Szeretetét nem vonta meg

„Szeretetét nem vonta meg” (Zsolt 66,20) – olvassuk a zsoltáros végső megállapításaként, amikor végigtekint önmaga és Izráel történelmén. Megannyi küzdelem, elbukás, felállás, megtorpanás, újrakezdés után és közben nem fogyott el az Isten szeretete, nem vetette el népét, az egyes embert. Emberi gondolkodásunk és viselkedésünk velejárója, hogy olyan könynyen ítélkezünk, lezárunk és bezárunk, megfosztjuk a másiktól önmagunkat, figyelmünket és szeretetünket, nem megyünk utána, nem akarjuk megérteni. Mintha elfelejtkeztünk volna arról, hogy Isten soha nem vonta meg tőlünk szeretetét, még akkor sem, amikor a legmélyebb állapotban voltunk. Hiába szakított az első emberpár a jó és rossz tudásának fájáról (vö. 1Móz 3,1–13), hiába fordult el az ő választott népe az Úrtól újra és újra, Isten mégis azt mondta nekik: „Nem azért szeretett meg, és nem azért választott ki benneteket az Úr, mintha valamenynyi népnél nagyobbak volnátok – hiszen a legkisebbek vagytok valamennyi nép között –, hanem azért, mert szeret benneteket az Úr.” (5Móz 7,7–8)

A keresztyén egyháznak és a hívő embernek nem lehet más feladata és küldetése, mint az, hogy hirdesse: az „Isten szeretet” (1Jn 4,8), és így viszonyuljon embertársaihoz, e teremtett világhoz. Az Isten szeretete, amelyet nem vont meg az embertől, éppen abban mutatkozik meg a legjobban, hogy a legdrágábbat adta oda, amikor egyszülött Fiát, Jézus Krisztust elküldte e földre, hogy odaáldozza a golgotai kereszten egyszeri és tökéletes áldozatul, mert: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) Ezzel a hittel és reménységgel töltsük keresztyén életünk mindennapjait, nem feledkezve meg sohasem arról, hogy Isten az ő „szeretetét nem vonta meg tőlem” (Zsolt 66,20).  SZETEY SZABOLCS