Tudománynépszerűsítő cikkek

Esorok szerzője nyelvtörténész, így szokatlannak tűnhet e rövid tudósítás témája, ugyanakkor könnyen érthető is, hiszen a nyelvek és a szavak története egyben kultúrtörténet is, annak minden ága-bogával együtt. Gyakran megesik, hogy a nyelvész távoli területekre kalandozik mind földrajzi, mind tematikus értelemben. Virtuális kapcsolódásom Nurisztánhoz egy megoldatlan hangtörténeti kérdés tanulmányozása során jött létre, és minél többet tudtam meg erről a területről, annál jobban érdekelt. És ha már itt van az ősz, itt van újra a szőlőszüret is hamarosan Villányban, Tokajhegyalján, no és Nurisztánban.

De miként kerül a bor egy iszlám állam kultúrájába, ráadásul a Hindukus magas területeire? A nurisztáni népek archaikus indoiráni törzsi kultúrában éltek a 19. század végéig. Vallási világuk ötvözte a hinduizmus és a buddhizmus elemeit a természeti vallások és a sámánizmus egyes jellemzőivel. Szertartásaikban és mindennapi életükben egyaránt fontos szerepe volt a szőlőnek és a bornak. Szőlőfajtája, a vitis nuristanica, – amelynek rendszertani azonosítása 1966ban egy szovjet botanikusnak sikerült1 (Ivan T. Vaszilcsenko) – vadontermőként is használható borkészítésre. Termőterülete a falvaktól távolabb fekvő sziklás hegyoldalak. A néphit szerint maga Indr isten2 telepítette azt a szőlőligetet, amely egy nehezen megkö-

1 Vassilczenko, Ivan T.: Generis Vitis L. species nova ex Afghanistania. Novosztyi szisztematyiki vyszsih rasztyenij 1966. 183–185. 2 A nurisztáni panteon egyik fő alakja Indr, aki nyilván megfeleltethető a védikus kor hindu mitológiából jól ismert Indra istennek. zelíthető hegyoldalban található Wama falu közelében. A bort fából vagy ónból készült bögrékből, gyakran vízzel hígítva itták. Ünnepi alkalmakon ezüstkehelybe töltötték (ld. a fotón), amelynek neve (wajgali nyelven) üre, (praszun nyelven) ürü, (katavari nyelven) ariu. Ez az elnevezés a fém ősi indoeurópai

nevéből származik, akárcsak az eredetileg ezüstpénzérme megnevezése használt hindi szó, a rupīyā (rúpia), vagy a francia argent (pénz) és annak latin előzménye, az argentum (ezüst, ezüstérme).

A bor fokozatosan elvesztette rituális szerepét Nurisztánban miután 1896-ban az afgán uralkodó hittérítő hadjárata sikerrel járt. A hódítók igyekeztek megsemmisíteni a nurisztániak többistenhitét jelképező faragott szobrokat és azok szentélyeit, és a tiltott alkoholos italt adó szőlőligetek egy része is a hittérítés áldozatul esett. Az afgán hódítók és a hittérítés elől sok nurisztáni menekült keletebbre, az akkor britek által ellenőrzött Csitrál területére (a mai Pakisztán északkeleti tartománya). Ez az elvándorlott népcsoport a kalas. Új szállásterületükön a kalasok – bár nyelvet váltottak – megőrizték régi hagyományaikat, vallási rituáléikat, amelyek bepillantást engednek az iszlám hódítás előtti Nurisztán szokásaiba.

A szüret kezdetét naptári rend szabályozza, és előestéjén kecskeáldozatot mutatnak be. Az áldozati állat vérét az oltár tüzére öntik, húsát megfőzik és elfogyasztják. A leszüretelt szőlőt fából készült ládában tapossák (Nurisztánban erre sziklába vájt nagy üregek szolgáltak egykor), majd a megmaradt szőlőhéjat kézi kövekkel sajtolják. A töretet golyókká préselik, és csemegeként fogyasztják. A bor fogyasztása a téli nap-éj egyenlőség ünnepétől (Csaumosz) kezdődhet. Kecskebőrből készült tartályokban évekig eltartható a megmaradt bor. Igaz, az európai borivók számára akár a friss, akár a régebbi évjáratú változat komoly meglepetést okozna.

Végül, hogy egy kis nyelvészeti csemegét is szemezgessünk, íme néhány szőlővel kapcsolatos szó a nurisztáni nyelvekből: ’szőlő’ = askun drās, kati dros, dras-kakaři ’mazsola’ (szó szerint: száraz/kemény szőlő), praszun rasik, wajgáli dras, drasa-ba mura ’szőlőlé’; ’bor’ = kati mura, melléknévként jelentése ’édes’; praszun mul ’bor’; ’ecet’; wajgáli mura ’édes’, csüküra ’bor’ (’savanyú ital’); ez utóbbi feltehetőleg törökségi kölcsönszó, akárcsak a magyar csiger szó, amelyet a silány minőségű borra használunk.

Vitis nuristanica Kép forrása Hegedűs Irén Angol Nyelvészeti Tanszék

Az utóbbi évtizedben megélénkült a magyarországi képregénykutatás. A Maksa Gyula és Vincze Ferenc szerkesztésében 2019-ben Current Trends in Hungarian Comics Studies címmel megjelent tanulmánykötet először kínál angol nyelven átfogó képet a magyar nyelvű képregénytudományról (comics studies). A nemzetközi tudományos közösség számára mutatja be a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának Képregénytudományi Kutatóközpontjában zajló munkát – a 2017-ben alapított KTKK munkatársainak eredetileg magyarul íródott tanulmányaiból válogatva nyújt betekintést a hazai képregénykutatás főbb vonulataiba és intézményesülési folyamataiba, miközben rávilágít a magyar képregénykultúra sajátosságaira (az előszó szerint a tanulmányfordítások egyúttal aktualizált átdolgozások is).

Maksa Gyula Tasks and Promising Possibilities című kötetnyitó tanulmányában bemutatja a magyar nyelvű képregénykutatás kezdeteit, intézményesülését és jelenlegi helyzetét is oly módon, hogy a magyar képregények és azok kutatásának regionális és nemzetközi kontextusteremtési lehetőségeire hívja fel a figyelmet. A tanulmány szól a pécsi KTKK sokrétű tevékenységéről is, ám a jövőre tekintve megállapítja, hogy a további fejlődéshez szükség lenne egyebek mellett a magyar képregények digitálisan feldolgozott gyűjteményére is. A szerzőnek a kötetben olvasható másik, Media Geopolitics című tanulmánya szintén a nemzetközi távlatba helyezés lehetőségét kínálja, amikor a média geopolitikájából vezeti le a képregények geopolitikáját.

A kötet tanulmányainak köszönhetően megismerkedhetünk a magyar képregény közelmúltbeli történetének némely aspektusával is – a képregénytudomány és a magyar képregénykultúra szempontjából fontos kulcsfogalmak köré rendeződő problematikák bemutatásán keresztül. Vincze Ferenc What is a Comic Creator? című tanulmányában a képregények kapcsán a szerzőség kérdését vizsgálja. Kitér a kiadó és a forgatókönyvíró szerepére is, a szövegíró és a rajzoló közötti kettős felállást is elemzi, amely változó hierarchikus rendben vezet el a közös alkotáshoz. Külön szól a magyar képregénytörténetben oly fontos adaptációnak a szerzőség szempontjából összetett, speciális esetéről is, majd a képregényalkotó kollektív szerzőfogalmának mibenlétére kérdez rá, és ajánlatot tesz a fogalom árnyaltabb használatára, amelynek lehet

hozadéka az irodalom-, film- és médiatudomány számára is. Sata Lehel az Adaptation and Beyond című tanulmányában szintén foglalkozik a Kádár-korszakban domináns adaptációs képregényműfajjal, ugyanakkor jelzi a szerzői képregények felé tett elmozdulásait is a képregénykultúrának főként Kedves Lili Az utolsó falat című képregényének sajátos narrációs technikáját elemezve. A képregények kollektív emlékezetben elfoglalt helyéről és szerepéről értekezve még inkább előtérbe helyezi a Kádár-kori regényadaptációk kérdéskörét Framed: Comics as Lieux de Mémoire című munkájában Dunai Tamás, aki a képregényes emlékezethellyé válás különféle típusairól szól e Magyarországon különösen jelentős képregénytörténeti hagyomány kapcsán.

A kötet írásainak egy nagyobb csoportja a képregényes elbeszélések megalkotottságát elemezve mutatja be a képregénymédia némely sajátosságát. A képregény nem verbális eszközeinek növekvő szerepe az elbeszélésben kísérletezésre serkenti az alkotókat, ugyanakkor más médiaközegek műfajaira is hatással van. Dunai Tamás Narrative Complexity in Comics című tanulmányában a film, a TV-sorozatok és a képregények egymásra hatását ismerteti észak-amerikai példákon keresztül. Bár a narratív komplexitás fogalmát Jason Mittel a TV-sorozatok kapcsán vezette be, valójában azonban ez a képregényekre mindig is jellemző volt. Az előrevetítések, visszapillantások, az elbeszélés összefonódó, központnélküli hálózatrendszere a képregények egyik sajátossága. Vincze Ferenc Colour narratives. Colour (Treatment) as Means of Focalization in Comics tanulmányában a színek változatos alkalmazásával elért hatást elemzi. Felhívja a figyelmet, hogy a játék a színekkel az elbeszélésnek új dimenziókat ad. Példák sorával illusztrálja az idő ábrázolását segítő megoldásokat (pl. a Rejtő-képregényekben a megbarnult fénykép, Joe Sacco idézett képregényében a fekete háttér). Utalva Mieke Bal beágyazott elbeszélés elméletére, amikor az alaptörténeten kívüli másik elbeszélés is fut, Vincze Ferenc sorba veszi az alkalmazási feltételeket és leginkább használt technikákat (pl. színváltás, a keret, avagy annak elhagyása stb.). Felvidéki Miklós Némajáték című képregényét hozza fel példának annak bemutatására, hogy miként lehet eltérő színekkel megoldani a két vagy több szálon futó cselekmény és a narrátorok megkülönböztetését. Demus Zsófia Rethinking Photography in Comics tanulmányában a fotográfia képregényes elbeszélésben betöltött szerepével foglalkozik, a fényképek nem teljesen ellentmondásmentes alkalmazásáról ír, kiemelve a digitális fotográfia nyújtotta új lehetőségeket.

A könyv a magyar képregénykutatásról szóló tudományos igényű kiadvány, és ezzel a képregénytudomány elismertetését segíti. Az angol nyelvű megjelenés lehetővé teszi, hogy a magyar képregénykutatás még inkább részévé váljék a nemzetközi tudományos munkának. A kötet rámutat arra, hogy a képregényalkotás és -kutatás fejlődése egymást erősítő folyamatok. Továbbá arra is, hogy a képregénykutatás fejlődése várhatóan segíti a minőségi képregények térnyerését, mindez pedig hozzájárul a képregénykultúra sokrétűségéhez, összetettebbé válásához. A Szépirodalmi Figyelő Alapítvány kiadásában közreadott könyv megjelenését a PTE BTK publikációs pályázata támogatta. (Current Trends in Hungarian Comics Studies, szerk. Maksa Gyula, Vincze Ferenc, Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2019.)

Járai Csenge, angol nyelvű pszichológia BA

Birkás Géza pályafutása Pécsre költözése előtt

Birkás Géza 1879. augusztus 1-én született Köveskálon Birkás Gáspár és Scheller Klára gyermekeként. Az elemi iskola elvégzése után a veszprémi piarista főgimnáziumban tanult, majd a budapesti egyetem bölcsészettudományi karán folytatott tanulmányokat, ahol előbb magyar-francia szakos tanári oklevelet, majd pedig bölcsészettudományi doktori oklevelet szerzett. 1900-ban a grenoble-i, 1901-ben pedig a genfi egyetem nyári tanfolyamát is elvégezte, tanári diplomája megszerzése után pedig két féléven keresztül Párizsban a Sorbonne-on és a Collège de France-ban Ferndianand Brunot nyelvészeti, valamint Gustave Lanson, Émile Faguet és Joseph Dédier irodalomtörténeti előadásait hallgatta. Itteni tanulmányainak befejezése után hosszabb tanulmányutat tett, mely felölelte Franciaország, Anglia, Belgium, Svájc és Ausztria nagy részét.

Tanári pályafutását 1902-ben a budapesti X. kerületi községi felsőkereskedelmi iskolában kezdte, ahonnan 1904 szeptemberében a VIII. kerületi Hornyánszki utcában található főreáliskolába került. 1919 októberétől 1923-ig a budapesti tankerület francia nyelvi szakfelügyelőjéként tevékenykedett, valamint tagja volt a budapesti tanárvizsgáló bizottságnak is. Mint a francia nyelv elismert szakértőjét, felkérték a trianoni békeszerződés megkötésére készülő magyar bizottság anyagainak franciára fordításában is, amely tevékenységéért a Honvédelmi Minisztérium 1923 novemberében hivatalosan is köszönetét fejezte ki. Az 1920-21-es tanévben a budapesti közgazdaságtudományi karon francia nyelvet tanított.

Tudományos publikációs tevékenységét az 1900-as évek elején, tehát még egyetemi tanulmányai befejezése előtt kezdte meg. Számos irodalomtörténeti- és elméleti tárgyú írása jelent meg a katolikus szellemiségű Magyar Szemlében frankofón és magyar szerzők kapcsán. Doktori dolgozatát 1901-ben készítette el Rousseau természet-

érzése címmel, amelyet igen aktív írásos tevékenység követett. A magyar-francia művelődéstörténettel foglalkozó írásai hazai és külföldi folyóiratokban jelentek meg, melyek között érdemes megemlíteni a magyar és idegennyelvű mondák közti kapcsolatokat, melyeknek számos tanulmányt szentelt, illetve 1913-ban megjelent első nagyobb szabású művét, mely Montaigne pedagógiai tanulmányai címmel látott napvilágot. Ebben a kötetben a fordítási munkálatok, a bevezető és a jegyzetek megírása is Birkás nevéhez köthető. Az 1920-as évek elején számos nagysikerű francia nyelvkönyvet írt a középiskolák számára, melyek több kiadást is megértek a következő évtizedek folyamán és jelentős hatást gyakoroltak a magyarországi franciaoktatásra.

Az igen sikeres közoktatási és ígéretes tudományos pályafutást maga mögött tudható tanár 1921 novemberében kérte magántanári képesítését francia irodalomtörténetből az Erzsébet Tudományegyetemen, amelyet az egyetemi eljárás lefolytatása után miniszteri szinten 1922 májusában hagyták jóvá. Az 1922-23-as tanév első felében helyettes tanárként szerepelt a bölcsészettudományi kar jegyzőkönyveiben, és ekkor már előadásokat is tartott a frissen felállított francia nyelv és irodalom tanszéken egyelőre még Budapesten. 1923. január 21én kinevezték egyetemi nyilvános rendes tanárnak. Mivel az egyetem az 1923-24-es tanévet már Pécsett kezdte meg, ezért 1924 februárjában Birkás is Pécsre költözött, amit az egyetem átköltözési díj kiutalásával is támogatott, ahol ezt követően 1940 végéig folyamatosan dolgozott. Pécsi lakhelye először a Zrínyi utca 1., majd a Majorossy Imre utca 4. szám alatt volt. Birkás Géza pécsi tevékenysége Az új intézet frissen kinevezett vezetője nagy lendülettel vetette bele magát a munkába, amelyet pécsi tartózkodásának közel húsz éve alatt mindvégig megőrzött. Ennek a lendületnek egyik biztos jele az a tény, hogy igen magas óraszámban tanított, és nem csupán a francia nyelvvel és irodalommal kapcsolatos tárgyakat (A francia nyelv története a középkorban, XVI. századi francia költők olvasása és magyarázata, XVIII. századi francia irodalomtörténet, Régi francia nyelvemlékek, Szeminárimi gyakorlatok stb.), hanem a Tanárképző Intézetben francia pedagógiai tárgyakat is (Francia stílusgyakorlatok, A mai francia nyelv hangtana stb.), mely utóbbiakat számos tanári pályára készülő hallgató látogatott, és a visszaemlékezések szerint nagyra értékelt. Joggal feltételezhetjük, hogy mind teherbírását, mind pedig órái népszerűségét nagymértékben magyarázza a majdnem húsz éves főreáliskolai pedagógusi gyakorlat, amelyet egyetemi pályafutása elején már maga mögött tudhatott.

Széleskörű műveltségét, felkészültségét, megbízhatóságát és teherbírását jól bizonyítja az a tény, hogy számos alkalommal kérték fel, hogy kollégái huzamosabb távolléte idején biztosítsa más bölcsészettudományi kari intézetekben az oktatást. Az első ilyen alkalomra meglehetősen hamar, 1924 novemberében került sor, amikor két másik kollégájával együtt a Magyar Irodalomtörténeti Tanszéket kellett átvennie Zolnay Gyulával és Kastner Jenővel közösen. Valószínűleg részben ezzel a jelentős pluszmunkával lehet összefüggésben az a tény, hogy 1924 decemberében a fizetését is megemelték. A következő helyettesítésre tíz évvel később, 1934 szeptemberétől kezdve került sor, amikor Birkást a Német Intézet igazgatására kérték fel. Sokkal hosszabb

együttműködés fűzte az Olasz Tanszékhez, melynek vezetését először 1936 januárjában vette át két félévre Kerényi Károllyal és Fülep Lajossal közösen, amelyet 1937 áprilisában, majd pedig 1940 szeptemberében – ekkor már egyedüli oktatóként – újabb helyettesítések követtek ugyanennek az oktatási egységnek a kötelékében. Ezek a viszonylag gyakori és az Olasz Tanszék esetében meglehetősen hosszú időszakot felölelő áttanítások jól bizonyítják, hogy Birkás Géza nem csupán nagy tudással, de igen nagy elkötelezettséggel is rendelkezett, hiszen számos alkalommal vállalta el távollévő kollégák óráinak megtartását. Mivel az első ilyen felkérést számos másik követte, úgy tűnik, hogy ezeknek a némiképp váratlan kihívásoknak minden további nélkül eleget tudott tenni, noha azok gyakran igen messze estek eredeti francia-magyar szakos végzettségétől.

Az egyetem belül nem csupán oktatói tevékenysége érdemel említést, számos más vezetői posztot is betöltött pécsi évei során. A teljesség igénye nélkül említjük meg, hogy Birkás nem csupán a Pécsi Magyar Királyi Középiskolai Tanárképző Intézet alelnöke, hanem az Erzsébet Egyetem Tudományos Szövetség Bölcsészeti, Nyelvészeti, Történelmi Szakosztályának elnöke, valamint az Egyetem Baráti Egyesület elnöke is volt az 1930-as évek második felében. 1927től a Szent István Akadémia III. szakosztályának tagjai között találjuk, emellett pedig a francia kormánytól elnyerte az „officier de l’instruction publique” (a francia közoktatásügy tisztje) kitüntetést is. A fenti szakmai elismerések mellett a kar és az egyetem vezetőjeként is volt lehetősége kipróbálni magát, mivel az 1928-29-es tanévben ő lett a bölcsészettudományi kar dékánja, majd pedig az 1938-39-es tanévben az egyetem rektora. Ez utóbbi kapcsán érdemes felidézni, hogyan emlékeztek meg tevékenységéről és személyiségéről a helyi sajtóban: „Mint tanár egyike a leglelkesebb professzoroknak, akinek órái iránt mindig nagy érdeklődés nyilvánul meg. Hallgatói rajonganak érte, mert tudják, hogy szívén viseli sorsukat és nem idegen tőle akármilyen problémájuk sem. Megértő szeretettel figyeli tanulmányi menetelüket és segíti szárnyrakelni őket. Mint embert a legnagyobb szerénység, viszszahúzódás, meleg szív, egyszerűség jellemzi. Portréjához rektori működése új vonásokat hoz majd, mert alkalma lesz arra, hogy megmutassa Birkás Géza, a kitűnő tudós, a körülrajongott professzor és a közkedveltségnek örvendő ember mellett a cselekvő, kormányozni tudó rektort is. Birkás Géza rektorrá való választása nemcsak egyetemi körökben, hanem a város társadalmában is osztatlan örömet keltett.”

Feltételezhetnénk, hogy ilyen aktív oktatási és közéleti tevékenység mellett Birkásnak már kevesebb energiája maradt a tudományos életre, azonban az ebben az időszakban keletkezett műveinek hosszú sora éppen ellenkezőleg azt bizonyítja, hogy a változatos kihívások egyáltalán nem fogták vissza a professzor tollát. Minden további nélkül kijelenthetjük, hogy Birkás nem csupán mint tanár és vezető, hanem mint tudós is ekkor élte fénykorát. Első helyen kell említenünk A francia irodalom története a legrégibb időktől napjainkig című művét, melyben a korszak legmodernebb kutatási eredményeit felhasználva nyújt tömör öszszefoglalást a francia irodalom fejlődéstörténetéről. A mű jelentőségét és a szerző tájékozottságát jól bizonyítja az a tény, hogy több mint négyszáz szerző munkásságát tekinti át, miközben bevallja, hogy a 17. századi klasszicizmust tekinti a legletisztultabb és legértékesebb irodalmi korszaknak. A könyv külön érdeme, hogy miközben a

szerző saját értékítéletét is közli a vizsgált művekről, mégis megőrzi tárgyilagosságát, így a hiteles bemutatáson túl Birkás személyiségét is jobban megismerjük. Érzékletesen példaként szolgál erre az is, hogy Stendhal Vörös és fekete című könyvét „sivár, ellenszenves, fárasztó olvasmány”-nak találja. Korábbi kutatásaihoz kapcsolódva ebben a művében is rendszeresen kitér a magyar vonatkozásokra.

Az irodalom mellett a francia–magyar kultúrtörténet kutatásában is fontos lépéseket tett. Számos művében vizsgálja a 1819. századi francia utazók magyarországi tevékenységét (Egy francia tudós Debrecenben 1818-ban, Egy francia tudós dunántuli utazása 1818-ban, Egy régi francia utazó Győrött, Egy elzászi francia nemes dunántuli utazása a 18. század második felében, La Hongrie vue par un savant francais en 1818. Le voyage de F.S. Beudant stb.), amely sokkal inkább történeti kutatásnak tekinthető, semmint irodalminak, de Birkás ezen a téren is ugyanolyan jól megállja a helyét, mint a számára otthonos irodalmi terepen. Ilyen irányú munkássága – noha még az 1940-es években is számos hasonló tárgyú írással gazdagodott – csúcspontjaként tekinthetünk 1936-ban Pécsett kiadott A magyarság francia barátai régen és most című könyvére.

Ugyanakkor nem hagyott alább korábbi tankönyvírói lendülete sem, mivel korábbi könyvei új kiadásai mellett három új műve is napvilágot látott, melyek a tanítással töltött újabb évtizedek tapasztalatai alapján a középiskolások számára nyújtottak segítséget a francia nyelv elsajátításához. Minden bizonnyal ezek a tapasztalatok tették lehetővé azt is, hogy 1932-ben kétkötetes Francia-magyar és magyar-francia szótárt tegyen közzé a nyelv iránt érdeklődők számára, mely még a második világháború után is használhatónak bizonyult, mivel újból kiadásra került.

A fentiek alapján minden túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy Birkás Géza a Pécsett töltött évek alatt egészen kiemelkedő módon képviselte mind a Francia Intézetet, mind pedig az Erzsébet Tudományegyetemet a hazai és nemzetközi tudományos közéletben, miközben emellett oktatóként is a legmagasabb szakmai színvonalon tevékenykedett pályatársai és diákjai egybehangzó véleménye szerint.

Az intézet és vezetője a Bölcsészettudományi kar 1940-es elköltözése után Mivel Szegeden már létezett egy Francia Filológiai Intézet, így logikusnak tűnő módon a Francia Intézet a bölcsészettudományi kar más elemeivel együtt Kolozsvárra került. Birkás Géza áthelyezésével kapcsolatban azonban nem ilyen egyértelmű a kép, mivel miközben egyes források tényként említik, hogy pályafutását Kolozsváron folytatta, mások ugyanilyen határozottan állítják, hogy Szegeden tevékenykedett tovább. Az ellentmondásokat nagy valószínűséggel az intézet és vezetőjének különválása okozza, ami Birkás hallgatóihoz való ragaszkodását ismerve teljesen érthető, de ennek ellenére kijelenthetjük, hogy a professzor a szegedi egyetemen vette át a Francia Filológiai Intézet vezetését Zolnai Bélától, aki a Kolozsvárra áthelyezett pécsi Francia Intézet (amely Francia nyelv és irodalom és összehasonlító irodalomtudományi Tanszék néven folytatta működését) vezetőjeként dolgozott. A szegedi egyetem 1942-es évkönyve szerint Birkás Géza 1940. október 19-től kezdve dolgozott az intézmény kötelékében, így ennek alapján egyértelmű, hogy nem követte a pécsi intézetet Erdélybe.

Birkás minden bizonnyal az új helyen is a tőle megszokott lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, amire számos tény

szolgál bizonyságul. A Francia Filológiai Intézet vezetése mellett a szegedi Középiskolai Tanárképző Intézet igazgatótanácsának is tagja volt, ami jól mutatja, hogy a tanárképzésben továbbra is elévülhetetlen érdemeket szerzett. A tanítással való szoros kapcsolatát számos, az 1940-es évek első felében írt tankönyve is mutatja, melyekkel – minden bizonnyal fenti pozíciójához is kapcsolódva – újfent a középfokú franciaoktatást igyekezett elősegíteni. Emellett nem hagyott fel a tudományos művek publikálásával sem, szegedi évei alatt is folytatta a már korábban megkezdett francia-magyar kultúrtörténeti kutatásait, melynek eredményeképpen – számos tanulmány mellett – megjelent A francia utazók Magyarországon című könyve, amely korábbi hasonló tárgyú munkái összegzésének is tekinthető. Végül, de nem utolsósorban mindezek mellett meg kell említeni, hogy az 1947-48-as tanévben Birkás Géza volt a bölcsészettudományi kar dékánja, ami minden bizonnyal tisztelgés volt hosszú, gazdag és változatos életpályája előtt közelgő nyugdíjazása előtt. 1948. szeptember 1-én vonult nyugalomba, majd három évvel később 1951. október 15-én hunyt el Szegeden.

Nehéz lenne egy ilyen gazdag életmű mérlegét megvonni néhány szóban, de mindenképpen kiemelendő, hogy a nagytudású és jelentős tudományos munkásságot maga mögött tudó professzor mindig is a tudás átadását tekintette elsődleges feladatának. Erről nem csak számtalan nyelvkönyve tanúskodik, hanem a hallgatókhoz való hozzáállása is, amely mind a mai napig időtálló például szolgálhat minden egyetemi oktatónak. Előbbiekről talán elég Ottlik Géza véleményét idézni: „Kitűnő tankönyv a Birkás Gézának a francia középiskolai tankönyve, például mi is abból tanultunk. Kitűnő, szellemes, jól, lezseren, elegánsan megcsinált tankönyv volt, nagy ritkaság abban az időben.” Ami pedig tanári személyiségét illeti, a következő visszaemlékezés meglehetősen érzékletes képet fest róla: „Tőle elsősorban becsületes műhelymunkát, forrásfeldolgozást és kritikai módszereket tanultak, ami a tudós mesterség alfája. Emellett a fiatal költők és írók felé is volt szeme, nem véletlen, hogy Csorba Győző első fordításkötetéhez, Héliant Halálverseihez ő írt előszót. A tanárképzés mesterének tekintették. Rátermettebb egyéniséget keveset lehetett találni. Birkás Géza kevésbé markáns egyéniség, mint társai, nyílt, őszinte lélek, tiszteletet gerjesztően komoly és megfontolt, semmi tekintélyeskedő professzori póz. Gondolati és érzelmi világa kiegyensúlyozott, harmonikus, ezért kerülte a vitákat. Ha kedvezőtlen vélemény alakult ki benne valakiről vagy valamiről, inkább elhallgatta, a kedvezőt viszont szívesen, takaratlanul, kérés nélkül közölte, sőt az elismeréssel sem fukarkodott.”

A tanulmány bővebb verziója olvasható itt: Bene Krisztián. „Egy „francia család” Pécsett: Birkás Géza és a Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem Francia Intézete.” In: Kult, László; Ódor, Imre (szerk.). Rangos famíliák – jeles személyek a 18–20. századi Dél-Dunántúlon. Pécs, Magyarország: Magyar Nemzeti Levéltár Baranya Megyei Levéltára, (2014) pp. 335-353., 19 p.

Bene Krisztián Francia Tanszék

György Heidl emphasized in the dean’s greeting on the website of PTE BTK: “As stated in the Magna Charta of the European Universities, the document lays down as a principle that the universities have the responsibility to create, study, evaluate and transfer culture, and they can fulfill their mission if they are morally and intellectually independent of political and economic power. Therefore, the university is a venue where education and scientific research are inseparable, where teachers prepare to expand, deepen and transfer their knowledge and store of learning, and meet students who are willing to enrich their thinking, utilizing that science. Such a colorful scientific and intellectual environment constantly adapted to the social needs necessarily encourages practitioners, university teachers, and students of the humanities and social sciences alike to constantly strive for universal knowledge, in addition to the acquisition of individual disciplines and the deepening of that special knowledge. Moreover, it inspires them to consider the university their second home, as a reality that transcends geographical, political, linguistic, and cultural boundaries, and thus promotes dialogue and mutual knowledge of different cultures. University teachers and students of our faculty are also invited to do so.”

Nexus, as a public interest journal of PTE BTK, also seeks to follow this guideline. It gives free voice to interdisciplinary communication by presenting the diverse scientific work and results of the faculty — thus supporting networking among the institutes, departments, and research groups of the faculty. As an electronic periodical of the faculty, it is published twice a year on the new BTK website and the univerity platform Open Journal Systems (OJS). The headings of the Content also reflect the above-mentioned intentions. The interviews entitled “Paths of Life — Fields of Science” present the professional work of our faculty members dedicated to a milestone of their professional life and also showing glimpses from their personal lives. Among the main responsibilities of Nexus is to present the scientific news, public interest information, events, conferences, lectures, and applications of the university. The book review section aims to draw readers’ attention to the recently published monographs and edited volumes written by our faculty. Also, readers can be informed about the professional progress of the students and university teachers (PhD news, habilitations, appointments). From August 1, 2020, the Faculty of Arts changed its name to Faculty of Arts and Social Sciences, but BTK remained as an abbreviation. The name reflects the increasing number of students and faculty in the Social Sciences aligning with Humanities in recent decades. György Heidl emphasized that the main goal of the name change was to help “our current and future partners who seek contact through social science courses in finding us, and they know from the very name of the faculty that we also deal with the social sciences.” In addition to a wide range of educational activities, the faculty also conducts extensive and recognized national and international research. In each issue of the journal, we would like to present the current projects of our research centers; and in the Kaleidoscope section, report on the diverse scientific activities of the institutes and departments. However, we must not forget that our Faculty also provides various services in the field of talent management and mentoring programs to meet the needs of students. In a modern electronic format, Nexus as a public magazine aims to reach the widest possible audience. Thus, educational articles

and reviews also serve the purpose of promoting science. In addition to all these objectives, the journal also gives place to the work of talented MA and PhD students in the form of book reviews, reports, and articles. We are also sending this message to our prospective students, as analytical-minded professionals are needed in a wide variety of fields. Although Nexus is basically in Hungarian, it also publishes reports and summaries in English, adjusting to the international trends. Our journal chose the Sapere Aude Horatius quote as its motto. Referring to dare to think, or to be Master of Arts in an alternative reading, and to look ahead in the Humanities and Social Sciences, rooted in the traditions of the past, living in the present, and seeing the professional perspectives of the future. We warmly commend the first issue of Nexus Magazine to the readers.

Lívia Szélpál

Thank you for the cooperation and work of the institutes contact colleagues. We count on their valuable help and look forward to current news from their institutes. Deadline for submission of materials for issue 2: 28 February 2021. We are waiting for the publications of our future authors to Nexus@pte.hu.