A jelenkortörténet útjai 2.
Politika és mindennapok
1
2
A jelenkortörténet útjai 2.
Politika és mindennapok
Miskolci Egyetem, Bölcsészettudományi Kar Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék Miskolc, 2007. 3
A jelenkortörténet útjai 2. Politika és mindennapok
Sorozatszerkesztő: Ö. Kovács József
Szerkesztő: Czetz Balázs, Kunt Gergely Kiadó: Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék Felelős kiadó: Ö. Kovács József Borító: Kunt Gergely
Tipográfiai és nyomdai munkák: Bíbor Kiadó, Miskolc ISBN 963 661 724 4 ©Miskolci Egyetem, Bölcsészettudományi Kar Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék Miskolc, 2007.
4
Tartalomjegyzék
Czetz Balázs: „Szerencse fel! Szerencse le! Ilyen a bányász élete” A kisgyón-balinkai bányászok élet- és munkakörülményei az első ötéves terv idején Ferenci Dóra: Élettörténelem – Életút-történetek elemzése a kommunista-szocialista rendszer tükrében Kunt Gergely: Iskolai és családi ünnepek 1945 után Szűts István Gergely: A miskolci optánsok társadalomszerkezeti vizsgálata Szerzőinkről
5
6
Czetz Balázs
„Szerencse fel! Szerencse le! Ilyen a bányász élete” A kisgyón-balinkai bányászok élet- és munkakörülményei az első ötéves terv idején
Szénbányászat, bányászváros, bányász, ezek a 21. század emberének lassan már idegenül csengő, a távoli múltat idéző kifejezések. Napjainkban az energiahordozók közül a szénnek jut a legkisebb szerep; ipari és lakossági felhasználása évről évre csökken, ennek következtében bányászata is jelentősen viszszaszorult. A folyamat ellentéte zajlott le a második világháború után. A növekvő nehézipari beruházások természetes velejárója volt az energiaigény. A legelterjedtebb és legolcsóbban beszerezhető energiaforrásnak a szén bizonyult. A bányászat hihetetlen mértékű fejlődésnek indult. Az új bányák mellett felépültek a dolgozók lakhatását biztosító ún. szocialista városok; például Várpalota, Ajka, Komló is ezeknek a folyamatoknak köszönheti létét.1 Az úgynevezett „csinált városok” nevét még hosszasan lehetne sorolni, ugyanakkor az is mindenki számára ismert, hogy a bányászat megszűnése óta milyen társadalmi feszültségek jelentkeztek ezeken a településeken. Az országban azonban számos olyan település is van, ahol már a kezdeti időkben meghiúsult a várossá válás lehetősége. A rosszul kiválasztott helyszín, az időközben megváltozott politikai, gazdasági törekvések számtalan buktatót tartogattak. A Fejér megyei Bodajk község életében is volt egy rövid szakasz, amikor az országos politika olyan szerepet szánt neki, amelyre alapvetően nem volt alkalmas. A szomszédságában, Balinkán nyitott bányaüzem mellett a politikai döntéshozók egy bányászvárost is szándékoztak alapítani. A központi akarat erre a célra Bodajkot jelölte ki. A nagy tömegben hirtelen megjelenő dolgozók alapvetően változtatták meg a falu életét. Az építkezésekkel és a bányanyitással kapcsolatosan rengeteg idegen fordult meg Bodajkon. Ezen munkavállalók közül sokan csak a külső körülmények kényszerítő hatására helyezkedtek el az iparban. Gyökértelen, a helyüket kereső emberek voltak, akiket egy éppen épülő bánya és város fogadott. A tanulmányban igyekszem bemutatni azokat – a sokszor hihetetlen – élet- és munkakörülményeket, melyek a bányászokat várták Bodajkon. Röviden ismertetem azt a politikai törekvést is, amely ha megvalósul, akkor ma talán ezt a bakonyaljai települést egy sorban említenénk Ózddal, Kazincbarcikával, Dunaújvárossal. Szólok a bányák államosításáról, 7
az első ötéves terv bányászattal foglalkozó részéről és az első településfejlesztési koncepció célkitűzéseiről is. Mindezek mellett azonban a fő hangsúlyt arra helyezem, hogy azoknak az egyszerű bányászoknak a küzdelmét mutassam be, akik az ötvenes évek embertelen viszonyai között a tőlük telhető módon igyekeztek a munkájukat elvégezni. A sajátságos körülmények egyik jellegzetes momentuma a munkaerő-vándorlás és az ezt szankcionálni törekvő hatalom küzdelme. Úgy vélem, hogy ennek a folyamatnak a bányászok szemszögéből való bemutatása jellemző képet fest az ötvenes évekről. Bodajk története és a szénbányászat a hároméves terv végéig Bodajk Fejér megye északnyugati területén elhelyezkedő község. Itt, a Bakonyt a Vértestől elválasztó Móri-árok határán, Székesfehérvártól 22 kilométerre működött 1951 és 2000 között a megye egyik legjelentősebb szénbányája: a Kisgyóni-Balinkai bánya. A környék hullámos dombvidék, melyet északról a Vértes, keletről és délről a Bakony mellári fennsíkjának mészkő és dolomit gerincei öveznek. A tájegység geológiai felépítésében a felsőtriász, a jura és a kréta, mint fekü képződmények, az eocén mint produktív öszlet, az oligocén, pleisztocén, holocén mint fedő üledéksor rétegei vesznek részt. A medence aljzatát felsőtriász és jura, középső és felső kréta alkotja.2 A szénmedencéhez kapcsolódó települések közül Bodajk a legjelentősebb. A település, amely 1885-től a Móri járáshoz tartozott, 1886-ban nagyközségi besorolást kapott. 1875-től vasút, távírda és posta is volt itt. 1901-től jegyző, anyakönyvvezető, körorvos, 1907-től körjegyzőségi székhely, míg a legközelebbi csendőrőrs Móron, a járási székhelyen működött. A lakosság lélekszáma a 20. század elejéig folyamatosan növekedett és elérte a 2300 főt. 1913-ban azonban már megint csak 1955 fő lakta a települést. A népességcsökkenést a nagy szegénység és az elvándorlás okozta. Már az 1860-as egyházlátogatási jegyzőkönyv is a település szegényeiről, árváiról és özvegyeiről szólt. Az 1900as években a kivándorlók száma tovább nőtt, sokan Kanadában (1907-ben 30 fő) és az Amerikai Egyesült Államokban találtak új hazára. Viszonylag korán, már az 1912-es esztendőben felmerült a település villanyárammal való ellátása, ez azonban meghiúsult csakúgy, mint az 1917-es terv, amely a vízimalom energiáját akarta villamos energiává átalakítani. Végül 1937-ben, többszöri sikertelen próbálkozás és elvetélt kísérlet után gyulladt fel a villany a település házaiban. A 1930-as évek ismét népességnövekedést hoztak, a lakosok száma elérte a 2150 főt.3 A környék településeinek életében gyökeres változást csak a bányaművelés megindulása okozott. A balinkai szénmedencétől mindössze 6 kilométer8
re lévő Szápáron már 1842-ben aknát mélyítettek. Rövid művelés után betömedékelték, majd csak 1862-ben nyitották meg újra. Az itt kitermelt szenet már Bodajkra szállították, igaz, hogy ekkor még csak lóvasúton. Az első komoly kutatófúrások a móri területen 1903–1905 között zajlottak, ezeket a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. végezte. A kisgyóni-balinkai széntelepet 1910 és 1914 között vizsgálta a Magyar Általános Kőszénbánya (MÁK). Az első világháború után a jelentős területi veszteségek magukkal hozták, hogy az addig jelentéktelenebb területeken is megindult a kutatás. 1919 és 1923 között több, a balinkai szénmedencét kutató fúrás történt. Ekkor indult meg a közeli Bakonycsernyén is a bányászat, amely azonban rövid életűnek bizonyult. A MÁK által végzett kutatófúrások és aknák helyén 1919-ben próbálkoztak szénkitermeléssel. Az itt lévő szén gyenge minősége miatt még darabos szén kitermelése sem volt lehetséges, így 1924-ben a bányászatot ezen a területen befejezték.4 A kezdeti eredmények Kisgyónban sem voltak kecsegtetőbbek, a Katonai Kincstár erdőmérnökének javaslatára 1920-ban kezdődött itt a komolyabb feltárás. A harmadik kísérlet eredményeként sikerült elfogadható minőségű szenet találni. A kutatásokra további anyagi források nem álltak rendelkezésre, így a feltárást leállították ám az bebizonyosodott, hogy a balinkai szénmedence kiaknázása az adott körülmények között már gazdaságosan is megoldható.5 1923. november 26-án alakult meg a Kisgyóni Kőszénbánya Részvénytársaság. A részvények jelentős része a Wolfner család kezében volt, de az igazgatósági tagok között találjuk dr. Hegyeshalmi Lajos volt kereskedelmiügyi minisztert is. A Kisgyóni Kőszénbánya Rt. 1934-ben egyesült a szomszédos Bakonyvidéki Kőszénbánya Rt-vel. A bányászat megindulása hatással volt a környező településekre is, mind többen helyezkedtek el az üzemeknél. Szükség volt a szakképzett munkaerőre, így megindult a bevándorlás is. A mezőgazdaság viszonylagos fejletlensége, valamint a nagy birtokkoncentráció miatt a gazdálkodásból csak kevesen tudtak megélni. Bakonycsernye, Bodajk és Balinka keresőképes lakosai Veszprémtől Székesfehérvárig, sőt még messzebb is elmentek, hogy a kínálkozó munkalehetőségeket megragadják. Bakonycsernyén 1910-ben 506 keresőképes lakos volt, ebből 291 (57,5%) cselédként, gazdasági munkásként vagy napszámosként dolgozott. Szintén jellemző adat, hogy ugyanebben az évben a település 126 lakosa Amerikában tartózkodott, igaz ugyan, hogy az első világháború után jelentős részük visszatért. Bodajk, Balinka és Bakonycsernye lakosságszáma a következőképpen alakult:
9
1900
1910
1920
1930
1941
Bakonycsernye Balinka Bodajk
2249 620 1982
2109 578 1955
2343 503 1907
2852 727 2139
3126 813 2374
Összesen
4851
4642
4753
5718
6313
—
—
17 0,35%
348 6,08%
663 10,5%
A bányászok száma
A kezdetleges közlekedési viszonyok miatt a munkások főleg a környező településekből jártak dolgozni, a nagyobb távolságról való bejárás nem volt lehetséges. Erre a problémára az ipari vasút megépítése sem hozott megoldást. A bányaüzemnél elhelyezkedő munkások jellemzően kétlaki életet éltek, ezt bizonyítja, hogy a téli munkáslétszám közel a kétszerese volt a nyárinak. A bányászok nagy részét tavasszal elbocsátották, vagy kiléptek és a mezőgazdaságban, részes aratóként vagy csépléssel keresték meg a kenyérre valót, a móri borvidék pedig további munkalehetőséget biztosított. Ősszel aztán visszamentek a bányába dolgozni. Természetesen a házkörüli gazdaság további kötődést jelentett a mezőgazdasághoz. Szükség is volt a több lábon állásra, mert a bánya által fizetett bér igen alacsony volt. Míg Tatabányán 1940ben 6,30 pengő/műszak, a dorogi szénmedencében 6 pengő/műszak bért fizettek, Kisgyónban csak 5,38 pengőt. Ezek az összegek a vájárokra vonatkoznak, az átlagos fizetés csak 4,14 pengő/műszak volt, ugyanis a segédvájár a teljes bér 80%-át, a csillés a 70%-át kapta. A viszonylagos alacsony bér ellenére a környező településeken megindult a fejlődés. Ezt jelzi a lakások számának változása is: 1900
1920
1945
Bakonycsernye Balinka Bodajk
170 66 234
224 85 306
475 133 449
Összesen
460
615
1039
Forrás: Pera Ferenc 1973: 314–315. A II. világháború eseményei súlyosan érintették Fejér megyét. A tomboló harcok elől a bányászok családtagjaikkal és a környékbeli lakosokkal együtt a kisgyóni bányában kerestek menedéket. A 37. szovjet lövész- és az 5. szov10
jet gárda-harckocsihadtest március 19-én súlyos küzdelmek árán Bakonykúti községig tört előre.6 Bodajkon március 18-án, Balinkán március 19-én értek véget a harcok. A bányában rejtőzködő mintegy 1000–1500 fő március 21én hagyta el rejtekhelyét. A gondos előkészületeknek köszönhetően a bányaüzem nem szenvedett súlyos károkat. Az energiaellátás szünetelt ugyan, de rövid előkészület után a bányában megkezdődhetett a munka. 1945. április 14-én már egyharmad erővel megindult a termelés. A háború után az élelmiszer-ellátás akadozott, a lakások nagy része sérült, a közművek megsemmisültek, a bányaművelést hihetetlenül nehéz körülmények között végezték. A folyamatos szénellátás érdekében 1945 augusztusától az üzem vasárnap is termelt. 1946 januárjában a bányászok a nehéz körülményekre hivatkozva kérték, hogy csak vasárnap délelőtt kelljen a bányába leszállniuk, indokaik között a rossz élelmiszerellátás és a lerongyolódott ruházat szerepelt.7 Ez a helyzet az ország más területein sem volt másként. A szénbányászok az illetményszenet lehetőség szerint ruhára, élelmiszerre cserélték, de még így sem volt ritka, hogy mezítláb kellett a bányába leszállniuk.8 A fokozódó infláció miatt is egyre sürgetőbb volt a bérrendezés, ezt támasztották alá a mind gyakrabban előforduló sztrájkok is. Ezen körülmények hatására felerősödtek azok a hangok, amelyek a bányák államosítását szorgalmazták. Rákosi Mátyás már május 27-én, a pécsi nagygyűlésen beszélt az államosítás napirendre tűzéséről.9 A Nemzetgyűlés december 6-án ellenvetés nélkül elfogadta a szénbányák állami kezelésbe vételét. Ennek értelmében a bányaüzemek élére miniszteri biztosok kerültek, akik az üzleti ügyeket a tulajdonos terhére és javára intézték. Azonban az állami irányítás mellett sem csökkentek azok a hiányosságok, amelyek megnehezítették a bányászok mindennapjait. A szénbányák állami kézbevétele már előrevetítette a hamarosan bekövetkező államosítást. A politikai csatározások közepette a bányászok megmozdulásai elcsöndesedtek, egyrészt, mert az államosítás az átlagember számára már eldöntött kérdésnek tűnt, másrészt, mert a napi megélhetési gondok teljesen lekötötték a bányászok erejét. Az Ipari Minisztérium szénbányák államosításáról szóló törvénytervezete a következőket tartalmazta: a földtulajdonosi szénjog megszűnt, érte kártérítés nem járt. A bányatelkek az 1854. évi bányatörvény alapján létesült vagyontárgyakkal, a bányaüzem energiaellátását biztosító villamos művekkel, az igazgatási épületekkel, valamint a ruha- és élelemraktárakkal 1946. január 1-ig visszamenő hatállyal, tehermentesen állami tulajdonba mentek át. Az állami tulajdonba vétel kártalanítással történt volna, és erről négy hónapon belül törvényjavaslatot kellett (volna) benyújtani a törvénycikk III. fejezetének rendelkezése értelmében (ez azonban soha nem valósult meg). Az indoklás szerint a bonyolult kártérítési ügyek és az idő rövid11
sége nem tette lehetővé, hogy ezt a kérdést az államosítással egyidejűleg rendezzék. Az V. fejezet szerint 1947. július hó 1-től a szénbányászat évi nyersbevételéből 1%-ot munkásjóléti célokra és oktatásra kellett fordítani. A nemzetközi tiltakozás hatására került a törvénybe, hogy a fegyverszüneti szerződést aláíró hatalmak és állampolgáraik magyarországi javait mentesítik a törvény hatálya alól.10 A Nemzetgyűlés 1946. május 23-án kezdte meg és három napon át tárgyalta a törvényjavaslatot. Elfogadására május 25-én került sor, és az 1946. évi XIII. törvénycikk június 7-én jelent meg. Az államosítás során a magyar szénbányászat mintegy 90%-a állami kézbe került.11 A szénbányászatban az új alapokon nyugvó kollektív szerződések megkötésére 1946. augusztus 7-én került sor. Az eredetileg egy évre szóló szerződés hatályát a Gazdasági Főtanács 1948. január 1-ig meghosszabbította. A kollektív szerződés több pontban sem volt kedvező a bányászok számára. Az évszázados hagyományok ellenére, amely a teljesítmény arányában fizette a dolgozókat, bevezették a normarendszert. Ráadásul az alapnormák hónapokig labilisak voltak, és a munkák jelentős részét kitevő mellékmunkák normáit sem rendezték. Kedvező volt azonban, hogy a külszínen dolgozók munkaideje is 8 óra lett, és a földalattiaknak is az akna szájának elérésétől számolták a munkaidőt, nem pedig a (földalatti) munkahelyre érkezéstől.12 Ez ugyanis a nehézkes földalatti közlekedési viszonyok miatt sokszor órákat is jelenthetett. A könnyítések nem voltak tartósak, alig egy év múlva – hivatkozva a termelékenység csökkenésére – lényegében az eredeti állapotokat állították vissza. Ez természetesen már ellenállást váltott ki a bányászokból, hiszen jogosan érezték visszalépésnek. A bányaüzemek szervezeti szempontból 1946. június 25-től a Magyar Állami Szénbányászati Rt. (MÁSZ) kezelésébe tartoztak. 1948. szeptember 1. és 1952. március 1. között Szénbányászati Nemzeti Vállalatok működtek, 1952. március 1-jétől alakultak meg a Szénbányászati Trösztök. Miniszteriális szinten a felügyeletet az Iparügyi Minisztérium gyakorolta 1949-ig, 1949–1950-ben a Nehézipari Minisztérium vette át ezt a szerepet, majd 1951–1953 között a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium. 1953–1956 között a Nehézipari Minisztérium, 1957– 1960 között a Szénbányászati Minisztérium, majd 1961-től ismét a Nehézipari Minisztérium gyakorolta a szénbányák felett a felügyeletet.13 Az országosan jelentkező szénhiány mind megfeszítettebb munkára kényszerítette a bányaüzemeket. A gépesítés a háború után nem volt lehetséges, a többlettermelést egyedül jobb munkaszervezéssel vagy a létszám növelésével lehetett elérni. A létszámnövelés ugyanakkor a bérkifizetéseket is növelte, ezáltal csökkent a hatékonyság, nőtt a deficit. Ennek hatására már 1947 őszétől csökkentették a jóléti juttatásokat, igyekeztek a költségeket visszafog12
március
április
május
június
július
augusztus
szeptember
október
november
december
aknász
február
Balinka
január
ni. Jól tükrözi ezt a törekvést az 1947 decemberében kelt kollektív szerződés is. Visszaállították a napi 8 és heti 48 órás munkaidőt, és konkretizálták, hogy a mélyművelésű bányáknál az aknarakodón, a táró- és lejtőakna-bányászatnál pedig azok szájnyílásánál legyen a műszakváltás. Ennek okán a munkaidő mintegy 10%-kal nőtt. Az új kollektív szerződés megszüntette a külszínen dolgozók ingyenes lakás- és villanyhasználatát is. Az illetményszén a továbbiakban csak a nős és családfenntartó munkavállalók részére járt, szemben az 1946-os állapotokkal, amikor mindenki kapta. A csökkentett járandóságok bevezetésével esik egybe az első munkaverseny megszervezése is. 1948. január 1-jén Tatabányáról indult az a három hónapos verseny, amely aztán országos méreteket öltött. A kisgyón-balinkai szénmedencében is nőtt a foglalkoztatottak száma. 1945-ben 623 fő dolgozott a bányában, míg 1948-ban 872 fő. A település és a bányászok foglalkozás szerinti megoszlása 1948-ban a következő volt:
1
1
1
1
1
1
1
1
1
1
1
1
bányamester
1
1
1
1
1
1
1
1
1
1
1
1
bánya munkás
46
46
46
46
46
46
46
46
46
46
46
46
bányamozdony vezető
2
2
2
2
2
2
2
2
2
2
2
2
csillés
28
28
28
26
26
26
26
26
26
26
26
26
vájár
53
53
53
53
53
53
53
53
53
53
53
53
összesen
131 131 131 129 129 129 129 129 129 129 129 129
13
július
december
június
november
május
október
április
szeptember
március
augusztus
február 86
86
89
89
96
96 120 120 120 116 120
bányamunkás egyéb bányában
39
39
38
38
48
48
86
86
86 107 112
7
7
7
7
7
7
7
7
7
6
6
bányamozdony vezető
január
bányamunkás
Bodajk
n.a
csillés
9
9
9
9
12
12
16
16
16
18
17
lőszermester
—
—
—
—
1
1
2
2
2
2
2
vájár
3
3
3
1
1
1
3
3
3
2
2
összesen
144 144 146 144 165 165 234 234 234 251 259
Forrás: Fejér Megyei Levéltár: Fejér megyei munkaügyi felügyelő iratai. Munkaerőről szóló kimutatás 1948. A kisgyóni bánya 1948. évi jelentése arról tájékoztatta a MÁSZ-t, hogy a bánya szénvagyona előreláthatólag az 1954-re „lefogy”. Ennek következtében az üzem további fejlesztésekre csak minimális állami támogatást kapott. Ekkor már ismert volt, hogy a kisgyóni szénterület Balinka irányába folytatódik. 1949-ben az Országos Tervhivatal elnöke rendeletet adott ki, miszerint a magyar szénbányászatnak az egyik üzemét a korszerű gépesítés minden, a hazai bányászatban alkalmazható jövesztő, szállító és egyéb mechanizmusaival kell felszerelni. A Nehézipari Minisztérium X. Főosztályának Műszaki Osztálya a közép-dunántúli eocén szénterületen nyitandó teljesen új bányaüzem mechanizálását határozta el azzal, hogy az új üzem egyben mintabánya is legyen. 1949. november 2-án az OTH szénbányászati előadója a helyszínen (Balinka és Bakonycsenye határában) ismertette a kiszállt szakbizottság előtt az új üzemmel kapcsolatos koncepciót. A balinkai mintabánya tervei 1949. december 21ére készültek el. A célok nagyratörőek voltak: „A teljes gépesítés megvalósításával az üzemnek rövid idő alatt mintaszerűen kell kifejlődni, hogy az 1951. év első felében a napi széntermelése a 2000 tonnát elérje, s a további időszakban ezt a termelést állandóan biztosítani tudja”. A tervezet mindössze hat kutatófúrás alapján meghatározta a terület szénvagyonát is. Összességében geológiailag 50 millió tonnát becsültek, ebből 11,3 millió tonna esett a balinkai medencére.14 14
Az első ötéves terv és az ötvenes évek településfejlesztési koncepciója A bányaipar ilyen irányú fejlesztése beleillett az MDP programnyilatkozatába, amely egyértelműen a nehézipar, és ezzel párhuzamosan a bányászat fejlesztését szorgalmazta.15 1949. április 2-án a Központi Vezetőség határozatot fogadott el az ötéves tervről. Ez tartalmazta, azt az elképzelést, miszerint Magyarország az ötéves terv eredményeinek köszönhetően agrár-ipari országból ipari-agrár országgá változik. A széntermelést évi 11 millió tonnáról 18 millió tonnára szándékozták emelni. Itt fogalmazták meg azt is, hogy az iparosodás érdekében 300 ezer új munkásra lesz szükség.16 A Dunántúl ígéretet kapott arra, hogy az iparban szegény megyék fejlődése érdekében ipari beruházások valósulnak meg.17 Az országgyűlés 1949. december 10-i ülésén fogadta el, és 1949. XXV. évi törvényként jelent meg a népgazdaság első ötéves terve. A bányászati fejlesztésekre 2465 millió forintos beruházást terveztek. Az 5.§ szerint az iparba 480 ezer új munkást kellett volna munkába állítani, ami szintén jelentős emelkedés az eredeti elképzeléssel szemben.18 Az ötéves tervvel párhuzamosan, ám az abban foglaltaktól eltérő módon megindult az ország településfejlesztési koncepciójának kidolgozása is. Az ötéves terv hosszasan sorolja a falvak és a vidék felvirágoztatását célzó intézkedéseket és fejlesztési terveket, azonban az MDP ideológusainak ennek megvalósítása soha nem állt szándékukban. Az ideális társadalom szerintük egyetlen nagy központból, egyetlen terv alapján irányítható. Az igazán fontos fejlesztési kérdéseket soha nem bízták a településpolitikára, mindig egy magasabb szintű döntési mechanizmus, a központi gazdaságirányítás érdekei szerint döntöttek.19 Az első településfejlesztési koncepció kidolgozására 1950 őszén került sor. Ennek szellemisége hűen tükrözi azt a kort, amelyben született. Messze túlbecsülte a centrális tervezés lehetőségeit, valamint az ipar városfejlesztő funkcióját. Előnyére válik, hogy számolt a településtörténeti örökséggel, sőt bizonyos esetekben a jövőbeni fejlesztés alapjának tekintette azt. Elsődleges céljai között szerepelt a városfejlesztés, a kisebb településekről szinte nem is nyilatkozott. A realitásokat figyelembe nem vevő fejlesztési koncepciók hatására az elkövetkező években késleltették a város- és főleg a falufejlesztést. Ennek okaként jelentkezett az a tény is, hogy az erőltetett ipari beruházások mellett a településfejlesztésre nem jutott elég pénz. Elodázták a közműfejlesztéseket, a közlekedési beruházásokat, és a lakásépítési programot is. Természetesen a mezőgazdasági jellegű településeken a munkanélküliség hatására megindult az iparba való vándorlás, amelyet felerősített az erőszakos tsz-szervezés, a mezőgazdaság szocialista átszervezése. Ez a folyamat találkozott az ötéves tervben megfogalmazott elvekkel is, amely az ipari mun15
kások létszámának radikális növelését célozta. Azonban az ipari körzetekben megjelenő nagyszámú új munkavállaló nem tudott emberi körülmények között élni, lakni és családot alapítani, fenntartani. Míg a vonzó ipari körzetekben a lakáshiány okozott problémát, addig a fokozatosan elnéptelenedő falvakban üresen álltak a házak. Ugrásszerűen nőtt az ingázók száma is, akik a rossz közlekedési viszonyok miatt sokszor csak igen ritkán tudtak hazajutni, vagy a szabadidejük nagy részét a közlekedéssel töltötték el. Az újonnan épült lakások elosztása is ellentmondásokat szült. A nagyberuházások mellett épülő lakásokat az építtető minisztérium építőipari vállalatai húzták fel, és osztották el saját dolgozóik között. A tanácsok által kiosztott lakások száma 30% alatt maradt 1953–54-ben. Az oly sokszor hangoztatott mezőgazdasági jellegű települések fejlesztése ezzel szemben teljesen ellentétesen alakult, mint az ipari centrumoké. A településfejlődés szempontjából olyan fontos nagyberuházásokból 1950-ben egy sem volt mezőgazdasági jellegű. A nem ipari jellegű települések közül elsősorban azok számíthattak támogatásra, amelyek valamilyen igazgatási szerepkört töltöttek be. Ezek közül is kiemelt volt a megyei, illetve kisebb mértékben a járási székhely. Az 1951. évi 1. számú törvényerejű rendelet 3.§-a rendelkezik az ország településeinek osztályba sorolásáról. Három kategóriát különböztettek meg. Az elsőbe azokat a városokat és községeket sorolták, amelyeket az egész népgazdaság szempontjából nagy jelentőségűnek ítéltek. A második kategóriába az elsőbe be nem sorolt jelentősebb települések tartoztak, a harmadik pedig az egyéb kategória volt.20 A rendelet szűkszavúsága mellett is sokatmondó. A településpolitika irányítói az I. osztályba sorolt településeket tekintették a kialakítandó új szocialista városhálózat legfontosabb elemeinek, és ezek fejlesztését tartották kiemelten fontosnak, akár a többi kárára is. Az osztályokba sorolást az MDP politikai bizottsága 1951. május 3-án határozta meg Vas Zoltán előterjesztése alapján. Budapesten és Miskolcon kívül 72 települést soroltak az I. osztályba. Fejér megyében Székesfehérvár, Dunapentele és Bodajk tartozott a kiemelt osztályba. Annak, hogy ez a „jelentéktelen” település ilyen előkelő helyet kapott a fejlesztésre ítélt községek között, nyilván az volt az oka, hogy az épülő mintabánya mellé egy új bányászvárost is álmodtak a politikai döntéshozók. A bányászok életkörülményei Az új bánya nyitásával kapcsolatosan meginduló építkezések kezdetben a környező településekről igyekeztek szabad munkaerőt alkalmazni. A fokozatosan növekvő igényeket azonban mind nehezebben lehetett kielégíteni, egy16
re többen érkeztek az ország távoli pontjairól is. Az újonnan nyitandó mintabánya és a hozzá kapcsolódó bányászváros szükségszerűen kívánt egy a munkavállalók elhelyezésére alkalmas, a szocialista életszemléletnek megfelelő lakótelepet. A falusias képet mutató, nagyobb létszámú újonnan érkezett bányászt elhelyezni nem tudó Bodajk nem volt alkalmas azoknak a feladatoknak az ellátására, amelyeket neki szántak. A fejlesztések, ha nem is viharos gyorsasággal, de megindultak. Az eredeti elképzelések, amelyek az új bányát 1950 végére már mint termelő üzemet szerették volna látni, nem valósultak meg. Tegyük hozzá, hogy nem is volt rá reális esély. Az idő rövidsége, a nem megfelelően előkészített és feltárt terület nem kedvezett a gyors eredményeknek. A bánya végül csak 1951. december 22-én kezdte meg a termelést. 1951–1953 között Bodajkon 200 lakás épült fel, 2 db 3 emeletes 64 lakásos és 2 db 2 emeletes 36 lakásos épület. A lakások közül 56 egyszobás, 140 kétszobás, 4 három szobás volt. Balinkán mindösszesen 16 kétszobás fürdőszobás lakás épült. Bakonycsernyén a „bányász saját ház” (BSH) építés keretében 55 ház épült fel. A lakásgondok azonban ezekkel az építkezésekkel sem oldódtak meg. A gyorsan iparosodó településekre jellemző módon nagyszámú újonnan toborzott munkás érkezett. Az elhelyezésükről kezdetben gyorsan felépített barakkok segítségével gondoskodtak. Másik megoldásként jelentkezett, hogy a bánya a helyi tanács segítségét kérte a szállásgondok megoldására. Ez természetesen azután sok konfliktus forrása volt. Azok, akiknek a házában a tanács mások részére lakrészt utalt ki, nem mindig vették ezt tudomásul, és minden lehetőséget megragadtak nemtetszésük kifejezésére. A viszonylag zárt, összetartó falusi közösség nehezen viselte, hogy az újonnan jött, a helyi közösségi normákat nem ismerő, illetve azokkal nem is nagyon törődő „idegenek” kiváltságos helyzetben vannak. A lakáskérdés még hosszú ideig központi problémát okozott. Jellemző problémája volt a korabeli munkásoknak, hogy a jól fizető, de távoli munkahelyre elszegődve, alkalmi szállásokon, munkásszállókon laktak. Jellegzetes példái ezeknek a megyében épülő szocialista város, Sztálinváros körül elterülő barakktáborok.21 A munkaviszony megszűnése után – főleg, ha az fegyelmivel történt – a szállót el kellett hagyni. Azok számára, akik az ország másik feléből érkeztek egy teljesen ismeretlen környezetbe, a lakás egyik napról a másikra való elvesztése komoly problémát okozott. Így érthető módon a dolgozók igyekeztek szükségmegoldásokat találni, legalább arra az időre, amíg sikerült újra elhelyezkedniük vagy hazatérniük. Az 1950-es években kevés lakás épült, és az elosztási rendszer sem volt egyenletes. Azok a szerencsések, akik a munkahelyük révén lakáshoz jutottak, igen kedvező feltételekkel vehették azt birtokba. Az állami, vállalati kiutalás mellett használatbavételi díj nélkül, csekély lakbér fejében lehetett elfoglalni 17
az új otthont. Jellemző toborzási ígéret volt, hogy az új munkavállalóknak lakást ígértek, ezt aztán sok esetben nem tudták teljesíteni. Az egyedülálló, esetleg családos dolgozókat a bánya által üzemeltetett munkásszállókon helyezték el. Bodajkon az I. számú szállón 120, a II. számún 205 fő lakhatását biztosították. Kisgyónban az I. számú épület konyhaként üzemelt, a II. és III. számúban pedig egyaránt 60 főt lehetett elhelyezni. A IV.,V., VI. szállót a katonaság részére alakították át, összesen 284 katonabányász lakhatott bennük. Ezekre a szállóra a túlzsúfoltság volt a jellemző, előfordult az is, hogy a 4 fős hálókban 10–12 embert helyeztek el. A három női (leány) szálló 20+26+22 fő befogadására volt alkalmas.22 Tudván azt, hogy az 1950-es években milyen kevés lakás épült, még elismeréssel is adózhatnánk a bodajki lakótelep fejlődése előtt. Az impozáns számok mögött a valóság azonban sokkal árnyaltabb volt. A gyors ütemű építkezések nem tették lehetővé az infrastruktúra párhuzamos fejlesztését. Nem volt ritka, hogy az új építésű lakótelepek környezetének kialakítására már nem jutott pénz. Erre a költségvetésben tudatosan nem is terveztek forrást, majd csak a következő ütem építésénél alakították ki az infrastruktúrát, rendezték a házak környezetét. A Bodajkon 1951 és 1953 között épült lakások tereprendezésére az 1959-es költségvetés 206 ezer forintot irányzott elő, továbbá számoltak még mintegy 150 ezer forint értékű társadalmi munkával is.23 A környezet szándékos elhanyagolása, a félkész állapotok miatt az új lakók méltatlan állapotok között éltek. Különösen igaz volt ez a munkásszállókra és azok környezetére. Az ország különböző részéből, eltérő társadalmi rétegekből toborzott munkások elhelyezése nem volt konfliktusmentes. A nagyfokú fluktuáció szintén nem kedvezett az állandó, jól működő közösségek kialakításának. Az 521/2/1954. évi minisztertanácsi rendelet állapította meg a szállásokon a szociális normákat. A sajátos módon, legtöbbször csak vágyálomként megjelenő irányelvek igen hangzatosak voltak. Egy főre minimálisan 9 m3 légteret kellett biztosítani, és egy hálóhelyiségben maximálisan 20 főt lehetett volna elhelyezni. A munkásszállásokon ki kellett építeni a mosott ruhák szárítására szolgáló helyiség mellett a társalgót is. A szálló lakóinak tisztálkodási lehetőséget kellett biztosítani, minden 5 főre egy mosdócsap és minden 10 főre egy mosdótál volt az elvárás. A dolgozók részére melegvízről legalább heti két alkalommal kellett gondoskodni. A téli fűtést kályhákkal oldották meg, amelyek részére a tüzelőt mindig a vállalatnak kellett térítésmentesen biztosítani. A szállók takarításáról ugyancsak a vállalatok gondoskodtak. A portörlésről és sepregetésről napi rendszerességgel, a felmosásról heti gyakorisággal intézkedtek. Rendelkeztek az évi kétszeri nagytakarításról és a szállók környékének rendben tartásáról is, aminek a költsége szintén a vállalatokat terhelte. Részletesen leírták, hogy mi az a felszerelés, amit minden hálóhelyiség18
ben minden dolgozónak meg kellett volna kapnia. A tiszta ágynemű mosatásáról kéthetente szintén az üzem gondoskodott. Rögzítették, hogy a szálláson szerszámot tartani tilos. Rendelkeztek a szállásbizottság szervezéséről is. Ennek tagjai között az elnökön kívül kultúr- és sportfelelős, egészségügyi felelős is volt. A szállásbizottság feladatai között szerepelt: „erősíteni a kapcsolatot a szálláslakók és a szakszervezeti szervek között. Arra kell törekedni, hogy a szállások belső életét az üzemi bizottság irányítsa”. A szobák életét a szobabizalminak kellett szerveznie, erre a tisztre minden szakszervezeti tagot meg lehetett választani. A szállásbizottság feladata volt a szobabizalmi megválasztása és oktatása. A szobabizalmi feladata volt „küzdeni a lakók életkörülményeinek megjavításáért”, ugyanakkor fel kellett lépnie a „jogosulatlan, törvényellenes, demagóg követelések” ellen. Az ő felelőssége volt mozgósítani a munkásokat a színház-, mozi-, múzeumlátogatására, a szakmai és általános műveltséget elősegítő előadások hallgatására és a közös társadalmi munkára. Joga volt az arra méltó dolgozók megjutalmazását javasolni, valamint – ha úgy látta szükségesnek – kérhette a társadalmi bíróság összehívását. Technikai szempontból az egész szállóért a szállásgondnok felelt. Az ő kinevezése az igazgató jogköre volt.24 A szállón elhelyezett dolgozók nevelését a szállás kultúrpolitikai felelőse végezte. Ennek a főállású dolgozónak feladatai közé tartozott, hogy megteremtse a „100%-os szervezettséget”, a munkásszálló lakóit a rendre és tisztaságra nevelje, az ő feladatkörébe tartozott a szálláson tartott tisztasági versenyek megszervezése is. A rendeletben megfogalmazott elképzelések szerint a munkásszállás lakóit egy szigorúan szabályozott, az egész életüket ellenőrző, jól szervezett apparátus vette körül. Minden körülmények között igyekeztek a dolgozók politikai oktatását, nevelését biztosítani. Az elméleti elképzeléseket a gyakorlat azonban nem igazolta. 1954-ben a Közép-dunántúli Szénbányászati Tröszt ellenőrzést tartott a bányaüzemek szállóin. Az eredmények elkeserítőek és megdöbbentőek voltak. Bodajkon megállapították; a szén tárolása nem megoldott, a dolgozók a szoba sarkában felhalmozva tartják, és onnan használják a tüzelőt. Sem szeneslapát, sem szeneskanna nem állt rendelkezésre. A szálló folyosóján és a WC-ben nem égett a villany, a bányászok kénytelenek voltak karbid lámpával világítani, ha használni akarták. A szálló piszkos volt, sok helyen a kitört ablaküvegeket nem pótolták, hiányzott a melegvíz, a takarítást sem oldották meg. A kisgyóni étkezőt csak hetente egyszer mosták fel, a konyhában a személyzet kénytelen volt a szennyvízben járni. Összevetve az eredményeket más üzemek munkásszállóival látható, hogy a fenti esetek nem számítottak kirívónak. Pusztavámon a szálló lyukas tetején át az eső 7–8 helyen becsorgott a szobákba. A kerékpár tárolására nem volt megfelelő helyiség, ezért akadt olyan szoba is, ahol 7 darab 19
kerékpárt talált az ellenőrzés. Elharapózott a veszekedés, sőt verekedésekre is sor került. Egy példát ki is emel a jelentés. A tisztacsere során Szőke Sándor lepedőjét véletlenül az ötös szobába tették, mikor erről tudomást szerzett, utána ment, hogy visszahozza, de minekutána sem írni, sem olvasni nem tudott, véletlenül a hármas szobában kereste a hiányzó lepedőt. A hármas szoba lakóival először összeveszett, majd összeverekedett, a verekedésben aztán más szoba lakói is részt vettek. Az ellenőrzés során kiemelték, hogy a fiatalok szobája feltűnően rendetlen, piszkos, az ételmaradékok elszórva hevertek a helyiségben. Ezzel szemben az idősebb bányászok szobájában dicséretes volt a rend. Az idősebb, feltehetően már a fordulat előtt is bányászként dolgozó emberek egyfajta öntudattal viszonyultak munkájukhoz. Alkotó folyamatként élték azt meg, és ennek eredménye nemcsak a munkavégzésükben, hanem környezetükön is lemérhető volt. Az iparba kényszerített új munkások, akiknek a szocializációja már a szocialista rendszerhez kötődött, ezzel szemben nehezen alkalmazkodtak. Az új környezet, a szokatlan társadalmi normák következtében viselkedésük is megváltozott. Természetszerűleg nem érezték magukénak a munkásszállót, így annak rendben tartását sem tartották fontosnak. A vizsgálat a konyha állapotát minden esetben kifogásolta, a szennyvíz elvezetése sok helyen nem volt megoldott, vagy csak nyitott árkokban történt. Ezek azonban sokszor eltömődtek, a szennyvíz visszafolyt és elöntötte a konyhát. Ugyancsak sok panasz olvasható a jelentésben a mosdóhelyiségek állapotára vonatkozóan. Nem ritkán csak a bokáig érő sáros, mocskos vízben állva lehetett ezeket a helyiségeket használni. Padragon még víz sem volt, a fürdést a szomszédos szállón oldották meg, ivóvízért pedig a közeli faluba kellett lejárni. A közösségi helyiségek sokszor nem működtek, vagy az állapotuk miatt nem lehetett őket rendeltetésszerűen használni. A dolgozókat „megöli az unalom” - fogalmazta meg a jelentés. Az egyetlen szórakozást a néprádió hallgatása jelentette, de a revizorok itt is találtak kifogásolni valót. „Az üres szobákban teljes hangerővel szóló néprádió súlyos kárt okoz a népgazdaságnak” – olvasható a jelentésben.25 A fent vázolt körülmények miatt a lakótelepen és a szállón uralkodó viszonyok többször megjelentek a tanácsülések napirendi pontjai között. Ifj. Kővári Kálmán bodajki V. B. elnök 1955 januárjában tartott ellenőrzést a lakótelepen. Az ott uralkodó állapotok megdöbbentették. A piszok és szemét elborította a telepet és környékét. A szemétgyűjtő edényeket nem ürítették ki, a környékükön is felhalmozódott a hulladék. Az ereszcsatornák leszakadtak, a víz a házak falán ömlött le. A vízvezetékek hibájából a pincéket elöntötte a víz, a legényszálló tetejéről a cserepek lógtak és leestek. Nem egy lakásban a WC-tartály szelepe elromlott, és a víz folyamatosan folyt. Olyan hely is akadt, ahol a mellékhelyiségek használha20
tatlanok voltak. „Sok lakó visszaél azzal, hogy az államunk ilyen egészséges lakást adott neki” – írta a V. B. elnök. „Vannak olyan családok, akiknél olyan piszok van a lakásban, hogy nem kíván bemenni az ember”. A végrehajtó bizottság úgy érezte, hogy az áldatlan állapotokat meg kell szüntetni, „mert úgy néz ki ott minden, mintha nem is lenne gazdája”. A lépcsőházakban szinte sehol sem égett a villany, az este hazatérők kénytelenek voltak a sötétben botorkálva megkeresni a saját lakásukat. A lépcsőházak meszelését a lakók nem tudták elvégezni, mert nem kaptak meszet, így a falak piszkosak voltak. A V. B. a bányaigazgatóságot tette felelőssé a lakótelepen kialakult állapotokért. A végső érvet így fogalmazták meg: „Mi szeretnénk, ha a bánya vezetősége többet foglalkozna ezzel a kérdéssel, mert politikai szempontból is káros. Az ellenséges elemek ezeket a hibákat látva kihasználják arra, hogy Népi demokráciánk vívmányait lebecsültessék (sic!)”.26 Az állapotok javulása közel sem nevezhető látványosnak. A 1956. májusi ellenőrzés során a körülmények kísértetiesen emlékeztettek a fent vázoltakra. Mandli Ignác gondnok 1956 áprilisától dolgozott a lakótelepen, az ő tevékenysége nyomán lassan emberibb körülmények kezdtek kialakulni. Az eltörött szennyvízvezetékeket kijavították, és megkezdődött az eltömődött nyíltszíni vízelvezető árkok kitisztítása is. A jelentés szerint csak egy épülethez tartozott szennyvízgyűjtő medence, a többinél csak elfolyatták a pangó vizet.27 Ezek az állapotok egészségügyi szempontból is aggályosak voltak. A fertőzésveszély folyamatosan fennállt, különösen a meleg nyári időszakban. A község orvosa sok esetben tartott ellenőrző bejárást a telepen, és minden esetben talált kifogásolni valót. Kérte a tanácsot, gondoskodjon arról, hogy a telepen lakó emberek ne az ablakon keresztül szórják ki a szemetet, és ne onnan borogassák ki a szennyes vizet.28 Ilyen körülmények mellett nem csoda, hogy fertőző betegségek léptek fel. 1953 decemberében 31 megbetegedést okozó vérhasjárvány tört ki. A helyszínre kiszálló orvos még további 21 bányász talált betegnek. A község területén csak két megbetegedés fordult elő, a többiek mind a lakótelep lakói voltak. A járvány-egészségügyi vizsgálat megállapította, hogy a telepen minden engedély nélkül üzemelt a Középmagyarországi Üzemélelmezési Vállalat 54. számú vendéglátó helye. A kocsma igen kezdetlegesen volt felszerelve és bebútorozva. Az orvosok ezenkívül megdöbbenve tapasztalták, hogy a lakótelep szennyvize a helyiségben feltört, és egészen a konyha ajtajáig folyt, így a személyzet kénytelen volt abban tocsogni. Az Állami Közegészségügyi Felügyelő az intézményt azonnali hatálylyal bezáratta. További hiányosságok voltak a szennyvíz, a szemétkezelés és a köztisztaság terén a legényszállón és a lakótelepen egyaránt. A közegészségügyi szabályozás következtében a járvány december végére véget ért, de az orvos felhívta a tanács figyelmét, amennyiben a szennyvízkezelést megnyugta21
tó módon nem rendezik, a tavasz folyamán súlyosabb esetek várhatóak.29 A lakótelepen a katasztrofális körülmények mellett az ott lakók magatartása is sok kivetnivalót hagyott maga után. Az italozás, a duhajkodás rendszeres volt a telepen. Visóczki György, a balinkai bányák igazgatója 1953-ban a községi tanácshoz fordult, hogy segítsenek visszaszorítani azt a folyamatot, amelynek eredményeként a dolgozók nem a munkába, hanem a „korcsmába” mennek. Javasolta, hogy a vendéglátóhelyek nyitvatartási idejét korlátozzák, és a népboltban tiltsák meg a reggeli órákban a palackozott italok árusítását. A községi végrehajtó bizottság határozatot hozott arról is, hogy „a bányákban történő fizetés napján és az azt követő napokon kizárólag sör és málnaszörp kerüljön kimérésre”.30 1955-ben a tanács megtiltotta, hogy az italmérésekben hétköznapokon és ünnepnapokon este 10 óra után szeszes italt szolgáljanak ki, e rendelet alól csak az engedélyezett rendezvények idején tettek kivételt. Szintén tiltották a hangos kiabálást és az éneklést az utcán.31 A megszorító intézkedések meghozatalában néha azonban a tanácstagok elvetették a sulykot. Ruprecht György például azt javasolta, hogy az iskolás gyerekek este 8 óra után ne tartózkodhassanak az utcán, és a moziban is csak az iskolavezetőség által engedélyezett filmeket látogathassák. Még megdöbbentőbb volt a Fa Józsefné által felvetett javaslat, szerinte az iskolában be kellett volna vezetni a testi fenyítést.32 Úgy tűnik a fenti szigorú iszákosság-ellenes rendelkezések nem értek el eredményt, mert a községi orvos beszámolója szerint még 1956-ban is sok volt az alkoholista. Czetli Ignác V. B. tag felháborodottan azt kérdezte a körzeti orvostól, hogy “az alkoholisták ellen lehetne e valamit tenni, valami gyógyszert alkalmazni, minek hatására leszoknánk az ivásról”.33 Az italozás és duhajkodás mellett a lazuló erkölcsi normák is felkeltették a tanács figyelmét. A nemi betegségek ellen a közegészségügyi rendelkezések mellett jogi eszközökkel is felléptek. A kétes hírű vagy erkölcsileg kifogásolható életet élőket rendőri felügyelet alá helyezték. Az egészségügyi felvilágosítás és a szűrések eredményeképpen vérbaj nem fordult elő a településen, amit a helyi orvos nagy sikernek könyvelt el. Az erkölcsökre azonban minden tekintetben igyekeztek vigyázni. 1953-ban a bányától panasz érkezett a tanácshoz, hogy „a lakótelepen nagyon sokan vannak, akik nem élnek rendes házassági életet, hanem csak összeállnak, és igénybe veszik a lakásokat”. Mint a bánya igazgatója előadta: „az ilyen esetek alkalmasak arra, hogy az egész lakótelep erkölcsi nívóját rontsák”. A V. B. haladéktalanul intézkedett, hogy az egész telepen mindenki szerezze be a legújabb keletű „együttélési bizonyítványt”. Aki ezt nem tudta bemutatni, az jogosulatlan volt a családos lakás igénybevételére, és sürgősen el kellett azt hagynia.34 Az italozás mellett a bűnözés is elharapózott a lakótelepen. Az egész településre vetítve a kisebb bűncselekmények 50%-át követték el a bá22
nyásztelepen. Jellemző volt a lopás, a rablás és a testi sértés. Kirívó esetként előfordult a tiltott szerencsejáték és a feketevágás is. A bányához köthetően voltak azonban pozitív, a szabadidő kulturált eltöltését szolgáló lehetőségek is. Minden munkásszállón kézikönyvtárat rendeztek be, ami a dolgozók önképzését szolgálta. Lehetőség volt a községi könyvtár használatára is, amelynek állományába 1960-ban 3865 könyv tartozott. A tröszt támogatásával működtek sportegyesületek is. A Közép-dunántúli Szénbányászati Tröszt patronálása mellett alakult meg 1954 januárjában az ország első bányász motoros szakosztálya. A pénzhiány miatt a tagoknak kezdetben saját erőből kellett a motorjaikat megvásárolniuk. A szakosztályban Németh György bakonycsernyei lakos képviselte a balinkai bányát. A gyatra felszereléseket kiegészítendő, felvették a kapcsolatot a Veszprémi Honvéd SCvel, és használt motorokat, alkatrészeket kértek. Működött még asztalitenisz, sakk- és természetjáró szakosztály is. A röplabdacsapat 1954-ben, a labdarúgó 1955-ben alakult meg.35 A tröszt által elkülönített, a munkások üdülését, pihenését szolgáló úgynevezett jóléti alapban összegyűlt pénz felhasználását is igyekeztek a dolgozók érdekei, elvárásai szerint megoldani. 1956 júliusában javaslatokat kértek a bányászoktól az összeg felhasználására. Szinte mindenki részéről megfogalmazódott az az igény, hogy társasutazást szervezzenek, és ezen válogatás nélkül vehessenek részt az alkalmazottak. Javasolták, hogy ne a környékre menjenek, hanem esetleg külföldre, még Bécs is felmerült az úti célok között. A jóléti juttatások között szerepelt az üdültetés is. Elviekben lehetőség volt a bányászoknak is évente egy meghatározott időt a tröszt üdülőjében eltölteni, azonban ez kezdetben nem volt túl gyakori. Főleg a gyerekek csoportos nyaraltatását szorgalmazták. A gyerekek kiválasztásánál elsődlegesen a szülők munkához való viszonyát vették figyelembe, majd a gyerek egészségi állapotát, a tanulásban elért eredményeit, és végül a család szociális helyzetét. 1955-ben Balinkáról 97 gyerek két turnusban üdült Balatonföldváron. Egy pedagógus kísérőt az üzemnek kellett (volna) biztosítania, de hanyagságból csak szülőket küldtek. A táborból panasz érkezett, hogy a szülők „drasztikus jelzőkkel” illették a gyerekeket, és nem is nagyon törődtek velük. A tábor vezetősége kérte, hogy haladéktalanul küldjenek egy pedagógust. A turnus végén a balinkai üzem megfeledkezett a gyerekek hazaszállításáról, csak egy figyelmeztetés után, két nap késéssel küldött értük járművet.36 A bányászok munkakörülményei és jövedelmi viszonyai A Bodajkon és a bányában alkalmazott munkaerő összetétele igen vegyes volt. Az egyik adatközlő megfogalmazása szerint „oda mindenkit felvettek”, ez 23
egyfelől azt jelentette, hogy bármilyen iskolai végzettséggel bárkit hajlandóak voltak alkalmazni. Mint a fenti verekedés leírásából kitűnik, az írni és olvasni tudást sem vették túl szigorúan. Másfelől az ötvenes években jellemző származás szerinti diszkriminalizálás sem jelentkezett minden esetben. Arra is akadt nemegyszer példa, hogy volt csendőröket alkalmaztak. Ez a kérdés azonban már az MDP Móri járási bizottságának végrehajtó bizottságát is foglalkoztatta. Kérték, hogy ezeket az embereket az üzemektől bocsássák el, és más üzemekbe se vegyék fel.37 A munkaerőhiány állandó problémát okozott, a hatalmas fluktuáció miatt folyamatos felvétel volt a bányában. Mégis a központi munkaerő-gazdálkodás következtében sokszor nem jutott elég munkáskéz a tárnákba. Kényszerhelyzetben a bányák nemritkán „fekete toborzást” folytattak. Kaiser István járási munkaerő-gazdálkodási előadó – miután ez a tudomására jutott – intézkedett, hogy a bánya a fekete toborzást azonnal szüntesse be. 1952 augusztusában a Móri járás toborzási kerete 52 fő volt, de ebből csak egy főt tudtak teljesíteni. A toborzó részeg állapota miatt nem jelent meg a kijelölt községekben, és így a toborzás teljesen sikertelen volt.38 A toborzás – mint a munkások alkalmazásának egyik formája – a sajátságos viszonyok miatt alakult ki.39 A korabeli marketing stratégiák minden formáját felvonultatták. Hivatalos propagandaírók dolgoztak, akik minél csábítóbb beszámolókat igyekeztek írni. A Közép-dunántúli Szénbányászati Tröszt részére Herczeg Kálmán „hivatásos propagandaíró” ajánlotta fel képességeit, akinek a bemutatkozó levelében, a referenciái között a Földművelésügyi Minisztériumtól kezdve az Országos Takarékpénztáron át számtalan állami vállalat is szerepelt.40 Általában az újságok adtak elsőként hírt a meginduló építkezésekről, és igyekeztek a körülményeket minél kedvezőbben feltüntetni. Szép példája ennek a Fejér Megyei Néplap 1951-es cikke, aminek már a címe is árulkodó: „Egy bányász 1954-ben”. Tankó Fábián ifjúmunkás meséli el, hogy milyen lesz a bánya három év múlva. E szerint Európa egyik legkorszerűbb, leggépesítettebb bányája épül Balinkán. A kiváló gépesítés hatására a bányászélet könnyű lesz. Az akna szájától majd üvegfolyosó vezet az öltözőkig és a fürdőkig, minden dolgozó szép új lakásban fog lakni, olvashatjuk a cikkben.41 Természetesen a „rutinosabb” olvasók már nem feltétlenül vették készpénznek a sajtóban megjelenő dicshimnuszokat. Ezért fontos szerepe volt a szóbeliség útján terjedő híreknek. Legtöbbször ennek hatására vállaltak munkát az adott helyen a dolgozók. Az egy faluból származó, esetleg rokoni kapcsolatban lévők a jobb lehetőségekről mindig könnyebben értesültek. Jellegzetes példája a hivatalos bányásztoborzásnak a Borsodi Szénbányászati Tröszt (továbbiakban: BSzT) által kiadott „Burján György bányász lett” című brosúra. Ebben a képzeletbeli történetben egy paraszti származású fiú mesé24
li el a bányászélet szépségeit, és igyekszik minél több társát rávenni, hogy kövessék a példáját. Hasonló propaganda anyaga a dudari és várpalotai bányának is volt: „Mezőgazdasági dolgozó ifjak! A bányász az ország első dolgozója, legyetek bányászok! A széncsaták hősei szívesen várnak benneteket, hogy megtanítsanak benneteket a szénfejtés mesterségére. A fiatalok előtt határtalan fejlődési lehetőség áll, bányamérnökké fejlődhetnek” – olvasható a stilisztikailag nem túl magas szintű várpalotai toborzó első oldalán.42 „Burján György” beszámolója hosszasan sorolja azokat az előnyöket, amelyeket a bánya biztosít. Minden, a szerződést legalább egy évre aláíró bányász jogosult volt a toborzási jutalomra, amelynek összege 1953-ban 400 forint volt (a balinkai fürdőkezelő keresete 550 Ft/hónap 1953 decemberében). A bányászok beosztástól függően jogosultak voltak egy rend munkaruhára is. A vájárok és csillések ruházati ellátása a következőket tartalmazta: 1 zubbony, 1 ing, 1 nadrág, kapca, 1 pár csizma (bőr vagy gumi) és 1 fejvédő. Ezeket a ruhákat egyévi kihordási idővel számolták. A külszíni munkások a fejvédőt nem kapták meg. Azok a bányászok, akik egy évig műszakmulasztás nélkül dolgoztak, bányásznapkor hűségjutalmat kaptak. Ennek összege a bányászatban eltöltött évek számától függően az éves kereset 3–15%-a lehetett. Szintén a járandóságokat gyarapította az illetményszén is, 60 mázsa évente. A BSzT toborzási füzete lelkendezve számolt be arról, hogy egy hétig az új munkaerő csak ismerkedik és betanul a bányában, de ezalatt is átlagbért kap. Kiemeli azt a meleg baráti fogadtatást, ahogy az újonnan jöttekkel bánnak. Ír a tiszta, rendezett környékű szállóról és arról a lehetőségről, hogy hamarosan lakást is kaphat.43 Persze a valóságban a fogadtatás közel sem volt mindig baráti; a régi munkások, bányászok bizalmatlanok voltak az új munkaerővel szemben, előfordult, hogy indiánnak vagy parasztnak nevezték őket.44 Az új munkásokat, mivel képzetlenek voltak, eleve alacsonyabb presztízsű munkákra osztották be. A régiek természetesnek tekintették, hogy az újoncoknak jusson a munka neheze, illetve, hogy ők jussanak a legkevesebb előnyhöz. A toborzás a kecsegtető ajánlatok ellenére sem ment könnyen, a bányában végzendő munka – a sajtó híradásaival szemben – mindig is nehéz és veszélyes volt. A szakképzetlenek csak betanított munkát tudtak végezni, ahol a bérezés jóval alacsonyabb volt. Panaszként jelentkezett a bányaüzem részéről is, hogy sok képzetlen ember jelentkezik, akiket csak kisegítő munkakörben lehet foglalkoztatni.45 Az újonnan alkalmazandó bányászokat főleg a mezőgazdaságból már megélni nem tudó agrárrétegből toborozták. Szakképzettség tekintetében valóban nem álltak túl jól, és a munkafegyelem sem volt az erősségük. Mivel a munkástoborzás egyes esetekben a korabeli katonafogás módszereit alkalmazta, érthető okokból idegenkedve fogadták az emberek. Várpalotának például olyan rossz híre volt, hogy oda 25
különösen nehezen lehetett munkásokat toborozni. 1953 márciusában négy újonnan alkalmazott munkás a toborzóval együtt kénytelen volt az üzem irodájába bemenekülni, mert egy részeg bányász megfenyegette őket, hogy ellátja a bajukat. A hangosan átkozódó embert csak nehezen tudták társai lecsillapítani, és a “meleg, baráti” fogadtatás hatására a négy új felvételes bányász inkább visszalépett.46 A toborzókat amúgy sem fogadták túl nagy lelkesedéssel, volt, ahol az a hír terjedt el, hogy az így alkalmazottakat a Szovjetunióba szállítják kényszermunkára, ezért a férfiak napokig bujkáltak előlük.47 A kényszerítő körülmények hatására néha az üzem elfogadta, ha a bányászok maguk ajánlkoztak toborzásra. Általában a kiváló teljesítményű, jó kapcsolatteremtő képességekkel megáldott bányászokat emelték ki toborzónak. Még így is sok esetben érkezett rájuk panasz, volt, hogy semmiféle propagandaanyagot sem vittek magukkal, így teljességgel eredménytelenül tértek vissza. Kódolva volt az eredménytelenség akkor is, ha olyan helyre küldték őket, ahol már nem lehetett szabad munkaerőt találni. Ez történt 1952-ben a Sárbogárdi járásban is, ahonnan a kiküldött toborzó csalódottan jelentette, hogy már mindenki a sztálinvárosi építkezésen dolgozik, így annak a reménye, hogy bárkit a bányába tudjon csábítani, a nullával volt egyenlő.48 1949-re a súlyos munkanélküliség az extenzív iparosítás hatására csökkent. Sőt egyes iparágakban a már fent említett módon létszámhiánnyal küzdöttek. Erre a korszakra tehető a nők munkába állásának tömegessé válása. Köszönhetően az MDP gazdaságpolitikájának, mind több nő volt kénytelen a család megélhetésének biztosítása érdekében munkát vállalni. Nem titkolt szándéka volt a kor politikai vezetésének, hogy a szakképzetlen tömegek megjelenjenek a munkaerő piacon.49 A gyengébb nem számára egyetlen elhelyezkedési alternatívaként az ipari beruházások jöhettek számításba. Az infrastruktúra, a kereskedelem nem fejlődött, a könnyűipari beruházások sem voltak túl intenzívek. A nők munkába állása egyenes következménye volt annak a törekvésnek, hogy a társadalom minél nagyobb rétege legyen bérmunkavállaló, lehetőleg nagyüzemben dolgozó, szocialista városban élő, politikailag képzett, párt- vagy legalább szakszervezeti tag. A női munkaerő megjelenése a bányában nem okozott osztatlan lelkesedést. Balinkán Nagy bányamester nem volt hajlandó nőket alkalmazni azzal az indoklással, hogy „már úgy is van elég ringyó az üzemnél”.50 A nők sem szívesen álltak munkába, kemény fejtörést okozva ezzel a párt helyi vezetőinek. Jellemző kérdés volt a nők körében, hogy „minek mennyen [sic!] munkába, ha az ura is dolgozik”.51 Általános gyakorlat volt, hogy a széntermelésre férfiakat alkalmaztak, a nőket pedig a viszonylag könnyebb beosztásokban foglalkoztatták, például gépkezelőként, de csillés is akadt közöttük. 1951-ben összesen 85 nő dolgozott a balinkai bányá26
ban. A vájárok létszáma ekkor 306 fő volt, amit elégségesnek ítéltek, de segédmunkásból és csillésből hiány mutatkozott.52 A nők munkába állítása mellett a rendszer egy másik „megoldást” is talált a bányászatban lévő munkaerőhiány leküzdésére. Azoknak a rendszer ellenségeinek tekintett embereknek, akiknek a katonai szolgálatuk alatt – biztonsági megfontolásból – nem adtak fegyvert a kezükbe, egyfajta munkaszolgálatot kellett teljesíteni. Bodajkon is szolgáltak ennek az alakulatnak a tagjai. Pontos létszámukról nincs adatunk, csak következtetni tudunk a bodajki IV., V., VI. szállón elhelyezettek számából. A Közép-dunántúli Szénbányászati Tröszt iratanyagában és a községek iratai között sem említik az itt szolgált katonabányászokat. Az egyetlen idevonatkozó adatot az 1955. szeptember 27én történt baleset jegyzőkönyve tartalmazza. Szabó Jenő katonacsillés omlás következtében halálos sérülést szenvedett. Társa, Miusza József csonttöréssel megúszta. A vizsgálat nem teszi felelőssé az elhunyt elöljáróját, és leszögezi, hogy baleset történt.53 A bányaüzemekben katonák mellett foglalkoztattak még közmunkára ítélteket is. Róluk sem tudunk túl sokat. Az úgynevezett KÖMI (közmunkára ítélt) tábor Balinka és Kisgyón határában állt. Az 1952 júliusában kelt feljegyzés szerint a táborban hiányosságok voltak. A konyha csak kétszáz fő befogadására volt alkalmas, az összlétszám azonban a 600 főt is meghaladta. A fegyőröknek, akik közül többen 400 km-re laktak, nem volt vendégszobájuk, emiatt a feleségükkel nem tudtak nyugodt körülmények között találkozni. A húsraktár kicsi volt, így nem tudták elhelyezni az összes élelmiszert, ennek következtében az megromlott. Egy 1952-es feljegyzés részletekbe menően intézkedik 150 rab politikai és szakmai oktatásáról. A 18 és 22 év közötti fiatalokat 3 napig a bányában foglalkoztatták, majd 3 napig politikai és szakmai oktatáson vettek részt. A rabok mellé beosztottak 50 bányászt is, ők azonban folyamatosan a bányában dolgoztak. A szakmai tárgyakat a bányászok oktatták, az egyéb foglalkozásokat a bakonycsernyei pedagógusok tartották. A bánya célkitűzései között szerepelt, hogy „a 150 fiatal egy év alatt ténylegesen bányásszá nevelődjön és a társadalomnak hasznos tagja legyen”.54 Az 1952-es év különösen súlyosnak bizonyult az új mintabánya életében. December 23-án Csendes körletaknász reggel 3 órakor jelentette Monos János üzemvezetőnek, hogy a II-es fejtési mező jobb szélén vízcsobogást hallott. Az üzemvezető a helyszínre sietett, és 20 l/percenkénti vízátfolyást észlelt. A nap folyamán a tröszt igazgatója és főmérnöke Balinkára érkezett, és megállapították, hogy a vízátfolyás már 400 l/perc vízhozamú. A helyszíni szemle után az eseményt a minisztériumnak is jelentették. A vízhozam folyamatosan növekedett, este 11 órára elérte az 1300–1400 litert percenként. Azonnal megkezdték a szivattyúk üzembe helyezését. A bánya összes vízkiemelési kapacitása 27
3600 l/perc volt, valamint egy 2000 l/perces szivattyút is üzembe helyeztek. A vízhozam hamarosan elérte a 8–10 m3-t, amelyet a rendelkezésre álló szivatytyúkkal már nem tudtak ellensúlyozni. Megállapították, hogy a betört víz feküvíz, és a krétakorú mészkövekből származik.55 A szovjet tanácsadók segítségével elkészített víztelenítési terv alapján 80 nap alatt akarták újra termelővé tenni a bányát. Ezzel szemben a bányaművelés majd egy évig lehetetlenné vált, a bánya teljesen elúszott. A balinkai bányában a termelés csak 1953. június végén indult meg újra. Előtte a kármentesítésen és a vízkiemelésen kívül más tevékenységet nem végeztek. A bányában dolgozó vájárokat, csilléseket átirányították a tröszt más üzemeibe, Padragra, Dudarra, Pusztavámra és Várpalotára. A csoportos áthelyezések nem mindig találkoztak a bányászok érdekeivel. A Várpalotára került bányászok panaszkodtak, hogy a nagy meleg és a lignitszén okozta különbség miatt először a keresetük csökkent. Miután a különbségeket megszokták és alkalmazkodtak, azt követően voltak csak képesek a 12 csillés norma felett teljesíteni, ezután már a véleményük is megváltozott, jól érezték magukat, és szívesen maradtak volna.56 Az eredeti célkitűzés, miszerint a balinkai bánya egy jól felszerelt mintabánya lesz, csak részben valósult meg. A fejtést és a szállítást még hosszú ideig kézzel oldották meg. Az első frontfejtések 1954 után indultak meg, ekkor azonban még csak a termelés 7,4%-át adták. A bánya ácsolatait is fából, kézi munkával készítették el, az acél biztosítók használata csak 1956 után kezdődött meg. A kézi munka következtében a földalatti munka igen nehéz és veszélyes volt. Kisebb-nagyobb balesetek rendszeresen előfordultak. A csonttörés, zúzódás a bányászok körében nem volt ritka sérülés. Az összesített megyei adatok szerint 1953 és 1956 között 741 baleset történt a bányászatban, ebből kettő volt halálos kimenetelű.57 Feltehetőleg a kisebb sérüléssel járó eseteket nem mindig jelentették, így a balesetek száma ennél jóval magasabb lehetett. A sérülések csökkentése érdekében Balinkán bevezették a heti 10 perces baleseti oktatást. Megnövekedett a balesetek kockázata, ha a munkaidő alatt alkoholt is fogyasztottak a dolgozók. Erre pedig volt példa bőven. Jencsik László éjjeliőrt a szocialista munkaerkölcs megsértésével vádolták, és fegyelmi úton elbocsátották, miután több alkalommal ittasan jelent meg a munkahelyén. A műszakmulasztást elkövetett bányászok közül is sokan védekeztek azzal, hogy részeg állapotuk miatt nem tudtak munkába állni, illetve mikor ezt megkísérelték, a művezető hazaküldte őket. Az alkoholos befolyás alatt elkövetett tettek közül is kiemelkedik egy 1961-ben történt eset. Komer Antal és Latás Emil a „B” akna szállító kosarának irányításával voltak megbízva. Mind a ketten részegen dolgoztak, ennek következtében a biztonsági berendezéseket véletlenül kiiktatták. 28
A kasba öt ember szállt be és ereszkedett 100 méter mélységbe. A két szállítókezelő figyelmetlenségből a kast és a benne lévő embereket az akna alján lévő 7–8 méteres vízbe engedte bele. Steichner József a szomszédos akna gépkezelője véletlenül éppen ekkor ért oda, és figyelmeztette Latás Emilt, aki ennek hatására a kast visszahúzta. Az emberek így is mintegy 30 másodpercet töltöttek a víz alatt. Természetesen mind a két alkalmazottat azonnali hatállyal elbocsátották.58 A távol lakó dolgozók bejárását, – csakúgy, mint manapság – rendszeresen közlekedtetett autóbuszokkal oldották meg, igaz, kezdetben előfordult, hogy teherautókat használtak személyszállításra, de mivel ez semmilyen szempontból nem felelt meg, igyekeztek azokat buszokra kicserélni. A bányába 12 településről jártak dolgozni az emberek. 11 MÁVAUT kocsi 1150 főt szállított naponta, megtéve összesen 1450 kilométert. A szállított személyek 49%-a 10 kilométerről vagy annál rövidebb távolságból érkezett. Ez tette ki a felhasznált kilométerek 21%-át. A maradék 51% érkezett 10 kilométernél messzebbről, és ez a 79%-át használta fel a napi kilométeradagnak. Két település, Bársonyos és Bakonysárkány esetében nem érte meg munkásjáratot indítani, mivel csak 6–8 fő érkezett ezekről a településekről, mégis oda-vissza 136 kilométert tettek meg a buszok.59 Abban az esetben, ha költségtakarékosság címén egy járatot megszüntettek, az onnan bejárók vagy beköltöztek a munkásszállóra, vagy leszámoltak az üzemből. Ez utóbbi esetben a bánya méltányosságból engedélyezte a kilépést. Balinkáról sokan mentek Bodajkra, és természetesen ekkor igénybe vehették az iparvágányon közlekedtetett személykocsikat, amelyek célja amúgy is a munkások szállítása volt. Ezeknek a vagonoknak az állapota a lehető legrosszabb volt. A lépcsők, az ajtók, sőt még a padok is hiányoztak belőlük. A takarításukról nem gondoskodtak, a fűtés sem működött bennük. Így nem csoda, ha a munkások nem szívesen utaztak rajtuk. Kihasználták, hogy 14 óra 20 perckor közlekedett egy tehervonat Bodajk felé, és inkább arra szálltak fel. Ez azonban az egyik revizori ellenőrzéskor szemet szúrt. Megállapították, hogy ez a cselekmény „termelési szempontból kihatással van”, azt javasolták, hogy a tehervonat a műszak befejezte előtt fél órával közlekedjen, ezzel kényszerítve rá a bányászokat a személyvagonok használatára.60 Sokkal nehezebb helyzetben voltak azok, akik a családtól sok száz kilométerre laktak, így csak ritkán volt lehetőségük hazamenni. Ők elsősorban a munkásszálló lakói közül kerültek ki, akiknek amúgy is meg kellett birkózniuk a mostoha körülményekkel, ezt még tetézte, hogy csak ritkán és nagy nehézségek árán tudtak utazni. A folyamatos munkarend és a szabad szombat hiánya nem tette lehetővé, hogy minden hétvégén hazatérjenek. Azoknak a bányászoknak, akik 250 kilométerre vagy nagyobb távolságra laktak, havonta egy szabadnap és egy ingyen jegy járt, ily módon könnyítve a hazatérést. 29
Az életviszonyokat a lakás- és munkakörülmények mellett a kereseti viszonyok is befolyásolják. A bányászok a korszakban privilegizált helyzetben voltak. A kemény és veszélyes munkát igyekeztek a lehetőséghez mérten kiemelt fizetéssel honorálni. A reáljövedelmek azonban a bányászatban is csökkenő tendenciát mutattak az első ötéves terv elején. A bérből és fizetésből élő munkásság reáljövedelme 1953 első felében több mint 20%-kal maradt el az 1949. évitől, és csak 1953 közepétől emelkedett az 1949. évi fölé. Az egy keresőre jutó éves átlagbér 1953-ra 11280 Ft-ra nőtt, ami 55%-os növekedést jelentett az 1949-es 7280 Ft-hoz képest. A képet árnyaltabbá teszi, ha hozzáteszszük, hogy a fogyasztói árak ezalatt az idő alatt 78, 3%-al emelkedtek. A forint vásárló értéke 1955-re a harmadára esett vissza. Ehhez társult az 1950től jelentkező áruhiány, amely áremelkedést idézett elő. Ekkor következett be a hároméves terv végén megszüntetett jegyrendszer ideiglenes visszaállítása. A cukor, a hús és a liszt mellett 1951 áprilisától a kenyeret is jegyre adták. Ezt a rendszert minden sikertelensége ellenére 1951 decemberéig fenntartották. Következő lépésként mintegy 40%-os áremelést hajtottak végre, amit csak részben kompenzáltak a 20%-os béremeléssel. A korszakban a munkásság egy főre jutó havi keresete kilencszerese volt a háború előttinek, ugyanakkor az átlagárakat tekintve ez a szorzó tízszeres volt. A jövedelem elvonásának egyik eszköze volt a békekölcsönjegyzés is. 1949-ben tervkölcsön, majd 1954ig minden évben, tehát összesen ötször, békekölcsön kibocsátására került sor. A jegyzés elméletileg önkéntes volt, de mivel előre lebontották üzemekre és személyekre, hogy kinek mennyit kell jegyeznie, önkéntességről nehéz beszélni. Aki a számára „előírt” összegnél kevesebbet jegyzett vagy netalán nem is jegyzett, könnyen a faliújságok, újságok hasábjain láthatta viszont a nevét, és számíthatott a „jó szándékú” látogatókra, akik rámutattak azokra a népgazdaságot ért hátrányokra, melyeket a békekölcsönt nem jegyzők okoztak. Ennek ellenére az 1953-as névértéknek már csak a 91%-át sikerült értékesíteni. 1954ben pedig a jegyzett összegnek csak a 23,7%-a folyt be a közös kasszába.61 További keresetcsökkenést jelentett az adó, amelynek egyik, a korra jellemző példája az úgynevezett nőtlenségi (gyermektelenségi) adó. Ezt majd minden, a felnőtt kort elért, egyedülálló, kereső férfinak fizetnie kellett.62 Ezek után nem csoda, hogy még a viszonylag jól kereső bányászok is panaszkodtak a fizetésükre. A kilépő dolgozók indokai között sok alkalommal szerepelt, hogy a kapott pénzből nem tudják a családjukat eltartani. Mivel a tröszt által írt feljelentésekben általában szerepel a dolgozók bére is, így könnyen rekonstruálhatjuk a bruttó kereseteket. Az itt feltüntetett bányászok közül a legkevesebbet 19, 36 Ft + 20 % földalatti pótlékot műszakonként Kisturi Mária (21 éves) csillés kereste. Ez az összeg volt általában a kezdő csillések bére. Az idősebb és ta30
pasztaltabb csillések már 24 Ft, 30 Ft, 36 Ft + 20 % földalatti pótlékot is megkerestek műszakonként.63 A kereset függött a besorolási kategóriától is, ami I– VIII-ig terjedt. A segédvájárok bére műszakonként a következő volt: I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
26,56 Ft 28,72 Ft 31,20 Ft 34,64 Ft 40,88 Ft 47,41 Ft 51,52 Ft 55,20 Ft
A munkavégzés körülményei jelentősen befolyásolták a bért. A vizes körülmények között végzett munka pótléka 10%-tól 40%-ig terjedt attól függően, hány centis vízben kellett állni. Ha fakadó főtevíz nehezítette a körülményeket, azt 5%-tól 50%-ig terjedő pótlékkal honorálták. A legmagasabb kereset-kiegészítést a zuhogó víz esetén adták. Az oxigénszegény környezet pótléka a levegő oxigéntartalmától függött: 17%-os oxigéntartalom mellett járt a 100%-os pótlék. Az aknászoknak 1100–1600 Ft között, a segédaknászoknak 900–1350 Ft között változott a havi bére. A vájártanulók fizetése órabérben volt meghatározva: 1,43 Ft-tól 1,87 Ft-ig terjedt és heti 47 órával számoltak. A jeles tanulók 20%-al többet kaptak. Összehasonlításként álljon itt a vezetőség és a műszaki személyzet egyes tagjainak havi keresete is. A tröszt igazgatója 3300 Ft és 3450 Ft között keresett, a főmérnök 3200–3340 Ft-ot, az újítási főelőadó 1500–2100 Ft-ot vitt haza havonta. A főkönyvelő 2800–3200 Ft-ot, míg a 24. bérkategóriában lévő alkalmazott csak 680–710 Ft-ot keresett. Ez utóbbi körülbelül megfelelt a tehergépkocsi-vezetők átlagkeresetének.64 A fizetéseket mindig érdemes az árakkal összevetni, a székesfehérvári piacon 1953-ban egy kiló burgonyáért 2–6 Ft-ot, egy liter tejért 3,80–4 Ft-ot, egy tojásért 1,60–2,40 Ft-ot kértek a szezontól függően.65 Munkafegyelem és a kétlakiság jelensége a balinkai bányában A korszak központi kérdése volt a munkafegyelemmel kapcsolatos probléma. Rákosi Mátyás is több fórumon sürgette a fegyelem helyreállítását (például: 1951 októberében a tatabányai bányásztanácskozáson vagy 1952. április 20-án Várpalotán). A sajtó is napi rendszerességgel foglalkozott a kérdéssel. A pozitív és negatív példákat váltakozva mutatták be az olvasóknak. Természetesen mindig gondosan ügyelve arra, hogy jól azonosítható legyen az illető, akit elmarasztaltak. Balinkán javaslat született arra, hogy a környező településeken lévő hangszórókon keresztül név szerint nevezzék meg azokat, akik nem mentek be dolgozni, munkájukat hanyagul végezték, vagy saját hibájukból baleset érte őket. A műsornak a „Mi újság a bányában” címet adták. A munkafegyelem megszilárdítását több törvényerejű rendelet is szol31
gálta. A korszak új munka törvénykönyve 1951. február 1-jén lépett érvénybe. Ebben rendelkeztek arról, hogy dolgozni mindenkinek alapvető joga, kötelessége és becsületbeli ügye. A munkaviszony megszüntetésének módjairól szóló rész tartalmazta azokat a jogi lehetőségeket, amelyek az elkövetkező időszakban sok büntetőügy alapját képezték. A 28. § lehetőséget biztosított arra, hogy a dolgozó közös megegyezéssel munkaviszonyát megszüntesse. Ez megfelelt minden jogi és erkölcsi normának is. A következő paragrafus, amely a vállalat részéről biztosított lehetőséget arra, hogy egyoldalúan felmondjon, már tartalmazott egy olyan kitételt, amely tágabban értelmezve hátrányos volt a munkavállalók számára. E szerint a vállalatnak abban az esetben joga volt felmondani, ha a dolgozó munkáját ismételten nem végezte el megfelelően. Csorbították továbbá a munkavállalók jogait abban is, hogy felmondásra a dolgozó részéről csak a vállalat igazgatójának beleegyezésével kerülhetett sor. Ezzel – az indoklás szerint – a termelés folyamatosságának biztosítása volt a cél. Bodajkon ezen igazgatói engedély megadására kizárólag orvosi alkalmatlanság esetén vagy állami szolgálatba lépéskor kerülhetett sor.66 Az engedély megtagadása esetén a dolgozónak lehetősége volt az egyeztető bizottsághoz fordulnia. A 36. § deklarálta, hogy ha a dolgozó a jogszabályban el nem ismert módon szüntette meg munkaviszonyát, önkényes kilépőnek kellett tekinteni. Az önkényes kilépést az 1951. augusztus 28-án megjelent rendelet szankcionálta. E szerint, aki ilyen módon lépett ki, a következő munkahelyére csak munkaközvetítés útján kerülhetett (a kilépéstől számított 6 hónapon belül). A felmondási idő (15 nap) alatt az ilyen dolgozónak mindenképpen dolgoznia kellett. Az új munkahelyen egy éven keresztül csak 50%-os táppénzre volt jogosult. Ugyanezek a retorziók vártak azokra is, akiket fegyelmi úton bocsátottak el. Továbbá, ha valaki a fegyelmi elbocsátás után ismét munkába állt, az új munkahelyén a keresetének 10%-át három hónapon át levonták. A munka törvénykönyve, valamint a fent említett rendelet segítségével a dolgozókat minden lehetséges eszközzel igyekeztek a munkahelyükhöz kötni. Ezeknek a rendelkezéseknek azonban még nem volt büntetőjogi következménye. Az egyén életében a keresetcsökkenés és a kiközvetítéssel történő elhelyezkedés természetesen negatívumként jelentkezett, de nem feltétlen volt abszolút visszatartó ereje. Ezt a visszatartó erőt az 1950. évi 4. törvényerejű rendelet, a bányászok esetében az 1950. évi 24. törvényerejű rendelet jelentette. A február 16-án kihirdetett rendelet (1950. 4. tvr.) a tervgazdálkodás büntetőjogi védelméről szólt. Súlyos büntetéseket helyezett kilátásba azok számára, akik a népgazdasági terv vagy valamely részterv megvalósítását veszélyeztették. Különösen azokat fenyegette a büntetés, akik szándékosan megrongáltak vagy megsemmisítettek valamit, ami népgazdasági szempontból fontos volt. 32
A törvényerejű rendeletben nem esik szó arról, hogy az önkényes kilépők cselekedete veszélyeztetné a népgazdasági tervet, azonban a rendelet olyan általánosan fogalmaz, hogy ilyen értelmű magyarázatot is kaphatott. A büntetési tételek két évtől egészen a halálbüntetésig terjedtek. Még a jelentéstétel és adatszolgáltatás elmulasztását is büntették. Azonban a bányászok esetében különösen hangsúlyos volt a társadalmi tulajdon büntetőjogi védelméről rendelkező jogszabály. Ebben célként fogalmazódott meg, hogy a társadalmi tulajdont a büntetőjog fegyvereivel oltalmazzák. A társadalmi tulajdont a közületek és szövetkezetek vagyona jelentette. Az ilyen tulajdon „ellopását, elsikkasztását, jogtalan elsajátítását és megrongálását öt évig terjedő börtönnel kell sújtani” olvasható a 3. §-ban. Az ismétlődően elkövetett bűncselekmény büntetési tétele már 10 év volt. Különösen súlyos esetben itt is alkalmazhatták a halálbüntetést. A társadalmi tulajdon részét képezte a kihordás ideje alatt a járandóságként kapott ruházat. Sőt ide tartozott a toborzási díj is, amit a munkavállalási szerződés aláírásakor kapott a dolgozó, és a szerződés lejárta előtt nem került ténylegesen a tulajdonába.67 Már a munka törvénykönyve is kimondta, hogy csak munkakönyvvel rendelkező dolgozót szabad foglalkoztatni. Ez egy újabb példája volt a munkásság feletti állami ellenőrzésnek. Az ötvenes években az állami kizsákmányolás, a mind rosszabb munkakörülmények, a csökkenő bér és a növekvő normák ellen a munkásság a gyakori munkahelyváltással tiltakozott. 1951-ben a munkakönyvet váltó munkások 92%-a változtatott az év során egyszer munkahelyet, közülük minden második 4 vagy több alkalommal. 1959-re a belépő új munkások 70%-a változtatott munkahelyet egyszer, és csak a 2%-uk 4 vagy ennél több alkalommal.68 A gyakori munkahelyváltást az alacsony fizetések mellett a sokszor be nem tartott munkaidő is indokolta. A korszakban a hivatalos 8 óra helyett nem ritkán dolgoztak ennél jóval többet. Különösen így volt ez a bányászatban.69 Ebben az iparágban a teljesítmény folyamatossága indokolta a három műszakos munkarendet. A feszített tervek és az igazolatlan mulasztók miatt azonban nem volt ritka jelenség a túlóra. Ennek kirívó eseteit az 1956-os balinkai revizori jelentés is szóvá tette. Felhívták az üzem vezetőinek figyelmét arra, hogy 16 és 24 órás folyamatos foglalkoztatás is előfordult. Ez történt 1955. augusztus 7-én is, amikor a 21-es számú munkahelyen, 25 fő 24 órán át omlasztott.70 Tovább rontották a helyzetet az olyan burkolt teljesítményfokozó rendelkezések, mint például a „meleg csákányváltás”. Ennek a lényege abban állt, hogy műszakváltásokra a munkavégzés helyén került sor. Így a munkahelyre érkezés és az onnan való távozás már nem számított bele a munkaidőbe. Különösen súlyos volt ez abban az esetben, ha a munkavégzés helye távol volt az akna bejáratától. A műszak végeztének közeled33
tével általában egy bányász tájékoztatta a váltást, hogy milyen eszközökre és felszerelésekre van szükség a további munkákhoz. Ezeket a munkaeszközöket az új műszak már a váltásra magával vitte, így a szén fejtésére tudták fordítani a teljes munkaidőt. A munkaverseny is a túlmunka egyik – nem is titkolt – formája volt. Különösen a páros versenyeket vagy az üzemek közötti megmérettetéseket szerették a propagandisták. A felajánlásokra minden alkalmat megragadtak. A Bánya és Energetikai Minisztérium munkaversenyt hirdetett Rákosi Mátyás 60. születésnapjára is. Egy körlevélben tudatta az üzemek vezetőivel, hogy a harmadik tervév első negyedévének teljesítésére és túlteljesítésére az eddigi gyakorlattól eltérően alulról szerveződő felajánlásokat várnak el. Javasolták, hogy üzemenként egy-két kiválóan dolgozó bányászt készítsenek fel, akiknek a felajánlásait aztán népszerűsítsék. Ennek hatására a többi dolgozó is tegye meg a felajánlását, de – mint hangsúlyozták – nem csatlakozás formájában. A vállalások egyik példányát, a páros versenyszerződésekkel együtt elküldték Rákosinak.71 A munkafegyelem kérdése – a sajtónak köszönhetően – már 1951-től folyamatosan napirenden volt, a tröszt azonban csak 1952-ben kezdett komolyabban foglalkozni ezzel a kérdéssel. A jogi osztály márciusban egy szigorúan bizalmas körlevelet küldött minden bányaüzemnek. Ebben utasították az igazgatókat, hogy jelentsék fel azokat a bányászokat, akik önkényesen kiléptek az üzemtől, és már előzőleg is volt egy önkényes kilépésük. Szintén fel kellett jelenteni azokat, akik három hónap alatt egyfolytában vagy megszakításokkal 6 napot igazolatlanul mulasztottak, kilépésük csoportos önkényes kilépésre vezetett, vagy csoportos igazolatlan műszakmulasztást eredményezett. Ez utóbbi rendelkezés igyekezett elejét venni annak, hogy az esetlegesen kilépő dolgozó a jobb munkahelyre csábítsa társait. A rendelkezés értelmében a szellemi dolgozókat és a 18 éven aluliakat nem volt szabad büntetni.72 Áprilisban már szigorítottak a feltételeken, ettől kezdve elég volt egy önkényes kilépés a feljelentéshez, és az igazolatlan mulasztások számát is négyre csökkentették. Ez utóbbit is szankcionálták, egy műszak kihagyása esetén megvonták a ruhapénz, a szénjárandóság és a hűségjutalom 50%-át. Két műszakmulasztás esetén a fentieknek a 100%-át vonták meg. A legényszállón lakóknak az igazolatlan napokon 5 forintot kellett fizetniük az ellátásért.73 Az 1952. augusztus 25i körlevél arról rendelkezett, hogy a dolgozókat a feljelentés előtt fegyelmivel és pénzbüntetéssel is sújtani kell, és ezt jogerős bírósági ítélet esetén is be kell hajtani. A bányászokat a feljelentés előtt meg kellett hallgatni és szembesíteni kell a cselekedetükkel. A veszprémi államügyész levélben fordult az igazgatókhoz, felszólította őket, hogy válogassák ki azokat az önkényesen kilépőket és notórius mulasztókat, akik a tettüket 1952. február 1-je után követték 34
el. Jegyzőkönyvvel dokumentálva hallgassák ki őket, keresve az okot, hogy mi indokolta cselekedetüket. Öntudatos, jól dolgozó bányászok igazolják, hogy a társaik mulasztása mennyire hátráltatta őket a munkában és a terv teljesítésében. Hasonlítsák össze a kereseteket is, szólt a rendelkezés. „Nem szabad szem elől téveszteni, hogy a fegyelmező intézkedések lelkiismeretes végrehajtásán múlik a szénbányászat munkafegyelmének helyreállítása” –figyelmeztetett az államügyész.74 Az ilyen szellemben keletkező utasítások után megindult az üzemeknél a fegyelmi eljárások és feljelentések áradata. A Közép-dunántúli Szénbányászati Tröszt iratanyagában 202 eljárás dokumentációja maradt fenn 1952-ből és 1953-ból. Természetesen ez közel sem tekinthető teljesnek, valószínűleg ennél több eljárást folytattak le. Az eljárás alá vontak nemenkénti megoszlása a következő: 184 férfi, 18 nő. Az összes eset 5,94%-át (12 fő) követték el szakmunkások vagy szellemi dolgozók. A fennmaradó 190 esetben segédmunkásokat, betanított munkásokat vontak eljárás alá, legtöbbször csilléseket. 197 esetben társadalmi tulajdon elsikkasztása vagy önkényes kilépés, illetve műszakmulasztás által elkövetett ún. tervbűntett volt a vád. 5 esetben intézkedtek más bűncselekmény miatt. Származás szerint 23 fő született a megyében (Bakonycsernye 5 fő, Balinka 1 fő, Bicske 1 fő, Bodajk 1 fő, Csákberény 1 fő, Ercsi 1 fő, Etyek 2 fő, Nagyperkáta 1 fő, Pákozd 2 fő, Pusztaszabolcs 1 fő, Sárszentágota 1 fő, Székesfehérvár 4 fő, Velence 2 fő), és 197-en érkeztek az ország más részeiből. A KÖMI-táborból szabadult és a bányában elhelyezkedett elítéltek közül 5 fő lépett ki önkényes módon. munkaerő-vándorlás a bányaüzemeknél 1953. januártól 1953. májusáig I. negyed év
április
május
felvett
elment
felvett
elment
felvett
elment
Bodajk
112
119 106,2%
37
18 48,6%
75
22 29,3%
Várpalota
317
146 46,05%
116
90 77,5%
145
44 30,3%
Ajka
75
22 29,33%
126
11 8,7%
58
10 17,2%
Forrás: VeML XXIX 1. KDT 6. d. 1953 januárja és májusa között a felvett dolgozók 43, 68%-a lépett ki Bodajk, Várpalota és Ajka bányáiból. 35
munkaerő-vándorlás toborzott dolgozók esetében 1952 októberig bodajkon 1952. 01. 01. munkában álló toborzott
01. 01. és 10. 01. között toborzott
01. 01 és 10. 01. között távozott
32
27
13 hozzájárulással 10 önkényesen 1 fegyelmivel
összesen: 32
összesen: 27
összesen: 24
A toborzott dolgozók fluktuációja 1951 és 1952 áprilisa között toborzott
eltávozott
Bodajk
310
33 10,6%
Várpalota
505
217 42,9%
Pusztavám
387
165 42,6%
Forrás: MOL XXIX-F-5-a. KDT 18. d. A járásbíróságok ítélete az esetek többségében nem börtönbüntetés, hanem javító-nevelő munka volt. Ezt szinte minden esetben a dolgozónak az előző munkahelyén kellett letöltenie. A büntetést súlyosbították azzal, hogy 10 és 20 % közötti fizetéscsökkentést is megállapítottak a javító-nevelő munka idejére. A büntetés idejére szabadság nem járt, a betegszabadságon eltöltött idő nem számított bele a büntetésbe. Amennyiben az elítélt a javító-nevelő munka ideje alatt ismét igazolatlan mulasztást követett el, jelenteni kellett az államügyésznek, aki a még hátralévő időt átváltoztatta börtönben letöltendő szabadságvesztésre. Minden esetben kötelezték a kilépő dolgozót, hogy a fennálló tartozását rendezze. Különösen azoknál kapott ez nagy hangsúlyt, akik toborzott dolgozóként a munkaszerződés lejárta előtt léptek ki. Ez esetben viszsza kellett fizetniük a toborzási jutalmat (400 Ft), ha nem adták le a munkaruhát, annak a pénzbeli értékét (általában 1000 Ft körüli összeg). Jellemző módon a vállalat minden esetben a munkásruha új árával számolt akkor is, ha azt a dolgozó már a kihordási idő végén vitte el. A bányászokkal kifizettették az egyéb tartozásaikat is, mint például: étkezési pénz, esetlegesen felvett elő36
leg. A fenti összegekből levonásra került a kijáró munkabér. Igyekeztek a távozó munkásokkal aláíratni egy elismervényt, amely tartalmazta az adósságok összegét, valamint egy kötelezvényt arra, hogy azt a meghatározott határidőre visszafizetik. Ennek hiányában nem minden esetben volt lehetőség büntetőeljárás megindítására, csak polgári peres úton tudták a hátralékot behajtani. A fenti rendelkezések visszatartó ereje még így sem volt túl nagy. A trösztközpontból 1953 novemberében érdeklődtek, hogy mi az oka a nagyszámú kilépésnek, és az igazgatónak vizsgálatot kellett elrendelnie, hogy milyen okból hagyják ott a dolgozók a bányát nem sokkal a belépés után.75 Valóban elszaporodott a csak pár hetet, esetleg 1–2 hónapot dolgozó bányamunkások száma. 1953 őszén 94 dolgozó ellen született feljelentés, valamennyien 6 hónapnál rövidebb időt töltöttek az üzemnél. Kétségtelenül megállapítható az is, hogy a bánya sok esetben nem kellő alapossággal járt el a jogi lépések megtétele előtt. Automatikusan feljelentettek mindenkit, aki 4 műszaknál többet hiányzott. Ez a magatartás azonban néha meglepő eseteket eredményezett. 1953. november 17-én Petrás Jenőt, a bodajki legényszállón lakó csillést jelentették fel önkényes kilépés címén. Két hét múlva az üzem kénytelen volt a feljelentést visszavonni, mert kiderült, hogy az illető kórházi kezelésen volt, és ezért nem jelent meg a munkahelyén.76 A túl nagy számban keletkező feljelentések cselekvésre késztették az ügyészséget is. Veszprém megye 1953 decemberében körlevelet küldött szét, amiben rámutatott, hogy egyes vállalatok sok esetben alaptalanul fordulnak a bírósághoz. Az üzemek a toborzási pénzt nem voltak hajlandóak visszavenni, ha valaki leszámolt, majd utólag feljelentették az illetőt. Szintén nem vették vissza a ruházatot sem, így a dolgozó kénytelen volt a szállón hagyni, vagy valakivel visszaküldeni, esetleg megvárni, amíg a rendőrség azt lefoglalta. A felszerelési tárgyak elsikkasztásának vádjával a bányák nem egy esetben a hanyag raktárkezelést igyekeztek leplezni. Sőt a más okból keletkezett leltárhiányokat ily módon pótolták. Az ügyészség felszólította az üzemeket, hogy csak abban az esetben tegyenek büntető feljelentést, ha a dolgozó a toborzási pénzt felvette, de munkába nem állt, illetve az üzemet alapos indok nélkül rövid időn belül elhagyta.77 A többi esetben csak a polgári peres eljárás maradt az egyetlen járható út a követelések behajtására. A politikai enyhülés hatására és a felszaporodott esetek miatt az 1953. évi 11. törvényerejű rendelet, az 1953. július 26. előtti ügyekben közkegyelmet hirdetett.78 Végül 1954 elején született olyan határozat (Legfelsőbb Bíróság IV. számú elnöki döntés), amely megszüntette az 1950. évi 4. tvr. kiterjesztő értelmezését, és kimondta: „a munkaviszonynak önkényes kilépéssel történő megszüntetése és az igazolatlan mulasztás önmagában nem bűncselekmény.” Kimondták azt is: „ha a munkakiesés az üzem adott viszonyai mellett, a munkaszervezés normá37
lis menetében, minden nehézség nélkül pótolható, a dolgozó cselekedete nem veszélyes a társadalomra”.79 Nem jelentették fel többet a műszakmulasztókat, de a fegyelmi eljárást azért lefolytatták velük szemben. Bramstetter János csillést például elbocsátották, mert 1954. április 16. és 19. között, a nagytermelési napokon nem jelent meg. Vele szemben azért gyakoroltak különös szigorúságot, mert szakmai gyakorlaton volt. A jelentés kiemeli, hogy ezeken a napokon az üzemben összesesen 158 fő követett el műszakmulasztást.80 A feljelentések áradata azonban ezután sem szűnt meg. A bányaüzem továbbra is feljelentette azokat a dolgozókat, akik valamilyen okból nem számoltak el a munkaruházattal vagy a toborzási pénzzel. A legsarkalatosabb probléma a lábbeli kérdése volt. A korszak munkakörülményeire jellemző, hogy sok esetben a dolgozó leszámolása után kérte, hogy a hazamenetele idejére megtarthassa munkabakancsát, mert ellenkező esetben mezítláb lenne kénytelen utazni. Erre általában engedélyt is kapott, csak a bánya kötelezte a bakancs visszaküldésére. Ha ez nem történt meg, az üzem lopás vagy sikkasztás vádjával a volt dolgozóját feljelentette. Hasonló módon jártak el azokkal szemben, akik a hazautazás idejére a munkásruhájukat tartották meg, mert nem volt egy váltás ruhájuk, amiben utazhattak volna. Vádként nem egy esetben olvasható az is, hogy a toborzott dolgozó csak azért lépett be az üzemhez, hogy egy rend öltözetet a raktárból felvegyen, majd a bánya területén soha többé nem látták. Jellemző feljelentési okként szerepelt még Balinkán az okirat-hamisítás is. Ennek jellegzetes példája volt, amikor az önkényesen kilépett bejegyzést a munkakönyvből megpróbálták eltávolítani, ezzel szerezve jogot arra, hogy ne kelljen közvetítés útján elhelyezkedniük, hanem maguk választhassák meg új munkahelyüket. Mivel az ilyen dolgozókat központilag is nyilvántartották, ennek a cselekedetnek majd minden esetben lebukás lett a vége. Szintén hasonló volt a jogi megítélése a táppénzes papíron lévő dátumok átjavításának. Az ilyen cselekmények elkövetői a fegyelmi úton történő elbocsátást és az okirat-hamisítás miatti feljelentést kockáztatták. A munkafegyelem kérdése mellett a kétlakiság elleni küzdelem okozott folyamatos problémát a bánya vezetőségének. Ez a jelenség – mint már utaltunk rá – a második világháború előtt is ismert volt. Különösen, mert a széntermelés az alacsonyabb iparosodási fok miatt erősen szezonális jellegű volt. Így a nyári időszakban kevesebb emberre volt szükség, akik a mezőgazdaságban találtak kereset-kiegészítést. A szocialista rendszer azonban már nem tolerálta ezt a viselkedési formát. Egyfelől célja volt az agrárnépesség iparba kényszerítése, és a visszaáramlást még szezonálisan sem tűrte meg. Másfelől a gyökereitől elszakadni nem tudó és elszakadni nem is akaró, egzisztenciálisan nem teljesen az ipartól függő emberben a rendszer a potenciális ellenséget látta. A 38
kétlakiság nem minden esetben alapult szándékosságon. 1952-re a helyi tanácsok sok esetben már nem vették át a földfelajánlásokat, így kényszerhelyzetbe kerültek azok, akik földdel rendelkeztek, de már az iparból éltek. Ennek jó példája, az az 1952. októberi fegyelmi eljárás, amelynek során Tóth József egyénileg gazdálkodó parasztot, Lunk József tsz-tagot és Krajczár János tsztagot elítélték. Ők hárman a balinkai fatelepen vállaltak munkát, és dolgoztak is, amíg az ácsteszéri tanács nem kérte a bányától, hogy a három embert az őszi munkák elvégzésére engedjék haza. Az üzem a fatelepi munkások leszámolását azonban nem engedélyezte. Erről az igazgatói határozatról a tanácsot is értesítették. Mindezek ellenére a három fatelepi munkás inkább vállalta azt, hogy önkényesen kilépő dolgozó legyen, és hazatért a földet megművelni.81 A korszakban a szezonális mezőgazdasági munkák sok embert csábítottak el az iparból. Elsősorban természetesen a falusi lakosság köréből. „A bányász dolgozóink a csákányt alig tették le és már rohantak is a határba dolgozni” – olvasható az MDP járási bizottságának jelentésében.82 A fiatalabbak azért tértek haza, hogy gazdálkodó szüleiknek segítsenek, majd miután a szezonális munka véget ért, megpróbáltak a bányában újra munkába állni. Az idősebb korosztálynak még nehezebb volt a váltás. A szőlőt is művelő emberek például rendszeresen a tavaszi és őszi munkák idején lettek betegek. Ez a magatartás a vezetőségnek is feltűnt, és keményen ellenőriztették, hogy aki betegállományban volt, az ne végezzen semmilyen munkát. Pártaktivisták és a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének (MNDSZ) tagjai jártak „beteglátogatóba”, akit munka közben kaptak el, arra súlyos retorziók vártak. Felhívták a tanácsok figyelmét, hogy a táppénzes dolgozókra figyeljenek oda, és ha bármilyen mezőgazdasági munkát végez az illető, azt a bányának jelentsék. A már említett községi hangosbemondókon beolvasták azoknak a nevét, akik táppénzen voltak, ezzel téve lehetetlenné, hogy a szomszédok szeme láttára dolgozzanak. 1956 májusában a jelenség olyan méreteket öltött, és a bányában annyira lecsökkent a létszám, hogy az igazgatóság kérvényezte kiemelt üzemmé válásukat, amelynek köszönhetően lehetséges lett volna az önkényesen kilépett bejegyzésű dolgozókat közvetlenül is felvenni.83 Ilyen körülmények között az orvosok sokszor indokolt esetben sem vették a bányászokat táppénzre. Ennek ellenkezője történt Ajkán, ahol dr. Tihanyi Sarolta a sokadszori felszólítás ellenére más üzemek bányászait is betegállományba utalta. A tröszt véleménye szerint ezzel a cselekedetével csak a bányászokat mentette a munka alól, és szabotálta a vállalat termelését, ezért az ÁVH-nak jelentették az esetet. A doktornő mikor erről értesült kijelentette: „ha a szezon végéig fel is akasztják, azt sem bánja, de nem lesz sintér”.84 Ez a hozzáállás jellemezte a Móri járás orvosait is, így nem csoda, hogy a pártjelentésekben többször visszatérő téma, hogy 39
az orvosok úgymond „nem támogatják az üzemeket”, és hajlandóak az embereket betegszabadságra küldeni.85 Ezt a magatartást a Fejér Megyei Néplapban is szóvá tették olvasói levél formájában, név szerint kiemelve a „doktor munkatársat”.86 Természetesen nem mindenki hozzáállása volt ilyen egyértelmű. Várvédi János járási tisztiorvos szerint a táppénzes csalók a „társadalom söpredékei”.87 A kétlakiságot persze nem a mezőgazdasági munka szeretete, hanem sokszor a kényszer szülte. A katasztrofális ellátási rendszer mellett a nehéz fizikai munkát végző bányászok kalória-bevitele nem egy esetben megoldatlan volt. A népboltokban található szűkös élelmiszer-készletek elosztása sem történt egyenletesen. A pult alóli árulás, az egyenlőtlen elosztás olyan méreteket öltött, hogy már a tanácsülések témájaként is szerepelt.88 A gyatra élelmiszer-ellátás következménye, valamint a hirtelen bekövetkezett életmódváltás jellegzetes példája a lakótelepi állattartás.89 A bányászlakások mellett majd minden lakó saját kezűleg épített fel egy disznóólat. A telepen szabadon legelték a kecskék a füvet. Az állatok tartása ellen a bodajki V. B. elnök több esetben felszólalt. Tűrhetetlennek tartotta, hogy a lépcsőházak előtt, szedett-vedett anyagokból összetákolt disznóólak sorakozzanak. A környék földtulajdonosai is állandóan panaszkodtak, hogy a szabadon kószáló kecskék megrágják a gyümölcsfákat, és ezzel nagy kárt okoznak. A lakótelepi kecsketartást 1955ben megtiltották.90 Bodajk, a „bányászváros” Az eredeti célkitűzések szerint a Bakonyalján lévő kis falunak az első ötéves terv végére egy virágzó bányászvárossá kellett volna válnia. A városiasodás felé vezető úton elsőként a lakosság számát duzzasztották fel. A létszámnövekedést – jellemző módon – nem követte az infrastruktúra párhuzamos fejlesztése. A lakosság összetétele is megváltozott, jelentős arányt képviseltek a munkájuk miatt a faluban letelepedő, de oda semmilyen módon nem kötődő emberek. Az 1954-es választási névjegyzékek (végleges változat) alapján Bodajkon a következőképpen alakult a népesség megoszlása. A választásra jogosultak száma összesen 2152 fő volt. Nemenkénti megoszlásuk szerint 1088 (50,5%) nő és 1064 (49,4%) férfi. A névjegyzékben szereplő foglalkozási bejegyzés alapján azok, akik egyértelműen a bányában dolgoztak, 375en (17,4%) voltak, ebből 22 nő. A feltételezhetően a bányaüzemben dolgozók száma 162 fő (7,5%) volt. Ebben a kategóriában szerepelnek azok, akiknek a foglalkozása nagy valószínűséggel a bányához köthető. Ilyen kategóriák: gépkezelő, ács, szivattyúkezelő, villanyszerelő. Abban az esetben, ha munkás vagy tisztviselő volt a bejegyzés, nem számított a bánya dolgozói közé, mert a kör40
nyékbeli egyéb üzemekben is dolgozhatott az illető. A 162 főből 26 nő volt. A születési helyek alapján megállapítható, hogy az 537 bányaüzemi dolgozóból 200-an (37,2%) születtek a megyében és 337-en (62,7%) a megyén kívül. A lakótelep választókerületeinek a sorszáma a 8. és 15. közötti kerületek voltak. A felvonulási épületek és a legényszálló volt a 17-es. A lakótelepen összesen 407 választásra jogosult állampolgár élt, 200 nő (49,1%) és 207 (50,8%) férfi. Biztosan a bányában dolgozott 142 fő (34,8%), ebből 10 nő. Egyéb beosztásban, feltehetően a bánya alkalmazásában állt 43 férfi és 18 nő, összesen 61en (14,9%). A bányában dolgozók közül 35 fő született a megyében. Amíg az egész településre vetítve a bánya dolgozóinak 37,2%-a született itt, és 62,7%a megyén kívül. Ez az arány a telepi bányászok között a következő volt: 17,2% született a megyében, 82,7%-uk a megye határain kívül látta meg a napvilágot. Az eredmények nem túl meglepőek, hiszen nyilvánvalóan azok a munkavállalók kaptak lakást, akiknek a szállásgondja a településen vagy a környékén megoldatlan volt. 1954-et tekintve tehát az összes kisgyóni-balinkai bányásznak a 25,5%-a Bodajkon élt. Az összlétszámnak a 9,6%-a pedig egy helyen, a bodajki lakótelepen koncentrálódott.91 A balinkai bánya dolgozóinak száma: 1945 1946 1947 1948 1949 1950 1951 1952 1953 1954 1955 1956 623
630
776
872
968
1008 1029 1758 2125 2098 2150 2202
Forrás: Pera Ferenc é. n.: 86. A település fejlődését alapjaiban befolyásolta a már említett településfejlesztési koncepció. Az elképzelések szerint 1954-re 48 lakóházat kellett volna felépíteni, melyek 5000 bányász részére szolgáltak volna otthonul. Természetesen emellett épült volna modern üzletház, orvosi rendelő, kórház, kultúrház, iskola, posta, mozi és pártház is. A grandiózus tervekhez járult, hogy Bodajk és Balinka lakosságszáma is radikálisan növekedett. n é p e s s é g Terület (ha)
1949
1960
1966
Népsűrűség (fő/km2)
Bodajk
2899
2570
4068
4223
146
Balinka
1862
981
1867
1771
95
41
A községek népesség változása a korszakban (+ növekedés, - csökkenés) 1949–59
1960–65
Bodajk
+ 1498
+ 155
Balinka
+ 886
– 96
Forrás: Hantos László 1970: 647. A részben felépült lakótelep azonban jól érzékelhető módon elszeparálódott a falu többi részétől. A kezdeti időkben nem is nagyon tekintették a település részének. Erősítette ezt az érzést az is, hogy a telepieknek külön iskola, óvoda épült. Az egyik leányszálló alagsorában még külön bölcsődét is működtettek. A bányászok a saját szórakozóhelyeiket látogatták, elkülönülve, egymás között töltötték a szabadidejüket is. Az 1953-ban meghirdetett új gazdaságpolitika után az ipari beruházások lendülete megtört, csökkentek a beruházásra fordítható összegek. Az MDP KV kimondta: „gyökeresen meg kell változtatni a párt gazdaságpolitikáját, csökkenteni kell az iparosítás ütemét, s mindenekelőtt a nehézipar fejlesztésének ütemét, felül kell vizsgálni a népgazdaság fejlesztési terveit s ennek kapcsán a beruházásokat”.92 A kevésbé fontos perifériális építkezések véglegesen leálltak. Ennek a folyamatnak lett az áldozata az új bányászváros is. A lakótelep további építése elmaradt, már csak a parkosítás és a közművesítés befejezésére futotta a lendületből. Az 5000 lelket befogadni képes bányászlakótelep soha nem épült meg. Ezt a tényt a helyi tanács csak nehezen tudta elfogadni. Bántotta őket, hogy egyszeriben nem jut pénz a fejlesztésekre, helyzetükbe nem akartak beletörődni. 1954 elején azzal a kérdéssel fordultak a megyei tanácshoz, hogy milyen eljárást kell lefolytatniuk ahhoz, hogy előbb a kiemelt község címet kapják meg, majd utána várossá válhassanak. A megyei tanács válaszában értesítette Bodajkot, hogy ha a feltételek adottak, akkor a járási és a megyei tanács határozata után a minisztertanács jóváhagyásával lehet valamely települést várossá nyilvánítani. Elsődleges kritérium azonban, írták, hogy a községi tanács hozzon határozatot alapos indokokkal, számszerű alátámasztásokkal a várossá válás ügyében.93 Ez a határozat azonban soha nem született meg, az alapos indokok hiányoztak, a számok sem szóltak Bodajk mellett. A várossá válás kérdése lekerült a napirendről. A település növekedése azonban nem állt meg teljesen. Minimális mértékben, de nőtt a lakosságszám, és történtek infrastrukturális beruházások is. Továbbiakban az egyenletes fejlődés jellemezte a települést. Ez a folyamat azonban már nem volt olyan erőltetett, mester42
ségesen gerjesztett, mint az első ötéves terv idején. Természetes módon zajlott a falu élete, a lakótelep lassan integrálódott a községbe, az elkülönülés fokozatosan megszűnt. A régió vezető szerepét Mór gyakorolta. Járási székhely volt, így közigazgatási központként funkcionált, a kórház felépülése után pedig mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a környék települései közül ez a helység lesz az, amely majd a várossá nyilvánításban joggal reménykedhet. Így Bodajk esélye arra, hogy valaha bányászváros legyen, semmivé vált. A mesterségesen kreált szocialista városok sorsát ismerve azonban nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez nem is akkora tragédia.
43
JEGYEZETEK 1 Lásd erről: Germuska 2004. 2 Pera é. n.: 22. 3 Kállay 1980: 295. 4 Pera é. n.: 13. 5 Pera 1976: 104. 6 Csurgai Horváth – Tihanyi – Veress 2002: 154. 7 Pera é. n.: 81. 8 Szabad Nép (SzN) 1945. július 15., 1945. augusztus 10. 9 Rákosi 1948: 48. 10 1946. évi XIII. törvény a szénbányászat államosításáról. 11 Erdmann – Pető 1977: 66–68. 12 Országos Munkabérmegállapító Bizottság. Kollektív szerződés 1082/1946. Magyar Közlöny 213. szám. 1946. szeptember 19. 13 Benke (szerk.) 1996: 506. 14 Benke (szerk.) 1996: 156. 15 Izsák 1998: 25–26. 16 Lásd erről: Belényi Gyula 1984. 17 Izsák 1998: 57–59. 18 1949. évi XXV. törvény a Magyar Népköztársaság első ötéves népgazdasági tervéről, az 1950. január 1-től az 1954. december 31-ig terjedő időszakra. 19 Valuch 2001: 122. 20 1951. évi 1. számú törvényerejű rendelet a város és községrendezésről. 21 Erről bővebben lásd: Horváth 2004. 22 Veszprém Megyei Levéltár XXIX. 1. Középdunántúli Szénbányászati Tröszt iratanyaga. (továbbiakban: VeML KDT) 14. d. 23 VeML XXIX. 1. KDT 23. d. 24 VeML XXIX. 1. KDT 14. d. 25 VeML XXIX. 1. KDT 14. d. 26 Fejér Megyei Levéltár (továbbiakban: FML) XXIII. 715. Bodajk V. B. jkv. 1955. január 10. 27 FML XXIII. 715. Bodajk V. B. jkv. 1956. május 23. 28 FML XXIII. 715. Bodajk Tü. jkv. 1953. február 20. 29 FML XXIII. 277. Móri Járási Tanács Végrehajtó Bizottsági jegyzőkönyvek (továbbiakban: Móri J. T. V. B. jkv.) 1953. január 6. old. 30 FML XXIII. 715. Bodajk V. B. jkv. 1953. november 1. 31 FML XXIII. 715. Bodajk Tü. jkv. 1955. május 31. 32 FML XXIII. 715. Bodajk Tü. jkv. 1956. szeptember 27. 33 FML XXIII. 715. Bodajk V. B. jkv. 1956. augusztus 28. 34 FML XXIII. 715. Bodajk V. B. jkv. 1953. november 1. 35 VeML XXIX. 1. KDT 18. d. 36 VeML XXIX. 1. KDT 15. d. 37 FML Magyar Dolgozók Pártja Móri Járási Bizottság Végrehajtó Bizottsági Ülések Jegyzőkönyve (továbbiakban: MDP Móri J. B. V. B. jkv.) 1951. március 21. 38 FML XXIII. 277. Móri J. T. V. B. 1951. augusztus 14. 39 40/ 1951. számú Minisztertanácsi Rendelet a munkaerőtoborzásról.
44
40 VeML XXIX. 1. KDT 7. d. 41 Fejér Megyei Néplap (továbbiakban: FMN) 1951. augusztus 19. 42 MOL XXIX–F–5–b. KDT 2. d. 43 VeML XXIX. 1. KDT 7. d. 44 Belényi 2000: 180. 45 VeML XXIX. 1. KDT 2. d. 46 VeML XXIX. 1. KDT 7. d. 47 Belényi 2000: 179. 48 MOL XXIX–F–5–b. KDT 2. d. 49 Belényi 1993: 84. 50 FML MDP Móri J. B. V. B. jkv. 1951. március 21. 51 FML MDP Móri J. B. V. B. jkv. 1952. április 17. 52 VeML XXIX. 1. KDT 6. d. 53 MOL XXIX–F–5–a. KDT 23. d. 54 VeML XXIX. 1. KDT 2. d. 55 VeML XXIX. 1. KDT 17. d. 56 VeML XXIX. 1. KDT 6. d. 57 Fejér Megye Fontosabb statisztikai adatai 1956. 208. old. 58 MOL XXIX–F–5–a. KDT 17. d. 59 MOL XXIX–F–5–a. KDT 23. d. 60 VeML XXIX. 1. KDT 18. d. 61 Pető – Szakács 1985: 220. 62 1954-ben 20 évről 22 évre emelték fel a korhatárt, amitől fizetni kellett ezt az adót. 63 MOL XXIX–F–5–a. KDT 23. d. 64 VeML XXIX. 1. KDT 5. d. 65 Fejér megye fontosabb statisztikai adatai 1956. 198. 66 VeML XXIX. 1. KDT 7. d. 67 40/ 1951. számú Minisztertanácsi Rendelet a munkaerőtoborzásról. 68 Valuch 2001: 222. 69 Pedig hivatalosan csak havi 8 óra túlmunkát engedélyeztek a trösztnél. 70 MOL XXIX–F–5–a. KDT 23. d. 71 VeML XXIX. 1. KDT 23. d. 72 MOL XXIX–F–5–a. KDT 18. d. 73 VeML XXIX. 1. KDT 7. d. 74 MOL XXIX–F–5–a. KDT 18. d. 75 MOL XXIX–F–5–a. KDT 18. d. 76 MOL XXIX–F–5–a. KDT 18. d. 77 MOL XXIX–F–5–a. KDT 18. d. 78 1953. évi 11. számú törvényerejű rendelet közkegyelem gyakorlásáról. 79 Gyekiczki 1986: 41. 80 MOL XXIX–F–5–a. KDT 19. d. 81 MOL XXIX–F–5–a. KDT 18. d. 82 FML MDP Móri J. B. V. B. jkv. 1951. május 30. 83 VeML XXIX. 1. KDT 3. d. 84 VeML XXIX. 1. KDT 7. d. 85 FML MDP Móri J. B. V. B. jkv. 1952. április 10. 86 FMN 1951. november 23.
45
87 FML XXIII. 715. Bodajk Tü. jkv. 1956. augusztus 30. 88 FML XXIII. 715. Bodajk V. B. jkv. 1951. szeptember 02. 89 Őszintén szólva ezt a jelenséget én sokáig a városi legendák körébe soroltam, de a korabeli tanácsülési jegyzőkönyvek egyértelműen beszámolnak az esetekről. Olyannyira létezett, hogy tudomásom szerint a lakótelep melletti állattartás Székesfehérváron még a 1970-es évek elején is előfordult. 90 FML XXIII. 715. Bodajk Tü. jkv. 1955. február 24. 91 FML XXIII. 8. Fejér Megyei Tanács V. B. Igazgatási Osztály Választási Névjegyzékek 1954. 92 Pető Iván – Szakács Sándor 1985: 243. 93 FML XXIII. 8. Fejér Megyei Tanács V. B. Igazgatási Osztály 1954: 115–12. sz.
46
FORRÁSOK Magyar Országos Levéltár Közép-dunántúli Szénbányák (1952–1967: Közép-dunántúli Szénbányászati Tröszt) iratanyaga. XXIX–F–5–a. Fejér Megyei Levéltár Bodajk község végrehajtó bizottsági és tanácsülési jegyzőkönyvei. XXIII. 715. Móri Járási Tanács végrehajtó bizottsági jegyzőkönyvei. XXIII. 277. Magyar Dolgozók Pártja Móri Járási Bizottság végrehajtó bizottsági ülések jegyzőkönyvei Veszprém Megyei Levéltár Közép-dunántúli Szénbányászati Tröszt iratanyaga. XXIX. 1. FELHASZNÁLT IRODALOM Belényi Gyula 1984: Munkaerő-gazdálkodási politika és a mezőgazdasági népesség iparba vándorlása az extenzív iparosítás kezdetén. In: Párttörténeti Közlemények. 4. sz. Belényi Gyula 1993: A sztálini iparosítás emberi ára (1948–1956). Szeged. Belényi Gyula 1996: Az alföldi városok és a településpolitika (1945–1963). Szeged. Belényi Gyula 2000: Fordulat a munkaerőpiacon az 1940-es évek végén és a nagyipari munkásság helyzete az 1950-es években. In: Fordulat a világban és Magyarországon 1947–1949. Budapest. Belényi Gyula – Sz. Varga Lajos (szerk.) 2000: Munkások Magyarországon, 1948–1956. Budapest. Benke István (szerk.) 1996: A magyar bányászat évezredes története. Budapest. Berend T. Iván 1964: Gazdaságpolitika az első ötéves terv megindításakor (1948–1950). Budapest. Csurgai Horváth József – Tihanyi Tamás – Veress D. Csaba 2002: Harcok és bűnök. Székesfehérvár. Erdman Gyula – Pető Iván 1977: A magyar szénbányászat a felszabadulástól a hároméves terv végéig. Budapest. Fokasz Nikosz – Örkény Antal (szerk.) 1999: Magyarország társadalomtörténete 1945–1989. Budapest. 47
Germuska Pál 2004: Indusztria bűvöletében. Fejlesztéspolitika és a szocialista városok. Budapest. Gyekiczki Tamás 1986: A munkafegyelem jogi szabályozásának társadalmi háttere az 1952-es év Magyarországán. Budapest. Hantos László 1970: A falusi települések fejlettségi és ellátottsági színvonala Fejér Megyében. In: Fejér Megyei Történeti Évkönyv 4. Székesfehérvár. Horváth Sándor 2000a: A parasztság életmódváltozása Sztálinvárosban. In: Mozgó világ 26. évf. 6. sz. Horváth Sándor 2000b: Mentális térképek Sztálinvárosban. In: A mesterség iskolája. Budapest. Horváth Sándor 2000c: Városi szegénység, bűn és bűnhődés Sztálinvárosban. In: Fons 7. évf. 3. sz. Horváth Sándor 2004: A kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros. Budapest. Izsák Lajos 1998: A Magyar Dolgozók Pártja határozatai 1948–1956. Budapest. Kállay István 1980: Bodajk. In: Fejér Megyei Történeti Évkönyv 14. Székesfehérvár. Kornai János 1982: A hiány. Budapest. Horváth Sándor – Pethő László – Tóth Eszter Zsófia (szerk.): Munkástörténet–munkásantropológia Budapest, é. n. Pera Ferenc 1976: A Fejér megyei szénbányászat története. In: Fejér Megyei Történeti Évkönyv 10. Székesfehérvár. Pera Ferenc 1973: A Kisgyón-balinkai bányaüzem hatása környezetére. In: Fejér Megyei Történeti Évkönyv 7. Székesfehérvár. Pera Ferenc é.n: Kisgyóni-balinkai szénbányászat ötven éve. Üzemtörténeti füzetek 3. h. n. Pető Iván – Szakács Sándor 1985: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945–1985. Budapest. Rákosi Mátyás 1948: A magyar demokráciáért. Budapest. Szirmai Viktória 1988: „Csinált” városok. Budapest. Valuch Tibor 2001: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Budapest.
48
Ferenci Dóra
Élettörténelem – Életút-történetek elemzése a kommunista-szocialista rendszer tükrében „Csak az marad meg, aki mesél.” (Umberto Eco: A tegnap szigete.)
Az alábbiakban bemutatott kutatás a szakdolgozatomhoz készült, ennek során egyrészt a szubjektív források – ezeken belül is a szóbeli visszaemlékezések – történelmi forrásként való felhasználhatóságával foglalkoztam, másrészt pedig interjús technikával készített élettörténeteken keresztül próbáltam bemutatni a magyarországi szocialista időszak néhány társadalomtörténeti jellegzetességét. A kutatás interjús technikával készített élettörténetekre épült, melyeken keresztül elsősorban azt vizsgáltam, hogy egy adott történelmi kor, az ezzel kapcsolatos események milyen hatással vannak az egyén hétköznapi életére, illetve hogy az adott kontextusban megszerzett tapasztalatok hogyan nyilvánulnak meg az elbeszélt életrajzban. A szubjektív történeti források felhasználhatósága, különös tekintettel a szóbeli visszaemlékezésekre Az oral history elnevezésű történetírói módszer egyik kidolgozója, az angol Paul Thompson 1978-ban jelentette meg művét a témával kapcsolatban,1 és társadalomtörténészként alkalmazta is; az angol társadalom bemutatásához rengeteg interjút készített, több munkáját is ezekre alapozta. Módszerének kritikája szerint azonban Thompson csak színesíti monográfiáit az interjúkkal, a gondolatmenet ezzel szemben hagyományosan írott forrásokon alapul. Vagyis még azok a történészek is (jelen esetben Gwyn Prins), akik elismerik az interjús történetek forrásértékét, inkább csak kiegészítésként, az írott forrásokon nyugvó tényanyag színesítésére szolgáló egyfajta kuriózumként tekintenek rájuk. Gyáni Gábor Emlékezés és oral history című tanulmányában2 ezzel szemben rávilágít arra, hogy a hagyományos eseménytörténet-írás keretéből nézve óvatosan kell bánni a szubjektív forrásokkal, ám ha más szemlélet49
módban fogunk hozzá a történelem vizsgálatához, nyugodtan támaszkodhatunk efféle forrásokra, mert sok esetben többre megyünk velük, mint a száraz tényekkel, személytelen iratokkal, statisztikákkal. „Mennyire hihető és mire alkalmas” – ismétlés teszi föl a kérdést a szerző tanulmánya elején a szubjektív forrásokkal kapcsolatban.3 Ehhez két dolgot kell megvizsgálnunk: az emberi emlékezés mechanizmusait, illetve azt a történetírói körökben is sokat vitatott kérdést, hogy múlt és történelem milyen viszonyban állnak egymással. Halbwachs4 szerint az emberi emlékek individuálisak egészen addig, amíg az emberben belül vannak. Ám amint az ember elkezdi emlékeit elmondani, lejegyezni, vagyis bármilyen formában kinyilvánítani, azok abban a pillanatban kollektívvé válnak. Ezt a kollektivitást az emlékezés kinyilvánításához használt nyelv teremti meg, mely egyben az emlékezet társadalmi keretéül is szolgál, ezt egészítik ki a különféle társadalmi konvenciók. Az emlékezet tehát nem egyéni, hanem csoportos, különféle társadalmi csoportok határozzák meg, mi legyen az emlékezet számára megőrzendő. A kollektív emlékezet és a történelem viszont bizonyos szempontok alapján akár szinonimái is egymásnak, még a hagyományos történetírás szemszögéből is, ha a nemzetet csoportként aposztrofáljuk, a történészeket pedig a nemzeti emlékezet hivatásos fenntartóinak. „A történelem és az emlékezet viszonyáról alkotott hagyományos kép viszonylag egyszerű. Az a történész funkciója, hogy a közt érintő események emlékének őrzője legyen; részint a szereplők, részint az utókor kedvéért foglalja írásba ezeket az eseményeket. A történelem, mint Ciceró írta, »az emlékezet élete«”.5 Amennyiben azonban nem elégszünk meg azzal, hogy az emlékezet pusztán kollektivitásánál fogva ragadható meg, és nem értünk egyet azzal, hogy a társadalmi csoportok ugyanúgy emlékeznek, mint az egyének, nézzük meg, mit mondott az emlékezésről Bartlett – már csak azért is, mert ő sem értett egyet Halbwachs-szal. Bartlett Az emlékezés című művében6 kifejti, hogy emlékeink személyes motivációk alapján jönnek létre, melyeket nem lehet egyszerűen kollektív keretbe szorítani. Már maga az észlelés folyamata sem tematikus sorrendben rögzíti az eseményeket, hanem az egyén bizonyos „sémák” szerint, személyes attitűdjein keresztül érzékeli az őt ért benyomásokat, és ebből tulajdonképpen egy sajátos élményt konstruál, melyet elraktároz. Az emlékezés szintén ezen a sajátos attitűdön keresztül történik, az elraktározott élményekből az egyén a saját sémája szerint építi fel az emléket. Az emlékezet konstruál, tehát szerkeszt, nem pedig reprodukál, vagyis másol. Ebből az is következik, hogy az emlékezet narratív jellegű, emlékeink tehát kis történetek formájában jelennek meg bennünk, és így is tudjuk őket előadni. Ezt szépen példázza a magyar nyelv, mely az „elmesél” szóval fejezi ki legtöbbször, ha valaki az emlékeit adja elő. 50
Az emlékezet tehát konstruktív, narratív, és még egy fontos tulajdonsága van: mindig a jelenből íródik. Nem a múltban élményként elraktározott narratívákat adjuk elő, mikor emlékezünk, hanem a jelenből szerkesztjük meg emlékeinket az elraktározott „anyag” alapján. Élettörténetünket tehát folyamatosan újraszerkesztjük, jelenbeli életünknek az elemeit adjuk, mikor emlékezünk. Egy egyén múltja tehát mindig olyan, amilyennek a jelenből mutatja magát. Ez összecseng azzal a posztmodern történetírói állásfoglalással, mely sokszor utal Gadamer hermeneutikájára.7 Igaz, Gadamer inkább az irodalomtudományon belül kedvelt filozófus, ám a múlt és jelen viszonyáról alkotott elképzelése fontos lehet a történész számára is, aki szintúgy múlt és jelen viszonyán belül alkot. Gadamer szerint minden ember egy sajátos szituáció foglya, mely szituációt saját jelenbeli helyzete határoz meg. Ezt nevezi a jelen horizontjának. A jelen horizontja az idő múlásával múlttá válik, a sorozatos múlthorizontok pedig hagyomány formájában öröklődnek tovább, így mutatkoznak meg a jelenben. Amennyiben az egyén értelmezni szándékszik a múlt áthagyományozott horizontjait, azt csak saját jelenbeli horizontjából, vagyis sajátos nézőpontjából teheti meg. Ebből viszont az következik, hogy minden egyes hagyomány, legyen az szöveg, emlék, bármi, csak a jelenből értelmezhető; illetve az, hogy az utókor valószínűleg másképp fogja értékelni az adott hagyományt, mint az, aki megalkotta a múltban. A régi kor embere lehet, hogy egész más miatt tartotta fontosnak egy adott emlék megőrzését, mint ami miatt egy jelenbeli történész annak vélheti, hisz a jelenbeli történész csak saját jelen szituációjában létezve tudja eldönteni, neki miért is fontos. Az emlékezés során is ugyanez a helyzet. A régen megtörtént események elraktározott emlékanyagából a jelenben élő egyén saját jelenbeli szempontjai szerint szerkeszti meg élettörténetét, vagyis az áthagyományozott emlékekből a jelenben szerkeszti meg azt a történetet, melyet hagyományozandónak vél későbbi önmagára nézve. A posztmodern történetírásnak megvannak a maga korlátai, nem szabad kritika nélkül kezelni, ám ha ugyanúgy történetírói hagyományként kezeljük, mint a Ranke-féle történetírást, akkor bizonyos elemei, feltett kérdései és válaszai nem hagyhatóak figyelmen kívül a jelen történészei szempontjából. A múlt nem egyetlen igazságot takar, melyet a történésznek mindenképp fel kell tárnia és értékelnie kell. A múlt sokféleképp megmutathatja önmagát, totális megismerése lehetetlen, ehelyett inkább a megértésre kell helyezni a hangsúlyt. A szociálpszichológia szerint ennek fontos szerepe van az én identitásának folytonossága szempontjából. Folyamatosan szerkesztjük tehát élettörténetünket, hogy önmagunkat annak érezzük, amik vagyunk; hasonlatosan ahhoz, ahogy a történészek is folyamatosan szerkesztik a nemzet vagy állam kollektív történetét, hogy igazolva érezhesse az adott csoport, hogy az, ami. 51
Az élettörténetek olyan szóbeli elbeszélések, melyek egy egyén életének lefolyását ábrázolják. El kell azonban különítenünk egymástól az egyén által valóban megélt múltat attól a narratív konstrukciótól, melyben előadja életének eseményeit. Az, hogy egy egyén milyen módon emlékezik, és mik azok az események és tapasztalatok, amiket kiemel a visszaemlékezés során, sok dologtól függ. Emlékeink tehát egyrészt különböző sémák szerint szerveződnek, másrészt kollektív aspektusuk is van, vagyis teljesen elszigetelt, sajátos emléke egy társadalomban élő egyénnek nem nagyon lehet. Az emlékezés az emlékező számára bizonyos fajta időutazásnak tűnik, melyben visszatér múltjába, a múltban megtörtént eseményekbe, ám ezek az emlékek mégsem tekinthetőek egyértelműen a múlt pontos lenyomatának. Tapasztalatainknak töredékes formáját őrizzük elménkben, melyek az emlékezés során egyfajta rendszerbe szerveződve jelennek meg előttünk. Az, hogy mire emlékszünk múltunkból, nagyrészt függ attól is, hogy az adott múltbeli tapasztalatra mennyire figyeltünk oda annak idején. Arra emlékszünk sokáig, amit értünk, részletesen kódoltunk, összefüggéseiben látjuk önmagunkkal, vagyis azokra a dolgokra, melyek valamilyen formában mélyen érintettek bennünket. „Mindennapi életünkben az emlékezet a dolgok menetéről kialakított természetes, sőt mondhatnánk kikerülhetetlen melléktermék”.8 Ha azonban emlékeink azokból a tapasztalatokból állnak, melyekre kitüntető figyelemmel voltunk annak idején, ezt nemcsak múltbeli tapasztalataink, hanem világszemléletünk is meghatározza; vagyis az a mód, ahogy egy egyén a dolgokról vélekedik, megszabja azt, hogy mi kerüljön be az emlékei közé. Az emlékezés tehát egyéni konstrukció, emlékeink mindig a visszaemlékezés pillanatában keletkeznek, a folyamat során pedig a szelekciót nagyban irányítja az is, hogy az emlékező a visszaemlékezés pillanatában mit gondol saját magáról, illetve a világban elfoglalt helyéről. Erről beszél Gyáni Gábor is egyik tanulmányában, melyben egy közhivatalnok naplóját elemzi.9 Nem az a lényeg, hogy a visszaemlékező szó szerinti meghatározást tesz-e saját társadalmi helyzetéről, hanem az, hogy egyes megjegyzései közvetve utalnak a társadalomról, az abban elfoglalt helyéről és az egyes társadalmi csoportokhoz fűződő viszonyáról vallott felfogására. Az élettörténetek – csakúgy, mint az egyedi események emlékei – töredékes formában vannak jelen elménkben, előhívásuk, felidézésük hasonló folyamatok alapján működik. Felépítésükben bizonyos struktúrák figyelhetőek meg,10 e szerint három szint jelenik meg egy életrajzi elbeszélés során. Az első az életszakaszok szintje, úgymint a gyermekkor, a gimnázium évei, az egyetem évei stb.. E szintek az élettörtént vázát alkotják. A második az általános tapasztalatok szintje, itt viszonylag hosszabb, sokféle tapasztalatból összetevődő esemé52
nyek jelennek meg általánosítva, például milyenek voltak az egyetemi órák, vagy mi volt jellemző az első munkahelyre. A harmadik, legalsó szinten pedig az egyedi események foglalnak helyet, melyek percekben, órákban mérhetőek, és egyetlen kirívó eseményt örökítenek meg. A szakirodalom szerint ezek a szintek egymással szinkronban vannak jelen egy egyén élettörténetében, de mindenekelőtt az általános események szintje az, amely domináns, mivel ez ismétlődő események egymásra épülő emlékeiből áll össze. „Az általános eseményekben megőrződnek a saját múltunkéi is, és az általános eseményekhez azért férhetünk könnyebben hozzá, mert a gyakori ismétlődés folytán megerősödtek.”11 A történetek tehát elsősorban nem a tényekről, a valós történések kronológiai rendjéről, hanem a jelenségekről szólnak. Ehhez a gondolathoz kapcsolható Niedermüller Péter tanulmánya is,12 mely szerint az élettörténet nem más, mint a konkrét személyes tapasztalatok és a valóság egyéni megértése kölcsönhatásának a lenyomata, vagyis az élettörténet szimbolikus megjelenítése annak, hogy mennyiben fejezi ki az egyén a „kollektív praxis és a társadalomtörténeti szituáció közötti összefüggéseket”.13 Itt vetődik fel az a kérdés, hogy mire jó, mire használhatja a társadalomtörténettel foglalkozó kutató az életút-történeteket. Semmi esetre sem arra, hogy történelmi tényeket állapítson meg belőle a szó hagyományos értelmében. Politikai események szemtanúi sokszor teljesen eltérő módon számolnak be az adott eseményről, ennek hitelességét számon kérni a visszaemlékezéseken teljességgel haszontalan feladat a fentiek tükrében. Vagyis egyszeri események tényszerű lefolyásának felderítésére a szóbeli történetek nem a legalkalmasabb források.14 Megtudhatjuk az események általános struktúrájának összefüggéseit, hangulatát, illetve azt, hogy az adott események láncolatában hol voltak azok a fordulópontok, melyek döntően meghatározták az eseményt magát. Megtudhatjuk azt is, hogy a résztvevők hogyan élték meg az adott eseményt, mi volt számukra a jelentése,15 ez a jelentés viszont sokban függ az elmesélő személyiségétől, gondolkodásmódjától, társadalmi helyzetétől és az önmagáról alkotott képről. Azt gondolom tehát, hogy ezeket a forrásokat olyan társadalomtörténeti kutatásokhoz lehet felhasználni, melyben a vizsgálat tárgya nem az elbeszélt történet konkrét, eseményszerű szintje, hanem annak koncepciója (mit tart felidézendőnek, mi az, amit beleépít életrajzába a visszaemlékező, ezek az események milyen kontextusban állnak az életrajz egészével), illetve előadásának, megfogalmazásának módja (milyen narratív eszközöket használ a viszszaemlékező, milyen stílusban „rakja össze” életének történetét). Vizsgálható, hogy egy egyén – múltjának eseményeire visszatekintve – milyen társadalmi csoporttal azonosítja önmagát, és ennek megfelelően hogyan értékel bizonyos történelmi helyzeteket, melyeket megtapasztalt. 53
A kérdés már csak az, hogy egy kollektív csoport, egy állam vagy nemzet hivatalosan őrzött emlékezete szempontjából miért lehet fontos az egyének által őrzött szubjektív emlékezet. A politikatörténet keretein belül – mely a nemzetet és az azt alkotó különféle csoportokat elvont fogalmakként kezeli – ez valóban megkérdőjelezhető. A politikatörténet elsősorban az állam történtével foglalkozik, az azt alkotó csoportokat analitikus fogalmak segítségével írja körül. A társadalomtörténet ezzel szemben sokkal inkább foglalkozik az egyes társadalmi csoportok viszonyaival; hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz, illetve az államhoz mint nagyobb csoporthoz. Ennél a fajta történetírásnál szükség lehet arra is, hogy a politikatörténet által felkínált csoportazonosítási módszerek mellett az egyén szintjén, tehát magán az adott csoporton belül fogalmazódjon meg az azonosítás. Azt, hogy valaki munkás, polgár, paraszt, értelmiségi, cigány, zsidó, cseh vagy magyar nem csak statisztikai adatok, anyakönyvek, jövedelem-kimutatások, iskolai bizonyítványok igazolhatják és mérhetik. A társadalomtörténet szempontjából elengedhetetlennek tartom annak a vizsgálatát is, hogy mik azok a szimbolikus magatartásformák, kulturális szokások, amik alapján az egyén annak tartja magát ami, és hogy ő – mint az általa meghatározott csoport tagja – milyen tapasztalatokra tett szert a különféle történések közepette. Ehhez pedig kizárólag a szubjektív viszszaemlékezések alkalmazhatóak, esetlegesen kiegészítve az írott forrásokkal, és így már meg is fordítottuk a fejezet elején ismertetett kritikát, mely szerint az orális történet egészíti ki az írott tényanyagot. Persze ez csak nézőpont és történelemfelfogás kérdése. A konkrét kutatás A kutatás során az általam készített interjúk alapján megvalósult élettörténeteket több szempont szerint dolgoztam fel. Először az elmesélt emlékek témája, a történetszövés módja illetve az élettörténet felépítése alapján megvizsgáltam, hogy az interjúalanyok milyen társadalmi rétegbe sorolják magukat, vagyis életük bizonyos momentumai és saját vélekedésük alapján hová tartoznak. Lényegesnek tartottam egyfelől, hogy gyermekkorukban milyen társadalmi közegből indultak, másfelől pedig, hogy felnőtt életük hogyan viszonyul ehhez, vagyis történt-e változás a gyermekkorhoz képest. Másodszor azt igyekeztem feltárni, hogy ezeknek az embereknek az elmesélt élettörténete hogyan illeszkedik abba a történelmi korba, melyet megéltek, különös tekintettel a kommunista-szocialista időszakra. Megvizsgáltam az élettörténetek fordulópontjait, az adott korszakból fakadó kihívásokat és az erre reagáló cselekvések változatait, illetve a kommunista-szocialista rend54
szerről formálódó egyéni vélekedések változatait. A kutatást így leginkább kontextuális elemzésnek nevezném, mivel az volt a szándékom, hogy az egyéni életutak tapasztalatait az adott kor tükrében vizsgáljam, ez szerintem nemcsak az egyes egyéni cselekvéssorokat segít jobban megérteni, hanem az adott korszakot, annak viszonyait is. A beszélgetések alkalmával arra kértem az idős embereket, hogy meséljék el életük történetét. Elöljáróban annyit mondtam nekik, hogy történelem szakos egyetemista vagyok, aki szakdolgozatát társadalomtörténeti témában írja, és hogy az érdekel, miként éltek, milyen tapasztalatokat, élményeket tudnak nekem átadni. A lehető legkevésbé szerettem volna befolyásolni őket az élettörténet egészének megalkotásában, annak ellenére, hogy maga a szituáció is hatással van a folyamatra. Éppen ezért nem készültem előre szerkesztett, konkrét kérdésekkel, az interjúk nem készültek szigorúan elrendezett séma szerint. Az általános gyakorlat az volt a munka során, hogy az interjú első szakaszában, amíg maguktól meséltek, nem szóltam közbe, igyekeztem kérdésekkel nem megszakítani a folyamatot. Majd miután befejezték, a második szakaszban visszatértem életük egy-egy nagyobb időszakához – gyermekkor, egyetemi évek, a Miskolcon töltött életszakasz, a fővárosban töltött évek stb. –, és ezek bővebb kifejtését ösztönöztem olyan típusú kérdésekkel, mint például: „Milyen személyes tapasztalatokat szerzett? Milyen élményei vannak akkoriból? Hogyan élte ezt meg?”; vagy egyszerűen csak megkértem őket, hogy erről meg erről az időszakról meséljenek bővebben. Az általuk megélt időszak dolgairól igyekeztem minél tudatlanabbnak mutatkozni, nem akartam, hogy esetleg az én ismereteim tartalma befolyásolja az interjúalanyok tudástartalmait, vagy pedig valamiről azért ne meséljenek, mert azt gondolják, ezt már úgy is tudom. Egyetlen olyan kérdéskör volt, amit minden alkalommal én vetettem fel: az 1956-os események, illetve az ezzel kapcsolatos emlékeik. Mindenkitől, aki magától nem beszélt erről, megkérdeztem, hogy milyen személyes tapasztalattal rendelkezik vagy nem rendelkezik az eseményekkel kapcsolatban. Egyrészről kíváncsi voltam, hogy az ’56-ról felidézett emlékek milyen véleményeket, értelmezéseket hordoznak nemcsak az eseményekről, hanem magáról az időszakról is. Kíváncsi voltam, hogy milyen szempontok alapján helyezik élettörténetükbe az alanyok a kommunista-szocialista korszak legfontosabb eseményét; végül érdekelt az is, hogy miután mostanában szabadon lehet erről a témáról beszélni – és beszélnek is jó sokat mindenféle fórumon – mennyire adott ez az emlék, vagyis hogy fontosnak tartják-e, hogy mindenképpen mondjanak róla valamit. Az így elkészült hanganyagot igyekeztem a legpontosabb formában írott szöveggé alakítani. A szövegben beálló nagyobb szüneteket, az „őzéseket”, il55
letve egyéb megnyilvánulásokat – krákogás, nevetés – jeleztem a gépelés során. Bizonyos kifejezéseket nem a helyesírás szabályai szerint írtam le, hanem ahogyan azok az élőbeszédben előfordulnak, például: vót, asziszem, mittudomén stb. Ez a feldolgozási forma leginkább azon kutatók számára fontos, akik narratív szempontok alapján elemzik az élettörténetek, de – annak ellenére, hogy én nem ezt a módszert választottam – fontosnak tartottam, hogy minél kevésbé sérüljön az anyag, minél kevesebb átalakuláson menjenek át interjúalanyaim emlékei a feldolgozás során. Úgy gondoltam, hogy ebben a formában nemcsak a szöveg tartalma, hanem valamennyire a szövegalkotás érzelmi folyamatai is megnyilvánulnak majd, értékes többlettel kiegészítve így a forrásként felhasznált tartalmakat. Tizenkét interjú szövege készült el a fenti módon, ezekből tudtam dolgozni. Az alanyok kiválasztásának elsődleges szempontja az életút időbelisége volt, vagyis a korosztály. Interjúalanyaim 1930 és 1933 között születettek, azaz nagyjából a kommunista fordulat körül töltötték be 18. életévüket. Gyermekkoruk, elsődleges szocializációjuk tehát olyan korra esett, ami élesen elkülönül mind politikai, mind társadalmi szempontokból életük következő szakaszaitól. Az a kor, amelyben életük első nagy időszakát töltötték – a szüleik kora –, teljesen más normák szerint működött, másra nevelte őket, majd miután átéltek egy háborút, mely a civil lakosságot is sújtotta, felnőtt életüket olyan új helyzetek során keresztül kellett elkezdeniük, melyre a legkevésbé sem lehettek felkészülve. Kíváncsi voltam, hogyan birkóztak meg ezzel a problémával, mennyire és hogyan sikerült beilleszkedniük az új rendszerbe, és egyáltalán arra, hogy a szubjektív tapasztalatokon keresztül milyen tanulságok szűrődnek le az adott helyzettel kapcsolatban. Második szempont, mely már szűkített az alanyok körén, a társadalmi hovatartozás volt. Olyan embereket kerestem, akik valamely szempontok alapján a korabeli polgári rétegek közé sorolhatóak, vagyis szüleiknek akár életmódja, akár foglalkozása, akár gazdasági helyzete erre utal; illetve olyanokat, akiket szülei a polgárinak vallott életmódra motiváltak, még ha esetleg ők még nem valósíthatták ezt teljes egészében meg. A két világháború közötti időszakra vonatkozóan tehát a szélesen értelmezett középosztályról van szó, melybe beleértendőek mind az úri középosztály, mind pedig a modern polgári középosztály egyes elemei;16 és nem zártam ki a középosztály alsó peremén élő, illetve az ide igyekvő kispolgári réteget sem, mivel ez a réteg életmódja szempontjából a középosztályt tekintette mérvadónak. A két világháború polgári rétegeiről, középosztályáról beszélni problematikus vállalkozás. Vannak, akik szerint ez a réteg nem is létezett, legalábbis a nyugat-európai országok viszonyaihoz mérten nem, mást gondoltak erről a 56
korabeli kutatók, és mást a maiak. Lehet róluk beszélni gazdasági alapon – az önállóság-alkalmazotti munkaviszony, illetve a havi kereset tükrében –, meg lehet őket határozni iskolai végzettség, műveltség, szakképzettség alapján, illetve lehet róluk beszélni az életmód, életstílus szempontjából, aminek viszont nem minden esetben van gazdasági alapja. Lehet organikus szempontok alapján két csoportba osztani őket, ahogyan Erdei tette, ám e két csoport nem feltétlenül jelent egymástól elzárt, két külön világot. Gyáni szerint „e társadalmi közép nem képezett ugyan belsőleg kellően integrált társadalmi csoportot, vagyis középosztályt, ugyanakkor több volt, mint középrétegek szervezetlen konglomerátuma”.17 Dolgozatomnak nem témája a két világháború közötti középosztály, illetve középpolgárság elemzése, e rétegek megközelítése leginkább életmód-, illetve értékrendbeli szempontokon alapul, ezért – mint már fent említettem – szélesen értelmezem ezeket a fogalmakat. Úgy gondoltam, hogy közös pontnak a gimnáziumot mint oktatási intézményt fogom tekinteni, hiszen a két világháború között már nem csak a kimondottan elit rétegek gyermekei látogatták ezt az intézménytípust. A középosztály szempontjából is fontossá vált a mind magasabb iskolai végzettség, értem ez alatt az érettségit, valamint a felsőoktatásban szerzett diplomát, mivel ez is az egyik módja volt annak, hogy középosztálybelinek érezhesse magát az egyén, illetve, hogy olyan álláshoz jusson, amely mellett valóban meg tudta valósítani a középosztályi, polgárinak, városinak is nevezett életmódot. Emellett pedig egyre több olyan alsó-középosztálybeli, kispolgárinak nevezhető elem vette célba gyermekei taníttatására ezt az intézményt, aki utódai társadalmi mobilitását az oktatáson keresztül vélte megvalósítani. „Az elemi népiskola valamennyi néprétegé, a középiskola a felsőbb osztályoké. Nem ugyanabban az értelemben, hogy ajtaja zárva volna az alsóbb osztályok gyermekei előtt, hanem azért, mert mindazok, akik elvégzik, a felsőbb osztályokhoz tartozóknak érzik magukat”.18 A nők számára is nyitott oktatási forma volt ez; bár még nem voltak koedukált iskolák, az ún. nőnevelő intézetek hasonló funkciót töltöttek be a lányok számára, mint a fiúknál a gimnáziumok. Ezek az oktatási intézetek tipikusan polgári értékeket közvetítettek, melyek közül kiemelném a klasszikus műveltség előtérbe helyezését, illetve a felsőbb iskolákra való felkészítést, vagyis a továbbtanulás motiválását. A gimnázium tehát olyan intézmény volt, melyet szívesen céloztak meg a szélesen értelmezett középosztály tagjai, így az ebből a körből válogatott interjúalanyok nem csak saját otthoni környezetükben találkozhattak esetleg a polgári életszemlélet, a modern városi civilizáltság egyes elemeivel, hanem tanulmányaiknak egy jelentős részében is ezekre az értékekre szocializálták őket. S mivel a kommunista-szocialista rendszerben elsősorban ezeket az értékeket támadta a hivatalos ideológia, különösen érdekesnek 57
véltem, milyen tapasztalatokkal rendelkeznek, milyen életutat futottak be, és milyen társadalmi helyzetben lévőnek láttatják magukat a fenti kritériumok alapján kiválogatható emberek. Végül két konkrét évfolyamot választottam, a Miskolci Királyi Katolikus Fráter György Gimnázium 1949-ben érettségizett évfolyamát, és a Miskolci Tóth Pál Református Nőnevelő Intézet gimnáziumi tagozatán 1951-ben érettségizett évfolyamot. A választás indoka gyakorlati, a nagyszüleim évfolyamairól van szó, úgy gondoltam, több sikerrel járok, ha már közvetve ismerősként mutatkozhatom be az idős embereknek, akiktől végül is azt kértem, hogy bízzák rám életük történetét. Döntésemet igazolta, hogy egyikőjük sem utasított vissza, mikor felkértem őket az interjúra. Mindkét iskola célja a polgári értékekre, a polgári életmódra való nevelés volt, melynek elemei a klasszikus műveltségi értékek átadása, a vallásos nevelés, a hazafias érzelem kialakítása, idegen nyelvek oktatása, egészséges életmódra való nevelés. Míg a konzervatív keresztényi szellem, a hazafias érzület, a klasszikus műveltség preferálása inkább a nemzeti középosztály szellemi értékeit képviseli, az idegen nyelvekben való jártasság, az egészséges életmód, a modern művészetek megismerése a nyugati polgári szemlélet hozománya. A két intézmény tehát alkalmas volt a fent említett középosztály igényeinek kielégítésére, bár a mérleg nyelve kissé a konzervatívabb szellemi értékek felé billen, mivel vidéki iskolákról van szó. Az interjúalanyok kulturális dimenziója A tizenkét interjúalanyt – a nagyszüleimen kívül – találomra választottam ki a még élő osztálytársak névsorából. Származásukat, családjuk társadalmi helyzetét tekintve sikerült elég vegyes felhozatalt kifognom, így van többek között második generációs értelmiségi, paraszti származású gazdálkodó, ipari vállalkozó, katonatiszt, illetve orvos leszármazottja is. A következőkben a tizenkét életpálya kulturális dimenzióját mutatom be. „A kulturális dimenziót azoknak az embereknek a kölcsönös elvárásai, egyetértései és viselkedési mintái alkotják, akik között az egyén felnő, s amely emberek által alkotott társadalomnak a tagja lesz”.19 Ennek a dimenziónak az egyik fontos eleme az iskola, az általa továbbított értékek, másik, sokkal meghatározóbb elemét viszont az egyén családi háttere adja. Az elemzés során bemutatom az alanyok konkrét társadalmi, gazdasági, kulturális hátterét – már ami az interjúk alapján leszűrhető –, illetve igyekszem feltárni azokat a kulturális háttérből fakadó motívumokat, melyek az életút felidézését és rekonstruálását irányították. 58
„A fiúk” F. T. ipari vállalkozó fia, apjának saját autószerelő műhelye volt, melyet családi örökségként kapott. F. T. apja már korábban több saját vállalkozással próbálkozott, egyike volt azoknak, akik elsőként nyitottak benzinkutat Miskolcon, taxizott, majd igyekezett felvirágoztatni az öröklött műhelyt. A háború elől Budapestre menekült, majd visszatért a városba, és a konjunktúrát meglovagolva szépen gyarapodni kezdett. „’45 után vissza[…] megnyitotta apám a műhelyt, újra, amikor már a harcok elmúltak, és elindult, először kéthárom emberrel, később pedig ööö ez 1948-ra tizenegy emberre, munkásra nőtte fel, annyi volt az igény a lerobbant gépkocsik felújítása miatt, hogy ennyi embernek tudott megfelelő munkát biztosítani.”20 A műhelyt 1949-ben államosították, ez a mozzanat erősen meghatározta F. T. életútját. Édesanyja polgári származású lány, háztartásbeliként az otthon rendben tartása és a gyerekek nevelése volt a feladata, korán meghalt, az apja újból megnősült. F. T. apja érettségit ugyan szerzett, de felsőbb tanulmányokat nem folytatott. Életét a saját vállalkozás szervezése tette ki, ezt szerette volna továbbörökíteni fiainak (F. T-nek volt egy öccse), de ezen kívül erősen motiválta őket a tanulásra, a mérnöki diploma megszerzésére. „Már apámnak az volt az elképzelése és véleménye, hogy tizenöt éves koromtól minden iskolaszünetben bent kellett dolgoznom a műhelybe, hogy megismerjem a szakmát, annak dacára, hogy […] szerettem volna, ugye egyetemre menni, és mérnök diploma képesítést szerezni.”21 Ez nem sikerült azonnal, származására való hivatkozással évekig elutasították egyébként jó eredményű felvételi kérelmét a miskolci gépészkarra. F. T elment dolgozni, és jóval később, 1963-ban sikerült csak bejutnia az egyetemre, melyet így esti tagozaton sikerült elvégeznie. Mérnöki diplomája mellé később közgazdasági végzettséget is szerzett, és nyugdíjba vonulása után saját könyvelő céget alapított. F. T. élettörténetének fontos eleme tehát a modern polgári elvek alapján szervezett saját vállalkozás és a középosztályi létben való megkapaszkodás, ennek minden velejáró stratégiájával együtt: kemény munka, takarékosság, művelődés, diplomaszerzés. V. L. apja járásbíró volt, anyja polgári származású vármegyei tisztviselő, a házasságkötés után nem dolgozott. A háború előtt jól ment a család sora. 1940-ben költöztek Miskolcra, ekkor helyezték ide V. L. apját. Egy háromszoba-konyha-fürdőszobás lakásban éltek, bejárónőt tartottak, megbecsült tagjai voltak a helyi középosztálynak. V. L. ezt az iskolai emlékei kapcsán ki is fejezte: „[…] én mikor a […] olyan ’40–45-ig egy olyan elég ööö […] nem is ’45ig, olyan ’42–43-ig egy elég védett kör, körbe mozogtunk, mert azért ugye az a 59
[…] Kossuth utcai iskola, az egy elit iskola volt, akkor az volt A […] az elemi. Katolikus beállítottságú iskola volt […]. És akkor bekerültünk a katolikus gimnáziumba, hát ugye az, az is egy válogatott[…] tehát azér arra ügyeltek, nem volt az egy kifejezetten papi iskola, de erős egyházi befolyás érvényesült, és olyan rendes társaság volt. És valahogy […] a háborúig, amíg a háború be nem jött, addig, addig úgy jól megvoltunk. […] akkor jöttek ezek a politikai mittudomén micsodák […] és ööö olyan, olyan teljesen megváltozott az osztályon belüli hangulat, ugye ott voltak nékoszosok, meg kommunisták.”22 1945-ben meghalt V. L. apja, pár évre rá megvonták özvegy édesanyjától az apja után járó nyugdíjat. Ekkor fordult rosszra a sorsuk, pénz híján el kellett adniuk néhány értékesebb ingóságukat, illetve V. L-nek munkát kellett vállalnia. A jogi pályát választotta, de az egyetem mellett végig dolgozott, hogy fenntarthassák magukat. A család jobboldali, nemzeti beállítottságú volt, erre V. L. utalást is tett: „[…] nézze az anyám családja egy erősen […] nyugati beállítottságú, nem azt mondom, hogy fasiszta volt, de (krm) de szóval […] liberális gondolkodású […]”.23 V. L. inkább a nemzeti középosztály szellemiségét képviseli, melyben az „úri” értékrendszer dominál. Érdekes, hogy amit liberalizmusnak aposztrofál, az valójában nemzeti konzervativizmus. Felmenői között jogászok és pedagógusok találhatóak javarészt, több családtagjáról említi, hogy valamilyen módon nemzeti jobboldali incidensbe keveredtek, melyek miatt később meg is gyűlt a bajuk. Élettörténetét javarészt karrierútja ábrázolása teszi ki, melyben előtérbe helyezi, hogy az adott körülmények között is sikerült jogásszá lennie, és ezen belül is több fontos pozíciót betöltenie, bár nem lett párttag, és megőrizte gyermekkora értékrendjét, melyben vidéki, rendies jellegű középosztályi elemek dominálnak. „Én Miskolcon valaki voltam. Lehet, hogy nem kerestem annyit mint, mer voltak azért itt nálam nagyobb, tehát sokkal jobban kereső ügyvédek is, de hát a társadalmi súlyom, az egész megbecsülésem, az lényegesen nagyobb volt, mint annak a kollegának, aki mondjuk az én munkaközösségembe, illetve hát velem együtt dolgozott, de ő a háromszorosát, vagy négyszeresét kereste annak, amit én. Mondom, én nem megyek fel Pestre, és akkor Pesten ügyvédkedést nem lehetett volna csinálni, hát mondom, én nem fogok elmenni, s azér ez, nézze, ez a hatvanas évekbe, ez egy olyan dolog volt, hogy ha oda elment az ember valahova vállalathoz, akkor ugye ugráltatta az igazgató, a műszaki vezető, s főként a párttitkár. Akkor –Ügyvéd elvtárs! – vagy – Jogász elvtárs, ezt meg kell csinálni! – Hát nekem ne dirigáljon egy, mittudom én, egy lakatosból lett párttitkár, hogy én mit csináljak, mikor nem is ért hozzá. Meg én egyébként is, nem szeretem Pestet. Nem […] én jó […] ilyen kis középkategóriás miskolci fiskális vagyok […]”24 60
R. Z. falusi származású, apja erdész volt, akit folytonosan áthelyeztek, így R. Z. gyermekkorát a Miskolc környéki falvakban töltötte. Édesanyja korán meghalt, róla nem tudtam meg semmit, később apja második felesége nevelte. R. Z. apja nem végzett felsőbb iskolát, ám fia számára ezt az utat jelölte ki, de R. Z. apjáról sem mesélt szinte semmit. Egyetlen megjegyzése vele kapcsolatban, hogy reakciós volt, s hogy nem szerette a szocialista rendszer politikusait. „Szóval a Losonci […] úgy nézett ki a tévébe, mikor szilveszterkor mondta a beszédet, hogy tenyérbe mászó képe volt, az anyukám mondta, hogy hogy beszélhet ez. Az apám nagyon reakciós volt, és mondta, hogy ezeket ki kéne rúgni, meg mittudomén mi.”25 R. Z. egyike azoknak az interjúalanyaimnak, aki nem a tipikus városi polgári életszemlélet és életmód tapasztalatával nőtt fel. Szerette a falusi életet, ott érezte otthon magát, saját bevallása szerint utálta a várost, Miskolcot. „Én falusi voltam, és csak falun szerettem lakni. Én, mikor bekerültem Miskolcra gimnáziumba, két három évig sírtam. Mikor nem láttak, akkor elbújtam, és sírtam.”26 Az iskolát bejáróként látogatta, és csak annyi időt töltött a városban, amenynyit muszáj volt. A család szegényesen élt, R. Z. élettörténetének egyik állandó motívuma, hogy életének első szakaszában folyton éhes volt. Két évre abba is hagyta a gimnáziumot, elment dolgozni egy bányába, a kimaradt évfolyamokat magánúton pótolta, és utolsó évre visszament az iskolába. Ebben az időszakban – ez már a háború után volt – népi kollégista lett. Erdőmérnöknek tanult, féléves soproni tanulmányok után a brassói egyetemen végzett mint ösztöndíjas. R. Z. életútja kutatásom egyik legkülönlegesebb darabja. Családi, társadalmi háttér tekintetében eléggé eltér a többiektől. Ő az egyetlen a tizenkét ember közül, aki falun lakott, apja, bár nem paraszt, a falusi altiszti rétegbe tartozott. Iskolai élményei nincsenek, nem is nagyon járt be, csak a kötelező órákra, nem találta a közös hangot a városi gyerekekkel, akik valószínűleg éreztették is vele, hogy nem közülük való. Fiatalkori élményei közül meghatározó a brassói évek emléke, ahol a jóval egyszerűbb körülmények között élő románok között már megtalálta a helyét, nem érezte magát lenézettnek, sőt ő, mint ösztöndíjas magyar diák, szinte úrnak számított. „Elég nagy volt az ösztöndíjam, én ezer lejt kaptam akkor, mikor négy lej volt egy liter bor, tehát 250 liter bort vehettem volna egy havi ösztöndíjamból, és én mindig, […] ahogy mondom, Sopronban mindig éhes voltam, ott jóllaktam. […] Én mindent megettem, és sose voltam éhes, ha nem laktam jól a kollégium, vagy a menzán, akkor vettem magamnak, mer vót pénzem. Az emberek se éheztek, tehát ott nem éheztek az emberek, csak hihetetlenül szegények voltak […] Én például, az összes vonalzóm, nyakkendőm mindig kölcsön volt, mert senkinek nem volt rajtam kívül há61
rom nyakkendője meg egy se. Tehát tőlem kértek vonalzót, körzőt, meg minden. Ott volt egy traktorgyár […] most is van egy nagy traktorgyár, régen repülőgépgyár volt, és onnan egy mérnök jött, hogy adjam el neki a körzőmet.”27 Származását, indulását tekintve R. Z. hatalmas karriert futott be. Az Országos Természetvédelmi Hivatal elnökeként, természetvédelmi miniszterhelyettesként ment nyugdíjba, többször visszahívták dolgozni, máig oktat a soproni egyetemen. Élettörténetének motivációja az egyszerű, de emberséges, tisztességes egyén életútja, aki a politikát nem ideológiai alapon szemléli, alkalmazkodik, meglovagolja a lehetőségeket, de saját humánus értékrendszere, valamint esze és ügyessége alapján éri el a magas státuszt. T. Gy. történetének erősen meghatározó eleme, hogy felmenői mind katonatisztek voltak, magát a beszélgetést is rögtön ezzel kezdte: „Na szóval katonacsaládból származom, apám alezredes volt, nagyapám ezredes, dédapám K. u. K ezredes volt, szépapám ellentengernagy volt, úgyhogy ez jó […] rávilágít az egész sorsomra utána.28 Ez konkrét események tekintetében is befolyásolta életének első felét, hisz apja hivatása miatt több atrocitás is érte. A háború után Németországba telepítették a családot, majd visszatértek. A gimnázium utolsó évében belekeverték egy incidensbe, mely miatt az ÁVO-n kötött ki. Később – bár közben az apja már meghalt – a Hortobágyra internálták őket, két évet töltöttek ott, majd miután onnan hazakerült, elvitték két évre munkaszolgálatos katonának. Anyja polgári származású, anyai nagyapja bankigazgató volt Esztergomban. A család a háborút megelőzően jó anyagi helyzetben élt. Egy háromszobás, összkomfortos lakásban éltek Miskolc egyik villanegyedében. Anyja háztartásbeli volt, munkáját bejárónő és cselédlány segítette. Visszaemlékszik, hogy gyermekkorában sokat olvasott, főleg a Cooper-féle indiánregények voltak a kedvencei. Tagja volt az iskola vívószakkörének és a cserkészcsapatnak is. Orvosnak készült, később nem így alakult az élete. Érdekes az életútja abból a szempontból, hogy miután többszöri próbálkozás után sem nyert felvételt az orvosi egyetemre, ebbe beletörődve munkába állt, és úgy integrálódott a rendszerbe, hogy gyermekkorának értékeit nem sikerült (vagy nem is szándékozott) átmentenie és továbbhagyományoznia, életmódját, életszínvonalát tekintve is alacsonyabb helyzetben van, mint annak idején az apja. Sorsának alakulásáért egyértelműen apja hivatását teszi felelőssé, az élete második szakaszának egyes eseményeit is ebből a szemszögből magyarázza. Többször is kifejezte a katonalét iránt érzett ellenszenvét, így nem fogant meg benne, hogy apja viselkedésmintáját kövesse. „[…] vótam is cserkész, de azt se szerettem, mert apám elvette a kedvem az ilyen csapatszellem, ilyesmi […] együtt […]. „K: – Akkor semmiképpen nem tetszett katonának készülni? 62
T.Gy: – Jaj, semmiképpen. Apám megmondta, szegénynek háromszor adták rá az utolsó kenetet, mer annakidején szegény állandóan betegeskedett a gyomrával, meg minden […] Hát ugye nem vitás, 16 éves korában soron kívül nevezték ki, és kűdték ki a frontra az első világháborúban, végigcsinálta a második világháborút, minden, szóval ugye ez megártott, szóval nem, nem […].”29 Élettörténete nagyon széteső, szegényes; mind a cselekményszövés, mind a fogalmazás módja igénytelen, egyszerű, ám mivel később megtudtam róla, hogy átesett egy agyvérzésen, nem tudom megállapítani, hogy ez gondolkodásának, szemléletmódjának tükre-e, vagy pedig a betegség következménye. Z. L. egy paraszti származású kisiparosnak a fia, apja szabómesterként önállóan vitte kis műhelyét. Falusi származása ellenére igyekezett a városi életmódhoz igazodni, életmódját igyekezett a polgári értékrend szerint alakítani: „[…] nagyon finom, egy kimondott úriember volt. Tényleg ez érdekes, hogy egy született […] a kinézete, és minden olyan volt, és soha nem mondott egy csúnya szót, […].”30 A papa Budapesten tanulta ki a szabómesterséget, majd Miskolcra költözött, és önálló műhelyt nyitott, ahol segéddel, tanulóval dolgozott. Az üzlet kezdett szépen gyarapodni, a ’30-as évek elején saját házat vettek, igaz, nem túl nagyot, részletre. A család anyagi helyzetét a háború tette tönkre, Z. L. apját elvitték katonának. „[…] kikerült a frontra, Don-kanyar satöbbi, utolsó pillanatban hazajött, úgyhogy végül […] hát aztán leszerelt, aztán még, utána még behívták egy rövid időre katonának. Aztán ez gyakorlatilag anyagilag tönkrevágta a család életét, én voltam a nagyfiú, én jártam élelemér falura, kerékpárral […].”31 A kommunista fordulat után nem vették el a műhelyét, csak a tanulókat, mesterségét így tovább folytatta. Egyedül dolgozott kis műhelyében, kuncsaftjai a miskolci felsőbb körökből kerültek ki, akiknek volt pénzük méretre öltönyt szabatni maguknak. Ennek ellenére Z. L-t többször érte hátrányos megkülönböztetés az egyetemen „egyéb” származása miatt. Z. L. apja a család életszínvonalát csak rengeteg munkával és szigorú takarékossággal tudta fenntartani. Z. L. visszaemlékszik, hogy apja mindig rakosgatta félre a forintokat, a ház udvarában háztájit neveltek, élelmezésüket nagyrészt ebből fedezték. Gyermekei egzisztenciális felemelkedését, társadalmi mobilitását a papa az iskoláztatásban látta, ezért is íratta Z. L-t gimnáziumba, és ösztönözte, hogy valamilyen „polgári” foglalkozást válasszon. Z. L. anyja egy 1924-ben kikeresztelkedett zsidó család lánya, Z. L. nem emlékezett, hogy mivel foglalkozott az anyai nagyapja, csak annyit mondott, hogy nem voltak gazdagok. A félig zsidó származás miatt nem érték atrocitások a háború alatt, ő és édesanyja megmenekült az internálástól, de a nagymamáját és a nagynénjét családostól együtt elvitték, nagybátyjai a fronton szolgáltak munkaszolgálatosként. Z. L. apja örökén rettentően ragasz63
kodik a polgárinak vallott életmódhoz és az ehhez kapcsolódó értékekhez. Élettörténetének vázát tulajdonképpen az elsősorban szegény – a kommunista rendszerben pedig származását tekintve hátrányos helyzetű – fiatal egzisztenciális felemelkedése alkotja. Elvégezte az orvosi egyetemet, körzeti orvosként praktizált nyugdíjba vonulásáig, többször járt külföldön még a múlt rendszerben, melyre igen büszke. K. T. apja szintén jogász volt, anyja háztartásbeli. 1938-tól laktak Miskolcon, az apját ekkor helyezték ide bírónak. K. T. családja tipikus értelmiségi életmódot folytatott, színházba, hangversenyre jártak, társasági életet éltek. K. T. emlékeiben ezek az események nagy jelentőséggel bírnak: „És tulajdonképpen ezér mondom azt, hogy ő első generációs értelmiségi volt. (az apjáról beszél – F. D.) De mégis bekerült abba a rétegbe, amelyik ugye olvasott, újságot járatott, rádiót hallgatott, lemezjátszónk volt, könyvtárunk volt, olyan értelembe, hogy vásároltunk könyvet. Bevallom őszintén a gyerekkoromnak az egyik legnagyobb élménye az volt, hogy a […] édesapámék ugye elég sok családdal kapcsolatba voltak. Namost, én bevallom őszintén, annyi sok művelt emberrel […] az öregebbek, a gyerekek ott figyeltük, mikor ezek beszélgetnek, a mi szüleink, meg a vendégek. Huhú mit lehetett tanulni, mi mindent izét tapasztalatot, meg ismereteket […] És akkor általában még nem úgy volt, hogy most, hogy mint a gyerekek, hogy most leülnek, és aztán a tévét aztán nyomogatják, meg nem tudom én mi. Akkor nem volt semmi, hanem mi hallgattuk azokat a […] nagyon nagy össz[…] hogy mondjam, szellemes beszélgetéseket. Vót aki, például tudott latinul […].”32 K. T. fontosnak tartja azt a tanulási készséget és vágyat, melyet apjától örökölt. Elmondása alapján apja, mivel származását tekintve nem rendelkezett ilyen hagyományokkal (az ő apja vincellér volt) felnőtt korában folyamatosan művelte magát, olvasott. Ezt a szellemet gyermekire is áthagyományozta, K. T több emléke is utal erre, például mindig rettentő tisztelettel és elismeréssel beszél volt tanárairól, fontosnak tartja megjegyezni, hogy a főbérlője az egyetemi évei alatt egy értelmiségi család volt, illetve hosszasan beszél a háború előtti Miskolc kulturális életéről, melynek kapcsán fájlalja, hogy nem volt a városban tudományegyetem, mivel szerinte ez alapozza meg egy város szellemi, értelmiségi életét. „Azt kell mondanom, hogy a Miskolc, az egy komoly városiasodáson átesett hely volt, amely, hát az ipari ööö potenciája miatt országosan is kiemelkedő volt. Namost ennek következtében, hogy ez elsősorban iparral, és másodsorban kereskedelemmel, és harmadsorban volt az, hogy a kultúra jött, most a kultúra alatt az összességében értem, tehát a szellemtudományokra gondolok itt elsősorban […] Az annyit jelentett, hogy ilyen tekintetben csak egy keskeny rétegnek volt meg a valóban a magas szintű műveltsége. Szóval nem volt tudományegyetem […] Ahol tudományegyetemi képzés folyt, és abba megint nem a 64
képzésen van a hangsúly, ahogy most már idős fejjel rájöttem, arra, hogy miér’ jó a tudományegyetem, hanem az ottani professzoroknak a színvonala miatt. […] a professzorok, azok, akik ott oktatnak, tanulnak, tehát a tanszemélyzet, megint azt kell mondanom, és az olyan […] és az az tömeget alkot akkor mán. Mer egy ilyen egyetemen, ahol van tudományegyetem, ott nagyon sok ööö értelmiségit foglalkoztatnak, akár tanárként, akár adjunktusként, tanársegédként. Namost Miskolcon nem volt csak egy jog öö jogakadémia volt.”33 Természetes volt tehát, hogy K. T. a gimnáziumban tanult tovább, majd annak ellenére, hogy természettudományos pályát futott be, egész életére meghatározó maradt a klasszikus műveltség szeretete, melyet többször is kifejezett az interjú során. „[…] mert hát a latinos műveltség, azért mégis csak azt kell mondani, lehet, hogy én vagyok így vele, de engem nagyon vonz, és, és én rettentően szeretem is ezeket.”34 K. T. kulturális dimenzióját szinte teljes mértékben az értelmiségi lét kritériumai adják, élettörténete fejezetei is nagyrészt apja, önmaga, illetve gyermekei értelmiségévé válásáról szólnak. „A lányok” B. Zs. apja patikus volt, saját drogériát vezetett, ahol egy segédszemélyzetet foglalkoztatott. A család budapesti származású, 1935-ben költöztek Miskolcra, B. Zs. szerint azért, mert itt több lehetősége volt az apjának saját üzlet nyitására. A drogériát 1952-ben államosították. Anyja háztartásbeli volt, illetve a drogéria árubeszerzésében segédkezett. B. Zs. gyermekkorát szintén a városi polgári életforma jellegzetességei jellemzik, melyekre B. Zs. élénken és nagy nosztalgiával gondolt vissza. Hosszasan mesélt gyermekkori játékairól, lakásukról, a szép ruháiról, a tánciskoláról, a színházakról, mozikról, ahová eljártak. „[…] hát persze rengeteg, mondom rengeteg játékot kaptam úgyhogy, […] hát nekem alvós babám, porcelán fejű alvós babám, volt kis pólyás babám, a nagyot Gyöngyikének hívták, a kicsit Hajnalkának hívták, volt egy Bandi babám, […] az fiú volt, akkor volt az Anikó babám, az egy kaucsukbaba, de annak olyan ruhatára volt te, hogy az nem igaz. Anyám olyan ruhákat varrat neki, kosztümtől kezdve, kabátig, estélyi ruháig mindent, és Kenyeres Rózsi volt anyámnak a kalaposa, aki csinálta mindig a kalapokat. Abba az időbe nagy divat volt a kalaphordás. És a babának is ő csinálta mindig a kalapokat. Az én babámnak volt vagy nyolc vagy legalább tíz kalapja. És és (nevet) Edával mi állandóan játszottunk. Apámtól meg mindig kaptuk a púdert, meg ő kapta a Dördilli cégtől ezeket a pici rúzsokat, ilyen mintát. Meg kis szappant, Kaolától, mindegyik gyártól voltak ilyen kis szappanok. Mi állandóan fürösztöt65
tük a babákat, rúzsoztuk a szájukat, meg[…] (nevet) szóval mindig cicomáztunk, meg púdereztünk, meg mindent csináltunk. Játszottunk. Akkor volt olyan étkészletem, porcelán étkészletem, mélytányér, lapostányér, hozzá levesestál, pecsenyéstál, zószostál, minden.”35 Bár a háborúban vagyonuk jó részét elvesztették, és igencsak össze kellett húzniuk magukat, apja kitartó munkával újból felvirágoztatta az üzletet. A végső törést az államosítás okozta, majd három év múlva a családfő halála. B. Zs. anyjának muszáj volt munkát vállalnia, hogy legyen a családnak jövedelme és később a mamának nyugdíja. B. Zs. erősen kötődik a női szerep klaszszikus polgári szemléletéhez, mely szerint az asszony dolga a háztartás vezetése, a családi élet szervezése, a gyerekekkel való törődés, mindezek mellett elengedhetetlen kritérium a műveltség, elmondása lapján ezért is járt gimnáziumba, ott is a humán osztályba. Ez az az iskolatípus, mely szerinte megfelelő „latinos műveltséget” és erkölcsi nevelést adott. Ezzel kapcsolatos egyik emléke, melyben elmeséli, hogy bizony a nem megfelelően viselkedő lányokat nem tűrték az iskolában. „Nagyon szigorú iskola volt, borzasztó szigorú. Például te, észrevettek valami olyat, hogy egy lány, nem úgy viselkedik erkölcsileg, ahogy akkor kellett, elő volt írva, az úgy repült az iskolából, mint annak a rendje. Az úgy repült. […] ott van a (említ egy nevet – F .D.). Az is oda járt a Tóth Pálba. És kitudódott róla, mint még egy pár lányról, hogy abba az időbe volt itt Miskolcon egy borzasztó nagy botrány, volt két fényképész, akik lányokról ilyen aktfényképeket csináltak, meg ilyeneket. És ez kitudódott. Ezt, erről az újság cikkezett, ebből bírósági per volt, szóval borzasztó […] na azokat a lányokat mind kidobták az iskolából. Azt mind elmenesztették.”36 B. Zs. nem tanult tovább, érettségi után rövid ideig dolgozott, majd gyermekei születése után hosszú ideig otthon volt, a háztartást vezette, csak 1969ben ment el dolgozni adminisztrátorként. Emlékei leginkább gyermekkorával kapcsolatosak, ezeket a történeteket hosszan és színesen idézi fel; felnőttkorából való emlékei egyrészt férje karrierjéhez, másrészt a gyermekneveléshez kapcsolódnak. T. K. gazdálkodó családból származott, apjának saját földbirtoka volt, bent laktak a városban. Szüleiről, gyermekkoráról alig beszélt. Apja a földjét az ’50es évek elején önként átadta a tsz-nek, majd fuvarozásból tartotta el családját. T. K. szerint azért nem bántották sosem őket, mert nem volt nagy vagyonuk. „[…] hát mondjuk azért az apám emellett, hogy volt ööö tíz hold földje, amit művelt, emellett […] na aztán ezt a tsz elvette, és akkor azután fuvarozással foglalkozott. Úgyhogy […] szabadfoglalkozású volt, tehát mondjuk ilyen szempontból azért se voltunk olyan nagyon felszínen, mer nem voltunk gazdag emberek, már a szüleim révén, és nem volt miért belénk kötni.”37 66
Gyermekkora meghatározó élménye, hogy késői gyerek lévén sokat volt egyedül, önálló játékokkal szórakoztatta el magát, illetve, hogy a gimnáziumi évei alatt sokat járt református bibliakörbe, és hogy azt mennyire szerette, és komolyan vette. Ennek ellenére, érdekes módon, ez nem jellemző egész életútjára. Bár ma is vallásosnak tartja magát, a múlt rendszerben leszokott a vallásgyakorlásról, nem akart konfliktust. Általában véve az volt a véleménye az elmúlt rendszerrel kapcsolatban, hogy az alkalmazkodás volt a leginkább hasznos hozzáállás. Mérnöki pályára ment, majd a Diósgyőri Gépgyárban dolgozott, karrierjét és ezáltal identitását a múlt rendszernek köszönheti. K. K. önmagát nagypolgári családból származónak aposztrofálta: „[…] én egy nagypolgári miliőben éltem, és nagypolgári miliőben nőttem fel. És hát ugye rengeteg könyv volt otthon, meg, meg, meg kultúra, meg jártunk, gyerekkorunkba már vittek minket, színházba.”38 Apja körzeti orvos volt, anyja polgári származású, anyai nagyapja a miskolci dohánybeváltó vezetője volt. Gyermekkorában haladó szellemben nevelték, járt például egy „kerti iskolának” nevezett alternatív oktatási programmal működő magánóvodába, amit főleg zsidó értelmiségi gyerekeknek tartottak fent. Ezen kívül zenés tornaórára is járt, amit egy asszony tartott Miskolcon, a korabeli legfrissebb módszerek szerint, melyet Berlinben tanult. „A […] ebbe a bizonyos kerti iskolába, ebbe a nagypolgári zsidók gyerekei jártak. Volt egy nagy bútorüzlet a Pick, emlékszem rá, a Pick Marika […] délután, mondom neked, hogy tornaóra volt, amit a Gizi néni tartott, és arra a tornaórára én is jártam, hároméves koromtól vitt magával Gizi néni, mer lúdtalpam volt. És egyáltalán egy lánynak a mozgásához nagyon fontos […] még ha nem is táncosnő lesz, meg egyáltalán jönni kell, meg ritmusérzék meg minden, zenére ment, szóval ez is már ilyen, ilyen nagyon újdonság volt, hogy […] és volt aztán a felnőtteknek is, úgyhogy az anyám is járt. Mert voltak ilyen felnőtt ööö csoportok is, és oda is jártak az orvosnék, az ügyvédnék, az ilyen nagypolgár […] a, azt hiszem, a Dadányi Mauzinak is járt oda az édesanyja és ez egy nagyon nagy élmény, anyám is, emlékszem rá, hogy nagyon élvezte, és nagyon szívesen járt, hetenkint kétszer egy órára, és akkor ott tornáztak. Hát ugyanúgy, mint most a…izékbe […] Fittness, igen, hát ezt akartam mondani, és ööö ez egy, ez egy ilyen, mondom, nagyon modern volt, mer ugye ezt a Dalkros-módszert csinálta és, és nagy, nagyon nagy élvezettel, sok, nagyon sokáig tornász, járt hozzá az anyám […].”39 Egyértelmű volt, hogy gimnáziumban tanul tovább, hiszen ez felelt meg társadalmi helyzetének. „hát akkoriba már valahogy úgy is nézett ki a dolog, hogy praktikusabb dolog gimnáziumba járni, mert mégis csak nagyobb ööö magasabb képzést ad és, és egyáltalán, hát a tudás azért mégis csak, meg a latin meg minden […].”40 67
A gimnázium után Budapestre költözött, elvégezte a konzervatóriumot, majd férjhez ment. Mivel a karrier nem volt K. K. élettörténetének mérvadó vezérfonala, a középpontban a környezetével, a környezetében megjelenő emberekkel való kapcsolata állt. Ezek a kapcsolatok pedig egytől egyig „jó családból” való kapcsolatok voltak. Minden történetét, életútjának eseményeit olyan előtörténetekkel látja el, melyekben rokonai, ismerősei polgári származását magyarázza, erőteljes hangsúllyal. Életének egyes fordulópontjain családjának kapcsolatai nyújtottak segítséget – lakásszerzés stb. –, és státuszőrzését is abban látta, hogy férjhez ment egy mérnökhöz, aki szintén értelmiségi családból származott. Szellemi öröksége egyrészt az értelmiségi lét, a kiterjedt és kasztszerű kapcsolatrendszeren nyugvó polgári életmód, a két világháború közötti modern – főleg német – művészet. B. J. családja a háború előtt a jómódú városi földtulajdonosok körébe tartozott. A gazdálkodó családból származó szülőknek 70 hold nagyságú földbirtoka, valamint szőlője és borpincéje volt, melyet nem műveltek, hanem bérbe adtak. Házuk is volt a városban, melyet kiadtak. B. J. apja gépészmérnökként dolgozott a diósgyőri vasgyárban, ahonnan idejekorán nyugdíjba vonult: „[…] mikor a gazdasági válság volt, akkor nyugdíjazták azzal, hogy földünk van Miskolcon, és az a megélhetéshez elegendő […].”41 Anyja erdélyi szász származású iparművész, de hivatalosan nem dolgozott, a háztartást vezette. Kreatív munkát csak hobbiként végzett, műveinek nagy részét az ínséges időkben eladták. Az udvarház, melyben laktak, nagy telken állt (kb. 700 négyszögöl), ahol háztájit tartottak, gyümölcsfákat, zöldségeket termesztettek. Nagy, négyszoba-összkomfortos lakásban laktak, emellett a házban lévő két kisebb lakást kiadták. Az apa ’41-ben meghalt, az özvegyen maradt anya nehezen tartotta kezében a család gazdasági dolgait. Ki kellett fizetni a földek után járó örökösödési illetéket, a háború alatt sok mindenük tönkrement, majd jött a vagyondézsma, végül fel kellett ajánlaniuk a birtokot az államnak, a házukat is elvették, több családot költöztettek be melléjük. B. J-nek határozottan kellemetlen emlékei ezek, sokszor emlegeti, hogy csak a bajuk volt a földdel és egyéb birtokaikkal, főleg apja halála után. „Meggyűlöltem akkor a földet, érted?”42 A gimnáziumi évekre kellemesen emlékszik, emlegeti a társasági életet is, tánciskolába, zeneiskolába, vendégségekbe járt fiatal lányként, nyáron strandoltak Miskolc-Tapolcán, vagy kirándulni mentek Lillafüredre. Mivel reálérdeklődésű volt, a miskolci egyetemen tanult tovább, kohómérnöki végzettsége van. Vácon, majd a csepeli gépgyárban dolgozott, karrierjére büszke. V.M. apja fogorvos volt, a hadseregben hadnagyi rangban szolgált, a háború előtt fogorvosi rendelőt működtetett Miskolcon, majd Sopronba, Kassára, 68
Miskolcra, Galántára helyezték mint katonaorvost. A család mindenhová követte, a háború végét Németországban élték meg, ahol nyolc hónapot amerikai hadifogságban töltöttek. Miután visszakerültek Miskolcra, városi ingatlanjaikat elvesztették, csak a szőlőjük maradt meg a rajta lévő kis házzal. V. M. apját lefokozták, nyugdíjazták, majd elvették a nyugdíját, később talált orvosi végzettségének megfelelő munkát, de csak nehezen. V. M. anyja erdélyi szász család leszármazottja, nem dolgozott. V. M. gyermekkorának kulturális hátterét az egyfelől értelmiségi, másfelől katonai elit társaságra jellemző életmód és szellemiség adja. Borzasztó alapossággal, színesen adja elő gyermekkori emlékeit, kitér a városok építészetétől kezdve az egyes történelmi események magyarázatán, a család részletes leszármazásának taglalásán keresztül gyermekkori életének minden mozzanatára, melynek motiváló erejét a városi polgári életmód és kultúra adja. A háború előtt és annak kezdetekor jó anyagi körülmények között éltek, Kassára 1938-ban kerültek, ahol a helyi magyar elit tagjaivá váltak. „Ez a lakás, ez akkora volt, hogy 19 helyiségből állt […] de a lépcsőházzal együtt, az édesapámnak a rendelőjéhez. Ez egy kúria volt, amit előzőleg egy cseh fogorvos lakott, és amikor bementek a magyarok, akkor ő vissz[…] elment Csehszl[…] Csehországba, és ez a lakás üresen maradt, és ezt kapta meg édesapám, mint üres lakást. Gyönyörű bolthajtásos szobákkal, rengeteg tér, déli fekvésű volt a főfront[…]. Hatalmas nagy konyha, olyan konyha, mint annak idején a kúriákba volt, hogy tégla tűzhely is volt benne rendes modern tűzhely és gáztűzhely is volt benne.”43 Ezt a nagy háztartást természetesen alkalmazottak segítségével tartották fenn, volt szakácsnő, szobalány, német kisasszony, a fogorvosi rendelőben aszszisztensnő, illetve az apjának mint katonatisztnek volt csicskása, egy parasztember, akiről V. M. mindig nagy nosztalgiával szólt, jellemét romantikus attitűdökön keresztül ábrázolja. V. M. szülei részt vettek a helyi társadalmi eseményeken, színházba, hangversenyekre jártak, mind az értelmiségi, mind a katonai elit tagjaival tartották a kapcsolatot, bár V. M. szerint elsősorban az orvosokkal jártak össze. Kiemelt emléke ezekből az időkből, hogy személyesen is látta Horthy Miklóst. „Kassán végignéztem tribünről azt, amikor Horthy ellátogatott Kassára, az nekem, mint nyolc éves gyereknek hallatlan nagy, vagy hét-, nyolc-, nem hatéves, hétéves gyereknek hallatlan nagy élmény volt […]. És édesanyámék inkább az orvosokkal tartották a kapcsolatot, csak amennyit okvetlenül szükséges volt, tiszti vonalon az azokra az eseményekre jártak el.”44 Sok és kellemes emléke van, volt iskoláiról, a tanárokról, az oktatásról mindig tisztelettel beszél. Fontosnak tartja a jó iskolai képzést, a művelődés minden formáját, a nyelvtanulást. 69
Élettörténetének másik meghatározó eleme apja jelleme, aki amellett, hogy művelt, értelmiségi ember volt, rettentő szakszerűségről, éles észről, tehetséges parancsnoki képességekről és emberségről tett tanúbizonyságot mint katona. V. M életének további szakaszaiban, saját karrierje felépítésében ezeket a jellemvonásokat tartja meghatározónak. Ő is orvos szeretett volna lenni, ám mivel ezt a kommunista rendszer nem tette lehetővé, gépészmérnöknek tanult. V. M. élettörténete, a kutatás többi alanyához képest, extrém eset, nem tartalmát, hanem mennyiségét tekintve. Átlagban kétórányi hanganyagot tartalmaz egy-egy interjú, ennyi idő alatt mindenki elmesélte a saját maga által szőtt történetet, és válaszolt a kérdéseimre is. V. M. esetében a hanganyag négyórás, rettenetes részletességgel mesélt mindenről, vezérfonál az időrendiség volt. Gyermekkorában annyi – még a kortársaihoz képest is – különleges és sok eseményen ment keresztül, hogy erről az időszakról beszélt a legbővebben, ám felnőtt életét is hosszasan taglalta, igaz, ennek jelentős részét gyermekei karrierútja teszi ki. Értelmiségi mivoltából eredően legtöbb emlékét műveltségi alapon magyarázta, részletezte. R. E. apja szintén katonatiszt volt, így gyermekkorát neki is az állandó költözés határozta meg. Esztergomban született, itt kezdte meg iskolai tanulmányait, később Karcagra, majd Miskolcra költöztek. V. M-hez hasonlóan az ő családja is Németországba került a háború végén, ahol amerikai hadifoglyok lettek. Mire visszakerültek Miskolcra, lakásukban már mások laktak. Apját elbocsátották a hadseregtől, nyugdíját megvonták, így a család nehéz helyzetbe került. Ekkor vállalta el anyja a miskolci MNDSZ helyiségének a takarítását, így itt kaptak egy szobát, melyben lakhattak. Ez hatalmas változást jelentett ahhoz a kertvárosi, háromszobás lakáshoz képest, amiben azelőtt éltek. Javaikat elhordták, amíg ők Németországban voltak, annyi maradt csak meg, amennyit egy ládában vidékre menekítettek ismerősökhöz. Később az MNDSZ-től is el kellett költözniük, és egy belvárosi üzlethelyiségben laktak, a kirakatot papírral ragasztották be, hogy ne lehessen belátni. R. E-t nagyon megviselték az átélt hányattatások, ezzel magyarázza, hogy meg sem próbálta az egyetemi felvételit. „Úgyhogy nekem reményem sem lehetett annak idején, mikor leérettségiztük, mert örültem, hogy egyáltalán hagyták, hogy leérettségizzek és hát egyetemről […] meg hát egyáltalán anyagilag is, hát nagyon […] Ugye a nyugdíjat elvették, az édesapám nyugdíját, és hát gondolhatod, hogy vasgyárba volt egyszerű munkásként […].”45 Az érettségit követően munkába állt, ő is a vasgyárban kapott munkát. Férjhez ment egy mérnökhöz, majd miután megszülettek a lányai, nem ment vissza dolgozni, a gyermekneveléssel és a háztartással foglalkozott. Férjének köszönhetően felnőtt életében újból azt az életmódot folytathatta, melyben a 70
háborút megelőzően élt. Miskolc-Tapolcán lakik egy szép kertes házban, mely a két világháború közötti polgári ízlés szerint van berendezve. Mindkét lánya egyetemet végzett. Kulturális dimenzió – Összegzés Az élettörténetek alapján megállapítható, hogy a tizenkét interjúalany legtöbb tagja valóban a két világháború közötti időszak vidéki középrétegeibe tartozott, kivételt talán csak Z. L., illetve R. Z. képez. Mindkettejük családja alacsony színvonalú gazdasági helyzetben volt, igaz Z. L. esetében ezt az apa háborúba vonulása, ezáltal a kisipar felfüggesztése, R. Z. esetében pedig a nagy család indokolja. R. Z. apja állami foglalkoztatású hivatásos erdész volt, ez kispolgári foglalkozásnak számít, ám Erdei szerint ez a réteg alsó tagozataként tekinthető az ilyen értelmű fölsőbb rétegeknek,46 Utasi Ágnes pedig egyértelműen a vidéki alsó-középosztályba sorolja, mint a fix fizetésből élő kistisztviselők csoportját.47 Z. L. apja segédeket foglalkoztató, felfutóban lévő szabóműhelyt üzemeltetett, melyet a háborúba vonuláskor fel kellett függesztenie egy időre. Mindkét szülő gimnáziumba íratta gyermekét, mellyel egyértelműen azt a szándékot fejezték ki, hogy a középosztályt célozták meg fiaik számára. A fentiek alapján én is alsó-középosztálybelinek tekintettem őket, noha, hangsúlyozom, anyagi viszonyaik szerint nem feltétlenül tartoztak ide. Egyértelműen középosztálybelinek tekinthetők az értelmiségi szülők gyerekei, a magas rangú katonatisztek, illetve a birtokos, földtulajdonos szülők gyermekei. Az ipari vállalkozó és a kereskedő gyermekét pedig a műhely, illetve a bolt nagysága, valamint az életrajzból leszűrhető polgári életmód alapján soroltam ebbe a csoportba. Jelenlegi társadalmi helyzetüket tekintve a hat férfiból ötnek van legalább egy diplomája, ebből hárman doktori fokozattal is rendelkeznek. A hat nőből három szerzett diplomát, de a másik három közül egy művészeti pályát választott, kettő pedig státuszhomogám házasságot kötött, és a gyermeknevelést, családteremtést választotta fő élettevékenységül. Mindegyik interjúalany reprodukálta, vagy túlhaladta szülei társadalmi állását, kivéve T. Gyt, aki az érettséginél nem szerzett magasabb képesítést, hivatalnokként ment nyugdíjba, egy kétszobás panelházban lakik, gyermekeit nem motiválta magasabb végzettség megszerzésére. Ez, bár életszínvonalát tekintve alsó-középosztályinak tekinthető, mindenképpen lecsúszást mutat szüleihez képest. Ezt a lecsúszást egyébként egyértelműen magyarázza és érthetővé teszi T. Gy. egyéni életútja, melyben erőteljes hangsúlyt kap az apja foglalkozása miatt őt ért diszkriminációk sorozata, amik révén többször is összeütközésbe került a kommunista rendszerrel. 71
Érdekes eredményt mutat, hogy a foglalkozás tekintetében mennyire mutatnak követő magatartást az interjúalanyok szüleikhez képest. Miután a kommunista rendszerben nem nyílt lehetőség saját tulajdonú tőke birtoklása és felhasználása alapján önálló egzisztenciaként reprodukálni a szülők társadalmi helyzetét, foglalkozását, az ebből a körből származó interjúalanyaim legtöbbje a felsőfokú végzettség megszerzésében látta biztosítottnak középosztálybeli életmódja megteremtésének alapját. Erre az eredményre jutott Gáti Tibor és Horváth Ágota is a pápai középosztály vizsgálatakor, szerintük az általam is vizsgált korcsoport tagjai „1945 után felismerték: a státuszőrzés legalkalmasabb módja a magas iskolai végzettség megszerzése”.48 Kivételt csak B. Zs. képez, aki férjhez ment, bár férje diplomás, így közvetve ugyan, de ő is a magas végzettség által megalapozott életmódban látta a megoldást. Az értelmiségi szülők gyermekei kivétel nélkül értelmiségi pályát választottak – felsőfokú végzettsége csak K. K-nak nincs, ő zenei konzervatóriumot végzett –, de az már a kommunista rendszer tükrében értékelendő tény, hogy ki követte apja foglalkozását, ki nem, és ha nem, miért nem. Ezzel a harmadik fejezetben foglalkozom bővebben, általánosan azonban megállapítható, hogy akik bármilyen indoknál fogva nem tudták apjuk mintáját követni – legyen az akár értelmiségi foglalkozás vagy vállalkozás –, azok leginkább műszaki pályát választottak mint a korszakban leginkább preferált magas szintű pályák egyikét. A személyes emlékeknek az adja meg a társas kontextusát, hogy az egyén által jelentősnek ítélt emlékek szelektálását kulturális hagyományok szabályozzák, a kultúra alakítja azokat a módokat, ahogyan, és azokat az emlékeket, amikből felépül az élettörténet.49 Az egyes élettörténetek felépítése, a kiválasztott élmények, az előadás módja tehát utal az egyén kulturális helyzetére, személetmódjára. Mivel minden élettörténet a jelenből tekint a múltra, a felsoroltak vizsgálata elsősorban arra világít rá, hogy jelen helyzetükben hogyan értékelik magukat, illetve jelen helyzetükből minek látják, láttatják múltbeli önmagukat az interjúalanyok. Ennek megállapítására a tizenkét élettörténet szerkezetére, stílusára, vagyis a formára vonatkozó különféle motívumokat vizsgáltam meg, és összevetettem azzal a képpel, melyeket az élettörténetek tartalmai közvetítenek. Értelmiségi motívumként értékeltem: – Amennyiben az interjúalany jó véleménnyel van általában a tanulásról; szívesen emlékszik vissza, sok emléket idéz fel konkrétan az iskolával kapcsolatban – akár középiskoláról, akár egyetemről van szó; dicséri a tanárait, volt iskolája szellemi színvonalát. – Az egyes történetek ábrázolását tudományos magyarázatokkal gazdagítja, történelmi, művészettörténeti vagy műszaki illusztrációkkal színesíti az 72
események leírását; általában fontosnak tartja és hangsúlyozza a szakszerűséget; általában beszél a kultúráról, művészetekről. – Részletesen ábrázolja a felsőfokú végzettség megszerzését, illetve az ezt követő karrier egyes állomásait (nők esetében is, ahol a karrierút ábrázolása megelőzi a családi szerep hangsúlyozását). – Külföldi utazások említése, részletes leírása, különös tekintettel a nyugateurópai országokra. – Az életmód szellemi viszonylatainak ábrázolása. Polgári motívumnak tekintettem: – Az interjúalany általában sokat emlegeti a „régi szép időket”, még akkor is, ha közben a háborús vagy egyéb élményei ellentmondanak ennek; az életút ábrázolásában aránytalanul nagy vagy viszonylag nagy hangsúlyt kap az 1948 előtti időszak ábrázolása. – A város társadalmi-kulturális életének emlegetése, az ebben való részvétel ábrázolása. – Különféle társadalmi kapcsolatrendszerek erőteljes hangsúlyozása; általában státuszhomogám vagy magasabb pozíciójú kapcsolatok, melyek az életút bizonyos fordulópontjain segítőként lépnek be; alacsonyabb társadalmi helyzetben lévőkre való lenézés, akár negatív, akár pozitív értelemben; bizonyos „úri” felhangok. – Az életmód anyagi viszonylatainak ábrázolása. – Az életút során elért karrier eredményeinek a ráfordított energia, munka tükrében való ábrázolása. Az egyes megállapítások természetesen átfedhetik a két kategória határait, mint ahogy a kétfajta életmód sem különíthető el egymástól. Voltak olyan motívumok is, melyek egyértelműen mindkét kategóriába besorolhatóak, például a diszkrimináció, mely minden interjúalanyom élettörténetében megjelenik, akár értelmiségi, akár „egyéb” származás miatt, illetve a leszármazottak iskolai előrejutásának ösztönzése, a felsőfokú végzettség megszerzésére irányuló törekvések ábrázolása. Ha megvizsgáljuk tehát az egyes élettörténetekben szereplő emlékek tartalmát, az élettörténet felépítését, előadásának formai megnyilvánulásait, arra a megállapításra juthatunk, hogy elmesélőik elsősorban az értelmiségi réteg tagjai, akár felmenőik, akár saját felnőtt életük, esetleg mindkettő alapján. Legtöbb interjúalanyom anyagi, életmódbeli kritériumok alapján a középrétegek képviselője, aki az erre a rétegre jellemző életmód elemeit szüleitől örökölte. A két világháború közötti középosztálybeli családok státuszőrző, értékmentő utótörténetével több szakirodalom is foglalkozik. Ezek a családok, bár 73
a kommunista rendszerben legtöbb esetben diszkriminálódtak, illetve mellőződtek, leszármazottaik tekintetében azonban sikeres rekonverziót hajtottak végre.50 Ezekben a családokban fontos nevelési célként jelenik meg a státuszmegmaradást elősegítő küzdelemre való ösztönzés, az ezt elősegítő értékek átadása. A különféle kulturális tőkék, hagyományok, a felsőbb végzettség megszerzése, a nyelvtanulás, a vallásos nevelés, a szakszerűség preferálása segítette az utódokat, hogy ezek birtokában alkalmazkodni tudjanak a rendszerhez, és megfelelő karrier, illetve életmód kialakítása mellett kulturális tőkéjüket leszármazottaikra is áthagyományozzák.51 A kutatás nem kimondottan ezzel a témával foglalkozik, és az általam készített tizenkét interjú korántsem alkot reprezentatív mintát a fentiek újbóli igazolására, de meg kell jegyeznem, hogy a kutatás során én is ezt a tendenciát tapasztaltam. A tizenkét ember – egy kivételével – sikeresen átvészelte a kemény diktatúra időszakát, majd különféle módon megteremtette magának azt a fajta középosztálybeli életmódot, melynek gyökerei a háború előtti polgári életmód értékeiből fakadnak. Amire én kerestem a választ ezek után, az az, hogy az ilyen életúttal rendelkező egyének élettörténeteiben milyen tapasztalatok jelennek meg a kommunista-szocialista rendszerrel kapcsolatban. Fordulópontok Az egyén életében bekövetkező változások lehetnek természetesek, a társadalmi szabályrendszerek szerint helyénvalóak. Egy hat-hét éves gyermek megkezdi az iskolai tanulmányait, 18 évesen érettségizik, a nők bizonyos korban férjhez mennek, a diploma után az ember általában munkát vállal. Vannak azonban olyan esetek, mikor az élet természetes ritmusát, az ún. normatív átmeneteket az adott történelmi kor erőteljesen befolyásolja, megváltoztatja. „Egyesek akkor lépnek munkaképes korba, mikor nincs munkalehetőség, mások akkor, amikor éppen háború van.”52 A megváltozott történelmi körülmények olyan változásokat hozhatnak az egyén életútjába, melyek „afféle váltóként működnek”53, kitéríthetik az egyén életét az eredeti irányból. Ezeket a fordulópontokat vizsgálva tehát megfigyelhetjük, hogy az egyes történelmi változások milyen hatással voltak az életútra, hogyan befolyásolták azt. Az első olyan fordulópont, melyet az interjúalanyok életútjában megvizsgáltam, a háború volt, mivel ez az esemény kivétel nélkül mindenkit érintett valamilyen szinten. A tizenkét interjúalany közül ketten nem meséltek háborús emléket, a többi tíz életútnak jelentős elemét adta a háború és az azzal kapcsolatos emlékek. Nem meglepő, hogy legtöbben gazdasági szempontból értékelték az eseményt, hisz legtöbbjük családját elsősorban ebből a szempont74
ból érintette. A másik nagyobb horderejű fordulópontot az 1948-49-es kommunista fordulat jelentette interjúalanyaim életében, másodszor tehát ezt jártam körbe az interjúk alapján. A háború legkevésbé az értelmiségi családból származókat viselte meg anyagilag, legalábbis erre lehet következtetni az interjúk alapján. K. T. egyáltalán nem is említi, K. K. csak a bombázásokról mesél, amiket átélt, V. L. is csak felületesen tér ki rá: „[…] hát viszonylag normálisan átvészeltük az oroszok bejövetelét, nagy szerencsével megúsztuk a kifosztást”.54 Akik valamilyen tulajdonnal rendelkeztek, legyen az családi birtok, ház, saját műhely vagy üzlet, azok mind veszteségként élték meg az eseményt. F. T. apja bezárta a műhelyt, és Budapestre menekült, Z. L. apját elvitték katonának, így nem tudta családfenntartó tevékenységét folytatni, B. Zs. apjának bombatámadás érte az üzletét, B. J. családjának a birtokairól be kellett szolgáltatni a terményt, a bérbe adott házat pedig lebombázták. Magukat az interjúalanyokat gimnáziumi éveik közepette érték a háborús évek, szinte kivétel nélkül mindegyikük említi, hogy milyen bonyodalmakat okozott ez az iskolába járás terén. Mindkét iskolában hadikórházat létesítettek, az osztályokat ideiglenesen másik épületbe telepítették, sokszor kellett délután tanításra járniuk, a front közeledtével pedig fél évet szünetelt az oktatás (1944 őszétől 1945 tavaszáig). Az oroszok bejövetele után sem változott a helyzet. „Amikor újrakezdődött az ’45 áprilisába […] akkor meg még orosz kórház volt benne. […] és akkor mi a Kossuth utcán jártunk, mer ott volt a Tóth Pálnak egy internátusa, egy ilyen bentlakásos, ahol a lányoknak egy ilyen kollégiumszerűség, akkor internátusnak hívták. És akkor abba jártunk, addig, amíg vissza nem kaptuk a gimnáziumot. Visszakaptuk a gimnáziumot úgy, ott nem volt se pad, se semmi a világon, csupasz tantermek voltak.”55 Miután visszakapták az épületet, a tanulóknak kellett rendbe hozniuk azt. Többen is említették, hogy a meszelést kivéve mindent ők csináltak, hordták fel a pincéből a szemetet, irtották a poloskát, takarítottak, nekik kellett széket vinniük maguknak, mert nem volt felszerelés sem. Nem volt pénz fűtésre, a diákok hordták a fát, szenet az iskolába, és még így is sokszor fáztak: „télen le se vetettük a nagykabátot, bundában ültünk bent”.56 A három katonatiszt-gyerek, T. Gy., V. M. és R. E. életútjában természetesen nagyobb hangsúlyt kap a háború, mivel mindhármójuk családját Németországba telepítették egy időre. Ezekről az eseményekről V. M. beszélt a legtöbbet. Hosszan mesélt háborús viszontagságaikról, a hadikórházzal való utazásukról és az amerikai hadifogság hónapjairól. Ez természetesen kiesést jelentett neki az iskolából, ezért visszatérésük után pótolnia kellett. „Bementem az iskolába, két gimnáziumi bizonyítvánnyal, […] anyám megbe75
szélte a tanári karral, hogy én magánúton le fogok vizsgázni, […] Hogy le fogok vizsgázni húsvétkor harmadik gimnáziumból, júniusba negyedikből, szeptemberben ötödikből.”57 Azok az interjúalanyok, akik átéltek valamilyen hadieseményt, bombázást, frontot, pincében bujkálást, légiriadót, mindannyian élénken emlékeznek a szörnyűségekre és arra, hogy mennyire féltek. Általában a háborúról és az azt követő időszakról elmondható, hogy valós fordulópontot jelentett egyrészt az interjúalanyok családjának az életében gazdasági alapon, valamint maguknak az interjúalanyoknak is. Tanulmányaikat nehezíthette egyrészt a család anyagi helyzetének a romlása – mint Z. L. esetében, aki meg is bukott emiatt, vagy R. Z. esetében, aki kihagyott éveket, mert munkába állt –, illetve a háborús időszak bizonytalansága. A háborús események következtében életük szinte minden téren bizonytalanná vált. A légiriadók előli állandó menekülés, az iskolai élet akadozása, illetve felfüggesztése jelentősen gátolta őket tanulmányaik normális végzésében, és minden bizonnyal lelkileg is megviselte őket. „Szóval az egy borzalmas időszak volt, […] ezt aki nem élte át, az, az nem, nem tudja, és ne is tudjátok meg soha. De az az állandó bizonytalanságérzés, amikor, amikor nem tudod, hogy mikor jönnek, vagy, vagy, vagy […] már ott is vannak, csak nem tudod.”58 Mindezek mellett a háborút olyan korszakhatárként értékelik, mely általános értékvesztést okozott világukban. A háború előtti évek, a „régi szép idők” a békés, nyugalmas élet szimbólumaként jelennek meg, mellyel kontrasztban áll nemcsak a háború, hanem az azt követő korszak is. Az 1948-49-es politikai fordulat, illetve az ezzel járó – ideológiai, gazdasági, társadalmi – változások több szempontból is hátrányosan érintették interjúalanyaimat. Túl azon, hogy az általuk képviselt értékeket az új politikai vezetés ideológiai alapon bírálta, valós diszkriminációk is érték őket, és kérdéses volt, hogy értékrendszerük megtartása mellett egyáltalán lehetséges-e integrálódásuk az új rendszerbe. Elsőként – szinte mindegyikükre érvényes módon – kézzelfogható veszteségként kellett megélniük, hogy a rendszer gazdaságilag próbálta meg ellehetetleníteni őket, illetve családjukat. „’49 december 27-én, közvetlenül karácsony után, két férfi megjelent a műhelybe, az egyik az államvédelmi hatóságtól volt, a másikat pedig bemutatta, hogy ő az új öö igazgató ja a műhelynek, apám […] édesapámmal együtt a pénztárcánkat is kiürítve azonnali hatállyal kiraktak a műhelyből.”59 Az államosítást F. T. és B. Zs. is olyan erőteljes fordulópontként értékeli családja életében, amely után már semmi nem úgy történt, ahogy azelőtt volt. F. T. apja sokáig nem tudott elhelyezkedni, B. Zs. apja pedig – szívbeteg 76
lévén – két évre rá meghalt. B. Zs. szerint apja az üzlet végleges elvesztésével járó stresszt már nem tudta elviselni. Mindkét vállalkozó a háború okozta viszontagságok után szinte a semmiből teremtette újjá üzletét, mely – mindkét interjú tanúsága szerint – egyre jobban prosperált. „És akkor végül aztán hál Istennek rendeződött a helyzet, akkor kapott egy, két fülkét kapott az old[…] a csarnok oldalába, akkor ott kezdte, akkor ugye jobban ment neki, akkor előre ment a csarnok elejére, ott ahol a csarnok bejárata van, a Zsolcai-kapu felől baloldalon, most húsbolt van ottan, ott volt édesapámnak az üzlete, és onnan átment szembe, a Zsolcai-kapuba, a csarnokkal szembe, ahol most is illatszerbolt van. Na ott államosították le édesapámat ’952-be. Bementek a boltba, s annyit mondtak neki, hogy vegye le a köpenyt, a pénztárhoz nem nyúlhatott, s mindent ott kellett hagynia, és el kellett mennie. Leállamosították a boltját.”60 Vagyis elsősorban nem a háború okozta a végleges problémát, mivel az ezzel járó nehézségeken mindkét vállalkozó – ügyességüknek, szakmai hozzáértésüknek és a háború utáni újjáépítésnek köszönhetően – túl tudott jutni. F. T. konkrétan a háború utáni helyzetet emeli ki mint gazdaságilag fellendülő időszakot, amikor annyira megnőtt az igény a gépkocsik és egyéb gépek javítására, hogy apjának rengeteg munkája lett. Amíg volt lehetőség tehát szabadon szervezni az üzletet, addig meg volt a lehetősége annak, hogy az üzlet jól működhessen, a család anyagilag megfelelő helyzetbe kerüljön. A kommunista fordulat ennek az elvi lehetőségétől fosztotta meg a két családot azáltal, hogy államosították tulajdonukat. A fölbirtokos családból származó interjúalanyaim is elvesztették tulajdonukat, igaz, nekik már – ellentétben a vállalkozókkal – a háború utáni évek sem kedveztek. Először kifizettették velük a vagyondézsmát a fölbirtokra, folytatódtak a kötelező beszolgáltatások, a „padláslesöprés”, majd fel kellett ajánlaniuk a birtokot az államnak. Ezt mindkét család ellenkezés nélkül megtette. T. K. szerint az ő családja igyekezett távol maradni mindenféle politikai megnyilvánulástól, nem akartak belekeveredni semmibe. Nagyon keveset beszélt ezekről a dolgokról. Annak ellenére, hogy az interjú további szakaszaiban nemcsak elmesélte a történeteket, hanem véleményét is hozzáfűzte, kommentált, erről az időszakról külön kérésemre sem volt hajlandó bővebben nyilatkozni. B. J. már nem zárkózott el ennyire, elmesélte, hogy mivel férfi nélkül maradt a család, és a földdel évek óta amúgy is több volt a gond, mint a haszon, édesanyja ellenkezés nélkül ajánlotta fel az állam részére. Persze ehhez hozzájárult az, hogy a háború, és az azt követő pár év teljesen szétzilálta a megszokott állapotokat. A bérbe adott földek hozamát elvitték a beszolgáltatások, a borpincébe orosz katonák költöztek, az udvarházba, amiben laktak, úgyszintén. Miután a katonák elmentek, lakásuk nagyobb részébe egy bá77
nyászcsaládot telepítettek melléjük, akik teljesen lelakták a lakást, felélték a háztájit. A ház két külön lakrészét, amit korábban bérbe adtak, szintén elvették tőlük, és kiutalták a benne lakó bérlőknek. „És el kellett azt nézni az embernek, hogy, hogy a sajátjáról leszedik a gyümölcsöt […] és akkor három darab sárgabarackot hozott az egyik lakó, meg három darab almát a másik lakó […] a körülbelül 40 gyümölcsfáról nekünk […] és ezt, mint egy kegyet, beadták, ugye, és még erre mosolyogni kellett, hogy köszönjük szépen. Szóval kiforgattak mindenből bennünket […] amit el tudsz képzelni […].”61 A fix fizetésből élők sem jártak jobban. Mind V. L., mind K. T. felhozza, hogy jogász apjuktól megvonták a nyugdíjat – V. L. esetében az anyjának járó özvegyi nyugdíjról van szó, mivel apja 1945-ben meghalt. V. L-nek emiatt munkát kellett vállalnia, egyetemi évei alatt végig dolgozott. Ösztöndíjat természetesen nem kapott, de ezzel így volt V. M., Z. L. és R. Z. is. Az egyéb származású – katonatiszt, iparos, erdész – felmenőkkel rendelkezőknek ez nem járt. „Namost ahogy mondtam már, a munkás-paraszt az mindig kap, […]származású az mindig kapott ösztöndíjat, az értelmiséget meg megnézték, általába adtak azoknak is, mérnök, satöbbi. Most az egyéb származású, az olyan gyanús volt, mer abba voltak a csendőrök, a földbirtokosok, meg mindenki, gyanús elemek, és az erdészek, vasutasok, postások, azok mind oda tartoztak, és nem adtak.”62 Kezdetben K. T-nek sem volt ösztöndíja, emiatt – mivel apjától megvonták a nyugdíját – fel kellett volna függesztenie a tanulmányait. Budapestre járt egyetemre, kollégiumot sem kapott, így albérletet kellett fizetnie. Végül rendeződött a helyzete, mivel jóban volt az évfolyambizalmival, aki jó tanulmányi eredményeire hivatkozva elintézte neki az ösztöndíjat. Az tehát, hogy a legtöbb családot a rendszer igyekezett megfosztani gazdasági alapjától, nemcsak a mindennapi megélhetés terén volt hatással interjúalanyaim életére. Ez a helyzet legtöbbjüket egyetemi tanulmányaikban is gátolta, vagy akadályozta, ezt tetézte, hogy őket magukat is diszkriminálták anyagi téren a felsőoktatásban. A megváltozott helyzet befolyással volt továbbtanulásukra, egyetemi felvételijükre is. A legsúlyosabban F. T-t és T. Gy-t sújtotta a diszkriminációnak ez a változata, őket egyáltalán nem vették fel, holott mindkettő jó eredménnyel felvételizett. T. Gy. orvos szeretett volna lenni, elmondása szerint háromszor is megpróbálta a felvételit, mindháromszor hely hiányában nem vették fel. A valódi ok szerinte apja foglalkozása volt. Az, hogy apja tábornok volt a Horthyrendszerben, őt is a kommunista rendszer ellenségévé tette. F. T. esetében szintén a helyhiány volt az indok, az ok pedig a származás. „No 1949-ben az ööö érettségim jól sikerült, felvettek az egyetemre szeptemberre, de osztályidegen […] ööö miatt, azonnali fel[…] október hónapban elbocsátottak”63 78
Pedig F. T. nem valamelyik elítélt értelmiségi szakra szeretett volna bekerülni, mérnök akart lenni. Elmesélte azt is – az interjún kívül –, hogy mennyire megdöbbent azon, mikor megtudta, hogy pont egyik volt osztálytársa agitált ellene a legjobban. Végül őt és még néhány évfolyamtársát szó szerint kivezették az egyetemről, példát statuálva ezzel a többieknek. B. J. – aki két évvel később kezdte meg tanulmányait – szintén említi ezt a fajta diszkriminációt. Ő ugyan szerencsésen megúszta, hogy kitegyék az egyetemről kulák származása miatt, de elmondása szerint ezt csak az egyik professzornak köszönhette. Az iskolakezdést követően egy egyetemi gyűlésen a párttag szónokok arra buzdították a diákságot, hogy távolítsák el köreikből az oda nem illő személyeket: „[…] vannak még közöttünk olyanok, akik kulákgyerekek, ezektől tisztítsuk meg az egyetemet. Meg malomtulajdonos volt az apja, és ott sorolta a neveket. Hát a bátyám is köztük volt, meg én is köztük voltam. El kell ezeket távolítani.”64 Végül felállt egy idős professzor, aki lehűtötte a hangulatot, így elkerülték az incidenst. Az egyetemi felvételivel kapcsolatban azoknak is akadtak problémáik, akiket végül felvették valamelyik egyetemre. Többen is beszámoltak arról, hogy nem arra a szakra mentek, amelyikre valójában akartak, illetve amelyikre felvételijük alapján bekerülhettek volna, hanem ahová „érdemes volt menni”, vagy ahová a felvételi bizottság kiutalta őket. „[…] és akkor mikor mi utolsó évesek lettünk, akkor azt az ukászt kapta az iskola, hogy X gyereket be kell iskoláztatni az egyetemre. És akkor hát kit lehetett, hát mivel műszaki egyetem volt, azokat a gyerekeket kellett oda irányítani, aki matematika-fizikát […] És ugye én vegyész pályára készültem volna elvileg, és akkor hát az lett a döntés, hogy a kohászat az végül is egy vegyészet […] (nevet) ami igaz is, csak éppen nem női szemmel […].”65 V. M. sem arra a pályára került, ahová eredetileg készült. Orvos szeretett volna lenni, mint az apja, ehelyett vegyésznek vették fel, mert ott volt hely. Vegyész nem akart lenni, így elment dolgozni, végül estin végezte el a gépészmérnök szakot. Apja foglalkozását követte volna K. T. is, ám a család másként döntött: „[…] akkor kezdődött egy olyan periódus, amikor a jognak nem volt különösebb szerepe. A jog, az száműzve volt mindenhonnan, mert a ööö totalitárius rendszerek, azok nem szerették, hogyha valaki keresi az igazságát, […]. Hát ezek voltak azokba az időkbe a koncepciós perek. Hát akkor ott mit lehet jogászkodni? Ott nincs, a legnagyobb ügyvéd se tudja kivédeni ezeket a dolgokat, és miután sok ilyen per volt, akkor ahogy az édesapám úgy érezte, hogy ennek hosszabb távon nem lesz nagy, hogy mondjam csak, kifutása, és akkor menjek inkább egy olyan helyre, aminek részben jövője van, ők nyilván úgy gondolkoztak, az idősebbek, a szülők, hogy a jövője legyen meg.”66 79
Így aztán orvosnak jelentkezett, másodiknak állatorvosi szakra pályázott, végül biológia-földrajz szakra helyezték el. A döntésbe végül is beletörődött, mert elmondása szerint egy értelmiségi gyereke abban az időben nem nagyon válogathatott, főleg ha egy katolikus gimnáziumból vitte az érettségijét: „örültem neki, mer lehetett tanulni […]”.67 Amennyiben bekerültek az egyetemre, tanulmányi idejük alatt is számos esetben érte őket származásuk miatt hátrányos megkülönböztetés. Ösztöndíjat egyikük sem kapott, általában kollégiumot sem. R. Z-t erőszakkal beszervezték agitálni, mivel végül nem teljesítette, megvonták tőle a kollégiumot. Az ő esetében ez valós fordulópontot jelentett, mivel emiatt pályázta meg a román ösztöndíjat, és ment ki Brassóba tanulni. Z. L. elmesélt egy történetet, melyben több évfolyamtársával együtt részt vett egy csalásban – kicsempészték a vizsgatételeket –, ám mikor felelősségre vonásra került a sor, származás alapján ítéltek. „Na most akik akkor benne voltak, […] az egyik egy szakérettségis fiú volt, […] azt rögtön felhelyezték a budapesti egyetemre, mer annak nem lehetett baja (nevet) […] és ketten maradtunk, egy orvos fia, meg a szabó fia. Úgyhogy nekünk, hát nyilvános tárgyalás volt a szülészetnek a tantermében. Ott ööö, hát ott, ott voltunk, aztán. Ki kell golyózni az ilyet Tito uszályába ööö népi demokrácia’ hát az ilyenkor még […] a mai fiatalok hál Istennek ezt nem ismerik. Jobb is.”68 Végül nem rúgták ki, de még egyszer le kellett szigorlatoznia. Azt is hátrányos megkülönböztetésként értékelte, hogy mikor kórházi ápolására hivatkozva pótvizsga időszakban szeretett volna levizsgázni, durván elutasították: „Azt mondta akkor a tanulmányi osztály vezetője, hogy örüljek, hogy itt lehetek az egyetemen, mint kizsákmányolónak fia, vagy levizsgázok a többiekkel, vagy menjek a fenébe.”69 Diszkriminációnak tekintem a szakérettségisekkel való kötelező foglalkozást is. Több interjúalany említette, hogy nekik kellett a gyengébb eredményű szakérettségisekkel tanulni, és hozzáteszik azt is, hogy ellenkezni nem nagyon lehetett. „Hát ez úgy ment, hogy elbeszélgetett velem a párt- meg a KISZ-titkár, hogy hát ugye nem vagy egy jó káder, de nagyon jól tanulsz, hát itt ez a sok szakérettségis ugye.”70 V. M. többször kifejtette a beszélgetés alatt, hogy szerinte csak azért vettek fel jó eredményű értelmiségieket az egyetemekre, hogy „tölcsért játsszanak” a szakérettségiseknek. Általában a szakérettségisekről az volt a vélemény – több interjú tükrében –, hogy gyengék voltak tanulmányi szempontból, kivételezett helyzetben voltak hozzájuk képest, viszont volt köztük „rendes gyerek” is. Nem magukkal az egyénekkel volt tehát bajuk, hanem azzal a helyzettel, amiben ők – a szakérettségisek – ott, az egyetemen voltak. 80
A diploma utáni elhelyezkedéssel, munkavállalással kapcsolatos problémát általánosan az okozta, hogy nem lehetett szabadon megválasztani a munkahelyet. „Na most az, ami egy mérhetetlen érdekes a mai fiataloknak, neked is, hogy akkor, mikor mi végeztünk, volt egy ilyen, hogy elhelyező bizottság. Tehát nem úgy volt, hogy most akkor kezedbe nyomják a diplomát, és akkor én keressek magamnak állást […].”71 T. K. megjegyezte, hogy sajnos ezek az elhelyező bizottságok sokszor nem vették figyelembe azt sem, hogy ki melyik városban szeretne elhelyezkedni, így került ő Budapestre, holott Miskolcon szeretett volna dolgozni, mert itt lakott. „[…] tehát nekünk ami az egész életünkbe, ez a szörnyű volt, hogy nem lehetett semmit szabadon megválasztani, hanem egy bizonyos utat kijelöltek, és ugyanez volt a probléma a végzés után is, hogy azt mondták, hogy XY-nak ide meg ide kell szakmai gyakorlatra menni, és akkor oda kellett menni. Na és akkor itt volt Miskolcon három olyan gyár, ahol végül is el lehetett volna helyezkedni, és akkor ennek ellenére Budapestre a Ganz Vagon- és Gépgyárba kerültem szakmai gyakorlatra. […] És milyen dolog az, hogy én miskolci születésű vagyok, itt jártam iskolába, egyetemre, itt van egy csomó kohászati üzem, és akkor nekem egy másik városba kell elmenni dolgozni.”72 A munkavállalással összefüggő hátrány legerősebben V. L-t érte, ezt már viszont nem szülei miatt, hanem saját maga jogán – választott szakmája miatt – szenvedte el. „’53–54-be végeztem, ’53 végén ’54 elején, akkor volt az, hogy akkor már nem adtak doktori címet. Volt egy olyan átmeneti időszak, ez a Rákosiérába volt.”73 Véleménye szerint így nehezebben indult magánpraxisa, mivel nem csak azzal kellett megküzdenie, hogy kezdő, hanem hátrányban volt azokkal szemben, akiknek kint volt a cégtáblán a doktori cím. Végül elkezdett dolgozni mint maszek ügyvéd 1958-ig, ekkor ugyanis megszüntették a magán ügyvédi irodákat, őt pedig beosztották az egyik miskolci ügyvédi munkaközösségbe. Az interjú alapján ezt ő mindenképpen hátrányként értékeli, annak ellenére, hogy végül sikerült megfelelő ügyvédi karriert befutnia a megváltozott körülmények között is. K. K. is megemlíti a doktori cím megvonását mint a rendszer egyik diszkriminatív elemét. Bár őt magát nem érintette, apja és öccse orvos volt, ennek kapcsán alkotott véleményt a történtekről. „Volt egy olyan időszak is, amikor egyszerűen megtiltották azt, hogy az orvosok használják a doktori címet, és egyáltalán az, a doktori előjelzést, […]. Szóval ez is, ez is volt, mert hát burzsuj és polgári csökevény, de hát nem lehetett az orvosokat kiiktatni, mert a kommunisták is egészségesek akartak maradni […].”74 Nemtetszését fejezte ki azzal a gyakorlattal kapcsolatban is, mely szerint a rendszer nem engedte bizonyos értelmiségi szakmákban a generációs tovább81
élést, vagyis nem vették fel orvos gyerekét orvosnak, jogász gyerekét jogásznak. Az ő öccsének is csak azért sikerült bekerülnie az egyetemre végül, mert egy ismerősük elintézte, de szerinte ez kivételes eset, nem ez volt a gyakorlat. Erőszakos diszkrimináció két interjúalanyomat érte. F. T. és T. Gy. már a gimnázium utolsó évében belekeveredett egy ügybe, melynek kapcsán összetűzésbe kerültek a hatósággal. „[…] hát ez pont ’49-ben volt, tehát az érettségi előtt, nyolcadik gimnáziumban […] ’49 február 1-én, a köztársaság kikiáltásának az ünnepére, volt egy diá[…] öö gyűlés, egy diákgyűlés, ahol ő (az egyik újonnan odakerült tanár F. D.) tartott előadást, és ugye pontosan aktuális volt a minorita […] ööö a letartóztatott Mindszenthynek a pocskondiázása, amire a diákoknak a válasza az volt, hogy elkezdtek hangosan köhögni. Nem mondtak semmit, csak úgy köhögtek, hogy egyszerűen nem lehetett hallani a tanárnak a beszédét, […] és hétfő reggel megjelent két államvédelmi hatósági tag az igazgatónál, amint később ugye megtudtuk, behívták az iskolatitkárt, és megkérdezték, hogy adják ki azt a tíz ööö ööö először ugye azt kérdezték meg, hogy adják, hogy mondják meg, hogy kik köhögtek. De hát ugye ezt senki nem tudta, pláne az iskolatitkárral én a tornaterem öltözőjében bagóztunk, mert hát cigarettáztam, […]. Nem is voltunk bent, mi csak a köhögést hallottuk kint, és akkor belestünk, hogy mi az. Hát ugye mondja a titkár is, hogy hát ő se tudott mondani nevet, no de akkor összeszedtek tíz olyan valakit, akiről feltételezhető, és tízünket elvittek az Ávóra […].”75 Ebbe a tíz „valakibe”, akiről „feltételezhető”, beletartozott T. Gy. is. Elmondása szerint ő sem volt jelen, de apja miatt rajta volt azoknak a listáján, akiket felelősségre vontak az ügyben. Mindketten elmesélték, hogy az ávósok erőszakosan bántak velük, nem érdekelte őket, hogy mi az igazság, arra akarták rábírni őket, hogy tegyenek beismerő vallomást. T. Gy. a Hortobágyot is megjárta, ő az egyetlen a tizenkét interjúalany közül. Bár apja már nem élt, őt, anyját és nővérét 1952-ben elvitték Borsos-tanyára, ahol két évet töltöttek. A hortobágyi kitelepítés annak ellenére, hogy a többiek nem élték meg, szinte mindegyik interjúban megjelenik. Van, aki rajta volt a kitelepítésre ítélt családok listáján, de megúszta. B. J. anyja egy hivatali ismerősük révén intézte el, hogy ne vigyék el őket – B. J. szerint jogtalanul, mivel az akkor már nem élő nagyanyja neve szerepelt a listán. F. T. apja – szintén pozícióban lévő ismerős révén – megneszelte, hogy el akarják vinni, és Boldvára költözött, így nem találták meg. Aki még csak ilyen közelségbe sem került a deportáláshoz, az is megemlíti az eseményt; vagy azért, mert féltek, hogy esetleg ők lesznek a következők, vagy azért, mert az ismeretségi körükben akadt olyan, akit elvittek. „[…] Előzőleg volt Miskolcon a rettegések éjszakája, a kitelepítés […] nagyon sokakat 82
elvittek. És az, és az borzalmas napokat éltünk át ott Miskolcon, mert mindenki félt akkor hosszú ideig. Nem lehetett tudni, hogy ki lesz a következő, vagy hogy– mint. De tulajdonképpen azt hiszem, hogy csak egy éjszaka volt. Amikor így öszszeszedték a szegény Dadányi Mauziékat, is. Őt ismerted, ugye?” Mauzit valóban ismertem, persze nem személyesen, hanem azért, mert az interjúkészítés során rengetegszer hallottam a nevét. Osztálytársnőjük volt a Tóth Pálban, családjuk 1000 hold körüli birtokkal rendelkezett, és még valamiféle Horthy-rokonságot is megemlítettek vele kapcsolatban. Mauziékat családostól elvitték a Hortobágyra. „[…] mit mondjak, hát a családjuk miatt, a hírnevük meg aaa jómódjuk miatt, mert ezek földbirtokosok voltak, Horthy-rokonság volt Mauzi, Mauziéknak a családja, anyai részről […].”76 A deportálás alatt ismerkedett meg a későbbi – szintén Miskolcról származó – férjével, I. T-vel, aki értelmiségi családból származott, apja jogász volt, ő is annak tanult, 1989 után országgyűlési képviselő lett. Az ő történetét is emlegették, T. Gy. még egy újságcikket is adott, melyben I. T. hortobágyi tapasztalatairól ír, mondván, ez jobb, mint ahogyan ő el tudná mesélni. Ennek a két embernek – de főleg Mauzinak77 – a története tehát egyfajta toposzként jelenik meg szinte mindegyik interjúban, még T. Gy-nél is, pedig neki személyes emlékei vannak a Hortobággyal kapcsolatban. Utasi Ágnes szerint pontosan a társadalmi állás közös volta miatt fordul elő, hogy ezeknek a családoknak az ismeretségi körében a legtöbb esetben fellelhető egy kitelepített. „Abszurd módon magát a kitelepítést is a hajdani státusz-elit és középosztály kontinuitását őrző, kohezionáló belső erőként foghatjuk fel.”78 A kitelepítés azok közé a tapasztalatok közé tartozik, melyeket interjúalanyaim közül csak T. Gy. élt meg valóban, ezért konkrét fordulópontként csak az ő esetében értékelhető. Magát az eseményt azonban – közvetve ugyan – de magáénak érzi valamennyiük. Olyan eseményként tekintenek rá, mely szerencsére, ilyen vagy olyan indokkal elkerülte ugyan őket, ám mivel hozzájuk közel álló, azonos értékrendűnek tekintett emberekkel megtörtént, úgy érzik, el kell mesélniük, mivel akár velük is megeshetett volna. Vallásossággal kapcsolatos diszkriminációról egyetlen interjúalany számol be. Z. L. szerint e miatt rúgták ki a munkahelyéről a feleségét, aki a tanácsnál dolgozott adminisztrátorként. „[…] egy ilyen, egy ilyen ööö maoista, szélsőbalos, kommunista ember volt […] És mikor megtudta, hogy templomban esküdtünk, hát ugye Vörösmarty utcán volt akkor az önkormány[…] a tanácsháza, és szemben a Mindszenti-templomban esküdtünk, úgyhogy kirúgták.”79 Ennek ellenére több interjúban megjelenik a rendszer vallásellenességére való utalás. Már fentebb említettem, hogy K. T. megjegyzése szerint nem volt túl jó ajánlólevél az egyetemi felvételinél a katolikus gimnáziumból hozott 83
érettségi, és T. K. is beszélt róla, hogy azokban az időkben szerencsésebb volt leszokni a vallásgyakorlásról, ő maga is így tett. Annak ellenére, hogy fiatalkorának meghatározó elemeként említi református vallását, ennek gyakorlásáról később leszokott. „Na most ide figyelj, a templomba járással az volt a helyzet, hogy addig, ugye a kisfiam még megkereszteltük ’64-be, de mikor aztán engem kineveztek osztályvezetőnek, én azt gondoltam, hogy én a macerának nem teszem ki magam. Előbb-utóbb leváltás lett volna. Tehát akkor vagy el se vállalom, vagy ha elvállaltam, akkor […] nem mutatkozom olyan helyeken, hogy belém köthessenek.”80 Ez leginkább azokra az interjúalanyokra jellemző, akik műszaki pályára léptek. Valószínűleg munkahelyi előrehaladásuk akadályaként értékelték a vallásgyakorlást, ami felelősségre vonással is járhatott. Többen – hasonlóan a kitelepítésről szóló történethez – egyfajta dacszövetségbe tartozóknak sorolják magukat azáltal, hogy hangsúlyozzák vallásgyakorlásukat ezekben az években. „[…] én is elég vallásos családban […] tulajdonképpen mindig is jártunk a […] Mindszentre, fél 12-es misére, ez volt a családi mise. Oda járt a baráti kör, és jártunk, a legnagyobb vallásüldözés idején is. És nem is csinált ebből az apám sem titkot, mert ő, mint orvos nagyon nagy tekintélye volt.”81 A vallásosság felvállalása – a kitelepítéshez hasonlóan – olyan eleme az élettörténetnek, mely az egyén társadalmi hovatartozását hivatott érzékeltetni. Emellett azokra az interjúalanyokra jellemző, akiknek a karrierjét nem befolyásolta kritikus mértékben vallásuk felvállalása. Mindemellett az a tény, hogy az interjúkban ilyen vagy olyan formában megjelent a vallásellenesség mint a korszakra jellemző vonás, azt mutatja, hogy a vallásgyakorlás szokásának megtartása is okozott/okozhatott volna fordulópontot az egyének mindennapi életében. A rendszer konszolidációja utáni évektől, az 1960-as évektől kezdve már nem szólnak történetek diszkriminációkról, olyan politikai eseményekről, melyek agresszív fordulatot hoztak volna interjúalanyaim életébe. A ’60-as évek során a politika egyre több engedményt tett a társadalom számára. 1962ben hivatalosan megszüntették a rendszerrel szembenálló osztályok és rétegek megkülönböztetését, ezzel párhuzamosan eltörölték az egyetemi diszkriminációt. 1963-ban politikai amnesztiát hirdettek, majd kidolgozták az új gazdasági mechanizmust, mely 1968-tól lépett életbe. Ebben az időben a káderkiemelések mellett egyre inkább a szaktudással lehetett érvényesülni a munkahelyeken, a szellemi életet is – a korábbihoz képest – nyitottabb légkör jellemezte. „A szovjet mintájú szocializmussal szemben állónak tételezett társadalmi csoportokat sújtó közvetlen diszkrimináció számottevően enyhült.”82 A kon84
szolidáció maga fordulópontként jelenik meg F. T. életében, akit ennek köszönhetően vettek fel végül 1963-ban egyetemre. „Amikor a politikai helyzet úgy változott, hogy Kádár János kijelentette azt, a mondatát, hogy aki nincs ellenünk, velünk van, és meg ööö azt az ígéretet tette, hogy a múlt ööö bűneit, tehát a szülők bűneit a gyerekek nem ööö viselhetik el, akkor, akkor én jelentkeztem az egyetemre.”83 A Kádár-rendszer megnyitotta neki is az utat ahhoz, hogy számára megfelelő társadalmi állást és életmódot alakíthasson ki magának. Ebben az időszakban tehát már nem volt olyan erős hatással a politika az egyéni életutakra, mint korábban, ezt a legtöbben meg is jegyezték. Voltak ugyan olyan csatornák, például a párttagság, melyeken keresztül nagyobb előnyökhöz juthatott az egyén a karrierje során, ám e nélkül is el lehetett érni a kívánt életmódot. Több interjúalanyom is kifejezetten kihangsúlyozta, hogy nem volt hajlandó belépni a pártba, mivel e nélkül is kielégítőnek találta karrierjét. A történelmi események, változások – főként ha hirtelen és erőszakos módon mennek végbe – képesek végzetes fordulatokat hozni az egyén mindennapi életébe, karrierjének alakulásába. Különösen így van ez a kommunista rendszer esetében, mely totális törekvése révén nem is titkolta azt a szándékát, hogy bele kíván hatolni a társadalom minden egyes tagjának legelemibb életterébe is. Az életutak tükrében megmutatkoznak azok az egyénre jellemző szintek, életterek, melyekbe erőszakosan hatolt be a rendszer. Ezek pedig – legyen szó akár munkáról, tanulmányokról vagy értékrendről – mind olyan területek, ahol egy demokratikus társadalmi berendezkedés esetében az egyéni döntések határoznak, nem pedig az állami politika. Az 1948–49-től berendezkedő kommunista rendszer elsősorban azáltal okozott fordulatot az életutakban, hogy erőszakosan befolyásolta az egyéneket döntéseik meghozatalában. Ideológiai alapon mérlegelte a származást, így az általam vizsgált csoport tagjai már eleve hátrányosan indulhattak felnőtt életük első szakaszán. Ebből az eleve elrendelt hátrányból adódóan már továbbtanulásukkor sem alakíthatták saját elképzeléseiknek megfelelően életüket, melynek leginkább azokban az élettörténetekben van szerepe, ahol az alany kimondottan a rendszer miatt nem követhette apja hivatását. Emellett – a rendszer – ellehetetlenítette a vállalkozás, a vallásgyakorlás s bármiféle egyéni véleményformálás lehetőségét, melyek mind szintén olyan motívumok voltak, melyeket mintaként hoztak magukkal interjúalanyaim, s amelyeket nem követhettek szabadon.
85
Cselekvések – lehetőségek Az előző fejezetben elsősorban arról volt szó, hogy a politikai változások milyen akadályokat állítottak az interjúalanyok életútjába, mik voltak azok a területek, ahol a rendszer megpróbálta gátolni érvényesülésüket. A következőkben azt szeretném megvizsgálni, hogy ennek ellenére mik voltak azok a cselekvési formák, melyekkel interjúalanyaim kikerülhették az akadályokat; illetve, hogy mik voltak azok a lehetőségek, melyeket a kommunista-szocialista rendszer nyújtott számukra, és hogyan aknázták ki ezeket. A különféle cselekvési formákat elsősorban a szembeszegülés–alkalmazkodás fogalompár mentén vizsgáltam. Nyilvánvalónak tűnik, hogy miután a kommunista rendszer ellenségesen fordult az adott társadalmi csoport tagjai felé, ők is hasonló reakcióval válaszoltak. Ennek konkrét nyoma azonban csak három interjúban található meg. V. M. felpofozta a munkahelyén a KISZ-titkárt, B. Zs. pedig nem ment el agitálni, ezért kirúgták a munkahelyéről. „[…] a Domány Feri volt a borforgalminak az igazgatója, és akkor azt mondta, hogy – Zsuzsa, maga is megy vasárnap agitálni – és én azt mondtam, hogy – Domány elvtárs, én NEM megyek agitálni – Márpedig én megmutatom, hogy fog menni agitálni! – Hát erre én, mert akkor még szombaton munkanap volt ugye, én szombaton a munkanap után jöttem hazafele, és én akkoriba kötelező volt a tífusz elleni oltás, és én bementem a körzeti rendelőbe, és beadattam magamnak a tífuszoltást. Erre belázasodtam, se hétfőn, se, hát vasárnap nem mentem agitálni, se hétfőn, se kedden, se szerdán nem mentem dolgozni. Én kaptam arról igazolást, orvosi igazolást, bementem, de Domány Feri azt mondta, hogy jó, tudomásul vette, de március 15-től ki vagyok rakva az állásomból.”84 R. Z. is szembeszegült a rendszerrel, illetve az azt képviselő egyénekkel. Az egyetemen elküldték békekölcsönt jegyezni, és mikor ellenállt, és nem volt hajlandó egy nagyon szegény családtól erőszakkal kikényszeríteni az összeget, megvonták tőle a kollégiumot. „Hát én könyörögtem neki (a kollégiumi titkárnak – F. D.), hogy hagyjon ott, mer hát az, hogy nincs ösztöndíjam, akkor megyek vagont rakni, meg ide–oda, megélek, de a kollégiumot nem bírom kifizetni, és hát nem engedett. Illetve egyszer azt mondta, akkor volt a békekölcsön, nem tudom, maga hallott-e róla, békekölcsön-jegyzés, és azt mondta, hogy kapok egy utcát, és ha jegyzek mittudom 100 ezer forintot, akkor akkor maradhatok. Hát én utólag rájöttem, hogy őneki kellett volna jegyeztetni, mer ő párttag volt, én párton kívül voltam, és ő ideadta nekem, hogy menjek én […]. És én, én nagyon humánus voltam, és ott elég szegény emberek laktak, és a végén volt egy ilyen rokkant, hadirokkant suszter, volt vagy hat gyereke, és egy ilyen idióta felesége, hihetetlen nyomorban éltek. Mécsessel világítottak, a gyerekek ott mezítláb 86
voltak, pedig ez decemberbe volt […] hát én nem jegyeztettem. Bementem, ha lett vóna pénzem, adtam vóna nekik, de hát nekem se vót, úgyhogy otthagytam őket. És nem jött össze a 100 ezer forint, csak valamennyi nyócvan, és mondta, hogy menjek vissza, miért nem jegyeztettem ezzel az iparossal. Mondom, ez nem olyan iparos, hogy milliomos, hát ez olyan szerencsétlen, ennek a gyerekei mezítláb vannak, meg a felesége nem normális, nincs villanyuk, nincs kerítés, nincs kapu, nincs semmi nincs. Egy romhalmazba laknak. Hát őt nem érdekelte. Hát én olyan mérges lettem, hogy széttéptem ezt az egész papírt, és bedobtam a kályhába. Úgyhogy kezdhette elölről. Hát ez egyértelmű volt, hogy soha többet én a kollégiumba nem mehetek vissza.”85 Az előző fejezetben említett köhögés esete is ilyesfajta – kollektív – szembeszegülésnek tekinthető, a katolikus iskola diákjai e módon nyilvánították ki ellenszenvüket a rendszer irányába. Ennek, mint már említettem, szintén meg lett a következménye. Igen hamar kiderült tehát, hogy az ellenszegülésnek nincs lehetősége, a lázadásnak – legyen az egyéni, vagy kollektív – nincs értelme. Az ellenszegülőket megfenyegették, erőszakosan bántalmazták, kirúgták az egyetemről vagy a munkahelyről. Maguk az interjúalanyok is megélhették szüleik tulajdonának államosítását, a deportálást, vagy ha nem, közvetlen környezetükben akadt olyan, akivel mindezek előfordultak. Legtöbb interjúban konkrétan kifejezésre jutott, hogy féltek. „Hát jött az, hogy örök félelemben éltünk, […]. Senki nem tudta, hogy ki fogja besúgni senki nem tudta, hogy ki fogja besúgni Ez, ez rettenetes időszak volt […].”86 Érthető tehát, hogy ezek után az alkalmazkodás különféle módozatait választották. Egyetlen lehetőségük a korszakban az ’56-os forradalom lett volna, amikor „hivatalosan” is kinyilváníthatták volna ellenszenvüket, ám ez – az interjúk tanúsága szerint – nem volt jellemző. „Nem, nem jó dolog a forradalom […]. Láttam embereket kivetkőzni önmagukból nem, nem csak kifejezetten a forradalomba, de a mesterségembe is. Ronda, ronda állat az ember, tudja, nagyon rondává tud lenni […].”87 1956-ra lehűltek indulataik. A férfiak már dolgoztak, legtöbbjük karrierje építésével, a megváltozott helyzetben lehetséges életmód kialakításával volt elfoglalva, a nők friss diplomások voltak, vagy már ők is dolgoztak, családot alapítottak. Kivétel nélkül mindegyikük úgy nyilatkozott, hogy távol tartották magukat a politizálástól. ’56-ban ugyan némelyikük átélt egy-egy tüntetést, de inkább csak jelen voltak, nem pedig részt vettek ezekben. Ezzel kapcsolatos emlékeik javarészt a kíváncsisággal vegyes borzalom érzésének a termékei. Mindezek mellett persze találtak olyan csatornákat, melyeken passzívan tiltakozhattak a rendszer ellen, ezek közé sorolom a vallásgyakorlás folytatását, illetve a pártagság megtagadását, de ez már egyéni választás kérdése, hisz 87
ezek a csatornák ellenkező esetben a rendszeren belüli felemelkedés lehetőségét is magukban rejtették. Passzív tiltakozásnak tekintem kulturális, illetve világszemléletük tudatos megőrzését, átadását gyermekeik részére. Az alkalmazkodás mint egyetlen célravezető cselekvési forma – a fentiek tükrében – nem jelentett teljes megalkuvást. Az egyetlen – számomra – ilyen értelmű élettörténet T. Gy. története. A diszkriminációk szinte összes fajtáját megtapasztalta: a háború után Németországba telepítették egy időre, elvitték a köhögés ügyében az Ávóra, deportálták a Hortobágyra, miután onnan hazakerült, munkaszolgálatos katonának sorozták be, egyetemi felvételijét háromszor is visszautasították. Folyamatosan azt érezte, hogy ő itt ellenség, semmilyen szempontból meg nem tűrt személy. Kisebbségi érzését fokozhatta az a tudat is, hogy ő tulajdonképpen nem csinált semmit, hisz mindezeket származása miatt szenvedte el. Ebből a helyzetből az egyetlen kiutat a munkában látta. „Bár nekem nem volt semmi bajom, mer’ én építő voltam, és aztán akkor építettem ott nekik mindenfélét […] (A hortobágyi időszakról van szó. F. D.).” Későbbi emlékei is arról szólnak, hogy dolgozott, így békén hagyták. Élettörténetének meghatározó eleme, hogy a későbbi években már nem számított ellenségnek. „Hát utána jött ’56 meg ezek, de ott, ott, ott már elfelejtődtem lassan […].”88 Később már „nem szedték elő”, „fölnőtt az osztályhoz” – ilyen kifejezésekkel élt az interjú során. Egyetemi felvételijét nem próbálta meg később, hivatali munkát végzett az OTP-nél. Élettörténetében nyomokban ugyan felfedezhető bizonyos mobilitásra való késztetés – építőipari munkáját hivatalbelire cserélte, garzonlakásból kétszobásba költözött –, de nem jellemző rá az a fajta törekvés, mellyel többi interjúalanyom igyekezett rehabilitálni régi életmódját, társadalmi helyzetét. Persze, hogy mi jelentett megalkuvást a rendszerrel, és mi nem, ez nézőpont kérdése. A vallásgyakorlás és a párttagság – mint már fentebb említettem – egyaránt lehetett a passzív tiltakozás és az alkalmazkodás eszköze is. Azok például, akik nem léptek be a pártba, egyértelműen megalkuvásnak értékelik ezt a cselekvést, ellenpéldaként olyan ismerősöket állítanak, akik karrierjük érdekében tették meg ezt a lépést. „Na ő (felesége nagybátyja – F. D.) belépett a pártba utána, és […] vállalati igazgató lett. Ezt azér’ mondtam most ezt a dolgot, hogy milyen ööö pálfordulások vannak. Vagy volt olyan betegem, olyan például, aki a Gulágot megjárta ott ööö ismerkedtek meg, összeházasodtak minden, és utána mind a ketten párttagok lettek, ezek után […].”89 Köreikben elítélő hangnemet kapott a pártba lépés, mintha ezzel saját múltját tagadná meg az, aki megtette. „Mert volt olyan, aki takargatta. Csak azért lett párttag, hogy jobban haladjon, hogy jobban haladjon.”90 88
Akik a párttagságot vállalták, mindannyian kifejezték, hogy ezt társadalmi mobilitásuk érdekében tették. Legkirívóbb példája ennek nálam R. Z. életútja, aki politikai alkalmazkodása révén a hatalom legmagasabb köreibe is bejutott. A pártba lépés kérdése egyébként főleg a műszaki pályán dolgozókat érintette, akiknek vállalati előrejutásuk érdekében volt erre szükségük. Életmódjuk kialakításához elengedhetetlen volt nemcsak anyagi, hanem egyéb lehetőségek szempontjából is. „Én nem voltam (nevet) komoly párttag […] Most én ugye az országos magyar bányász-kohász egyesület fémkohászati szakosztályának voltam a csepeli titkára, és hát ide is kellett az, hogy valami párttámogatás, hogy ne mindent ellenezzenek, tudod? Meg csurranjon, cseppenjen egy-két mittudom, utaztatáshoz valami kis hozzájárulás a vállalat részéről, ami mindig a párton volt. Hát ilyesmi miatt aztán beleléptem, na mindegy.”91 Amit az orvos, az ügyvéd vagy a természettudós önerőből, munkájuk jellegéből következően meg tudtak oldani, arra egy műszaki vállalat hierarchiájában dolgozó mérnöknek csak a magasabb pozíció reményében volt lehetősége. Magasabb pozíciót pedig sokszor csak a párttagság vállalása mellett tudtak elérni. K. T. például hosszan mesélt a külföldi geológus konferenciákról, melyeken részt vett, Z. L. egyik befolyásos paciense révén jutott vízumhoz, B. J. viszont akkor jutott ki külföldre, mikor magasabb beosztásba került – ami együtt járt a pártba lépéssel. „[…] én ’68-tól dolgoztam Csepelen, akkor nem volt még az MSZMP-nek olyan kívánsága, hogy lépjek be. De később megkerestek, és kérték, hogy legyek párttag, és én lettem is párttag, mert ööö olyan beosztásom volt, olyan extra anyagokkal foglalkoztam, és azt általába a keleti országrészek ööö országokból, például Szovjetunióból kaptuk, és bizalmas anyagok voltak, […] Akkor elbeszélgettek velem, és javasolták, hogy lépjek be a pártba és aztán én nagy nehezen beléptem, és jó pár évig párttag voltam.”92 A magasabb presztízsű munkalehetőségre való törekvés tehát olyan cselekvési forma volt, mellyel sikeresen élhettek interjúalanyaim életstílusuk átmentése érdekében, s amelyet a szocialista rendszer is lehetővé tett számukra. A Kádár-rendszerben már nem kizárólag káder-kiemelés útján lehetett érvényesülni, a politikai lojalitás mellett egyre inkább felértékelődött a szaktudás, a magas iskolai végzettség.93 A diplomaszerzés tehát – melyre az indíttatást szüleiktől kapták interjúalanyaim – célravezető megoldássá vált ebben a rendszerben is. Az általam vizsgált csoport tagjai egyetemi tanulmányaik kezdetén a hatalom ellenállásába ütköztek ugyan, de aki ennek ellenére a tanulást választotta, sikeresen tudott integrálódni a rendszerbe, megtartva középosztálybeli helyzetét. A továbbtanulás olyan cselekvésformának bizonyult, mely sikeres státuszőrzést tett lehetővé, nemcsak a műszaki, hanem egyéb értelmiségi pályákon is. Ez a nők esetében is igaz, nálam hat nőből négy ezt az utat 89
választotta. A nők számára ezen kívül a megfelelő társadalmi állású férj jelenthetett megoldást. „A férjemmel egy baráti társaságban (ismerkedett meg – F. D.), mint ahogy utólag kisült ő is egy hasonszőrű család tagja, az apósom szegény ööö Kossuth-díjas egyetemi tanár volt Veszprémben. Vegyészmérnök ő, egy evangélikus pap családból származott, az édesapja, a férjemnek a nagyapja, az evangélikus pap volt. És ő csinálta, az evangélikus iskolákban tanított katekizmust. Úgyhogy jó anyagi körülmények között volt, négy fiú és egy lány voltak az apósómék, mindegyik tanult, és mindegyik egyetemet végzett, úgyhogy nagyon szépen, gyönyörű villájuk volt a ööö Pasaréten.”94 Ez jellemző volt a diplomás nőkre is, mind a hat nő mérnökhöz ment feleségül, közülük négyről megtudtam azt is, hogy polgári családból származnak. A továbbtanulás lehetőségéért küzdött F. T. is; miután évekig nem vették föl az egyetemre, olyan munkahelyeken igyekezett elhelyezkedni, ahonnan támogatást remélt. „[…] az igazgatónőm, az élelmiszer-kiskernél, az kijelentette, hogy nagyon szívesen támogatna, de mint kereskedelmi cég, gépészmérnökre nincs szükség, ő nem tud adni támogatást. Én ezért akkor elmentem, először a bányaakna-mélyítőhöz, azután ööö a vízműveknél szerelőként, autógépkocsi szerelőként dolgoztam, […] azután indult a miskolci hűtőház, és oda az igazgató hívott TMK vezetőnek azzal, hogy ő javasolni fog az egyetemre, meg is kaptam a javaslatot, és ööö fel is vettek.”95 Ehhez persze az is kellett, hogy eltöröljék az egyetemi felvételi diszkriminációt, melyre intézményesen 1962-ben került sor. Addig azonban F. T. számára – T. Gy-hez hasonlóan – a munka volt az egyetlen lehetőség, melytől bármit is remélhetett. A két életút közötti különbséget abban látom, hogy míg T. Gy. beletörődött helyzetébe, F. T. kedvezően kihasználta. A célirányos munkahelyváltások és a politikai helyzet kedvező alakulása végül megteremtették számára a diplomaszerzés lehetőségét, így – T. Gy-vel ellentétben – sikeres társadalmi emelkedést tudott végrehajtani, mely lehetővé tette számára a középosztályi életstílus megélését. Végül még egy cselekvési formáról szólnék, melyet jellemzőnek találtam az élettörténetek vizsgálatakor, ez pedig a kulturális értékmentés. Egyrészt a kulturális szokások megőrzéséről, másrészt ezeknek átörökítéséről van szó. Azokat a szokásokat – klasszikus irodalom olvasása, komolyzene-hallgatás, hangversenyre, színházba, moziba járás –, melyeket az interjúalanyok gyermekkorukban megtapasztaltak, felnőtt életük során sem hagyták el. Társasági életük is ezeknek az eseményeknek a kereteiben zajlott, hasonló szokásokkal bíró ismerőseikkel tartottak fent baráti viszonyt. Több interjúban ezek az események éles kontrasztot alkotnak a kommunista rendszerre jellemző vállalati, illetve pártrendezvényekkel, melyekről negatív véleményt formálnak. „[…] 90
és akkor, akkor voltak azok a csoportos munkahelyi bulik, amik, amik tulajdonképpen borzalmasak voltak, de nem lehetett ez alól az embernek kivonni magát, mert ha nem ment, akkor az volt, hogy ja igen mert, mert polgári származású és, és nem akar velünk, szóval […].”96 „És minden ilyen szocialista ünnepélyen rettentően részt kellett vennem, és mindig úgy csináltam, hogy valamelyik értelmes kollega mellé ültem miért, doktor úr lányának nem ízlik a bor, hogyha a párttitkár elvtárs kínálja? K: Ezek mentek? V. M: Mentek. S mindig igyekeztünk olyan helyre ülni, hogy virág, vagy valami ilyesmi legyen, hogy közbe kiöntötték nekem […]. K: Ezeken az ilyen pártrendezvényeken ennyit ittak akkor? V. M: Rengeteget. Ó, hát ezek nem csak a párt micsodákon ittak, hanem az íróasztalfiókba is ital volt […] s nagyon buta alakok voltak.”97 A vallásgyakorlásról már beszéltem, de itt megjegyezném, hogy akik nem hagytak fel ezzel, azok gyermekeiket is vallásos szellemben nevelték, hittanra járatták. A továbbtanulás motiválását mutatja, hogy egy-két kivételtől eltekintve, legtöbbjük gyerekei diplomát szereztek, magas pozíciójú állásokat töltenek be. Ebben fontos szerep jutott a jó iskolák céltudatos kiválasztásának, a nyelvtanulás ösztönzésének. „Úgyhogy azér a gyereket iskolába kellett járatni, azért mittudomén nyelvekre taníttattam, angolra, németre, franciára, oroszt az iskolába tanult és aztán az iparművészeti, akkor főiskola volt, most egyetem, ott az iparművészetin lett aztán várjál csak. Hát ő animátor, filmművész, egyszer, és hát rajzművész, valami ilyen diplomája van. Úgyhogy ő a film, filmszakmában helyezkedett el […].”98 Emellett minden egyéb kulturális szokást, világszemléletet átadtak gyermekeiknek. Érdekes történetet mesélt B. Zs. ezzel kapcsolatban. Fia egy alkalommal nem értette, miért vannak a tankönyvben másképp a dolgok, mint ahogyan azt otthon a szülei elmesélik. „Édesanya én ezt nem tanulom. És fogta a könyvet, és úgy a falhoz vágta, hogy a ragasztásnál szétment a könyv. Mondom, – Tibikém, édes, most ezt mért csináltad? – mer ő ezt nem tanulja, mer ez nem úgy van, ahogy mi mondtuk neki a dolgokat. Mondom, – Drága gyerekem, ezt szokd meg, és tanuld meg, hogy most ez a rendszer van, ezt kell tanulni, most ezt kell tanulni. De hogy te mit gondolsz, vagy hogy itthon mit látsz, az más. Az itthon marad. Ha innen kilépsz, akkor másképp kell gondolkozni. Na aztán belejött.”99 Ebben a történetben egyszerre fejeződik ki a „mi mások vagyunk, mint ők” érzése, a lázadás hiábavalósága, a saját kulturális értékek megőrzésének szándéka és az alkalmazkodásra való törekvés. Mindezeket igyekeztek gyermekeiknek is továbbadni. 91
A kommunista-szocialista rendszerről formált vélemények Interjúalanyaim számára a rendszer értelmezésének alapja a Horthy-rendszerrel való összehasonlításon nyugszik. Az volt a ’régi világ’, melyben minden úgy működött, ahogy kellett, hogy működjön, a kommunista-szocialista rendszer pedig az új, melyben minden az ellenkezőjére fordult. „[…] az volt az utolsó szép idő, azt utána ugye jöttek ezek a marhaságok […].”100 Alapvetően tehát a Horthy-rendszerhez viszonyítanak, melyhez képest a kommunizmus időszakát egy kegyetlen, primitív és végtelenül irracionális korszaknak tekintik, a Kádár-rendszert pedig leginkább a kommunizmus paródiájaként értékelik. Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy gyermekkoruk nagy részét a két világháború között élték meg, vagyis ez a korszak nemcsak a sajátosságai miatt válhatott szép emlékké, hanem a gyermekkort megszépítő nosztalgia miatt is. Tény viszont, hogy – ilyen vagy olyan módon – mindegyik interjúalanyomat hátrányosan érintette a kommunista rendszer megvalósulása, ezért érthető, hogy alapvetően negatív véleményt formálnak róla. Az első élményük a rendszerrel kapcsolatban az volt, hogy az ellenségként kezeli nemcsak őket és családjukat, hanem az egész kultúrát is, amiben felnőttek. „[…] minden kommunista azt hitte, hogy a bírók azok mind akasztattak, pedig hát egy járásbíró általában tyúklopásokkal, meg becsületsértésekkel, meg ilyen kisebb jellegű ügyekben ítélt ítélkezett, de hát ez volt az általános társadalmi megítélés.”101 Ugyanígy panaszkodik az orvos lánya, hogy a kommunisták nem szerették az orvosokat, a vállalkozó fia, hogy nem szerették a vállalkozókat, s általában, hogy nem szerették a vallásosságot, a nemzeti hagyományokat, a régi irodalmi műveket, egyáltalán azt a kultúrát, melyet ők magukénak vallottak, „mert hát burzsuj és polgári csökevény”.102 Ezzel párhuzamosan pedig azt kellett megélniük, hogy az új rendszer kegyeltjei, a „jó káderek” tanulatlan, primitív emberek, akik nem ismerik a magas kultúrát, nincs meg sem a megfelelő iskolai végzettségük, sem a megfelelő társadalmi neveltetésük, emellett pedig legtöbbször kegyetlenek, erőszakosak. Tőlük, akik tanultak, dolgoztak, akiknek szülei a társadalmi ranglétrán megbecsült helyen álltak, elvettek mindent, és azokat helyezték előtérbe, akik ezt nem feltétlenül érdemelték meg. „[…] és akkor Miskolc városába olyan-olyan jellegű vezetés alakult de az egész országban is, természetesen, hogy aki dolgozott azt agyon kell csapni. El kell venni mindenét, lehetetlenné kell tenni és azok között, akik addig nem dolgoztak, mer mondjuk nem akartak, vagy elitták, amit kerestek, azok között felosztjuk.”103 92
Már a gimnáziumban egy közösségbe kerültek velük, mikor beindult a NÉKOSZ mozgalom, később egyetemi tanulmányaik alatt a szakérettségisek képében jelentek meg, majd a munkahelyeken mint pártfunkcionáriusok. A népi kollégistákról még kevesen nyilatkoztak elítélően, a gimnáziumi éveikre, az osztályközösségre legtöbbjük pozitívan emlékszik vissza. „Ugya úgy járt az osztályomba olyan fiú, aki kimondottan kommunistának vallotta magát, hetedik gimnáziumba ki is maradt, mert a Petőfi akadémiára, a politikai akadémiára ment el, volt olyan, az ööö az osztálytitkárunk, aki ’48-tól ő is kimondottan baloldalinak, szélsőbaloldalinak vallotta magát, nem is baloldalinak, hanem szélsőbaloldalinak. De ennek dacára az osztályban nem volt politizálás […].”104 Talán ezért is érte meglepetésként F. T-t – mint már fentebb említettem – , hogy saját, volt osztálytársa is közrejátszott abban, hogy őt kirúgják az egyetemről. Akik továbbtanultak, kevésbé tapasztalták meg az ’50-es évek munkáskádereinek világát, bár az egyetemeken is megjelentek a „nem oda való” emberek a szakérettségisek képében. Azok közül az interjúalanyok közül viszont, akik érettségi után dolgozni mentek, többen meséltek olyan történtet, melynek lényege, hogy nem találták a közös nevezőt ezekkel a „primitív” emberekkel. Túl közvetlenek voltak, túl sokat ittak, túl közönségesek voltak – ahhoz a közeghez képest, amit ők korábban megszoktak. „[…] és igyekeztem, hogy úgy mondjam, megtenni, ami tőlem telt, meg, meg alkalmazkodni a, a helyzethez, de azér, azér ööö nagyon idegen volt tőlem az a világ, meg azok az emberek, nagyon nem, nem, nem, nem lehet, nem nem tudtam velük közös hangot […].”105 A kommunista embertípusról alkotott véleményhez hozzá tartozott a jellemtelenség kiemelése is. Z. L. mesélt egy ismerőséről, aki előbb a nyilas pártnak volt a tagja, majd kommunista lett. Nyilas párttagságát azzal indokolta, hogy be akart épülni az ellenség közé, hogy leleplezhesse őket. „Hát ki tudja, hogy most áruló volt-e, tényleg kommunista volt, csak beépült […]. Hát inkább azt mondanám, hogy köpönyegforgatónak mondanám, mert ki tudja, hogy kit árult el, vagy kit nem árult el. Én meg látatlanban senkit nem akarok bántani, köpönyegforgató volt, na. Rengeteg ilyen ember volt.”106 A korszak abszurditását kifejező vélemények a szakszerűtlenséget is kiemelik. E szakszerűtlenség – az interjúk szerint – egyaránt jellemző volt a legegyszerűbb dolgoktól kezdve egészen az ország vezetéséig a kommunisták minden tettére. Számos történet szól építkezésen dolgoztatott zongoraművészről, buta, orosz városparancsnokról, gyors és rosszul kivitelezett építkezésekről, értelmetlen pártgyűlésekről, és mind azt fejezik ki, hogy milyen „fejetlenül mentek akkor a dolgok”. Nemcsak magát a korszakot tartják abszurdnak, hanem azt is, hogy egyáltalán megtörténhetett. Természetesen ehhez hozzátartozik a korszak kegyetlensége, embertelensége is. Az állandó félelemérzés93
hez nagyfokú bizalmatlanság társult. „[…] nagyon más volt a világ, mint most, mer akkor nem voltak az emberek olyan rettentő közlékenyek. Tudniillik nagyon nagy ööö bizalmatlanság volt egymással szembe, mer nem tudta, hogy ki kicsoda. Még akkor is, ha tíz éve ismertük. Mer akkor elég volt, ez most megint hihetetlen, de elég volt, hogyha valaki valamiért elszólta magát, valami rosszat mondott és kitették az egyetemről. Kész.”107 Volt, aki attól félt, hogy a munkahelyét veszti el, volt, aki attól, hogy deportálják. Csengőfrász – R. E. így nevezte azt a jelenséget, ami az ’50-es évek elején jellemezte az emberek lelkiállapotát. A szabad véleményformálás lehetőségének a hiánya nem csak az egymás közötti társas kapcsolatokat rontotta meg. Az interjúk több szemszögből is bírálják a rendszert amiatt, hogy általánosan megfosztotta őket a szabad vélekedéstől, gondolatformálástól. Ahogy T. K. kifejezte: „a társadalmi rendszernek ez a zubbonyos megoldása, tehát mindenkire ugyanazt próbálták ráhúzni, akár illett rá, akár nem”.108 V. L. pályaválasztása kapcsán mesélte a következő történetet: „Emlékszem arra, hogy amikor 1949-be érettségi előtt volt egy ilyen felmérés, Tóth Kálmán osztályfőnökünk megkérdezte, hogy ki milyen pályára kíván menni, és akkor jött a felsorolás, hogy orvos, mérnök, pedagógus stb., stb. és mondta, hogy jogásznak ki akar menni, hát Novotny Zoli barátommal mi ketten jelentkeztünk, és erre az volt az osztályfőnök úrnak a megjegyzése, hogy – Ti meg vagytok őrülve, 1949be épeszű ember nem megy jogra!”109 Végül mégis a jogi pályát választotta, de az osztályfőnök fent idézett mondata nem volt alaptalan abban az időben. Ezt a fajta szellemi bezártságot többen felemlegették az interjúk során. K. T. a történelemírás területén hiányolta a szabad véleményformálást. „Az az igazság, hogy ööö mondjuk, talán még a történelem lehetett volna, (amit egyetemi szakként választ – F. D.) de a történelemnek megint volt egy olyan ööö rossz perspektívája akkor, aminél annyit jelentett, hogy nem lehetett, csak egyféleképpen írni a történelmet. Nem is mindenhez lehetett hozzáférni, tehát forrásokhoz, egyebek, úgyhogy az se volt olyan nagyon vonzó számomra.”110 K. K. pedig a kulturális élet és az egyéni szabadidő eltöltésének korlátozását tette szóvá. „[…] akkor a kulturális lehetőségek is nagyon beszűkültek, szóval […] és akkor, akkor egyre jobban csinálták azt, hogy, hogy, hogy az emberek ne mehessenek szóval ne lehessen egyéni élet, és akkor, akkor voltak azok a csoportos munkahelyi bulik, amik, amik tulajdonképpen borzalmasak voltak, de nem lehetett, ez alól az embernek kivonni magát, mert ha nem ment, akkor az volt, hogy ja igen mert, mert polgári származású és, és nem akar velünk, szóval […]. Akármit, volt olyan időszak, amikor akármit csináltál, mindenbe bele lehetett kötni, és bele is kötöttek. Úgyhogy borzalmas időszak volt.” 94
Érdekes véleményt formált R. Z. ezzel a korszakkal kapcsolatban. Mivel ő 1949 és 1954 között Brassóban járt egyetemre – ahogyan ő fejezte ki –, megúszta Rákosit. A romániai helyzet tapasztalatának tükrében úgy értékelt, hogy nem feltétlenül a rendszerrel volt a baj, hanem a magyar néppel, vagyis azzal, ahogyan Magyarországon megvalósították a rendszert. „Ott volt ilyen, mint nálunk, hogy vót ott is Rajk, de nem végezték ki, Vaszilje Lukának hívták, hanem nem lett miniszter, hanem csak vezérigazgató. […] Nálunk meg börtönbe ment, és kivégezték. Rajkot, meg nem is tudom, kiket Nagy Imrét. Ott nem végeztek ki senkit, tehát ott a osztályellenség, vagy a nép ellensége, vagy a párt ellensége is emberszámba ment. Ott nem végezték ki. Tehát de azt, azért meg kell jegyezni, hogy ez Ceauşescu előtt volt. Ceauşescu után ott is romlott a helyzet, de amikor én ott voltam, akkor Gróza Péter, egy abszolút úriember volt az államfő, úgy beszélt magyarul, mint én, Kolozsváron végzett a közgazdasági egyetemen, de tiszta román volt. De egy humánus ember volt, […]. Itt egy miniszterrel nem lehetet úgy beszélni, mint ott ővele. Viccelt. Voltam neki tolmácsa, meg másoknak is, Ceau-nak is voltam tolmácsa, csak akkor még ő kisember volt. És az államfővel normálisan lehetett beszélgetni, mint ember az emberrel. Itt én a Losonczinak is voltam tolmácsa, az is rendes volt, de az egy kivétel volt. De voltak a […] mondták a kollégák, hogy úgy voltak tolmácsok, hogy egész nap nem ettek semmit, mer beszélni kellett, és nem is tudták, hogy hogy hívják a tolmácsot, le se ültették, egész nap állt, meg mi […]. Ott nem. Én többször voltam a Gróza Péternek, meg ilyen nagy embereknek a tolmácsa, és abszolút normálisan viselkedtek, és humánusak voltak, és olyan jó szándékúak voltak. No most nekem […], nem mindenki ezt mondaná, ha mindenkit kifaggatna, mer’ hát nem mindenki volt ott öt évig, sokan hazajöttek.”111 R. Z. későbbi karrierje szorosan kötődik a szocialista rendszerhez. Az egyetem után hazajött, a ’60-as évek elejéig erdőmérnökként dolgozott a Mátrában, majd Budapestre helyezték a környezetvédelmi minisztériumba, ahol egyre magasabb pozíciókba került. Értékelése a kommunizmusról és a Kádár-rendszerről így némileg eltér a többi véleménytől. A munkáskáderek korszakát ő is primitívnek, szakszerűtlennek tartja, de minden esetben a rosszul választott vezetést okolja a szakszerűtlenségért. „Volt ott normális is, volt egy normális párttitkár, csak primitív volt. Volt egy normális szakszervezeti titkár, csak szűklátókörű volt, tehát […]. Ott akkor váltásra volt szükség, és ennek a váltásnak én is az egyik figurája lettem.”112 Ő tehát, bár később természetesen vállalta a párttagságot, elhatárolódott a Rákosi-korszak politikájától, az akkor hatalmon lévőktől. A Kádár-korszakról is azt a véleményt formálta meg, amit már Románia kapcsán. Nem feltétlenül a rendszerrel volt a baj, hanem a végrehajtóival. Mivel közelről ismert korabeli 95
politikusokat, megkértem, hogy beszéljen róluk, milyenek voltak. Emberileg értékelte őket, szerinte nem volt mindenki kegyetlen vagy hatalmaskodó, bár voltak köztük olyanok is. Elmondása alapján leginkább a megyei politikusokra, illetve az altiszti rétegre volt jellemző továbbra is a primitívség és a hatalmaskodás. „Vót Heves megyébe egy első titkár, […]. Egy ronda alak volt, aki vezetőket minden csütörtökön összehívta kártyázni, de mindenkinek kellett veszíteni 6-8 ezer forintot. Ez vót a divat. Vaskó Mihálynak hívták. Egy vaddisznó volt. Szóval egy, egy, egy primitív […]. Úgyhogy kellett bevinni neki, mittudomén vagy 20 karácsonyfát, hogy a barátainak szétossza, 20 fát szánt, hogy szétossza, és így tovább. Én sokat voltam vadászni ezekkel, illetve ott voltam a vadászaton, tehát én hivatásos vadász voltam, tehát nekem ez munkaköri kötelességem volt. A Kádárnak adtak két fácánt, és az egyiket odaadta a sofőrnek. És egyet hazavitt. Volt olyan testőr, aki húszat vitt haza. Sokszor nem is ezek a vezető politikusok voltak a veszélyesek, hanem a kiszolgáló, a slepp, tehát a titkár, meg a helyettese, meg a testőre, meg a sofőrje és így tovább.”113 Az interjú során többször kifejtette, hogy őt nem érdekelte a politika, nem kötelezte el magát elvhűen semelyik időszakkal sem, ő csak egy erdőmérnök volt, aki boldogulni akart a szakmájában, ehhez pedig elengedhetetlen volt egy bizonyos fajta politikai alkalmazkodás. „És ’56-ba minden falu elkezdett lopni. És megszerveztem azt, ahol a legtöbb fát lopnak, oda kimegyek. […] És ott elkezdett hangoskodni, (az egyik fatolvaj – F.D.) – Mit akar, mit maga tőlünk. – Mondom, hát legalább azt, hogy ne tépjék ki ezeket a csemetéket, ezt a maga húga ültette – De Rákosi alatt ültették. – Mondom, ez a fa akkor is fa, hogyha Rákosi alatt ültették. – Meg nincs is húgom. – Hát mondom, ezt nem úgy mondom, lehet, hogy a nagymamája, vagy a lánya, vagy a testvére, vagy a húga, vagy szóval de hát maguk ültették, és most ezt tönkreteszi. – Hát rohadjon meg, a Rákosi műve akkor is, hogyha fenyőfa, meg minden […]. És akkor tovább szidtuk egymást, én mondtam, hogy ezt nem szabad, amit ők csinálnak, ők mondták, hogy de mindent szabad, mer ez az állam ez egy rabló állam, minden, ami az államé, azt összerabolta, ez a miénk volna, ha nem lett volna szocializmus. Én magyaráztam, hogy ez nem egészen úgy van. És egy olyan öregember állt ott, hát hozzám képest volt öreg, szerintem hatvanéves paraszt lehetett, lovaival együtt, és láttam, hogy az nekem adna igazat, de nem mer szólni.”114 A történetben R. Z. a hatalom képviselőjeként jelenik meg, ő az, aki fegyveresen szembeszegül – közvetve – a rendszer ellen lázadókkal, ám ennek nem a politikai élét emeli ki, hanem szakmai oldalról közelíti meg. Ő nem a Rákosikorszak fegyveres ereje, aki az ’56-os „ellenforradalmárokkal” kerül összetűzésbe, ő az erdész, aki a rá bízott erdőt védelmezi a tolvajoktól, függetlenül attól, hogy ki milyen politikai hitvallással rendelkezik. Van másik ’56-os törté96
nete is, melynek hasonló az értelmezése. „Nagy tüntetés volt Gyöngyösön. Hát nyilván, hogy csatlakoztam hozzájuk, szidtuk Sztálint, Rákosit, mindenkit szidtunk. És először a nyomdához mentünk, aztán vót ott szovjet emlékmű a templom mellett, oda mentünk. És ott is hát mindenki szidta, nem csak én, Rákosit, de hát én egy voltam a huszon[…] nem tudom, hány ezer emberből.”115 Itt mint civil jelenik meg, akit elragadott a tömeghangulat. A tüntetők le akarták dönteni a helyi szovjet emlékművet, ebben ő is részt vett. Elmondása szerint csak azért, mert látta, hogy rossz irányba akarták dönteni, hát odament, és megigazította a drótkötelet, amivel el akarták borítani a szobrot. „Mondom, hát rosszul tették föl a katonák, hát ezek olyan ügyetlenek. És én megigazítottam. Fölléptem egy ilyen beton-valamire, és megigazítottam, tanultam mechanikát, meg egy normális ember látja, hogy hova fog esni, ha itt van a drótkötél. Hát ott hát úgy biztos vagy százan lefényképeztek. […] Aztán ez mindez arra, kikiáltottak ellenforradalmárnak, nem vótam az. Aztán megdicsőültem, mer adtak jutalmat, meg mindent. Tehát ez egy ilyen kellemetlen dolog volt.”116 Itt sem politikailag kapcsolja magát az eseményekhez, hanem emberileg illetve szakmailag. Az ’56-os eseményekkel kapcsolatban egyébként egyedül neki vannak olyan emlékei, melyek nem csak a pozitív hangulatot emelik ki. Nem idealizálja túl – ellentétben a többiekkel, akik leginkább arról számoltak be, hogy milyen hihetetlen összetartás jellemezte az embereket 1956ban. „Egy, egy, egy fantasztikus, fantasztikus szóval az emberek egyik percről a másikra teljesen megváltoztak. És ez, ez az egészben a megdöbbentő, és, és elmondhatatlan, hogy mindenki szerette egymást. Mindenki kedves volt a másikhoz. Mindenki hat[…] határozottan, szóval fantasztikus módon felszabadultnak érezte magát.”117 Van történet kitört kirakatokról, ahonnan nem loptak el semmit, türelmesen sorban álló emberekről, nyilvános adakozásról. „Volt egy a, most itt a Filmmúzeumnak hívják ott a Filmmúzeummal szemben volt egy nagy Ofotért. Most is megvan az még. És annak be volt törve a harci cselekmények miatt az ablaka, és ki volt téve egy ilyen cipős doboz és a dobozra rá volt írva, hogy […] tele százasokkal, akkor az óriási pénz volt és oda volt írva, hogy a forradalom tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk az elesettek hozzátartozóinak.”118 Az általános vélemény az október 23. és november 4. közötti időszakról az volt, hogy az emberek bizakodóvá váltak, felbátorodtak, fellélegeztek. „Ragyogó hangulat volt. Hát mindenki örült, hogy elmennek az oroszok, milyen jó világ lesz […].”119 Az addigi félelem elszállt, sőt a visszájára fordult. Most azok kezdtek el félni, akiktől korábban nekik kellett. A vezetők, gyárigazgatók elhagyták a poszt97
jukat, menekültek, legtöbbjük külföldre. Akik itthon maradtak, azok meg egész másképp kezdtek viselkedni. B. J. elmesélte, hogy édesanyja főnöke, aki korábban semmibe se vette őt, mivel „rossz káder” volt, hirtelen milyen szívélyesen kezdett bánni az alkalmazottaival. „És azok kezdték, kezdtek velünk barátkozni, tudod, […]. Roppant kedvesek voltak, csak édesanyám mondja, hogy a főnökének a felesége megérkezett egy óriási kosár hússal, és édesanyámnak egy ilyen teljes karajt letett.”120 A felszabadultság érzését tükrözi a következő történet is: „Szóval ez a bácsi fűtötte az ép[…] a gyárnak az összes cserépkályháját. Akkor mesélte el, hogy Rákosi mikor a börtönbe volt – ő foglár volt eredetileg, ez a Fehér bácsi –, akkor az éhségsztrájkra biztatott mindenkit, neki meg a matraca tele volt csokoládéval. Azér nem fogyott egy grammot se.”121 Félelem nélkül meg lehetett tenni, hogy Rákosiról beszéljenek, nem kellett attól rettegni, hogy bárki besúgja az embert, a korábbi bizalmatlanság eltűnt. Persze ez az időszak hamar lezárult, de a megtorlásról, retorziókról nem beszélt egyik interjúalanyom sem. Mivel nem vették részt tevőlegesen az eseményekben, őket nem vonták felelősségre, és ismerősről sem beszélt senki, aki ezt átélte volna. Voltak természetesen olyanok, akik beszámoltak a borzalmakról is, lövöldözésről, akasztott ávósokról, lincselésről, de ezeket az eseményeket interjúalanyaim csak távolról szemlélték, vagy hallomásból szereztek tudomást róluk. Alapjában véve az egész ’56-os eseménykörről nincsenek magától adódó emlékeik. A dolgozat elején említettem, hogy kíváncsi voltam, ez a történelmi esemény milyen helyet kap – vagy kap-e egyáltalán – az élettörténetekben. Viszonylag kevesen meséltek ’56-ról maguktól, legtöbb esetben csak mint korszakhatárt említették. Mikor rákérdeztem, akkor is volt olyan, aki kijelentette, hogy nem történt vele semmi említésre méltó, vagy olyan, aki megjegyezte, hogy látott egy felvonulást az ablakból, de semmi mást nem tud mondani. Akiknek mégis akadtak emlékei az eseményekkel kapcsolatban, legtöbbször csak a visszakérdezés után mesélték el. Nem hiszem, hogy ezek az emlékek felmerültek volna, ha nem hozom szóba, mivel az ’56-os események nem képezték szerves részét interjúalanyaim életútjának. A Kádár-rendszerről formált vélemények elsősorban az enyhülést és az ezzel párhuzamosan jelen lévő hiábavaló formaságokat jelenítik meg. Ez utóbbira legtöbb példát a párttagsággal kapcsolatos kérdéskörből találtam. „[…] én egy szobába dolgoztam a párttitkár-helyettessel, az ügyvédi párttitkár-helyettes az ügyvédi pártszervezet helyettes titkárával, vagy nem tudom, mi a helyes terminus technicus, és én láttam, hogy Zombori Évike – Isten nyugosztalja, most halt meg nemrégen szegény – egész párttagsági tevékenysége (nevet) az 98
volt, hogy leadta a keresetének egy bizonyos kötelező százalékát a pártkasszába, és havonta egyszer tartottak egy taggyűlést, amikor nem csináltak semmit, csak beszélgettek, meg kávéztak.”122 B. J. is arról számolt be, hogy ezeken a munkahelyi pártgyűléseken nem történt semmi különös, ha beszéltek is valamiről, az leginkább – az akkora már unásig hallgatott – ideológiai magyarázat volt. „De hát sok esetbe a külpolitikai dolgokat ismertették, tudod? Hogy a KGST-t hogy kell megvédeni hát szóval a KGST országok érdekeit hogy kell védeni megmagyarázták, hogy miért romlik az életszínvonal, tudod? K: – És mi volt a magyarázat? B.J.: – Hát azért, hogy az imperialisták tönkreteszik a KGST tagországokat. Szándékosan rohasztják le […].”123 Többen jártak külföldön ebben az időszakban, így módjukban állt látni a különbségeket az itthoni és az ottani életszínvonal között. Látták azt, hogy tőlünk nyugatra mennyivel jobban élnek az emberek, és azt is, hogy a szocialista országokban viszont sok esetben rosszabbul. „Hát mondjuk mi elegáns éttermekben ettünk, de Moszkvában láttuk, hogy viszik, amit eszünk, amit meghagytunk. Elég moslék étel volt, de hát mindegy, mer ööö nem is ez volt a lényeg, hanem öntötték be ilyen nagy kondérba, és utána jöttek, és szedtek belőle megint, tehát ilyen étterem volt. Leningrádba meg ilyen kis kupac alma volt az utcán egy, az is emlékem maradt, és ott állt a hosszú sor érte. Hentesüzletben volt volt hát azt mondjuk csak az ottaniak mesélték, mer mi csak elmentünk előtte, nem mentünk be, és ott állt a hosszú sor az utcán, és és ötösével, hatosával engedték be az embereket, és egy fél sertés fel volt akasztva, elkezdték, a hátsó lábánál volt kampózva, elkezdték mérni, és hát (nevet) aki oda jutott, az fejet kapott, aki combot, kinek végül maradt a csülök […].”124 A tőlünk keletre lévő országokban tett látogatások emlékei arról is beszámolnak, hogy nemcsak, hogy rosszabb volt az életszínvonal, mint nálunk, hanem hogy mindezt igyekeztek palástolni. „Hát például a Szovjetunióban több kisvárosban is voltam, ahol ilyen fémkohászati vagy pedig mágneses anyagok feldolgozása folyt. Voltam egy Lipeck nevezetű városban, ahol volt egy óriási ilyen vas- és fémfeldolgozó vállalat. Ez annyira modern gyár volt, hogy szinte az ember úgy érezte magát, mintha nyugaton lenne. Nagy része automatizálva volt. Viszont a szállodába például, a szállodai körülmények olyanok voltak, hogy spárgával csuktam be a szobaajtómat, és olyan zuhanyozó volt, hogy körülbelül egy méter nyolcvanas ilyen paravánok voltak, és egyik oldalon a férfiak zuhanyoztak, a másik oldalon a nőknek volt rá lehetőségük. […] Tehát olyasmiket tapasztaltam (nevet). Volt egy gyönyörű sugárút például Lipeckbe, és a tolmáccsal ahogy kóboroltunk, benéztünk a kapuk aljába. […] Kicsi kapuk voltak, 99
és belül szinte feketéllett minden a gondozatlanságtól. Tudod? Szóval ég és föld volt, amit én az ipartelepen tapasztaltam, a szállodai körülményekhez mér[…] a szállodai körülményekhez mérve a dolgot, tudod?”125 Nyugati látogatásaik tükrében pedig az itthoni állapotokat értékelhették át. Az ottani életszínvonal összehasonlítása a magyarországival beláttatta velük a hivatalosan megfogalmazott ideológia hazugságait. „[…] ugye elképesztő volt nekünk az, hogy mindenkinek kocsija van, mert sose felejtem el, megérkeztem Padovába, ott volt a marha nagy kofferem, minden, és akkor a professzor mondta, hogy ne izgassa magát, hagyjuk itt a ruhatárba, betettük a koffert, és akkor a pedellus, a hivatalsegéd ment az én kofferemért, a saját kocsijával. Szóval nem a professzor kocsijával, a sajátjával. Tehát egy, egy altiszt, vagy minek nevezzem, minthogyha azt mondanám, hogy a portás elmegy most, ugye az egyetemről, hogy valakinek elhozza a izé […]. Hát az, hogy nálunk meg itt fővezéreknek se volt még kocsijuk sokszor. Na azért mondom, hogy csak állami kocsi volt, magánkocsi nagyon kevés volt. Na azér mondom, hogy egy egész más világ volt.”126 Interjúalanyaim a Kádár-rendszer időszakában építették ki szakmai karrierjüket, ekkor teremtették meg maguk és családjuk számára azt az életszínvonalat, melynek elérését célul tűzték ki. Az ’50-es évek zűrzavaros viszonyai ekkorra már elmúltak, s bár továbbra sem volt teljes szabadság, ezt az időszakot mindegyikük nyugalmasabbnak ítéli a korábbihoz képest. „Akkor már egy kicsit változott, tudod, a a, hogy mondjam, ez úgy mindig jobban kifinomult, a Kádár-rendszer, érted?”127 „Sokkal lazább volt. Minden minősítésembe az került bele, hogy szakmailag megfeleltem, egyedül az, hogy klerikális beállítottságú vagyok, mert hát ugye régi szokásomhoz híven vallásos voltam.”128 Az interjúk tapasztalatai több történetben is igazolják, hogy ez az enyhülés az egyéni élet terén is érezhető volt. B. Zs. arról számol be, hogy bár kommunista igazgatónője volt az iskolának, ahová gyermekei jártak, mégsem jelentette, mikor valamelyik gyerek olyat mondott családjáról, amit nem lett volna tanácsos. „Igen, nagyon rendes volt Jurásné. Pedig ő is párttag volt. És ennek dacára, hogy ő elmondta ott az értekezleten, mi is ott voltunk, a szülői munkaközösségi tagok, hogy azér’ azt próbáljuk a szülőknek is megmagyarázni, mikor osztályértekezlet van, hogy azér’ a gyerekek előtt ne nagyon beszéljünk olyan dolgokról, amit szeret[…] amit nem szeretnének, hogy kivigyenek a gyerekek, mer a gyerek őszinte, az mindent elmond.”129 Fia egy olyan általános iskolába járt, ami egy tiszti lakótelep közelében volt, tehát sok magas rangú katonatiszt gyermeke is járt az intézménybe. Elmesélte, hogy volt is egyszer egy incidens, melyből aztán nem lett probléma. „[…] erre Tibi ugye bement másnap az iskolába reggel, és ugye ott volt már akkor Ibolya, 100
akkor a tanító nénijük, és bemegy az osztályba, és köszön – Dicsértessék a Jézus Krisztus. És Ibolya megkérdezi, hogy – Tibike, most miért köszöntél így? – Hát azért mert a pap bácsi azt mondta, nekik a templomba (nevet) azt mondta nekik, hogy azt úgy kell köszönni. K: - De nem lett belőle baja? B.Zs.: – Nem lett belőle semmi baj, behívott engem Ibolya, és megkérdezte, hogy tényleg így van, járnak a gyerekek hittanra? Mondom, igen járnak hitt[…] jár hittanra.”130 Mindennapi életüket ebben az időben már nem szőtte át olyan mértékben a hatalom, mint korábban, szabadabbnak érezték magukat. F. T. egy munkahelyi feladatáról számol be, melynek során kimondottan kapitalista elvek alapján kellett megszerveznie egy kisebb üzemet a vállalaton belül. Mivel sikeresen elvégezte a feladatát, előléptették. „Én ugyan először kifogásoltam, hogy ööö párton kívüli lévén, hogy lehetek én igazgatóhelyettes, megnyugtatott a vezető, hogy hát nem érdekes most már, ’90 ööö ’69-be volt ez, 1969-be, nem érdekes, az már mostan nem számít, ööö egy a lényeg, hogy úgy irányítsam a vállalatnak a termelését, ahogy azt a kisüzembe csináltam, hogy az ööö versenyképes legyen.”131 Ezeket a tapasztalatokat megélve még inkább ironikus véleményt formálnak erről a korról, mint az ’50-es évekről. Látva a rendszer hivatalosan mutatott arcát – akár itthon, akár külföldön – és megélve a valódi működését, azt a következtetést vonták le, hogy az egész nem egyéb, mint képmutatás. Talán ezért is vállalta többjük – karrierje érdekében – ebben az időszakban a párttagságot. B. J. is, T. K. is a ’70-es években lépett be, és mindketten azt az indokot hozták fel a karrierépítés mellett, hogy ekkor ennek már nem volt politikai jelentősége. T. K. véleménye szerint ebben az időszakban a párttagság, szakszervezeti tagság arra volt csak jó, hogy az ember protekciót kaphasson, jobban érvényesülhessen. „A gyárba belül a jellemző a belső munkanélküliség volt. Namost ennek a táptalaja a párt és a szakszervezet volt. Mert azok beterelték azokat a rokonokat, ismerősöket mindenkit, aki hozzáférhető volt, és azokat fölvették, azzal minket körülpakoltak, de azok dolgozni nem tudtak, vagy nem akartak. És akkor voltunk olyanok, akik dolgoztunk, meg húztuk az igát reggeltől estig, meg vállaltuk a felelősséget, és voltak azok, akik ha akartak, dolgoztak, ha nem, nem lehetett nekik parancsolni, mert szaladtak a szakszervezethez, meg szaladtak a párthoz.”132 Végszó A kutatás kezdetekor felvetődött – az adott korszakra vonatkozó – kérdésekre a dolgozat megelőző fejezeteiben már javarészt kifejtettem az interjúk alapján kapott válaszokat. Az élettörténeteken keresztül leszűrhető egy egyén 101
társadalmi hovatartozása, illetve az adott társadalmi csoport alkotta vélekedések rendszere. Megfigyelhetőek továbbá, hogy az adott társadalmi csoport tagjai milyen cselekvési mechanizmusokat választottak, hogyan élték meg saját korukat a kor adta keretek között. Ez természetesen nem alkothatja egy korszak átfogó képét, de nem is ez volt a célom, hanem az, hogy megfejtsem azt a képet, amit interjúalanyaim alkotnak a kommunista-szocialista rendszerről. A dolgozatban bemutatott élettörténetek alapján úgy vélem tehát, hogy a szubjektív források is képesek bemutatni egy adott történelmi korszak jellegzetességeit, így társadalomtörténeti kutatáshoz felhasználhatónak tartom ezeket. Egy ilyen – egy egyén vagy egy társadalmi csoport emlékeit, véleményét alkotó – történet hozzásegíthet, hogy jobban megérthessük egy korszak történelmi jelenségeit, természetesen abból a szemszögből, ahogy a történetek szereplői látják azokat.
102
JEGYZETEK 1 Thompson 1988. 2 Gyáni 2000. 3 Gyáni 2000: 128. 4 Halbwachs 1971. 5 Burke 2001: 3. 6 Bartlett 1985. 7 Gadamer 1984. 8 Schacter é.n. 9 Gyáni Gábor 2000. 10 Schacter é.n.: 127–128. 11 Schacter é.n.: 130. 12 Niedermüller 1988. 13 Niedermüller 1988: 379. 14 Kovács 1992: 90. 15 Kovács 1992: 94. 16 Erdei 1976. 17 Gyáni 1997: 1297. 18 Weis 1930: 185. 19 Niedermüller 1988: 379. 20 Interjú – F.T.: 1. 21 Interjú – F.T.: 1. 22 Interjú – V.L.: 11. 23 Interjú – V.L.: 15. 24 Interjú – V.L.: 7. 25 Interjú – R.Z.: 21. 26 Interjú – R.Z.: 3. 27 Interjú – R.Z.: 11. 28 Interjú – T.Gy.: 1. 29 Interjú – T.Gy.: 6. 30 Interjú – Z.L.: 10. 31 Interjú – Z.L.: 1. 32 Interjú – K.T.: 26. 33 Interjú – K.T.: 27. 34 Interjú – K.T.: 3. 35 Interjú – B.Zs.: 12. 36 Interjú – B.Zs.: 19. 37 Interjú – T.K.: 16. 38 Interjú – K.K.: 8. 39 Interjú – K.K.: 21. 40 Interjú – K.K.: 5. 41 Interjú – B.J.: 6. 42 Interjú – B.J.: 10. 43 Interjú – V.M.: 3. 44 Interjú – V.M.: 3.
103
45 Interjú – R.E.: 1. 46 Erdei 1976. 47 Utasi 1996. 48 Gáti – Horváth 1992. 49 Hámori 1999. 50 Gáti – Horváth 1992: 96. 51 Utasi 1996. 52 Tóth 1990: 59. 53 Tóth 1990: 62. 54 Interjú – V.L.: 1. 55 Interjú – B.Zs.: 18. 56 Interjú – V.L.: 11. 57 Interjú – V.M.: 19. 58 Interjú – K.K.: 1. 59 Interjú – F.T.: 2. 60 Interjú – B.Zs.: 6. 61 Interjú – B.J.: 8. 62 Interjú – R.Z.: 8. 63 Interjú – F.T.: 1. 64 Interjú – B.J.: 13. 65 Interjú – T.K.: 2. 66 Interjú – K.T.: 5. 67 Interjú – K.T.: 4. 68 Interjú – Z.L.: 5. 69 Interjú – Z.L.: 3. 70 Interjú – B.J.: 15. 71 Interjú – K.T.: 5. 72 Interjú – T.K.: 3. 73 Interjú – V.L.: 2. 74 Interjú – K.K.: 22. 75 Interjú – F.T.: 7. 76 Interjú – B.Zs.: 2. 77 Vele nem tudtam interjút készíteni, mert már sajnos nem él. 78 Utasi 1996: 101. 79 Interjú – Z.L.: 7. 80 Interjú – T.K.: 15. 81 Interjú – K.K.: 6. 82 Rainer M. 2004: 15. 83 Interjú – F.T.: 3. 84 Interjú – B.Zs.: 3. 85 Interjú – R.Z.: 9. 86 Interjú – Z.L.: 16. 87 Interjú – V.L.: 14. 88 Interjú – T.Gy.: 2. 89 Interjú – Z.L.: 20. 90 Interjú – B.Zs.: 28. 91 Interjú – B.J.: 24.
104
92 Interjú – B.J.: 18. 93 Örkény 1989. 94 Interjú – K.K.: 10. 95 Interjú – F.T.: 3. 96 Interjú – K.K.: 23. 97 Interjú – V.M.: 23. 98 Interjú – B.J.: 20. 99 Interjú – B.Zs.: 27. 100 Interjú – T.Gy.: 3. 101 Interjú – V.L.: 1. 102 Interjú – K.K.: 22. 103 Interjú – B.J.: 8. 104 Interjú – F.T.: 6. 105 Interjú – K.K.: 8. 106 Interjú – Z.L.: 18. 107 Interjú – K.T.: 30. 108 Interjú – T.K.: 2. 109 Interjú – V.L.: 2. 110 Interjú – K.T.: 5. 111 Interjú – R.Z.: 11. 112 Interjú – R.Z.: 16. 113 Interjú – R.Z.: 21. 114 Interjú – R.Z.: 17. 115 Interjú – R.Z.: 14. 116 Interjú – R.Z.: 15. 117 Interjú – K.K.: 25. 118 Interjú – K.T.: 32. 119 Interjú – B.J.: 23. 120 Interjú – B.J.: 24. 121 Interjú – B.J.: 23. 122 Interjú – V.L.: 6. 123 Interjú – B.J.: 19. 124 Interjú – Z.L.: 22. 125 Interjú – B.J.: 4. 126 Interjú – K.T.: 22. 127 Interjú – B.J.: 24. 128 Interjú – F.T.: 10. 129 Interjú – B.Zs.: 28. 130 Interjú – B.Zs.: 27. 131 Interjú – F.T.: 4. 132 Interjú – T.K.: 14.
105
FORRÁSOK Interjú – F.T . Miskolc, 2005. 05. 08. Interjú – B.J. Budapest, 2006. 03. 09. Interjú – B.Zs. Miskolc, 2005. 11. 08. Interjú – K.K. Budapest, 2006. 03. 08. Interjú – K.T. Budapest, 2006. 03. 08. Interjú – R.E. Miskolc, 2007. 02. 06. Interjú – R.Z. Budapest, 2006. 03. 07. Interjú – T.Gy. Miskolc, 2006. 02. 11. Interjú – T.K. Miskolc, 2007. 02. 07. Interjú – V.L. Miskolc, 2006. 02. 13. Interjú – V.M. Budapest, 2006. 03. 06. Interjú – Z.L. Budapest, 2006. 03. 09. Az általam készített tizenkét interjú szövege megtalálható kéziratban nálam, illetve CD-n Word formátumban a Miskolci Egyetem Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékén Ö. Kovács József tanszékvezetőnél. A Miskolci Kir. Kat. Fráter György Gimnázium Évkönyve az 1942–43. Tanévről, II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár, Helytörténeti tár. A Tiszáninneni Református Egyházkerület Miskolci Tóth Pál Nőnevelő Intézete Leánygimnáziumának, Leánylíceumának és a velük kapcsolatos Internátusának Évkönyve az 1943–1944. Iskolai Évről, II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár, Helytörténeti tár. FELHASZNÁLT IRODALOM Bartlett, Frederic C. 1985: Az emlékezés. Kísérleti és szociálpszichológiai tanulmány. Budapest. Burke, Peter 2001: A történelem mint társadalmi emlékezet. Regio1. Erdei Ferenc 1976: A magyar társadalom a két világháború között (I), (II). Valóság 4; 5. Gadamer, Hans-Georg 1984: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata, Budapest. Gáti Tibor – Horváth Ágota 1992: A háború előtti kisvárosi középosztály utóélete. Szociológiai Szemle 1. Gyáni Gábor 1997: A középosztály társadalomtörténete a Horthy-korban. Századok 6. Gyáni Gábor 2000: A napló mint társadalomtörténeti forrás. In: Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és történelem elbeszélése. Budapest. 106
Gyáni Gábor 2000: Emlékezés és oral history. In: Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest. Halbwachs, Maurice 1971: Az emlékezet társadalmi keretei. In: Ferge Zsuzsa (szerk.): Francia szociológia (Válogatás). Budapest. Hámori Eszter 1999: Az önéletrajzi emlékek egyéni és kollektív funkciója tárgykapcsolati megközelítésben. In: Kónya Anikó (szerk.): Kollektív, Társas, Társadalmi. Budapest. Kovács András 1992: Szóról szóra. BUKSZ tavasz. Losonczi Ágnes 2005: Sorsba fordult történelem. Budapest. Niedermüller Péter 1988: Élettörténet és életrajzi elbeszélés. Ethnographia 3–4. Örkény Antal 1989: A társadalmi mobilitás történelmi perspektívái. Valóság 4. Rainer M. János 2004: A „Hatvanas évek” Magyarországon. In: Rainer M. János (szerk.): „Hatvanas évek” Magyarországon. Budapest. Shacter, Daniel L. é.n.: Emlékeink nyomában. Budapest. Thompson, Paul 1988: The voice of the past. Oral history. Oxford University Press, Oxford. Tóth Olga 1990: Az életút (life course) kutatásokról, Társadalomtudomány 3–4. Utasi Ágnes 1996: A ’30-as évek elit családjainak státuszregenerációs stratégiái. In: Utasi Ágnes – A. Gergely András – Becskeházi Atilla: Kisvárosi elit. Budapest. Weis István 1930: A mai magyar társadalom.
107
108
Kunt Gergely
Iskolai és családi ünnepek 1945 után1 Tanulmányunkban az iskolában tartott nemzeti ünnepeket és a privát szféra örömnapjait vizsgáljuk elsősorban a Kádár-korszakban, abból a szempontból, hogy a korszak politikai hatalma hogyan próbálja azokat saját igényeinek megfelelően felhasználni. A tanulmány első felében az intézményesült oktatás részét képező iskolai műsorfüzetek, programajánlók, beszédvázlatok segítségével különböző játékokat, szerepeket, feladatokat elemzünk. A tanulmány második felében a rendszerhű új családi ünnepek propagandaanyagokon alapuló képét vázoljuk fel. Ezeket a Német Demokratikus Köztársaságból származó forrásokkal egészítjük ki, illusztrálva azt, hogy a keleti-blokk államaiban milyen politikai-ideológiai nyomás alatt állt a szocializáció két legfontosabb színtere, a család és az oktatás. Az iskolai ünnepek és a politikai szocializáció A nemzeti ünnepek iskolában való megünneplésének jelentős szerepe van a történelmi azonosságtudat, a kollektív és a személyes nemzeti identitás kialakulásában.2 Amennyiben az ünnep jelentését s jelentőségét tekintve társadalomi konszenzus van, az együttes ünneplés élménye a közösségi szolidaritást erősíti. Az iskolai nemzeti ünnepek a nemzeti emlékezet forrásának is tekinthetők. Mint ahogy majd a később tárgyalandó beszédszövegek mutatják, az ünnep múltidézése mindig valamilyen formában a jelenhez szól. Az, hogy a hivatalos ünnep segítségével megidézett múltból milyen jelentést olvas ki a jelenkor a jövőre vonatkozólag, az mindig az aktuális politikai hatalomtól függ. Így válik tipikussá, hogy bizonyos, több politikai rendszert átívelő ünnepekből a történelem rendszerhű idomításával az aktuális politikai hatalom a céljainak megfelelő és őt legitimáló ünnep-jelentéseket alakítja ki. A mindenkori politikai hatalomnak az a célja, hogy az iskolai ünnepélyekkel a történelemoktatásnak is támaszul szolgálva, a rendszerhű történelem- és ünnepinterpretációt vésse bele a felnövekvő generációk tudatába. Így biztosítva egy őt legitimáló történelemkép és ünnep-jelentés elterjedését. Egy új hatalom megjelenésével bizonyos ünnepek jelentését részben vagy egészében „korszerűsí109
tik.” Az aktuális politikai hatalom történelemszemléletébe egyáltalán be nem illeszthetőeket pedig egyszerűen kitörlik, s helyükre másokat emelnek. Így minden politikai korszak kialakítja saját ünnepeit, ünnep-értelmezéseit, amelyek között egyetlen olyan sincs, amely a hatalom számára „érdektelen” volna. Még a „semleges” témájút is a kor ideológiájának megfelelően idomították. Az iskolai ünnepeknek rendkívül fontos szerepük volt a „helyes” politikai szocializációban. Egy a pedagógusok számára kiadott műsorfüzet jól illusztrálja azt, hogy mennyire politikai indíttatásúak voltak a rendezvények: „Az ünnepély a világnézeti, politikai nevelés, a hazaszeretetre, proletár internacionalizmusra nevelés eszköze.”3 Különösen igaz ez egy olyan korra, amelyben nem voltak hivatalosan olyan ünnepek, amelyeknek eredeti „hagyományos” értéke és jelentése megmaradt volna. A sok új és idegen ünnep bevezetése azt a célt is szolgálta, hogy a politikai elit rajtuk keresztül is az ekkor szocializálódó új generációk rendszerhűségét s ezáltal a rezsim társadalmi támogatottságát biztosítsa. Azt, hogy az ennek milyen jelentősége volt a politikai szocializáció szempontjából, jól mutatják a pedagógusoknak, az ifjúsági csoport- és úttörővezetőknek a Kádár-korszakban kiadott propagandafüzetek. Jelzik azonban az elkövetett hibákat is, például: a gyerekek nem megfelelő arányú bevonását az ünnepi műsorba (mivel ők így passzívak maradnak) „politikai hiba”-ként tűnik fel.4 Ezzel párhuzamosan megjelenik a sikertelen ünnep, illetve ennek negatív hatása is, mivelhogy a „kudarcba fulladt találkozás (értsd: ünnep) nem semleges élmény.”5 Mert a következő ünnepnek, megemlékezésnek a befogadási, azonosulási esélyét rontja, és így politikailag kártékony: a „helyes” politikai szocializáció ellen hat. Egy másik forrás a nem jó műsorokat „elidegenítőnek”6 is nevezi. Értve nyilván ez alatt azt, hogy a rosszul megtartott, nem hatásos, vagy politikailag nem kellően „tiszta” műsor első lépcsőfok lehet ahhoz, hogy esetleg valaki a következő évi rendezvényen vagy nem vesz részt, vagy azt nem kellő lelkesedéssel teszi. Ezt a politikai hatalom a rendszertől, a rendszerhűségtől való eltávolodás első lépcsőjének, implicit megnyilvánulásának tartja. Egy jól sikerült iskolai ünnepi műsor, sikeres megemlékezés vagy felszabadulási túra egészen más jelentéssel bír a politikai hatalom számára, mint ahogy azt egészen nyíltan meg is fogalmazzák: „a felszabadult gyermeki öröm és játék mindig aktuális politikai tartalom.”7 Azaz, a jól sikerült iskolai ünnep vagy megemlékezés újabb pozitív eredmény a rendszerhűség megteremtésére. Az ünnepek elsődleges és legfontosabb jelentésszintje, főleg a Kádár-korszakban, szinte egyáltalán nem a múltról szól. Sokkal inkább a jelenről és a jólétről, az örömről, a szocialista állam gondoskodásáról, a megvalósított vívmányokról, a „szabadságról”, a „békéről”, kiszolgálva az aktuális politikai hatalom önigazoló érdekeit. 110
Az egyik forrás nyíltan kimondja, hogy az ünnep és az ünneplés egyik legfontosabb célja a „meggyőzés”, amelynek segítségével „megváltoztatjuk a közönségben addig élő világot […] [és annak helyére] egy másikat állítsunk […].”8 Azaz a cél a „helytelen” történelemszemlélet megváltoztatása, a politikai hatalom érdekeit szolgáló múltszemlélet átültetése. A politikai rendszer nemcsak teljesen új ünnepeket vezetett be, hanem megpróbált új ünnepelési formákat és szokásokat, „rítusokat” is teremteni, amelyek implicit módon a rendszerhűségnek az újabb generációkba való bevésődését szolgálták. Ezzel együtt a gondosan kiválasztott jelenetek, szerepek, kirándulások, játékok az adott hatalmi rendszer politikai érdekeit is kiszolgálták. Ahogy majd később látni fogjuk, ezek közül egy sem volt politikailag semleges. Az ilyen játékoknak hivatalosan az volt a céljuk, hogy a gyerekek a szerepek által minél jobban átéljék a történelem eseményeit. A játékszerepekkel kapcsolatban beszélhetünk a résztvevők azonosulási kényszeréről. A kisdiáknak ahhoz, hogy a játszó gyerekek csoportjából, a közös élményből ki ne rekesszék, egy vöröskatona vagy éppen üldözött kommunista szerepét kellett eljátszania. S a rárótt szereppel − kezdetben csak pillanatnyilag − tanulóként, később, ha „sikerrel” járt a szocializáció, akkor felnőttként, egy életre kellett politikailag azonosulnia, hogy jó hazafivá váljon. Szinte mindegyik játékban vagy akadályversenyben benne volt a „rossz” megjelenése: így például a cári vagy a Horthy titkosrendőrség, a csendőrök, a belső árulók képében. Ezeket a szerepeket az ünnepi programfüzetek szerint csak a már idősebbeknek, a játék, a csoport vezetőinek lehetett alakítaniuk, akik a kor szakzsargonjával élve politikailag megbízhatóbbak, azaz „helyesen” szocializálódottak voltak. Nyilván ennek az volt az oka, nehogy a diák véletlenül a negatív szereppel azonosuljon. Annak érdekében, hogy a diákok a hatalomnak megfelelő jellemekkel és értékrendekkel felruházott szerepei által képviselt „jó” és „igazság” biztosan győzzön, külön leírják azt is, hogy miről lehet megismerni a „rosszat” például nem tudja a titkos jelszót, vagy a kokárdája rossz helyen van. A gyerekekkel mindig közlik, hogy mikor és hol lehet számítani az „ellenség” esetleges feltűnésére, ezzel mindvégig a „politikai” éberség gyakorlására nevelve őket. Bármilyen formája és módja legyen is a megemlékezésnek –plakátrajzolás, éneklés, dalgyűjtés vagy színpadi előadás –, mindegyik feladat mélyen politikai beágyazottságú, annak ellenére, hogy például: az erdei kirándulás vagy az akadályverseny elméletileg ilyenekre nem kínál teret. Azt, hogy milyen szereppel bírt az ünnepekben az aktuális politika, jól mutatják a műsorok értékelései. Az egyik forrás példaként a zsűrinek kiadott szempontokat veszi sorra, fontossági sorrendben rangsorolva: „1. A műsor politikai, ideológiai tisztasága, közéleti frissessége […] korszerűsége.”9 Tehát az 111
iskolai vagy közösségi ünnepi előadáskor távolról sem a művészi érték volt a legfontosabb. Nem tekinthető véletlennek az sem, hogy van, amikor a „művészre” – azaz az ünnepségen az előadóra – egyszerűen a propagandista kifejezést szinonimaként használják, s azzal megegyező szerepet rónak ki rá. Az iskolai ünnepélynek alapvetően konfliktusokra kellett fókuszálniuk, azokat mindvégig úgy bemutatva, hogy a kevésbé kvalifikált résztvevők is megértsék, s félre ne értsék. „Korszerű” ünnepek A második világháborút követően a „keleti-blokk” minden országában megváltoztatták a nemzeti ünnepeket, a történelmi-nemzeti hagyományok kommunista olvasatának megfelelően. A legnagyobb nemzeti ünnep a felszabadulás napja volt. A nemzeti jelző rögtön elvitatható, amint látjuk, hogy a keleti-blokkhoz tartozó valamennyi országban megünnepelték.10 Sőt, bizonyos helyeken máig, nemzeti ünnepként tartják számon. Hazánkban hivatalosan az 1950. évi 10. számú törvényerejű rendelet emelte április negyedikét a legnagyobb nemzeti ünneppé a következő indoklással: „2. § Április 4. a magyar nép soha el nem múló hálájának, forró szeretetének, a baráti és szövetségi hűségnek ünnepe, felszabadítója, példaképe, függetlenségének oltalmazója, a béke legfőbb őre és legerősebb támasza a Szovjetunió, a dicsőséges szovjet hadsereg, népünk és a haladó emberiség tanítója s igaz barátja, a nagy Sztálin iránt. 3. § Április 4. nemzeti ünnep, Magyarország legnagyobb nemzeti ünnepe, a magyar felszabadulás, a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság napja.”11 Az ünnepek egységesítésének folyamatába tartozik november 7.,12 a nagy októberi szocialista forradalom ünnepének piros betűssé avatása,13 ami úgyszintén egyenünnep volt a szovjet megszállás alatt álló országokban, teljesen függetlenül az országok hagyományaitól, történelmétől. A politikai hatalom számára oly fontos fegyverkezésnek az ünnepei, azaz a különböző néphadsereg-ünnepek is egységesek voltak: hazánkban szeptember 29., az NDK-ban március elsején volt a „Tag der Nationalen Volksarmee.” Elsőként említhettük volna a május elsejét, amely hivatalosan a munkásosztály nemzetközi ünnepe volt, s mely úgyszintén szovjet nemzetközi szabványünnepnek számított a korban. Az ünnepeknek egy új fajtáját képezik azok a megemlékezések, amelyeknek a tárgya és célja a lokális politikai rendszer éltetése. Ezek egyfajta önünnepnek tekinthetők. Kialakításuk és életre hívásuk a helyi – jelen esetben a német és a magyar – politikai hatalomnak volt az érdeke, a szovjet példákat mindig szem előtt tartva. Az új ünnepekhez nem fűződött semmiféle közösségi igény és valódi társadalmi támogatottság. Bevezetésükön keresztül egyfajta legiti112
mációt próbált a hatalom maga számára teremteni. Ezt tükrözik az ünnepek, amelynek a tárgya nyíltan vagy közvetve a párt(állam) volt, mint például: november 24., a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulásának napja vagy Kelet-Németországban a Sozialistische Einheitspartei Deutschlands ünnepnapja április 21-én. Egy másik ünneppár is mindkét országban a politikai hatalom előképeként definiált 1918-19-es mozgalmaknak állított emléket: így Kelet-Németországban a berlini novemberi forradalomra és Rosa Luxemburg kivégzésére emlékeztek január 19-én, míg hazánkban március 21., a Magyar Tanácsköztársaság napjaként vált piros betűs ünneppé.14 Beszélhetünk az előbb tárgyalt internacionális és lokális egyenünnepek mellett sajátosan magyarokról is – itt gondolunk március 15-ére és augusztus 20-ára – amelyek, ha teljesen a rendszerideológiának megfelelően idomítottak is, eredetükben és tradíciójukban magyarnak, nemzetinek tekinthetőek. A korábbi politikai korszakból csupán egyetlen „ünnep” bírt viszonylagos kontinuitással, ez pedig március 15. volt, annak ellenére, hogy jelentését s jelentőségét teljesen eltorzították. Szent István király ünnepéből kezdetben az új kenyér, majd 1950-től az alkotmány ünnepe lett. Ez utóbbi ünneppel sem állunk egyedül. A Német „Demokratikus” Köztársaságban egy nagyon hasonló nevű és tartalmú ünnepet találunk: október 7. volt a „Tag der Republik”, azaz a köztársaság napja. Augusztus 20. elsődleges jelentése századokon át Szent Istvánhoz kötődött, a második jelentésbővülés, az új kenyér ünnepének a megjelenése a közvélekedéssel ellentétben nem a második világháborút követően berendezkedő szovjet mintájú politikai hatalom terméke. A harmincas években már az ország számos helyén tartottak aratóünnepeket és kenyérszenteléseket – ezen ünnepnek a hivatalos megjelenése erre a korra tehető.15 Természetesen a politikai hatalom a Szent István-kultuszt igyekezett a lehető legjobban háttérbe szorítani, így került a második jelentés előtérbe. Az új kenyér ünnepe megteremtésének is szovjet előképei vannak, Erntefest néven pedig az NDK-ban is megtalálható volt. A másodlagos jelentés megerősödésében a politikai hatalomnak azon elképzelése is szerepet játszhatott, hogy a parasztság számára teremtsen egy ünnepet, hiszen május 1. főleg a Rákosikorszakban elsősorban az ipari munkásság ünnepe volt. A kenyér- vagy aratásünnepek mondanivalójukat és tartalmukat tekintve is mindhárom országban – Szovjetunó, Magyarország, NDK – azonosak voltak. Az egyházi ünnepeket általában nem tiltották be, azonban igyekeztek azok megtartását oly módon is ellenhetetleníteni, hogy azok idejére ellen-ünnepeket rendeztek, ilyen volt például a kommunista vasárnap is. A materialista és ateista politikai hatalom kudarcát e területen jól illusztrálják a Gyarmati György által is idézett 1970-es kimutatások, amelyekben mind a négy felméré113
si csoportban – tsz-tagok, ipari munkások, szellemi foglalkozásúak és középiskolások – csupán egyetlenegy teljes egyezést mutató adatsor van.16 Az ünnepek hierarchiájában mindegyiknél első helyen a karácsony szerepel, mint legfontosabb ünnep. Annak ellenére, hogy például a Rákosi-korszakban kísérlet történt arra, hogy fenyőfaünnepnek átnevezve új, materialista jelentéstartalommal megtöltve átírják.17 A forrásainknak túlnyomó többségét a Kádár-korszak hatvanas és hetvenes éveiben kiadott, elsősorban iskolai ünnepek megszervezését elősegítő műsorfüzetek, színpadi előadások és pedagógusoknak készült útmutatók alkotják. Az erfurti kutatásainkból fogunk hasonló forrásokat ugyanezekből az évtizedekből példaként állítani annak bemutatása végett, hogy az iskolai ünnepségeket más szovjet megszállás alatt álló országokban is szinte azonos módon tartották meg. Iskolai ünnepek: a felszabadulási túrától a partizánok ösvényéig A magyar iskolai műsorfüzetek külön kiemelik, hogy a legfontosabb és a legjelentősebb iskolai ünnepély a felszabadulás ünnepe.18 A korabeli források az ünnepet az ún. forradalmi ünnepek kategóriájába sorolják. Mondanivalóját, jelentőségét – mint egykor a revíziós gondolatot és Trianont – igyekeznek mindegyik más ünneppel, megemlékezéssel összekapcsolni, s annak fontosságát az összes iskolai ünnepi beszédbe beépíteni. Így a felszabadulást s az azt követő szovjet berendezkedést úgy mutatják be a források, mintha az a magyar történelemnek szerves – és idilli – folytatása lenne. Mindvégig 1848–49cel, illetve a Tanácsköztársasággal hozzák összefüggésbe – sőt olykor, a nagy októberi szocialista forradalom megünneplését is hozzákapcsolják. Így a „forradalmakat” együtt tárgyalják, párhuzamba állítják: „Negyvennyolc emléke, Tizenkilenc tanulsága mellett Negyvenöt az, amely napjainkban is munkál.”19 Ezeket a történelmi eseményeket igyekeznek a források lineáris fejlődési sorként bemutatni, amelynek végpontja a megtévesztően népi demokratikus forradalomnak nevezett szovjetizálás volt. Az iskolai politikai szocializációban elfoglalt helyének megfelelően erről az ünnepről adták ki a legtöbb füzetet a Kádár-korban, különösen 1968–1969-ben, amikor a felszabadulás 25. évfordulóját ünnepelték. Bár az ünnep politikai jelentősége és interpretációja alapjában véve a Rákosi-korszakhoz képest nem változott a Kádár-korszakban, mégis jól érzékelhető, hogy az aktuális politikai hatalom milyen változó elvárásokkal volt ezen iskolai ünnep irányában. A Rákosi-korszakban szinte parancsként kapták meg a pedagógusok, hogy minden tantárgyba építsék bele a felszabadulás gondolatát. A humán tantár114
gyaknál ez könnyebben ment, de például a matematikában, a kémiában vagy a biológiában, már sokkal nehezebben lehet a rendszerhű idomítást végrehajtani, itt külön írásbeli tanácsokat kaptak a szaktanárok, hogyan lehet ezzel a feladattal megbirkózniuk. Két dologra kellett az órákon fókuszálniuk. Az egyik, hogy a felszabadulást követő (erőltetett) mezőgazdasági és ipari fejlődésben az adott szaktárgy és a hozzá kapcsolódó tudomány milyen szerepet játszott, másik hogy „mennyire akadályozta azok kibontakozását az osztálytársadalom”.20 A szaktárgyak átpolitizálásának alapvető célja a diákok politikai „idomítása” volt. Az egyik Sztálin halála után egy évvel kiadott könyvecske a politikai rendszer szimbólumának tekinthető felszabadulási ünneppel szembeni jelentős társadalmi érdektelenségre, közömbösségre utal. Ennek szemléletes megnyilatkozási pontja, hogy még mindig az az elsőként kitűzött cél az ünneppel és az ahhoz kapcsolódó nevelési munkával kapcsolatban, hogy „el kell érnünk azt […], hogy valóban szeressék a felszabadult hazát”.21 S e hazát szeretni annyit jelent, hogy a politikai rendszer irányában lojálisnak lenni, hiszen felszabadult hazát említi, s nem általában a haza szeretetét várja el. A valóban kifejezést használva arra is rávilágít, hogy a hozzá való kötődés nem őszinte, azaz a politikai hatalom is kénytelen elismerni, hogy csak kényszerrel megteremtett azonosulással, elfogadással számolhat. Ennek a kudarcnak a megnyilvánulása ebben a formában az alig ötvenoldalas forrásban azonban nem csak itt található meg A Kádár-korszak iskolai megemlékezéseinek a lebonyolításához kiadott füzetekben mindig megjelenik az a elvárás, hogy jelen és a jövő felé kell fordulni, a múltat aktualizálva. A Rákosi-korszakból származó forrás, arra szólítja fel a pedagógusokat, hogy az ünnepi műsorokat sokkal inkább a múltba fordulás jellemezze, a frázisosságtól való félelem miatt.22 A jelen elől a múltba zárkózásnak alapvető oka lehet, hogy a jelenről szerzett benyomások, tapasztalatok, információk ugyan befolyásolhatók, – például: a hatalom által ellenőrzött média segítségével – egy bizonyos szintig. Azonban a múlt jóval könnyebben az aktuális politikai hatalom igényeinek megfelelően idomítható. Érzékletesen mutatja be ezt az előbb idézett forrás, amely a jelen helyett – ami a politikai hatalom számára ekkor már „beismerten” kudarc – sokkal inkább a könnyen idomítható múlt felé fordul: „a jelenről adott kép nem elég konkrét, nem elég tartalmas. Nem eléggé ismerik tanítványaink eredményeinket, nem eléggé ismerik mai életünket.”23 Így „a jelen” a felszabadulási ünnepeknek nem nehezen lehet része. A nevelési elveknél külön hangsúlyozzák, hogy a gyereket szeretetre és gyűlöletre kell nevelni – a két véglet közötti minden differenciálást mellőzve. Abból a célból, hogy felszabadulási ünnepeket a gyerekek minél jobban átéljék, s hogy annak tartalmával azonosuljanak, külön kirándulásokat szervez115
tek. Az ún. felszabadulási túrák célja a szovjet katonai temetők vagy felszabadulási emlékművek meglátogatása volt.24 A hosszabb, több napos túrákat csak középiskolásoknak ajánlották, míg a fizikailag kevésbé terhelhető általános iskolásoknak a partizánok ösvényeinek a bejárását javasolták. Az üzemlátogatásokat sokszor szintén a tanulmányi kirándulásba építették be. Természetesen ezek az ünneplési formák az egész keleti-blokkra érvényesek voltak. Az NDKban ugyanezeket megtaláljuk még óvodásoknak ajánlatként.25 A politikai hatalom szemszögéből ezeknek a különféle üzemlátogatásoknak következő hasznuk volt: „igen nagy meggyőző erő a felszabadulás jelentőségének a megértésében”.26 A forradalmi ünnepekkel, ezeken belül is a felszabadulási megemlékezésekkel kapcsolatban különösen sok akadályversenyt rendeztek, mondván, hogy főleg a középiskolás korosztály e rendezvényeken sokkal jobban át tudja élni s magáévá tudja tenni az egykori eseményeket. Az októberi szocialista forradalom tiszteletére rendezett akadályverseny rövid tartalmi összefoglalója alapjában tükrözi ezen játékok struktúráját: „az általános iskolás úttörő az illegális Kommunista Párt tagja szerepét játssza el, aki a cári Oroszországban rejtőzik, harcol, lapot szerkeszt, kiszabadítja társait a fogságból, leleplezi a kémet, s győzelmet arat”.27 Rögtön a szerepek kiosztásánál kiemelik, hogy a gyerekekben tudatosítani kellett a játék egyik legfontosabb alapszabályát, hogy ők képviselik a jót s az igazságot, amely győzedelmeskedni fog. A játékokat életre hívó politikai hatalom szemszögéből nézve ezeknek az akadályversenyeknek az lehetett a céljuk, hogy a gyerek identitásának a kifejlődésekor a politikai berendezkedéshez való hűséget megerősítsék. A fentebb is említett igazság és jó kifejezések pedig mindvégig az aktuális politikai hatalomnak megfelelő jelentéssel voltak megtöltve, az általa képviselt értékeket jelenítették meg. Ha el is képzelhető a játékban az egyének veresége, a csoporté – s az általa képviselt ideológiai-politikai „értékeké” – teljességgel kizárt.28 Mindegyik politikai ünnephez kapcsolódtak akadályversenyek, így a Tanácsköztársaság ünnepéhez is, amelyet a politikai hatalom saját előképének és példaképének tekintett. A Páncélvonat című akadályversenyen például a diákoknak az ipari munkásság szerepét kellett eljátszaniuk, amely – a hivatalos propaganda szerint – a páncélvonatokon „egy emberként” küzdött az ellenség ellen. A diákoknak különböző állomásokon a Tanácsköztársaságról szóló tudásukról kellett „kvíz”játék keretében számot adni. A többi feladat is politikailag rendkívül terhelt volt, például a háború ellen tüntetést szervező kommunisták jelszavait kellett összeállítani, vagy éppen plakátokat kellett készíteni a pártnak.29 A felszabadulás iskolai műsoraiban nagy hangsúlyt helyeznek a családi emlékezetben megőrzött „felszabadulási” emlékek bemutatására. Ennek keretében a gyerekeknek a szülőknél, nagyszülőknél kellett kérdezősködniük, 116
hogy hogyan élték át a „felszabadulást”, s az ország újjáépítését. A „legérdekesebb”, „legjobb” visszaemlékezést a hivatalos ünnepségen is előadták, vagy a diákok egy óra keretében felolvasták. Így a hivatalosan meghatározott „cenzúrának” megfelelően csak az a – „legérdekesebb”, „legjobb” – visszaemlékezés-verzió kapott ünnepi nyilvánosságot, amely a politikai rendszer történelemszemléletét, látásmódját a leginkább tükrözte, tehát amely a legrendszerhűbben idomította a szovjet megszállást. Ezeknek az ünnepeken való recitálásával, a diákok előtt történő elismétlésével, a helyes emlékek „megtanításával” a cél, a családi emlékezet szintjén esetleg meglévő negatív élmények, emlékek felülírására tett kísérlet volt. Másrészt ez is a rendszerigazoló történelemkép és múltszemlélet elterjesztését segítette elő. 1968–69-ben nagyszabású ünnepségeket rendeztek a Tanácsköztársaság kiáltásának ötvenéves évfordulója alakalmából. A szervezőknek készült kis kiadvány nyíltan kénytelen bevallani a rendszer propagandájának kudarcát, azt hogy a rendszer legitimációja szempontjából oly fontosnak tekintett előképről a társadalom jelentős rétegeiben még mindig negatív élmények élnek. A Horthy-korszak ellenségkép-teremtése és történelemszemlélete valamilyen szinten „még mindig tartja magát”, annak ellenére, hogy az aktuális hatalom igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy ezt az előző politikai korszakból megmaradt „korszerűtlenséget” felszámolja. Az, hogy az iskolai ünnepekre, mint a rendszerlojalitás elmélyítésének eszközére tekintettek, jól kitűnik, hiszen a hivatalosan előírt ünnepi nevelési siker a „hazafiság” vagy a „szocialista hazafiság” terjesztése volt. Ezen még a Rákosi-rendszerbe visszanyúló kifejezés pedig eufemisztikusan nem takart mást, mint a rendszer iránt teljesen elkötelezett magatartási formát. Bizonyos szempontból az alkotmány és a felszabadulás ünnepére készített beszédvázlatok között több átfedés volt. Mindkét ünnepen nagy jelentőséget kapott az erőltetett ipari fejlődés és a „virágzó” gazdaság: „évszázadokra szóló emlékművünk az ország”.30 E propagandának rendkívül fontos szerepe volt a hatalom önlegitimációjának bizonyítása szempontjából. Mindkét ünnep szovjet egyenünnepként egységes ideológiai struktúrára és tartalomra épült a keleti-blokk minden országában.31 Az ország „felvirágzásának” az aktuális politikai hatalomhoz való kötésére s az (új) generációk tudatába való bevésésére sokféle kísérlet történt. A propagandaanyagok e téren elsősorban a vizuális elemekre helyezték a hangsúlyt, külön fotópályázatot, rajzversenyt hirdettek a témában. A beérkezett művekből állították össze az ún. felszabadulási albumot, amelynek hivatalos célja a fejlődés dokumentálása volt. A szabadságharc, a tanácsköztársaság és a felszabadulás mesterségesen kreált párhuzamának propagálására külön iskolai ünnepet hívtak életre, a 117
Forradalmi Ifjúsági Napokat.32 A három ünnep együttes bemutatásakor természetesen a felszabadulás kapta a legnagyobb hangsúlyt, s arról beszéltek a legrészletesebben. A szovjet politikai hatalom a „korszerű” ünnepek központi bevezetésével azt akarta elérni, hogy a tankönyvek, a hivatalos propaganda segítségével, egy olyan történelemképet és identitást alakítson ki, amely a szovjet hadseregnek az országban tartózkodását helyesli, sőt optimális esetben lelkesedik is érte. A szovjet megszállás felszabadulásként való interpretálásával a Szovjetunió legitimálni próbálta hatalmi pozícióit azon országokban, amelyeket elfoglalt. A helyi politikai bábhatalomnak is érdeke fűződött ahhoz, hogy a felszabadulás népszerűsítésének túlontúl való hangsúlyozásában, „helyes” interpretálásának terjesztésében aktívan közreműködjön, hogy az ott állomásozó szovjet csapatokra az ország lakosai ne mint megszállókra tekintsenek. Hiszen a megszálló csapatok tették a rendszert „legitimmé”, nélkülük a helyi hatalom nem tudta volna uralmát társadalmi támogatottság hiányában fenntartani. Talán pontosan ez okból lett április negyedike a legfontosabb nemzeti ünnep. Hozzá kapcsolódóan egyfajta műsor- és programburjánzás figyelhető meg: felszabadulási kupa, felszabadulási túra, felszabadulási album.33 Az ünnepi műsorokkal kapcsolatban felmerül a kérdés, amit az egyik Kádár-korszakbeli műsorfüzet már az első lapján is megemlít: „vajon olyan kívánságról van-e szó, amit feltétlenül ki kell elégíteni?”34 Nem tekinthetők-e ezek sokkal inkább a politikai hatalom erőlködésének, hogy a társadalmi érdektelenség dacára a lakossággal való elfogadtatásukkal megpróbálja a legitimitási űrt palástolni és maga számára a lojalitást kikényszeríteni? A fegyveres erők napját minden évben szeptember 29-én, a pákozdi csata napján ünnepelték meg,35 ezzel erősítve a hatalom azon törekvését, hogy azt az illúziót keltse, hogy ő a forradalmi hagyományok folytatója.36 Mint ahogy az egyik fegyveres erők napi ünnepély megtartásával foglalkozó propagandaszöveg nyíltan meg is fogalmazza: „ezzel is kifejezésre akarjuk juttatni: folytatói vagyunk elődeink szent ügyének, hűséges őrzői annak az örökségnek, amit ránk hagytak”.37 Az 1968-ban kiadott propaganda füzetecskében a politikai hatalom céltudatosan torzított interpretációt nyújtott az ellene irányuló „lázadásokról” mindegyik uralma alatt álló országban. A forrás kiadási évének a kiemelése nem véletlen: amikor a könyvecske napvilágot látott,38 még folyt a prágai tavasz vérbefojtása. A szöveg ezt „az internacionalizmus szép megnyilvánulásának”39 nevezi, melynek bizonyítása végett hosszan taglalja, magyarázza, hogy miért is volt szükség a beavatkozásra, így újabb példát nyújt a szovjet blokk egységes ellenségképének megalkotására. Ez is jól illusztrálja, hogy az iskolai 118
ünnepélyek és a tankönyvek összekapcsolva, egymást támogatva, erősítve hogyan szolgálták az ideológiai nevelést és a „helyes” politikai szocializációt. A külföldi beavatkozás szükségét a brosúra azzal támasztja alá, hogy az ország „haladó gondolkodású” vezetői belátták, saját erejükkel nem képesek a „az ország szocialista jelenét és jövőjét”40 biztosítani. A néphadsereg ünnepén a hidegháború oly sokszor használt toposza, az újabb világháború kitörésének a lehetősége még ekkor is megtalálható. Az ünnepi szöveg külön kiemeli, hogy „Európában […] a háborús veszély nem szűnt meg”.41 Ezen ünnepekről sem maradhattak el az ideológiai töltetű akadályversenyek, történelmi játékok a korszak hivatalos történelemszemléletére oly jellemző szerepekkel. Ekkor a gyerekeknek a meglehetősen semlegesnek tűnő ’48-as honvéd szerepében, például az ellenség által széttépett Petőfi-arcképet kellett összeilleszteniük, vagy a csatát akkor nyerték meg, ha pontosan dobnak célba, azaz az ellenséget sikerült lelőniük, vagy a magyar nemzeti zászlót sikerült jól elrejteniük. A Nationale Volksarmee-t (NVA) 1956. március 1-jén alapították KeletNémetországban, s egy évvel később hivatalosan ez a nap lett a nemzeti néphadsereg napja. Arról, hogy hogyan ünnepelték az iskolákban, sajnos a német forrás meglehetősen kevés hírt ad. A forrás túlnyomó többségét a szovjet és a német katonák közötti barátságokról szóló versek, prózák, s rövidebb történetek alkotják.42 A magyar és német források között több azonosság van, ez legfőképpen két okra vezethető vissza. Egyfelől az azonos világnézetre, másrészt arra, hogy mindkét ünnepnek azonos volt az előképe, mégpedig a Vörös Hadsereg napjának nevezett ünnep, amelyet a Szovjetunióban február 23-án ünnepeltek. A példaképnek megfelelően mindkét megszállt ország forrásanyaga a néphadsereg feladatának a belső és külső ellenség elleni harcot és a munkás-paraszt hatalom védelmét tűzte ki. Emellett nagy teret szenteltek a Szovjetunió érdemeinek a dicsőítésére, a felszabadulás és a jelenlegi „baráti” viszony kiemelésére, különös hangsúlyt fektetve arra, hogy a megszállók katonai erejét kidomborítsák.43 A fejezet zárásaként tárgyalandó ünnep a „finom” kikényszerítés és a nyílt megszégyenítés eszközének tekinthető. Ebben az esetben a hivatalos iskolai ünnepnek az a célja, hogy a privátszférára gyakoroljon nyomást. Ekkor a politikai hatalom az ünnepségen fellépő gyereket használja fel a felnőttek helyes irányú „nevelése” érdekében. A nemzetközi gyereknapot 1950-től kezdve ünneplik Magyarországon. A három évvel később megjelent gyereknapi műsorfüzet többek között a Tojástánc című énekes-táncos szabadtéri játék előadását ajánlotta a tanárok 119
számára. Ez a műsor is mélyen az aktuális politikai-ideológiai nevelést szolgálta, témája a kisiskolások előadásában a tojásbeadási verseny propagálása volt. Külön hangsúlyozza a szerző, hogy „[…] ez a kis játék mozgósítani akar, mai életünk egyik fontos hazafias kötelezettségére: a tojásbeadás teljesítésére. Ezért helyes megfontolt kiválasztással az egyes neveket helybeli, a valóságban ismert nevekkel lehet helyettesíteni. Ezzel csak fokozhatjuk az előadás értékét.”44 A sztereotípiákkal gazdagon fűszerezett, gyerekeknek szánt „színmű” cselekménye a tojásbeadások elmulasztása körül forog egy kis faluban, ahol a „bölcs” úttörők a „jó” tanács segítségével pellengérre állítják a beadást elmulasztó helyi „kapzsi” kulákokat. Az előbbi idézet arra szólítja fel a rendszerhű pedagógust, hogy azért, hogy a közösség helyi tagjai magukra ismerjenek, a darabban szereplő fiktív település és személyneveket a helyi valóságos nevekkel kell helyettesíteni, mind a „kulákok”, mind pedig a tanácstagok és az úttörők vonatkozásában. Ennek az elképzelésnek megfelelően a két kuláknak bélyegzett lakos – Kövér Kaszás Mártonné Örzse és Takács Vendelné Böske – helyére a helyi közösség „aktuális” ellenségeinek a nevei kerülnek. Ezt a gondolatmenetet tovább gondolva lehetséges, hogy az aktuális ellenség-szerepek kiosztásánál nem látja a pedagógus szükségesnek, hogy a „kulák” gyereke a műsorban való szerepléshez más nevet – s azzal együtt más szerepet – kapjon. Azaz valószínű, hogy a közösségben kuláknak bélyegzettek gyerekei az iskolai műsorban úgyszintén a kulák szerepét fogják játszani, s ők lesznek a falu szégyenfoltjai, ahogy a szöveg többször említi őket. A színdarab végére azok a kulákok, akik nem adták be a tojásokat, mégiscsak beszolgáltatásra kényszerülnek a nyilvános megszégyenítés miatt. Ezzel is nyomást gyakorolnak a nézőtéri sorokban ülő, megnevezett aktuális „ellenségre”, azaz a gyereknap alkalmából ott helyet foglaló szülőkre. A „korszerű” ember családi ünnepei „A mi korunk teljesen új embert követel […]”45 – kezdi mondanivalóját az egyik propagandakiadvány. Alapvetően fontos, hogy az új ember életét szinte kizárólag a munka tölti ki. A közösségért végzett munka az egyetlen hivatalosan értelmesnek tekintett életcél, amellyel az egész társadalom továbbfejlődésének „nagy ügyét” segíti elő. Hangsúlyozni kell, hogy a politikai hatalom nem tartott minden munkát azonos értékűnek. Ideológiailag preferáltnak számítottak általában azon szakmák, tevékenységek, amelyek névlegesen a politikai hatalom társadalmi bázisát alkották. Alá kell húznunk, hogy az „új” ember kifejezetten társadalmi lény volt, s a közösség számított élete elődleges színterének.46 Így a tömeg részeként még jobban ellenőrizhetővé és befolyá120
solhatóvá vált az egyén. A magánszférának kifejezetten másodlagos, elhanyagolható szerepet tulajdonított a politikai hatalom az „új” ember megalkotásakor. A „homo sovieticus” öntudatának, identitásának fontos eleme, hogy magáévá teszi és minden erejével szolgálja a „nagy célt”: a szocializmus és a kommunizmus építését.47 Az új ember ellentétének mind morálban, mind pedig viselkedésben és értékrendben a polgári és kispolgári mentalitást tették meg. Az eltorzított jelentésű „(kis)polgári” jelző egyfajta szitokszóvá, s a sztereotípiák olyan gyűjtőmedencéjévé vált, amelyet egyfajta ellenségképnek kellett tekinteni. A kispolgári jelzőt használták „a leküzdendő káros ideológiai maradványok jelölésére”48, mint például önzés, harácsolás, spekuláció, élősködés, a szűklátókörűség, haszonlesés, anyagiasság stb. De elítélendő magatartásforma volt az individualizmus, a magántulajdonhoz, az egyéni haszonszerzéshez és a valláshoz való ragaszkodás is. A források elképzelése szerint, amennyiben a rossz tulajdonságokat sikerül az egyénnek legyőznie, akkor fokozatosan elkezdheti építeni magában az „új ember ideált”, amely teljesen beolvad a közösségbe, amelyért él. A régi és az új identitással bíró ember között a propagandaanyagok szerint a legnagyobb különbség, a „homo sovieticus” a rendszer iránt elkötelezettsége volt. Az ünnepek államosításának teljesen új korszaka jött el a hatvanas évekkel, mivel ekkora a hagyományos nemzeti ünnepek kisajátítása s az aktuális ideológiának megfelelő radikális idomítása már megtörtént. A következő lépésben a politikai hatalom a privátszféra egykoron családi körben megtartott ünnepeit próbálta ideológiai kontroll alá vonni, saját érdekeinek megfelelően idomítani. A családi ünnepeket tárgyaló források vizsgálatakor jól látszik, hogy mindent megtett a politikai hatalom annak érdekében, hogy a magánszférára, mint a legfontosabb szocializációs közegre nyomást gyakoroljon. Az „új” ünnepeken való részvétel a politikai hatalomhoz való lojalitás kifejezésének szimbólumává, és eszközévé vált. Ezen ünnepeket a keresztény vagy polgári ünnepek mintájára, de azok ellen, egyfajta rendszerhű ünnepalternatívaként hozták létre.49 Bízva abban, hogy az egyház háttérbe szorításával és a pártállam támogatásával e „korszerű” ünnepek fognak elterjedni. „A szocialista társadalom építése során a dolgozók tudatában beállt változások eredményeképpen mindinkább megnyilvánul az az igény, hogy az állampolgárok életében bekövetkező legfontosabb családi és társadalmi események […] megünneplésében, […] kifejezésre jusson az állampolgároknak a szocialista társadalomhoz fűződő kapcsolata.”50 Ezzel a mondattal kezdődik a belügyminiszter által 1962-ben kiadott utasítás, amelyben hivatalosan bevezetik a „korszerű” ünnepeket, részletesen tárgyalva azok lebonyolítását is. Az ünnepek ter121
jesztése és megszervezése a tanácsok feladatkörébe tartozott, végrehajtásukra helyi szinten létrehozták az állandó bizottságokat. Tagjainak megválasztására a tanács vb tett javaslatot, létszámuk 3, 5, 7 és 9 fő lehetett. Ezt követően az ünnepeknek megfelelően különféle intéző bizottságokat hoztak létre az állandó bizottságon belül. Hatáskörükbe nemcsak a családi, hanem a társadalmi ünnepeknek a megszervezése is beletartozott. Az állandó bizottság később kapcsolatokat épített ki a helyi KISZ- és tanácsszervezetekkel, s megalapították saját társadalmimunkás-hálózatukat az üzemekben, téeszekben és munkahelyeken stb. Ennek a hálózatnak részben az volt a feladata, hogy kellő propagandát és agitációt fejtsen ki az új ünnepek érdekében. A vallási ünnepek és a kiszorításukra bevezetett „korszerű” ünnepek51 Vallási ünnep
Életkor
Szocialista ünnep
Keresztelő
1–6 hónap
Szocialista névadó
Első áldozás
6–7 év
Kisdobos ígérettétel
9–13 év
Úttörőavatás
14–16 év
KISZ-fogadalomtétel
14–18 év
Személyigazolvány-átadás
17–19 év
Szakmunkásavatás
Bérmálás, konfirmálás Esküvő
Betegek szentsége, egyházi temetés
18 év
KISZ-esküvő
17/18 év
Munkateljesítmény szerinti kitüntetések
26/27 év
Törzsgárdatagság ünneplése
55 év
Nyugdíjba menők búcsúztatása
55 év
Öregek napja
†
Társadalmi temetés
A „korszerű” ünnepek a keresztény társaikhoz hasonlóan – ahogy a táblázatból is kiderül – végigkísérték a „hívő” egész életet.52 Fő funkciójuk és céljuk a politikai lojalitás demonstrálása volt, hiszen létrehozásukra – a politikai hatalom akaratán kívül – szinte nem volt társadalmi igény. Az életút hagyományosan is fontosnak tartott fordulóin a politikai hatalom elvárta, hogy az emberek a rendszerhű családi ünnepekkel is kifejezzék lojalitásukat. Az „új” ünnepi szövegek mindvégig egyfajta útmutatásként szolgálnak a szocialista 122
életúton, jelezték, hogy melyik a soron következő ünnep, amelyen a részvétel a „korszerűen” gondolkodó ember számára kötelező volt, hiszen azt a politikai lojalitás egyfajta szintmérőjének tekintették. Bizonyos esetekben azonban találkozhatunk a lojalitás szempontjából sokkal nehezebben értékelhető döntésekkel. A különféle propaganda-kiadványok olyan esetekről tanúskodnak, amelyek során (például temetés, úttörőavatás) mindkét ünneplési formát – azaz mind az [párt]államit, mind az egyházit – választhatták egyszerre. A források mind azt tanácsolják az ún. kettős esetekben, hogy az egyházi szertarást vegyék előre, s csak azt kövesse az állami ünnep. Külön hangsúlyozzák, hogy ezek nem zárják ki egymást.53 Ezen alkalmakkor a legérdekesebb lenne azt megvizsgálni, hogy milyen körülmények vagy érvek hatására döntöttek az emberek e kettős forma mellett.54 A „korszerű” vallásnak természetesen kellően korszerű új templomokra volt szüksége.55 Az új „székesegyházak” az ötvenes évektől kezdve a szocialista országok mindegyikében a gombaszám szaporodó kultúrházak, művelődési otthonok voltak, amelyek egyben az ünnepek lebonyolításának – a temetés kivételével – állandó színteréül is szolgáltak. Ezzel mind a magánszférát, mind pedig a templomokat helyettesíteni, kizárni próbálták. A „korszerű” katedrálisok politikai-ideológiai funkciójára utal az egyik, 1956 szeptemberében megjelent újság propagandisztikus képaláírása: „Kétszáznegyven művelődési otthonunk és négyezer előadótermünk van […]. Templom helyett a kultúrotthonba járnak a falu dolgozói.”56 A névadó A névadók elődjének tekinthetők az ún. „vörös keresztelők”, amelyek elnevezésüket onnan kapták, hogy az ünnepségeken vörös színű pólyatakarókat használtak. Az elsőt 1919-ben tartották.572 A névadó ünnepséget az egyházi keresztelő helyettesítésére, kiiktatására hozta létre a politikai hatalom, de teljesen új tartalommal töltötte meg: „kifejezést nyer a fogadalomtételen keresztül az újszülött iránt a szocialista társadalom, és a névadó szülők kötelezettség vállalása”.58 Az ünnep során mindvégig a fogadalomtételen van a hangsúly, amelyen keresztül megnyilvánul a politikai hatalomnak azon szándéka, hogy már kevéssel a születés után megtegyen mindent az újszülött „helyes” szocializálódása érdekében. A szülőknek arra kell fogadalmat tenniük, hogy minden erejükkel arra törekednek, hogy a gyereket úgy nevelik fel, hogy az „becsületes, a dolgozó néphez hű” emberré, „[…] a szocialista társdalom méltó tagjává, hazánk hűséges odaadó állampolgárává váljon.”59 123
A kezdeti években a családi ünnepségeket szervező állandó bizottság – az új rítus kiforratlansága miatt – több helyen, jobb híján a régi (keresztény) hagyományokhoz nyúlt vissza, melyet később keményen elítéltek s csupán elrettentő példaként mutattak be a források. A fogadalomtétel alatt a szülőknek az egyik kezüket a gyerekre, a másikat, pedig a szívükre, vagy mindkét kezüket a bölcső fölé kellett tenniük. Volt olyan változat is, amikor nemcsak a két szülő, hanem az anyakönyvvezető vagy a tanácselnök is rátette a kezét a pólyára, mintha azt megáldaná. Az új ünnepekhez kapcsolódó szokások egy részét a néphagyományokból emelték át, igyekezve ezeket új, korszerű jelentéstartalommal megtölteni, például a Vörös Csillag Tsz-ben az apáknak volt a feladatuk, hogy amikor gyermekük született az ún. Gyermekligetben fát ültessenek. A hajdani keresztszülőkhöz hasonló szerepet kaptak az új ünnepben a névadó szülők, akiknek feladata abban állt, hogy figyelemmel kísérték a gyerek életének alakulását, „felügyelték”, hogy tényleg rendszerhű nevelésben részesüljön.60 A fogadalom letétele implicit módon azt is jelentette, hogy az újszülött nem kap vallásos nevelést,61 s „szocialista jellemű emberré”62 nevelik. A születéstől a halálig különböző „modern” szertartások segítségével mindvégig igyekezett a hatalom kontroll alatt tartani az egyént. A „helyes” irányú szocializálódás második lépcsőjére való utalás már az első lépcsőnek tekinthető névadó ünnepi műsorán is megtalálható: „egy úttörő piros nyakkendőt helyez a pólyára, […] mint jövendő úttörőt köszönti a kisbabát”.63 A propagandakiadványok különösen sokat foglalkoznak az úttörőnyakkendővel, amelyet úgy interpretálnak, mint a szertartás kifejezetten szocialista jelképét. A kendőt ráterítették az újszülött pólyájára, azt jelképezve, hogy „az ifjúsági mozgalom várja és ígéri, hogy befogadja az újszülöttet”.64 Így szimbolizálva, hogy az újszülött a (politikai hatalom ideológiáját valló) közösség tagjává válik. Azonban némi ellentmondás tűnik ki a forrásokból arra vonatkozólag, hogy a szocialista jelképrendszernek ez az új eleme a kisdobos vagy az úttörőnyakkendő legyen-e. A Kádár-korszak második felében a politikai hatalom az ünnepségen hivatalosnak a kisdobos nyakkendőt tekintette, a szertartáson való elővételét az egyik forrás „a nyakkendő felmutatásának” nevezte.65 Ezzel ellentétben állt a társadalmi gyakorlat, amely sokszor nem tett ilyen megkülönböztetést, s az úttörőnyakkendőt használta, amely a Kádár-korszak első felére volt jellemző. Jó példa, hogy Emődön a hatvanas évek elején megtartott névadón – amely a községben az első volt – vörös úttörőnyakkendőt használtak, ráhímezve az újszülött nevét, a névadó dátumát, illetve a KISZ jelképét.66 Egy másik magyarázat szerint e nyakkendő átadásával az újszülöttet egy „mese” őrs tagjává fogadják, nevét bevezetik az őrsi naplóba, s az őrs védnökséget vállal felette. Ennek a védnökségnek feladata, hogy legalább évente egy124
szer valamilyen szinten kapcsolatot tartson a felcseperedő újszülöttel, s a tagoknak kötelessége az egykoron a névadón befogadott kisdiákot az iskolai tanulmányaiban mindvégig segíteni. A forrás elismeri, hogy akiknek névadójuk volt – akik a felsősöktől elvileg támogatást kaptak –, valamilyen szinten privilegizált helyzetben lesznek osztálytársaikkal szemben. Bár a szöveg aláhúzza, hogy ez nem jelent semmiféle kivételezést, „mégis tekintélyt adhat mindenkor a gyermekeknek a társaik között, de még a szülők előtt is, és nagymértékben hangsúlyozza magának a névadónak a tekintélyét”.67 A politikai hatalomnak ezen új szokás bevezetésével kapcsolatban a célja elsősorban az, hogy gyereknek egyfajta „megbecsülést” adva, megerősítse az ifjúsági mozgalomhoz való kötődését, azaz a rendszerhű szocializációt még jobban elmélyítse, ugyanakkor egyfajta megerősítésül is szolgáljon a névadót választó szülők felé. Másfelől, ezzel is megpróbáljon a nem névadót választó szülőkre nyomást gyakorolni, hogy a szülők lássák, „tapasztalják”, hogy a névadó milyen „előnyökkel” jár. Harmadrészt a politikai hatalom a diáktársakat is igyekezett befolyásolni, követendő példaként állítva eléjük a „kiváltságos” diákot. Ugyanakkor a mesterségesen kialakított szokásnak valószínűleg része lett volna a nomenklatúra frissítésében és megújításában is.68 Mint a rendszerhű ünnepalternatívák mindegyikén, a névadón is megnyilvánul a gondoskodó társadalomba vetett hit. Az egész szertartásnak az a célja, hogy ezt kifejezze „[…] a társadalmi szeretet, ami kifejezi, hogy a csöppség nem szenvedni, hanem boldogulni jön a világra a mi korunkban, a szocializmus korában”.69 A beszédek jelzik, hogy a kor, amelyben az ifjú pár örök hűséget fogadott egymásnak, s az amelyben az újszülött a világra jött, a legjobb kor.70 Ezzel párhuzamosan kontrasztba állítják a múltat és a jelent, a kapitalista és a tőkés berendezkedést.71 Az útmutatókban leírják, hogy a „korszerű” ünnepeken mindenképpen rá kell mutatni arra, hogy az állam hogyan gondoskodik az állampolgárairól, milyen fejlett a gazdaság és a társadalom.72 A névadóünnepségnek a német megfelelője a sozialistischen Namenweihe, azaz − szó szerint fordításban − a névavatás. Lényege ugyanaz, mint a magyar párjának: az állam – s egyben a párt – gondoskodó szerepének a bizonyítása.73 A gyermek természetesen az NDK-ban is kapott névadó szülőket. A beszédvázlatok itt is nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a szocialista állam vívmányait és eredményeit reklámozzák, külön kiemelve azokat a juttatásokat és jogokat, amelyeket a gyerekeknek, illetve a gyerekes családoknak nyújtanak. A magyar forrásokban sokkal kevésbé látszik az a törekvés, hogy az ünnep egyben azt is kifejezze, hogy a gyerek a legjobb helyen született, nemcsak a legszebb korban. A német forrásoknál nagy szereppel bír a hely megjelölése, mert ezzel a propagandabrosúrák a nyugat-német államot állítják szembe 125
az NDK-val. Az utóbbit „Kánaánként” ábrázolják, s az NSZK-t a lehető legsötétebb színekkel festik le.74 A termek ünnepi berendezésével, az ajándékötletek tárgyalásával nem foglalkozunk annak ellenére, hogy magukon viselik a kor és a kór minden lenyomatát, mert a kutatási témánk számára kevés érdemi információt tartalmaznak. Annyit talán érdemes megemlítenünk, hogy mindkét országban a névadáskor az asztalt a „nemzeti” lobogóval kellett leteríteni. A német források magyar társaikkal ellentétben hangsúlyozzák, hogy a pártvezetők képével kell díszíteni a szertarás helyszínéül szolgáló terem falait.75 Végül vegyünk példának egy települést, Túrkevét és hozzá egy „korszerű ünnepet”, a névadóünnepséget annak illusztrálására, hogy milyen eszközöket használt fel a politikai hatalom az állandó bizottságokon keresztül a saját ünnepeinek terjesztésére. A politikai hatalom mindent megtett annak érdekében, hogy az új ünnepek bevezetésével a magánszférát – mint a legfontosabb szocializációs közegét – ideológiai befolyása alá vonja.76 A nyomásgyakorlásnak a kifinomult módszerét használták, amikor nem nyílt „propagandával” kívánták elérni, hogy a szülők gyermekeiket a névadó ünnepségre vigyék, hanem a közvetett nyomásgyakorlással, befolyásolással. A szülészeket és szülésznőket külön összehívták, s egyeztettek velük, hogy kinek milyen agitációt kell kifejtenie a szülőknél, milyen érvekkel kell alátámasztaniuk az új ünnep fontosságát, „előnyeit”. Hogy közvetett módon milyen könnyen elér a privát szféráig a hatalom „keze”, azt jól illusztrálja, hogy később a védőnőket is összehívták, s egyeztettek velük, hogy „családlátogatásuk alkalmával milyen propagandát fejtsenek ki a szocialista családi ünnepek érdekében”.77 Annak hogy, nehogy egyetlen pár is kimaradjon ebből a propaganda hadjáratból, az állandó bizottság bekérte a terhes anyák jegyzékét. Az előbb említettek a szülők előtt titokban zajlottak, de ezzel párhuzamosan volt a propagandának egy nyílt része is. Ekkor a bizottság tagjai meglátogatták a terhes anyákat, majd a szülés után újra elbeszélgettek a szülőkkel a gyermeknévadó ünnepség „szépségeiről”. Az együttes nyomásgyakorlási mechanizmusok eredményét így összegzik : „A társadalom e széleskörű törődése, tisztelete, megbecsülése az esetek többségében névadóhoz vezetett.”78 A KISZ-esküvő Az ún. KISZ- vagy vörös esküvők a politikai hatalom támogatásával megpróbálták kiszorítani az egyházi esküvőket, ezzel a házasságkötés ateista módjának elterjesztését szolgálták. Az ünnepi eseményt hosszabb propagandamunka előzte meg, melynek fő célja az volt, hogy a jegyeseket olyan irányba 126
befolyásolja, hogy azok ne az egyházi esküvőt válasszák.79 Ezt a funkciót töltötték be az ún. jegyes tanfolyamok (vö. egyházi jegyes oktatás), amelyek egyben politikai tanfolyamok is voltak. A KISZ és a helyi népművelési szervek együtt szervezték, s alapvető céljuk volt a résztvevőket „megismertetni a szocialista családi élet szokásaival, hagyományaival törvényeivel. Biztosítani kell [a tanfolyamon], hogy megismerjék és magukévá tegyék a szocialista erkölcs szabályait.”80 A beszédmintákban és a „korszerű” ünnepeknek definiálásakor is nevetségesnek, babonásnak mutatják be a hajdani, idejétmúlt egyházi esküvőket és szokásokat, ezzel ellentétben kiemelik: „[…] a KISZ esküvő […] ateizmus a gyakorlatban”.81 Akik a házasodás e formáját választották, azoknál sikerrel járt a politikai szocializáció, az ünnepen keresztül egyben lojalitásukat is demonstrálták a hatalom irányában. Hogy sikerült-e az ifjú párnak a gyakorlatban a szocialista erkölcsök szerint együtt élnie, annak az ellenőrzésére és segítésére egy újabb ünnepet hívtak létre, az ifjú házasok találkozója néven. Azzal a szándékkal, hogy „mutassa meg a társadalom, a tanács, a KISZ gondoskodását figyelmességét”.82 A politikai lojalitást demonstráló esketések vonatkozásában a források leghaladóbbnak – nem véletlenül – az ózdi járást tartják, részletesen tárgyalva azt, hogy melyek voltak azok a nehézségek, amelyeket le kellett küzdeni az új forma terjesztésekor. Első helyen az egyház agitációját említik, amely „romboló szándékú híreket terjeszt”83. A „korszerű” esküvőért pénz jár, s el kell egy keresztet is tiporni az új rítus keretében.84 Az agitációs anyagból kitűnik, hogy az öregebb generációk tagjai ”igyekeznek lejáratni az új ünnepeket és megpróbálják terjedésüket akadályozni”85, ők az előző politikai rendszerben szocializálódtak, amelynek értékrendje, világképe gyökeresen eltér az aktuálistól, s „helyes” reszocializációjuk jóval nehezebb, mint a fiatalabbaké vagy éppen a felnövőké. Az egyik német brosúrában az eljegyzéssel szemben is felmerül a kétely, hogy nem tekinthető-e egy idejétmúlt polgári szokásnak, tehát nem szorule „korszerűsítésre”. A másik gyanú, hogy mint magánügy nem egyeztethető össze a „demokratikus” nyilvánosság követelményével. Bár a propagandafüzet ezeket a vádakat elhárítja, mégis érdemes látni, hogy milyen „érvek” merülhetnek fel egyes szokásokkal, ünnepekkel szemben annak érdekében, hogy azokat eltöröljék vagy megváltoztassák. A kelet-német brosúrák az új esküvői formáról, illetve annak kialakulásáról írva kiemelik, hogy létrejöttében fontos szerepet játszott a szocialista állam és a „demokratikus” nyilvánosság. Ez utóbbit interpretálhatjuk úgy is, mint egyfajta kontrollt, amely elvárja, hogy ezeket eseményeket ne a privát szférában, úgymond „titokban” bonyolítsák le, hanem az ellenőrizhető nyilvános127
ság előtt. A kiadvány arra törekszik, hogy a lehető legkontrasztosabban ábrázolja az NDK és Nyugat-Németország közötti életmódbeli, mentalitásbeli különbségeket, olyannyira, hogy „A kapitalista családmodell” című fejezetben az NSZK-t úgy mutatják be, hogy ott a házasságok nem érzelmi, hanem kizárólag anyagi alapon köttetnek.86 Ezzel a negatív képpel állítják szembe a NDK-t, ahol a házasság alapja „mindig” a szerelem, s az emberek boldogságban élnek, mert a Nagy Testvér, a szocialista állam gondoskodik róluk.87 A magyar források sajnos nem szólnak arról, hogy a politikai hatalom milyen új szokásokat szándékozott vagy próbált a házasságkötéssel kapcsolatban megvalósítani. Szerencsére a német brosúrák nemcsak az „újnémet” szokásokról szólnak, hanem némi kitekintést adnak a keleti blokk más országaira vonatkozóan is. Az egyik, elsőnek említett új német szokás, hogy az egybekelés után az ifjú párnak egy fagerendát kellett együtt elfűrészelnie. E jelenetet a szokás újdonsága miatt és a népszerűsítés végett külön fotó is szemlélteti.88 A forrás interpretálása szerint ez a nehézségeknek az együttes legyőzését jeleníti meg, de elsődlegesen, az együtt végzett munkát szimbolizálja.89 A másik „korszerű“ szokást is egy kép illusztrálja, amelyen az ifjú pár éppen eszik valamit, miközben a menyasszony egyik kezében esküvői virágcsokrot tart. A magyarázó szövegből kiderül, hogy kenyeret esznek sóval, s hozzá vizet isznak, mielőtt belépnének a házasságkötő terembe. Ezzel a kenyéren, a vízen és a són keresztül szimbolikusan utalva arra, hogy az éhezéstől, nélkülözéstől és a nyomortól a gondoskodó politikai hatalom megvédi az ifjú párt.90 A német forrás említi példaként, hogy Magyarországon milyen szokások kialakításával próbálkoztak. E szerint Miskolcon a „korszerűség” jegyében a házasságkötést hangszalagra rögzítették, s ezt adták át az ünnepség végén az ifjú párnak. A Szovjetunióban 1968-tól szokás volt, hogy a házasságkötés után az ifjú pár első közös útja az ismeretlen katona sírjához vezetett. Moszkvában pedig egyenesen a Lenin Mauzóleumhoz mentek azért, hogy a boldogságukat és szabadságukat virággal köszönjék meg.91 E szokások megteremtésének és bevezetésének alapvető szándéka az volt, hogy az ifjú pár ne csak egymásnak fogadjon örök hűséget, hanem a politikai hatalomhoz és berendezkedéshez való hűségét is újra nyilvánosan kifejezze, szimbolikusan mintegy második frigyet is kötve.92 Ha az ellenségképek tekintetében vetjük össze a német és a magyar esküvői szövegeket, beszédvázlatokat, akkor teljesen eltérő képet kapunk. A magyar kiadványokban az antiklerikális tendenciák nyilvánulnak meg. Többször nyíltan uszítanak az egyház ellen, azt nevezve meg az új ünnepek terjedésének akadályaként. Ezen túl – a szocialista ünnepeknél hozott példákban láthatóan – sokszor bagatellizálják az egyházat, s a hitről mint visszamaradott babonáról beszélnek. Vallási téren a vizsgált német kiadványok sokkal visszafo128
gottabbak, az antiklerikális megnyilvánulásoktól csaknem teljesen mentesek. Viszont, mint azt már korábban említettük, bővelkednek az „imperialista” hatalmak, legfőképpen Nyugat-Németország elleni kirohanásokban, ha negatív példát kell említeni, vagy az NDK-Kánaán eredményeit kell „reklámozni”. Ez az a momentum – tehát az „imperialista” hatalmak elleni agitáció – amely a magyar forrásokból, és beszédmintákból szinte teljesen hiányzik. A szovjet „liturgia” szerinti temetés A szocialista temetések ősének Frankel Leó temetését tartják hazánkban, aki végrendeletében így intézkedett: „Testemet burkolják be a proletariátus vörös zászlajába, amelynek felszabadulásáért életem legjavát adtam, és amelyért mindvégig kész voltam magam feláldozni.”93 A szocialista temetéseken tovább élt a vörös színnek a kitüntetett szerepe. Így volt olyan alkalom, amikor a ravatalozó teremben minden, még a halott szemfedője is vörös színű volt. Az ilyen jellegű túlzásokat később szigorúan tiltották. Az elhunyt politikai hovatartozására később csak egy keskeny vörös sáv utalhatott a ravatalozóhelység fekete drapériákkal díszített falán. Annak érdekében, hogy ezen ünnephez kötődően a legnagyobb befolyással rendelkező keresztény vallás temetési szertartására még látványában se emlékeztessék a résztvevőket, ravatalozó helységeket át kellett építeni, hogy azok „a modern ember materialista felfogásának megfelelő esztétikai hatást”94 keltsenek, mert „ezek a helységek ma még az élet értelmetlenségéről alkotott nézeteket és a túlvilág hamis illúzióját táplálják.”95 A politikai hatalomnak ezzel az ünneppel kapcsolatban kellett a legnagyobb ellenállást leküzdenie. Ezt mutatja az is, hogy a források hangsúlyozzák, hogy mind az egyházi, mind a [párt]állami búcsúztatásra van lehetőség. A források ezt ún. átmeneti formának nevezik. Nyilván a terminus arra utal, a fogalom alkotói abban bíztak, hogy a rendszerhűséget szimbolizáló temetési forma válik majd idővel uralkodóvá. A „homo sovieticus” ideális életútjának, erényeinek bemutatására a szocialista temetési beszédek is lehetőséget nyújtanak. A Földi Pál által szerkesztett és a Heves Megyei Pártbizottság Ateista és Antiklerikális Munkacsoportja révén kiadott propagandafüzet két hosszabb búcsúzatási beszédet tartalmaz. E beszédsémák érdekessége, hogy mindegyik csak férfiakról szól, egyetlen sincs, ami arra ad tanácsot, hogy milyen szöveget kell akkor elmondani, ha egy „hívő” nő hal meg. A szövegek két, természetesen nagyon lojális életutat vázolnak fel. A búcsúztatók alapvető gondolatmenetét és célját így summázzák: „nem halt meg az, aki a népért élt”.96 Az egyik szöveg a munkás- és pártember életútját illusztrálja, míg a másik a paraszti életpályát mutatja be. Az 129
elhunyt „szerepeinek” a felsorolásánál általában a második helyre kerül az, hogy például példás családapa, szerető apa/férj stb. volt. Ezek előtt szerepelnek azok a funkciók, amelyek a hatalom iránti lojalitását, a politikai meggyőződését mutatják. Sokkal nagyobb teret szentelnek annak, hogy a „hű elvtárs” elvesztése milyen nagy csapás a társadalom, a párt számára. Kevésbé illusztrálják azt, hogy a veszteség mekkora fájdalom a családnak.97 A szövegek az életet mindig harcnak ábrázolják. Az életpályákat tekintve általánosságban csak azokat a pontokat emelik ki, amelyek a társadalom számára „hasznosak” voltak, vagy amelyek a politikai hatalom iránti lojalitást demonstrálták. Az életút felvázolásánál mindvégig hármasság figyelhető meg. Hangsúlyozzák, hogy az elhunyt a fasizmus sötét éveiben – ez alatt az egész Horthy-korszakot kell értenünk – hősiesen küzdött. Ezekkel a nehéz időkkel állítják szembe a már „felszabadulás” után született generációk „boldog” életét és lehetőségeit, természetesen mindvégig a gondoskodó politikai hatalom reklámjaként. Végül a búcsúbeszédek felvillantják a jövőt, amelynek a megvalósításához az elhunyt is hozzájárult. A jellemeket tekintve lényeges, hogy az elhunyt igaz „hívő” volt, és bízott a szocialista jövőben, „sziklaszilárdan hitt igazságunk győzelmében és egész életét ennek a felemelő feladatnak szentelte”.98 A halotti beszédek kidomborítják, hogy az elhunyt szakmai tudását, újításait önként adta át az őt követő generációnak, ezzel is a közösséget, a fejlődést szolgálva: „nem rejtetted el módszereidet, nem őrizted titokban tudásodat, hanem szívesen segítettél, tanítottál mindenkor”.99 Az Istenbe vetett hit helyére a gondoskodó szocialista társadalomba és párt[állam]ba vetett bizakodás lépett. A gyászbeszédek szerint az élet értelme a munka és a harc, a szocializmus és a kommunizmus építése volt, illetve a küzdelem az emberiség „felszabadításáért”.100 A gyászbeszédnek alapjában a következő gondolatmenetre kellett épülnie: „[…] az elhunyt emléke, munkássága itt él továbbra is azokban az alkotásokban, amelyekhez munkáján keresztül hozzájárult”.101 A német források külön részletezik, hogy hogyan kell felépülnie, és milyen elemeket kell tartalmaznia a halotti beszédnek: a megemlékezés középpontjában kell állnia, hogy az illető a fent említett célokhoz, illetve az emberiség fejlődéséhez életével és saját teljesítményével hogyan járult hozzá. Emellett ki kell emelni, hogy milyen társadalmi szervezeteknek volt a tagja, elsősorban a párttagságot értve ez alatt. Amint a beszédvázlatokból kiderül, arra is hangsúlyt fektettek, hogy mikor lépett be a pártba, s ott milyen funkciókat látott el. A német források példaként egy fiatalon elhunyt úttörővezető nő halotti beszédét említik, s egyben életét, a rendszer iránt elkötelezettségét állítják mintaként. A szöveg szinte csak arra korlátozódik, hogy felsorolja, milyen úttörőtáborok szervezésében, politikai iskolákban és tanfolyamokon vett részt.102 130
Befejezés Összességében elmondható, hogy a politikai hatalom korábban tárgyalt erőfeszítései, annak érdekében, hogy az intézményesült oktatás és a privátszféra ideológiai-politikai ellenőrzés alá vonásával rendszerhű szocializációs közeget biztosítson a felnövekvő generációk számára teljes kudarccal járt. Ezt talán a legjobban az bizonyítja, hogy azokban az eseményekben, amelyek célul tűzték ki a rendszer megdöntését pontosan az ifjúság játszotta az egyik legfontosabb szerepet.
131
JEGYZETEK 1 Külön köszönettel tartozom Apor Balázsnak önzetlen segítségéért. 2 Szabó Ildikó: Nemzeti ünnepek az iskolában http://www.oki.hu/oldal.php?tipus= cikk&kod=2006 – 07 – ta – Szabo – Nemzeti ; Uő.: A nemzeti identitás és politikai szocializáció http:/ /www.reformatus.hu/confessio/ 2005_3/szabo.htm 3 Ünnepi műsorfüzet. 1969: 137. 4 Úttörőünnepély. 1979: 11. 5 Úttörőünnepély. 1979: 11. 6 Útmutató. 1969: 23 7 Úttörőünnepély. 1979: 13. 8 Jubileumi. 1968: 61. 9 Útmutató. 1969: 19. 10 Felszabadulási ünnepek dátumai a keleti-blokkban: Albánia november 28., Bulgária március 3., Románia augusztus 23. Május 8. az egykori Csehszlovákiában, ma Csehországban nemzeti ünnep, ugyanezen a napon tartották az NDK-ban is. A távoli Kubában január 1jén ünneplik a felszabadulás napját. 11 1950. évi 10. számú törvényerejű rendelet április 4.-ének, Magyarország felszabadulása napjának nemzeti ünneppé nyilvánításáról. Balogh 1986. 236. 12 A Juliánusz-naptár szerint október 25. 13 Nem célja a dolgozatnak, hogy a Közép-és Kelet-Európa rendszer- és ünnepváltozásait a Szovjetunió összeomlása után. Ennek ellenére érdemes megemlíteni azt, hogy az oly „régi nemzeti” ünnep november 7. a Szovjetunió megszűnése után, hogyan változott meg Oroszországban. 1996-tól a kiengesztelődés és megértés ünnepének keresztelték át, 2004ben az ünnepet három nappal előbbre, azaz november 3-ára tolták, s teljesen új jelentéstartalmat kapott, mint a felszabadulás és a bolsevik forradalom napja teljesen megszűnt. Az új ünnep a népi egység napja néven került be a piros betűs ünnepek közé, és 1612-re vezetik vissza, amikor Pozsarszkij herceg és Minyin kereskedő vezetésével a nép kiűzte Moszkvából a lengyeleket. http://nol.hu/cikk/345980/ 14 Minden politikai hatalom igyekszik az előző korszaknak nemcsak az ünnepeit, hanem az egyes eseményekről alkotott, de már nem „korszerűnek” tekinthető emlékeket, véleményeket is felülírni a propaganda és az oktatás segítségével. Ez azonban nem mindig jár sikerrel. Érdekes módon az idézendő szöveg az emlékek átírásának a kudarcáról számol be: „Erről a történelmi csúcsról (ti. a tanácsköztársaságról) nem él egységes kép társadalmunk minden rétegében, találkozhatunk negatív emlékekkel a hosszantartó ellenforradalmi korszak torzító propagandája miatt.” Jubileumi. 1968: 59. 15 Kovács Ákos: Az Új Kenyér ünnepe http://beszelo.c3.hu/04/0708/09kovacs.htm. 16 Gyarmati 1998: 172. 17 1952-ben karácsony másnapját munkanappá nyilvánították. 18 Már az óvodában megkezdődött az ideológiai-politikai nevelés, jó példát szolgáltatnak erre az óvodások megnyilatkozásai november hetedikéről: „[…] hát amikor Lenin bácsi élt a Szovjetunióban […] úgy szerették őt, hogy nem is oda temették el, hanem egy szép nagy dobozba zárták, és ki volt faragva dísszel. Olyanba, mintha élne, de már úgyse élt”; egy másik óvodás: „az óvodában meg szoktuk ünnepelni Lenint meg a harcokról is szoktunk ünnepelni, az orosz vagy nem tudom melyik. Amikor Lenin van sötét szoknyát, veszünk mindenkinek két zászlója van, piros […]” Bálint 1982: 22. Vagy éppen arról, hogy mit ünnepeltek április ne-
132
gyedikén: „[…] volt egyszer egy háború, ami aztán véget ért […] és felszabadultunk […] felszabadítottak […] németek, oroszok” Bálint 1982: 24. 19 Papp é.n. 12. 20 Szabad hazánkat. 1954: 12. 21 Szabad hazánkat. 1953: 13. 22 „Az évszázadok küzdelmeiben az osztálytársadalom sokszor embertelen viszonyai között hőssé vált neves és névtelen nagyjaink életét, példáját még sokkal inkább fel tudjuk használni nevelésünkben, mint a jelen nagy nevelőértékét. A régmúlt nem egyszer sokkal színesebb, sokkal inkább érzelmet keltőbben jelenik meg.” Szabad hazánkat. 1954: 7. 23 Szabad hazánkat. 1954: 7. 24 E mellett ekkor került sor Vörös Hadsereg egykori győzelmes csatatereinek a felkeresésére is. 25 Brandt 1974: 356.; A felszabadulás napja a magyar óvodákban is a legfontosabb ünnep volt, úgy ahogy az NDK-ban is. Ennek az ünnepnek a gyerekben való tudatosításában, a gyermekbe való belenevelésében rendkívül fontos szerepe volt az óvodának, mint intézménynek, mint szocializációs közegnek. Az egyik gyermekrajzokat vizsgáló tanulmányból kiderül, hogy a gyerekeknek ezzel az ünneppel, jóval nehezebb volt azonosulniuk, mert az kifejezetten esemény- és nem személyközpontú volt. Érdemes megnézni, hogy a korabeli óvodai nevelési kézikönyv milyen tanácsot ad: „A program az óvónő gyerekszeretetére, elvi tisztánlátására, fogékonyságára, önállóságára felelősségtudtára […] szocialista meggyőződésére épít.” Bálint 1982: 20. 26 Szabad hazánkat. 1954: 22. 27 Úttörőünnepély. 1979: 16. 28 A számos akadályverseny és például szerepjáték segítségével a hatalom által képviselt értékekkel, jellemekkel azonosul a diák, kötődését tudattalanul is még jobban elmélyíti. 29 Az osztályok berendezési elvárásai is jól tükrözik a kor politikai viszonyait: „Az új dekoráció a hazafias és esztétikai nevelés céljait hangsúlyozottabban szolgálja. Április 4. a határidő, amikorra iskolánk 20 tantermében a szokásos dekoráción kívül […] a tanári asztalon piros muskátli lesz. Különös gonddal választjuk meg az osztályok névadó példaképét, a névadónktól származó munkánkat lelkesítő jelmondatokat. Április 4-re az ablakban piros élővirág – díszítést helyezünk el […] tanuló ifjúságunk részére egyénkötényt vezetet[ünk] be, amelyet tanulóink fokozatosan szereznek be, április 4-re mindenkié meglesz. Osztálytermeink és folyosóink falainak díszítésénél haladó és forradalmi nagyjaink, a Szovjetunió és a nemzetközi munkásmozgalom nagy vezetőinek gazdag arcképcsarnoka mellett szerepeljenek képzőművészeti […] népművészeti reprodukciók is.” Szabad hazánkat 1954: 23. A piros szín, mint ahogy azt a propaganda anyag is kiemeli, szimbolizálja a felszabadulást. 30 Útmutató. 1969: 111. 31 Az óvodások köztársaság napi megemlékezéséről az NDK-ban bővebben: Laffin 1961: 1417. Nálunk is ugyanígy zajlott már óvodáskorban az ideológiához való szoktatás, 1953-ban a törvény így határozta meg „óvodáskorú gyermekeknek a szocialista pedagógia célkitűzései szerint történő nevelése, gondozása és az általános iskolai tanulmányok elkészítése.” http:// magyar – irodalom.elte.hu/nevelestortenet/12.02.html#fjzt10.; 32 A Forradalmi Ifjúsági Napok bevezetése teljes kudarccal végződött mivel a résztvevők a már a korabeli felmérések szerint sem tudták egyértelműen a három ünnepet elkülöníteni. Erről bővebben Szabó 2000: 106-107. 33 Nem tartozik kifejezetten az iskolai ünnepekhez, hanem sokkal inkább a hivatalosan előírt ünnepi protokoll részének tekinthető az Üzenet a jövőnek nevű „mozgalom.” Ezt a felszaba-
133
dulás 25. évfordulójára írták hivatalosan elő. Keretében az 1969. április 4-én ünnepélyesen megkezdett épületek alapkőlerakásakor „a helyi felszabadulási emlékeket, a 25. év eredményeit dokumentáló megemlékezést, és a jövő nemzedék részére megfogalmazott” üzenetet helyeztek el. Az eredeti tervek szerint ezen üzeneteket 1995-ben a felszabadulás 50. éves évfordulóján kellett volna felbontani. Módszertani útmutató. 1969: 13. 34 Ünnepi műsorfüzet. 1969: 3. 35 1992-ig ezen a napon tartották a magyar honvédelem napját, ezt követően „Elérkezett az ideje, hogy szeptember 29-ét lecseréljék, és tiszta lappal indulva másik időpontra tűzzék ki az ünnepet. Az új dátumot szintén az 1848 – 49-es szabadságharc szolgáltatta. Budavár visszaszerzése a császári katonáktól május 21-re esett, a mai honvédelem napjára.” http://www.unnep.eu/index.php?option=com_ content&task=blogsection&id= 11&Itemid. Más elképelések szerint a rendszerváltást követően azért változtatták meg a honvédelem napját, mert ennek külpolitikai okai voltak. Hiszen a magyar csapatok ekkor a horvátok fölött arattak győzelmet, így Horvátország függetlenségnek kiáltása után –a jószomszédi viszony megnyilvánulása végett – szükséges volt egy új ünnepnapot találni. 36 A záró mondatokban ugyan ennek a gondolatnak az ismétlését láthatjuk nyilván annak érdekében, hogy megpróbálják a hallgatóság tudatába jobban belevésni, erősíteni azt: „sohase feledjétek el az 1848-as és az 1919-es elődök szellemi-eszmei hagyatékát, hősi küzdelmét és a felszabadulás nemzedékének erőfeszítéseit […] munkával felépítettük […]” Fegyver a kézben 1968: 13. Sőt a fegyveres erők napi műsor-összeállításokból kiderül, hogy ennél jóval korábbra is visszanyúltak az előképteremtésben, mert a végvári vitézektől és a Rákóczi-szabadságharcig villantottak fel párhuzamot. 37 Fegyver a kézben. 1968: 3. 38 Amikor a forrás szövegét megfogalmazták, mivel az eseményekről mindvégig jelen időben beszél a propagandaanyag. 39 Fegyver a kézben. 1968: 7. 40 Fegyver a kézben. 1968: 9. 41 Fegyver a kézben. 1968: 12. 42 Emellett az ünnep alapvetésénél sokkal inkább csak azzal foglakoznak, hogy mely egységek tartoznak a fegyveres erőkhöz, illetve, hogy mely életkorra terjed ki a hadkötelesség. 43 Valószínűleg a német iskolákban az NVA katonai esküjéről is tanultak a gyerekek. Az ebben a korban használt magyar katonai esküt nem sikerült megtalálni, de minden bizonnyal nagyon hasonló lehetett, mert ebben is a szovjet példát követték. A kor viszonyainak megfelelően – bizonyára a hazafiság és a nemzetköziség ideológiai alapjai miatt – a szöveg két esküből áll, az egyikben a saját szülőföld védelmére, a másodikban pedig a többi szocialista ország társadalmi és politikai berendezkedésének védelmére esküszik fel a katona. Az eskü implicit jelentése, hogy elmondásával a arra esketik fel, hogy hazáját és a többi megszállt államot az élete árán is a szovjet hadsereg együttműködésével szovjet befolyási övezetben tartja. Brandt 1974: 190. 44 Nemzetközi. 1953: 46. 45 Földi 1962: 52. 46 „A családban sem boldog az az ember, aki nem találja meg a helyét a nagyobb közösségben, szocialista társadalmunkban.„Nagy 1962: 14. 47 Német forrásainkat azok a kis brosúrák alkotják, amelyeket a hetvenes évek elején adtak ki Lipcsében. Ezek valójában kis propagandafüzetek, amelyek egyesével veszik sorba a legfontosabb ünnepeket, mind az ünnepély lebonyolítására való tanácsokkal, mind beszédmintákkal, mind pedig kisebb terjedelmű „magyarázatokkal”, amelyek az esemény lénye-
134
gét, értelmét kívánják tisztázni, ellentétben az ugyanilyen magyar forrásokkal, amelyek együtt tárgyalják az összes ünnepet. Ennek köszönhetően az új családi ünnepekre vonatkozó német források sokkal részletesebbek és bővebbek, így jól kiegészítik magyar nyelvű társaikat. 48 Standeisky Éva: A kommunista polgárellenesség http://www.bparchiv.hu/magyar/kiadvany/bpn/08/standeis.html 49 Volt néhány olyan ünnep, amelyeket a politikai hatalom nem az egyházi ünnepek helyettesítésére hozott létre, amelyeknek nem volt vallási előképük: például a személyigazolvány átadás vagy a lakáskulcs átadó ünnepség. Bár ez utóbbi úgy is interpretálható, mint a szovjet „vallásnak” és „liturgiának” megfelelő házszentelés. A lakáskulcs átadó ünnepségről, mint meghonosítandó ünnepről beszélnek. Bizonyára az erőltetett panel lakótelep építési program megkezdése állhat az ünnep bevezetésének a hátterében. Az ünnepély egyetlen célja, hogy kifejezze azt, hogy „az új lakók ezúttal boldogan ünneplik a társadalom gondoskodását”. Nagy 1962: 30. A beszédszövegek alapján az új ünnepek általános jellemzője, hogy sokkal inkább a közösségnek szólnak, az egyénnek és az egyéniségnek mindig csak másodlagos, értéktelenebb szerepe van bennük. 50 Nagy 1962: 73. 51 A táblázat alapja: Tomka 1982: 170. A listát ki lehetne még a kommunista hit új heti ünnepével egészíteni, amelyet természeten a vallási ünnepek mintájára s azoknak az ellensúlyozására alakítottak ki. Ez a már említett kommunista vasárnap, amikor a „hívőknek” közösségi munkát kellett végezniük. 52 Például a névadóünnepségre a szülei elviszik, később úttörő lesz, de már egyházi esküvőt választ. Vagy például annak ellenére, hogy párttag s minden hivatalos ünnepélyen részt vesz, végrendeletében egyházi temetést kér. 53 Még pontos adatainak nincsenek arra vonatkozólag, hogy az új ünnepek bevezetése milyen társadalmi visszhangot váltott ki, mekkora volt a népszerűsége s hogy milyen arányban választották az egyházi, a korszerű vagy éppen a „kettős” ünnepi formát. 54 A Szovjetunióról sajnos még nincsenek olyan kimutatásaink, amelyeken le lehetne azt mérni, hogy milyen sikerrel jártak ott a húszas évektől bevezetésre kerülő új szocialista családi ünnepek. Ha erről az országról nem is, de a többi keleti blokkba tartozóról közöl használható adatokat Tomka Miklós: Életfordulók ünneplése a szocialista országokban. című tanulmánya. Természetesen alapnak kell tekintenünk, hogy mindegyik országban ugyanazokat a táblázatban már feltüntetett ünnepeket vezették be, a szovjet mintát követve. Így például a magyar személyigazolvány átadó ünnepségnek a német Jugenwhiele, azaz ifjúvá avatás volt a megfelelője. Lengyelországban szinte minden gyereket megkereszteltek, s a temetések is mind egyházi szertartás szerint történtek, azonban a házasságkötések egyharmadát nem templomban tartották. (Bár Tomka tanulmányában pontosan ennek az aránynak további bontását nem írja le, azt fontos kiemelni, hogy a nem egyházi esküvő nem jelent feltétlenül KISZ-es vagy szocialista szertartást.) Az NDK-ban a gyerekek 25–50 százalékát keresztelték meg, a házasságok 15–30 százalékát kötették templomban, s a temetések 50–90 százalékát végezték valamely egyház szertartása szerint. A csehszlovák adatok is azt mutatták, hogy itt sem sikerült a új „korszerű” ünnepeknek a meghonosítása, s a hagyományosak kiszorítása, mivel csak az esetek 20–25 százalék választották az ünnepléseknek az egyházi szertartások nélküli módját. Tomka 1982: 162–192. 55 A kommunizmust többen világi vallásként értelmezik, ennek bőséges irodalmából csupán két példát említünk: „A marxista tanok az igaz kommunisták számára globális világértelmezést kínálnak, a keresztes lovagokéhoz hasonló érzelmi hevületet oltanak beléjük, rögzítik az
135
értékek hierarchiáját, és megszabják a követendő magatartást. Így az egyéni és a kollektív lélekben egyaránt képessé válnak betölteni egyes olyan funkciókat, amelyeket a szociológusok rendes esetben a vallásnak tulajdonítanak. Ami a transzcendens, illetve szakrális dimenzió hiányát illeti, ezt a tényt hajlamosak vagyunk elismerni, ugyanakkor emlékeztetve rá, hogy az elmúlt századokban számos társadalomból hiányzott az isteni lény fogalma, miközben megvoltak a mai szemlélő által vallásosnak tekintett gondolkodásbeli és érzelmi sémák, kötelező előírások és hívő magatartások.” Raymond 2006: 263.; Gerő 2004: 20. 56 http://szabadnet.origo.hu/archiv/060913/index.html. 57 Hazánkról csak az 1967-es adatok állnak rendelkezésünkre, de ezek is jól mutatják, hogy az egyházi ünnepek kiszorítása és a politikai hatalom igényeinek megfelelő új ünnepek bevezetése teljesen itt sem sikerült. Ebben az évben a gyerekek 81 százalékát megkeresztelték s csupán 8 százalékuknál volt szocialista névadója. A fennmaradó 11 százalékról Tomka nem ír semmit a cikkében, minden valószínűséggel ezek közé tartozhatnak, azok gyerekek, akiknek sem névadójuk, sem keresztelőjük nem volt, s szertartás nélkül kapták meg nevüket. Tomka 1982: 163–192. 58 Nagy 1962: 17. 59 Nagy 1962: 20. 60 „[...] nagyon fontos az is, hogy az avatószülők is figyelmemmel kísérjék a gyermek tanulását, magatartását, fejlődését és arra törekedjenek, hogy tevékenyen közreműködjenek a gyermek szocialista öntudatának kialakításában, fejlesztésében.” Földi 1962: 40. 61 Hogy milyen az „új” ember jelleme és gondolkozása, arra jó példa a következő, névadóünnepségen elhangzott beszédrészlet: „Azt vállalták, hogy segítenek Sándorkát olyan emberré formálni, aki hazánkat szereti és következetesen hű szocialista rendünkhöz. Arra vállalkoztak, hogy segítenek gondolkodásának helyes kialakításában. Olyan gondolkodásra nevelik, amelyben nincs helye babonának, hiszékenységnek, vakhitnek. Mindezek helyét az emberi haladás, tudás végtelen lehetőségeibe vetett hit, a tudományba vetett bizalom, józan tudományos gondolkodás, az igaság végtelen szeretete foglalja el. […] olyan […] emberré nevelve, aki élete értelmét az emberiség felemelkedése érdekében végzett munkában látja. ” Földi 1962: 50. 62 Nagy 1962: 22. 63 Nagy1962: Uo. „megajándékozható az újszülött az ünnepségen résztvevő úttörőőrs zászlajának kicsinyített másával, amely azt jelképezi, hogy az őrs védnökséget vállal a gyermek fölött.” Földi 1962: 38. 64 Kösvessi é.n.: 11. Azért, hogy mégis ezt a tömegesen használt mozgalmi jelképet népileg egyénivé tegyék bele szokták hímeztetni az újszülött nevét is. 65 Udvardi é.n.: 21. 66 Sőt olyan eset is volt, amikor mindkét – mind a vörös (úttörő-), mind, pedig a kék (kisdobos) nyakkendő átadására sor került már a névadón. 67 Kövessi é.n.: 58. 68 Az itt bemutatott elképzelés azonban széleskörű társadalmi gyakorlatot nem nyert, mert a propaganda füzetecske szerzője is csak úgy említi, mint egy tervet, amely kísérleti stádiumban van. 69 Nagy 1962: 21. 70 „[…] Ezt az örömet [a gyermekáldás felhőtlen örömét] csak a mi rendszerünk adja meg az emberiségnek, mert humanizmusa az igaz emberszeretet talajából fakad […]. A múltban az újszülött csöppség bölcsőjére árnyékot vetett a nyomor, a létbizonytalanság […]. A gyermek útját a tőkés társadalomban a kizsákmányolás, elnyomás, megaláztatás kísérte […]. A mi vi-
136
lágunkban már nem gond és bánat az emberkék megjelenése. Társadalmunkban az életbiztonság, a társadalom meleg, szerető gondoskodása veszi körül gyermekeinket.” Földi 1962: 50–51.; „[…] szereti a gyermekeket a szocialista társadalom […] Ezt tényekkel is bizonyítja a szocializmust építő társadalom bölcsődék, napközik, játszóterek, iskolák [építésével].” Nagy 1962: 22. 71 „A mi korunk az emberiség általános felszabadulásának a korszaka. Ez a páratlan történelmi eseménysorozat immár 50 esztendeje tart és magasba ívelése előtt nincsen gát, amely ellenállhatna neki […].” Földi 1962: 52. 72 Például: egy személyigazolvány átadó ünnepség keretében azokra a társadalmi fejlődésekre kell kitérni, amelyek a társdalomban a gyermek születése és a személyigazolvány átadás között történt. Ezzel is propagálva az aktuális társadalmi berendezkedést. 73 Molkenbur – Thomas 1977: 2. 74 A német névadóünnepségen is le kellett a fogadalmat tenni mind a szülőknek, mind pedig a névadó szülőknek, a szöveg teljes mértékben megegyezik az eskü magyar szövegével. Molkenbur – Thomas 1977: 12. 75 A névadást soron követő „korszerű” ünnep az úttörőavatás volt, amely az elsőáldozást illetve a bérmálást volt hivatva az új vallás elvárásainak megfelelően rendszerhűre lecserélni. Ekkor már nem a szülőknek és a névadó szülőknek, hanem gyereknek kellett személyesen megfogadnia, hogy „tetteimmel hazámat és dolgozó népet szolgálom”. Földi 1962: 40. 76 Persze nem csupán ez az egyetlen, ezt a célt szolgáló. A magánszféra „megfigyelésének” és kontrollálásának egyik jól bevált s rendszeresen gyakorolt módja a családlátogatás, amit a pedagógusok általában évenként voltak kötelesek elvégezni. 77 Nagy 1962: 26. 78 Nagy 1962: 26. 79 Földi 1962: 41. 80 Földi 1962: 41. 81 Nagy 1962: 15. 82 Nagy 1962: 17. 83 Nagy 1962: 71. 84 A rémhírekről sokkal inkább elképzelhető, hogy ezeket a párt terjesztette általunk is új támadási felületet találva az egyházon, annak ellenséges magatartására rámutatva. 85 Nagy 1962: 71. 86 Hochzeit. 1973: 10. 87 Hochzeit. 1973: 7. 88 Érdemes annyit megemlíteni ezen illusztrációval kapcsolatban, hogy a képen a fagerendát, amit az ifjú pár ünneplőben fűrészel, két egyenruhás rendőr vagy katona tartja. 89 Hochzeit. 1973: 28. 90 Hochzeit. 1973: 32. 91 Hochzeit. 1973: 34. 92 A házassági évfordulón elhangzó beszédnek arról kellett szólnia, „hogy társadalmunkban az idős dolgozókat milyen megbecsülésben részesítik […] Az idős ember sorsa ma már nem koldusbot vagy a kegyelemkenyér, hanem biztos rév […].” Rácz 1964: 107. Ugyancsak ezen ünnepkörhöz tartozik az az új keletű szokás is, amikor a házastársak az ötvenedik a házassági évfordulójuk alkalmával megerősítik az egykoron elhangzott fogadalmukat írásban is. 93 Rácz 1964: 9. 94 Rácz 1964: 123.
137
95 Rácz 1964: 122 Ennek megfelelően az egyik kiadvány több építész által készített tervet is tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a ravatalozókat hogyan kell belsőépítészetileg kialakítani. A forrásokban különösen sok kritika éri a kandelábereket, így ezekről külön rajzokat közölnek, hogy azok a „modern” ízlésnek megfeleljenek. 96 Földi 1962: 61. 97 Az új „hit”, ”korszerű” temetkezési formákat is kívánt a propagandafüzetek szerint. A „hívő” koporsóját a munkatársai, kollégái – és általában nem csak a családtagjai viszik. Az Internacionálé szól, míg a sírba engedik. Természetesen a keresztet formáló sírkő, fejfa, vagy kopjafa nem kerülhetett föléje, ezt általában négyzetes sírkő helyettesítette – a német források a „korszerű” formát több fotóval is illusztrálják. Az emlékművön a hagyományos kereszt vagy fűzfa, kehely szimbólumokat sem ábrázolhatták. Helyükre került a vörös, arany vagy éppen ezüst ötágú csillag, mint az új „vallás” szimbóluma. A Kerepesitemetőben például szép számmal találunk ilyen sírokat. 98 Földi 1962: 62. 99 Földi 1962: 63. 100 „Az élet és a munka begyógyítja a legfájóbb sebeket, az embernek életében végzett hasznos munkája, az összesség javára végzett tevékenysége halála után is maradandó érték, és az emberi élet igazi értelme.” Rácz 138. 101 Nagy 1962: 24. 102 Bonk 1972: 20.
138
FORRÁSOK Bimberg, Siegfried 1962: Feiergestaltung in der Schule. Volk und Wissen Volkseigener Verlag. Berlin. Bonk, Jürgen 1972: Alles hat am Ende sich gelohnt. Material für weltliche Trauerfeiern. Leipzig. Borovitz Tamás 1969: Módszertani útmutató a felszabadulás 25. és Lenin születése 100. évfordulójának helyi rendezvényeihez. Budapest. Brandt, Jutta 1974: Das neue Schulfeierbuch I–II. Bände: Zentralhaus für Kulturarbeit der DDR, Leipzig. Dürr Béla 1969: Ünnepi műsorfüzet hazánk felszabadulásának 25. Lenin születésének 100. évfordulójára. Budapest. Fegyver a kézben. 1968: Segédanyag a Fegyveres Erők Napja megünnepléséhez. Budapest. Földi Pál 1962: A szocialista családi és társadalmi ünnepek rendezése. Eger. Hochzeit machen. Material für die Fest – und Feiergestaltung. 1973. Leipzig. Jubileumi ünnepségek 1918–1919. Útmutató az 1918. évi magyar polgári forradalom, KMP megalakulása és a Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulója ünnepléséhez. 1968. Budapest. Kővágó Sarolta 1970: Fegyver ellen használd fegyvered. Budapest. Kövessi Erzsébet é.n.: A társadalmi szertartások és ünnepségek rendezői feladatai, Budapest. Laffin, Elisabeth 1961: Feste und Feiern im Kindergarten. Volk und Wissen Volkseigener Verlag. Berlin. Nagy Zoltán 1962: Új ünnepek. Miskolc. Nemzetközi gyereknap 1953. Budapest. Offen steht das Tor des Lebens: Empfehlungen für die Jugendweihe Leipizg 1973. Molkenbur, Norbert – Thomas, Hans 1977: Sei willkommen Kind : Empfehlungen für die. Namensweihe. Leipzig. Összefoglaló az októberi szocialista forradalom 50. évfordulója megünneplésének népművelései tapasztalatiról. 1969. Budapest. Papp László é.n.: Eszmélet. Műsorfüzet a forradalmi ifjúsági napokra. Budapest. Rácz Zoltán 1964: Családi és társadalmi ünnepek. Budapest. Szendrő Ferenc – Tiszay Andor 1961: Magyar ünnepek. Irodalmi műsoranyag ünnepi alkalmakra. Budapest. 139
Útmutató a felszabadulási ünnepségekhez. 1969. Budapest. Úttörőünnepély. Módszertani gyűjtemény az úttörőcsapatok ünnepségszervezőinek. 1979. Budapest. Vértes Róbert 1977: Nemzeti és mozgalmi ünnepeink. Budapest. ELEKTRONIKUS FORRÁSOK 1950. évi 37. számú törvényerejű rendelet http://www.rev.hu/sulinet45/ szerviz /dokument/1950.evi3.htm (2006. július). A magyar honvédelem napja. http://www.unnep.eu/index. php?option=com_ content&task=blogsection&id= 11&Itemid (2006. július). A szocialista kultúra töretlenül fejlődik http://szabadnet.origo.hu/archiv/060913/index.html (2006. szeptember). Már nem ünnep november 7-e Oroszországban. http://nol.hu/cikk/345980/ FELHASZNÁLT IRODALOM Apor Balázs 1999: A Rákosi-kultusz kialakulása és megnyilvánulásai 1945 után. Sic Itur Ad Astra 11. 1. 97-128. Bálint Éva 1982: 5–6 évesek az ünnepről In: Szilágyi Erzsébet (szerk.): Ünnepek a mai magyar társadalomban. Tömegkommunikációs Kutatóközpont. Budapest. Balogh Sándor 1986: Nehéz esztendők krónikája. 1949–1953. Dokumentumok. Budapest. D. Hoffmann Márta – Szilágyi Erzsébet 1982: Az ünnep identitásáról In: Szilágyi Erzsébet (szerk.): Ünnepek a mai magyar társadalomban. Tömegkommunikációs Kutatóközpont. Budapest. Gerő András 1998: Az államosított forradalom: 1848 centenáriuma. Új Mandátum, Budapest. Gerő András 2004: Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX–XX. századi történetéből. Budapest. Gyarmati György 1998: Március hatalma a hatalom márciusa: fejezetek március 15. ünneplésének történetéből. Paginarum, Budapest. Kovács Ákos 2006: Kitalált hagyomány. Pozsony. Kovács Ákos: Az Új Kenyér ünnepe. http://beszelo.c3.hu/04/0708/09kovacs. htm (2006 július). Potó János 2003: Az emlékeztetés helyei. Emlékművek és politika. Budapest Pukánszky Béla – Németh András: Neveléstörténet. http://magyarirodalom.elete.hu/neveles törtenet/ 02.html#fjzt1012 (2006. július). 140
Raymond Aron 2006: Az értelmiség ópiuma. Budapest. Sinjawskij, Andrej 1989: Der Traum vom neuen Menschen oder Die Sowjetzivilisation. Frankfurt am Main. Standeisky Éva: A kommunista polgárellenesség. http://www.bparchiv.hu/ magyar/kiadvany. /bpn/08/standeis (2006. július). Szabó Ildikó – Csepeli György (1984): Nemzet és politika a 10–14 éves gyerekek gondolkodásában. Budapest. Szabó Ildikó (1987): Az ember államosítása. Politikai szocializáció Magyarországon. Budapest. Szabó Ildikó (2000): A pártállam gyermekei. Tanulmányok a magyar politikai szocializációról. Budapest. Szabó Ildikó: A nemzeti identitás és politikai szocializáció. http: /www.reformatus.hu/ confessio/ (2006. július). Szabó Ildikó: Nemzeti ünnepek az iskolában. http://www.oki.hu/oldal. php?tipus=cikk&kod= 2006 – 07 – ta – Szabo – Nemzeti; (2006. július). Szabó Márton (szerk.) 1998: Az ellenség neve. Budapest. Szabó Róbert 1993: Pártok, politikai propaganda, történelmi ünnepek Magyarországon 1945-1948. Sic Itur Ad Astra 5. 2-4. 261-271. Szabó Róbert 1998: Politikai propaganda és történelmi ünnep. Adalékok az 1848. márciusi centenáriumi ünnepségek történetéhez. Történelmi Szemle 40. 3-4. 215-227. Tomka Miklós 1982: Életfordulók ünneplése a szocialista országokban. In: D.Hoffmann Márta – Szilágyi Erzsébet (szerk.): Ünnepek a mai magyar társadalomban. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont. Valuch Tibor: Hétköznapi élet Kádár János korában. 2006. Budapest. Vörös Boldizsár 1999: Árpád helyett Marx, József főherceg helyett Lenin. Történelmi személyiségek elutasítása és méltatása a Magyarországi Tanácsköztársaság hivatalos jellegű anyagaiban. Történelmi Szemle, 3–4. szám. Vörös Boldizsár 1999: Az 1918-as magyar polgári demokratikus forradalom ábrázolása a Magyarországi Tanácsköztársaság oktatási anyagaiban. Fons 6.
141
142
Szűts István Gergely
A miskolci optánsok társadalomszerkezeti vizsgálata1 Az első világháborút lezáró trianoni béke ugyan rögzítette a történeti Magyarország utódállamaiban maradt kisebbségek jogait és lehetőségeit, azonban az új államok sok esetben ezt figyelmen kívül hagyva szándékosan igyekeztek – elsősorban a magyar – kisebbségeik egyéni és közösségi jogainak terét szűkíteni vagy megszüntetni. Ennek hatására a környező országokból (már a háború utolsó éveiben a megszállt területekről is) tömegesen menekültek különböző társadalmi státuszú, döntően magyar identitású személyek Magyarországra. A nagyarányú és folyamatosan növekvő bevándorlás analizálása és kezelése az ekkor nehéz helyzetben lévő magyar kormányokra várt. A folyamatosan változó és bizonytalan politikai helyzet miatt csak 1919 szeptemberében született határozat egy budapesti székhellyel működő ún. béke-előkészítő osztály és menekültügyi kormánybiztosság létrehozására. Ennek feladata lett volna a béke-előkészítés során felmerülő kérdések, problémák kontrollálása, valamint a kiutasított menekültek ellátása. Ezzel szemben a Béke-előkészítő Iroda, amely főként erdélyi menekültekből állott, elsőbbséget biztosított a saját vidékeikről érkezett menekültek segélyezésében, valamint álláshoz és lakáshoz juttatásukban. Az ország más területeiről érkezett felvidéki és délvidéki menekülteket azonban csak társadalmi szervezetek és nem az állami hivatal segélyezte, ez természetesen elégedetlenséget váltott ki. A visszás helyzetet végül a magyar kormányzat azzal oldotta fel, hogy 1920. április 19-én 3240/1920 M. E. szám alatt kiadott rendelettel létrehozta az Országos Menekültügyi Hivatalt (OMH), amely különbségtétel nélkül volt hivatott intézni a folyamatosan érkező menekültek ügyeit.2 Ennek megfelelően a határon túlról tömegesen érkező menekültek regisztrációja és támogatása lett a szervezet legfontosabb feladata. A történet- és társadalomtudományi kutatások ez idáig adósak maradtak a trianoni menekülthullám következményeinek komplex vizsgálatával. Részmunkák, egyes településeket, megyéket érintő kutatások születtek, azonban ezek többsége is elsősorban csak az adathalmazok kvantitatív alapú elemzésére vállalkozott.3 Pedig ezen túllépve lenne igazán érdekes vizsgálni a menekültek társadalmi szerkezetét, belső viszonyaikat, beilleszkedésük körülmé143
nyeit vagy a befogadó közösségek reakcióit. Kutatásunk – melynek első fázisaként most mi is két optálási adatbázis kvantitatív elemzését közöljük –, azzal a céllal indult, hogy megpróbálja feltárni a Miskolcra menekült határontúliak társadalmi összetételét, illetve ebből kiindulva végigkövetni az itt letelepedők integrációjának lehetőségeit vagy lehetetlenségeit. Ennek megismeréséhez az első és kikerülhetetlen forrást az optálási jegyzőkönyvek jelentik. Az ezekben megjelenő adatok és a mögöttük szereplő menekültek problémái nem választhatóak el az anyaországi befogadó településeken élők problémáitól. Sok városban, így Miskolcon is a háború végeztével olyan méretű élelem- és lakáshiány lépett fel, amelyet csak súlyosbított a folyamatosan érkező menekültek áradata. E nehéz gazdasági helyzetben nem meglepő, hogy a hivatalos propaganda által gyakran túlmisztifikált menekültek jelenléte sok esetben társadalmi feszültségeket okozott. Erre kénytelen utalni könyvében, – igaz, csak elszigetelt jelenségként bemutatva – az OMH vezetője, Petrichevich-Horváth Emil is.4 „[…] s így felvonulásuk, sem politikai, de sehol a legkisebb társadalmi confliktust sem okozott, sőt szűkebb látókörűek megengedhették maguknak néhol azt a felesleges luxust, hogy közönyösséget, sőt bizonyos ellenszenvet mutassanak az új magyar honfoglalók érkezésén. Csonka-Magyarország politikai katastrophája helyett tehát csupán szórványosan jelentkező társadalmi duzzogás a jele annak, hogy az Országos Menekültügyi Hivatal kötelességteljesítése hivatás betöltése volt.”5 A menekültek és/vagy optálok pontos számáról megoszlanak a vélemények, az 1920. áprilisában létrehozott Országos Menekültügyi Hivatal (OMH) adatai alapján számuk 300 000 és 350 000 közé tehető.6 Itt kell megjegyeznünk azonban, hogy a hivatal csak az 1919 októbere után érkezett menekülteket regisztrálta, így több tízezer, korábban átjött személy maradhatott ki az összeírásból. Becslések szerint 426 000 azok száma, akik az utódállamokból a trianoni Magyarország területére léptek.7 A menekültek többsége az ország középső része, döntően Budapest felé vette az irányt, ennek köszönhetően a legtöbb optáló a fővárosban próbált letelepedni. Már a háborús évek alatt is – a keleti hadszíntér eseményeinek hatására – 35 000-en érkeztek a fővárosba, ennek többszöröse pedig majd a trianoni határváltozásokat követően.8 A Miskolcra érkezett menekültek pontos számáról nincsenek adataink, de a korabeli híradások alapján több tízezren fordulhattak meg a városban. Többségük rövid itt tartózkodás után tovább utazott az ország középső része felé vagy oda, ahol otthont és állást remélt.
144
Az optálásról A trianoni békeszerződés VII. részének 61–66. cikkelyei rendelkeznek az állampolgárságról és az állampolgárság-váltásról, optálásról. A 61. cikkely kimondta, hogy mindazok, akiknek (községi) illetősége azokon a területeken található, amelyek egykor Osztrák-Magyar Monarchia részét képezték és nem maradtak a trianoni döntés után magyar fennhatóság alatt, elvesztették magyar állampolgárságukat és ezzel párhuzamosan az új állam polgárai lettek. Az egyén választási szabadságát teljes mértékben nélkülöző rendelkezés nagyban elősegítette a magyar állammal lojális, határon túlra került emberek genezisét. A 63. cikkely ugyan megpróbált valamelyest fenntartani az önrendelkezés látszatát azzal, hogy a 18. életévüket betöltött személyek számára a békeszerződés életbe lépésétől számított egy éven belül lehetőséget adott az állampolgárság fenntartásának (opció) igénylésére. A következő, 64. cikkely az optálás jogkörét kibontva lehetőséget adott azok számára, akik faji vagy nyelvi alapon különböznek illetőségi helyük többségi társadalmától. Az opciós rendelet a jogok mellett az állampolgárságukat fenntartó személyek kötelezettségeit is rögzítette. E szerint az optálási határidő letelte után egy évvel kötelesek voltak áttenni lakhelyüket az általuk választott országba, ez azonban (elvben) nem jelenthetett vagyonvesztést. A rendelet kikötötte, hogy az optálók megtarthatják korábbi ingatlanjaikat, ahhoz akadály nélkül visszajárhatnak, ingóságaikat pedig mindenféle illeték nélkül vihetik át az államhatárokon. A 65. cikkely próbálta szavatolni az opciós rendelkezés végrehajtását, e szerint mindenki saját döntése alapján választhatott állampolgárságot, hatósági rendelkezéssel, intézkedéssel befolyásolni senkit nem lehetett. Ám a gyakorlatban, mindezt figyelmen kívül hagyva az új államok hatóságai és helyi vezetői igyekeztek távozásra bírni a számukra másodrangú kisebbségeket.9 Az optálók – állampolgárságuk megválasztása, valamint letelepedésük érdekében – kénytelenek voltak írásos kérvényt intézni a letelepedésük helyéül választott településekhez. Az optálás tehát az állampolgárság megválasztását jelentette, melyet a trianoni békeszerződés életbe lépésétől (1921. július 26.) számított 12, illetve 6 hónapon belül kellett megvalósítani. A kiköltözést pedig 1923. július 26-ig kellett befejezni.10 Ez utóbbi dátumot később többször is módosították, a magyar és az SHS állam között ez például egészen 1930. november 1-ig tolódott ki.11 A nagyarányú bevándorlást, amely egyre súlyosabb helyzeteket eredményezett, végül a kormányzat 1920 novemberében – Bethlen István későbbi miniszterelnöknek, a hivatal akkori vezetőjének ajánlásával – kormányrendeletben tiltotta meg. Kivételt csak azok élvezhettek, akik bizonyítani tudták 145
korábbi lakóhelyükről való kiutasításukat, vagy családegyesítés miatt kívántak áttelepülni. Az optálási jegyzőkönyvekből majd jól látszik, hogy ez utóbbi azért is volt releváns probléma, mert az optánsok nagy százaléka olyan családos férfi volt, aki családját hátrahagyva érkezett Magyarországra. Az 1921-es és 1922-es miskolci optálási jegyzőkönyvek A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár miskolci gyűjteményében található az 1921–1922-es évek optálási kérelmeinek adathalmaza. Ebben 784 főnek és családtagjainak részletes kimutatása olvasható születési idővel és helylyel, illetőségi hellyel, vallással, családi állapottal és foglalkozással. Az optálási határozat szerint minden 18. életévét betöltött személy maga rendelkezhetett állampolgárságának fenntartásáról vagy váltásáról, családok esetében a férj döntése meghatározta a feleség opcióját, valamint a szülők opciója vonatkozott a 18 évnél fiatalabb gyermekeik állampolgárságára is. Ennek köszönhetően az optálási kérelmekben csak a férjre vonatkozólag jelentek meg részletes adatok, a család többi tagjának csak neve és születési ideje olvasható. Ebből következik, hogy az optálási jegyzőkönyvekben főként a családfők, azaz a férfiak adatai jelennek meg részletesen. Ezt támasztja alá az általunk elemezni kívánt forráscsoport is. A Miskolcra érkezett és ide bejelentkezni kívánó menekültek pontos számáról nincs adatunk, de az OMH 1920 és 1924 közötti adatait alapul véve, és ehhez hozzáadva az ezt megelőző évek feltételezett kérelmeit, mintegy 3000– 4000 darab optálási ügyirat keletkezhetett.12 Természetesen ez nem jelentette azt, hogy e több ezer kérvényező közül mindannyian illetőséget is nyertek volna. A városba a korabeli híradások szerint szervezett formában először 1919. március 8-án érkezett harmincöt család, hetven vagonban a Nógrád vármegyei Fülekről.13 Családonként két vasúti tehervagont kaptak, egyikben ingóságaikat tárolták, a másikban pedig hosszabb-rövidebb ideig mindennapi életüket élték. Már az előző év decemberétől érkeztek menekültek Miskolcra, azonban ezek regisztrálása és elhelyezése még nem okozott komoly gondokat a hatóságoknak. Először Kassa 1918. december 27-i megszállását, majd különösen a következő év februárját követően indult jelentős bevándorlás a csehszlovák csapatok által ellenőrzött területekről a még magyar fennhatóság alatt álló vármegyékbe. A füleki menekültek megérkezése után két héttel Kassáról újabb kiutasított tisztviselők szerelvénye futott be a miskolci Tiszai pályaudvarra.14 Ezzel a transzporttal olyan sokan érkeztek, hogy a 11 kocsiból álló magyar szerelvény, amelyet az ekkor még ideiglenes, később állandóvá váló 146
hidasnémeti határra küldtek, kevésnek bizonyult, ezért a következő napokban újabbak indultak a kassai magyar tisztségviselőkért. A kassai magyarok és a magyar hatalommal lojális személyek menekülésének egyik újabb kiváltó oka az lehetett, hogy 1919. március 10-én a csehszlovák hadsereg általános sorozást rendelt el, ennek hatására az új állam apparátusában szerepet vállalni nem kívánó hivatalnokok mellett már minden fiatal döntési helyzetbe kényszerült. Ezekben a napokban közel hatszáz személy érkezett Borsod vármegye székhelyére, többségük azonban a néhány napos pihenő után tovább utazott a fővárosba. Akik Miskolcon maradtak, azokat a városi Tüzér- és Rudolf laktanya és később a Vay úti telep barakkjaiban helyezték el ideiglenesen.15 Akiknek itt már nem jutott hely, azok „saját” vagonjaikban voltak kénytelenek rostokolni a pályaudvarok oldalvágányain. Az új és ismeretlen helyzetre jellemző, hogy a helyi újság által megszólaltatott Winkler Ignác, miskolci vasutas üzletvezető is alig tudott felvilágosítással szolgálni a lassan két hete a pályaudvaron veszteglő vagonlakók helyzetéről és lehetséges úti céljukról. A Tanácsköztársaság idején a folyamatosan érkező menekülthullámot azzal próbálták kezelni, hogy az idegenek és megbízhatatlanok kiutasításáról, valamint a rekvirálások megkezdéséről határoztak. A továbbra is nagy számban – elsősorban az északi vármegyékből – érkező menekültek súlyos problémákat okoztak az amúgy is lakásgondokkal küzdő város számára. Május 2-án a csehszlovák csapatok húsz napra megszállták a várost, ez idő alatt több határozat is született a menekültek kiutasításáról. Azzal, hogy Miskolc is megszállt terület lett, a városban tartózkodók számára három lehetőség maradt: visszatérni a csehszlovákok által már korábban elfoglalt településükre, tovább utazni az ország belseje felé, illetve maradni és várni a kiutasító határozatot. A megszállt városban ekkor már több száz ellenőrizetlen, munka, szállás és élelem nélküli menekült tartózkodhatott. A tarthatatlan helyzet megoldását a helyi hatalom az azonnali és tömeges kiutasításokban látta. A Reggeli Hírlap május 11én megjelent számának főcíme is ezt követelte.16 A hatóságok 15 napban jelölték meg a lakcímmel nem rendelkezők kiutasítását, azonban ennek végrehajtása – tekintettel a kialakult súlyos helyzetre – gyakorlatilag teljességgel lehetetlen volt. A bejelentés nélkül itt tartózkodók jól tudták, ha önként jelentkeznek, akkor azonnali kiutasítás, rosszabb esetben internálás is várhat rájuk, ennek fényében érthető, miért voltak eredménytelenek az összeírások. A korábban megszállt területekről menekültek mellett a város környéki településekről is nagy számban érkeztek politikai vagy gazdasági okok miatt menedékkérők. Május 21-én a magyar Vörös Hadsereg visszafoglalta a várost, majd június 6án Kassát is. Ez utóbbi várost közel egy hónap múlva immár véglegesen birtok147
ba vették a csehszlovák csapatok. Miskolcon e közben a súlyos lakásgondok és a tömegesen érkező menekültek miatt 118 házat vettek köztulajdonba, ezeket főként felvidéki proletár családok számára jelölték ki. A várható felzúdulás miatt a direktórium vezetője hangsúlyozta, hogy az elhelyezés csak ideiglenes megoldás, ebből nem származik semmilyen hátránya a miskolci proletárságnak.17 A csehszlovák csapatok sikereivel párhuzamosan egyre többen érkeztek a borsodi megyeszékhelyre, ennek következtében a már kora tavasz óta itt élő vagonlakók mellé újabb szerelvények és családok kerültek. A Tanácsköztársaság bukása után az újonnan felálló helyi hatalom sem tudott mit kezdeni az ideiglenesen vagy már hosszabb ideje itt tartózkodó menekültekkel. A város lakossága jelentős számban nőtt, ez magában már olyan súlyos lakáshiányt okozott, amelynek megoldása a menekültek jelenléte nélkül is szinte lehetetlen lett volna. Az állandó lakhellyel rendelkező miskolci lakosok száma 1900-hoz képest közel tizennégyezer fővel nőtt, természetesen ebben a statisztikában nem jelentek meg a pályaudvarok oldalvágányain veszteglő vagonlakók és az 1923-ig folyamatosan érkező menekültek.18 Eközben a megszállt területeken berendezkedő új hatalom igyekezett saját apparátusát kiépíteni, ez azt jelentette, hogy a magyar nyelvű és érzelmű alkalmazottak feleslegessé váltak, így vagy önszántukból, vagy felszólításra el kellett hagyniuk munkahelyüket és sok esetben lakóhelyüket is. 1919. augusztus 22-én például Pozsonyban és több felvidéki városban névre szóló levelet kaptak a magyar pedagógusok, amelyben a szlovákiai teljhatalmú minisztérium közli, hogy nem tartanak igényt szolgálataikra, és egy hónapon belül kötelesek elhagyni szolgálati lakásaikat. A következő hónapban Lőcsén kiadott rendelet alapján a megszüntetett helyi magyar középiskolák tanárai – mint idegenek – már kiutasítási rendeletet kaptak kézhez, ennek értelmében 1919. október 24ig kötelesek voltak távozni Csehszlovákiából. Az utódállamokban hozott intézkedések hatásai lemérhetők a Magyarországra és ezen belül Miskolcra érkezett menekülthullámok nagyságából. A magyar pedagógusok kiutasításának következtében októberben, több hullámban 120 tanár és tanító érkezett a városba, akik elhelyezéséről a Tanfelügyelőség igyekezett gondoskodni.19 A pedagógusok mellett nagy számban érkeztek más, korábbi állami alkalmazottak, így főként postások, hivatalnokok, rendőrök és vasutasok. A város vezetősége újból elhatározta az idegenek összeírását és kihirdette, hogy az 1914 óta ideköltözöttek jelentkezzenek az államrendőrségen. Feltételezésük szerint közel 1000 személyről és soknak családjáról is lehet szó, akik közül a nyilvánosságra hozataltól eltelt időben mindössze ötvenen jelentkeztek. A korábbi állami alkalmazottak jelentős aránya miatt a magyar belügyminisztérium körrendeletben utasította a városokat és községeket, hogy igyekez148
zenek minél nagyobb számban alkalmazni a menekültek közül határon túli tisztviselőket és szakembereket. „Félre kell tenni minden személyi tekintetet és a közügyek intézésére a hiányzó munkaerőt az erre legalkalmasabbakból kell pótolni. A közérdek tehát azt kívánja, hogy a munkaerő pótlásakor a menekült alkalmazottakat különös figyelemben részesítsük […]. Ilyen helyzetben fontos, hogy a nemzetfenntartó munka kipróbált kezekbe kerüljön.”20 Az államvasutaknál is igyekeztek a menekültek mielőbbi elhelyezéséről gondoskodni, ennek eredménye az lett, hogy a háború alatt felvett, ideiglenesen alkalmazott személyzet lassan kicserélődött. Ezeknek az intézkedéseknek ellenére is a több ezer menekültnek csak kis hányadát sikerült munkába állítani, a többség továbbra is oldalvágányokon, jobb esetben szükséglakásokban várta helyzete rendeződését. Novemberben a városi tanács elhatározta, hogy az ide érkező hivatalok és az itt alkalmazni kívánt hivatalnokok részére megkezdi a lakásrekvirálásokat. A Reggeli Hírlap eközben élesen bírálta az ún. improduktív menekülteket, akik – visszaélve a nemzet bizalmával és gondoskodásával és kihasználva a helyzetet – egyéni és erkölcstelen üzelmekbe kezdtek. A város katonai parancsnoka és a cikk szerzője is definiálta e káros társadalmi csoportot. „[…] akiket komoly hivatásuk Miskolcra köt és akik produktív munkát végeznek nem távolítják el őket, viszont annál kérlelhetetlenebb szigort alkalmaznak azokkal szemben ártalmára vannak üzérkedéseikkel Miskolc társadalmának.”21 Szabó Sándor őrnagy, városi katonai parancsnok önmagának tartotta fenn a jogot, hogy eldöntse, ki hasznos és ki haszontalan a város számára. A következő hónapokban tucatjával utasították ki, vagy küldték Budapestre az általuk haszontalannak és megbízhatatlannak tartott polgárokat. A kiutasítások ellenére a helyzet 1919 decemberére még elviselhetetlenebbé vált (különösen a vagonlakók növekvő száma miatt), ezt érzékelve kormányrendelet született, amelynek értelmében a vagonokból a belterületekre kellett költöztetni a menekülteket. Nehéz meghatározni, mennyi vagonlakó lehetett ezekben a hónapokban Miskolcon, hiszen a bejelentkezések hiánya és a továbbutazások miatt számuk állandóan változott. A helyi sajtó decemberi számai folyamatosan tudósítanak további razziákról, kitoloncolásokról és kiutasításokról. Az itt elfogott, nem kívánt személyeket gyűjtőnéven „galíciaiaknak” nevezték, e pejoratív megjelölés az eredeti bevándorlók mellett a nincstelenek, rosszabb esetben lumpenek és kisstílű bűnözők megjelölésére szolgált. „Kitoloncoltak egy csapata érkezett Miskolcra, mintegy negyven fő, polisiak, cselédlányok, napszámosok, facér kereskedőlegények. Feltűnő, hogy igazi galíciai alig van közöttük kb. 5–6 darab.”22 December 25-én jelenik meg az első terjedelmes cikk a Tiszai pályaudvaron veszteglő vagonlakókról, az újság munkatársa a már hónapok óta itt élők min149
dennapjairól tudósított. A vagonokban élő családok Zólyom, Rimaszombat és Tiszolc érintésével érkeztek Miskolcra, és havonta 600–700 korona segélyben részesültek. A vagonlakók igyekeztek saját magukról gondoskodni, erről tudósít egy főispánhoz intézett kérelem, amelyben a döntően kassai postai és távírdai alkalmazottak támogatást kérnek működő közös konyhájukhoz.23 A főispán néhány napon belül a támogatást megadta. A város és a vármegye mellett állami intézmények is igyekeztek gondoskodni menekült alkalmazottaikról. Az Amerikai Vöröskereszt Misszióhoz intézett kérelemben például a Magyar Királyi Államvasutak miskolci üzletvezetője 1544 fő, míg a Magyar Királyi Posta és Távírda miskolci vezetősége 303 fő számára kért élelmiszersegélyt.24 1920 januárjában és februárjában újabb menekültekkel teli szerelvények érkeztek a városba, ezzel teljesen megtelt a számukra korábban kijelölt Szepesiés József-laktanya, valamint a pályaudvarok oldalvágányai. Február 17-én a polgármester bejelentette, hogy a nagy lakáshiány enyhítésére a Vay úti telepen 9–10 barakklakás építését vették tervbe. Március elején, a tiszántúli területek felszabadulása miatt, több száz menekültet indítanak útnak, ezzel enyhítve a városra nehezedő nyomást. A korabeli híradások szerint ez közel 4000 embert érinthetett, zömükben vasutasokat és családjaikat, akiket a debreceni üzletvezetőség területére kívántak áthelyezni.25 Továbbra is folyamatos volt a menekültek áramlása és cserélődése, március 19-én újabb szerelvények megérkezését vetítette előre a helyi sajtó. 150 erdélyi, Brassóban egy hónapja bevagonírozott menekült tisztviselő kálváriájáról tudósított, akik megjárva a Felvidéket, most a csehszlovák-magyar határon várnak bebocsátásra. Április 3-án Miskolcról küldtek értük vagonokat Hidasnémetibe, ott át kellett rakodniuk és csak éjjel érkeztek a Tisza pályaudvarra.26 Képviselőjük néhány nappal később arról panaszkodott, hogy Miskolcon semmilyen fogadtatásban sem részesültek, mint idegenekkel bántak velük, ezzel szemben Hidasnémetiben és Kassán szívélyesen fogadták őket.27 A következő hónapokban is sorra futottak be menekültekkel teli vagonok Miskolcra, a pályaudvarok oldalvágányai, a városban kiutalt szükséglakások, valamint a Vay úti barakktelep tehát továbbra is túlzsúfoltnak bizonyult. Megoldást csak az 1924-ben átadott Hodobaytelep jelentett, amely 154 családnak, több mint ötszáz főnek adott lakóhelyet. Az optálási jegyzőkönyvek elemzése A tanulmányunk alapjául szolgáló optálási jegyzőkönyvek értékes információkkal szolgálhatnak a menekültek társadalmi összetételének vizsgálatához. Az itt bemutatott adathalmaz elemzése olyan megkerülhetetlen alapinformációkkal szolgálhat, amelyek ismerete szükséges a menekültek társadal150
mi integrációjának vizsgálatához. Először érdemes az optálók nemi összetételét és családi állapotát tanulmányozni. Az optálást kérvényező 784 személyből 693 (88,39%) volt férfi és 90 (11,23%) nő. A nők kis hányadának egyik oka az lehetett, hogy mint általában, most is főként a családfenntartók, az állást vesztett férfiak hagyták el könnyebben (kényszerből) szülőföldjüket. A bizonytalan helyzet, a folyamatos határváltozások, az elbocsátások és kiutasítások miatt elsősorban a férfiak indultak útnak a magyar területekre. Az optálási jegyzőkönyvekből és a korabeli híradásokból jól kirajzolódik, hogy a földrajzi helyzet alapvetően meghatározta azt, hogy nagy számban elsősorban Csehszlovákiából érkeztek menekültek és optálók a városba. Az általunk vizsgált optálási jegyzőkönyvek alapján pontos képet kaphatunk az 1921ben és 1922-ben optáltak származási helyéről. A 783 optáló közül csak 6 személynek hiányos vagy olvashatatlan az illetőségi helye. A következőkben tehát csak 777 személy származási helyét tudjuk elemezni. A kérelmezők több mint fele (59,94%) érkezett valamelyik, a történeti Magyarország területén fekvő városból, és csak 40,5%-uk volt korábban községi illetőségű. Ahogy azt az előzőekben már megfogalmaztuk, az optálást kérvényezők többsége, 455 személy (58,5%) a Csehszlovákiához került területekről vándorolt Miskolcra. Közülük 259-en (62,8%) valamelyik felvidéki városból, míg 169-en (37,2%) falvakból, községekből kívántak önszántukból vagy kényszerből lakóhelyet változtatni. Legtöbben, 80-an (az összes kérelmező 10,2%-a) Abaúj-Torna vármegye székhelyéről, Kassáról érkeztek. A nagyszámú kassai menekülteken kívül kisebb számban jöttek még Eperjesről (30-an), Munkácsról (15-en), Rozsnyóról és Lőcséről (13–13-an), Bártfáról és Rimaszombatból (11–11-en), valamint Pozsonyból és Zólyomból (10–10en). A kisebb települések közül kiemelkedik Dobsina, ahonnan tízen, Torna, ahonnan öten, valamint Tiszolc és Jolsva, ahonnan négyen-négyen érkeztek. Amennyiben megvizsgáljuk, mely területekről menekültek a legtöbben, jól kirajzolódik, hogy főként a kettészakított vármegyék határ közeli településeiről rekrutálódik az optálók többsége. A csehszlovákiai menekültek 15%-a (69 fő) származott a keleti vármegyékből. A kárpátaljai térség optálói között nem véletlen, hogy döntően községi illetőségűeket találtunk. Ennek oka a terület sajátságos településhálózatában keresendő, hiszen a három jelentős városon – Munkácson, Ungváron és Beregszászon – kívül főként kisebb és gyérebben lakott települések a jellemzőek. Ezt támasztja alá, hogy a 69 kárpátaljai kérelmező közül 27-en a három említett központból, míg 42-en egyéb, kisebb településekről érkeztek. A Csehszlovákiához került területeken kívül jelentős számban Romániából jöttek még optálni szándékozók Miskolcra. Erdélyből, a Partiumból és a 151
Bánátból összesen 169 (21,7%) kérvényező adatai ismertek, közülük 119en (70,4%) községi illetőségűek, és csak 50-en (29,6%) érkeztek valamelyik városi státuszú településről. A legtöbben (18-an) Kolozsvárt és (10-en) Máramarosszigetet jelölték meg korábbi illetőségi helyüknek. Kisebb településekről főként családok érkeztek, példa erre a Schüszter család, akik a Hunyad megyei Hátszegről28 négyen vándoroltak Miskolcra és kérvényezték letelepedésüket.29 A családfő, Schüszter Ede, aki Hátszegen közigazgatási alkalmazott volt, három felnőtt gyermekével tartózkodott Miskolcon. A források szerint a kérvényezés pillanatában nős volt, ezért feltételezhetjük, hogy feleségét követték, vagy ő követte családját egy későbbi időpontban. Ugyancsak felesége nélkül, de két gyermekével kívánt optálni Schneller József berethalmi30 illetőségű lakos, aki otthon katonai közigazgatási alkalmazott volt.31 A családok ideiglenes szétválásának természetesen számos oka lehetett, ezek közül az egyiket talán az optálási törvényben előírt ingatlanokra vonatkozó passzus válthatta ki. E szerint az optálók, akik az optálást követő egy éven belül kötelesek elhagyni korábbi lakhelyüket, megtarthatják ingatlanjaikat, és azok használatához, műveléséhez szabadon hozzáférhetnek. Ennek reményében talán több család is vállalta az ideiglenes szétválást. A romániai menekültek döntő része – hasonlóan a csehszlovák területekről érkezőkhöz – szervezett formában, vasúton érkezett a városba. 1919. december 2-án például a Hunyad megyei Kudzsirról 26 kocsiból álló menekültvonat futott be, amelyen a kudzsiri állami vasgyár alkalmazottai és családtagjai utaztak. A családok a diósgyőri vasgyári kaszinóba, iskolákba és a vasgyárban dolgozó családokhoz kerültek.32 További történetük ismeretlen, az általunk vizsgált optlálási jegyzőkönyvekben nem találtunk kudzsiri illetőségű személyeket, így feltételezhetően tovább utaztak, vagy később folyamodtak optálásért. Az optálók harmadik csoportja a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került területekről érkezett, számuk elenyésző a romániai és a csehszlovákiai kérvényezőkhöz képest. 1921-ben és 1922-ben mindössze 36 délvidéki illetőségű személy folyamadott optálásért. Legtöbben (12-en) Bács-Bodrog vármegyéből érkeztek, közülük öten pedig a topolyai járás településeiről, Bácsfeketehegyről, Csantavérről és Pacsérról. Különösen érdekes, hogy a Temes vármegyei Fehértemplomból kilencen származnak, ők mindannyian egy napon optáltak, így feltételezhető, hogy együtt érkezhettek.33 Miskolcra szervezett formában nem érkeztek nagyobb létszámú menekültcsoportok. Ezért érdemes röviden megvizsgálni a fehértemplomi menekülteket. A kilenc személy közül hatan két családhoz, a Stanagvrai Sztankovicshoz és Szüppekhez tartoztak.34 Sztankovicsék hárman érkeztek: az ortodox hitű 60 éves apa, aki nyugalmazott altábornagy volt, va152
lamint két fia, a 24 éves főhadnagy István és öccse, a 21 éves magántisztviselő Pál. Szüppekék szintén hárman jelentkeztek, a 44 éves főerdő tanácsos apa, Szüpper József, valamint fia, a 21 éves egyetemi hallgató és 22 éves háztartásbeli lánya. Érdekes, hogy sok más családhoz hasonlóan a házastársakat itt sem jelölték az optálási jegyzőkönyvben. Sajnos az optálási jegyzőkönyvek nem adnak választ a menekülés okaira, ezért erre reményeink szerint majd a kutatás további fázisában kapunk válaszokat. Az impériumváltás a délvidéki területeken is számos jogtalan és sok esetben erőszakos eseménnyel járt együtt. Ennek köszönhetően csak 1918 és 1921 között közel 40 000-en menekültek Magyarországra. Közülük 8511 személy volt köztisztviselő, tanár, tanító vagy szellemi szabadfoglalkozású.35 Az SHS államhoz került, nem szláv identitású személyek folyamatos jogfosztottságot szenvedtek el, az egyik ilyen ellenük irányuló belügyi rendeletet 1920. március 13-án adták ki. Ennek értelmében minden nem szláv származású lakos fegyvereit el kellett kobozni, a volt Osztrák-Magyar Monarchia tisztjeit rendőri megfigyelés alá kellett vonni, utazási korlátozások azonnali bevezetését, illetve „az ide nem illők” azonnali kiutasítását tartalmazta még a rendelet. Az egyéni jogfosztások mellett közösségi szinten is büntették a kisebbségeket, az imént idézett rendelet többek között kimondta, hogy kijárási tilalom lép életbe a döntően németek és magyarok lakta településeken. Az SHS állam hatalmi szervei igyekeztek minél pontosabban betartani és betartatni a rendelkezéseket, ehhez a legtöbb esetben erőszakos eszközöket is bevetettek. Erre akadt példa többek között az általunk idézett, főként németek lakta Fehértemplomon is. Itt a hatalom 46, döntően német túszt szedett, akik ugyan szabadon mozoghattak településükön, azonban bármiféle megmozdulásért életükkel fizethettek.36 A két családon kívül még hárman érkeztek a Temes megyei településről, mindhárman római katolikusok és nősek voltak. A legidősebb, a 31 éves Uhlmann Kamilló ügyész, a 28 éves Kovalovszky Oszkár főhadnagy, míg a 20 éves Bőhm Rudolf köztisztviselő volt.37 Fehértemplomon kívül, még a Torontál megyei Nagybecskerekről és Pancsováról érkeztek nagyobb számban. Az optálók származás szerinti negyedik és egyben legkisebb csoportját alkották a trianoni Magyarországon már illetőséggel bírók, illetve az Ausztriához került, későbbi burgenlandi térségből érkezettek. Ez utóbbi vidékről négyen intéztek kérvényt a belügyminisztériumhoz, míg a megmaradt magyar területekről tizenketten.
153
A női optánsok társadalomszerkezeti jellemzői Az optálást kérvényezők 11%-a volt csupán nő, azonban a kitöltött űrlapok adatai szerint ennél lényegesen többen kérvényezték a letelepedést. Ezek voltak az optálók feleségei, pontos adathalmaz róluk nem maradt, azonban a férfiak családi állapotából következtethetünk számukra. A 693 férfi közül 422 (53,89 %) volt nős, 254 (32,43 %) nőtlen, 12 (1,5 %) özvegy és 5 fő (0,6 %) elvált. Minden második férfi tehát házastársával együtt kérvényezte az optálást. Az állampolgárság iránti kérelmezők és a városban letelepedni kívánkozók száma az ilyen esetek miatt akár 300–350 fővel is több lehetett. Természetesen itt figyelembe kell vennünk az előzőekben már tárgyalt kettéváló családok jelenségét, amikor az optáló felesége, esetleg családja az előző illetőségi helyen maradt. és csak később, akár több év eltéréssel férje után optált. Ez alapján csak feltételezhetjük, hogy a családok többsége a magyar állampolgárság megszerzése után újra egyesült, és az optálásukat kérő településen is maradt. Az optálási jegyzőkönyv a családi állapoton belül a családosok gyermekszámára is rákérdezett. A kérvényező családokkal 286 kiskorú érkezett, velük együtt hozzávetőlegesen 1300 személy kívánt optálni 1921-ben és 1922-ben. Az önálló egzisztenciájú nők – ide nem számítjuk azt a 21 felnőtt korú lányt, akik családjukkal együtt optáltak – több mint fele, 44 személy (55,6%) a csehszlovák államhoz, 31 személy (39,24%) Romániához, 2–2 személy pedig Ausztriához és a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került területekről érkezett. Az optálási szándékukat Miskolcon kérvényezett nők 75,36%-a (52fő) volt hajadon, 18,82% (13fő) özvegy, 4,3%-uk (3fő) elvált és csak egy férjezett. Amennyiben foglalkozásszerkezetileg vizsgáljuk, úgy a 69 önálló egzisztenciájú nő közül 20 volt tanítónő vagy óvónő (28,9%), 13 postai alkalmazott (18,8%), 2 gépírónő és 2 házilány, valamint 1 ügynök. A 13 postai ellenőrnő egy időben érkezett Miskolcra a közeli Kassáról. A női optánsok további csoportját alkották a háztartásbeliek: 13 fő (18,8 %), valamint a nyugdíjasok: 6 fő (8,6%). Utóbbiak esetében feltételezhető, hogy mind háztartásbeliként, mind pedig nyugdíjasként családban éltek, ezért nehezen képzelhető el az, hogy egyedül kérvényezték volna letelepedésüket egy „új országban”. Sokkal valószínűbb – és ezzel magyarázható közel ötven százalékos, igen magas arányuk is –, hogy többségük a már korábban Magyarországra érkezett házastársát és családtagjait követte. Az optáló nők többsége tehát hajadon volt, és közel felük korábban a magyar állam szolgálatában állt. Az impériumváltással bekövetkezett oktatásszerkezeti átalakítások (magyar tanintézmények megszüntetése, pedagógusok tömeges kiutasítása), valamint az 1919-es vasutas- és postássztrájkok következménye lett, hogy az optáló nők egy jelentős része ezekből 154
az ágazatokból került ki.38 Az optáló nők átlagéletkora a családdal érkezett 21 személlyel együtt 29,5 év, a legfiatalabb 18, míg a legidősebb 77 éves volt. Felekezeti tagolódás A 784 optáló közül csak négy személy esetében nem sikerült vallására vonatkozólag információt találni. Ezeket leszámítva megállapítható, hogy a kérvényezők listájában szereplők szinte teljesen leképezik Magyarország vallási szerkezetét. Az ún. bevett vallások hívei – természetesen eltérő arányban, de – jelen vannak ebben a forráscsoportban. Közülük a továbbiakban csak öttel fogunk foglalkozni, hiszen a hatodikként jelenlévő görögkeletiek csak ketten szerepelnek a listán. Egyikőjük az előző fejezetekben már említett fehértemplomi Sztankovics család egyik tagja, míg a másik egy 52 éves kajántói (Kolozs vm.) pénzügyi felügyelő.39 Az ország felekezeti aránya kisebb-nagyobb eltérésekkel, de leképezhető az optálási jegyzőkönyvek adataiból is. A következőkben az 1910-es népszámlálási adatokat vesszük alapul, ennek oka, hogy a menekültek a történeti Magyarország területéről érkeztek, így az általuk megjelenített arányokat még abból a helyzetből kiindulva célszerű elemezni. A világháború előtt tartott utolsó népszámlálás szerint Magyarországon 9 010 135 (49,3%) római katolikus, 2 603 381 (14,3%) református, 2 333 979 (12,8%) görögkeleti, 2 007 916 (11,0%) görög katolikus, 1 306 384 (14,3%) evangélikus, 911 227 (5,0%) izraelita és 74 275 (0,4%) unitárius vallású állampolgár élt.40 A Miskolcra érkezett és itt optálni kívánók közül 780 személy esetében egyértelmű vallási hovatartozása. Ahogy országos viszonylatban, úgy itt is ugyanaz a sorrend alakult ki a felekezeti arányok tekintetében. A legtöbben, 410-en (52,69%) római katolikusnak, 165-en (21,2%) reformátusnak, 95-en (12,2%) evangélikusnak, 60-an (7,6%) izraelitának, 45-en (5,7%) görög katolikusnak és 5-en (0,64) unitáriusnak vallották magukat. Amennyiben összehasonlítjuk a két adathalmazt, jól látszik, hogy az optánsok között csak a római katolikusok aránya közel azonos az országos eredményekkel. A listából szinte teljesen hiányoznak a görögkeletiek, ennek oka az, hogy esetükben a vallási egyben etnikai identitást is jelentett. A történeti Magyarországon ortodoxok szinte kizárólag román és szerb nemzetiségűek voltak, ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a magyar állampolgárságért folyamodók között csak alig találkozhatunk velük. A görögkeletiek hiánya miatt a görög katolikusok kivételével az összes többi felekezet túlreprezentált. Az unitáriusok helyzete már jóval bonyolultabb, hiszen esetükben főként román, rutén és kisebb számban szlovák és magyar származású hívekről beszélhetünk. Az országos átlaggal összevetve a reformátu155
sok és az izraeliták aránya esetünkben közel egyharmaddal nagyobb. A görög katolikusok aránya majd felére csökkent, az unitáriusoké viszont néhány tized százalékkal nőtt. Legnagyobb eltérést az evangélikusok 12,2%-os jelenléte mutatja. Magas arányuk legfőbb oka, hogy a történeti Magyarországon az evangélikusok többsége német származású volt, ők döntően az északi vármegyékben, Sárosban és Szepesben (Szepességben), illetve Erdély területén, a Barcaságban éltek. Ezért sem véletlen, hogy a 95 lutheránus háromnegyede (72 fő) a Csehszlovákiához került területekről érkezett, közülük 59-en pedig törvényhatósági vagy rendezett tanácsú városokból. Az optálási kérvények elbírálásáról kevés információ áll rendelkezésünkre, ezért csak következtetni tudunk a Miskolcon letelepedett menekültek vallási összetételére. Az állampolgárságot kapott optánsok hivatalosan csak a trianoni békeszerződés életbe lépését követően költözhettek át Magyarországra.41 (Tudjuk azonban, hogy a többség már több év óta magyar területeken tartózkodott.) Ebből kiindulva az 1920-as és az 1930-as népszámlálási adatok alapján kell vizsgálnunk Miskolc társadalmának felekezeti összetételét. Az eltelt tíz esztendőben a város lakossága 4577 fővel nőtt, ennek 55,3%-a természetes szaporulat, és „csak” 2044 a vándorlások aktív mérlegéből származó gyarapodás.42 1930-ra 61 559 lakosa lett a városnak, akiknek 98,3%-a vallotta magát magyarnak. Közülük 27 631-en (44,9%) római katolikusnak, 17 327-en reformátusnak (28,2%), 10 862-en izraelitának (17,6%), 2719-en (4,4%) görög katolikusnak, 2704-en (4,4%) evangélikusnak és 219 (0,4%) ortodoxnak. 1920hoz képest legnagyobb arányban -438 fő (2,2%) az izraeliták veszítettek pozíciójukból, annak ellenére, hogy az optálók között hittársaik túlreprezentálva voltak. Rajtuk kívül fogyás, igaz kisebb mértékben, az evangélikus közösségben volt, tíz év alatt 80 fővel csökkent a gyülekezetek száma. Legnagyobb arányú növekedést a római katolikusok és a reformátusok tudhatnak magukénak. A két ún. „magyar” vallás hívei összesen 4500 fővel lettek többen, rajtuk kívül, igaz szerény mértékben, de nőtt az ortodoxok és a görög katolikusok száma is.43 Legszembetűnőbb az izraeliták térvesztése, ennek oka főként az áttérésekben és a születésszámok csökkenésében keresendő. A vizsgált optálási jegyzőkönyvekben az országos átlagot meghaladóan találunk izraelita vallásúakat. Azonban esetükben sem tudjuk, hogy milyen arányban telepedtek le a városban. Az optáló menekültek egy részének letelepedési kérelmeit hiányos adatai, vélt vagy valós megbízhatatlansága miatt többször is elutasították, egyeseket közülük pedig ki is toloncoltak az országból. Ezzel ellentétes, de folyamatában érdekes a máramarosszigeti illetőségű, izraelita vallású Melenovszky család története, akik 1919 és 1922 között több kérvényt is intéztek helyzetük rendezése érdekében. 1919-ben Melenovszky 156
Náthán, a családfő adott be először letelepedési kérvényt, és egyben kérelmezte internálásának mellőzését a hatóságoktól.44 Egy évvel később már honosítási kérelmével találkozhatunk, amelyet a későbbi ügyiratok ismeretében minden bizonnyal elutasítottak.45 1921-ben felesége, Melenovszky Náthánné internálása ügyében történt sürgető felszólítás, majd később már özvegyként az előzőekkel ellentétben, a visszahonosítása tárgyában készült ügyirat.46 Nem sokkal később az özvegy visszahonosítása ügyében végül rendelet született, amely magyar állampolgárnak ismerte az asszonyt.47 A következő évben lányai, Márta és Olga kórházi értesítői és az anya igazolásai kerültek be a városi hivatal archívumába.48 A család további sorsáról nem tudunk többet, ám esetük jó példa volt arra, hogy érzékeltessük: ezekben az átmeneti években hogyan is változhattak az egyének státuszai. Az optálók foglalkozásszerkezete A trianoni határváltozások következtében becslések szerint 426 000 fő hagyta el az elcsatolt területeket, és települt át Magyarországra. Pontos adatokat csak az igen későn, 1920 áprilisában munkába állott OMH jelentéseiből ismerünk, ám ők csak 350 000 fővel számoltak. Közülük 104 000 személy volt tényleges kereső, és 245 000 az eltartott. Az OMH adatai szerint a 104 000 kereső közel fele, 45 000 személy (43,26%) volt közszolgálati alkalmazott, egyharmaduk az iparban és kereskedelemben (részben állami vállalatoknál) dolgozott, egytizedük pedig földbirtokos volt.49 Az általunk vizsgált optálási jegyzőkönyvekben – 15 kivétellel – szerepelnek az optálók foglalkozásai. Az OMH kategóriáit figyelembe véve tizenegy ágazat szerint különítettük el az optánsokat.50 A legnagyobb arányban a közszolgálati alkalmazottak voltak, ők az összes kérvényező 82,5%-át (635 fő) tették ki. Közülük 561-en (72,95%) állami, 61-en (7,9%) törvényhatósági vagy községi, 13-an (1,7%) egyéb közszolgálati alkalmazásban álltak. Az állami alkalmazottakon belül legtöbben katonák, rendőrök vagy csendőrök voltak, arányuk 29,7% (167 fő) volt. Ez azt jelenti, hogy minden harmadik állami alkalmazott volt valamelyik hatalmi szerv tagja. Ugyancsak kiemelkedően magas az állam által alkalmazott tisztviselők 21,3%-os (120 fő) aránya. Közel azonos számban optáltak vasutasok 104 fő (18,5%), valamint pedagógusok és postások 85–85 fő (15%–15%). A közszolgálati alkalmazottak csoportján belül, a törvényhatósági és községi kötelékben lévők száma jóval alacsonyabb volt az előzőekben tárgyalt állami beosztottakénál. Itt összesen 59 optáns, az összes közszolgálati alkalmazott 9,3%-a található a kérvényezők listáján. Az egyéb kategóriába sorolt 13 tanácsos pedig alig 2%-ot jelentett. 157
16 iparos és 13 kereskedő szerepel az optálók között, ez 3,7%-a az összes kérvényezőnek. A kereskedők többsége Csehszlovákiából, ezen belül is a kárpátaljai részről, míg az iparosok fele-fele arányban román és csehszlovák területekről érkeztek. Az ipari és kereskedelmi alkalmazottak száma meglehetően alacsony, mindössze 12-en (1,5%) kérvényezték optálásukat Miskolcon. Mellettük mindöszsze három orvos szerepel a fennmaradt iratokban. Gazdálkodó, földbirtokos illetve bányamunkás vagy tisztviselő egy sem, míg ügyvéd csak egy volt a kérvényezők listáján. A női optálók legnagyobb hányadát kitevő háztartásbeliek mellett a tanulók és főiskolai hallgatók aránya volt még jelentős. Előbbiek aránya az összes optálón belül (4,0%) 30 fő, míg a diákoké (4,1%) 32 fő volt. Rajtuk kívül még 20 nyugdíjas (2,6%) és 7 magánzó (kevesebb, mint egy százalék), valamint 15 ismeretlen foglalkozású (2%) szerepel az általunk elemzett optálási jegyzőkönyvekben. Amint az előzőekben bemutatott foglalkozásszerkezeti elemzésből is látszik, a menekültek több mint háromnegyede közszolga, ezen belül pedig döntően az állam alkalmazottja volt. Ez a köztisztviselői réteg, amely a dualizmus korától, a túlméretezett állami apparátussal együtt folyamatosan duzzadt, a trianoni változások következtében létrejött utódállamok számára immár feleslegessé vált. Ezekben az országokban a korábbi magyar közhivatalnoki réteget majd minden szinten igyekeztek teljesen lecserélni saját, általuk megbízhatónak tartott alkalmazottakra. Ennek következtében háromféle dolog történhetett az egykori magyar állam alkalmazottjával: vagy felesküdött az új államra, és ezzel talán maradhatott korábbi státuszában; vagy megszüntetett munkája miatt önként elhagyta szolgálati helyét; a harmadik eset, amire a legtöbb példa volt, az, hogy a magyar alkalmazott – mivel nem tett esküt az új államra – idegenné, azaz kiutasíthatóvá vált. Az utódállamok pedig igyekeztek is, sok esetben akár erőszakos úton, eltávolítani a „régi” rendszer tisztségviselőit. Ezek alapján érthető, hogy miért érkeztek ilyen nagy számban közhivatalnokok a trianoni Magyarországra. Az 1920-as évek elején ezt a közel negyedmilliós kereső népességet az ország képtelen volt eltartani, ezért létszámukat igyekezett radikálisan csökkenteni. A húszas évek eleji 210 000 fős állami alkalmazotti létszám az évtized végére mintegy 60 000 fővel csökkent. Azonban ha hozzászámoljuk az önkormányzati és egyéb más közalkalmazotti keresőket, akkor megállapítható, hogy összlétszámuk szinte semmit sem változott.51 Az utódállamokból kiutasított vagy elmenekült közel 40–50 000 fős köztisztviselői réteg olyan mértékben duzzasztotta fel a közszolgálati alkalmazottak létszámát, hogy az azonnal megoldást követelt. Ezekben az években több javaslat 158
és döntés született, ezek közül az egyiket az OMH 916/1920. számmal indítványozta a magyar kormánynak. Rövid mérlegelés után elvi hozzájárulást kaptak egy nagyszabású országos átképző tanfolyamhoz, azonban a pénzügyminiszter jelezte, anyagilag nem tudják támogatni a kezdeményezést. A hivatal kénytelen volt országos gyűjtésbe kezdeni, amelynek eredményeképpen terveik szerint 76 kurzusra elegendő pénz gyűlt össze. A meghirdetett több mint 70 tanfolyam közül azonban csak 16-ot sikerült elindítani a jelentkezők hiánya miatt.52 Miskolcon 1920-ban négy hónapos vas- és gépkereskedelmi, termény-, gyapjú- és borkereskedelmi kurzus indult 37 hallgatóval, ám a vizsgára már itt is jóval kevesebben, csak 17-en mentek el.53 Az OMH által szervezett átképző tanfolyamokat még a trianoni döntés ratifikálása utáni évben, 1922-ben is teljes érdektelenség jellemezte, különösen igaz volt ez a vidéki központokra. Az érdektelenség egyik általános oka az lehetett, hogy a trianoni döntést a többség csak egy ideiglenes, rövid ideig tartó helyzetnek tartotta, amely után majd visszatérhet otthonába, hivatalába, így az átképzésre semmi szüksége sincsen. Néhány év elteltével aztán a munkanélküliséget, az otthontalanságot és kitaszítottságot megtapasztalva és látva a politikai helyzet reménytelenségét, kénytelenek voltak ideiglenes tartózkodási helyeiken berendezkedni. A Miskolcra érkezett és itt optálni kívánó menekültek társadalomszerkezeti vizsgálata újabb adalékul szolgálhat az 1918 és 1924 közötti menekülthullám elemzéséhez. Az itt szereplő bevándorlók személyes adataiból – igaz, csak tényszerűen, de –máris könnyebben kirajzolódhatnak azok a helyzetek, amelyekbe a trianoni döntés következtében oly sok ember került. Közülük is a legkevesebb választása azoknak az állami alkalmazottaknak volt, akik a korábbi magyar hatalom képviselőjeként az új rend számára „nélkülözhetővé” váltak. Az általunk megvizsgált jegyzőkönyvek is arról tanúskodnak, hogy elsősorban a középosztály, azon belül is az állami alkalmazottak vándoroltak tömegesen az utódállamokból az anyaországba. Esetünkben az országos átlag majd kétszeresét (82,5%) meghaladó arányban voltak jelen a közszolgálati alkalmazottak. Az optálási jegyzőkönyv szereplői közül sajnos nem tudjuk, mennyien kaphattak pozitív elbírálást kérvényeikre, erre reményeink szerint a kutatás egy későbbi szakaszában kapunk majd válaszokat.
159
MELLÉKLET Származási hely Csehszlovákia Kassa Eperjes Munkács Rozsnyó Lőcse Bártfa Rimaszombat Pozsony Zólyom Dobsina Románia Kolozsvár Máramarossziget SHS Királyság Ausztria Magyarország Ismeretlen Összesen Felekezet Római katolikus Református Evangélikus Izraelita Görög katolikus Unitárius Ortodox Ismeretlen Összesen
160
Menekültek száma (fő) 455 80 30 15 13 13 11 11 10 10 10 169 18 10 36 4 12 6 784 Hívek száma 410 165 95 60 45 5 2 4 784
% 58,5
27,7
4,5 0,005 1,5 0,007
% 52,69 21,2 12,2 7,6 5,7 0,064 0,002 0,005
Foglalkozásszerkezet (az OMH kategóriái szerint) Közszolgálati alkalmazott Önálló iparos v. kereskedő Ipari v. kereskedelmi alkalmazott Gazdálkodó Ügyvéd Orvos, gyógyszerész Bányamunkás v. tisztviselő Magánzó Tanuló v. főiskolai hallgató Háztartásbeli Egyéb Összesen
Számuk
%
635 29 12 1 3 7 32 30 35 784
82,5 3,7 1,5 0,003 0,009 4,1 4 4,7
161
JEGYZETEK 1 Külön köszönet Aradi Gábornak és Csíki Tamásnak önzetlen segítségükért. 2 Petrichevich-Horváth 1924: 4. 3 Például Aradi Gábor: Az optálás kérdése Tolna megyében. In: Tolna Megyei Levéltári füzetek 10. 2002. Erdődi Gyula: A szerb nemzetiség számának csökkenése a Dél-Dunántúlon 1881–1930. Dunántúl település története V. 1900–1944. I. Veszprém, 1982. Oltvai Ferenc: a Csanád vármegyei szerb optánsok ügye (1922–1930). In: A szerbek Magyarországon. (szerk. Zombori István) Szeged, 1991. A. Sajti Enikő: Kényszerpályán. Magyarok Jugoszláviában 1918–1941. Szeged, 1997. Sztanisits Alexandra: A baranyai szerbek optálása az első világháború után Pécs, 2000. (szakdolgozat). 4 Petrichevich-Horváth Emil (1881, Dés – 1945, Budapest) Ügyvédi vizsgát tett és ügyvédi gyakorlatot folytatott Marosvásárhelyen. Az Erdélyi Szövetség egyik alapító tagja, 1918– 19-ban Nagy-Küküllő vármegye főispánja, 1919–1924 között az OMh vezetője, közben 1921 és 1926 között népjóléti államtitkár (1924-től miniszteri rangban). Ezután a Szegedi Egyetemen volt a politikai tudományok magántanára. 5 Petrichevich-Horváth 1924: 1. 6 A hivatal négyéves működésről, annak vezetője írt jelentést, mely könyv formájában látott napvilágot. Lásd. Petrichevich-Horváth 1924. 7 Gyáni 2003: 206. 8 Gyáni 1992: 107. 9 Aradi 2002: 2–5. 10 Aradi 2002: 5. 11 A. Sajti 2004: 23. 12 Az OMH központja és alárendelt szerveinek ügyforgalma szerint Miskolcon 1920 és 1924 között 7903 rendes ügyirat keletkezett. Sajnos a kimutatás nem részletezi ezek témáját, így ezek közül pontosan nehéz meghatározni melyek voltak optálási kérvények. (Petrichevich 1924: 41.) 13 Reggeli Hírlap 1919. március 18. 14 Reggeli Hírlap 1919. március 22. 15 Az OMH adatai szerint 1923-ban, a Vay utcai menekült telepen 80 család, 480 lélekszámmal élt. Petrichevich-Horváth 1924: 25. 16 „A Miskolcra menekült idegeneknek el kell hagyniuk a várost” Reggeli Hírlap 1919. május 11. 17 Székely János direktóriumvezető nyilatkozata. Reggeli Hírlap 1919. július. 3. 18 Miskolcon 1900-ban 43 000-en, míg húsz évvel később már 56 982-en éltek hivatalosan. In: Schneller 1930. 4. 19 Reggeli Hírlap 1919. október 10. 20 A Magyar Belügyminisztérium körrendelete. 80317/1919. Bm Lt. IV.1901/b. 2. doboz. 21 Reggeli Hírlap 1919. november 25. 22 Reggeli Hírlap 1919. december 20. 23 Vagonlakók kérvénye a főispánhoz. 1919. október 30. Bm Lt. IV.1901/b. 2. doboz 224. 24 Bm Lt. IV. 1901/b 3. doboz 25 Reggeli Hírlap 1920. március 3. 26 Reggeli Hírlap 1920. április 5. 27 Reggeli Hírlap 1920. április 7.
162
28 Hátszeg Hunyad vármegye, hátszegi járásának székhelye volt. 1910-ben 4884 lakosa volt, akik közül 3176 román, 1509 magyar és 143 német nemzetiségű volt. 29 Bm Lt. IV.-1916. 8. / Az 1921-es év 231-es, 236-os, a 248-as és a 249-es kérvényei. 30 Berethalom, Nagy-Küküllő vármegye, Medgyesi járásához tartozó település. 1910-ben 4580 lakosa volt, ebből 2683 német, 1568 román és 84 magyar. 31 Bm Lt. IV.-1916. 8. /Az 1922-es év 783-as, 782-es és a 780-as kérvényei. 32 Reggeli Hírlap 1919. december 3. 33 Fehértemplom a trianoni szerződésig Temes vármegyéhez tartozott. 1910-ben 11524 lakosából 6062 német, 1994 szerb, 1806 román, 1213 magyar és 312 cseh volt. 34 Bm Lt. IV.-1916. 8. /Az 1921-es év 12-es, 13-as és 14-es valamint 226-os, 227-es és 228as kérvényei. 35 A. Sajti 2004: 21. 36 A Sajti 2004: 21. 37 Uhlmann Kamilló menekült államügyészt Miskolc államügyészévé nevezték ki 1920 márciusában. Reggeli Hírlap 1920. március 9. 38 Darvas 1938: 56. 39 Kajántó Kolozs vármegyében, Kolozsvártól 13 kilométerre, Kalotaszeg peremén található. 1910-ben 6315 lakosából 4596 fő vallotta magát románnak, 1696 magyarnak és 9 németnek. 40 Karner 1931: 5. 41 A magyar országgyűlés a trianoni békeszerződést 1921. július 26-án fogadta el. 42 Schneller 1930: 30. 43 Schneller 1930: 3. 44 Bm Lt. IV. B- 1906 1254. /1919. 45 Bm Lt. IV. B- 1906 1256. /1920. 46 Bm Lt. IV. B- 1906 1258. /1921. 47 Bm Lt. IV. B- 1906 1258. /1921. 48 Bm Lt. IV. B- 1906 1260. /1922. 49 Petrichevich-Horváth 1924: 37. 50 Az OMH foglalkozásszerkezeti kategóriái: 1. közszolgálati alkalmazott a, állami b, törvényhatósági és községi c, egyéb 2. önálló iparos vagy kereskedő 3. ipari vagy kereskedelmi alkalmazott 4. gazdálkodó 5. ügyvéd 6. orvos, gyógyszerész 7. bányamunkás vagy tisztviselő 8. magánzó 9. tanuló és főiskolai hallgató 10. háztartásbeli 11. egyéb. PetrichevichHorváth 1924: 37. 51 Gyáni 2004: 262. 52 Petrichevich-Horváth 1924: 30. 53 Petrichevich-Horváth 1924: 32.
163
FORRÁSOK Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár Főispáni iratok IV. 1901/b. Polgármesteri iratok IV. B- 1906. Miskolc város közgyűlési jegyzőkönyvei IV. B-1916. SAJTÓ Reggeli Hírlap Felső-Magyarországi Hírlap FELHASZNÁLT IRODALOM Aradi Gábor 2002: Az optálás kérdése Tolna megyében. In: Tolna Megyei Levéltári füzetek 10. Szekszárd. A. Sajti Enikő 2004: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Budapest. Darvas József 1938: Politikai életünk húsz éve. In: Borsody István (szerk.): Magyarok Csehszlovákiában 1918–1938. Budapest. Gyáni Gábor 1992: Bérkaszárnya és nyomortelep. Budapest. Gyáni Gábor – Kövér György 2003: Magyarország társadalomtörténete. Budapest. Karner Károly 1931: Felekezetek Magyarországon a statisztikai megvilágításban. Debreceni Református Egyházkerület. Petrichevich-Horváth Emil 1924: Jelentés az Országos Menekültügyi Hivatal négy évi működéséről. Budapest. Schneller Károly 1930: Miskolc lakossága 1930-ban. Miskolc.
164
SZERZŐINKRŐL Czetz Balázs (1976) történész, levéltáros (Miskolci Egyetem, 2005). Kutatási terület: az MDP Fejér megyei története, a katolikus egyház és a kommunista párt kapcsolata. Munkahely: Fejér Megyei Levéltár. Ferenci Dóra (1977) történész (Miskolci Egyetem, 2007) Kutatási terület: a szubjektív történeti források felhasználhatósága a társadalomtörténet-írásban. Kunt Gergely (1981) történész (Miskolci Egyetem, 2007), Ph.D. hallgató (ELTE). Kutatási terület: kultuszteremtési kísérletek és propaganda 1945 után. Szűts István Gergely (1977) kulturális antropológus, történész (Miskolci Egyetem, 2006). Kutatási terület: a politikai határváltozások társadalmi hatásainak vizsgálata a Kárpát-medencében; az irredentizmus lokális adaptációinak megismerése a csehszlovák-magyar határmenti térségben.
165