9 minute read
End(o)station Kiszakítva
Páli Patrícia
End(o)station Kiszakítva
What if God was one of us?
Just a slob like one of us
Just a stranger on the bus
Joan Osborne – One of us
DNS spirál –
Anya - apa - anya - apa - anya - apaanya - apa - biológiai halhatatlanságunk bennünk élő apró láncszeme
…ami bennem most hirtelen megszakadt, kiszakítva ebből a végtelen láncolatból.
Rossz helyen.
Ez az egy érzés kísért végig az egész életemben.
Ez az egy tény határozza meg most az elkövetkező éveimet.
Rossz helyen volt a lelkem, egy helyen, ami soha nem volt igazán a saját otthona, s most ott vagyok, hogy a testem is bekapcsolódott ebbe a szinergiába.
A felhőbe írva van a sorsom és végítéletem életem felett és most, mint egy nyitott könyvet tisztán olvashatom a döntést, amit rólam hoztak!
“Rossz helyen vagy! Nem vagy idevaló!”
Nincs itt helyed, mint csendes outsider nézheted csak, ahogy a többi helyén lévő elem halad végtelenített útján.
Rossz helyen vagy, amivel csak ártasz minden helyén levő elemnek, így a döntést, hogy innentől kezdve mi lesz veled, már nem te hozod meg szabad döntéssel, hanem mint szimplán a rendszer működését terhelő entitást, erővel kiszakítjuk és mentesítjük, megmentjük a láncolatot a veszélyedtől.
Mert erőszakos, határokat nem ismerő természeted csak tönkre tenne mindent, erővel teret követelne ott, ahol helye nincsen.
Az éterben most pecsételődött meg és lett felírva odafent, hogy “Rossz helyen!”
Hivatalosan felíródott és lemoshatatlan nyomot hagyott, hogy a nem megfelelő helyen levés patológiás létformája lezárta az utat, erővel összeforrasztotta és élettelenné tette az élni akaró részeket.
Hogy határokat nem ismerve, erőszakosan betört és magáévá tett olyan helyeket, ahol keresnivalója nem lenne.
Nem tisztel határokat. Ahogy az “Építsd tudatosan pályafutásodat!” pillér nem hagyott helyet önnön magamnak, úgy szőtte körbe a patológiás túlburjánzás az élni akaró ép szöveteket, melyek eddig, mint utolsó mentsvár a remény utolsó lehetőségét hordozták magukban, hogy van még helye bennem az életnek...
Rossz helyen.
Számomra ártalmas helyen vagyok minden szinten a saját életemben úgy testileg, mint lelkileg...
A testem ebben a pillanatban hivatalosan is lekövette a lelkemet!
S most egy pecsét őrzi a végítéletet, s beteljesíti az utat, amire szántál te engem, hatályba emelkedik és életem végjátékához vezet!
End(o)station - ez ennek a fejezetnek a neve!
Endometriózis - a szövet, ami rossz helyen dolgozik, ami szorgalmasan és rendíthetetlenül teszi a dolgát és ezzel hatalmas károkat okoz, mert rosszul teszi, hogy teszi, azt, amit ott és akkor nem kellene tenni.
A test önmaga ellen fordul és szétroncsolja a kapcsot, amivel anyaként a láncolatba bekapcsolódva részese lehetnék a biológiai halhatatlanságnak!
“Építsd tudatosan a pályafutásodat!” egyeduralkodó pillér, ami rossz helyen dolgozik, ami szorgalmasan és rendíthetetlenül teszi a dolgát és ezzel hatalmas károkat okoz, mert rosszul teszi, hogy teszi, azt, amit ott és akkor nem kellene tenni.
A lélek önmaga ellen fordul és szétroncsolja a kapcsot, amivel az “Építsd tudatosan önmagadat!” pillér kiteljesedhetne és megszülethetne az anyaság érzése, amivel a láncolatba bekapcsolódva részese lehetnék a biológiai halhatatlanságnak!
„What would you ask if you had just one question?
Joan Osborne – One of us”
Anya! Miért játszottál mindenhatót felettem, s szakítottál ki a láncolatból, a biológiai halhatatlanságból engem, s döntöttél helyettem úgy, hogy lemondok önnön anyaságomról?
Én hagytam, hogy így legyen! De miből kellett volna gondolnom, hogy anya nem nekem akarja a legjobbat?
Honnan tudhattam volna, hogy a bennem megfogalmazódó vágyaknak helye van, ha senki nem validálta?
Honnan lehetett volna annyi bátorságom, hogy megtörve a “jógyerek” elvárást, amit anya támasztott velem szemben, felrúgom és magam örömére kezdem el az életemet élni - már ha tudtam, hogy egyáltalán mi a magam öröme?
Egy mondat határozta meg az életemet!
“Tanulj fiam, hogy saját lábadra állva sose legyél senkinek kiszolgáltatva!” - azaz uralkodott felettem az “Építsd tudatosan pályafutásodat!” kizárólagos pillérén nyugvó tételmondata!
“Én” nem születhettem meg így, hogy az “Építsd tudatosan önmagadat!” pillér az első pillanattól kezdve tabusítva volt!
Szépen folyamatosan lettem kiszakítva a végtelen spirálból és lett kitaszítottságom egy végzetesen véglegesnek tűnő állapot!
Kiszakítottál önmagamból
Én már csak egy feladatot teljesítő ember lettem, az “Építsd tudatosan pályafutásodat!” pillér börtönének rabja, akinek az élete teljesítmények mentén volt felépítve, amit csendben végig kellett - “csak” - vinnem. Érzelmek és saját jogon megfogalmazott vágyak nélkül! Mert a feladat az feladat, amit nem kedv kérdése megcsinálni!
És mivel “A mi családunkban nem ismerjük a munkanélküliséget!” felkiáltás mindig hangosan rivallt és anya te mindig tudtál gyorsan feladatot találni, ha éppen a “munkanélküliség”, a feladat nélküliség réme fenyegetett volna, ahol felüthette volna valami személyes vágy apró csírája a fejét, úgy lett azonnal elfojtva minden. Így sehol, de sehol nem volt esélye akár csak egy erőtlen magamból induló igény életre keltésének.
A feladat szigorú és rideg fala zárt börtönébe, ahova öröm, könnyed vágy, vagy pusztán csak önmagáért való önfeledt elkalandozás még gondolati szinten sem férkőzhetett be!
Kiszakítottad belőlem nőiességem
Katonás fegyelem uralta az életemet a puritán kötelesség minden merevségével és szigorával!
Én voltam a “Tanulj fiam!” androgünné tett embere!
Nem volt időm - vagy ha lett volna is anya te tettél róla, hogy ne legyen - ilyen dolgokkal foglalkozni, mint, hogy “nő vagyok”!
Anya tőled sem láttam olyan példát, amit, mint instant női kép mintát gyorsan lemásolhattam volna és magamba építhettem volna!
Őrmesternek láttalak téged anya, aki parancsot oszt, aki hatalmi szóval él, aki a szigor uniformisába bújik bele nap, mint nap.
Nem sétálhattam kislányként a magas sarkú cipődben, nem próbálhattam fel a pörgős szoknyádat és nem szökhettem be a szobádba ajkamra élénk piros rúzst lopva felkenni. Nem tehettem, mert nem volt ilyened! És a legmeghittebb anya lánya programunk is csak az ellenőrzőm aláírása volt, amikor hoztam az elvárt kerek hasú ötösöket, amit egyhangú semleges unalom közepette szignóztál csak le!
Kiszakítottad belőlem az anyaság képét
Milyen hát anyának lenni?
Egy folyamatos önmagam feláldozásával járó folyamat öröm, boldogság és saját jogon megélt kiteljesedés nélkül!
Egy mókuskerék, amiből kiszállás nincsen!
Vagy tán pont nekem szántad azt a sorsot, hogy meglépjem - mert más választásom nincsen - a mókuskerékből való kiszállást? Hogy megtegyem azt, amihez generációk óta gyáva minden felmenőm?
Kiszakítottál a saját sorsomból
Én kaptam a feladatot, hogy vállaljam fel azt a nehéz sorsot, hogy egy láncolatot lezárok? Hogy legyek utolsó tagja és a vég minden fájdalmának hordozója, ahogy nem adódik tovább, ahogy a gének nem működtetik tovább azt az öröklött sorsot, amiben éppen te most szenvedsz? Eszköz voltam kezedben, hogy a szenvedésedet enyhítsem, s ne neked kelljen egyedül megküzdened?
Lezárhattad volna anya te a sort, mert ahogy látom az anyaság - velem - csak szenvedést hozott!
Kiszakítottad belőlem nőiességem megélésének vágyát
Ki akar ezek után nő lenni? Még egy plusz feladatot a nyakába venni? Plusz egy embert ellátni és elviselni? Hiszen ez a házasság ugyebár?
Egy életképtelen hím egyed, aki csak azért van, hogy útban legyen! De lennie kell, mert ez a társadalmi elvárás! De úgy kell lennie, hogy közben nem szabad önjáró voltomról lemondani, hiszen arra az emberre számítani úgysem lehet!
Társadalmi legalitást hoz a konyhára, de mást nem!
Lehet emiatt szófogadónak kell lennem, mert kisebb teher egy hím egyed ellátása, mint hiányából adódó faggató kérdések kereszttüzének a folyamatos kiállása!
S végül önjáró lettem, s önsorsrontó programom önjáró lett, így már könnyűszerrel ki tudtam szakítani önmagamat végleg(?!) a spirálból.
Pont olyan társat találtam magam mellé, aki egy fiktív univerzumba űzte az anyasággal kapcsolatos vágyaimat.
“Majdnem” valóra válhatott volna, ha én mindig nem rontom el ezen vágyam nyílt kikommunikálásával.
Mert ezzel nyomást helyeztem a páromra, aki éppen azt a pici hiányzó egzisztenciális hátteret nem tudta - az én általam rá tett nyomás miatt megteremteni, ami miatt újabb fiktív mennyiségű időt kellett - volna - várnom.
Mert ezzel nyomást helyeztem a páromra, amivel megfosztottam én - a túlzottan határozott nő - őt a férfiasságától, amiből neki fel kellett állni és újra erős férfiúi mivoltában tündökölni, ami miatt újabb fiktív mennyiségű időt kellett - volna - várnom.
Vagy mert egyszerűen csak “éppen rossz” pillanatban hoztam fel, amivel kilendítettem lelki egyensúlyából, amiből regenerálódnia kellett, ami miatt újabb fiktív mennyiségű időt kellett - volna - várnom.
Igen! Én hagytam, hogy feladjam a magam fölötti küzdelmet, amit még be sem kellett magamnak vallani, hiszen volt egy legalizált pillérem, ami minden energiát bőven elnyelt!
Az “Építsd tudatosan pályafutásodat!” pillér egy olyan feneketlen verem, ami bármennyi energiát elnyel. És mivel szakmai téren mindig van feljebb, mindig lehet jobban, hatékonyabban és sikeresebben csinálni, ráadásul leállni sohasem szabad egy pillanatra sem, hiszen az a siker, a brand fejlődésének veszélyét rejti magába - és hibázni ugye semmilyen körülmények között nem lehet - így oda bármennyi energia mehetett az “önmagamért teszem” fedősztori minden valóságot elhomályosító érája alatt.
Én hagytam, hogy így legyen, de nagy árat fizettem érte, önmagamat vesztettem el teljesen, soha nem volt otthona testemnek - lelkemnek a saját életem.
Ezt bár régóta sejtettem, hogy “rossz helyen vagyok az életemben” legális okot a változtatásra nem leltem.
S most kaptam egy betegséget, hogy rossz helyen vagyok testileg és lelkileg, s feladatként, mint mindenre legalitást adó diagnózisként ott van, hogy helyemre kell, hogy kerüljek az oda nem illő részek drasztikus megszüntetésével!
S most kaptam egy betegséget, amiben magamért kell, hogy megküzdjek.
Amit eddig “sikeresen” elnyomtam, azt egy fájó betegség feladatába csomagolva kaptam most meg!
Minek a vége ez?
Mindennek vagy csak a régi életemnek?
„Back up to heaven all alone
Just tryin’ to make his way home
Joan Osborne – One of us”
End(o)station a VÉGállomás, ahonnan talán csak a felhőbe írt sorsom tudja, hogy nyílik-e még ajtó az anyaságra?!
EGYEDÜL KISZAKÍTVA ENDO WARRIOR VAGYOK
