KURIÓZUMOK NYOMÁBAN

A Dob utcai transzformátorállomás – épület és/vagy gép? | Budapest

Építész tervező: Léstyán Ernő – Herczegfy Dezső

Budapest, Erzsébetváros, Rumbach Sebestyén utca

Budapest elektromos hálózatának – a megnövekedett energiafelhasználás és az ezt működtetni képes gépek száma miatt – új igények kielégítésével kellett szembenéznie. Ennek eredményeképp épültek a városban a modern építészet margójára transzformátor állomások. Ezeknek az ipari épületnek a legfontosabb dolga a funkció betöltése volt, az építészeti esztétika ilyen helyzetekben sokszor háttérbe szorul. Mint mérnöki céllal épült létesítmény, azt gondolná az ember, hogy minden építészeti szempontot elhanyagoltak a tervezés során – ez az egyszerű tömbépület azonban mégis kivételes helyet foglal el az ipari építmények listáján. Ez a végletekig egyszerű tömegformálású épület őszintén vállalja a saját rendeltetését, mely ez esetben egy szimpla gépház. Az élére állított, erődszerű téglahasáb kitűnik a környezetéből az egységes, visszafogott anyaghasználatával és szép arányival. Idegen testként, némán áll bele a város szövetébe, mégis ismerősként tekintünk rá – ez a puritán építészeti kialakítás tulajdonképpen teljesen azonosult a belső terek működésbeli elrendezéséhez, alárendelte magát a technológia igényeinek. Az előregyártott vasbeton elemekből készült épület 6 szinten keresztül fogadja magába a kapcsolóberendezéseket – az alaprajz épp olyan könnyen értelmezhető és világos, mint az épülettömeg. Az épületen fellelhető minimális mennyiségű nyílászáró is csupán ott bontja meg a homlokzati felületet, ahol arra szükség van. A teljes felületű téglaburkolat és az idomüveg összhangja hozzájárul a trafóház által megkövetelt zártsághoz és pormentességhez, mértéktartó formavilágával utal arra, hogy mind technológiailag, mind építészetileg igyekezett a maga korában korszerű lenni, átmenetet képezve épület és gép között.

Az épület a maga őszinte brutalitásával azt szeretné jelezni, hogy ő egy transzformátorállomás - nem akar több lenni ennél. A kor előrehaladtával a hatalmas belső terekben elhelyezett gépészet szépen lassan elavulttá vált, a technológia fejlődésével egyre kevesebb szükség volt ezekre az indusztriális építményekre. Manapság az a kérdés foglalkoztatja az építész szakmát, hogy mi is legyen ezekkel a kiüresedett, homogén transzformátorházakkal? Míg sokan odaerőszakolt tájsebként tekintenek ezekre az épületekre, számomra viszont nagyon érdekes, hogy ez a ház gyakorlatilag műtárgyként is értelmezhető.

Egyszerre groteszk és költői annak a kontrasztja, ahogy ez a materiális, vizuálisan igencsak érzékelhető, hatalmas klinker-hasáb magába foglalja azt a megfoghatatlan, vizuálisan nem érzékelhető, anyagszerűtlen, súlytalan fogalmat, mint az elektromos áram. Fontos funkciót lát el egy-egy ilyen trafóház, amely minden ember életében megjelenik – az épület mégis elzárkózik a közönségtől, a szigorú technikai szabályozások miatt ezek a gépészeti épületek értelemszerűen nem voltak látogathatóak. Ezek az építmények a városi szövet részei, központi elhelyezkedésük ellenére mégis úgy érzem, hogy perifériára szorultak, meg nem értettségüket mind a mai napig magukkal hordozzák, a maguk néma, esztétikus ürességében.

Az esztergomi szénrakodó | Esztergom

Az esztergomi Prímás-sziget nyugati csúcsából szép kilátás nyílik egy, a Duna fölé magasodó, múltat idéző, azonban elhagyatott építményre. A különös kinézetű épület működése egészen 1927-re eredeztethető vissza. Az építmény funkciója az volt, hogy a dorogi szénbányák által kitermelt szénport folyami uszályokra továbbítsa – a régi Dunai Kötélpálya rakodóépületeként tartották számon. A helyiek csak az egykori szénszállítás és bányászat mementójaként tekintenek rá. A monumentális épület ismertető jegyei a 2 óriási beton alap, és az ezeken nyugvó, rozsdás acélszerkezet. A szárazfölddel való összeköttetést egy majdnem 6 km hosszú kötélpálya oldotta meg – itt érkeztek a szénporral megrakott csillék a Duna partjához. Az egyedi helyen és speciális adottságokkal bíró, vízben álló épület megközelítése csónakokkal történt – miután kikötötték őket, a munkások egy vaslétra segítségével juthattak fel a folyó fölé magasodó teremhez. Az 1963 évi leállásig a rakodó kapacitása elérte a napi ezer tonnát is –ennek ellenére hamarosan elbontásra került a kötélpálya és az építményhez tartozó berendezések is. A lecsupaszított, magányos erődítményt 2008-ban nyilvánították műemlékké, de a bányászati munkálatok leállítása óta üresen áll. A két hatalmas talapzaton álló szerkezet mára már csak a fémvázból és a falburkolatból tevődik össze. A kiüresedett, funkciótlan épület úgy rostokol a Duna medrében, mint egy birodalmi lépegető, pedig Esztergom városa nem messze - mindössze 2 kilométerre – fekszik. Az építményt körüllengi egyfajta misztikus hangulat – mind a városból, mind a Dunán evezve már messziről érzékelhető egyedi elhelyezkedése miatt, mégis bonyolultan megközelíthető - ez az adottság adja az építmény furcsa, kettős megítélését. Jellegzetes turista és megállóhely, illetve 1994 óta helyi képzőművészeti csoportok is szemezgetnek a rakodó adottságaival. Az épület európai szinten is egyedülálló, páratlan adottságú– a csendes magány, amely oly sok éve körül öleli, perifériára szorítja ezt az épületet. Mind elhelyezkedésében, mind kialakításában, mind használatában, mind sorsában az egyediség jellemzi, és műemléki jellege miatt sem az elbontása, sem a felújítása nem várható a közeljövőben. Az épület struktúráját és szerkezeti adottságait bármilyen nemű fizikai átalakítás és belenyúlás ellenében meg kell tartani - az épület gondolatisága az, ami újraélesztheti ezt a különleges helyet. A múltbéli szénrakodás története új erőt adhat az építménynek, a nem mindennapi fizikai munka korabeli átértelmezése lehet akár a jelenkori szellemi értékek központi tere; vagy átjáró a múlt és jövő tovatűnése között, ahol ez a kis épület jelképezi a biztos jelent.

A Szputnyikfigyelő – ház vagy szobor? Betonsáska! | Szombathely

Építész tervező: Zalotay Elemér

A 20. század lázadó korszakának szüleménye a Szombathelyen 1968-ban átadott betonkolosszus, a Szputnyikfigyelő, mely a már meglévő Obszervatórium megfigyelőállomásaként került megépítésre. Ez az egyedülálló épület nehezen kategorizálható, ellenben maximálisan kihasználja a beton technológiájában rejlő szobrászati lehetőségeket. Az alkotást elsőre művészi beton szoborkompozíciónak is meg lehetne ítélni, pedig minden elemében funkcionalista – a vaskos betonszerkezet célja, hogy egy picit se rezdüljön meg az épület a pontos asztrofizikai észlelések elvégzése miatt – és ennek maradéktalanul eleget is tesz. A beton, mint anyag azonban nem csak a megingathatatlanság miatt került felhasználásra – a méternyi vastag betonfal megakadályozza az épületen belüli hőmérséklet-ingadozást, ezzel is védve az itt elhelyezett, fontos csillagászati berendezéseket a káros behatásoktól. Az apró beton komplexum szoborszerű objektumként ítélhető meg, azonban ez a valóságban nem teljesen így van: a T-alakú vasbeton tartóelemek két karján oldalra csúsztatható egy mozgatható tető, melyet a teleszkóp használatához terveztek. Ez ’’némileg’’ ellent mond a szoborszerű megítélésnek. Az építmény különlegessége több irányból is fakad – ennek egyike a sajátos tömegformálás; a teleszkóp helyiségét például egy beton csőfolyosón – néhol már- már guggolva közlekedve - keresztül érhetjük el. A karakter szobrászati mivolta azt hiteti el az emberrel, hogy alig-alig vannak helyiségek ebben az erődítményben – pedig a megfigyelőállomáson kívül többek között néhány kisebb iroda is helyet kapott az épületben. Az épület a szó szorosértelmébennemmondható ugyan tájsebnek, de a betontömegével enyhén szólva is kirí a természeti környezetéből. Megdöbbentő az a hatás, amit az anyaghasználattal elért az építész – az épület különös formája és rideg beton anyaghasználata elősegíti az épület monumentálismegítélését, valójában azonban kisalapterületűnektekinthető.Az elsőre kaotikusnak és indokolatlannak tűnő összképből egyszer csak előtűnik a funkcionalitás – ez a vaskos betonszerkezet jól elkülöníthető elemekből áll össze, melyek mindegyikének megvan a maga szerepe. Az épület azért is különleges, mert a látszóbetonhomlokzat ilyenszintűkivitelezéseazépítésikorszakbannem volt egyszerű feladat, az építőipar nem volt felkészülve erre a kihívásra, itt azonban sikerült hatásosan és jó minőségben kivitelezni az épületet. A beton anyagot általában az alábbi szavakkal szokták jellemezni – szürke, hideg, visszataszító, önmagában befejezetlen, sokak szerint rossz minőségű hatást kelt, amit minél hamarabb be kell burkolni. Itt azonban pont ez adja az épület drámaiságát, hogy ez az öntött beton milyen meghatározó és működőképes –figyelemreméltó,ahogyegyszerreteljesítiaszerkezet,atérszerkesztésésafelület szempontjait. Az épület véleményem szerint több síkon értelmezhető, a maga korában brutálisnak tekintett építmény meg nem értettsége és a jelenkor megbecsülése és tisztelete egyszerre ütközik vissza ezekről a végletekig izgalmas, nyers beton falakról. Az avatatlan szem számára furcsa lehet, hogy az óriási, absztrakt beton szoborcsoport mögött egy igen jól megtervezett, mélységeiben átgondolt, funkcionális épület bújik meg, mely világviszonylatban is teljesen egyedülálló és páratlan tárgyként képviseli a nem-építészeti karaktert.

BUNKER 599 | Amszterdam, Hollandia

Építész tervező: Ronald Rietveld/RAAAF, Atelier Lyon, 2010

Rotterdam városától egy órányi autóútra, egy holland tó partján található egy

1940-ben épített, hasznosítatlan bunker, amely az Új-holland vízvonal 700 bunkeréből álló védelmi rendszerének egyike. A világon megannyi üresen álló beton erődítmény található, melyeknek problémás a hasznosítása a meglévő terepviszonyok és az elhelyezkedés miatt. Ez a bunker azonban egy kis léptékű tó szélén ácsorog. Ezt az elpusztíthatatlannak tűnő, monumentális státuszú bunkert kettévágják. Ezáltal megnyílik egy olyan aprócska belső tér, amely általában teljesen el van zárva a szem elől. Az újonnan kialakult koncepciót egy hosszúfadeszkapallóegészítiki,melyafelszeleteléshelyénkereszteziabunkert, és levezeti az egyént a tópartra. Érdekes koncepció ezt a nehéz szerkezetet egy ilyen légies útvonallal egyesíteni, ráadásul bevonja a holland történelem egy szálát is – az ide látogatók kisétálhatnak a mólóra, ahol az őket körülvevő sekély víz a háborús időkben bekövetkezett elöntésekre emlékezteti őket. A felsliccelt bunker eredetileg 13 katonának nyújtott védelmet a bombázások idején – most viszont a maga nyersségében mindenki számára nyitva áll. A kívülről teljesen zártépítménytegy’’egyszerű’’metódussalnyitották meg –amonolittömbkellős közepébőlkivágtakegydarabot,majddaruvalkiemelték – ez a folyamat 40 napot vett igénybe. Ez az elsőre nevetségesen primitívnek tűnő beavatkozás teljesen új építészeti értékeket és értelmezést hoz létre, megmutatva, hogy bármiből ki lehet hozni bármilyen, akár teljesen ellentétes jelentésrétegű, lehetetlennek hitt kialakítást, új megoldásokat elhintve az építészet értelmezésében.

A berlini Trudelturm | Berlin, Németország

Ha véletlenül Berlin külvárosának ipari negyedeiben kószál az ember, szembe találhatjamagátegyóriásibetonkapszulával.Azépítményrendeltetéséttekintve egy speciális szélcsatorna, a más néven pörgőtoronyként is emlegetett műremek 20 méter magasságban mered az ég felé. Szemfülesek megtalálhatják a Rammstein ez évben kiadott, Zeit című albumának borítóján is. A helyiek csak pörgő szélcsatorna néven ismerik ezt az épületet, amelyet 1934 és 1936 között épített fel a Német Légiközlekedési Kutatóintézet (DVL). A helyszín az egykori

Berlin-Johannisthal reptér területén fekszik. A torony megépítése a maga korában olyan technikai újítást jelentett, amely elsőként tette lehetővé a repülőgépek pörgésének veszélyes állapotának laboratóriumi szimulálását. Az itt elvégzett kísérletek segítettek megérteni a pörgés összetett folyamatait. Segítségével a szakértők képesek voltak meghatározni, hogyan lehet pilóta nélkül megállítani a föld felé ’’dülöngélő’’ repülőgépet és visszaszerezni fölötte az irányítást. A hajszálpontosan legyártott repülőgép modellt úgy lehetett függőleges légáramlatba helyezni, hogy az mindig a megfigyelőberendezés magasságában repült – ezt a bent elhelyezett felszerelések és a nagysebességű kamerák segítségével le lehetett filmezni. A légáramlat sebességét szabályozni tudták annak fényében, hogy az megfeleljen a modell zuhanási sebességének. A torony belső szerkezete és technológiai vívmányai már nincsenek a helyükön. A torony napjainkban a Humboldt Egyetem adlershofi campusán található tudományos és technológiai parkhoz tartozik, a repüléskutatás műemléki épületeinek együtteseinek része.

Az MTA Napfizikai Obszervatórium fotohéliográfának műszerháza |Debrecen

A Debrecen Egyetemvárosának északnyugati erdejében, az Egyetemi Botanikus

Kert közepén megbújó Napfizikai Obszervatórium 1957-től működik Dezső Lóránt vezetésével. A Magyar Tudományos Akadémia önálló szervezeteként létesült Csillagászati Kutató Intézete annak a kutatómunkának a folytatásának elősegítésére jött létre, amelyet 1952-ben a svábhegyi Csillagdában elkezdtek. Az akkori nehéz időszakban olyan kutatási témát kellett választani, amely egyszerű eszközökkel is versenyképes eredményeket ígérhetett. Ennek eredményeképp kerültelőtérbeafotohéliográfprogram,anapkorongfehérfénybenvalóészlelése napi rendszerességgel. A kutatási program minden más obszervatórium eljárásánál pontosabb és részletesebb napfoltadatok meghatározását tűzte ki célul. Ehhez azonban szükség volt a megfelelő műszerekre és az ezeknek otthont adó észlelő helyiségekre. Az egyik ilyen észlelőhelyiségnek számító objektum a főépülettől kicsit távolabb elhelyezkedő, transzportábilis, vas műszerház, melynek 4 x 5 méter a befoglaló területe. Ez a műtárgy tökéletes példája annak, hogy valamilyen technológiának alárendelt építmény építészeti esztétikai kötelezettségek nélkül is tud szép és különleges lenni. Ez a fák lombjai között rejtőző vasszobor tökéletes otthona volt a csillagvizsgáló fotohéliográf műszerének, s most, használaton kívül sem vesztett esztétikai és történelmi értékéből. Magán hordozza a tudomány múltjának mérföldköveit - amiatt, hogy kevésbé megközelíthető a civilek számára, nem látszik meg rajta az idő vasfoga.

Időtállósága abban is megmutatkozik, hogy a szerkezete könnyedén lehetne egy modern közösségi tér alapja.

Az atombiztos BGA óvóhely – ’’a vakablakos ház’’

A város talán egyik legforgalmasabb gyalogos- és autós csomópontja a Nagyállomás környéke, azonban valószínűleg kevesek figyelmét keltette fel az a funkciót vesztett épület, amely jelenleg a MÁV tulajdonában van. Bár tömegek mennek el előtte nap mint nap, feltehetően kevesen tudják, hogy az 1962-ben épített ’’ház’’ valójában a MÁV dolgozóinak a részére fenntartott óvóhelyként épült fel, s egykor irányítóközpontként és vezetési ponjaként működött. A különleges épület egy 600 fő befogadására alkalmas, négyszintes, bomba-, gázés atombiztos földfeletti óvóhely, amelynek adatai egészen 3 évvel ezelőttig teljesen titkosítvavoltak. Furcsa egy ’’bunkert’’ a földfelszínen, a szabadban látni - hiszen a bunkerek mindig földalattiak, emiatt is hibás ez a megnevezés -, ámbár sokat sejtetően így is meg tudta tartani funkcióbeli jellegét – ha jól megfigyeli az ember, a rajta lévő ablakok csupán falra festett álcák. Az épületet polgárvédelmi és tűzoltósági gyakorlatozásokon kívül nem használták, a megépítése óta nem alakult ki háborús helyzet. Jelenleg csupán egy sorsára maradt építmény, mely funkciótlanul áll egy forgalmas csomópontban, ugyanis a hasznosítására a városnak se pénze, se igénye, se affinitása nincsen - áthelyezésének vagy lebontásának hozzávetőleges értéke kb. 20 millió forint lenne, ezért inkább kihasználatlanul, de berendezve áll ott a maga magányában. A titkosítás feloldásának ellenére a létesítmény közvetlenül nem látogatható, csupán a Múzeumok Éjszakáján tudta megtekinteni az, aki egyáltalán tudomást szerzett a programól. Az óvóhely 2,50 méter vastag, ólombetétes betonfalai és 3,00 m vastag födémei között rejtelmes térszervezés bújik meg: az épület két, egymástól elkülönülő, de egymás mellett futó, szimmetrikus részből, a keleti és a nyugati szárnyból áll - átjárás csak egy 1. emeleti ’’zöld szobában’’ lehetséges. A keleti szárnyvoltavezetésiésirányításipont,míganyugatioldalariasztóegységekhez beosztottak területe volt. Az emeleti szinteken mindenhol rendelkezésre állnak vizesblokkok, 25 fő/ 1 WC és 5 fő/ 1 mosdó arányban. Az épület 32 éve társadalmi szempontból érintetlen, 1986-ban felújították a levegőrendszert, a világítást és minden helyiséget kifestettek. Ma az áramellátás aggregátor segítségével biztosított. Azótasemmihez sem nyúltak. Az épületegyszerű,kocka tömbjéhez csatlakozik két kisebb kubus, ezek zsilip funkciót láttak (volna) el. Élesben soha nem kellett használni, de az épület tetején lévő légvédelmi sziréna ma is működik, és 10 km sugarú távolságban hallható lenne. A belső víztartály segítségével sugármentes, iható vizet tudtak volna biztosítani a bent lévőknek. Az épületben akkumulátoros áramellátás működik, az aggregátor 6 éve lett felújítva, a közel 400 literes tartályba pedig dízelolaj került. Akkoriban élelemként ládákban tartottak konzerveket, illetve két hetente történt kenyércsere. A bejárást vezető Úr elmondása alapján az épület bomba ellen még ma is védene. Saját szűrőberendezése van, belső keringtetésel és külső beszívással. Atom ellen összesen 6 + 4 órát tudnánk biztonságban lenni, 10 óra után elfogyna a levegő bent. Az épület jelenleg múzeumtérnek van rendezve, az óvószobákban különböző gázmaszkokat, fotókat, táblákat, ágyakat és berendezési kellékeket állítottak ki. A sisakok 1961-ből származnak, a gázmaszkok pedig név szerint megkülönböztethetőek voltak. Korábban az épületet fotózni sem lehetett, azóta ez a szigorítás enyhült. Az óvóhely a helyi szóbeszédben csak ’’vakablakos házként’’ terjeng, ezt a rejtőzködő, festett ablakok jelzik leginkább. Az épületben az ólombetétek miatt nincsen semmilyen térerő, ezért sem rádiózásra, sem telefonálásra nincs bentről lehetőség - az épületet havonta kinyítják, kétszer is átnézik, nehogy bárki véletlenül is bent maradjon. Az ablaktalan épület világítás nélkül teljesen sötét. Országszerte több ilyen óvóhely is épült, néhány jelenleg is múzeumként funkcionál. Az épület hivatalosan az állomással egy nagy telken helyezkedik el, de a tervezést elősegítve mi lehatároltunk egy kisebb, ésszerű területet, mely két oldalon utcával, két oldalon pedig épülettel határos. Az óvóhely kockája mellett a telek feltűnőpontjaegyóriási,ürestüzivíztározó,amelyanemmesszelévőtoronyház oltásának elősegítésére lett odatelepítve. Kiderült az is, hogy a teljes közművel, csatornahálózattal, telefonvonallal ellátott épületet többször le akarták bontani, de ez gyakorlatilag lehetetlen, annyira masszív, annyi anyag van benne. Ugyan a 60-as, 70-esévekbenbiztosítanikellett azépület ellátottságát,ma már nincserre vonatkozó kötelezettség. Robbantani sem lehet, hiszen eleve az ellen (is) építették, azaz úgy tűnik, megmarad örökre.

A kocsordi atombunker - Az ”ojjektum’’ | Kocsord

És ha már a bunkereknél tartunk… a retró internetes tartalmak egyik első felkapott alakja a Kocsordonélő,svájcisapkájáról ismert Szalacsi Sándorvolt,aki amiatt vált híressé, hogy egy készülő kisfilmben bemutatta a Szabolcs-SzatmárBereg Vármegyei Kocsordon található atombunkert. Történt egyszer ugyanis, hogy egy helyi lakos, Fogarasi Árpád bunkert kezdett építeni a hátsó kertjében, s erről a nem mindennapi történetről készült az ominózus, közismert interjú. „Ez a betonbunker még a kozmikus becsapódás ellen is véd!” Az objektum felépítése 1985re vezethető vissza, azonban a kész építmény átadására sajnálatos módon a mai napig nem került sor. A névtelen falusi polgár szinte nevetségesnek tűnő elhatározása a személyes életművévé nőtte ki magát. Az objektum önmagában egy unikum - a megszületésének története, a népszerűvé válásának komikuma és időtállósága, a korabeli életszínvonal és körülmények görbe tükre, az elkeseredettség és megrögzöttség szülte kötelező cselekvéstudat mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy ez a műtárgy páratlanlegyen országosviszonylatban. A kultikus épület időtállóan és csendesen emlékeztet minket arra, hogy teljesen sohasem vagyunk biztonságban - illetve, hogy csak magunkra számíthatunk. Nem kell sajnos messzire mennünk azokért a történetekért és eseményekért, amelyeket látva újragondoljuk ezeknek az óvóhelyeknek a létjogosultságát. Természetesen még készen sem lett volna atombiztos a két méter vastag betonfalakkal rendelkező „kis” kerti bunker, de ebbe a halhatatlanná vált térbe egy történelmi viszonylatban névtelen „jómunkásember” az életét fektette bele, szerény hétköznapjainak szabadidejét erre szánta - mindezt azért, hogy magát és családját a jövő esetleges viszonytagságaira felkészülve biztonságban tudhassa.

A félkészen árválkodó magánbunker egyébként eladó, ha bárki lát benne turisztikai potenciált, a Mátészalka melletti kis településen az urbex turistákat követve megtalálja.