Élet a holt anyagban – Györfi Sándor szobrászművész (Dobos Zita

Nem vágyik hegyek és óceánok után, beleszületett az alföldi tájba. Györfi Sándor szobrászművész kun magyarnak vallja magát, akinek legfontosabb értéke a becsület.

Biztosan előfordult már a kedves olvasóval is akár séta vagy munka közben, hogy úgy érezte, valaki figyeli. Amikor velem történik ilyesmi, lopva hátrapillantok, hogy igazoljam a megérzést. Így volt ez karcagi látogatásom alkalmával is, annyi különbséggel, hogy senki sem jött mögöttem, mégsem szűnt meg az érzés. Szélforgószerűen fordultam meg, amikor szemben találtam magam Kálvin János szúrós, megigéző tekintetével. Ekkor értettem meg, amit korábban inkább csak sejtettem: a jó szobroknak kisugárzásuk, aurájuk van.

Debrecen, New York, Máriapócs, Balassagyarmat és Túrkeve. Hogy mi a közös bennük? Mindegyik városban megtalálhatjuk Györfi Sándor szobrászművész alkotásait. A Munkácsy-díjas mesternek világszerte csaknem háromszáz művével találkozhatunk. A karcagi születésű szobrász- és éremművész műhelyében beszélgetve hamar kiderül, úgy érzi, mintha minden megformázandó embert és helyszínt ismerne. Györfi Sándor arról mesél, hogy először azonosul a készülő művel, majd alkotni kezd. Ehhez persze alapos előkészület is szükséges: első lépésben tanulmányoz, majd olvas és feltérképez. Az ötleteket a megélt világából és a környezetéből meríti. Azok a témák érnek tovább műveiben, amelyek épp foglalkoztatják. A belülről jött indíttatásban megfogalmazódik filozófiája az életről és annak megéléséről. A történelem, a hagyomány, az emberiség kultúrája számos művében nyomon követhető. Az anyagot úgy formálja, mintha szülőföldje lenne: odaadással, tisztelettel és szeretettel.

Élet a holt anyagban Györfi Sándor szobrászművész

Györfi Sándor a művészetet rejtélyesnek tartja, úgy véli, azt kell megfejteni, hogyan lehet életet lehelni a holt anyagba. „Ez nem lehet tudatos, ez megérzés, azonosulok a művel, mélyen belelátok. Ezek személyes pillanatok, ugyanis az alkotás magányos. Gyötrődés vagy felemelő pillanat. Akkor jön el a megvilágosodás pillanata, amikor megtalál a múzsa, és fölemel abba a magasságba, ahol könnyedén megoldom a feladatot” – mondja. Amikor az alkotásról beszél, megszűnik számára a külvilág, nem lehet kizökkenteni, ujjai formálják az agyagot. „A múzsák megjelenése Istentől ajándékozott csoda. Olyan sugallat, amely továbbvisz, és ha nincs mögöttem, akkor a mű csak tárgy marad. Formával, alakkal bír, de kisugárzása nincs” – állítja.

A szobrász szülőföldje a karcagi fekete szik, beleszületett az alföldi tájba. Amíg mások arra vágynak, hogy méretes hegyeket és óceánokat lássanak, ő a legkisebb részletekben veszi észre a mindenség csodáját, látja a nádasokban rej

tőző madarakat és tűnődik a talaj mikroszkopikus élővilágán. „Kun magyarok vagyunk, ez olyan azonosságtudatot jelent, amely ragaszkodást feltételez a szülőföldhöz. Ebben a világban nőttem fel, ahol a szépséget nagyon nehéz munkával kellett megteremteni.”

A karcagi presbiter őseitől azt tanulta, hogy a legfontosabb érték a becsület. E szerint és hátsó szándékoktól mentesen éli életét a Nagykunság szívében. Alkot, tanít, és ő maga is tanul. Arról beszél, hogy hatvanévesen számos díj birtokában is idegenül hat számára a karrier szó. „A díjtól nem lesz jobb egy alkotás” – vallja. „Az életet megélni kell, a feladatokat pedig teljesíteni, ugyanis a közösség számára a személyes példával tudok a legtöbbet felmutatni.”

Györfi Sándor hiszi, hogy megtalálta az útját, amely kiköveztetett számára. „A művészeket is öszszehívta a Teremtő, és kérte, hogy folytassák az alkotást, ki ecsettel, ki a két kezével. Én ezt próbálom tovább folytatni…” DO BOS ZIT A sajtóreferens (Tiszántúli Egyházkerület)