Nyírő Dávid: Illúzió-szakadás

Egy tökéletességnek tűnő illúziót alkottam belőled, egy olyat, aki sosem hibázhat. Mi több, el is hitettem magammal, hogy felbecsülhetetlen, csiszolt gyémánt vagy. Belül tudom, egyáltalán nem voltál ezek közül egyik sem, de elhitettem magammal.

Mikor a tanórán ültem, az anyag helyett, a te neved került fel arra az átkozott papírra. A padtársamtól kértem radírt, de az a név, lemoshatatlan lett, elszakadt a cérna. Otthon újból néztem a neved, de lassan elázott, a könnyemtől, a papír is elszakadt.

Emlékszem egy nyakláncra, egy kis fekete tollpihe volt rajta, amelyet még te adtál. Aztán ott hagytál, örökké, a nyakamból lógó medált, ilyen könnyedén leszakítanád? E pillanatban, kopogásra emelte kezét, a megszakadt szívem ajtajánál, a magány.

Nem most voltak ezek, már régen, hetek, hónapok, évek és elszakadt hajszálerek. Megszakadok, sőt, meghalok, elpusztulok, megsemmisülök, ezek a fájó kényszerek. Megszakadt a kapcsolat, az az utolsó telefonhívás is, már rég elvesztettelek.

De én, még mindig illúziókat gyártok rólad, Tökéletlenség ide, vagy oda, csak álmodozom.

És miután már elszakadt a cérna, a papír, a nyaklánc, az értékeidet már nem hordozom.

És miután már megszakadt a szívem és a kapcsolat, csak forog tőled a gyomrom.

Megszakadt az illúzióm, s vele együtt én is…

Nyírő Dávid:

Takarás

A nézőtérrel szemben állok, a főpróba kellős közepén, szelíden, egymagam. Vártam ezt az előadást, de minden, ami történt a napokban, belül annyira felkavar.

Hogy is tudnék koncentrálni, mikor minden kósza gondolatom a barátok körül forog.

Lassan már feladom az egészet, A parányi kis termetem belül fölzokog.

A takarásból hallatszott, ahogy nevemen szólítva kérlelsz, ne hagyjalak egyedül.

Nem is értettem mit miért teszel, hisz pont te egyedül, kinek hangja fényesen csendül?

Értetlenül álltam az egészhez, értetlenül, hogy miért lettél akaratlanul megmentőm.

Pillanatok alatt félidegenből, mi ketten a legyőzhetetlen, végtelenül vidám szereplők!

Most már nem csak vártam, várom is az előadást, hisz meghoztad az életkedvem. Bár tudom nem voltunk, vagyunk, leszünk igazi legjobb barátok, de ez tán így helyes. Mire ez az egész a fejemben átfutott, már ott álltunk a sötétben, ünnepélyesben.

Már csak pár perc, és több száz ember elé ki kell állnunk, és elszavalni a szövegeket. Felkonferáltak, én jövök, egy-két pillanat választ el, hogy szavaljam a bokorrímeket. Hátrapillantottam, egyetlen egy mosollyal megnyugtattad minden belső részem. És miután meghajoltam, elmondhatatlan boldogság öntött el, mert minden jól ment. Mégis belül gyászoltam, tudom, hogy csak pár napig lehettem, miattad édenkertben.

Tán eljut hozzád, öröknél is jobban kedves!

,,Egy év hosszú, egy perc röpke mégis egy röpke percben egy egész élet törhet össze.”

Elhagytál

Elhagytál egy ködös reggeli napon, Elhagytál, pedig este még csókom nyoma volt az arcodon. Elhagytál, és ígérted, sosem lesz ez így Elhagytál, ez számomra egy valóságos kín.

Elhagytál, pedig azt mondtad, szeretsz, Elhagytál, mert már más után epekedsz. Elhagytál, és én még mindig szeretlek, Elhagytál, és én mégis kívánom, hogy boldogok legyetek.

Érzés

Érzés, melyet nem tudsz leírni, Hisz ezt az érzést az arcod vetíti. Tátongó üres lelked már semmit nem mond, Az az illető is csak kihasznált, majd eldobott.

A fájdalom, mely csak gyűlik, gyűlik szíved mélyén, Nemlátod a kiutat, nem látod a végét. Érzés, melyet senki nem vesz észre, De nem rég még a szeretetemet kérte. Én adtam neki, mindenkinek csak adtam, De a visszakapott fájdalom felemészt lassan.

Az óra, ami csak ketyeg a bomló falon hangosan, A hosszú idő, mely begyógyítja a sebet hamarosan. Meggyógyul, majd újra boldog lesz, És már a múlt érzéseinek tartjuk mindezt.

hosszas őrlődés a szobám falai közt a sötétben, Elveszve érezni magama szomorúság körében. Szomorúság, mi teljesen hatalmába keríti emberi lényemet Boldogság, mi nélküled számomra már soha nem létezhet.

Ropogó tűz közelében, Két szelíd szív üldögél. Pontosan tudják, Mit rejt a másiké.

Italtól ázott ajkaik egybeforrnak, Kezeik összefonódnak.

Ez valahogy más, ez valahogy jó. Érzem, itt egy csomó pillangó. Ilyen érzést nem éreztem még, Ilyen szeretetet nem kaptam még. Bárcsak a szemedbe tudtam volna mondani mindezt, De nem ment, mert annál jobban szeretlek. Tudom, ha elmondtam volna, Akkor nem itt tartanánk ma. De ez valahogy más, ez valahogy jó, Agyam képtelen feledni e ragyogót. S látni, hogy ő mosolyog mással,