L étfontosságú nyugalomnap (Fekete Károly

Létfontosságú nyugalomnap

A hetedik nap az Istené. Az ember nyugalomnapigényének nem az ember szerzett érvényt, hanem Isten ajándékozta azt kegyelemből mindenkinek. A nyugalom napja arra emlékezteti Isten szövetséges népét, hogy az Úr nem hagyja el őket, hanem sorsközösségben van velük és ők is sorsközösségben lehetnek vele.

A szombat nap (sabbat) fellélegzést, megkönnyebbülést jelent. A teremtés művét véghezvivő Istenre emlékeztet ez a nap. Az ember hat napon át munkálkodik, a hetedik napon pedig engedi, hogy Isten munkálkodjon benne. A hétköznapi körökből kikapcsolódva bekapcsolódik egy másfajta körbe, ahol az Isten cselekedete a hangsúlyos. Isten ezt annyira fontosnak tartotta, hogy választottai még azt a csodát is átélhették, amiről a kulturfilozófus Achad Haam azt mondta: „A sabbat erősebben megtartotta a zsidó népet, mint ők a sabbatot.” Isten meg akarja szentelni népét. Isten ünnepel, s ebbe be akarja vonni az embert. Az Isten lényegéhez tartozik az ünnep és az öröm.

A keresztyénség nem a szombatot üli meg, hanem a vasárnapot. Ennek az az oka, hogy mi a hét első napján a feltámadt Krisztusra emlékezünk, aki megváltotta az ember által megrontott, bűnös világot. Ezért tartotta Kálvin is a legfontosabb keresztyén ünnepnek a vasárnapot, amely a Krisztus váltságművének megkoronázására és a kiterjesztett szabadításra emlékeztet, hogy „az örökkévaló szombatot már itt a földön elővételezzük.” (Heidelbergi Káté, 104. felelet) A keresztyén ember számára a vasárnap az emberléptékű idő teremtőjére és az idő Urára, az élő Istenre mutat.

A keresztyénségben nemcsak a szombat lett vasárnappá, hanem a nyugalomnap üzenetében is megjelenik egy új vonás, ami még inkább gazdagítja a bibliai negyedik parancsolat üzenetét. A keresztyén szemléletmód szerint az ember nem a munkából megy a pihenés felé, mintha megdolgozott volna azért, vagy mintha járandósága lenne, mert teljesítményével törvényesen kiérdemelte, hanem Krisztus megváltásának fellélegzést adó örömhírével indulhat el a munkába.

A hét első napján a keresztyén ember előbb erőt merít az evangéliumból, hogy aztán a hétköznapokban erőt tudjon kifejteni. Az istentiszteletet nem helyettem gyakorolja valaki, aki hivatalos szolgálattevő, nem megrendelésre történik, hanem én magam élek vele, cselekvő részvétellel. Az Isten gyermeke tanul az elhangzottakból, s engedelmességre váltja a Jó Pásztor hangját. Az istentisztelet jó ízét érző és élő emberek remélhetik, hogy kisugárzásuk hatással lehet a profán hétköznapokra, és rajtuk keresztül megszentelő-átalakító ereje lehet az anyaszentegyháznak.

Az egyéni keresztyén élet rendjéhez hozzátartozik a templomba járás, az igehallgatás, a sákramentumokkal élés, az Úr nyilvános segítségül hívása és megvallása, a keresztyénhez illő adakozás, amely a gyülekezet anyagi fenntartásában való részvétel. Egybefoglalva: a gyülekezethez tartozás láthatóvá tétele. „Az nem biztos, hogy akik a kegyességben a fenti módon gyakorolják magukat, hívők – de az egészen biztos, hogy akik hívők, azok cselekszik ezeket a dolgokat. A hit nem tud meglenni az Ige hallgatása, az úrvacsorával való élés, az adakozás, a gyülekezet nélkül.” (Vályi Nagy Ervin) Egyszerűen úgy szoktuk mondani: gyakorló keresztyén az, aki rendszeresen látogatja az istentiszteleti alkalmakat. A gyülekezet nem közönségként, hallgatóságként, nem az igehirdető statisztájaként, nem liturgiai díszítőelemként van jelen az istentiszteleten, hanem mint aktív tényező vesz részt. Gyülekezeti tagok részvétele nélkül nincs református istentisztelet. Az istentisztelet az egész megjelent közösség ügye, feladata, küldetése.

A keresztyén ember számára a vasárnap felidézi, hogy neki „kettős állampolgársága” van, mert éppen a földi istentisztelet emlékezteti őt arra, hogy van mennyei polgársága is, és a földi istentisztelet bekapcsolódás a mennyei istentiszteletbe. Czeglédy Sándor klasszikus szavaival élve: „Amíg a földön vagyunk, egész életünk a be- és kilégzés ritmusát követi: szükségünk van különleges istentiszteletekre, hogy egész életünk istentisztelet legyen; szükségünk van istentiszteleti helyekre, templomokra, hogy az egész földön az Ő dicsőségét szolgáljuk; szükségünk van vasárnapokra és ünnepnapokra, hogy életünk minden idejét az Úrnak adjuk és szükség van a »választott nemzetség« papi szolgálatára, hogy könyörögjünk az egész világért és előre nézzünk a beteljesedésért, amikor minden térd meghajol a Jézus nevére és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. Amíg el nem jutunk a templom nélküli városba, ez a gyülekezet istentiszteleti élete; az istentisztelet az egész keresztyén élet lélegzetvétele.” Egy olyan korban, amikor összekeverednek a munkanapok és az ünnepek, amikor szétzilálódnak az ünnepi tartalmak, amikor strukturálatlan az idő, akkor még fontosabb kötelessége az istentiszteleti életnek, hogy őrizze és jelezze az idő strukturáltságát. Fekete Károly egyetemi tanár (Debreceni Református Hittudományi Egyetem)