Interjú Leslie Mandokival

A magyarság nem egy télikabát,

amit az ember tavasszal levesz

SZERZŐ | POLESZ ANITA

FOTÓK | SZERZŐ/MANDOKI

AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓ, HA MEGHALLJA A NEVÉT, AZONNAL TUDJA, HOGY KICSODA LESLIE MANDOKI, AZAZ MÁNDOKI LÁSZLÓ.

aAmikor 1979-ben a Dschinghis Khannal a negyedikek lettek a jeruzsálemi Eurovíziós Dalfesztivált, mindenki büszke volt rá, hogy egy magyar zenész is tagja a zenekarnak. Igaz, akkor már csak a szívében volt magyar, hisz kénytelen volt disszidálni, és jó ideig haza sem térhetett. Bár 1982-ig az együttes tagjaként énekelt, Magyarországon még mindig csak ezzel a nótával azonosítják, pedig Leslie ennél sokkal többet adott a világnak. Zenei producere többek között Lionel Richie, Phil Collins, Chaka Khan, Jennifer Rush dalainak, az FC Bayern himnuszainak, és számos sikeres német tévéprodukció zenéjének, mindemellett a Volkswagen - Audi AG zeneigazgatója.

Együttese, a Mandoki Soulmates egy olyan formáció, melyben a világ zenészeinek krémje örömmel áll együtt színpadra Leslie felkérésére.

A Mandoki titok

A titok, hogy miért van ekkora hatással a világsztárokra, a személyiségében, tehetségében és empátiájában rejlik. Érzékeny lelkű művész, aki figyel az őt körülvevő emberekre, a világ történéseire. Megérzi

a társaságában lévő emberek minden rezdülését, koncertjein pont ezért nem visel szemüveget, hogy belenézhessen a közönség szemébe.

Nem ismerheti mindenki személyesen Mándokit, ám aki olyan szerencsés, hogy csak egyszer is hosszasan beszélget vele, azt örökre rabul ejti. Így járt a B COOL magazin újságírója is, akit több kollégával együtt meghívott a stúdiójába és a bajorországi Tutzingba, a Starnbergi-tó partján álló csónakházába.

Milyen ember ő civilben? Semmi sztárallűr, semmi flanc, egyszerű voltunk azért, hogy a közönség évekig a tenyerén hordott minket. Viszont van két csoport, akikért Németországban fel kellett emelnem a hangomat. Az egyik a fiatal művészek csapata, akik nem tudtak CD-ket eladni, hanem streamingelniük kellett. Ha tőlük elveszik a szereplési lehetőséget, elesnek minden bevételüktől és kiesnek a szociális hálóból. A másik csoport a technikusoké, akik nélkül nincs koncert, ők is állás nélkül maradtak. Amikor az élő turnékat lemondták, a stúdiómból nem küldtem el senkit. Miattuk

farmert, pólót, bőrdzsekit viselő sztár, aki maga vezeti az autóját, és testőrök sem védik. ■ Egyenesen egy politikai

megbeszélésről siettél az étterembe, ahol vártak az újságírók. Milyen kapcsolatban állsz a német politikával?

M.L.: A bajor miniszterelnökkel találkoztam, a fiatal művészek támogatásáról és a bajor populáris kultúra helyzetéről beszélgettünk ezekben a vészterhes időkben. A pandémia alatt mi, zenészek soha nem beszéltünk magunkról, hálásak szálltam be a politikai diskurzusba, és úgy néz ki, talán tudok segíteni. ■ A politikával korábban

alaposan meggyűlt a bajod, a kommunista rendszer miatt disszidáltál...

M.L.: Az, hogy kénytelen voltam elhagyni a hazámat, az életem fontos és meghatározó része. Ezzel együtt kell élni. A kommunisták túlértékelték a munkásságomat. Először nem engedtek ki az országból, nem adtak útlevelet Nyugatra, majd nem engedtek vissza, mert sértette volna az érdekeiket a beutazásom.

Nem akartak engem, és én sem őket. Szerencsére ez sosem volt hatással a magyarságomra, a hazámra.

■ Sugallta valaki, hogy kül-

földre kell menned?

M.L.: Tizenhat éves koromban édesapám meghalt. Ez nagyon komoly törést jelentett az életemben, mert apás voltam. A halálos ágyán mondta, hogy: „fiam, ígérd meg nekem, hogy az unokáim nem fognak cenzúrázott újságot olvasni”. Azt feleltem, hogy ott van a vasfüggöny, mire csak annyit válaszolt: „Az nem neked van. Éld az álmaid és ne álmodd az életedet”.

■ Sokat gondolkodtál azon,

hogy megfogadod a tanácsát és disszidálsz?

M.L.: Eltartott egy ideig. Nem vagyok egy kifejezetten bátor ember. Tizenhétszer tagadták meg a kiutazásomat és azzal fenyegettek, hogy soha nem is fogok utazni. Amikor az ügyintéző már lehúzta az ablakot az orrom előtt, csak akkor mertem viszszaszólni, hogy „dehogynem”! Egy

nyári éjszakán, huszonkét évesen, Csupó Gáborral és Szűcs Lászlóval végül eldöntöttük, hogy elhagyjuk az országot. ■ Nagyon kalandos úton

jutottatok el Nyugatra…

M.L.: 1956-ban három pesti felkelőt az oroszok meglőttek az utcán és felvonszolták magukat a lakásunkig, majd elvéreztek. Apám felvette az egyik géppisztolyát és elment harcolni. Ekkortájt apám már benne volt az ellenállásban, molotov koktélokat dobott az orosz tankokra. Amikor az oroszok leverték a forradalmat, az amerikaiak a megtorlástól tartva elkezdték begyűjteni az ilyen embereket és kimentették őket Ausztriába. Eljöttek hozzánk is és adtak egy órát, hogy pakoljunk össze és menjünk.

Anyám azt mondta, hogy szó sem lehet róla. Két utcával odébb lakott édesanyám nővére a családjával. Végül ők szálltak be helyettünk az autóba, mint a Mándoki család, és elmentek Ausztriába. 1975-ben tudtak először hazalátogatni, ekkor mondtam el a nagynénémnek, hogy disszidálni fogok. Édesanyám előtt titokban kellett tartanom, nehogy bebörtönözzék. ■ Végül egy alagúton

keresztül menekültetek el...

M.L.: Megbeszéltem a nagynénémmel, hogy vigyen el egy levelet az egyik barátomnak, aki már Svédországban élt akkor. Nem sokkal előttünk disszidált. Az ő segítségét kértük, végül a Szlovéniát Ausztriával összekötő, nyolc kilométer hosszú Karawanken alagúton át jutottunk ki Ausztriába, majd Németországba, onnan pedig Dániába, ahol elfogtak minket. Visszatoloncoltak Németországba, menekülttáborba kerültünk. Később Csupó továbbment Amerikába, a mai napig nagyon jó barátom. Én Németországban maradtam.

Először egy színházban és aztán klubokban játszottam, míg a legjobb hangszerekre összegyűjtöttem a pénzt, és akkor nekivágtam a müncheni stúdióéletnek.

Klaus Doldinger, aki engem egy jugoszláv dzsesszfesztiválról ismert, és még akkor odaadta a névjegyét, az első napon már beajánlott a legjobb stúdiókba. A Dschinghis Khan ebből fejlődött ki 79-ben, de én 82-ben feloszlattam, más terveim voltak. Ekkor jött a sok érdekes produkció, a New York-i évek, Brecker Brothers, Al di Meola, Mike Stern, Chaka Khan, Blood, Sweat and Tears, a Los Angeles-i időszak, Lionel Richie, a Disney, a Toto srácok, Joshua Kadison, a londoni évek, Nik Kershaw, Ultravox Midge Ure, Howard Jones, a Cutting Crew Nick van Eede-del, és persze az ikonikus legendái a progresszív rocknak, Ian Anderson, Jethro Tull, John Helliwell Supertramp, Jack Bruce Cream, Greg Lake Emerson, Lake & Palmer, Chris Thompson, Manfred Mann. ■ Soha nem akartál vissza-

költözni Budapestre?

M.L.: Nehéz erre válaszolnom, mert ízig-vérig pesti srác vagyok és

A Soulmates zenésztársak eddig összesen több mint 35 Grammy-díjat nyertek el. Az eladott hanghordozók száma pedig meghaladja a 350 milliót, a legendás együttesek frontemberei és zenekarvezetői nem egyszerűen egy zenekart alkotnak, hanem értékközösséget is, amelynek figyelemfelhívó szándéka van.

semmit sem hagytam örökre magam mögött. A gyerekeim úgy beszélnek magyarul, mintha Magyarországon születtek volna. A magyarságot nem egy télikabátnak tartom, amit az ember tavasszal levesz. Lelki, intellektuális és emocionális elköteleződés köt az országhoz, de azt soha nem tudtam elfelejteni, ahogy a kommunista rendszer bánt velem. Láttam, mi történik a Rákfogó zenekarral, a Szíriusszal, végignéztem, hogyan lehetetlenítették el őket. Én inkább nekimentem a világnak és megmérettettem magam.

Valószínűleg már sosem fogom elhagyni Németországot, sem Amerikát, de mindig lesz egy budapesti lakásom is. ■ Szerinted miért vagy

külföldön sokkal ismertebb?

Nem zavar, hogy itthon csak

a Dzsingisz kán című dallal kapcsolatban emlegetnek?

M.L.: Bárhol járok a világban, mindenkinek van egy története velem kapcsolatban, tudja, milyen zenészekkel dolgozom. Otthon leragadtak a Dzsingisz kánnál, pedig csak három évig énekeltem a dalt.

Talán az ember a saját hazájában a legkevésbé próféta.

■ Minek köszönhető, hogy

megtartottad a spontaneitásodat és közvetlen ember maradtál annak ellenére, hogy világsztárokkal dolgozol és te magad is az vagy?

M.L.: Most jöttem a bajor miniszerelnöktől, ahol megkérdezték, hol vannak a testőreim és a sofőröm. Csodálkoztak, hogy magam vezetem az autómat és nem véd senki. Nem érzem, hogy bármi is indokolná a testőröket, az, hogy ismert vagyok, az nem elég.

■ Miért kerültél közel a mai

politikai élethez?

M.L.: Mindig is közel voltam. Azért disszidáltam, mert szabadságot akartam. Angela Merkel mutatott be a magyar miniszterelnöknek a bajor miniszterelnök hetvenedik születésnapján, ahol zeneileg vezettem az ünnepséget és felléptem a zenekarommal. Orbán Viktor nagyon mély és pozitív benyomást tett rám. ■ Mikor lépsz fel legkö-

zelebb Magyarországon és kikkel állsz színpadra?

M.L.: Idén 30 éves jubileumi koncertre készülünk Budapesten a Budai várban, a Szentháromság téren, a Grammy-díjas tagok sorát felvonultató Mandoki Soulmates-cel. 2022. augusztus 19-én, 19 órától a koncertre látogatók találkozhatnak nemcsak velem, hanem olyan világsztárokkal, mint Al di Meola, Mike Stern, Richard Bona, Randy Brecker, Till Brönner, Tony Carey. Ez már önmagában is lenyűgöző felállás, a zenekart a fiatal felfedezett Max Merseny, az indiai gitárvirtuóz, Deobrat Mishra és az olasz dzsesszharmonikás, Fausto Beccalossi is színesíti.

Ott, ahol jó dolgok történnek veled, végül gyökeret eresztesz.