Idétlen időkig

Kovács Katalin

Idétlen időkig

Változnak az idők… Vagy talán mi magunk? Ez is, az is, egyszerre, elválaszthatatlanul. Korántsem vagyok ugyanolyan, mint egy évvel ezelőtt, de ha jobban belegondolok, a tegnapi énem is már rég a múlté. Újabban egyre kíváncsibb vagyok, milyen lehet másnak lenni, másként élni, izgalom jár át már pusztán attól a gondolattól, hogy lehetőségem van ezt akár a következő perctől megtapasztalni. Értem ezt külsőségekre, és szokásrendszerekre, hobbikra és munkára, nézőpontra és adott reakciókra. Több új szokást is kanyarítottam magamnak, de azért szégyen, nem szégyen mindemellett kényelmes is vagyok, és bár már nagyon unom a megszokottat, titkon arról álmodozok, hogy ez a változás „csak úgy” megtörténik velem. De hogy is csöppenhetnék egy dübörgő rockkoncert kellős közepébe, ha évek óta csak a klasszikus lemezt vagyok hajlandó feltenni, ráadásul azt is csak otthon, a nappali menedékében? Persze vannak részletek, amikhez ragaszkodom, mert ami az embert boldoggá teszi, azt nyilván nem ereszti, de egyre többet kukucskálok magamból kifelé. Egyszerre vágyom a békét, a nyugalmat, valamiféle belső kiegyensúlyozottságot, de elvárom, hogy a mérleg másik serpenyőjében legyen meglepetés, öröm és felüdülés, csiklandó izgalom és időnként ragadjon magával az áhított színes-szagos élménygörgeteg.

Talán ezért is írok, mert egy-egy cikk megszületését mindig élmények sokasága előzi meg. Alázattal hallgatom nemes lelkű emberek történeteit, és együtt nevetek a bolondosokkal, máskor eggyé válok a könyv főhősével, és én is csatába indulok. Múlton való merengésből, a jelen találkozásaiból, jövőképek festéséből formálódik az idea, érzelmek homokja szűri meg. Tengernyi a gondolat, bőséges, áradó, de ami fontos: nem mindenkire tartozó. Nálam az írást mindig szortírozás előzi meg, önmagamat cenzúrázom, és valóban megválogatom a szavaimat.

Vannak dolgok, melyek valamiért megfognak, érdekesnek találom, példaértékűnek vagy szívhez szólónak, ezeket tárom az olvasók elé, és akit érdekel, az majd elolvassa. De arra valahogy sosem éreztem késztetést, hogy mindenféle fórumon véleményt nyilvánítsak, toljam azt mások arcába (főleg, ha nem is kérdezik). A közösségi média kék-fehér platformján már egy-egy semmitmondó téma kapcsán is elharapódzni látszik a kommentáradat. Pár évvel ezelőtt, ha láttam, hogy egy posztnál több száz hozzászólás van, egyből rákattintottam, mert izgatott, hogy mi az, ami ennyire érdekli a többi embert. Mára eljutottam odáig, hogy ha a szövegbuborék előtt 99-nél több számot látok – saját érdekemben menekülőre fogom, és végtelen nyugalomban olvasás nélkül továbbgörgetek. Ezeket végigmazsolázni nem más, mint elpocsékolt idő. Ha a témát százas nagyságrendben ragozzák, ott egyértelműen vérre menő harc dúl egy bagatell ügy kapcsán. Konszenzus kizárva, a párhuzamos eszmefuttatások idétlen időkig egymás mellett haladnak, de egymást sosem keresztezik. Az én igazam mindenek felett – lengetik a zászlót önmagukat a szólásszabadság élharcosainak kikiáltók. Mindenkinek igaza van – a saját szemszögéből nézve, a saját személyes kultúrájában és identitás-államában. De nem mindenki mással szemben.

Maga a jelenség fölöttébb foglalkoztatott, engedtem hát a csábításának, teret adva egymás mélyebb megismerésének.

Ha megkérdezném, mire való a Facebook, vajon hányféle válasz érkezne? Mit szoktunk a Facebookon, a Facebookkal kapcsolatban mi normális, és mi nem? E pár kérdés rögtön megadja az összekülönbözés alfáját és omegáját, a válasz pedig nagyban függ attól, milyen viselkedést adoptált az illető. Hol a határ, egyáltalán van-e határ?

Az egyik lehetséges ok, ami miatt egyre mélyebbre süllyedünk a hőbörgés mocsarába, az elmosódó viszonyítási pontok. Ki vagyok, hová tartozok, merre tartok? Mi a jelenben az érték, mi az uralkodó közösségi norma ill. akarok-e én ezeknek megfelelni. Önmagunk keresése közben átélt kétségbeesés, dezorientáltság – csupa lehúzó, nehéz érzés, amit kifelé projektálunk. Kommentben. Kihangosítjuk a belső bizonytalanságot.

Ereinkben folyékony feszültség csörgedez…

Állítunk, hevesen, hangos szóval. De vajon mennyi a valóságtartalma a mondandónknak? Megy a hitegetés - márpedig az úgy van! –, pózolunk a látszatvilág kellős közepén. Persze hogy ott, hogy MINDENKI jól lássa, hogy MI milyen szépen élünk. A bezzegelés borítékolható.

Kontrollálatlan közlésvágy lenne az eredő indíttatás? Ontani mindent a nagyvilágra effektekkel elferdítve, tartalmi előszűrés nélkül – menő. Nem véletlen lett szakma a tartalomgyártás. Fújjuk a semmit felfelé. A kedvenc kirakat témákat a KFT már ’86-ban megénekelte: „Siker, pénz, csillogás a mozivásznon. Pucér nők s annyi más érdekes.”. Díjazzák valahol a verda, ego és egyéb méreteket, hogy ennyire tülekszünk? Kupát kap, aki leginkább szerelmes?

Felgyülemlett bennünk a –minden is, a semmi se–, beszorultunk a sivár kis életünkbe és próbálunk túljutni a szülőcsatornán újra meg újra. Gyermeki sérüléseinkkel hadakozunk, bántva voltunk, mert valaki elvette a játékunkat és azóta is haragszunk az egész világra. Dühösek vagyunk, frusztráltak. Sokszorosára emelkedik bennünk a nyomás, és mi nem igazán tudjuk uralni az efféle erőt, ezért robbanunk bele a térbe (gyakran ezzel sebesítve meg másokat). A kommentszekció talpazata a nagyfokú feszkó. Ez kőkemény tény.

Mániás dokumentálás. Mindent visz – hisz amiről nincs kép, az semmi. Bizonyíték kell. Bizonyítanom kell. Csak ezért kell? Hányszor nézzük vissza a fotót később? Na ugye… Nyomot hagyni magunk után, erre is jó lesz! Két legyet egy csapásra.

Lázadunk. A világ ellen. A sima lét ellen. Akarjuk a szebbet, a jobbat. A felelősséget viszont nem. Az eredményt szeretnénk, az oda vezető utat, köszönjük szépen, semmiképp sem. Ugorjunk! Lehetőleg fényéveket. Csak ne húzná a vállunkat annyira az irigység szatyra, hamarabb lendületet vennénk! Mindemellett azt gondolom, nem szabad csak az eredményt magát nézni és azt hasonlítani. Mert lehet, hogy nekünk nem is arra van szükségünk…

Emberek közt is magányos a magyar. Keresi a konfliktust, hisz az számára a kapcsolódási pont. Sajnos sokan nem is ismernek másfajtát, de ezáltal úgy érzik, tartoznak valahova. Számítanak. Egyfajta létezés-visszaigazolás a számukra. Kismadárka, adj hangot! – játszottuk az óvodában anno. Talán még ők is emlékeznek, hogy együtt játszani jó. És adják a hangot. Mindez működik együttérzést és sajnálatot kiváltó verzióban is, jutalmuk a virtuális ölelés. Léleksimogatás kipipálva. Kapaszkodva élünk túl.

Dönthetünk. Beállunk-e a megfelelőségi sorba, hogy egyediségünket hátrahagyva sodródjunk az árral? Mert szembe úszni azzal – lássuk be – nagy kihívás. Tudjuk-e képviselni önmagunkat?

Van-e járt, avagy még járatlan utam, amiről le nem térek senki kedvéért? Ciki nem jelen lenni, hisz a nagyközönség várja a te boldogságodat is <3

Állítunk, hevesen, hangos szóval. De vajon mennyi a valóságtartalma a mondandónknak? Ereinkben folyékony feszültség csörgedez…

Sok itt a kérdés, és óvatosan a válasszal. Mindig csak egy karcsú szelet fedi fel magát, véleményt alkotni, és annak hangot adni felelősségteljes folyamat. Sose ismerhetjük az összes körülményt teljes mélységében, néha még azok sem látják át a teljes képet, akikkel épp történik.

A poszt is kifelé megy, a komment is – az általuk kiváltott hatás az egyedüli, ami befelé. Ügyeljünk az irányokra!

Ismerjük meg az érem másik oldalát is, a social media önmagában se nem jó, se nem rossz. Alkalommal/mértékkel/értékkel – én így használom. Közzé tehetjük gondolatainkat, nyithatunk a másik felé. Információt gyűjthetünk, de használjuk okosan és válogassuk meg körültekintően a forrást. Ha nem tetszik valami, tovább lehet görgetni, tiltani, némítani, vagy kikövetni. Ennyire egyszerű.

Hatással vagyunk egymásra, de a megoldás mindig bennünk van. Képesek vagyunk-e nézőpontot váltani? Aki nem akar lemaradni a virtuális boldogság-versenyről, tegye meg tétjeit, mindenki másnak ott a lehetőség hagyni. Hagyni, hogy mindenki maga válassza meg szabadságának létformáját.