Issuu

KÖSZÖNTŐ

Kedves Olvasók! Kedves bort kedvelők! „…végül is ketten maradnak, Isten és a bor.” – írja Hamvas Béla A bor filozófiája című művében. Ha az Avasra gondolunk, a belvárosból feltekintünk rá, bizony először a templom épülete az, amelyet meglátunk. Isten háza, amelyet a XIII. században kezdtek építeni Miskolc belvárosának egyik legrégebbi épülete és büszkesége. Mellette a város ódon, gyönyörű síremlékekkel gazdag temetője elmélkedésre is alkalmat nyújtó történelmi sétát kínál az odalátogatóknak. S aki feljebb is hajlandó bandukolni, bizony zegzugos utcácskákon megannyi boros pincét fog találni. Pincét igen, szőlőültevényt – sajnos – már nem, hiszen a XIX. század végén megjelent szőlőgyökértetű, a filoxéra elpusztította – sok más magyarországi területhez hasonlóan – az avasi szőlőket is. Pedig „a bor annyira fontos volt a városlakóknak, hogy az adókat és a szolgáltatásokat a XVIII. században nemcsak pénzben, hanem borban is meg lehetett fizetni. Jelentőségét szemlélteti a város címere, amelyben 1694-ben megjelent a szőlőfürt” – idézet az Egy elfeledett borkultúra nyomában című írásból. A pincék – hál’ Istennek – megmaradtak sőt, az elmúlt két-három évben egyre több megújul, újra élettel telik meg! Pincetulajdonosok, ezek baráti (asztal)társaságai egyenként is és összefogva is sokszor és sokat tesznek Miskolc egyik gyöngyszeme, az Avas és ennek hangulatának újjáélesztése érdekében. Mert hangulat az volt ám az Avason! És lesz is! Emlékszem, tavasztól őszig nemigen volt olyan hét, hogy édesapámmal, testvéreimmel és néhány jó rokonnal ne gyalogoltunk (!) volna fel a borházba. Elsősorban „tenni-venni”, beszélgetni, együtt lenni és akár filozofálgatni is az élet nagy kérdéseiről. Nem sok idő telhetett el ezekben a roppant fontos elfoglaltságokban, és máris egy-egy zenész kopogott az ajtón, hogy egy nótát eljátsszon. A tervezett és már az idén elinduló avasi fejlesztések mind ezt a célt szolgálják! Jó és baráti hangulatot az avasi pincékbe, amelyek mindig nyitottak voltak mások előtt is. Az egyre nagyobb számban idelátogató hazai és külföldi turisták felfedezik az Avas szépségeit és hangulatos borházakban tekinthetnek le Miskolcra, a város remek adottságokkal büszkélkedő nevezetességeire. „Minden bor (...) társas, és igazi lényét akkor tárja fel, ha közösségben isszák” – mondja Hamvas fentebb emlegetett művében. És pont ez az, amit mi, miskolciak szeretünk és példaként is mutathatunk mások számára. Kulturált szórakozás az együttlét erejével szeretett városunkban. Az Avasi Macskakövek V. számát jó szívvel ajánlom minden érdeklődőnek, mert az eddig megjelent kiadványokhoz hasonlóan az Avas szeretetét, a bor tiszteletét és a barátság jelentőségét hangsúlyozzák. Lapozgassák, olvassák – akár a pincékben poharazgatva is….

Pfliegler Péter

Miskolc alpolgármestere

BEVEZETŐ

Köszönet a kutatásban nyújtott segítségért a következőknek: Dr. Sáfrány József, Dr. Gyurkó Péter, Farkas Gyula, Herman Ottó Múzeum, MNL B.-A.-Z. Megyei Levéltára, II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár, Szojka Ágnes és a Miskolc a múltban közösségi oldal.

Köszönet kiadvány szerzőinek és segítőinek:

Bereczki Zoltán, Havasi Béla, Dr. Jacsó Pál, Kapusi Krisztián, Kis József, Mikita Gábor, Pfliegler György, Pfliegler Péter, Tóth Arnold

Az Avasi kilátó fotó- és rajzpályázat pályamunkáinak szerzői: Bukovics Réka, Czibik Ádám, Loopy farkas, Marcellus Hesperus, Osztie Tibor, Szabó Melissza Angyalka, Szabolcsi Zoltán, Szakál Botond, Szamkó László, Szűcs Nelli, továbbá: Herman Ottó Általános Iskola - rajzszakkör (Vágó Péterné csoportja).

Impresszum Kiadó: Avasi Borút Egyesület Felelős kiadó: Báthory Csongor Szerkesztő: Darázs Richárd Tördelés, dizájn: Török Eszter Lektorálás: Balogh Attila ISBN: 978-615-00-2783-8 ISSN: 2416-3406 Miskolc, 2018.

MESÉLŐ MACSKAKÖVEK

Marjalaki Kiss Lajos (1938)

Miskolc város látképéből szembetűnően emelkedi ki a város egyik híressége, az Avas. Pedig még csak hogy rangja sincsen, hiszen 234 méteres tengerszint fölötti magasságával csupán a nagyobb dombok közé számítható... Miskolc város közepéből nézve azonban nagyszerű látványt nyújt és bátran párhuzamba lehet állítani a Gellért-heggyel, vagy a Brassó melletti Cenkkel, s kedvező földrajzi elhelyezkedése folytán kétségtelenül egyike a legérdekesebb és leghíresebb magyar hegyeknek. Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben I.

Antalffy Gyula

A Bükk hegység délre és keletre tekintő peremén képződött vulkáni eredetű tufavonulat legszebb formájú darabja az Avas dombja, amely meredek lejtővel megy át az Alföld síkjába. „A város minden rendű és rangú népének legkedveltebb társasági gyüldéje az avasi pincesor. A hegy oldalában három szinten sorakoznak a fehér házikók, a szőlőtőkék és gyümölcsfák zöldjében. A nyári melegek évadján a legkellemesebb pihenés elüldögélni a pincék előtti asztaloknál; falatozni, borozgatni, s elgyönyörködni a szép kilátásban. A présházak előtere szüreti felszereléssel – kádakkal, vödrökkel, présekkel, puttonyokkal – van tele; innen nyílik a sziklába vájt pince, ahol hordó hordó mellett ál. A köznépnek is kedvenc kirándulóhelye az avasi pincesor. Ha gyereke születik, itt issza meg a »komapoharat«, ha megnősül, ide jön fel vigadni, de még temetések után is a pincesort keresi fel egy-két jó barátja kíséretében, halottját elsiratni, bánatát feledni.” Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben I.

Szabó Zoltán

Az Avasról, a széljárta kilátóról alföldet látni, s hegyeket. És látni a várost. Házai olyanok, mint egy pirosgyapjú nyáj, melyet pásztora kihajt az erdő közül a síkság felé. A Bükk akkor reggelenkint már megizzadt a levelek vastag takarója alatt, ködök szálltak belőle a város felé. Diósgyőrnél kohók füstjével társultak az Alföld lapos síkjain. Ez a színjáték reggelenként megismétlődött és naponta végignéztem az Avason, a város fölött. Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben I.

BÜKKVIDÉKI KALAUZ (1898) Az Avas. Miskolcz felett az Avas (234 m.) uralkodik. A hegynek a városra néző északi oldala meredek, déli lejtője szőlőkkel borított lapos hegyhát. Az Erzsébet-térről (l. 22. oldal) a Szinva hídján átmenve a kőlépcsőn vagy szerpentin úton feljuthatunk a reformátusok régi templomához, melyet már Zsigmond király egy oklevélben nagyon réginek mond. A templom előtt a negyvenes évek két vezéralakjának Palóczy László és Szemere Bertalan emlékkövét láthatjuk. A többit az újjáépítés elrontotta. A templomtól pár lépésnyire külön áll a torony. A templom háta megett a temető van, amelybe most már csak nagyon keveset temetkeznek; A temetőn keresztül az Avas magasabb részeire juthatunk. Itt volt Miskolcz kincses kamrája a számtalan pincze. A pinczék és borházak előtt jól rendezett sétautak vannak, melyeken padok kínálkoznak a pihenésre. Az Avason számos bormérés is van. A pinczesorok közül csakhamar kijutva a hegy tetejére az n.n. Horváth-tetőre jutunk. Innen

már igen csinos kilátás nyílik a városra, a Sajó- és Hernád síkjára és az alsó-borsodi síkra. A tetőre az Erzsébettérről fél óra alatt könnyen feljuthatunk. Az Avas meglátogatása minden Miskolczra kerülő idegennek első sorban ajánlható. A Horváth-tetőről a gerinczen tovább haladva negyedóra alatt a zsidótemetőhöz érünk. Innen a vasgyárra, Diósgyőrre s a Bükk keleti oldalára nyílik szép kilátás. A gerincz legmagasabb pontjáról Csaba községhez vezet út (háromnegyed óra). A gerincz-útról a szőlők közt több uton juthatunk le a Veresrákhoz, illetve a csabai országútra. A Magashegy. Az Avasról a zsidótemetőtől öt percznyire tovább haladva a szőlők közt a diósgyőri vasutat érjük el. A vasút hídja az u. n. Dobogó alatt vezet el az út. Kelet felé a csekély emelkedésű dombon felfelé haladva a miskolcz-görömbölyi határ mellett fél óra alatt a Magashegy (285 m.) tetejére érünk. Innen igen szép kilátás nyílik egyrészt a Szinva, másrész a Hejő-völgyre és a Bükkhegységre.

Mesélő macskakövek 6

Božena Němcová Nagy, tágas térség a „búzavásár” (így!). Itt árulják a szemesterményt, valójában csak a búzát. (Ahol meg mindenfajta szemest árulnak, az a „gabonavásár”.) A város mellett van az állatpiac, ez a „baromvásár”, vagy „marhavásár”. Nyilvános parkok, vagy szórakozóhelyek sehol sincsenek. A miskolci „burgerek” legközelebbi és legkedvesebb sétája a borospincékbe vezet. Északnyugatról délnyugati irányba emelkedik a hegy félkörben mindjárt a város fölött, rajta három szinten több mint 2000 városi pince – csupa fehér házikó sorakozik rendben, nem messze egyik a másiktól. Mindegyik szint oldala füves, fákkal beültetett. Innen ez szép látvány, ott pedig kellemes tartózkodni, mert fent tisztább és egészségesebb a levegő. Ott a leggyönyörűbb a kilátás is. Délkeletre a Hegyalját látni. Amelynek legdélibb végén, közvetlen Tokaj fölött, terem a világhírű tüzes tokaji és a pompás tarcali bor. Délnyugaton a Mátra nyúlványa és a Bükk-Hegyalja, melynek hegyei között, Diósgyőrön túl vashámorok vannak és meleg források. Az alacsony lankákon mindenütt jó bor terem. Nyugatra és északra húzódnak a hegység nyúlványai, melyeken vagy szőlő, vagy tölgy nő. Délre pedig a végtelennek tetsző rónaság tárul az ember szeme elé, amely egészen a Tiszáig nyúlik. Ezt a sík területet szántóföldek és terjedelmes rétek fedik. A középen lassan kanyargó Sajó (Slaná) Ónodnál egyesül a Hernáddal, majd Tiszakeszi fölött a Tiszába torkollik. Valójában nem rossz ötlet tikkasztó hőségben egy ilyen hűs pince előtt az asztalnál ülni, amelyen ott a jóízű étel és ital! A szemünk elé pedig pom-

pás kilátás tárul. A pince előtt előtér van, lócával és asztallal a háziúr számára, továbbá kádakkal, vödrökkel, egyéb szüreti felszereléssel. Ebből az előtérből nyílik a sziklába vájt, mély pince, ahol hordó hordó mellett áll, mindegyik tele borral, nagy gonddal kezelve. – Mindegyik rekesznek külön őre van, akit a tulajdonosok fizetnek, és kádja, melyben tűzoltásra mindig vizet kell tartani. Egy ismerős úr, aki ott ül velünk, lefelé mutatott, abba az irányba, ahol egykor az oroszok táboroztak s ahol a magyarok voltak, s elmondta, hogy azt a csatát lócsatának nevezték el, mert állítólag igen sok ló pusztult el, emberéletben viszont alig esett kár. A várostól félreeső magaslaton áll egy erős, háromágú akasztófa. Ez a bitófa, ahogy beszélik, a felkelés idején nagy ritkán állt üresen… Bár a pincék közvetlenül a város mellett vannak, még a közeliekben sem hajlandók az urak gyalog kimenni. Vagy befogatnak, vagy lóra ülnek. Oly kényelmesek, hogy még egy negyed órányi úttól is félnek, s ha mégis kilátogatnak a közeli szőlőbe, visszafelé alig bírják a lábukat. Az asszonynép egyáltalán nem megy el gyalogosan otthonról. Az urasabbak, ha nem mennek borházba, vagy nincs nekik, leginkább a kávéházban ülnek és dohányoznak, ahol fél nap alatt legalább egy üveg édes vizet fogyasztanak, vagy pedig megtelepszenek a cukrászdában, ahol fagylaltra és nyalánkságra természetesen többet költenek. Božena Němcová: Miskolci levelek, 1851.; fordította: Domin Károly, megjelent 2014-ben a Herman Ottó Múzeum kiadásában

lyik hordóból kínálja meg vendégeit, amit a pince előtti hűvös és árnyékos helyen megkóstoltat. Meglepően kellemes ízű a bor, összehasonlítva az egri »ürmös« itallal, annál jobb. A borok tárolására fahordókat és különböző méretű üvegedényeket használnak. Božena Němcová feljegyzései, fordította: Havasi Béla – részlet a kéziratból

Mesélő macskakövek

Olyan érzésem volt, mintha Miskolc Avas hegyén vár létezhetett. Körbejártam az erdővel borított részt, de várépítményre utaló védvár maradvány-falak romjait nem észleltem. A tető horizontjáról csodálatosabb élményt nem éltem át, amikor is megpillantottam a diósgyőri várat, annak romjait. …A gazda lopóval a kezében mustrálja, hogy me-

Mesélő macskakövek

Kis József

A PFLIEGLER-VILLÁK ÉPÍTÉSE Az avasi kilátótól keleti irányában egykor két ugyanolyan villa állt, s a város látványosságainak számítottak. Mára hűlt helyük, egykori fényükről már csak képeslapok és fényképek tanúskodnak, s mi, akikben emlékük él. Egykori tulajdonosaik, a Pfliegler-testvérek 1911 decemberében készíttettek tervrajzot a nagyavasi szőlőbirtokukon építendő nyaralóikhoz. A tervet 1912 januárjában nyújtottak be a városhoz, az építkezésnek azonban több tényező gátja volt. Egyrészről a szőlő – amelyet Máhr-féle szőlőnek is hívták – telekkönyvi tulajdonosai még korábbi birtokosuk kiskorú gyermekei, a Máhr-testvérek voltak. Ez azonban csak egy kis bürokratikus akadályt jelentett, az iratok csupán a problémafelvetést tartalmazzák, senki sem kérdőjelezte meg, hogy a terület tényleges birtokosa dr. Pfliegler Imre orvos és neje, Kiss Aranka voltak. Vitát igazából csupán az váltott ki, hogy a kérdéses terület egy részére a város tartott igényt. Az Avas-rendező bizottság szabályozási tervei szerint ugyanis azt köztérhez kívánták csatolni, s azon utat kívántak építeni. A szabályozási terv értelmében tehát a birtok kerítését a keleti végén 7.80, a nyugati végén 7.60 méterrel kellett beljebb helyezni. A városi tulajdonba vételt megakadályozni nem lehetett, vita csupán a kártérítés összegéről alakult ki. Bár a kérdéses ingatlanból az iratok egy része szerint 46 négyszögöl Pfliegler Bertalan, 94 négyszögöl pedig Imre tulajdonában volt, hivatalosan a teljes szőlőbirtok Imréé volt, így a városnak vele kellett megegyeznie. Dr. Pfliegler Imre a kisajátítandó ingatlanért négyszögölenként húsz korona kártérítést kívánt, továbbá minthogy a terület termő szőlőtőkékkel volt ültetve, azok kivágásáért négy korona kártérítést kért. Ezt a város igencsak sokallta. A városi mérnöki hivatal Pfliegler dr. követelésének csupán a tíz százalékát kívánta teljesíteni, s négyszögölenként két korona megtérítését indítványozta. Ezt sem Pfliegler Imre, sem testvére, Bertalan nem fogadta el. Vélhetően Túry József, az Avas-rendező bizottság elnöke közbenjárására végül sikerült megegyezni. Dr. Pfliegler Imre megenyhülve nagyvonalúságáról tett tanúbizonysá-

got és a kérdéses területet 1912 júliusában térítésmentesen adta át a városnak. A telekmegosztásra 1912. július 15-én került sor. Az 5486. telekkönyvi helyrajzi számú ingatlant ekkor három részre osztották, egy 854 négyszögölnyi terület Dr. Pfliegler Imre és neje birtokában maradt, 413 négyszögölnyi szőlő Pfliegler Bertalan tulajdonába ment át. A város tehát ingyen megkapta az út számára igényelt szőlőbirtokot. A megegyezés idején a Pfliegler-nyaralók építése már folyamatban volt, azt már tavasszal megkezdték. A városi mérnöki hivatal kijelölése alapján az épületeket a telkek közepén kellett megépíteni. A fő- és középfalaikat az alapokban és a pincében keménykőből 60-60 centiméter, az I. emeleten téglából 30 centiméter vastagon építették meg. A nyaralók fejenként 1 pincehelyiségből, 2 szobából, 1 konyhából, 1 illemhelyiségből, 1 verandából és 1 teraszból álltak. A mennyezet vastartóit vasbetonból készítették, míg a teraszt aszfalt burkolattal látták el. Először Pfliegler Bertalan nyaralója épült fel, az utolsó munkálatokat június 24-én fejezték be. Imre villája egy hónappal később készült el, s augusztus 14-én kért az ingatlanra „használhatósági engedélyt”. A város által kisajátított területen később sétányt építettek ki, hogy innen még szebb kilátás nyíljon a városra. 1928-ban a villák közelében kilátóteraszt építettek, amely során olyan régészeti leleteket fedeztek fel, amelyek alapvetően megváltoztatták az Avas múltjáról alkotott ismereteinket. Az államosítás után a villákat a sorsukra hagyták, az enyészeté lettek. A ’80-90-es években már csak az egyik nyaraló létezett, s az ekkor már romos épület az avasi gyermekek játszóterévé vált. Utóbb ez is eltűnt szemünk elől, s mára az ikervilláknak hűlt helyét sem látni.

Levéltári jelzetek: IV. 1906/b. 158/1912. IV. 1906/b. 3741/1912.

Mesélő macskakövek

A „PFLIEGLER-FIVÉREK NYARALÓI AZ AVASON” Az idézőjel azt jelenti, hogy ezen a néven árultak az 1900-as évek első három évtizedében képeslapot Miskolcról. Valóban, a villák a város ékességeinek számítottak és jól illeszkedtek, ha szerényebb kivitelben is, azokhoz, „a boldog békeidőkben” (miért is kellene idézőjelbe tenni?) épült tehetős polgári (megmosolyogtató, nosztalgikus, romantikus, „úrhatnám,” a jelző mindenkinek szíve és beállítottsága joga) építményekhez, amelyekből sok épült meg és közülük, legalábbis azok, amelyeket a barbár idők meghagytak, ha kifosztva is, de újfent városaik díszei. Elég, ha csak a pécsi Akadémiai Bizottság neoreneszánsz villájára gondolunk, amit Vasváry György gazdag kereskedő építtetett 1884ben, természetesen az ugyancsak helybeli Zsolnay Vilmos díszítőelemeit részesítve előnyben, de sok példa lenne hozható más városokból is. Nos, az avasi villák a testvéri szeretet és egyetértés jegyében, a „nagy háború” előestéjén készültek el, s valóban, képeslapra méltó ékességeivé váltak városunknak. Nagyapám, dr. Pfliegler Imre városi főorvos, a kolerakórház létrehozója és hónapokon át annak szolgálatát karanténban ellátó hőse, valamint testvére, Bertalan az ikervillákat gyönyörű rózsakerttel kötötte össze. Számomra azonban mindez már csak megfakult képek őrizte múlt, alig vagy tévesen azonosítható mosolygó, pantallós urakkal és napernyős hölgyekkel – még akkor is, ha génjeiket nekem adták. Az emlékkönyv sorai azért sokat megőriztek hangulatból, humorból, az egykor volt házigazdából és vendégeiből Windischgraetz hercegtől, Perényi bárón és a múzeumigazgató Leszih Andoron át Rheinlaender Emilig, aki sajátkezű beírása szerint: „itt csinálta ’913. VII.6-án a tyúk ketreczet”. A két nyaraló a két feleségről kapta a nevét: Aranka (Dr. Pfliegler Imréné), Vilma (Pfliegler Bertalanné). Az 1950-es években államosított villák sorsa lassan, de biztosan teljesedett be. Lakókat, több családot költöztettek be – így senki sem érezhette magáénak, s ez, mint tudjuk, sosem kedvez az „állagmegóvásnak”. A kö-

röttük elterülő szőlő vagy annak egy része még megmaradt a családnak, amely – kibővülve a rokonokkal – leginkább ribizliszüretekre gyűlt össze, ami korántsem a legkönnyebb tevékenység, különösen ha hozzáadjuk a szaporátlan gyümölcsnek az Avasról, vödrökben, kézzel történő leszállítását is... Sokáig látszottak a város sziluettjében azonban az édesapám ültette jegenyefák. A villák sorsa nem egyszerre, hanem lépésenként, alattomosan teljesült be: államosítás – lepusztulás – „korszerűtlenné válás” – új építmény igénye. Ez utóbbi, az 1960-as években egy lapos és jellegtelen „vendéglátóipari egység” képében meg is jelent, a mostani parkoló környékén. Néhány kellemes koncertre azonban emlékszem, leginkább a Bergendy-együttes fellépése maradt meg bennem. Néhány évvel később eltűnt a másik „lovagvár” is, hogy átadja helyét – a semminek. Édesapám sokat mondogatta: „Ha elvették, hát elvették, de miért nem csináltak a két szomszédvárból és a köztük volt rózsakertből olyan vendéglőt, ami nemcsak hazánkban, de Európában se sok kihívóval találkozott volna”. Nem tudta vagy csak nem mondta, hogy azért, mert az a kor az Ady által megénekelt hortobágyi poéták ideje volt. Ma, a Diósgyőri vár, a koleratemető, a stadion, a villanytelepi (selyemréti) strand, a Barlangfürdő újjászületése idején remélhetően, minél több „hortobágyi poéta” újra megtalálja a hangját és a megéneklésre méltó témák között lesz az Avas, no meg annak teteje is...

Mesélő macskakövek

Pfliegler György:

SZÍNÉSZEK AZ AVASON

Mikita Gábor

BORT ÉS SZÍNÉSZETET ÉRLELŐ AVASI PINCÉK Az Avas a miskolci színésztársadalom múltjában is fontos helyet töltött be, több színházi szálon indulva is feljutunk a város hegyére. Az avasi szőlőből készített bor és a pincék adottságai a máshonnan hozott nedűk érleléséhez legalább olyan híresek voltak, mint a gazdák vendégszeretete, amelyet a színháziak is élvezhettek. Amikor az Egerben fellépő miskolci társulatot Gárdonyi Géza A színészek érkezése című jelenet megírásával köszöntette 1903 októberében, az író a jó bor városaként is számontartotta az Avas-alját. Beköszöntőjében így szól a színi direktor: „Tudjuk, hogy Miskolcz címerében/ szőlőfürt van a magyar kezében. Egy cseppet kérünk e szőlőfürt levéből:/ Miskolcz népének szeretetébül.”

jót a színészi játéknak a sok dínom-dánom, s leállította az Avasra-járást. Ám józanul még keservesebben mentek le az előadások. A sóhaj most már így hangzott: – Jó volna ez a színészet, csak volna mit inni! „Így volt, így marad. Mikor jól megy dolguk: baj. Ha rosszul megy még nagyobb baj – kommentálta az anekdotát elmesélő Várady Antal író, majd hozzáfűzte: – Tán legjobb lenne az arany középút. Erre mondta azután Benke atyus: – Művész az úr? No, ha művész, akkor ne ismerjen középutat!” Az 1907-ben a városba visszaszerződő Sz. Nagy Imre is élvezhette az Avas örömeit, hiszen így jellemezte a várost az 1907-es színházi albumban: „Magyar város, melynek dicső múltja van. Vendégszerető, művészetkedvelő! Szép asszonyai és jó bora van. Szeretik a nótát. Hát hogy a manóba ne örülne az ember, ha ilyen városba visszakerül.”

„EZ VÍG VÁROS, ITT JÓ LESZ NEKÜNK...” BILICSI TIVADAR AZ AVASON

Még az 1920-30-as években is szívesen vendégelték a művészeket az avasiak. Bilicsi Tivadar meséli emlékirataiban, hogyan látták őket vendégül bográcsgulyással. „Csillapodnak már” – konstatálták elégedetten a háziak, mikor a színészek jóllaktak. A lakoma után pedig jött a nótázás.

A KÖZÉPUTAT KERESVE

A visszaemlékezésekből tudjuk, hogy egy cseppnél jóval több jutott szeretetből, borból is. Keresztessy Sándor 1907-es jubileumi színházi emlékalbumában olvashatjuk az anekdotát a színészek avasi vendéglátásáról. Az első színház működése idején történt, hogy a férfitagokat estéről estére más-más borosgazda hívta fel az Avasra. Egy ideig élvezték is a borozgatást, ám idővel sok lett a jóból: – Jó volna ez a színészet, csak ne kellene annyit inni! – sóhajtottak. A direktor is úgy látta, nem tesz

„Nagyon megszerettem Miskolcot! Lillafüred, Görömböly, Tapolca, Diósgyőr volt a kedvenc kirándulóhelyünk. No és az Avas nevű kishegy, amelyik a város szívében feküdt. A legtöbb miskolci polgárnak volt a birtokában kisebb-nagyobb szőlő, termőtelek, egy-egy présház vagy borospince ráépítve. Egy jómódú műbőr-asztalos egy alkalommal meghívta finom vacsorával egybekötött pinceszerre a színtársulat fiatal mulatós tagjait. Lehettünk talán húszan is. Az esti előadás után jókedvűen, éhesen, fáradtan érkeztünk meghívónkhoz, abban a reményben, hogy valami remek vacsora vár ránk.

hágott. Pláne, amikor előkerült pár szál cigány is, a nótázásnak, dalolásnak nem akart vége szakadni. A házigazda nótáját egykettőre megtanultuk és énekeltük kórusban azt, hogy: A miskolci pincének nádból van teteje, teteje, De én azért ittam bent, a babámmal ittam bent. Az én édes galambommal ittam bent, titokban, de titokban.”

PRIMADONNA-PIHENŐ

Üdvözöltük a kedves műbőr-asztalos házaspárt, és letelepedtünk az ámbituson lévő hosszú asztalok mellé, amelyekre tányérokban előre ki volt készítve kis darabokra vágott kolbász, szalonna, zöldpaprika, pár darab pogácsa. Savanyú arccal néztünk össze: ez lenne az a finom vacsora!? Tessék bátran fogyasztani! Erre majd jól fog esni a jó kis borocskánk! – mondta barátságosan a vendéglátó házigazdánk és már töltött is a zöld mázas kancsóból a poharainkba. Koccintottunk és kiittuk a valóban jó borocskát. De hát ki tud éhgyomorra inni!? Megembereltem magamat és csak úgy gyalogosan kivettem a tányérból egy kis darab kolbászt, zöldpaprikát, pogácsát, és elkezdtem falatozni. A társulat éhes tagjai követték a példámat és pár perc alatt kiürültek a tányérok. A házigazda újra töltött, kiittuk azt is úgyszólván éhgyomorra. A vidámnak induló mulatozás egyre kedélytelenebb lett. Akkor váratlanul kitárult az ámbitus előtti utcára nyíló kiskapu, és két tagba szakadt fiatalember a vállukon keresztbe helyezett rúd közepén himbálódzó hatalmas bográccsal bevonultak. Egyik legény jelentette: Főnök úr! A bográcsgulyás megérkezett. Indiánüvöltéssel fogadtuk a csodálatos illatot árasztó, étvágygerjesztő, piros levű gulyást, és fogyasztottuk olyan étvággyal, mintha soha életünkben nem ettünk volna. Persze a hangulat egyre magasabbra

A férfias mulatozás mellett az Avas konszolidáltabb részei a színésznők számára is szolgáltak pihenőhelyként. Koronkay Rózsi, a Koronkay-színész-dinasztia negyedik generációjának tagja 1914-ben kezdte pályáját, s Miskolcon Palágyi Lajos, majd Sebestény Géza társulatának lett népszerű primadonnája. Otthona a Mindszent utca 7. szám alatt volt. Valószínűleg innen sétált fel a közeli avasi utcák csöndjébe. Egy nyilatkozatában így vallott a hely békéjéről: „Legintimebb óráimat az Avas tetején töltöttem. Sokszor, talán legtöbbször. Nagy természetimádó voltam mindig és nem csoda, valahányszor pihentetni akartam, elnyugtatni az idegeimet – ide menekültem mások és magam elől. (…) Aki Miskolcon, az Avas tövében eltölt pár órát – soha többé azt nem tudja elfeledni. Életére az emlékek vasbéklyóit rakja a szeretet és ez mindig visszahúz a legnagyobb messziségből is, a legtávolabbról.”

Színészek az Avason 14

A VÉGSŐ NYUGALOMRA TALÁLVA

Az avasi temetőt járva színművészetünk jeles képviselőire is emlékezhetünk. A Latabár-kripta, a temetőszéli családi mauzóleum emlékeztet: Miskolc indította útjára a színészdinasztiát. A debreceni diákként teátristának álló, a truppal Kassa felé tartó Latabár Endre első állomáshelye ugyanis Miskolc volt 1831-ben. Évtizedekkel később mint az egyik legtekintélyesebb direktor tért vissza városba: 1857-ben ő nyithatta meg jeles társulatával Miskolc második kőszínházát. Bár direktorként idővel továbblépett – 1865-1873 között Kassán volt igazgató –, magánemberként nem szakadt el: a családi fészket Miskolcon teremtette meg. Háza ma is áll a Déryné utca 7. szám alatt, s emellett az Avason, a Szemszúrónak nevezett dűlőrészen is volt borháza, ahol 61 évesen az utolsó nagy kolerajárvány áldozata lett 1873-ban. A legenda szerint orvos barátja, Doleschall Gábor így fakadt ki, mikor elhagyta a gyászba borult házat: „Egy ember volt a világon, akivel én okosan tudtam beszélni, az meghalt, most már nem beszélek senkivel!” Négy év múlva Latabár Endre ugyancsak Miskolcon letelepedő öccse, Mihály is a családi sírbolt „lakója” lett. Ugyanitt talált végső nyughelyre a dinasztiaalapító özvegye, Török Mária, fiai közül Dezső és annak felesége, s két unokája. A család a szomorú emlékű avasi lakon hamar túladott: tulajdonosai közül a Tarnay Leona – Kömley Gyula színészházaspárt kell kiemelnünk, akik Bob csárda néven kabarét működtettek az épületben. Idővel a sírhely családi jellege „barátivá” szélesedett: 1873-ben a színidirektor barát Pázmán Mihályt, majd később annak színésznő özvegyét is ide temették. Idővel a család borházának helyet adó sor elnevezése is emlékezet a dinasztiaalapító művészre. Latabár Endre fia, Árpád így szembesült a pincesor elnevezésével: „Egyszerre csak Soltész

Nagy Kálmán minden apropos nélkül azt mondja: no öcsém, nem jön egyet sétálni az Avasra? – Legnagyobb örömmel; polgármester úr! (…) Tehát elindultunk. Felértünk a temetőbe, a hol az ismerős sirkövek integettek felém, mintha mondták volna: Na, te »Szakadár«, hát nem jösz közibénk, apád mellé pihenni, elvágytál tőlünk”? Nem jösz? Én meg válaszoltam nekik gondolatban: még az meglehet, hogy ide jövök közétek. Elértük a Mausoleurnunkat. Ott egy rövid imával elbucsúztam szeretteimtől és mentünk feljebb a »Szemszúróig«. (Igy nevezték el egykori szőlőnket.) Ott, amint elfogulva állok és képzeletembe idézem a régi gyermekkort, boldogult szüleimet, elhunyt testvéreimet és a »Szemszúró«-ban töltött feledhetetlen ifjú éveimet, kevés vártatva megfogja karomat a polgármester és gyöngéden oldalra fordítva azt mondja: nézzen oda kedves öcsém, ezt Miskolcz város tanácsa ajándékozta néhai édes atyja emlékének. Oda nézek, hát legelőször is látom volt szőlőnk kőfalán a jelzőtáblát: Latabár sor, tovább: Latabár sor, az egész környék: Latabár sor. Szemem megtelt a hála könnyeivel és a legnagyobb tisztelettel hajoltam le az ősz polgármester kezeihez, ajkaimhoz szorítottam és elfúló hangon csak annyit tudtam neki mondani »köszönöm polgármester ur, köszönöm és köszönetemet adja át nemes Miskolcz város érdemes tanácsurainál is«” – olvashatjuk az emlékezést az 1907-es miskolci színházi emlékalbumban. Az Avast tündérkertnek nevező Móricz Zsigmond talán éppen a Latabárokra gondolva fogalmazta meg egy avasi szabadtéri színpad létrehozásának tervét. Elképzelését az operafesztivál valósította meg – az avasi kilátó tövében rendezett operaprodukciók megrendezésével.

PINCEHOMLOKZATOK (1973)

Kapusi Krisztián

AVASI BORHÁZ FÉNYKÉP-TÉRKÉP Paul Auster amerikai író forgatókönyve alapján 1994-ben mutatták be a „Füst” című filmet, melynek főszereplője minden áldott nap reggel nyolc órakor lefotózza az egyik brooklyni utcasarkon működő dohányboltját. Azonos tárgyú, az évszakok, fényviszonyok, járókelők és a forgalom függvényében mégiscsak változó tartalmú képeit albumokba ragasztja, a film szerint négyezernél több fotót őriz ekképpen az üzletéről. Bizonyára tanácstalan arckifejezéssel fogadná a miskolci levéltáros vagy muzeológus kolléga azt az avasi pincésgazdát, aki mondjuk a borházát hasonlóan és több éven át nyomon követő fényképalbumok tucatjával keresné fel valamelyik közgyűjteményt. Nincsen efféle kollekciónk, a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatói viszont az 1970-es évtized első felében végigjárták a pincesorokat, lefotózták a kisavasi, mélyvölgyi és nagyavasi borházhomlokzatokat, majd az ingatlanok valóságos rendjét követve, tablókra ragasztották az előhívott fényképeket. A Herman Ottó Múzeum helytörténeti adattára mindannyiunk szerencséjére megőrizte ezeket az avasi homlokzat-térképeket, így nyílik alkalmunk arra, hogy a mai állapotot összevessük a közel fél évszázaddal korábbival. Egészen pontosan, a helybéli pincésgazdákból szerveződött Avasi Borút Egyesület tartotta fontosnak azt, hogy a homlokzat-térképekről mobilizálható,

ekképpen bárhol, de mindenekelőtt a fotókon megörökített avasi borházak közvetlen környezetében is bemutatható reprodukciók készüljenek. Pusztán a látvány önmagában, az esztétikum felől közelítve érdekes, véleményem szerint egy utazó idegen is hos�szasan mustrálná a tablókat. A város, pláne a jelenlegi pincetulajdonosok számára adódó élmény erejéről talán szükségtelen émelyegni. Úgy vélem, sokunknak van abban valami hátborzongató gyönyörűség, ha egy régi képeslappal vagy fotóval megállhatunk az ábrázolt épület, tér, utca, jelen esetben pincesor-részlet aktuális arculata előtt, elmerülve a változások és az idővel dacoló karakterek bonyolult, talán az emberi szándékokon túlmutató hatásrendszerében. A borosgazdákat és a helytörténészeket, a pincesorokat és a múzeumot személyiségével összekötő Marjalaki Kiss Lajos (1887 – 1972, történész-muzeológus, a nagyavasi Középső sor 648. számú pincéjének néhai tulajdonosa, a Herman Ottó Múzeum munkatársa, aki az avasi református temetőben alussza örök álmát) írta le, hogy az „Avas joggal híressége Miskolcnak, mely épp oly büszkén emelkedik ki a város képéből, mint az emberi ábrázatból a magas homlok”. A bölcs előd szavai nyomán akadhat-e bárki is, aki ne érezné át a „homlok homlokzatainak” jelentőségét?

AVASI VENDÉGKÖNYV Jacsó Pál

ENKLÁVÉ AZ AVASON Rozéjuk van? – fordult a két ódivatú munkásruhába öltözött fura figura a kopaszra borotvált fejű, 20 év körüli pultos-fiúhoz az italautomata előtt állva. – Már hogyne lenne! Milyet kérnek? – mordult rájuk foghegyről és leereszkedően az üzlettulajdonos, aki épp most jött be a raktárból. – Ó, mi ilyen tablettás bort nem kérünk! Mi igazi, valódi rozét szeretnénk inni, nem ilyen laboratóriumi löttyöt. – Szőlőből? Maguk honnan jöttek? A Marsról? – A kissé pocakos üzletvezető, némileg átköltötte a régi mondást, mert amióta a tízezredik lakó is beköltözött a holdbéli kolóniába, már nem volt nagy kunszt ott lakni...) – Ember! Maguk is tudják, hogy Európában az amerikai szőlőkabóca miatt legalább 30 éve nem csinálnak szőlőből bort. Ha nem a Marsól jöttek, ezt tudniuk kéne! A két bajszos férfi belenyugvó bólogatással nyugtázta a pocakos megjegyzését, miután a szituáció nem volt ismeretlen számukra. Mindannyiszor, ahányszor új üzletvezető jött a város valamelyik hipernet kocsmájába, ellátogattak hozzá ajánlatukkal. A kisebbik, látszólag bátortalanul, mégis inkább flegmatikusan határozott mosollyal az orra alatt, válaszolt a tulaj kérdésére: – Innen jöttünk, az Avasról. Klein Béla vagyok, a barátom pedig Horgasi Béla – mutatott az italhűtő választékát mustráló nagy bajuszú magas alakra, miközben kézfogásra nyújtotta jobbkezét, de a pocakos gőgösen elfordítva fejét kinézett az ablakon. – Én azt hittem, maguk csak valami helyi legenda! – mondta lenézően. – De ha van is valóságalapja a történetüknek, akkor sem jönnek le soha a városba. Megvannak egymás között. Maguk az elsők, akikkel találkozom. Ezek szerint nem csak szóbeszéd a lezárt övezetben lakó, különös emberek története. – Igaz legenda! – szólt nevetve az alacsonyabb, ezalatt a magasabb pödört egyet a bajszán, atyáskodóan hátba veregette társát, majd jelentőségteljesen egymásra néztek, miközben elővett kabátja alól egy palack igazi, szőlőből készített bort. Lett is nagy csődület a kocsmában. Szinte senki sem maradt a teraszon, pedig épp a Drónok Harca

részlet

című fantasy 500. epizódját nézték 6D-ben. Ilyet a huszonéves társaságból még egyikük sem látott: bor, igazi szőlőből? Azt hitték, ilyen csak a globális kvízjátékokban létezik. Hiába keringenek évtizedek óta különböző szóbeszédek a Milky-way közösségi portálon, a teljes történetet senki sem ismerte közülük. Mi történt az Avas-alján ötven évvel ezelőtt? A teljes sztorit fél évszázad után múltán is, a javarészt még mindig titkosított nyomozati iratokban kutatva, nyugdíjba vonult ügynökök visszaemlékezéseiből, s a még mai is élő helybeliek elbeszéléseiből a világhírűvé vált helyi születésű oknyomozó újságíró, Paul Simon Zweifinger rakta össze. Valamikor még a kétezres évek elején, egy nyári napon szúnyogirtást tartottak a városban. Bemondták a rádiókban és a Milky-way elődjének tekinthető Facebookon is megosztották, hogy a nyáron szokatlanul korán kezdődő szúnyoginvázió miatt erősebb permetszert kevernek a szokásosnál, ezért figyelmeztették a lakosságot, az érzékenyebbek ne tartózkodjanak a szabadban, de a felhívást legfeljebb a turisták vették komolyan, a helyiek rá se hederítettek a felettük egyre sűrűbben megjelenő helikopterekre. 2. Nem örültek a helyzetnek, de tudomásul vették, s egy idő után már nem is zavarta őket. Élték mindennapjaikat az egész dombot betakaró, enyhet adó fák alatt. Június lévén, gyakran hétköznap is ment a bográcsozás, a fröccsözés, a snapszer meg az ulti, miközben lent a városban már 60 fok körüli volt a flaszter. Így hát az a délután sem volt más, mint a többi. Egy dologgal azonban senki sem számolt. A sokak által kedvelt Lugasi Géza bácsi – aki népszerű zugkocsmát működtetett az Avasi kilátó alatt, munkakörét tekintve pedig az Észak-magyarországi Közpermetezésügyi Igazgatóság vegyszer-keverő csoportvezetője volt – utolsó munkanapján hamarabb kezdte meg az ünneplést, így olyat tett, amit negyvenévnyi munkaviszonya alatt még sohasem:

Jócskán túladagolta a permetszert, de hogy hibáját jóvátegye, azon nyomban megpróbálta felhígítani. Viszont a baj nem járt egyedül. Az előkészített vizeskanna tartalma helyett a főnöke tegnap főzött 50 liter besztercei szilvapálinkáját öntötte a tartályba, ami ugyanolyan kannákban állt a fal mellett és jobban kézre is esett. A szúnyogoknak szánt vegyszer azonban – mint ahogy a dobozán is állt – alkohollal keveredve komoly mutációkat okozhatott az élőlények, legfőképp az emlősök szervezetében. Talán még ez a banális hiba sem okozott volna visszafordíthatatlan eseményeket, ha a helikopter pilótája előírásszerűen végigmegy a város fölötti megszokott útvonalán, miután azonban már így is késésben volt újdonsült barátnőjével megbeszélt randevújáról, majdhogynem a teljes tartályt az avasi pincesor fái fölött körözve eresztette ki. A hegyen vigadók azonban ebből nem sokat éreztek, legfeljebb annyit, hogy a szokásosnál is hamarabb pusztultak el a szúnyogok. A nap végeztével az öreg Lugasi, a már zsigereibe rögződött szokásnak megfelelően, a tartály leeresztése után megmaradó permetszert egy 20 literes kannába gyűjtötte, arra gondolván, jó lesz az még valamire a pince körül és szőlőben is. Majd csak megtalálják a módját, hogyan keverjék, mert bizony azt még jócskán hígítani is kell majd az otthoni felhasználás előtt. De ebben nagy rutinra tett szert, hiszen már akkor is növényvédős volt, amikor a permetező repülőkkel május 1-én meg augusztus 20-án hatalmas transzparenseket húzattak a város felett. Így hódította meg a feleségét is, amikor az „Éljen május 1!” transzparens másik oldalára a „Szeretlek Sári!” mondatot festette fel műhelybéli barátaival. Majdnem ki is rúgták emiatt, de egy már nem éppen józan pesti elvtársnak annyira megtetszett a vagánysága, hogy közbenjárására csak figyelmeztetést kapott, és egy évig a pilótafülkéből a keverőüzembe osztották be. De milyen a vakszerencse: a rendszerváltást követően már nem nagyon repülhetett, azonban növényvédős tapasztalatainak új beosztásában hasznát vette. Hazamenve a kannát elzárta a pince fináncágába, nagy betűkkel ráírva a figyelmeztetést: Méreg. Aztán átballagott Klein Béláékhoz, akik meghívták egy gulyáspartira, amit a nyugdíjazása alkalmából szerveztek. Még csak sejtése sem volt, hogy a fél pincesort meghívták az ünnepségre, így olyan buli kerekedett, ami csak szegény Sárikájával való lagzijukhoz volt hasonlítható. A szomszédok teli poharaikkal, búcsúzásként rendre a hátát lapogatták tudván, az öreg Lugasi holnapután elutazik a lányához

Los Angelesbe, és a nyarat Amerikában tölti, ahol végre ismét hódolhat régi szenvedélyének, a repülésnek. Így nem maradt sokáig, mert még össze kellett pakolnia a borházban, kis birodalmát cimborájára, Lökös Laci bácsira bízva, akit mindenki csak „Vasorrnak” hívott az Avason, miután az öreg pirosodó orra decinyi pontossággal mutatta a napi fröccsök mennyiségét, de még inkább azért, mert a legnagyobb kánikulában is hatalmas, vasalt orrú martinász bakancsban járt, gyakran zoknit sem húzva a lábára. 3. Az öreg Vasorr Nyíregyházán végzett helikopterszerelőként – innen volt a régi barátság Lugasival –, mígnem harmadik házassága révén ő is Miskolcra költözött, és a vasgyárban helyezkedett el karbantartóként. Amikor őt is elérte a sokadik felszámolási hullámmal együtt járó csoportos létszámleépítés, spontán privatizációként jobb híján csak egy karton vasalt orrú munkavédelmi bakancsra tudott szert tenni, amiből még ma is őriz néhány párat, így élete végéig nem lesz gondja lábbelire. Az Avasról ritkán megy le a városba, arra van külön pár cipője, de a macskaköveken a jó öreg vasorrúak télen és nyáron is biztonságosabbak. Stabilan tartják az embert, még egy-két littyantó után is. Legális végkielégítés fejében féláron megvehetett tíz mázsa vasanyagot a felszámolótól, amiből megerősítette a borháza mögötti támfalat, de jutott belőle a szomszédok kerítésébe is, tovább színesítve az avasi pincesorok legendás eklektikáját. Az öregek másnap reggel átbeszélték a bögrecsárdával kapcsolatos teendőket: melyik hordót kell legelőbb megbontani, kinek mennyi hitel adható, és Vasorr honnan szerezze be az utánpótlást, ha fogytán lesz a készlet. Lugasi nem izgult sem a forgalom, sem az elszámolás miatt, mert jóbarátja egy fillérrel sem rövidítette volna meg. Egyébként megbeszélték a járandóságát is, amit azonban nem forintban, hanem fröccsben határoztak meg. Lugasi meg már előre dörzsölte a kezét. Tudta, hogy Vasorr ultipartnerei meg a kibicek által jókora forgalomnövekedésre számíthat. Csodás nyara lesz, az már biztos. Egyvalamit kötött csak öreg barátja lelkére: A permetszerekhez nem engedhet senkit. El is zárta azokat egy fali rekeszbe, amit az ajándékba kapott borok trezorjának vésetett, de még nem készült el teljesen. Egyedül, csak a tegnap este fináncágba letett húsz literes kannáról feledkezett meg…

AVASI VENDÉGLÁTÁS ANNO

AVASI KILÁTÓ Fotó- és rajzpályázat 2017 USF A FOTÓPÁLYÁZAT (I. KATEGÓRIA) DÍJAZOTTJAI:

A RAJZPÁLYÁZAT (III. KATEGÓRIA) DÍJAZOTTJAI - FELNŐTTEK:

Fotó- és Rajzpályázat

A RAJZPÁLYÁZAT (III. KATEGÓRIA) DÍJAZOTTJAI - GYEREKEK:

Fotó- és Rajzpályázat

TOVÁBBI PÁLYAMŰVEK

AVASI RENDEZVÉNYEK

Az Észak-Keleti Átjáró Egyesület rendezvénye, az USF az Utánam Srácok Miskolcra! elnevezésű, helyi identitás fejlesztését célzó projektből nőtte ki magát, mely 2013-ban indult útjára. A cél a helyiek számára fontos, a lokális identitás számára valaha alapvetőnek számító (belváros-közeli) helyszínek, épületek, és ezekhez kapcsolódó fogalmak és szimbólumok feltárása volt, pontosabban az ezekhez kapcsolódó kutatás és figyelemfelkeltő akciók, és mindezzel együtt a szemléletformálás. A Villanyrendőr, a volt Kossuth mozi és Avas szálló és a Weidlich udvar mellett már a kezdeteknél is alapvető volt az avasi kilátó, az avasi pincesorok és az Avas-tető (utóbbi helyszínre épülve nőtte ki magát az Avasi Borút Egyesülettel közösen szervezett Avasi Disputa projekt), ahogy a Privát félmúlt Miskolcon (egyfajta alternatív várostörténet), az Utánam, srácok! filmsorozat (és a MoziMiskolc sorozat), illetve a kama (vagy miskolci erszénylabda) is szerves részévé vált az egyesület törekvéseinek és a fesztiválnak. A változatos programok sorában talán a legfontosabb az Utánam Srácok Városi Túrák (interaktív városi séták, és – újabban – útikönyv jellegű kötetek), a közösségi akciók (flash mob, padfestés az avasi teraszokon, faültetés), de szintén a program és a fesztivál szerves részét képezik a kötetbemutatók (Privát félmúlt, US városi túrák), a Macskaköves Tanösvény (és webes változata), az Utánam Srácok blog szerkesztése, beszélgetések és

fórumok (MoziMiskolc; Tévétorony – városjelkép) is. Szintén alapvető továbbá, hogy kiállításokkal (Utánam, srácok filmsorozat, MoziMiskolc, PFM), pályázatokkal (kilátó fotó- és rajzpályázat, kilátó makettpályázat), kamakupával és kulturális programokkal színesítjük a repertoárt (felolvasóestek, koncertek és partyk, fényfestés, színház, dokumentumfilm-vetítés). Olyan kísérőprogramokról van szó, melyeken egyrészt helyi vagy helyi kötődési alkotók és művészek lépnek fel, másrészt olyan, nem itteni csoportok és fellépők, akikkel máshol, más miskolci rendezvényen nem vagy csak nagyon ritkán találkozhat a helyi közönség. Több ízben, 2015-ben, 2016-ban és 2017-ben is már olyan fórum is bekerült ennek a fesztiválnak a programjába, amely kifejezetten a kilátóval, annak helyzetével, sorsával és megítélésével foglalkozott. Egyik alkalommal építészeket hívtak közös beszélgetésre a szervezők (köztük-mellettük Hofer Miklós tervező lányait), másodjára pedig a helyi civil életben, közgondolkodásban fontos szerepet játszó szakembereket, különféle szakterületek képviselőit (újságszerkesztőtől egyetemi tanárig, galériatulajdonostól rádióriporterig, idegenvezetőtől grafikusig). Ezeken az eszmecseréken sok érdekes és gyümölcsöző gondolat hangzott el, melyek – kivonatos formában – egyrészt megtalálhatók az Utánam Srácok blogon, másrészt az Avasi Értéktár sorozat korábbi számaiban.

UTÁNAM SRÁCOK FESZTIVÁL

Évek óta zárva tartott az Avasi kilátó bár-szintje, a kilátóterasz feletti második emelet (2017 őszén talált végre bérlőre). Néhány esztendeje tehát ide szervezi egyesületünk a fesztivált (2013 óta idén májusban már a hatodikat), és időnként más rendezvényeinket is (Europa Nostra díjátadó, KAMA Futuráma Jövőfesztivál), így a kilátó és környéke a fesztivál hagyományos helyszínévé vált.

A néhány év alatt olykor-olykor esküvők, családi vagy céges rendezvények céljával kibérelik, kinyittatják a kilátót, sokszor az egyesület közbenjárásával, hiszen sokan minket, a szervező Észak-Keleti Átjáró egyesület tagjait keresnek telefonon ez ügyben. Ez is mutatja, hogy a fesztiválnak oroszlánrésze volt abban, hogy az immár több mint fél évszázados kilátó újra divatba jött.

MAI AVASI VENDÉGLÁTÁS

MATLÁK-PINCE Talán meglepő, de a mérnöki tevékenység mellett a család másik nagy szeretettel végzett tevékenysége a szőlőtermesztés és finom borok készítése. A Matlák család több nemzedék óta foglalkozik Tokaj-hegyalján borászattal. Az egykori szőlőterületekből mára mindössze egy hektár maradt meg. A szőlő és a bor, valamint az elődök tisztelete készteti a családot arra, hogy ne hagyják abba ezt a ma már nem igazán jövedelmező tevékenységet. A szőlő két egymáshoz közeli parcellában Tolcsván, a Csető dűlőben fekszik. Tolcsva sokak szerint a Tokaj-hegyalja egyik legkiválóbb termőhelye (Eperjesi-Kállay-Magyar „Borászat” című egyetemi tankönyve is így említi). A két szőlőskertben furmint és egy kevés muskotályos terem. Ez utóbbit nem szokták értékesíteni. Készítenek aszú borokat is. Szüretkor ügyelnek a szőlő törésmentes beszállítására. A feldolgozás során leválasztják a bogyókat a kocsányról. A megdarált szőlőt 24 órás áztatás után kíméletesen préselik. Az erjesztés során

az erjedési hőmérsékletet ellenőrzik. A borok érlelésénél tölgyfahordókat is alkalmaznak, de az utóbbi időben elsősorban reduktív borokat készítenek INOX tartályokban (a vendégeknek az így készített borok jobban ízlenek). A bort Miskolcon, az Avas egykor híres pincéi között található évszázados pincében értékesítik, a Kisavason. A pincéhez tartozó hangulatos borházban 25 fő részére van hely. A PINCE CÍME: 3530 Miskolc, Kisavas második sor 41/A. Telefon: +36/30 907 1015 Nyitva tartás: péntek: 17-24 h Ünnepnapokon és a hét többi napján nincs nyitva tartás, ilyenkor a borházat bérelhető: a bérleti díj kedden, szerdán, csütörtökön 7500 Ft/ nap, szombaton 15000 Ft/nap.

PINYÓ – AVASI BORTERASZ ÉS PINCE Zsófi 2016-ban örökölte a Rácz sor keleti csücskének pinceházát. A nagypapának ígéretet tettek, hogy kezdenek valamit az elhanyagolt építménnyel. Férjével, Rolanddal egy teraszt álmodtak a borpince elé. A panoráma csodálatos a fa építésű pihenőről, ami a 2017-es Borangolásra készült el. A Mélyvölgy utca felől érkezve már lentről észrevehetjük, ha elnézünk a Palacsintaház felett. Blanka, a legnagyobb gyermekük, Pinyónak keresztelte a borpincét. Alig egy év múlva a falszomszéd pincét is megvették egy idős ongai bácsitól. Itt a lapostető kapott természetes kő borítást és összekötötték a két placcot. Egy kis teraszos kertet is sikerült kialakítaniuk.

A 2018-as Borangoláson – mely az avasi pincesorok legjelentősebb eseménye évről évre – már a kibővített terekkel várták a barangolókat. A Pinyó elsősorban egy családi pihenőhely. De időről időre – az avasi programok alkalmával – kinyitják a pincét, valamint alkalmi rendezvényekre, bulikra is kibérelhető.

ELÉRHETŐSÉG: +36/30 355 2767 kicsir@gmail.com www.facebook/pinyóterasz