A reformátusság mint nemzetmegtartó erő (Koncsol László

Egyház és társadalom

„Uram, te voltál hajlékunk

nemzedékről nemzedékre.”

(Zsolt 90,1b)

A reformátusság mint nemzetmegtartó erő

Gondolataimat egy költőnk tépelődésével indítom. Illyés Gyula testi-szellemi létében a római katolikus (latin) és a református (magyar) felekezet történelmi hagyatéka egyesült. A többi hatással most nem foglalkozhatunk.

Pozsonyból négyen vonatoztunk át a költő farkasréti temetésére. Kirándulásunknak a csehszlovák államrendőrség már a határon megtisztelő figyelmet szentelt. Zuhogott az eső, s a Mester temetési szertartásán, amelyet a kalocsai érsek celebrált, az elhunyt rendelése szerint latinul szólt a gregoriánnal ékesített liturgia. A költő a temetés nyelvét is a hajszálgyökerek tiszteletében határozta meg. Ebben mélyen katolikus — katholikosz: egyetemes – maradt. De éppen mint az egészet, az egyetemest, az európait tekintő, történelmi igazságosztó (valóban katholikosz) szellem a reformáció genfi emlékműve előtt 1946-ban lecövekelvén ilyen kérdéseket fogalmazott meg: „Ha — bár »hiába« — / Gusztáv Adolf nem ül harci lovára, / s jobbágyiga helyett nem vágynak inkább / fegyvert ölteni a toulouse-i tiszták, / valdeusok, husziták, Bocskay / írást-imát se tudó hajdúi, / hiszed, hogy lett volna béke, olyan bár, / amilyet az imént lemosolyogtál? / Hiszed, hogy volna olyan-amilyen / magyarság, ha nincs — Kálvin? / Nem hiszem.” A Luther és Kálvin felé vezető folyamat már a középkori Itália kultúrájában elkezdődött. Amikor a humanizmus évszázadában a latin erődfalát áttörte az újlatin, az olasz nyelv, Európa nyelvi, kulturális és civilizációs térképe színesedni kezdett. A magaskultúra a népek nyelvén s a népek részére kezdett szólni. Ez a nép nyelvén születő írásbeliség (Dante, Petrarca, Rabelais, Villon, Chaucer stb.) azonban exkluzív, a nagyon kevés műveltek kincse maradt. A teljes, diadalmas áttörést a reformátorok valóban forradalmi tettei, a bibliafordítások hozták meg. A Szentírás a népek nyelvén népkönyvvé, egyetemes értékké, mindenki szellemi táplálékává, a nemzeti irodalmak, művészetek, kultúrák ihletőjévé lett. Amit Luther a német kultúrával, egyáltalán sok tájnyelvű népével tett bibliafordítása révén, azt cselekedte nálunk Sylvester János humanista műve után a francia Kálvin reformátori eszméitől ihletett – immár református – Károli Gáspár. Fordításában vált a Szentírás a magyar nép körében féltve őrzött, dédelgetett magyar népkönyvvé; Szenci Molnár Albert zsoltárfordításaival együtt a mindenkori magyar népi és magaskultúra ihlető forrásává. Károli magyar Bibliája szinte minden magyar paraszti, parasztpolgári, kis-, közép-, főnemesi és polgári háztartás asztalára fölkerült.

A magyar Biblia nyelvileg és világszemléletileg egyesítette a magyarságot, és bekapcsolta a több ezer éves eurázsiai kultúrába. Babilon, Egyiptom, jelzésekben a hettiták és Fönícia, az arabság, a görögök, Róma és persze a zsidóság történelmi mélyvilága adta népünknek azt a dimenziót, amelyből minden léthelyzetében biztatást meríthetett. A Szentírás földrajzi-történelmi látóhatárt is nyitott a híveknek, s az igehirdetőkön múlt, hogy ezt a horizontot a történelmi reáliák mindenkori ismeretében magyarázzák.

A 19. század az ásatások évszázada volt, amely a Biblia könyveinek forrásértékét is bizonyította. A magyar Biblia a naiv, majd virtuálisan az igazolt történelmi ismeretek forrásaként is szolgálta népünket. Különösen fontos volt a magyar kálvinizmus a militáns ellenreformáció évtizedeiben, amikor a túlnyomó többségében református magyarság az anyanyelv és a tökéletesen megértett, megreformált keresztyénség sáncai közt védekezett saját hazájában a két idegen nagyhatalom, a délkeletről nyomuló pogány törökség és a nyugatról hatalmaskodó német-római nyelvi-felekezeti kormányzat belpolitikája ellen.

A magyar reformáció humanista, nemzet- és néppárti szellemisége tovább élt a századokban. Bornemisza, Balassi, Bessenyei, a debreceniek, Kazinczy, az evangélikus Kisfaludy testvérpár, Berzsenyi, Arany, a lélekben inkább kálvinista Petőfi, Jókai, Ady, Móricz és Németh László, a mindig revoltáló, félig református Illyés Gyula például mind a legtisztább biblikus protestáns magyar szellemiséget árasztják szövegeikből: a nép- és nemzetféltés szellemét. Különösen fontos szerepet játszott a magyar református írók egy része a 20. század önsorvasztó őrülete, az egykézés ellen Kodolányiéktól kortársunkig, Fekete Gyuláig, noha a megfelelő kormányzati lépések elmaradása miatt a szellem embereinek szava hatástalan maradt. Nyugodtan nevezhetjük íróink szerepét modern prófétaságnak, amely nemcsak nemzeti, hanem társadalmi, emberi és isteni elkötelezettséget is jelentett, a kiszolgáltatott parányi élet, a jövő védelmét az önző, felelőtlen, a politikai hatalom által is támogatott emberrel szemben.

Éppen ez az önkéntes népfogyatkozás – önnépirtás – a mi legfőbb gondunk. Ha ez nem volna, felekezetünk nyelv- és kultúraépítő szerepe kínálná nekünk a Kárpátmedencében az erősödés esélyét. A trianoni utódállamok református magyar népessége vészesen fogyatkozik, történelmi szállásterületeire „más nép, másfajta raj” nyomul és szivárog, templomai kiürülnek és omladoznak, nyelve romlik és halkul. A 20—21. század nem a magyarságé, valakik valahol – nagyjából tudjuk is, hogy kik és hol – elrontották a jövőnket. Van, ahol a katolikus magyar testvéreinkkel való összefogás segíthet rajtunk, vagy legalább fékezheti a pusztulás iramát, de van, ahol a többségi nemzetpolitika belenyúlásai folytán még ez sem. Marad a hű szolgálat szent kötelessége és a szüntelen imádkozás, hogy tiszta szándékainkat segítse meg a teremtő és megtartó Isten. Konc sol László író, helytörténész, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház tiszteletbeli főgondnoka (Pozsony)