Kötelesség és hagyomány (Jókay Károly

Kötelesség

és hagyomány

Felmenőim mind anyai, mind apai ágon felvidéki, dunántúli, hajdú és székely kálvinisták és lutheránusok. Szüleim fiatalon – édesapám (Jókay Lajos 1924–1993) alig huszonegy évesen, édesanyám (Zoltáni Enikő, szül. 1934) tízévesen – váltak földönfutóvá, menekültekké 1945 elején, amikor az ő világuk s a történelmi magyar középosztály véglegesen megszűnt. Öt évig éltek Bajorországban menekültként, majd az Egyesült Államokba emigráltak, ahol 1956-ban találkoztak és 1958-ban házasságot kötöttek. Ezért születtem én 1963-ban Chicagóban, ahol a helyi emigráns magyar világban, magyar cserkészetben, a hétvégi magyar iskolában, majd a Burg Kastl Magyar Gimnáziumban nevelkedtem. Szüleim, nagyszüleim szívós hite és magyar öntudata nélkül én is, mint a menekültek nagy része, beolvadtam volna az akkori angolszász többségbe.

Magyarország, református felmenőim, az elszakított területek és a régi világ mesékben, elbeszélésekben, vasárnapi ebédek keretében éltekcsak bennem. Tudtam, hogy Jókai Mór üknagybátyám, s a Jókay család fontos szerepet vállalt a magyar történelemben, többek között Révkomáromban. A Pápai Kollégiumba járt több felmenőm az elmúlt több száz év során. Szoboszlay-Papp István debreceni püspök, valamint a Maros vármegyei Sáromberke több lelkésze szintén az őseimhez tartoznak. Ezzel a háttérrel, családi mítosszal indultam neki tanulmányaimnak és életemnek, még Amerikában, szem előtt tartva a második cserkésztörvényt: híven teljesíteni kötelességeimet, amelyekkel Istennek, hazámnak és embertársaimnak tartozom. Igen ám, de hogyan? Ez a kérdés irányította egyetemi tanulmányaimat s az akkori terveimet. Burg Kastlban konfirmáltam, de Chicagóban, a presbiteriánus egyházban éltem hitéletet. Az egyetemes magyarság szolgálata, az aggódás a kisebbségben élő magyarokért és az amerikai közélet tájékoztatása tartoztak ifjúkori céljaimhoz. Az élet úgy alakult, hogy 1994-ben Magyarországra költöztem, s szinte telepesként „vándoroltam be” őseim hazájába.

Édesapám hagyatékában kijelölt egy összeget a tehetséges, de szegény falusi református gyerekek ösztöndíjaira, akiket Pápán az osztályfőnökük s a tanári kar méltónak talál. 1994-ben alapítványt hoztunk létre húgaimmal erre a célra, s a Jókay Család Alapítványa (www. jokay.hu) azóta közel ötven kollégistát támogatott Pápán. A Jókay Alapítvány az az eszköz, amelyen keresztül őseim hite szerint segíthetem – mások támogatásával – magyar felebarátaimat. Így Kalotaszegen támogatjuk a magyarvistai és sárvásári atyafiakat a fiatalság oktatásában, a helyi kulturális értékek megőrzésében. A bikafalvi árvíz által sújtott templom újjáépítését is támogattuk, és ökumenikus szellemben több világi és római katolikus szervezettel karöltve segítettük a kolontári plébánost a vörösiszapos zuhatag után. Földi halandó és esendő, a hitében néha kételkedő és botladozó reformátusként hiszem, hogy csakis Isten kegyelméből van alkalmam és erőm a szolgálatra, s az ehhez szükséges tehetséget, forrást és segítőtársakat is ő adta. Az Úr segedelmével így élem meg a közösség iránti felelősséget s a hitből fakadó mindennapi cselekedeteket. Jóka y Károly presbiter (Budapest)