HIVATÁS, KREATIVITÁS, LÉLEK

A kincseket nem tartja meg magának, mindent megoszt másokkal: a közösségével, az egyházával. Talán az utolsó olyan könyvtáros generáció tagja, akiknek még fontos a papíralapú könyv. Kovácsné Pázmándi Ágnes olyan hatalmas lelkesedéssel beszél róluk, hogy az is kedvet kap az olvasáshoz, aki évek óta nem vett könyvet a kezébe.

FEKETE ZSUZSA

Ha létezne könyvmennyország, melyik három könyv lenne ott biztosan?

Ha három könyvet tehetnék oda, a Biblia lenne az első, hiszen a Szentírás mindennapi életünk útmutatója. A mennyországi könyvespolcról nem hiányozhatna Áprily Lajos egyik verseskötete, amelyet nagyon szeretek. Áprily a Baár–Madas Református Gimnázium igazgatója volt, fantasztikus elme, könnyen tudok azonosulni a verseivel. Számos alkotása mélyen megérintett, köztük az alábbi négysorosa:

„S mikor völgyünkre tört az áradat s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen, egyetlenegy kőszikla megmaradt, egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.”

Fekete István Harangszó című novelláskötete is nagyon kedves a szívemnek, mert visszavisz abba a tiszta paraszti világba, amelyben felnőttem, és amelyet a mai napig visszasírok.

A hangján is érezhető, mennyire hiányzik a régi „tiszta paraszti” világ…

Valószínűleg ma már nem érezném komfortosnak, de a benne megélt tisztaság valóban hiányzik. Emlékszem rá, hogy a nagyszüleimben mindig ott volt a Teremtő iránt tanúsított alázat. A nagyapám sokat dolgozott a földeken, elvetette a magokat, gondozta a növényeket, állatokat, minden tőle telhetőt megtett, de a többit az Úristenre bízta. Mi, gyerekek is segítettünk a ház körül, esténként locsoltunk, nyáron szőlőt kötöztünk. A nagymamám langyos tejes kenyérrel kedveskedett a cicának, de az állat nem aludt az ágyban, mindennek normális rendje volt. Hatalmas békesség árad szét bennem, ha erre az időszakra gondolok.

Mit hozott magával a gyerekkorából a felnőtt életbe?

Elsőként a becsület jut az eszembe. Nálunk nem lehetett hazudni, pusmogni. Azon szoktam nevetni, hogy a puskázással is csak egyetemistaként, a könyvtár szakon találkoztam életemben először. A teológián sem tapasztaltam ilyesmit, inkább együtt tanultunk, szótáraztunk. A nemrégiben elhunyt Nagy Péter volt a seniorunk, és mindig azt mondta nekünk, hogy ha kell, éjjel is fölébreszthetjük, mert jön és segít. Így bármilyen furcsa, de teljesen kimaradt az életemből a csalás.

És honnan ered a könyvek szeretete?

Az Úristen valószínűleg már a születésem előtt eldöntötte, hogy könyvtáros leszek. Az első könyv, amelyre emlékszem, egy vastag, református egyháztörténeti kötet volt. Néha még rajzolgattunk is bele a hú- gommal otthon. A gályarabok szenvedései már gyerekként szíven ütöttek, és érdeklődve olvastam Kálvin János, valamint Luther Márton történeteit is. A meglepetés a konfirmációkor ért, akkor derült ki számomra, hogy a két reformátor nem is magyar volt. A másik meghatározó könyvélményem a nagymamámhoz kötődik, aki árván nőtt fel, mert ötévesen elveszítette az édesanyját, az édesapja pedig hadifogságba esett. Nagymamám mindig a könyvtárból hozatott olvasnivalót magának az unokanővéreimmel. Sokat olvasta nekünk Benedek Elektől a Világszép nádszálkisasszonyt. Egyszer ezt a könyvet már felnőttként megláttam egy pesti antikváriumban, és megvettem neki…

Amikor meghalt, én öltöztettem fel az előre bekészített kis batyujából, és ahogy kibontottam, ott volt benne a Világszép nádszálkisasszony. Ennek a pillanatnak a felidézése még ma is a könnyekig meghat.

Ugyanolyan beleéléssel mesél, mint amikor először hallottam a Ráday Könyvtárban. Csak egy könyv volt a kezében, de az élmény felért bármelyik több millió dollárból készülő tudományos-fantasztikus filmmel.

Bármilyen furcsa, a könyvtárosi munkához is jó adag kreativitás, lelkesedés kell. Az olvasó, a kutató azért jön, hogy segítséget kérjen, mi pedig azért vagyunk, hogy támogassuk őt. Szeretem a hivatásomat, és a mai napig is lázba hoz, ha a könyvekről beszélhetek.

A budapesti Ráday Könyvtárban dolgozik, miben más ez a könyvtár, mint a többi?

A többi református könyvtártól a múltjában különbözik, mert nem kollégium köré épült fel. Pesten a 19. század közepén kezdett beindulni gőzerővel a protestáns oktatás, de nem volt az iskoláknak könyvtára. Az egyház a Ráday család köznemesi könyvtárát vásárolta meg.

A könyvtár különlegessége, hogy sokoldalú alapítója műveltségét tükrözi. Az évszázadok során a teológia tanárai és diákjai is gyarapították saját köteteikkel. Igazi kincsesládává lett a könyvtárunk, tele unikumokkal, amelyek nem léteznek máshol a világon.

Mi a szépsége a könyvtárosi hivatásnak?

Szeretem, hogy megmutathatom a látogatóknak a könyvritkaságokat, kiállításokat szervezhetek, segíthetek a kutatóknak, a doktoranduszoknak, teológusoknak, és mindennap ott lehetek a könyvek közelében. Szerencsés vagyok, hogy a Ráday Könyvtárban dolgozhatok, mert ez nem nagyüzem, nem csupán fázismunkát végzek, hanem ki tudok teljesedni abban, amit szeretek.

Minden mondatából érződik a könyvek szeretete, talán nem véletlen, hogy 2019ben, amikor leégett a Ráday Kollégium, és megsérült a könyvtár is, a tűzoltás után elsőként ment szivattyúzni a pincébe, hogy megmentse az ott tárolt 150 ezer kötetet. Nagy kockázat volt, mert az épületet lezárták a tűzoltók, azonban mi, könyvtárosok tudjuk, hogy a nedvesség hatására két napon belül elindul a penészedés, ami tönkreteszi a könyveket. Tizenhat sugárral oltották a tüzet a szakemberek, elképzelheti, hogy milyen rengeteg víz zúdult a levéltári és könyvtári részekre. A tűzoltók levonulása után a kolléganőmmel szereztünk harminc méter kábelt, kértünk a szomszédos étteremből áramot, és egy kis szivattyúval nekiálltunk dolgozni. A református szeretetszolgálat is felajánlotta a nagy teljesítményű szivattyúját, de nem voltak meg a használatának a feltételei, így mi több napon és éjjelen át szivattyúztunk, amíg száraz lett a talaj. A fal mellett tárolt könyvek ugyan felitták a vizet, de a kötetek többségét sikerült megmenteni. Isten kegyelme, hogy hideg idő volt, így a penész sem tudott gyorsan szaporodni. Az újjáépítés idejére a Magyar Tudományos Akadémia nyújtott segítő kezet, a törökbálinti raktárukban helyezhettük el az összes folyóiratunkat, muzeális könyveinket. A levéltári anyagok megmentésében Budapest Főváros Levéltára segített.

Miért fontos önnek, hogy a könyv papír legyen, és ne digitális?

Nem vagyok az e-könyvek és a digitális világ ellen, de számomra a könyv fizikai egység, korpusz, test. Ráadásul minden könyvnek van sorsa, amelyet magában hordoz, bárhová kerül. Engem leginkább az érdekel, hogy mit élt át a könyv, kié volt, merre járt. Sokszor ajánlanak fel nekünk bibliákat, énekeskönyveket, amelyekben számos bejegyzés olvasható: mikor született gyermek, mikor haltak meg a családtagok. Találkoztam olyan énekeskönyvvel, amelybe dátummal együtt feljegyezték, hogy hatalmas jégverés tette tönkre a szőlőt. Volt egy katona, aki a hadifogságban kapott egy német énekeskönyvet, se eleje, se hátulja nem volt, de beleírta, hogy „Isten segítségével hazaértem 1918 januárjában”. Ezért is fontos, ha a könyv papírból van, mert annyi mindent hordoz a tartalmán és a szépségén túl.

Sokan beharangozták már a Gutenberg-galaxis végét. Lesz vége?

Nem lesz. A könyv mindig megmarad. Már csak azért is, mert könyvtárosként látom, hogy amikor megáll a szerver vagy elmegy az áram, akkor ott van a jól bevált cédulakatalógus. Föl lehet hozni a könyvet a raktárból, és lehet dolgozni belőle. Persze a gyülekezeti újságokat én is digitálisan gyűjtöm, mert túl sok helyet foglalnának el papírformátumban.

Mitől jó egy könyv?

A regényeknél, a szépirodalomnál azt szeretem, ha fordulatos a cselekmény, és történik valami meglepő. A teológiai könyveknél inkább az a fontos, hogy megkapom-e a választ egy-egy kérdésemre. De az is számít, ha szép kiállítású, impozáns.

Mit tart a legfontosabb missziójának?

Az én misszióm az, hogy átadjam a magyarság, a reformátusság értékeit. Fontos, hogy az emberek megismerjék, mennyi mindent letettek az asztalra elődeink. Nemrégen, a múzeumok éjszakáján például Kölcsey Ferenc levelét állítottuk ki, és jó volt látni, mennyire érdekli a látogatókat. Vannak, akiket egy régi csillagászati atlasz nyűgöz le, másokat egy 18. századi recepteskönyv, sokféle az érdeklődési körünk, de mindenkinek tudunk valami érdekeset mutatni.

Melyik a legszebb könyvtár, amelyben járt?

A Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára volt a szerelmem, és nagyon szeretem a Sárospataki Református Kollégium könyvtárát is a gyönyörű intarziás padlójával.

Úgy tudom, hogy kedvtelésből ön szerkeszti az Egyházi Könyvtárak Egyesülete Facebook-oldalát. Elárulom, azt gondoltam, hogy ennél unalmasabb oldal nem létezhet, de tévedtem. Tele van izgalmas írásokkal.

Megbízásból kezelem, motivál, hogy mindig van új kedvelésünk és egyre többen követ- nek minket. Tudom, hogy az oldalunk amolyan „gourmand-ok társasága”, de nagy örömmel készítem a posztokat. Minden hónapban új háttérképet teszek fel egy-egy bibliai Igével, nem véletlenül. Ma például a piarista könyvtár bejegyzését osztottam meg egy gyönyörű ősnyomtatványról.

KOVÁCSNÉ PÁZMÁNDI ÁGNES református lelkipásztor, a budapesti Ráday Könyvtár Szinnyei József-díjas könyvtárosa. 1985-ben szerzett lelkészi diplomát a Budapesti Református Theológiai Akadémián. 1992ben az ELTE Bölcsészettudományi Karán könyvtárosi oklevelet kapott. 1980 óta dolgozik a Ráday Könyvtárban. Három gyermek édesanyja.

Ha már az Igéknél tartunk: melyik volt a legmeghatározóbb az életében?

Nem szeretem kiragadni az Igéket a kontextusukból, de a mai napig is hálás vagyok a konfirmációs Igémért, amelyet Szabó Imre bácsi választott nekem Máté evangéliumából: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában.” Ez elég kemény Ige, de felnőttként különösen erős kapaszkodót nyújt.

Két óvodás ikerkisfiú nagymamája. Adott már könyvet a kezükbe? Hatalmas ajándék nekünk, hogy unokáink születtek, sok nehézségen átsegít a velük töltött idő, mert ilyenkor elfeledjük a gondokat, és csak rájuk figyelünk. Előfordul, hogy másfél órán keresztül kell olvasnom nekik. Hozzám bújnak, és hallgatják Nóé bárkája történetét, vagy akár a szép verseket. Most az Anna, Peti és Gergő című könyv a sláger. Ha a gyerekekre nézek, még inkább megerősödöm abban, hogy szükség van papíralapú könyvekre, mert ők nagyon szeretik kézbe venni, lapozgatni.

Láttam a közösségi oldalán, hogy ízléses dolgokat horgol. Akár árulni is lehetne. Nem gondolkodtam soha eladáson, mert ezeknek a kis figuráknak lelkük van, és mindig célzottan valaki számára készülnek. Vannak olyan munkáim, amelyeket az egypetéjű ikerunokáim ihlettek. Kockázatos várandóssága volt a menyemnek, készültünk arra, hogy idő előtt születnek meg a kicsik. A gyerekek Isten ajándékai, de a koraszülöttek számomra még kedvesebbek. Néhány éve fedeztem fel azt a szokást, hogy a koraszülötteknek a japán amigurumi technikával polipokat horgolnak a kórházak koraszülött osztályaira, és gondoltam, én is készítek ilyet a kisunokáimnak. Beiratkoztam egy ezt oktató tanfolyamra, és ezek a kis polipok indítottak el azon a „terápiás” úton, amely a járványidőszak alatt is sokat segített.

Most az unokák kerültek szóba, de úgy tudom, hogy lelkésznőként nem volt egyszerű a helyzete, amikor a gyerekei születtek. Amikor végeztem a teológián, még nem szentelték fel a lelkésznőket, vagyis nem voltunk egyenrangúak. A társadalombiztosításunk sem volt tisztázva, de a lelkészek egyébként is közveszélyes munkakerülőknek számítottak a nyolcvanas években. A rendszerváltás után kisebb gondja is nagyobb volt mindenkinek annál, hogy a lelkésznők kapnak-e gyest, nekem ráadásul nem járt sem szolgálati lakás, sem anyagi segítség az egyháztól. Mivel Budapesten nem tudtunk megélni, édesanyámhoz költöztünk vidékre, de ma már tudom, minden úgy jó, ahogy történt.

Ha egyetlen üzenetet adhatna át az olvasóknak, mi lenne az?

Ragadjanak a kezükbe könyvet, és olvassanak mindennap! Tanulmányozzák a Szentírást, imádkozzanak és dolgozzanak: „Orando et laborando” – ahogy a debreceni református kollégium falán olvastam diákként mindennap. És itt vissza is érkezünk az interjú elejéhez, hiszen régen a parasztember is így tett: imádkozott és dolgozott. Ez az isteni rend.  FOTÓ: BAZÁNTH IVOLA

A Római

Klub, a jövőért felelősséget érző tudósok közössége (alapította A. Peccei), ötven évvel ezelőtt adta ki híres jelentését A növekedés határai címmel. Fogadtatását már tíz évvel korábban előkészítette az 1962-ben napvilágot látott, a Néma tavasz című könyv Rachel L. Carson (1907–1964) tengerbiológus, ökológus írótól, amely új korszakot indított el, megváltoztatta a fejlődésről és haladásról kialakult gondolkodásunkat. Ettől kezdve nem lehet már a régi módon szemlélni az ember és környezete kölcsönhatását, fel kell tenni a kérdést, hogyan, mennyire nyúlhatunk bele a természet folyamataiba mesterséges eszközeinkkel.

1972-ben az Egyesült Nemzetek Szervezete megrendezte az Ember és környezete című konferenciát; húsz évvel később, 1992-ben Rio de Janeiróban találkoztak a föld országainak vezető politikusai. Erről a Föld-csúcstalálkozóról lapunkban is lelkes beszámoló jelent meg e sorok írójától ilyen hangzatos címmel: A világtörténelem útkereszteződésénél. Akkor sokan valóban hittük, hogy változások következnek mindenütt a világon, bolygónk népeinek vezető államfői meghatározó döntéseket fognak hozni a jövőnkről. Születtek nagyszerű nyilatkozatok, dokumentumok arról, hogy kritikus fordulóponthoz érkezett az emberiség. Az a gazdasági modell, amely egy kiváltságos kisebbség hallatlan gazdagságához és az emberiség nyolcvan százalékának elszegényedéséhez vezetett a teremtett világ pusztítása közepette, nem tartható fenn. Az egyetlen út a jövőbe csak a globális váltás lehet. Elmaradt. A szavak elvesztek. Születtek új fogalmak, szóösszetételek: környezettudatosság, fenntartható fejlődés, kialakultak az ökológiával kapcsolatos tudományágak, területek.

A teológiában is több figyelmet kapott az Isten teremtett világáért érzett felelősség. Az Egyházak Világtanácsa már korábban felismerte az összefüggést az igazság, a béke és a teremtett világ megőrzése között (1983, Vancouver VI. nagygyűlés). Mi az egyházak feladata ebben? – ez több tanácskozás témája lett. Az Európai Keresztyén Környezetvédelmi Hálózatban (1998, angol rövidítése: ECEN) teológusok és természettudománnyal foglalkozó hívő tudósok ökumenikus munkaközösségben dolgoznak azon, hogyan lehetünk Isten teremtett világának jó és hű gazdái, és hogyan kell ezt a szemléletet keresztyénként képviselni. Első javaslat volt a Teremtés hete ünnep bevezetése szeptember utolsó vasárnapjától hét napon át. Az őszi betakarítás alkalmas idő a hálaadásra a teremtő és növekedést adó Istennek. Ő az, aki megszabja a növekedés határait. Természetesen. (Folytatjuk) 

IMÁDKOZZUNK!

Az, hogy a szereteted és hűséged velünk marad a világ végéig, nem kérdés számunkra, Uram. Csak nehogy abba a tévedésbe essünk, hogy akkor nincs dolgunk a világgal, mi rendben leszünk, ők meg boldoguljanak, ahogy tudnak. Igenis, küldetésünk, megbízatásunk van egyenesen tőled, hogy tegyünk tanítvánnyá minden népeket. Tanítván őket. Ez az, aminél el tudnánk képzelni hatékonyabb eszközöket is. Mert tanítani csak az tud, aki hiteles. Akinek elhiszik a szavát, a bizonyságtételét, mert az élete tanúsítja szavait. De ha híján vagyunk a hitelességnek, akkor könnyen lesz a tanítvánnyá tétel kényszeres és önigazolástól hajszolt: nekem nem sikerül, de te azért legyél (jó) keresztyén… Urunk, tisztíts meg minket minden pótcselekvéstől, mert szeretnénk őszintén betölteni küldetésünket, és téged hitelesen hirdetni a világnak! Ámen! 