja, hogy tegyük meg nem történtté a létezését? Ezt nem gondolja komolyan… tudja, hogy mekkora zűrzavarral jár, ha valakit kiveszünk a rendszerből. Egy részletet az egészből? Arról nem is beszélve, ha megtennénk soha nem térhetne vissza a földre, mint kóborló lélek. – zavaromat látva hozzátette – A lelkek, ha valakiben elég erős a szeretet és a hit, visszatérhetnek ahhoz a személyhez egy kis időre, mint egy szellem, de nem szilárd alakban, mint mikor elbúcsúznak, tehát nem tudnak csak nézni és néha jeleket küldeni, de ahhoz nagyon erős kapocs kell, de ha ezt megteszi nem lesz kihez visszatérnie soha. 25


Arról nem is beszélve, hogy nem egyesülhet a szerelmével a halála után, és nem oda kerül, mint a természetes halált halt emberek, amit nem értettem, így átsiklottam rajta. – De ezek szerint lehetséges. – mondtam. – Igen az. – hallottam viszont, majd nyomatékosítottam, hogy ezt szeretném. Ha találna valaki mást, úgyis halála után vele lenne. Így csak jobb esélyei lesznek erre. Utána még egyszer mondta, hogy éjfélig van időm, hogy visszaérjek ide, de az elbúcsúzással sietnem kell, és tudom majd, hogy merre találom, így nem is késlekedtem, kitöltöttem az űrlapot, amit adott, majd azt mondta, hogyha látnék dolgokat, ne ijedjek meg, azok csak emlékek. Mikor megkérdezte, hogy milyen dolgokat, azt mondta, hogy majd tudni fogom. Kaptam egy kis órát, hogy tudjam, hogy mennyi az idő. Kedves gesztusnak tartottam… de tényleg. Közben elhaladtam egy ember mellett, aki épp azt kívánta, hogy visszatérjen az életbe, és mivel nem olyan rég halt meg, így visszatérhetett. Sokan, akik már kívántak, most hörögve, fulladozva kiabáltak a férfinak, aki csak megvonta a vállát, és szinte számon kérő hangon csak annyit kérdezett, hogy ez tényleg nem jutott eddig eszébe senkinek? Lassan mennem kellett, és ő csak sírt kitartóan. Vigasztalni szerettem volna, de csak még jobban sírt, mikor megszólaltam. Egyszerre harangzúgásra lettem figyelmes, és láttam, hogy az óra csörög. Mennem kellett, és mikor mondtam neki, nem akart elengedni, mint eddig annyiszor, felkelt mikor látta, hogy indulni készülök és átölelt. Olyan csodálatos volt, de a hitem, hogy a szerelem mindent legyőz megcsömörlött miattam. Hiszen annyira szeret. Jobban, mint hittem volna és láthatott volna. De egy másik én azt súgta, hogy jobban tettem. Ha boldognak akarom látni nem engedhetem, hogy egy szellemet szeressen. Elég nonszensz dolognak tartottam, aztán éreztem, hogy megcsókol. Minden gondolat kiszállt a fejemből, majd rájöttem, hogy nem ölelek semmit. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy ugyanígy tesz. Próbáltam megsimogatni az arcát, de a kezem elsiklott rajta, mintha füstből lenne. Sírva fakadt, és közben keresett engem. Nem látott. De én követtem. Hazament, és lefeküdt. Sírt. Lassan este lett, és felkelt. Átnézett rajtam, a testem pedig nem hagyott nyomot az ágyán. Felkelt és a számítógépéhez ült. Vártam. Képeket nézegetett. Sírt. Beszéltem hozzá. Minden emlék céltalanul lebegett köztünk, én pedig lassan elenyésztem. Nem voltam más, csak animusz. Vagy egyszerű humusz. Egy folt egy elmében, egy vírus, amiből lassan kigyógyul az emberiség. Egy apró pont a szívében, ami dagadni kezd, és rothadást húz maga után. Aztán láttam, ahogy belépünk a szobába, és becsukja az ajtót, láttam, hogy fordulok el, mintha nem vettem volna észre. A két alak eltűnik, hogy mellettem csókolózhassanak, majd megint eltűnünk, és a takaró alatt látom viszont magunkat. Hirtelen bevillant, amit az ember mondott, és rájöttem, hogy ezek az emlékek. Hogy ezekről az emlékekről beszélt, amiket láthatokIzgatott lettem. A következő egy veszekedés volt. Hozzábújtam, de összehúzta magát, tartózkodóan, mire elengedtem. Elindultam. A ház mellett sétálva láttam magunkat, ahogy közeledünk, elmentem mellettünk, majd láttam, ahogy megállunk a sínek mellett a kutyák miatt, mert meg akarta várni, hogy elmenjenek. Láttam, ahogy megcsókolom, hogy eltereljem a figyelmét a kutyáktól, majd ahogy megyünk a buszmegálló felé. Aztán bevillant, hogy hová kell mennem. Mire arra gondoltam, már ott is voltam, és átkoztam az eszem, hogy erre nem gondoltam korábban. Újra a váróterem falai közt voltam, de nem úgy nézett ki, mint a valóságban, de attól még működhetett. Lementem a garázsszintre, és a váróban megpillantottam magunkat. Ahogy ott ültünk a padon. Csak néztem a jelenetet újra és újra, mikor először megcsókoljuk egymást, és rájövök, hogy én öleltem át, de akkor is utána ő kezdeményezett, mire elmosolyodtam, de elindulunk fölfelé, így én is elindultam, kiérünk az épületből a hóesésbe, és újra megcsókoljuk egymást, miközben a hang amit hallottam még a mozgólépcsőn lévő beszélgetéshez tartozik, tehát késik a hang. Azt mondja, hogy meg fog változtatni mindent, hogy csókolóztunk, mire én, hogy nem fog megváltozni semmi, majd megkérdezem, hogy milyen volt, és azt mondja, hogy elmaradt a

26


tűzijáték, én pedig láttam, hogy beáll a buszt, és harangoznak. Éjfél van. A következő pillanatban az emlék füstté oszlott szét, és egy zene hallatszott valahonnan, leginkább mindenhonnan. A lány sírva nézi a hóesést, és az órájára néz, mikor az elüti az éjfélt, aztán megmerevedik, mintha megfagyott volna. A számítógépén lévő képről eltűnik a fiú, és egy másik kerül a helyére. Ugyanakkor a polcról tárgyak tűnnek el, amik miatt a hozzájuk támasztott, vagy rajtuk lévő tárgyak leesnek, vagy eldőlnek a polcon. Egy parfümös üveg leesik, és széttörik a padlón, majd hírtelen megfagy a folyamat, és a cserepek újra összeállnak, mintha valaki egy filmet tekerne vissza, hogy aztán az üveg elfoglalja helyét valahol máshol. Könyvek esnek le, majd repülnek máshová a szobában, képek tűnnek el, rajzok, és árnyékok, emlékek suhannak az éterben végig a világban, ahogy a fiút kiírja a program magából. Mikor vége a lány pislog egyet. Kinyitja a szemét a szivárványhártya kitágul, majd visszaáll, mintha egy szívdobbanást utánozott volna. A fény egy pillanatra elhalványul benne, majd visszatér. Felszálltam a buszra, ami elindult. Az életemben sokat kellett utaznom, és élveztem, de ezt már kicsit soknak tartottam. Az álmaim jutottak eszembe, amikben mindig utaztam valami felé, és arra gondoltam, hogy talán ezt álmodtam

meg?

Nem tudom, mindenesetre nem volt nálam semmi, amivel elüthettem volna az időt, így vártam. Lassan megérkeztünk, és leszálltam a buszról. Nem hittem el, amit láttam. Egy városban voltam, amit már láttam valahol. Biztos voltam benne. Elindultam az utcán, mikor hallottam, hogy utánam szóltak. – A csomagja. – mondta a buszsofőr. – Nekem nem volt csomagom. –mondtam neki, mikor kiszedett a csomagtartóból egy kerekes bőröndöt. – Mindenkinek van csomagja. Ahogy nézem az öné kissé vaskosabb lehet. De nekem most mennem kell. Viszlát. Miután a sofőr elment, kinyitottam a bőröndöt, amiben először azt hittem, hogy egy nagy lánc van, de aztán láttam, hogy amiket az imént láncszemeknek néztem, valójában kis ezüst könnycseppek voltak, rengeteg nagyon kicsi ezüst könnycsepp, rajta valamilyen dombornyomású felirattal, ami tényleg elolvashatatlannak bizonyult. Kivettem egyet a sok közül, mire hirtelen megdagadt a kezemben. Akkora lett, mint egy kiwi, és el is tudtam olvasni a feliratot. Gyűrű. Ez volt ráírva. Akkor vettem észre, hogy van rajta egy kis patent, tehát ki lehet nyitni. Kivettem az ismerős gyűrűt a fekete kővel, és mikor becsuktam a könnycseppet, az újra összezsugorodott. De már hiába csináltam bármit nem lett újra nagy. Aztán észrevettem a bőrönd oldalán lévő papírszalagot, rajta az üzenettel: Gondolom most meglepődött. Miért mit gondolt, mi lesz azokkal a tárgyakkal, amik az emlékeket hordozzák, ha maga eltűnik? Jogos, gondoltam és felvettem a gyűrűt, a tokot visszatettem a helyére, és elindultam a reményvesztett lelkektől zsúfolt utcán valami felé. Eszembe jutott egy idézet Franz Kafkától: „Az ember tulajdonképpen csak a szerelemben és a halálban ébred teljesen önmaga tudatára.” És akkor bevillant, hogy tulajdonképpen a szerelemnek éltem. Mert akkor voltam igazán boldog, csak az tudott kielégíteni, ha a szerelmemmel voltam ha rá gondoltam. És ez nem rossz. Megálltam egy pillanatra, és körülnéztem. Meg kellett halnom, hogy erre rájöjjek és azzal, hogy megszűntem az emberek számára tönkretettem mindent. Csak ez a hely maradt, ahová annyiszor szöktem át a valóságból, mikor álmodtam és ez a rengetek könnycseppbe zárt emlék. Minden egyes tárgy egy elhullajtott könnycseppet ér, ha ott marad. Ha meglátják. Ha emlékeznek. De most itt van velem örök mementóként emlékeztet majd arra, amit tettem. Minden emlék majd egy könnycseppet vesz el tőlem, ha eszembe jut, hogy mi történt volna ha. De most csak ezek vannak. Egyedül maradtam. Aztán néztem körülöttem az embereket és rájöttem hol vagyok. Azok kerülnek ide, akik önkezűleg vetettek véget az életüknek. Sétálni támadt kedvem, így továbbindultam.

27


Dalszรถvegek

28


Major László Egyszer élünk, akkor is meghalunk! (de legalább akkor a barátainkért!) "Ha már egy ember azt mondja a lényem eddig megérte, A többi az kuka és röhögjön tovább betépve. Én csak lazán bólogatok a Krisztus által kreált zenékre, Nem érdek barátok vagyunk aki ezt hiszi azt igen durván benézte. Nincs nekünk vagyonunk, de nem is ezért nyomjuk, Hanem, hogy a belső haragunk, szenvedésünk oldjuk. Lehet nem értesz te minket, lehet azt se tudod kik vagyunk De már boldogságban élünk, ha egy részünkből mi adhatunk. Minket nem látsz táj idegen környezetben mulatni, Ha ütöd a pofám én akkor is tovább fogok ugatni. Nem tudsz megállítani most csak a golyóval, Jöhetsz anyáddal meg apáddal azzal a hobóval. Ezek az emberek kikért kelek, kikért fekszek, Te meg a környékemen teszed az eszed. Nem fogod fel, hogy elsőtől a végsőkig, Ha baj van mindent viszek kalapácstól a vésőig! Elesett katonáim kikért ha kell kezeim nyújtom, A tiszta levegőt beszívom a füstöt kifújom. Változtak dolgok, változtam én is, Szedáltam régen, de lélegzek mégis. Ez a lényeg, hogy vannak akiknek én vagyok a legnagyobb, Mellém áll a bajban az a barát, aki téged hátba szúr az a te spanod. Egy gyerek vagyok kit az utca vert pofán, Nem tudnak elpusztítani, nem kiskomám! Vertek már, megéreztem a fájdalmat, De nem köpök magadat ne áltassad! Ezek az emberek kikért kelek kikért fekszek, Te meg a környékemen teszed az eszed. Nem fogod fel, hogy elsőtől a végsőkig, Ha baj van mindent viszek kalapácstól a vésőig!”

29


Csak egy elesett katona "eljött az utolsó éjszaka, orromban az alvadt vér szaga. nem várok és nem is vártam sose csodákra, az én életem maga a jó isten formálta. kellett nekem gettó, hogy rájöjjek milyen is az ember, kellett nekem testvér, aki az alkohol mámoros álmomból felver. hol lennék én ezek az emberek nélkül kajak nem is merek belegondolni, minden másnap lehet a tetteim át kéne fontolni. de nem tehetek erről, én ilyen vagyok, és leszek is mindig, nekem ti kelletek meg sok sok nyári "piknik". voltam, vagyok és leszek is mindig valaki, ha egyszer össze jönnek a dolgok a rádióból szólnak laci dalai"

30


Kivezető Az elmúlt pár napban, amíg megnéztem a folyóirat első terveinek a népszerűségét, és begyűjtöttem az első néhány véleményt, mind a folyóiratban publikálóktól, mind azoktól, akikkel beszéltem, elmondhatom, hogy sikerült valamit alkotnunk, ami, ha nem is képvisel hatalmas irodalmi értéket, mégis talán méltó arra, hogy letegye a maga kis tégláját a kultúra nagy falába, és hozzájáruljon valami értékes megteremtéséhez! Végezetül szeretnék köszönetet mondani azoknak az íróknak/költőknek (még ha nem is tartják magukat annak, én rájuk ragasztanám a jelzőt), akik elküldték nekem az írásaikat, és azoknak a kedves embereknek, akik segítettek, hogy elterjedjen a lap. Remélem, hogy a jövőben még olvassák sorainkat…

„Valójában minden belsõ elidegenedés a tehetetlenség képzelt állapotából ered. Céltalanság nem létezik, csak rácsok, amiken át kell jutni. A rácsok mi magunk vagyunk...” Tisztelettel: A szerkesztő

31


"Saját mindennapjaink hősei vagyunk. Fegyverünk és páncélunk szavaink, melyekkel kifejezzük gondolatainkat. Szánk, ami nélkül nem tudnánk csókolni és beszélni. Nem fakadhatnánk őszinte dalra. Kezünk, amivel ölelünk, vagy gyengéden simítunk, amivel új dolgokat hozunk létre, fontos gondolatokat vetünk papírra. Életünk minden szakaszában döntenünk kell, és mi döntünk, hogy tanuljunk, tapasztaljunk. Előre megyünk, de néha visszatekintünk azokra a dolgokra, amiknek talán abban a pillanatban nem volt akkora jelentősége mint most, mikor nagy szükség van rájuk. Reggel felkelünk akkor is, ha a Nap nem kel velünk. Mind hősök vagyunk! Emberek egy hősök nélküli világban!"

32

P.I.K. folyóirat I. évf. I. szám  

A Pentelei Irodalmi Kör folyóiratának első száma

Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you