Art is Business Június

2021. JÚNIUS | 15. LAPSZÁM

FÓKUSZBAN: HOLLANDIA

Az egyetemes festészet legsikeresebb hamísítója magyar volt.

Kit, hogyan, mennyiért másolt?

Elmyr de Hory 1906-1976

GYŰJTŐ Minden kedden a Trend FM-en 15.30-tól

Hallgassa további érdekességekért a kultúra és befektetés világából

www.trendfm.hu

ELŐSZÓ KEDVES OLVASÓK! Már a XVII. századi aranykorban, a növekvő jólét közepette a hollandiai kereskedők és polgárság tagjai közül sokan fektettek be a művészetbe, és vásároltak vagy rendeltek festményeket a kor neves vagy feltörekvő kortárs művészeitől. Ezt a hagyományt ma is ápoljuk. A holland vállalatok úgynevezett vállalati művészeti gyűjteménye hatalmas mennyiségű – elsősorban – kortárs alkotás, amely lehetővé teszi a munkavállalók számára, hogy látásmódjuk gazdagítása érdekében kapcsolatba kerüljenek a művészettel, és emberi elemet visz a vállalati kultúrába. A művészet a szervezet imázsára is pozitív hatással van.

Ami Magyarországot illeti, az itt működő kiemelkedő holland vállalatok is aktívan támogatják a művészetet – hadd említsem az AEGON korábbi rangos Művészeti Díját, a Heineken szponzorálását a népszerű Balaton Sound zenei fesztiválnak, vagy az ING rendszeres hozzájárulását a Szépművészeti Múzeum nagyszabású holland festészeti kiállításaihoz. Részben a két ország közötti évszázados kulturális kötelékre alapozva Hollandia évtizedek óta aktívan támogatja és népszerűsíti a magyarországi kultúrát és művészeteket. Szép példája ennek a tevékenységnek, hogy a Trafó Kortárs Művészetek Háza, nem sokkal a rendszerváltás után, elsősorban holland anyagi támogatással jött létre. A nagykövetség számos kulturális programot szervez és társfinanszíroz, a kisebb kiállításoktól és koncertektől az olyan nagyszabású fesztiválokig, mint a LOW hollandflamand manifesztáció vagy a Nincs Lehetetlen holland kulturális fesztivál. Idén nyáron két izgalmas szabadtéri kiállítást szervezünk.

A Madách téren június 24-től július 22-ig Hans Eijkelboom – a holland művészek egy olyan generációjának tagja, aki kulcsszerepet játszott a konceptuális fotográfia kontinentális európai meghonosodásában – utcai fotográfiai munkáiból rendezett életmű-kiállítása látható.

A „Garden of Delight” szabadtéri kiállítás július 1. és 31. között látható huszonöt villamosmegállóban (47/49-es vonal), Budapest belvárosában. Huszonöt olyan, elismert holland művész (fotós, dizájner, divattervező és építész) egyedi képét állítjuk ki, akik munkáikban különleges kapcsolatot mutatnak be a virágokkal.

René van Hell Hollandia magyarországi nagykövete

IMPRESSZUM MEGJELENÉS: 2021. JÚNIUS MEGJELENIK KÉTHAVONTA | KIADÓ ÉS SZERKESZTŐSÉG: kortársPRos Kft. | www.kortarspr.hu FELELŐS SZERKESZTŐ: L. HORVÁTH KATALIN | SZERZŐK: BÁRD NOÉMI POLLI, CSABAI MÁTÉ, GÁTI KATALIN TEODÓRA, JANKÓ JUDIT, KISS DOROTTYA RÉKA, NAGY ZSÓFIA, SZELE TAMÁS, SZEMERE KATALIN KORREKTOR: HORVÁTH VIKTÓRIA | CÍMLAP: CSIZIK BALÁZS | GRAFIKUS, TÖRDELŐ: CSIZIK BALÁZS | NYOMDAI MUNKA: GRAVUS NYOMDA www.artisbusiness.hu | ISSN: 2631-1127 INGYENES KIADVÁNY. TÁMOGATÓI ELŐFIZETÉSSEL: 2500 Ft+ÁFA

1

A FÜGGŐSÉG ÚTJA SZERZŐ: GÁTI KATALIN TEODÓRA FOTÓ FORRÁSA: GALLERYVIEWER.COM

Alexander Ramselaar az üzleti életről váltott a művészi vonalra.

Először a szüleitől tanult minták nyomán fogott bele a műgyűjtésbe, de hamar önálló útra tért. Nem csupán a lakását díszítik különféle ritka, értékes tárgyak, de a szenvedélye a munkája is lett: kortárs fiatal alkotók és intézmények pénzügyi tanácsadójaként dolgozik.

Cégével hidat képez a vállalati és a művészi szféra között.

A műgyűjtés máig a szenvedélye, de már más szempontok szerint választ, mint harminc évvel ezelőtt.

Hogyan szippantotta be a kultúra, ezen belül is a képzőművészet, a műgyűjtés?

Kiskamaszkoromtól kezdve koncertekre jártam, sokat olvastam és filmeket néztem – ez volt a három fő irány, amelyen elindultam a művészet felé.

Később vállalat-gazdaságtant tanultam Rotterdamban, miután végeztem, vettem egy lakást, és dolgozni kezdtem. Minden barátom olcsó bútorokból rendezte be az otthonát, engem ezzel ellentétben érdekelni kezdtek a minőségi bútorok, a dizájn, úgyhogy olyan modellek gyűjtésébe fogtam, amelyeket például asztalként vagy lámpaként tudtam használni.

2

Lassan haladtam előre, ezért éveken keresztül kerti székeken ültem a lakásomban; mindig egy következő ülőalkalmatosságra, asztalra vagy éppen kanapéra spóroltam. Ez volt a belépőm a műgyűjtésbe. Felébredt bennem az érdeklődés a kortárs dizájn és az egyes darabok története iránt is.

A szüleim gyerekkoromtól kezdve sokat vittek múzeumokba, évente egy-két alkalommal mindet körbejártuk, és ilyenkor általában tájképeket vagy virágokat ábrázoló festményeket vettünk. Később kortárs festményekre váltott a család, és konkrétan emlékszem, úgy harmincéves korom körül egyszer megláttam

egy új képet a szülői ház falán, ami teljesen lenyűgözött. Egy rotterdami galériából vásárolták. Volt egy kis spórolt pénzem, ezért úgy döntöttem, ellátogatok oda, és fél óra múlva már boldog tulajdonosa voltam életem első megszerzett műalkotásának.

Milyen érzéseket keltett önben az első műtárgy önálló birtokba vétele? Új időszámítást indított számomra a műgyűjtésben, noha akkor azt gondoltam, hogy ez csupán egyszeri alkalom volt, és soha többé nem teszek hasonlót. Fura érzés volt ugyanis sok pénzt elkölteni valamire, ami jóllehet fizikai tárgy, mégis használhatatlan,

nincs funkciója, maximum ránéz az ember, és a képzeletét hívja utazásra.

Hiába nem akartam, teljesen megváltoztatott, szinte függővé tett, hogy napi kapcsolatba kerültem egy műalkotással. A szüleim indítottak el a műgyűjtés felé, de attól kezdve, hogy rátaláltam, már a magam útját jártam. Rájöttem, hogy a művészet világa sokkal nagyobb Rotterdamnál, ezért Amszterdamba is elmentem, majd felfedeztem a külföldi művészeti vásárokat.

Néhány évvel később meghívtak egy prominens találkozóra, ahová a világ összes pontjáról érkeztek műgyűjtők.

Egyre többet utaztam, és számos alkotó munkásságával ismerkedtem meg, valamint kurátorokkal, múzeumigazgatókkal léptem kapcsolatba. Ez a szenvedély pár év után teljesen átvette az irányítást az életem és a szabadidőm fölött.

Miként változtatta meg az életét a műgyűjtés szenvedélye?

Hétvégenként mindig úton voltam, kiállításokra jártam, képzőművészeti alkotásokról tanultam, és ha volt rá anyagi keretem, akkor vásároltam. Ez a mai napig így van. A műgyűjtők élete mindig nehéz, mert míg például a bélyeggyűjtők kollekciója egy napon teljes lehet, addig egy művészi alkotásokból álló gyűjtemény soha. Ahogy az életem ösvényén haladok, az egyetlen hiba, amit elkövetek, hogy múzeumokba és galériákba járok, és ha olyat látok, ami megérint, muszáj megszereznem és hozzáadnom a kollekciómhoz.

Az évek során kialakult kapcsolatrendszeremen keresztül meg tudom mutatni a gyűjteményemet. Általában évente pár alkalommal kölcsönadok néhány darabot a kollekciómból egy múzeumnak, de arra is nyílt lehetőségem, hogy magam mutassam be azokat művészeti vásárokon vagy Hollandia terein. Ahogy ezekre a kiállításokra készültem, rájöttem, milyen témák érdekelnek leginkább a műalkotásokkal kapcsolatban: főleg a fiatalok, illetve szerepük a változó politikai társadalomban, valamint az ember és a természet viszonya.

Miért váltott a vállalati szféráról a művészet menedzselésére?

Egyszer olvastam egy könyvet az antropocén korról, és rádöbbentem, hogy a gyűjteményem darabjainak

többsége erről „mesél”. [Az antropocén jelentése „új ember”, az emberi tevékenység bolygóra gyakorolt, totális és visszafordíthatatlan környezeti hatása, a modern „ember” fogalmának rendszerszintű újraértelmezése. – A szerk.] Ez ma már felkapott kérdés, de a művészet megelőzte a médiát. Ezt bizonyítja, hogy az elmúlt húsz évben gyűjtött munkáim nagy része pontosan ezt a témát járja körül. Közel húsz évig dolgoztam a vállalati szektorban, először könyveléssel, majd ingatlanfejlesztéssel és befektetésekkel foglalkoztam, mielőtt tíz évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy pályát módosítok.

Egy idő után rájöttem, hogy sokkal érdekesebb emberekkel találkozom a művészeti, mint az üzleti életben.

Vonzott, hogy a művészek őszinte emberek, az alkotásaikon keresztül meg akarják érteni az őket körülvevő világot. Számukra a pénz nem cél, hanem eszköz, ami az alkotás feltétele.

Ugyan alkotniuk kell, hogy megéljenek, de nem csak erről van szó, hanem egyfajta immateriális értékről is. Végül 2012-ben saját vállalkozást indítottam, és a kulturális élet szereplőinek ingatlanokkal és pénzügyekkel kapcsolatos ügyeit kezdtem intézni. Sokan megkérdőjelezték a döntésemet, és nem értették, miért hagyok ott egy biztonságos, stabil munkahelyet, de én úgy érzem, ez a legjobb döntés, amit valaha hoztam.

Hogyan néz ki a munkája a gyakorlatban?

Három fontos területet fogok egybe: egyrészt a pénzügyi és ingatlanpiaci háttér szakértője vagyok, másrészt a művészet tisztelője, mert megértem, hogyan működnek, viselkednek, gondolkodnak ezek az emberek. A munka nagy része a két világ közötti híd megteremtéséről szól: a kreatív világ összekötéséről az állami és egyéb intézményekkel, filantrópokkal. Ezen kívül holland alapítványokkal és a városi tanácsokkal közösen olyan hitel jellegű, mikrohitelekhez hasonlatos pénzügyi megoldásokat fejlesztek a művészek számára, amelyekhez nem tudnának bankokon keresztül hozzáférni. Az a munkám, hogy a kreatív egyéneket és a kulturális intézményeket összekapcsoljam a hivatalvezetőkkel, az állami szereplőkkel.

Továbbra sem hagyott fel a gyűjtői szenvedélyével. Változtak a szokásai ezen a területen valamelyest az évek során?

Nem hagytam fel a műgyűjtéssel, habár korábban, még munkavállalóként többet kerestem, így több lehetőségem volt vásárolni. Ugyanakkor mivel nem tudok annyit költeni, mint előtte, intenzívebben, fókuszáltabban kezdtem vásárolni, ami meglátszik az elmúlt tíz évben gyűjtött képeimen. Nem fogok visszatérni a vállalati életbe, azonban az intézményekkel, bankokkal való kapcsolattartás most is a mindennapjaim része. Az első pár évben intuitívabb, pillanatnyi döntéseket hoztam a művek kiválasztásánál, míg az utóbbi tíz évben sokkal tudatosabb lettem. Már szinte sosem vásárolok azonnal, sok gondolkodás, beszélgetés, kételkedés, olvasás, kutatás előzi meg a döntést. Manapság sokkal felkészültebb vagyok, utánanézek a művészeknek, és fontolóra veszem, hogy milyen kapcsolat van az adott mű és a kollekcióm már meglévő darabjai között. Több kritériumot fogalmazok meg, mielőtt beszerzek egy új tárgyat.

A műgyűjtés bizonyos szempontból rendkívül zárt világ, szinte az egyetlen, amelyben nincsen kormányzati szabályozás. Számomra ugyanakkor nagyon nyitottnak is tűnik: az érdeklődők viszonylag könnyen megtalálhatják benne a helyüket, könnyű új embereket megismerni, információkat szerezni. Sosem éreztem, hogy különösebben törtetnem kellene az itt betöltött pozíciómért.

Sokszor előfordult azonban, hogy megvettem valamit, és rájöttem, hogy a szememnek jobban tetszett, mint a pénztárcámnak, és többet költöttem, mint amennyit megengedhettem volna magamnak. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a galériák és a művészek látták, milyen szenvedélyes vagyok, és kitolták a fizetési határidőt, vagy rugalmasabbak voltak az árakkal és a feltételekkel kapcsolatban. A pénz korlátozza, hogy meddig mehetek el: nem vásárolok olyan területeken, ahol nagy a verseny más gyűjtőkkel. A gyűjteményem több mint fele fényképekből, a másik fele installációkból, szobrokból áll. A tárgyak iránti vonzalmam soha el nem múló szenvedély.

3

A MŰVÉSZET ÁTÉRTÉKELŐDÉSE HOLLANDIÁBAN SZERZŐ: Gáti Katalin Teodóra

Hollandiában a második világháborút követően új rendszer bontakozott ki a kultúrafinanszírozás területén. Az akkor kialakult szokások a mai trendek térhódításának fényében új kérdéseket vetnek fel. Alexander Ramselaar világhírű holland műgyűjtő szerint a művészet támogatási formái hazájában ugyan nem mondhatók hibátlannak, mégis egyes országokkal összevetve követendő példának tekinthetők. „Sok művész él szabad életet, ami azonban nem az anyagi, hanem a szellemi függetlenséggel egyenlő.

Számukra nem a pénz a mértékadó.

Szabadnak lenni ugyanis azt is jelenti, hogy az embernek nincs túl sok kötelezettsége; a nagy vagyon, a határtalan tulajdon és a drága ház bizonyos szempontból bezár.

A művészek anyagi megközelítésből egyszerű életet élnek: minden pénzüket a következő projektjükbe fektetik, jóllehet krízishelyzetben ez igencsak megterhelővé válhat, különösen azok számára, akik alkalmazottakkal dolgoznak. A legtöbbjük viszont rugalmas, és könnyen adaptálódik bármely helyzethez, szemben egy banki alkalmazottal, akinek például nagy háza van, és fél, hogy elveszítheti.

Művészekkel élni sokkal érdekesebb. Ők a világot látják, nem a tulajdont, és rendkívül inspiráló, ahogy az érzéseik, benyomásaik alapján alkotnak.

A művészeti területen zajló munka vonzó és nehéz egyben” – meséli Ramselaar. „Amikor egy művész vagy dizájner saját stúdiót akar vásárolni, és a segítségemet kéri a finanszírozásához, az a feladatom, hogy áthidaljam a »nyelvi akadályokat«, és megkönnyítsem a megértést a bank és az alkotó között. Közelítem az álláspontokat. Elmagyarázom a művésznek, mit és miért kér tőle a bank, a pénzintézet képviselőit pedig meggyőzőm, hogy értékes befektetés számukra, ha segítik az alkotót.”

Hollandiában az elmúlt tíz év során a kormány drasztikusan csökkentette a költségvetést, ennek következtében 4

közéleti vitatémává vált a műalkotások értéke és a kulturális élet állami finanszírozása.

A koronavírusjárvány – úgy tűnik – pozitív hatással volt erre: az emberek felismerték, mi az, ami hiányzik nekik a pandémia alatt, és a művészet felértékelődött a szemükben. Ez a fajta átértékelődés normálisnak nevezhető abban az esetben, amikor egyszer csak valami hirtelen eltűnik az ember életéből (koncertek, fesztiválok, színházi előadások). A holland kormány nem priorizálta ezt az igényt, így komoly vita alakult ki a témával kapcsolatban. Felmerült, hogy vajon mi a valódi értéke a kultúrának, és mennyi pénzt költ rá a holland állam. Egyesek szerint az alkotói tevékenységek szponzorálása helyett egészségügyre, a betegek gondozására kellene fordítani a közpénzt.

Az országban a második világháború előtt családok vagy vállalatok támogatták a kultúrát, majd az állam magára vállalta a feladatot, és a művészet finanszírozására új rendszer jött létre. Azóta viszonylag sok befektetési alap költ erre. Sokan úgy vélik azonban, azzal, hogy adóznak, már támogatták a művészetet. Az adók ráadásul meglehetősen magasak, ezért ezzel a táborral nehéz megértetni, miért kéne a műalkotások létrejöttét finanszírozniuk. A művészet iránti filantrópia nem elterjedt gondolkodásmód az országban, mégis a holland rendszer egyes országokéval összehasonlítva – Alexander Ramselaar szerint – még

mindig a jobbak közé tartozik. Van, aki szerint Hollandiában jelenleg a filantrópia aranykorát élik, mivel erős a magántőke, és vannak olyan cégek, amelyek a vállalati felelősségvállalást a művészetek és a társadalom területén szeretnék gyakorolni. Kétféle trend van jelenleg: az egyik a populizmus, – amely nem ad pénzt a kultúrára –, ezzel szemben a másik a kultúra átértékelődése, felértékelődése. A kettő között a neoliberálisok helyezkednek el, akik a saját fogyasztásukat fontosabbnak tartják, mint azt, hogy műalkotásokra költsenek. „Sok barátom, akik kulturális közegben mozognak, vásárolnak műtárgyakat, a vállalati szférában dolgozó ismerőseim viszont nem, vagyis még bőven van potenciál a rendszerben. Ez meglehetősen nehéz, mert felmerül a kérdés, hogy mi az értéke a művészetnek, és milyen hatást tud kifejteni a társadalomra és az egyénre. Az egyik barátom megfigyelte, hogy zavargások esetén egy adott országban mindig a művészeket, az írókat és az újságírókat hallgattatják el először, ők ugyanis általában a kritikus, véleményformáló réteg.

Az olcsó légitársaságokkal tömegek repülnek Barcelonába, Madridba vagy Görögországba, hogy élvezzék a kultúrát és az építészetet, amit a régi korokban élt emberek alkottak. Pár száz év múlva az utódaink ugyanígy fognak utazni, hogy felkeressék azokat a kulturális emlékeket, amelyeket éppen most alkotunk, jóllehet nem

SVENJA DEININGER ALKOTÁSA feltétlenül vagyunk ennek tudatában” – magyarázza Ramselaar.

Alexander fiatalkora óta rendszeresen járja a világot, túlzás nélkül mondható, hogy kevés honfitársa van, aki többet látott nála a világörökségből. Mint mondja, két okból utazik. „Az egyik, hogy lássam a világot: ez olyan szenvedély, melynek középpontjában a természet és a kultúra megismerése, tapasztalása áll, és nincs köze a munkához.

A másik, hogy sok időt töltsek városi környezetben: galériákat, múzeumokat látogassak, olyan emberekkel találkozzam, akikkel hasonló az érdeklődési körünk. Egy idő után azonban nem azért jártam a világot, hogy tárgyaljak, hanem hogy benyomásokat szerezzek arról, hogyan dolgoznak mások a szakmámban, milyen új pénzügyi konstrukciókat alkalmaznak más országokban más emberek.

A szenvedélyemet alakítottam át a munkámmá. New York és Párizs nagy kedvenceim. Ha ott járok, szeretem megnézni, mi a helyzet kulturális fronton, beszélgetek a művészetben forgolódó emberekkel és az alkotókkal. Energiával tölt fel, formálja a látásmódomat, és mindig magammal viszek valamit ezekről a helyekről, ami hol direkt módon beépíthető a munkámba, hol pedig később, közvetett módon látom a hatását.”

A műgyűjtő és művészeti menedzser több mint ötven országban megfordult. Beutazta az egész amerikai kontinenst, Dél-Kelet Ázsiát, Ausztráliát, Japánt. Amerikába

többször is visszatért. „Azért szeretek oda menni, mert mindig az az érzésem, az amerikaiak öt-tíz évvel előttünk, európaiak előtt járnak.

Dél-Koreában is voltam, a kormány és a kulturális élet kapcsolatát kutattam, ami ugyan nagyon érdekes volt számomra, de a végén inkább csalódottságot éreztem.

Ott a vállalatok hozzák létre a különböző intézményeket, de az ezek mögött meghúzódó motivációk, gondolatok nem kifejezetten nyűgöztek le. Amikor Amerikában járok, mindig mélyen megihletve jövök haza. Az ottani világ gyakran jóval nehezebb. A holland kulturálispénzügyi rendszerhez képest például az amerikai támogatás

jelentősen alacsonyabb vagy egyáltalán nincs, így különösen motiváló, ahogyan a művészetkedvelő emberek vagy maguk a művészek megtalálják a saját útjukat. Európa nagyvárosaiba is igen sokat utazom, főleg, amikor művészeti rendezvények vannak, sok különböző országból érkező gyűjtővel lehet találkozni és kapcsolatokat építeni. Az elmúlt másfél évben a járvány miatt persze nem volt sok lehetőség erre, és most kíváncsian várom, hogy képesek leszünk-e ezeket az eseményeket a régi formában, a régi szokások mentén feleleveníteni.”

Névjegy Alexander Ramselaar a rotterdami Erasmus Egyetemen és a Tias Nimbas School Tilburg Egyetemen folytatta üzleti tanulmányait, majd a pénzügyi és ingatlanszektorban dolgozott, utóbb vezető beosztásban. Karrierjével párhuzamosan a kortárs művészet iránti szenvedélyének is hódolt, és a holland kulturális szektorban is nagy szerepet vállalt. 2012-ben egyesítette üzleti kompetenciáit és kultúra iránti szeretetét: létrehozta a Backing Groundst, melynek célja a kultúra, az ingatlan és a pénzügyi szférák összekapcsolása. A középpontban olyan ingatlanokkal és finanszírozással kapcsolatos kérdések állnak, amelyekkel a művészek, kreatívok és kulturális intézmények találkoznak a mindennapokban.

Alexander emellett kortársmű-gyűjtő, és több, a holland kultúra fejlesztésével foglalkozó alapítvány igazgatósági tagja. 2014 óta a Cultuur + Ondernemen munkatársa, a vállalkozói szellemet hivatott népszerűsíteni a kulturális szektorban. Részt vett a 2021. májusi Art is Business Konferencián, a vállalatok kultúraszponzorálási szokásairól, különböző módjairól és az együttműködések sokszínű lehetőségeiről tartott előadást. Számos példával érzékeltette, hogy vannak olyan együttműködések, amelyek a médiamegjelenésekről, a networkingről vagy a tudatosságról szólnak, és olyanok is, melyek barteralapon, eredményorientáltan jönnek létre.

5

ÉVSZÁZADOS KULTURÁLIS KÖTELÉKEKRE ÉPÍTENEK SZERZŐ: KISS DOROTTYA RÉKA

A Hollandia és Magyarország közötti évszázados történelmi és kulturális kötelék erős alapot jelent, amelyre építhetünk, és a nagykövetség már régóta együttműködik a magyar állami és független szereplőkkel különböző közös művészeti projektek életre hívása érdekében – mondja Árvai-Nagy Krisztina, a holland nagykövetség tanácsadója.

A magyarországi holland nagykövetség számára fontos a holland kulturális ér tékek, a Hollandiához kötődő művészeti projektek támogatása, hiszen a kultúra sok szinten segíti a kommunikációt. Ahogy a híres holland filozófus, Spinoza mondta: „a legfontosabb teljesítmény, amit egy ember elérhet, hogy megtanulja megérteni a világot, mert megérteni annyit tesz, mint szabadnak lenni”.

– Hagyjuk, hogy a kultúra inspiráljon minket, és hagyjuk, hogy a kultúra szabad és elgondolkodtató legyen.

Aktívan támogatunk néhány világszínvonalú holland művészeti ágat, például a dizájnt, a fotográfiát, a popzenét és a kortárs táncot is – tájékoztat Krisztina. – Most, hogy a Magyarországgal való kulturális együttműködés néhány éves intermezzo után ismét prioritássá vált, több eszközünk van a lehetőségek feltárására, és kiegyensúlyozottságra való törekvésünk jól illeszkedik fő prioritásunkhoz: az európai együttműködés előmozdításához.

A magyarországi holland nagykövetség gyakran szervez kulturális, művészeti projekteket és programokat, vagy részt vesz azok szervezésében, támogatásában. – A programok egy része saját kezdeményezésünk, de elsősorban olyan tevékenységeket támogatunk, amelyek holland és magyar művészek és intézmények együttműködéséből születnek. A helyi művészeti szereplők közül sokan több évtizedes szakmai kapcsolatokkal bírnak a holland kulturális szcénában, ami naprakészséget és kellő dinamikát 6

biztosít a kialakuló programtervekben.

A projektek egy része történelmi vagy klasszikus jellegű – például a Gyermekvonatok elnevezésű nagyszabású holland jótékonysági kampány és az ehhez kapcsolódó közelgő kiállítás, vagy az Aranykor holland festészetét bemutató rendszeres kiállítások –, de a fő hangsúly inkább az élénk kortárs művészeti életen van. Az elkövetkező hetekben két nagyszabású szabadtéri kiállítást is szervezünk Budapest belvárosában.

A projekteknél és eseményeknél természetesen megjelennek céges, forprofit szponzorok is. – Hollandia fontos üzleti partnere Magyarországnak, számos (több mint nyolcszáz) hollandiai székhelyű cég működik itt, amelyek többsége kis- és középvállalkozás.

Amikor egy nagyobb léptékű projekt van kilátásban, e cégek közül néhány csatlakozik hozzánk, hogy még vonzóbbá tegyék a programot, legyen az egy holland biciklis dizájnkiállítás vagy egy országos rajzpályázat gyerekeknek. A vállalatok egy része hagyományos szponzorációt biztosít, más részük díjakat ajánl fel.

A nagykövetség gyakran szerepet játszik a művészeti és az üzleti szereplők összehozásában, és vagy a Holland-Magyar Kereskedelmi Kamarán keresztül vagy közvetlenül keressük meg a vállalatokat.

A nagykövetség jól működő munkakapcsolatokat tart fenn kiemelkedő magyar állami kulturális intézményekkel – például az éves World Press Photo kiállításnak otthont

adó Nemzeti Múzeummal vagy a holland jazz-zenészeknek is fellépést biztosító Budapest Music Centerrel –, de független szereplőkkel is, akik szintén erős szakmai kapcsolatokat ápolnak a holland kulturális szcénával.

Ilyenek például az A38 hajó, a Sziget Fesztivál, az OFF Biennále Budapest (ami a legnagyobb független kortárs művészeti esemény Magyarországon), fotógalériák és tematikus filmfesztiválok is. Természetesen nyitottak vagyunk az együttműködés új formáira és területeire, és készek vagyunk segíteni a szervezőket kulturális projektjeik megvalósításában – fejti ki Krisztina.

– A magyarországi holland közösség meglehetősen sokszínű és aktív, kulturális téren olyan kiemelkedő alakokkal, mint Jaap Scholten, a Báró Elvtárs és a Spengler Törvénye című művek szerzője; Claudia Küssel, független fotóművészeti kurátor, volt már a Mai Manó ház kurátora is; vagy Sándor Anna, aki a Spinoza Házat alapította, ami egy zsidó kulturális központ, színház és étterem – folytatja a nagykövetség tanácsadója.

A nagykövetség számára az irodalom, a dizájn, a képzőművészet és a popzene a legjelentősebb területek, itt vannak a leginkább jelen projektek, támogatások és együttműködések keretében. A kortárs, élvonalbeli művészeti szcénára fektetnek külön hangsúlyt, de természetesen klasszikus művészeti projektekben is örömmel vesznek részt.

Gyönyörök Kertje és Fotójegyzetek Budapesten SZERZŐ: KISS DOROTTYA RÉKA

A nyáron két Hollandiához kapcsolódó, nagyszabású kültéri kiállítással találkozhatnak a főváros lakói és látogatói. Hollandia magyarországi nagykövetsége Claudia Küssel jelenleg Magyarországon élő holland, független kurátort bízta meg a kiállítások koncepciójának kidolgozásával és a tárlatok megszervezésével. Ő mesélt a részletekről.

Az egyik kiállítás, Fotójegyzetek (Photo Notes) címmel június 24-én nyílik meg a Madách téren, ez Hans Eijkelboom (Arnhem, 1949) fotográfiával foglalkozó holland konceptuális művész projektje. Eijkelboom önmagában egy jelenség. A bevásárlóutcákon sétáló, gyanútlan járókelők fényképezéséből szisztematikusan építette fel fotográfiai életművét. A világ nagyvárosaiban a tömegeken át bolyongva észrevétlenül készíti képeit, hogy aztán egy bizonyos módszertan alapján az egy helyen és időben készült, rács alapú elrendezésben egymás mellé rendelt képeken az emberi jellegzetességeket, a városi közösségek individuális megjelenésének és összehasonlításának archetipikus lehetőségeit megmutassa. A cél: láttatni, hogy a személyes megjelenésen át mennyire nem az egyéni, hanem a közösségi formák, a valahová tartozás jellegzetességei tükröződnek. Az eredményben pedig ott vibrál az emberi lét és a Zeitgeist monumentális reprezentációjává nemesült szándéka. A kiállítás különlegessége, hogy az installáció magában foglalja a művész – a kiállítás alkalmából – Budapesten készült munkáit is. A tárlat július 22-éig tekinthető meg.

A másik reprezentáció A gyönyörök kertje (The Garden of Delight) címmel július 1-jétől 31-éig hirdeti majd szintén fővárosi köztereken, Budapest Belvárosának huszonöt villamosmegállójában – az úgynevezett citylight fényreklámfelületeken – holland művészek, fotósok és

tervezők munkáit. A produktumokban az a közös, hogy mindegyik különös kapcsolatban áll a virágokkal.

A virágok Hollandia legfőbb szimbólumai közé tartoznak. Az ország globális nézőpontból egyet jelent a virágok hazájával, és a virág a mindennapokban sem hiányozhat a hollandok életéből. A virágok szépségének tapasztalása és metaforikus jelentésük Hollandiában mindig is elválaszthatatlanul összekapcsolódott a művészettörténettel és a vizuális kultúrával. A nehéz időszak, amelyet remélhetőleg magunk mögött tudhatunk, arra kényszerített mindenkit, hogy rengeteg időt töltsön a négy fal között, és ez a korábbiaknál elementárisabb erővel tudatosította bennünk, hogy nem csupán túlélésünkhöz, hanem általános jóllétünkhöz is elengedhetetlen a természet.

A gyönyörök kertje vizuális látványosság, befolyásos alkotók autentikus megközelítéseinek gazdag gyűjteménye. A művészeti ágak sokaságát használva tükrözik a virágok és a növények világának gazdagságát, és reflektálnak ember és természet viszonyára, kulturális összefonódására. A kiállítás, valamint érdekes információk a művészekről online is megtekinthetőek majd a thegardenofdelight.hu oldalon.

A járvány idején beszűkültek a lehetőségek a művészet és a kultúra élvezetére, ez motiválta a Holland Királyság Nagykövetségét a két köztéri kiállítás megszervezésére. Így mindenki számára lehetővé teszik a kiállítások megtekintését,

kiállítóterek látogatása nélkül, a kültér által kínált maximálisan biztonságos körülmények között.

Hans Eijkelboom projektjének érdekessége, hogy első alkalommal mutatják be köztéri installációban, a megszokott múzeumi és intézményi megjelenés egyfajta kihívó alternatívájaként. Az új kiállítási szerkezetben megjelenő munkái pontosan abba a kontextusba kerülnek így vissza, ahonnan származnak.

A villamosmegállókban kiállított munkák hasonló motivációval, de a valós tér adottságait kihasználva jelennek meg. A megállókban lévő fényreklámfelületek kínálnak kiállítóteret. A várakozás vagy érkezés leválasztott terei érdekes, kihívó körülményeket teremtenek egy-egy kép bemutatásához. A kint és bent, illetve a kültéri körülmények fogalmának újraértelmezésével próbálnak kapcsolatot teremteni, és a természet–művészet viszonyának definícióján keresztül mindenki számára elérhetővé válni.

A holland kultúra magyarországi jelenléte a hollandok számára mindig is fontos volt. 2021-től négy éven át egy speciális programsorozat keretében Magyarország kulturális prioritást élvez. Ez a két kiállítás a következő években szervezendő kulturális és művészeti projektek jelképes kezdete.

7

A „holland Feri”, aki játszott a 100 Tagú Cigányzenekarral is SZERZŐ: SZEMERE KATALIN FOTÓ: UNGARNHEUTE.HU

A magyar nóták szeretete miatt tanult meg virtuóz módon hegedülni és tökéletesen magyarul a Budapesten élő holland-magyar Frido Diepeveen. Hobbimuzsikusként beszél magáról, több cigányzenekart is alapított, a járvány alatt pedig Karanténból szól a nóta című Facebook-koncerteket szervezett. A műfaj megsegítésére – holland barátokkal – alapítványt is létrehozott, és jól prosperáló fejvadászcégének üzleti partnereit szintén támogatásra ösztönzi. Mindemellett a Szent Gellért Rotary Club elnöke, és patronálja a romák esélyegyenlőségéért küzdő BAGázs Egyesületet.

Mennyi idő alatt tanult meg ilyen csodálatosan magyarul?

Nagymamám anyai ágon erdélyi magyar volt. Jártam párszor Magyarországon, mielőtt véglegesen ideköltöztem. Nem beszéltem magyarul, de a hangzás nem tűnt idegennek.

Amikor 2001-ben Budapesten letelepedtem, a főnököm azt mondta: ha nem tanulsz meg magyarul hat hónapon belül, alkalmatlan leszel a pozíciódra. Kerestem egy tanárt, és hat hónap alatt megtanultam az erős alapokat. Hitelelemzőként a pénzügyi igazgatókkal kellett az eredménykimutatásokról beszélnem, tehát a szakmai kifejezéseket fejből tudtam.

2003-2004-ben már elmondhattam magamról: beszélek magyarul.

Ráadásul alig van akcentusa. Összefüggésben állhat azzal, hogy hobbihegedűs vagyok. Meggyőződésem, aki kicsit is muzikális, annak könnyebben megy a nyelvtanulás.

A nyelvtudás egyik fokmérője: az ember álmodik-e azon a nyelven.

Igen, álmodom, de továbbmegyek: a közlekedési kellemetlenségeknél magyarul káromkodom. Még egy érdekesség, erre egyáltalán nincs 8

magyarázat: amikor Magyarországon hollandokkal találkozom, probléma nélkül hollandul beszélek. Ha Hollandiában sörözöm a barátaimmal, keverem a nyelvet a magyar kifejezésekkel. A hétköznapi munkában – van egy fejvadászcégem – mindenkivel úgy beszélek, ahogy szükséges.

A cigányzene hogyan került az életébe? Úgy képzelem, hogy az erdélyi nagymamától…

Pontosan… nála mindig szólt a magyar nóta. Ez azért lehetett, mert Trianon után, egy hajnalban kellett elmenekülnie a szüleivel Marosvásárhelyről.

Tizennégy évesen hirtelen egy másik világba került, Hollandiába. A magyar nóta, a cigányzene a gyerekkora kellemes emléke. Többször nyaraltam a szüleimmel és a bátyámmal Magyarországon a 70-es évektől, engem is megfogott a cigányzene.

Akkoriban rengeteg zenekar muzsikált a Balaton környékén és a fővárosban.

Mindig bámultam őket.

Mi tetszett benne annyira? A gyerekek nem nagyon rajonganak a nótákért.

A magyar nagymamám mindig mondta: átkerülhettek hozzám azok

a gének, amelyeket nem kapott meg a bátyám. Valószínűleg a vidám, virtuóz csárdások tetszettek gyerekként. Misztikus világ volt: fekete arcok fehér ingekben, piros mellényben, és izgalmas zenét játszanak. Nekem Hollandia mindig unalmasnak tűnt.

A tenger mellett van, bizniszelt a világ különböző országaival, ezért a kultúrája sosem volt domináns. Nincs is annyi holland dal, mint magyar.

Hegedülni a cigányzene miatt tanult meg?

Azt nem mondhatom, a szüleim – teljesen jogosan – azt akarták, játsszam valamilyen hangszeren, mert a zenetanulás az agy fejlődésének és a léleknek is jót tesz. Nyolcéves lehettem, amikor elkezdtem hegedülni tanulni. Megmondom őszintén: akkoriban annyira nem tetszett ez.

Pont, amikor abba akartam hagyni, Ábrahámhegyen jártunk, ahol remek cigányzenekar játszott. Látta anyukám, hogy a játékuk mennyire tetszik, és elintézte, hogy napi egy órát tanulhassak a prímásnál. Pár hétig – napi ötszáz forintért – egy-két csárdást tanított, és este, az étteremben gyakran bemutathattam ezt a közönségnek. Nagyon izgalmas volt.

Amikor 1991-ben Amszterdamban tanultam, találkoztam egy holland szintó cigánnyal, Nello Mirandóval, a híres magyar prímás, ifjabb Járóka Sándor sógorával. Tizenöt-tizenkilenc évesen nem tűnt menőnek hegedűvel a hónom alatt sétálni. Ő viszont nagyon cool volt. Megmutatta, udvarolni is lehet a hangszerrel.

Az nagyon tetszett, és meg is alapítottam a saját cigányzenekaromat, amely főleg magyar zenét játszott.

Rengeteget hakniztunk az egyetem mellett. Aztán az első feleségem nem boldogult Hollandiában, és vissza akart jönni Magyarországra.

Eljöttünk, megpróbáltuk megoldani az életünket, találtam állást a holland ING banknál. De hamar elváltunk, kicsit mást akartunk az élettől. Ugyanakkor maradtam Budapesten, mert a legjobb helyen voltam ahhoz, hogy folytassam a hegedülést. A legnagyobb prímásoktól tanultam, és itt is alapítottam saját zenekart Sastipen néven, ami egészséget jelent cigány nyelven (Romanesh). Most a fantasztikus prímástól és inspiráló tanártól, Lakatos Miklóstól tanulok.

Sosem kérdezik a cigány muzsikusok, hogy nem cigányként hogy kerül ide?

Minden beképzeltség nélkül mondhatom, ismernek az országban, én vagyok a „holland Feri”. Tudják, imádom a zenét, és hobbiból művelem. A klasszikus zene szerencsére a génjeimben van, mert apukám csellózik, anyukám és bátyám hegedül, nagyszüleim és dédszüleim is muzsikáltak. Tudom, hogy sosem leszek olyan jó, mint egy prímás, erre ugyanis születni kell.

Egyébként mi a nótája?

A „Nem zavarom életedet” – az nagyon szép, szomorú nóta.

Karanténkoncerteket is adott? Én is muzsikáltam karanténban, és része vagyok a holland Magyar Nóta Alapítványnak. Azt kell tudni, hogy a hollandok nagyon szeretik a cigányzenét. Sok egyetemen van amatőr cigányzenekar – és egyetem után folytatják, így később nem diákokból áll egy zenekar, hanem orvosokból, ügyvédekből vagy menedzserekből, mert kedvelik a műfajt. Volt olyan időszak, amikor hatvan ilyen amatőr

zenekar játszott Hollandiában – tele „sajtfejű” szőke hollanddal. Az utóbbi években azonban kezd ez eltűnni, és Magyarországon is egyre több étteremben az élőzenét a gépi váltotta. De mi, az alapítvány tagjai úgy gondoljuk, kár lenne, ha ez kihalna. Rengeteg ci g á ny zen e ka r n ak s zerveztünk holland koncertturnét. Aztán jött a Covid, de akkor meg egy kedves barátunkkal, Lombos Pállal Karanténból szól a nóta nevű Facebookcsoportot találtunk ki. Ő volt a technikus-operatőr a Facebook Livenál, én a műsorvezető, és az alapítvány finanszírozta a fellépéseket két-három hetente – tavaly december óta.

Csak a magyar nótát szereti?

Nyitott ember vagyok. Dolgoztam egy darabig Görögországban, megszerettem a görög zenét. Volt iráni barátnőm, megismertem a perzsa muzsikát. A jó amerikai popzene is jöhet vagy a gyönyörű klasszikus zene és a dzsessz. A minőség a fontos.

Hogy került át a bankszektorból a fejvadászcéghez?

Ez véletlenül jött. Megtanultam egy szakmát, nyelvet, kiépítettem a hálózatomat, de túl száraznak tűnt.

2004-ben megtalált egy hollandmagyar üzletasszony: építsünk fel egy magyarországi fejvadászcéget. Nem igazán tudtam, mit is jelent ez, mégis belevágtam.

Honnan tudta a hölgy, hogy ön jó fejvadász lenne?

Mert ő az volt, és látta a képességeimet. Olyan kedves volt, hogy résztulajdonost csinált belőlem, én lettem a jobbkeze. Aztán közösen adtuk el a céget a világ legnagyobb munkahely-közvetítő vállalkozásának, a Ranstadtnak, ahol még pár évig dolgoztam. 2018-ban a multit elhagyva elkezdtem nulláról építeni egy saját céget.

Használja az üzleti kapcsolatrendszerét a kultúra támogatásához?

Több módon is. Amikor létrejött a Magyar Nóta Alapítvány, több ügyfelet és barátot is kértem, hogy szálljon be.

Szoktunk a feleségemmel vacsorákat szervezni, ott is becsempésszük a zenét. Vacsora muzsika nélkül unalmas. Nagyon nehéz helyzetbe

kerültek a cigányzenészek, ezért próbálok támogatókat találni az üzleti kapcsolatrendszeremben, hogy ne haljon ki ez a kultúra. Cserébe reklámfelületet adok.

A Rotary Clubbal is együttműködik, ott is a magyar nóta a témája?

Hamarosan átadom a stafétát a Szent Gellért Rotary Club elnöki posztján, mert évente cserélődnek a vezetők. Ott úgy csempésztem be a kultúrát, hogy például szerveztem egy előadást a remek hangszerkészítő mesternek, Rácz Pálnak.

Kedves barátom, Beke Farkas Nándor, a 100 Tagú Cigányzenekar elnöke is tartott előadást a Rotarynak az alakulásról és az együttes helyzetéről.

Végül, de nem utolsósorban, én is muzsikáltam a zenekarommal a klubtagoknak. A Rotaryval egyébként sokat segítettünk a BAGázs Egyesületnek, a cigányokat támogató programnak. Ők kerestek meg engem, egy volt kollégám javaslatára. Pár évig aktívan segítettem őket, de amióta kevesebb az időm, picit távolabbról. Ez a profi szervezet nem pénzt adományoz a rászorulóknak, hanem az integrációban segít: hogyan kell sportklubot alapítani; zöldségkertet hoznak létre, és kidolgozzák, miként vegyék rá a gyerekeket, hogy járjanak iskolába.

Nem avatták még tiszteletbeli cigánnyá?

Szó szerint nem, de ami igazán megtiszteltetés, többször játszhattam a 100 Tagúval. Turnéztam Görögországban is velük, de mostanában kevesebb erre az időm.

Szólózott?

Dehogy! Beültem a muzsikusok közé az ötödik sorba.

Lehet még fokozni a magyar nóta támogatását?

Ha öreg leszek, és elegem lesz a fejvadászatból, aranyos kis vidéki éttermet szeretnék nyitni magyaros ételekkel, ahol szól a cigányzene.

Nem azért, hogy gazdagok legyünk, hanem, hogy jól érezzük magunkat, és pár barátnak munkát adjunk. Ha így zárhatnám le az életemet, az nagyon szép lenne.

9

HOLLANDUSOK BEDEPUSZTÁN – ELROY THÜMMLER KULTÚRFALUJA SZERZŐ: SZELE TAMÁS

Vannak érdekes álmai az embernek, valószínűleg mindenki elképzelte már gyermekkorában, hogy elmegy a világ végére, az Üveghegyen túlra, lelógatja a lábát a semmibe, aztán vesz arrafelé egy üres falut, és meghívja az összes barátját, valamint pár idegent is, hogy ne legyen olyan üres az a falu.

Bocsánat: azért pont erről, pont így nem mindenki álmodozik serdületlen korában.

Lehet, hogy Elroy Thümmler sem kifejezetten így tervezte eredetileg a dolgot, sőt, valószínű, hogy eleinte semmiféle terve nem volt, csak szerette magát jól érezni, és azt se bánta, ha más is jól érzi magát. Aztán megvásárolta Bedepusztát, és egyik dolog következett a másikból.

Amikor belevágott az üdülőfalu és kulturális fesztivál megalapításába, meg kellett vásárolnia az elnéptelenedő település összes házát, fel kellett újítania az épületeket, az pedig sok munkával és kiadással járt. Ő is dolgozott rajta, a családja is, ha szükséges volt, bérmunkásokat is fogadott, és tavalyelőtt már készen állt a világ kerekén is egyedülálló vállalkozás, indulhatott volna az üzlet. A jól sikerült próbaüzem során vendégül látta a Sziget Fesztivál zenészeit, néhány rajongójukat is, és mindenki fényes jövőt jósolt volna az egyedi vállalkozásnak, ami egyszerre vendéglátóipar és kulturális rendezvények szervezése – egy üres faluban.

Minden készen állt tehát.

Akkor érkezett meg a világjárvány.

De Elroy Thümmlert kemény fából faragták, nem adta fel, vállalta a lehetetlennek tűnő feladatot: ki kellett tartania addig, amíg az üzleti élet többi területével együtt újraindulhat a turizmus is. Jelentjük: sikerült neki. A kérdésekre egy magabiztos, helyzetét uraló üzletember válaszolt, aki szenzibilis, a táj és a vidék hangulatát érző 10

kultúrember is. És a nehéz idők dacára vannak tervei, elképzelései.

Most már végleg Bedepusztára költözött?

Nos, a Covid miatt is, meg mert sok fizikai munkát kellett elvégeznünk a faluban, az elmúlt egy évben főleg Bedepusztán maradtunk. Reméljük, a következő két évben„bevándorlunk”, és véglegesen itt fogunk élni!

Mondja el, kérem, mit szeret a magyar vidéken – vagy inkább, mit szerettek meg?

Szeretem megtalálni azokat az értékes dolgokat, amelyeket Hollandiában örökre elvesztettünk. A magyar kultúra nagy része a vidéki életből ered: a zene, a népművészeti díszek, a bográcsozás szelleme. Ezek a gyönyörű parasztházak gyümölcsösökkel, ezek a dombos, változatos tájak; romantikus vagyok, és ezt szeretem. Azt is látom, hogy egyre többen jönnek vidékre Budapestről, új ötletekkel, kezdeményezésekkel (és itt nem csak a Káli-medencére gondolok), szerintem a vidéki élet ettől még jobb lesz.

De azt is be kell vallanom, hogy az egyik kedvencem az itteni életben, hogy Budapesttől csak egy órányi autóútra vagyunk. És mi az, amit nem szeret vagy nem tud megszokni?

Kevesek képesek elrontani a sokak örömét – azt például utálom, hogy nincs olyan szabályzat, ami tiltaná,

hogy az emberek szemetet dobáljanak ki az autóból. Persze vannak olyanok is, akik egyáltalán nem értik, hogy mit akarok elérni Bedepusztán, ami az ő szempontjukból érthető, de időnként nagyon demotiváló tud lenni.

Az idén is meghirdette a The Great Yonder fesztivált, ami eredetileg a Sziget zenészeinek afterpartijából nőtte ki magát önálló rendezvénnyé. Úgy látom, már mind a kétszázötven hely foglalt. Kik jönnek ide, milyen országokból, és mit szeretnek Bedepusztában?

Még nem minden hely foglalt. A helyzet még túl bizonytalan ahhoz, hogy a legtöbb embernek helyet tudjunk foglalni és utat biztosítsunk. Majdnem mindenki Hollandiából érkezik. A rendezvény lényege, hogy egy zárt fesztivált hozunk létre, ahol a művészek a vendégekkel együtt nyaralnak.

A különlegessége (a hollandok számára) az, hogy maximum kétszázötven vendéget engednek be, így a jeggyel az emberek helyet és exkluzivitást vásárolnak, beleértve a tájakat, a valódi WC-ket, a szaunát, jó söröket és borokat pohárszám; nincsenek nagy nevek, de jó program van zenével, néhány előadóval és jógával. Mindez nagyon kis léptékben. Magyarországon több kiváló fesztivál jár ezzel az együttlétérzéssel, számomra ez a „magyar mód”, a „holland mód” inkább az individualizmusról szól, ezt a kettőt próbálom ötvözni. Tehát sok személyes tér áll rendelkezésünkre,

de sok lehetőség van arra is, hogy másokkal együtt legyünk.

Az, hogy a Sziget Fesztivál idén is elmarad, mint tavaly, nem befolyásolja a forgalmát?

De igen, meglehetősen rosszul hat rá.

Ezért is dolgozunk most mi magunk a faluban: szaladgálunk a talicskával, fásítunk, takarítunk, ásunk... Ez másfajta élet, mint egy amszterdami irodából promotálni egy olyan nemzetközi fesztivált, mint a Sziget.

Szeretné továbbfejleszteni a rendezvényt, vagy az üdülőfalu bővítésében, fejlesztésében gondolkodik?

Ez az életünk legfontosabb munkája.

Először is meg kell keresnünk vele annyit, hogy megéljünk, és fenn tudjuk tartani a falut, de nagy terveink vannak arra is, hogy nemzetközi szinten szintén különlegessé tegyük a helyet: szeretnénk rendszeresen zenei eseményeket szervezni, művészeket meghívni, akik fellépnének az itt tartózkodásuk idején, gasztronómiai eseményeket szervezni, ahol a séfek a környékről származó ételekből és a faluban termesztett zöldségekből főznek. Szeretnénk a falut fenntarthatóbbá tenni az energia-, víz- és hulladékgazdálkodás terén. A fesztivál tulajdonképpen egy egyhetes összefoglaló arról, hogy mit szeretnénk tenni a Village Retreatben az egész év során.

Abszurd belegondolni, de ha egy holland ember Magyarországon jól érzi magát olyan dolgok miatt, amiket mi gyakran nem veszünk észre – csend, természetes környezet, nyugalom –, lehetséges, hogy mi is

jól éreznénk magunkat Hollandiában?

Abszolút! Hollandiában sok minden nagyon jól szervezett, kevésbé bürokratikus, mint a legtöbb országban, a kerékpárosok paradicsoma, és szerintem nagyon jól megférnek ott azok az emberek, akik ki akarják fejezni az egyéniségüket. Élveztem az ottani életet, de most már jobban szeretem az itteni világomat.

Van küldetéstudata? Vagy inkább úgy mondom: feladatának érzi, hogy fejlessze a két ország közötti kulturális kapcsolatokat, vagy egyszerűen csak azt csinálja, amit szeret, és jól teszi a dolgát?

Azt hiszem, rátapintott a lényegre.

Igen, próbálom azt az életet élni, amit szeretek, de 1987 óta a két ország között vagyok, vannak nagyszerű barátaim itt, akiket én vittem Amszterdamba, és nagyszerű barátaim ott, akiket én hoztam ide. Én szerveztem a „Budapest Wunderground” nevű budapesti promóciós rendezvényeket Hollandiában, és egy amszterdami rendezvényt az A38-on.

Azért jöttem Budapestre a holland TV-vel, mert úgy gondoltam akkoriban, hogy Budapest éjszakai élete a legjobb hely az univerzumban, a Cinetrip bulikkal, a romkocsmákkal és az egész éjjel járó tömegközlekedéssel. Visszatekintve azt mondhatom, hogy a 2000-es években teljesen beleszerettem Budapestbe, ahogy a 90-es években az őrült tanyavilágba. Az, hogy ennyi hollandot sikerült elhoznom Magyarországra, elsősorban az ország iránti szenvedélyemnek köszönhető.

Szóval, igen, úgy érzem, én vagyok az egyik híd a sok közül a két ország

között. Megjegyzem, nem én vagyok az egyetlen holland, aki így érez, Hollandiában még egy hungarofil magazin is van.

Hány alkalmazottja van, és hogyan sikerült túlélniük a karantén időszakát?

Csak én élek itt a feleségemmel, és két ember dolgozik nekem. A fiam is átjön néha-néha. Amint kinyitunk és működünk, természetesen több embert fogunk felvenni.

Hogyan látja a vállalkozás jövőjét?

Az üzleti életben a falu egészét bérbe vevő cégekre összpontosítok. Nem sok hely van Európában, ahol egy cég olyan exkluzivitást és olyan létesítményeket kaphat, amilyeneket mi kínálunk. A holland cégek szeretik az egyéni koncepciót. Emellett saját zenei és jógával kapcsolatos rendezvényeket fogunk szervezni, de a falut másoknak is bérbe adjuk, akik magánrendezvényeket szerveznek. Ez a falu tökéletes erre a célra. Végül, de nem utolsósorban egyszerűen kiadjuk a házakat nyaralásra, vidéki élményt kínálva a városi élet előnyeivel: különleges borok, menő zene, jó internet, finom ételek és – gondolom – jó társaság.

Szürreális kép: mulató hollandok egy üres magyar zsákfaluban, jógázva és zenélve épül a híd Kelet és Nyugat között – szürreális, de kellemes.

Reméljük, sokaknak fog tetszeni!

11

ÉRZÉKEK, ESZMÉK ÉS VIZUALITÁS SZERZŐ: GÁTI KATALIN TEODÓRA FOTÓ: ANNEMOONE TAKE

A holland táncélet neves koreográfusnőjét Magyarországon érte a pandémia kezdete, miközben a The black paintings című alkotását vitte színre a Szegedi Kortárs Balett számára.

Nanine Linning műve végül elkészült, és egyike lett azoknak az előadásoknak, amelyekkel újranyitotta kapuit a Nemzeti Táncszínház. Linning darabja Juronics Tamás Blue című alkotásával együtt nagy sikert aratott.

Elképesztően sokoldalú művész.

Kinek, minek köszönhető ez elsősorban?

A szüleimnek. Ahogy mesélik, hároméves koromban kezdtem táncolni, ami hamar a szenvedélyemmé vált, és saját műveket alkottam. Később a húgaimat is bevontam, tanítottam őket, mit hogyan táncoljanak, milyen karaktereket formáljunk meg. Zenét, jelmezt választottam a családi produkciókhoz. A szüleim meglátták bennem ezt az indíttatást, és beírattak egy tánckurzusra, ami rendkívül szabad szellemiségű, kreatív képzés volt.

A technikák elsajátításán volt a hangsúly, valamint azon, hogyan jelenítsük meg az álmainkat, változtassuk azzá magunkat, amire vágyunk. Rituálék és hagyományok között nevelkedtem: múzeumokba, templomokba, operába, táncelőadásokra jártunk, és a zene mindig a középpontban kapott helyet.

12

A szüleim a művészet több irányát is kipróbáltatták velem, hegedültem, festettem, ruhákat terveztem, majd végül úgy döntöttem, hogy a táncban haladok tovább. Nem egyetlen vallásban nevelkedtem, rengeteg gondolkodásmódot ismertettek meg velem. Édesanyám antropológusként dolgozott, és sokat mesélt az iszlámról, a buddhizmusról, a kereszténységről, amivel nyitottá tett a kultúra és a művészet iránt. Borzasztó kíváncsi ember vagyok, minden mögött tudni vágyom az ok-okozati összefüggéseket, ezért mindent magamba szívtam, amit tanítottak.

A zenéhez fűződő szoros kapcsolat a mai napig jellemzi. Milyen műveket alkalmaz leginkább az alkotásaiban?

Ez nagyban függ attól, hogy milyen produkciót hozok létre. Rendeztem például három operát, akkor

természetesen a teljes zeneműveket használtam. Mahler-, Sztravinszkij-, Bach-darabok részleteire is gyakran alkotok, azonban nem feltétlenül ragaszkodom a klasszikus zenéhez.

Szeretek olyan mai zeneszerzőkkel közösen dolgozni, akik kifejezetten számomra komponálnak. Ezekben a művekben időnként ugyan valódi hangszerek is megszólalnak, de jórészt számítógépen szerzett dallamokról van szó.

Hogyan építette fel a karrierjét? Mi jellemzi a „Nanine Linning brand”-et?

Tizennyolc éves koromban alapítottam a társulatomat, amelyet tulajdonképpen saját magamnak hoztam létre. Összehívtam egy rendezői gárdát, akik bíztak bennem, és saját produkciók megvalósításába fogtam. Állami támogatásért folyamodtam, és pozitív választ kaptam, így el tudtam

kezdeni a darabok kivitelezését.

Semmilyen tapasztalatom nem volt abban, hogyan kell létrehozni és működtetni egy saját társulatot. Mivel soha egyetlen mintát sem követtem, ezért az együttes brandje a mai napig autentikus: a világom tükörképe.

Alkotómunkámban igyekszem egyensúlyt tartani az érzékekre gyakorolt hatás, az eszmék kifejezésre juttatása és a vizualitás között. A tánc mellett a zene is az álmaink nyelve, ami megmagyarázhatatlan, mégis vitathatatlan erőt képvisel. Előadásaimon közös utazásra invitálom a publikumot.

Privát, személyes történetekről mesélek, melyeket szeretnék megosztani a világgal. Ezek néha politikai állítások, máskor pszichológiai elgondolások vagy univerzális érzelmek. A brandépítés számomra mindezek visszhangja. Sok művésszel dolgozom együtt, inspirálónak tartom a saját nézőpontomat mások hatása által kristályosítani, hogy a végeredmény valóban autentikus lehessen. Ezekkel az alkotókkal minden alkalommal valami újat fedezünk fel: ezt hívom a hangok kavalkádjának, ebből születik az innováció. Mindeközben persze rizikós dolog, amit csinálok, ugyanis semmilyen garancia nincs arra, hogy nem bukom meg.

Sok elem – zene, videó, fotográfia, divat, tánc, szobrok, festmények – összessége az, amit az emberek magukkal visznek belőlem és a brandemből, képek, filmek, videók, interjúk formájában. Ezt figyelembe véve tudatosan építettem a brandemet, és sikerült egy friss, új vonalat képviselnem.

A legtöbb koreográfus a társulatépítésre és annak a marketingjére fókuszál, a táncosokkal való munkára összpontosít, míg nálam ez csak egy része a művészeti tevékenységnek. Ez a gerinc, de Vincent Van Gogh történetéből hamar megtanultam, hogy sajátos kommunikációt szükséges kialakítanom magamnak ahhoz, hogy közölni tudjak. Nem a mainstream, hanem az egyedi vonal képviselőjeként népszerűsítem a munkáimat. Azon kívül, hogy művész vagyok, valamilyen szinten vállalkozóként és a szakma nagyköveteként is kell működnöm. Ha egy vállalkozó nem végzi jól a feladatát, a művész sem tud dolgozni. A művész pedig, ha nem nagykövet, akkor nem lesz bevétele.

Ez tehát egy körforgás, egy spirál, ami

könnyen rossz irányt vehet. Rá kellett jönnöm, hogy jó dolog pénzt keresni, mert akkor új víziókat tudok valóra váltani, segíthetem a csapattársaimat, hogy inspiráló produkciókat alkothassunk.

Nem függök más emberektől, és ez fontos része a művészi létnek. Kulcsfontosságúnak tartom olyan csapattagokat találni, akik átvállalnak bizonyos dolgokat, hogy arra koncentrálhassak, miként hozzam közel magamhoz a publikumot.

Milyen művészi stílust képvisel?

Lenyűgöz az emberi lény, a pszichológiája és az ösztönös érzelmi viselkedése, a szinte ősi, állati oldala. Szeretek teljesen új világokat alkotni a színpadon, amelyek néha futurisztikusak, máskor történelmi eseményeket élesztenek fel. Ezek azonban sohasem a konkrét múltban, jelenben vagy jövőben játszódnak – a saját álomvilágomat jelenítem meg. Nagyon kedvelem, ha olyan művészekkel dolgozhatok együtt, akik vízióikkal hatással vannak a munkámra.

Vízióit történetekbe önti, vagy jobban a nézőkre bízza az értelmezést?

Nem hagyományos történetekben gondolkodom, amilyeneket például a klasszikus balettelőadásokban láthatnak a nézők. Az én történeteim sokkal inkább helyzeteket vázolnak, és a mai ember számára fontos dolgokat helyeznek fókuszba. Tehát minden jelenetnek megvan a maga mondanivalója; van egy alaptéma, arra jön egy absztrakt vagy metaforikus dramaturgiai réteg, amelyben elmesélek valamit, de sosem konkrétumokkal operálok. Azt szeretném, hogy a közönség egyszerre kapjon fizikai és érzelmi élményt, ezért olyan műveket próbálok alkotni, melyekkel azonosulni tudnak. Mintha a nézők is a színpadon lennének a táncosokkal.

Mesél a Magyarországon nemrég bemutatott darabjáról?

A spanyol festő, Francisco Goya kicsivel a halála előtt tizennégy képet festett a házfalaira. Sötét, misztikus alkotások születtek, tükörképei annak, hogyan érezte magát akkor, élete utolsó szakaszában. Az egyik kép címe: Saturnus felfalja gyermekét. Ezen a görög mitológiai istenséget Cronost/ Saturnust láthatjuk, ahogy éppen felfalja

egyik gyermekét – ez a mitológiában az erőt, az erő feletti kontrollt jelképezi.

El akarja kerülni, hogy a gyermekei átvegyék a hatalmát. Metaforikus szempontból számomra rendkívül érdekes ez a kép a jelen történéseinek tükrében, hiszen szinte a semmiből – mintha létezne egyfajta felsőbb rendű hatalom, amely megállította a világot – megjelent a Covid-19. Megéltük, tapasztaltuk a sebezhetőséget, a bezárást, a leigázást; egy erő, amely nyomást gyakorolt ránk mint egyénekre és a társadalomra egyaránt. Rengeteg gyönyörű dolog zárt be, ment tönkre.

Rájöttünk, hogy milyen törékenyek vagyunk, hogy mit jelent, ha hónapokat egyhelyben kell tölteni, és nem lehet kapcsolatot ápolni sem a családdal, sem a barátokkal. Eszméletlenül kicsinek és gyengének éreztem magam. Úgy gondoltam, mindezek az érzések tökéletesen kapcsolódnak Goya festményeinek üzenetéhez.

Koreográfiáiban hogyan használja a fizikalitást?

Sok izmot egyszerre, erőteljesen mozgatok, hogy kellő erőt és nyomást érjek el. Sok a húzás és az ellentartás a mozgásanyagaimban; nem a könnyű utat választom, nem könnyű táncolni a darabjaimat, hiszen több intenzitást és mentális koncentrációt igényelnek, mint általában egy táncjáték. Rendkívüli testtudatosságot várok a táncosaimtól, mert ezt az intenzív hatást szeretném megmutatni a színpadon. A táncosok semmit nem színlelnek. Ha kimerültek, az is egy alkotói lehetőség számomra, és az is érdekes a nézőknek.

Alkotói karrierje mellett marad ideje és energiája táncolni? Szokott szerepelni a saját darabjaiban?

Nagyjából tizennyolc éve táncolok a saját együttesemben, de az idő múlásával már egyre kevesebbet, mert sokkal jobban élvezem az új ötleteken való gondolkodást.

13

KIRÁLYI ERÉNYEK SZERZŐ: ART IS BUSINESS

Az 1919-ben alapított KLM Holland Királyi Légitársaság a legrégebbi légitársaság a világon, amely ma is az eredeti nevén működik. Első saját gépei száz éve, 1921 áprilisában indultak útnak.

A KLM vezetett be elsőként vállalati bioüzemanyagprogramot, biokerozint használó első gépe 2011. június 30-án landolt Párizsban, az idén pedig debütált szintetikus alapú kerozin felhasználásával üzemeltetett utasszállító járata. Mindemellett a kultúra támogatásában is élen jár.

A KLM alapítói befektetők voltak, a „királyi” jelzővel I. Vilma uralkodónő jutalmazta meg őket, ezzel hangsúlyozva az I. világháború után megélénkülő civil repülés fontosságát.

Az első – bérelt – gépük 1920. május 17-én szállt fel. 2004 májusa óta a francia nemzeti légitársasággal, az Air France-szal egyesülve üzemel, de mindkét, komoly tradíciókkal bíró márka megmaradt külön-külön. A Royal Dutch Airlines világszerte több mint kilencven célállomásra indít polgári és teherjáratokat, és hozzávetőlegesen harmincezer alkalmazottat foglalkoztat.

A legfenntarthatóbb légitársaság Európa zöld nagyhatalma Hollandia.

El köte l ezet t s é g ét p é l d á z za a Delfzijlben, a SkyNRG, az Amszterdam–Schiphol repülőtér, az SHV Energy és a KLM együttműködésével épülő biokerozingyár is. A 2021. januárban elindított környezetkímélő utasszállító gép üzemanyagtartályaiban ötszáz liter speciális hajtóanyag volt, amit – holland kutatóközpontjában – a Shell állított elő szén-dioxid, víz, valamint szél- és vízenergia felhasználásával. „Büszke vagyok arra, hogy a KLM üzemelteti a világ első szintetikus kerozinnal hajtott járatát. A fosszilis üzemanyagokról fenntartható alternatívákra való átállás a legnagyobb kihívás. Flottánk megújítása nagyban hozzájárul szén-dioxid-kibocsátásunk csökkentéséhez, a fenntartható 14

üzemanyagok pedig további előrelépést jelentenek. Azért fogtunk össze partnereinkkel, hogy segítsük a szintetikus kerozin fejlesztését, az első járat elindítása pedig megmutatta, hogy a koncepció bevált, és továbbléphettünk az úton – mondta Pieter Elbers, a KLM vezérigazgatója.

A KLM mindemellett hozzájárul a Delft Műszaki Egyetem (TU Delft) innovatív repülési koncepciójának kutatásához, a „Flying-V”-hez: a fenntarthatóbb hosszú távú repülések érdekében a jövőben teljesen más megközelítéssel tervezik a gépeket. Az új V alak egyesíti az utas- és rakteret, illetve a szárnyakban lévő üzemanyagtartályokat. Aerodinamikus kialakítása és csökkentett súlya azt eredményezi, hogy húsz százalékkal kevesebb üzemanyagot fogyaszt, mint a korábbi legmodernebb Airbusok.

A kultúra szolgálatában A KLM büszke arra, hogy az amszterdami Van Gogh Múzeum partnereként hozzájárulhat a világ legnagyobb Vincent Van Gogh-festménygyűjteményének megőrzéséhez és gazdagításához. Örömmel repítik a látogatókat és a műtárgyakat – exkluzív és szakszerű szolgáltatást nyújtva. Az együttműködés révén a múzeum lehetővé teszi, hogy a KLM munkatársai világszerte egyedülálló programokat, tárlatvezetéseket, műhelyfoglalkozásokat kínáljanak ügyfeleik számára. A légitársaság és a múzeum, no meg a közönség egyaránt

profitál a közös projektek hozzáadott értékéből.

A Rijksmuseummal szintén partneri kapcsolatot ápol a KLM, „lehetővé válik, hogy a világ minden tájáról érkező emberek élvezhessék műveinket” – írják az intézmény honlapján. A Rijksmuseum gazdag gyűjteményének művei rendszeresen turnéznak. A remekművek szállítása kényes művelet, speciális szakértelemet igényel. A KLM Cargo légi szállítmányozásra specializálódott, gondosan kiválasztott művészeti szállítási szakemberekkel dolgozik.

A légitársaság támogatásának köszönhetően mind több ember számára válik hozzáférhetővé a művészet, akár az amszterdami Rijksmuseumban, akár a világ más múzeumaiban.

Két királyi márka kapcsolódik össze a Royal Dutch Airlines és a Royal Theatre Carré együttműködésében; a légitársaság a hírneves művészeti intézmény egyik támogatója. A Carré cirkusz, varieté és színház a legrangosabb holland kulturális brandek egyike – a nemzeti és nemzetközi sztárok a Carréban ünnepelték legnagyobb diadalukat. Ráadásul fontos szereplője az üzleti világnak, konferenciák, termékbemutatók, találkozók helyszíne is. Mind a művészi, mind az üzleti életben csúcskategóriában jegyzik, csakúgy, mint a KLM-et a légitársaságok között.

INSPIRÁLÓ INSPIRÁLÓGONDOLATOK GONDOLATOK A MŰVÉSZET MŰVÉSZETPIACI PIACIFELFOGÁSÁRÓL FELFOGÁSÁRÓL

BORBÁS GERGŐ ÉS A VIDEÓSOROZAT EDDIGI VENDÉGEI VOLTAK Palotai Borbála, a Pwc Magyarország marketingkommunikációs és üzletfejlesztési vezetője Molnár Annamária, a Molnár Ani Galéria vezetője Oszkó-Jakab Natália, a Művészetek Völgye igazgatója Rényi Andrea reklámszakember és több művészeti intézmény támogatója Szálka Zsuzsanna kulturális menedzser, az Átlátszó Hang fesztiváligazgatója Polgár András vállalkozó, a Polgár Alapítvány vezetője Márton Kata, a Praktiker Magyarország CSR- és HR-vezetője Schönberger Ádám, a Bánkitó Fesztivál főszervezője Nyáry Krisztián író, a Líra Könyv kreatív vezetője A sorozat együttműködő partnere:

www.artisbusiness.hu

15

EGY GYÖNYÖRŰ EGYENSÚLY HIRAM GREEN: A KANADAI NICHE PARFÜMŐR HOLLANDIÁBAN SZERZŐ: MARK CUNNINGHAM

A kanadai születésű Hiram Green az elmúlt években azzal szerzett hírnevet magának, hogy a virágzó niche parfümipar meghatározó szereplője lett. Kiemelkedő parfümje, a Hyde 2019-ben elnyerte a rangos Art & Olfaction díjat a klasszikus füstös bőrillat merész értelmezéséért.

Hiram Green a niche parfümökre szakosodott, amelyek abban különböznek kommersz testvéreiktől, hogy egyedülálló olfaktív utazásra invitálják. A niche parfümök rétegzettek, összetettek, és fokozatosan kibontakozva változnak és fejlődnek. Teszik ezt az összetevők kiváló minőségének és a kézműves, kis tételes előállítási módszereknek köszönhetően. Hiram Green parfümjeit az különbözteti meg még a niche társaitól is, hogy kizárólag, természetes alapanyagokat használ az illataiban. Ez óriási teljesítmény, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a legtöbb designer parfümmárka száz százalékban szintetikus anyagokkal dolgozik. Az illatszeripar szintetikus vegyületei gyakorlatilag az orr nátrium-glutamátjaként működnek, de ezek a mesterséges teljesítménynövelők nem adják meg a természetes illóolajok, parfümabszolútumok és gyanták mélységét és tartósságát.

Sokak számára a niche parfüméria inkább egy művészeti forma, mint kereskedelmi termék. Művészi szépsége az elemek harmonikus elrendezésében rejlik, az olfaktív rendszer esztétikus kiegyensúlyozásában. A niche parfüm legfőbb jellemzője: kreatív kéz hozza létre. Hiram Green azonban nem tartja magát művészi virtuóznak: „A parfümkészítést iparművészetnek gondolom, és nem szabad össze16

téveszteni a szépművészettel. Az általam készített parfümöket mindig úgy terveztem, hogy azokat kereskedelmi forgalomban értékesítsék.

Ez a fő különbség, amely elválasztja a szépművészettől.”

A niche parfümkészítés Hiram Green számára érdekes helyet foglal el a művészi kifejezés felsőbb szintje és a fogyasztási tárgy között. A klasszikus operáktól vagy az olajfestményektől eltérően, amelyek áthidalják a korokat, a parfümök mulandóak, gyakorlati funkciójuk az emberi testhez kötődik.

Mint ilyenek, sokkal inkább a gourmet gasztronómiára, divatra és belsőépítészetre hasonlítanak.

Hiram Green Hollandiába érkezik Hiram Green rajzot és festészetet tanult az OCAD-n (The Ontario College of Art and Design), mielőtt Londonba költözött volna azzal a vágyálommal, hogy művész legyen. Ott ismerkedett meg az illatok világával, miközben egy parfümériában dolgozott, hogy eltartsa magát. Ezután a parfümök iránti rajongásának köszönhetően saját üzletet nyitott Londonban. Fiatal, naiv és művészi ambíciókkal teli fejjel megkísérelte illatgalériaként felépíteni vállalkozását, önmagával mint rezidens illatkurátorral, de nem ért el tartós sikert. Visszatekintve látja, hogy

akkor a kínálattal megelőzte a korát, és most divatos niche parfümériaként tekintenénk az üzletére, mint például Budapesten a 7scents-re.

Green többször jelentkezett sikertelenül nagy nemzetközi parfümgyártókhoz, majd miután partnerével Hollandiába költözött, lehetővé vált, hogy kisebb mellékállások mellett a parfümkészítésre összpontosítson.

Többéves kutatás és fejlesztés után nagy áttörése akkor következett be, amikor 2013-ban megjelent debütáló niche parfümje, a Moon Bloom. Azóta a Hiram Green a világ egyik legelismertebb niche parfümházává vált, hetedik illata, a Vetiver éppen ebben a szezonban jelent meg.

Hollandia sokak számára ideális helynek tűnhet parfümőrként dolgozni.

A Holland Aromatics holland székhelyű nemzetközi illatgyártó vállalat, amely a marketingre és a forgalmazásra összpontosít. Az IFF-et (International Flavours & Fragrances), amely a különféle – a szappantól kezdve a luxus parfümökön át a hamburgerekig és italokig – aromák és ízesítők gyártásában világszerte vezető szerepet játszik, több mint százharminc évvel ezelőtt alapították Zutphen kisvárosában. Hollandia a világ legnagyobb virágtermelője, az Aalsmeer virágárverés pedig a világon a legnagyobb, naponta több

mint húszmillió eladott virággal. Azt gondolhatnánk, hogy gazdag választék áll rendelkezésre a parfümgyártáshoz szükséges alapanyagokból.

Hiram Green szerint viszont ez nem így van. Rámutat, hogy a holland piacokon értékesített virágokat különösen a külsejük miatt nemesítik. Legtöbben ezekkel a virágokkal találkozunk, a szupermarketek polcain található szinte illat nélküli fajtákkal. Green virágos abszolútumainak nagy részét a dél-franciaországi parfümfőváros, Grasse környéki virágtermesztőktől importálja. A holland mezőgazdasághoz és iparhoz számos vonatkozásában kapcsolódó kulcsszavak itt is érvényesek: nagy lépték és kereskedelmi cél. Néhány évvel ezelőttig Hollandia hozzájárulása az illatvilághoz az avantgárd divattervezők, Viktor & Rolf kasszasikerű parfümje volt. Míg ruházatukat a merész kreativitásról ismerték, illataikat kevésbé.

Hollandiában soha nem voltak olyan jellegű kisméretű luxusműhelyek, mint Párizsban, Milánóban vagy Londonban.

A pápa vagy az uralkodói udvar által megrendelt művészet különös pompájának és kizárólagosságának itt nincs történelme. Hollandia aranykora óta a XVII. században a véleményformáló osztály inkább kereskedő polgárokból, mint királyokból és királynőkből áll.

A múlt gazdag pártfogói a művészeket a mindennapi életjelenetek és paraszti tájak festésével bízták meg, nem pedig grandiózus királyi portrékat és monumentális vallási témákat kértek.

Hollandia olyan ország, ahol egy puritán irány hagyományosan kizárja az extravaganciát, ahol a takarékosság nemzeti erény, és ahol mindenki, Beatrix volt királynét is beleértve, biciklire ül, ha el akar jutni valahova. Úgy is mondhatnánk, nem természetes táptalaja a különleges művészeti törekvéseknek.

Hollandia szíve praktikus és pragmatikus, erős kereskedelmi hagyományokkal bír – nemzet, amely nagy volumenben kereskedik, nem pedig luxusban.

Annak ellenére, hogy brandjét Hollandiában alapította, Hiram Green parfümjei nem nagyon keresettek az otthoni terepen. De látja a fogyasztói szokások változását: „hagyományosan Hollandia nem olyan ország, amelyben sok pénzt költenek olyan

luxustermékekre, mint a parfümök és kozmetikumok. Ez azonban változik, és egyre többet értékesítek itt is”.

A nemzetközi illatkonglomerátumok és kommersz dizájner parfümök mellett Hollandiában az utóbbi években erős és globálisan releváns nicheparfüm-kultúra honosodtt meg.

Jelezve, hogy ez a földhözragadt nemzet vonakodva ugyan, de nyit a csúcskategóriás kifinomultságra is.

Hiram Green mellett olyan brandek, mint az Eauk, a Baruti és a Puredistance innovatív parfümökkel nyűgözték le a nicheparfüm-közösséget. Hiram Greenhez hasonlóan az ikonikus olasz niche parfümőr, Francesca Bianchi is Hollandiát választotta otthonának, Luxemburg és Berlin után Amszterdamba költözött.

A fejlődés oka talán maga az ország praktikus kereskedelmi hagyományaiban rejlik. Rotterdam Európa legnagyobb kikötője, Hollandia kapuja a világ felé. Az ország irigylésre méltó elhelyezkedése, mint Németország, Franciaország, az Egyesült Királyság és Skandinávia kereszteződése azt is jelenti, hogy az áruk változatlanul áthaladnak a határain. Green megjegyzi: „A parfümjeimben használt összes alapanyagot és csomagolást más, az EU-ban található vállalatoktól szerzem be. Úgy gondolom, az EU nélkül nagyon időigényes lenne az importálás, és végül több pénzbe kerülne.”

Hollandia szoros kapcsolatrendszerrel bír, az angol nyelvet széles körben beszélik, és versenyképes az ország társaságiadó-rendszere. Ideális hely a kis kézműves termékek létrehozására és terjesztésére Európába és a világ minden tájára. A cégalapítás Hollandiában – összehasonlítva néhány bürokratikusabb európai országgal – egyszerű folyamat.

Greennek csak annyit kellett tennie, hogy online regisztráltatta magát a kereskedelmi kamarában és az adóhivatalban, és a cége készen is volt.

A holland pragmatizmus időközben átragadt Greenre is. Az egykori művészeti hallgató, nagy ambíciókkal egy illatgaléria elindításához, mára megtanulta egyensúlyba hozni a vállalkozás kereskedelmi vonatkozásait a parfümkészítés művészi törekvéseivel. Hű maradt szakmai szenvedélyéhez, de megérti az ipar gyakorlati követelményeit is – a parfüm-

világ pedig szenvedélyesen szívébe zárta.

Green vonakodik a parfümöket a szépművészettel kapcsolatba hozni, hasonlóan a praktikus holland mentalitáshoz, amely hagyományosan az egyenes beszédet többre értékeli a luxusvilág kifinomultságánál. Végül is a niche parfüméria természeténél fogva vonzóbb a kézműves mesterségek szerelmeseinek, mint a fennhéjázó előkelőségeknek. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a niche parfümök ambivalens helyzete a csúcskategória és a mindennapok között rátapintott a pulzusra Hollandiában. Mivel a parfümök a testünkhöz és a mindennapi rítusokhoz kötődnek, soha nem szállnak túl magasra. Csak a megfelelő képzeletre van szükség egy olyan helyen, ahol a Nagy Mesterek szobalányokat tejeskannákkal ábrázoltak, és ahol a királynők kerékpároznak.

17

LEHET EGY KÉRDÉSÜNK? SZERZŐ: JANKÓ JUDIT

Az egyetlen Magyar Cementlap Múzeum egy százéves restaurált parasztház padlásán, a Mecsekben, Pécs mellett, Erzsébet községben található. Alapítója Simon Wintermans holland művészettörténész, aki az idelátogatóknak saját maga mutatja be a múzeum gyűjteményét.

De hogy kerül egy holland művészettörténész Baranyába? Simont hallgatva egy Rejtő Jenő-i történet bontakozik ki, de mint minden ilyen életmesében, itt is felsejlenek olyan pontok, ahol nagyon mélyre áshatnánk, ha lenne rá idő és tér.

Simon Wintermans huszonkét éves korában részt vett az ELTE akkori földrajztudománnyal foglalkozó hallgatóinak kezdeményezésére megvalósuló első magyar Teleki Sámuel emlékexpedíción. Ezt megelőzően Rotterdamban közgazdaságtant tanult, majd Franciaországban, városról városra utazgatva fotókiállításokat rendezett, és képei eladásából tartotta fenn magát.

Az egyik francia kisvárosban találkozott két magyar diákkal, akik meghívták az egri Művelődési Házba fotókiállítást tartani. Innen már tényleg csak egy lépésre volt a felismerés, hogy a hamarosan induló Teleki expedíciónak még nincsen fotósa, és elhangzott a kérdés is: „Simon, nincs kedved velünk tartani?”. Simon igent mondott, de arra is rá kellett jönnie, nem a francia a legnehezebben elsajátítható nyelv, ahogy azt addig gondolta. Magyarul megtanulni még lehetetlenebb vállalkozás. „Rendkívüli lehetőségnek gondoltam, hogy négy hónapig velük összezárva magyarul tanulhatok. Akkor még nem tudtam, hogy lesz erre bőven időm – huszonöt éve élek Magyarországon” – mondja.

Simon az expedíció végeztével hazament Amszterdamba, és beiratkozott művészettörténet szakra, ahová 1990-ben a pécsi egyetemről érkezett egy küldöttség diákcsereprogramajánlattal, és elhangzott a sorsdöntő kérdés: „Kinek lenne kedve Magyarországon tanulni?”

Simon Wintermans örült, hogy 18

tökéletesítheti kicsit megkopott magyarnyelv-tudását, a pécsiek örültek, hogy van egy holland cserediák is a sok magyar jelentkező mellett, elindulhat a program. Az már csak Pécsett derült ki, hogy nincs tanszék, ahol Simon tanulhatna, de az egyetem ragaszkodott az „aranytyúkhoz”, ahogy Wintermans fogalmaz, így felajánlották neki, indítson holland nyelvi kurzust. Diák helyett így aztán tanár lett a csereprogramban, tökéletesen megtanult magyarul, apává vált Magyarországon, és vásárolt egy házat Erdősmárokon. A ház két betonozott helyiségébe szeretett volna – a többihez hasonlóan – bontott cementlapokat tenni. Többet gyűjtött össze, mint amennyire szüksége volt, a maradékot egy amszterdami antikkereskedőnek adta tovább. Visszament Amszterdamba befejezni a művészettörténet szakot, 1992 és 1996 között a Van Gogh Múzeumban dolgozott, majd ismét Magyarországon találta magát, és Pécsvárad alatt, Erzsébeten megvette második parasztházát – ez lett később a múzeum. A ház restaurálása után, 2003-ban egy nagy bulival megnyitott az MCM, a Magyar Cementlap Múzeum. Simon időközben újranősült, 2010-ben kisfia született, és az új házasságban két múzeumigazgató él, hiszen felesége az orfűi vízimalomban lévő Malommúzeum igazgatója.

A cementlapok aranykora 1867 és 1914 között, a nagy építkezések idején volt, de ma is reneszánszukat élik. A

legfontosabb gyárak Budapesten Walla József és Melocco Péter, Pápán Kohn József nevéhez fűződnek, a falvakban pedig családi vállalkozások, manufaktúrák látták el a környező településeket. Simon Wintermans a múzeumában mutatja be az általa megmentett mintákat, és azt állítja, ez egy friss, rendkívül sok érdekes felfedezni valóval kecsegtető kutatási terület lehet a művészettörténészek számára. Nemrégiben ismerkedett meg egy belga szakértővel, aki a cementlap-sablongyárak mintakönyveire hívta fel a figyelmét. Simon az antik cementlapok megmentése kapcsán az esztétikai értékek mellett a recycling lehetőségét is hangsúlyozza. Fontos számára a környezetvédelem, Pécsett gyakran hívja fel a közösség figyelmét a kerékpár használatára. Ő maga is sokat biciklizik, nagy nemzetközi túrákat is tesz. Szervezés alatt van egy Európai Kulturális Fővárosokat összekötő túra, 2023-as veszprémi indulással, az ökológia jegyében. Az út során több nemzeti parkban, természetvédelmi területen megállnak majd, fotóznak, videókat forgatnak, szakemberekkel beszélgetnek.

A végén egy kérdés: kinek van van kedve közelebbről is megismerni Simon Wintermanst és a Magyar Cementlap Múzeumot?

PRIMEPHONIC

MINDEN ZENE ŐSE MINDANNYIUNK JÖVŐJÉBEN SZERZŐ: NAGY ZSÓFIA

Egy zenei streamingplatform, amelyet alapítói azzal a célkitűzéssel hívtak életre, hogy fényesebb jövőt teremtsen a klasszikus zene számára. A Primephonic csapata szerint ugyanis a klasszikus zene lemaradt a digitális forradalomról, piaci részesedéséhez képest alulreprezentált a streamingszolgáltatók kínálatában.

A Primephonic folyamatosan bővülő, mára több mint egymillió zeneszámból álló katalógusában szinte a valaha CD-minőségben rögzített összes klasszikus zenei felvétel elérhető az applikáció felhasználói számára.

„Szükségszerű, hogy létezzen zene.

Felemeli az emberiséget, összeköt bennünket, és boldogságot hoz.

A klasszikus zene az összes zenei stílus őse: a legkiemelkedőbb pop, rock, jazz, dance és hiphop előadókat inspirálja napjainkig. Klasszikus zene nélkül nem létezne könnyűzene abban a formájában, ahogy ma ismerjük” – világít rá a klasszikus zene megkerülhetetlenségére Thomas Steffens, a Primephonic CEO-ja.

Ezzel szemben Hollandiában – hasonlóan más európai országokhoz – viszonylag szűk réteg szereti szenvedélyesen a klasszikus zenét.

Az ehhez a csoporthoz tartozók tájékozottak a meghatározó zeneszerzők és előadóművészek tekintetében, darabok ezreit ismerik, és ezek közül sokhoz kedvenc felvételt is társítanak.

A következő csoport egy jóval szélesebb kör: a klasszikus zenét szerető és rendszeresen hallgató emberek, ők azonban nyitottak más zenei stílusokra is.

A legszélesebb réteg a klasszikus zenét alkalmanként hallgatóké, akik kevésbé jártasak a zenetörténetben. Nyitottak, ugyanakkor nehezen vágnak bele a klasszikus zene hatalmas irodalmának és komplex terminológiájának megismerésébe.

A klasszikus zenei szcéna minden szereplője számára esszenciális, hogy az újonnan felnövő generációk is felfedezzék maguknak a művek szépségeit. Mind az előadók, mind a zenekarok, mind a klasszikus zene intézményei, de még a magasan

képzett közönség is profitálhat abból, ha a fiatalok nyitottsággal és érdeklődéssel fordulnak a klasszikus zene felé.

A Primephonic a klasszikus zenével korábban távolságot tartó közeget elsősorban azzal igyekszik megszólítani, hogy könnyebben értelmezhetővé formálja a zeneirodalmat. Befogadhatóbbá teszi a klasszikus zenét például kulcsfontosságú művekből kialakított lejátszási listák által, tematikus, korszakokhoz kötődő összeállításokkal, illetve zeneszerzők életművét átfogó válogatásokkal. A platformon ezen felül elérhetőek podcastek, például egy tízhetes klasszikus zenei kurzus, de kínálnak zenehallgatás közben olvasható, a műveket bemutató anyagokat is. A klasszikus zenében kevéssé jártas felhasználók így lépésről lépésre alakíthatják ki saját zenei preferenciáikat.

Az applikáció másik jelentős erénye a nagyon kifinomult ajánló algoritmus.

Nem annak alapján ajánl zeneműveket, – mint a legtöbb streaming szolgáltató –, hogy mi népszerű pillanatnyilag a felhasználók körében, hanem a felhasználó által korábban hallgatott darabokra fókuszál. Olyan műveket ajánl, amelyek zeneileg passzolnak a korábban meghallgatott számok sorozatába.

A klasszikus zene aktualitása ugyanis egészen más, mint a könnyűzenéé: a keresett mű gyakran már évtizedekkel vagy akár évszázadokkal korábban megszületett, a felhasználó pedig még csak nem is tud a létezéséről.

A Primephonic csapatának tapasz-

talatai szerint azonban mindenki szeret új művekkel megismerkedni, ha a szembejövő darab zeneileg kapcsolódik a rendszeresen hallgatott alkotásokhoz. „Alapvető különbség a Primephonic és más streamingszolgáltatók algoritmusa között: mi arra terveztük az algoritmusunkat, hogy ne csupán a dalok címét és előadóiknak nevét kezelje, hanem többek között a művek, áriák címeit, a zeneszerzők és a karmesterek neveit is vegye figyelembe. A klasszikus zenében ugyanis általában több közreműködő van” – mondja a platform keresőmotorjáról Thomas Steffens.

A Primephonic célja, hogy világszerte növelje feliratkozóinak számát. Ahogy Thomas Steffens fogalmaz, „Azt már tudjuk, hogy a termékünk igazán boldoggá teszi a klasszikus zene rajongóit nap mint nap. A legtöbb klasszikuszene-rajongó viszont még nem tud rólunk.” Emellett szeretnék továbbfejleszteni terméküket, főként a személyre szabás terén. Ez utóbbi azért kifejezetten komplex feladat, mert amellett, hogy felhasználóiknak az ízlésüknek megfelelő műveket szeretnének ajánlani, céljuk az is, hogy a hallgatókat kimozdítsák komfortzónájukból, és szélesítsék klasszikus zenei horizontjukat.

19

A holland művész barokk furulyán játszik, neve a magyar közönség számára nem ismeretlen: együttese, az Ensemble Cantilene rendszeresen fellép a hazai koncerttermekben és fesztiválokon. Nem állhattam meg, hogy a mából nézve oly izgalmasnak tűnő régizenei mozgalomról kérdezzem, amely afféle ellenkultúra volt a klasszikus zene falain belül.

Mozgalmárai azt hirdették, hogy a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus mesterműveit úgy kell megszólaltatni, ahogy azokat Palestrina, Bach és Mozart hallotta, s ennek érdekében minden korabeli forrást felkutattak, amelyekből a korabeli muzsikusok játékmódjára következtethettek. De a tudósoknak szívre is szükségük van, és mindennél fontosabb, hogy a hangszerek énekeljenek, érzéseket közvetítsenek. Anneke Boeke ebben egészen biztosan hisz.

„TEGYÉK LE A HANGSZERT! ÉNEKELJENEK!” ANNEKE BOEKE SZERZŐ: CSABAI MÁTÉ

20

Ma már természetesnek vesszük, hogy a reneszánsz és a barokk zenét meghallgathatjuk úgy, ahogy azok – feltételezésünk szerint – a saját korukban hangoztak. A régizene reneszánsza azonban csupán mintegy ötven éve kezdődött, és a mozgalom többek között Hollandiában tette meg első szárnycsapásait. Hogy emlékszik vissza a légkörre, amely a kezdetet jellemezte?

Elsőként az jut eszembe, milyen tehetséges és elhivatott zenészek vettek részt benne, akik nem egyszerűen érdeklődtek a régizene iránt, hanem magas minőséget produkáltak. Nem túlzás, ha azt mondom, a hippik életérzése uralt minket is, klassz volt ott lenni a sűrűjében! Előttem van, amikor a Hágai Konzervatóriumban Nikolaus Harnoncourt vezényletével előadták Monteverdi Poppea című operáját.

Nekünk az olyan volt, mintha a Beatlest hallottuk volna! Mindenki emlékszik rá a generációmból.

A korszak két vezéregyéniségével, Nikolaus Harnoncourt-ral és Gustave Leonhardt-tal egyaránt játszott.

Milyenek voltak ők, és kik hatottak még önre?

A régizenészek jelmondata volt, hogy kerülni kell a romantikus hangzást.

Nikolaus Harnoncourt viszont Bécsből érkezett, és nem tartotta magát olyan szigorúan ehhez a jelmondathoz, de mivel karizmatikus, nagytudású zenész volt, nem is merték számonkérni rajta. Számára a régizenei játékmód olyan volt, mint a nyelvtan. Ahhoz, hogy beszélj, nem kell a nyelvtanon gondolkodnod, de mégis használod.

Azt hiszem, Harnoncourt megtanulta a nyelvtant, aztán elkezdett beszélni.

Nagyszerű muzsikus volt Leonhardt is, Anner Bylsma pedig a legjobb csellista volt, akit el tud képzelni. Rám Frans Brüggen tett nagy hatást, aki úgy játszott furulyán, mint az isten. Őszintén, szívből jövőn.

Mennyire tartja fontosnak a történetileg hiteles hangzást?

Azok a zenészek, akiket az első régizenész-generáció inspirált, órákat kezdtek venni, és sokan nehezen szabadultak meg a mintáktól, nem találták meg igazán a saját hangjukat. Úgy gondolom, ehhez erős és határozott zenésznek kell lenni. Apám karvezető volt, a kórusa igencsak ismert volt Hollandiában – még ma is az.

Apámat különleges légkör vette körül, nem volt merev, nem az volt számára a legfontosabb, hogy a szabályokhoz alkalmazkodjon. Mélyen vallásos volt, és az érzései vezérelték. Régizenét énekeltünk, de nem azzal a szándékkal, hogy autentikusan szólaljunk meg.

A zenében rejlő érzelmeket szerettük volna átadni. Én sokkal inkább innen származtatom magam muzsikusként.

Tanított a londoni Guildhall zenei iskolában és a brit Királyi Zeneakadémián is. Hogyan lehet ezt a szemléletmódot, amelyről az imént beszélt, tanárként átadni? Észrevettem, hogy amikor egy tanítvány eljátszik valamit jól, és rákérdezek, hogy ezt miért játszotta úgy, nem tud mit felelni. Sőt, elbizonytalanodik, hogy hogyan is csinálta, és nem tudja megismételni. Ebből mint kezdő tanár, levontam a tanulságot: hiszen nem szabadott volna rákérdeznem! Engedni kell az ösztönt működni. A régizenében nagyon fontos az artikuláció, de még fontosabb, hogy a hangszerek természetesen szólaltassák meg a dallamot. Mindig azt mondom a tanítványaimnak: énekeljenek! Gyakoroljanak

hangszer nélkül. Mert amikor nem áll az utadba a hangszer, közvetlen kapcsolatba kerülsz a zenével.

Meséljen a hangszereiről, kérem!

Amikor elkezdtem barokk furulyán játszani, alig voltak hangszerek.

A hágai konzervatóriumban építettek kópiákat 17-18. századi eredeti instrumentumok alapján, volt, amelyik jobb, volt, amelyik rosszabb volt. Aztán felbukkant a hangszerkészítők királya, Frederick Morgan.

Ha nem említette volna őt, én kérdeznék rá. Hogyan találkozott a hangszereivel?

Egy kiváló játékos, Kees Otten Ausztráliában turnézott, ahonnan hozott egy Morgan-furulyát. Azon csak két jó hang volt, de mégis rendeltem egyet.

Az én kópiám viszont egészen briliáns volt! Onnan tudtam, hogy akkor már jónéhány eredetit kipróbáltam.

Hogyan?

Akkoriban bemehettem a múzeumokba, és játszhattam a régi hangszereken.

Ne mondja! A több száz éves furulyákon?

Igen. Persze hozzáértő voltam, tudták, hogy vigyázok rájuk. De ma ez akkor is elképzelhetetlen lenne.

Az is.

Szóval én is rendeltem hangszert Frederick Morgantől. Nagyon olcsón, 400 guldent fizettem az elsőért, aztán később szert tettem szopránés altfurulyákra, valamint reneszánsz hangszerekre is, azóta sem kellett újabbakat szereznem. Morgan aztán ellátogatott Hollandiába, kurzusokat tartott, de egyetlen fiatalabb hangszerkészítő sem érte el azt a szintet, amit ő.

Egyaránt ismeri a magyarországi és a hollandiai zenei életet. Milyen különbségeket tapasztal? Úgy látom, az önök hazájában rendkívül divatos a klasszikus zene. Amikor a budapesti szomszédom megtudta, hogy muzsikus vagyok, odavolt. Fiatal hölgy, talán ügyvéd, mindenesetre joggal foglalkozik, de sütött róla, hogy elkötelezett zenehallgató. Hollandiában a közönség egyre idősebb, és ez megriasztja a fiatal szakmabelieket.

Lányom, Nora szürke és fehér halántékokkal tarkított nézőterek előtt lép fel. Sokan szeretnék elérni a saját

korosztályukat, ezért a klasszikus zenét más műfajokkal ötvözik.

Hogy látja a szektor finanszírozását a két országban? Magyarországon jellemző, hogy a produkciók nagyrészt állami forrásból valósulnak meg. Nagyobb szerepe van a mecénásoknak önöknél?

Hollandiában a kormány sokat áldoz kultúrára, még akkor is, ha a jelenlegi vezetés jellemzőbben piaci megközelítést érvényesít. De azt mondhatom, ideális a helyzet.

Ha valakinek van egy projektje, pályázhat vele állami vagy akár alapítványi támogatásra, és ha a pályázata szakmaiságot tükröz és minőséget mutat, nyerni fog. Nem szól bele a politika, a szakmai irányelvek számítanak. Természetesen nem csak az állam, hanem magánemberek is fektetnek a kultúrába.

Zömmel magyar zenészekkel alapította az Ensemble Cantilene régizenei együttest. Most, hogy a pandémiás helyzet javulni látszik, mikor koncerteznek újra?

Együttesünket is némaságra ítélte a járvány. Júliusban egyetlenegy fellépésünkről tudok hírt adni Tihanyban, minden más bizonytalan.

Az igazat megvallva nagyon nehéz Magyarországon koncertet szervezni, ha az ember nincs benne egy belső körben. Habár nem ez a fő elfoglaltságunk, hiszen korábban is csupán hat-nyolc koncertet adtunk évente, az Ensemble Cantilene tagjaival nagyon szeretünk együtt muzsikálni.

Névjegy Anneke Boeke a barokk furulya elismert kortárs mestere.

Rendszeresen fellép szólistaként és rangos együttesek vendégeként, dolgozott John Eliot Gardinerrel, Nikolaus Harnoncourt-ral és Spányi Miklóssal.

Több lemeze a Hungaroton kiadónál jelent meg. Együttese, az Ensemble Cantilene muzsikált a Műpában és a Kaposfesten is, tagjai a Budapesti Fesztiválzenekar barokk együttesében is játszanak. Anneke Boeke az utóbbi időben a tanításra fókuszál. Fischer Iván karmesterrel való házasságából született lánya, a régizene és a modern pop világában egyaránt otthonosan mozgó énekes, Nora Fischer.

21

MAGYAR SZALON AMSZTERDAMBAN SZERZŐ: BÁRD NOÉMI POLLI FOTÓ: SZULY ÁDÁM

2008-ban született az Amszterdami Magyar Szalon. Túl a tizenharmadik születésnapján és több mint száz programon, a koronavírus szorításában is havi rendszerességgel szervezték rendezvényeiket. Irodalom, színház, film, zene, képzőművészet, történelmi beszélgetések, várostörténeti séták, nyelvészeti előadások – sokféle érdeklődési kört szolgálnak ki. Nem a tömegízlést célozzák meg. A magyar kultúra igényes oldalát igyekeznek túljuttatni a magyar határokon.

– Gyerekkoromban kerültem Hollandiába, és szerettem volna jobban ismerni, felnőttkoromban is a sajátomként megtartani a magyar kultúrát. Ezért már az egyetemen is felvettem a latingörög szak mellett a magyar szakot is.

Mert akkoriban még létezett magyar szak a Groningeni Egyetemen – mesél a kezdetekről Alföldy Mari, műfordító és szinkrontolmács, a Szalon vezetője.

Ma már férjével, Vjacseszlav Szereda műfordítóval közösen találják ki a programokat, és irányítják az önkéntes szervező csapatot.

Az elmúlt tizenhárom évben havi rendszerességgel szerveznek progra22

mokat, így ma már van mire emlékezni.

Závada Pál író volt a Szalon első vendége. Tizenegy évvel később a fia, Závada Péter költő, drámaíró, zenész tartott performance poetry-t, Lachegyi Máté jazz-zongorista közreműködésével.

– Heller Ágnes a halála előtt két hónappal tartott előadást „Van-e jövője Euópának?” címmel – emeli ki Vjacseszlav Szereda, akit felesége és barátai csak Szlávának szólítanak. Vendégük volt többek között a Dragomán György–Szabó T. Anna író-költő házaspár, Bálint András, Haumann Petra, Csákányi Eszter,

Haumann Péter, Bíró Kriszta, Jordán Tamás, Alföldy Róbert színművész, a HANEM Együttes, Parti Nagy Lajos, Nádasdy Ádám, Lackfi János, Standeisky Éva történész, és még sokáig sorolhatnánk.

Visszatérő filmvetítéseiket filmekről folytatott beszélgetések váltották fel az online világban. Budapest Noir, 1945, Testről és lélekről, Kincsem!, Tiszta szívvel – hogy csak néhányat említsünk a legutóbbi filmek közül.

Magyar történelmi sétát is tartottak már két alkalommal Amszterdamban.

Mert bár kevesen tudják, vannak ott is magyar történelmi vonatkozású

helyek. Ilyen helyszín Michiel de Ruyter admirális síremléke az Új templomban (Nieuwe Kerk), Tótfalusi Kis Miklós nyomdász-tipográfus emléktáblája a korábbi nyomdája helyén, ahol 1685 körül híres magyar bibliáját nyomtatta, és Liszt amszterdami fellépésének helyszíne. – Azt az épületet is bemutattuk az érdeklődőknek, ahol az amszterdami polgárok felháborodással fogadták az 56-os forradalom leverésének hírét – fűzi hozzá Vjacseszlav Szereda, a téma szakértője, akinek a nevéhez két könyv is fűződik 1956 kapcsán.

Hamar bővült a célközönség: ma már nem csak a Hollandiában élő magyarok, de a magyar kultúra iránt érdeklődő hollandok is keresik őket.

Széles körű holland sajtóvisszhangot keltett a 2020 októberében megjelent kötet, mely magyar szerzők műveit tartalmazza és a Waar woont de haat? azaz a Hol lakik a gyűlölet? címet viseli.

A teljesség igénye nélkül: Esterházy Péter, Grecsó Krisztián, Háy János, Bacher Iván, Dragomán György, Péterfi Gergely művei szerepelnek benne.

– A holland médiában a leggyakrabban Magyarország kapcsán az idegengyűlöletről, nacionalizmusról, kirekesztésről szóló, elítélő cikkeket lehet olvasni. Úgy éreztük, fontos megmutatni: a magyar írók alkotásaikban visszatérően szólalnak fel a gyűlölet és a társadalmi igazságtalanságok ellen, kiállnak a tolerancia és a szolidaritás értékei mellett – mondja Alföldy Mari.

A kötetbe a novellákat és esszéket Vjacseszlav Szeredával közösen válogatta. Fontos eredménye lett, hogy a holland médiában számos könyvkritika és recenzió kapcsán jelent meg a tény, hogy magyar írók sokasága szólal meg műveiben a gyűlöletkeltés ellen.

Tavaly októberben újságírók és a fordítók részvételével holland nyelvű, élő és egyben streamelt formában mutatták be a Jurgen Maas Kiadó gondozásában megjelent kötetet. Idén áprilisban a könyv magyar szerzőivel zajlott Zoom-beszélgetés, amelyen több mint nyolcvanan vettek részt.

Az angol szinkrontolmácsolásnak köszönhetően számos holland érdeklődő is bekapcsolódott.

A Magyar Szalon az önkénteseknek köszönhetően tud működni. Vezetője, Alföldy Mari maga is önkéntesként irányítja a szalont, egy nagyjából tíz-

tizenöt fős csapat élén. Ők javarészt elhivatott magyarok, akik szeretnék Hollandiában is megőrizni a kultúrájukat. Két kivétel van: két holland hölgy, akiket nemcsak a magyar kultúra érdekel, de a magyar nyelvet is tanulják, magyarul beszélő barátaiktól kedvet kapva.

Az Amszterdami Magyar Szalon kizárólag programjai belépődíjaiból és közössége támogatásaiból tartja fenn magát. Szerény költségvetéssel üzemelnek, nonprofit szervezetként, melynek hivatalos formája a holland jog szerinti alapítvány, „stichting”.

A koronavírus-járvány anyagi értelemben könnyebbséget jelentett nekik – bár a személyes találkozás öröme elmaradt, ami egy külföldön élő közösség esetében különösen fontos, viszont így nem kellett teremdíjat fizetniük.

– Egy spanyol fordítóval utaztam vonaton, amikor elmeséltem neki a Magyar Szalon ötletét. Ő visszakérdezett, hogy „Nincs egy magyar Intézet Amszterdamban, ahol ilyen programokat lehetne tartani?”. Ilyen ugyan nem volt, de ez elindította bennem a gondolatot, hogy milyen helyszínekre lehetne bekopogtatni. Teljesen ismeretlenül írtam az amszterdami Goethe Intézetnek egy emailt, amire szinte azonnal jött a válasz, hogy üljünk le beszélgetni a terveimről.

Bérleti díj nélkül kaptuk meg induláskor a helyszínt, csak a portáslány óradíját kellett kifizetnünk. Azóta több igazgatóváltás volt, mi pedig amolyan „régi bútordarabként” mindig ottmaradhattunk. Ma már fizetünk egy képletes bérleti díjat is, de ez kigazdálkodható.

A programjaink kilenc eurós belépőjeggyel futnak, ami itt igazán olcsónak számít, fiataloknak hét euró az ár.

Célunk volt, hogy a hozzánk érkező magyarországi meghívott művészeket ne „árazzuk be”. Nem fogom azt mondani, hogy az egyik, országszerte ismert művész produkciója ötven eurót ér, a másiké csak tizet, mert kevésbé ismert. Számunkra mind egyformán értékesek, és csak olyat hívunk meg, akinek a produkcióját valóban értékesnek tartjuk.

Pontos számot nem lehet tudni, de több tízezer magyar él jelenleg Hollandiában, az öt legnépszerűbb kivándorlási célpont között van az ország a magyarok körében. A legtöbben

a Rotterdam–Amszterdam–Hága– Utrecht tengelyen telepednek le.

A szalon körül az évek során valódi közösség formálódott. Több mint ezerkétszáz ember követi a programjaikat a közösségi médiában, és százan-kétszázan rendszeresen látogatják a rendezvényeiket. Ez a közösség adományaival is segíti a szalon fennmaradását.

– Hatalmas munka lenne cégeket bevonni a szponzorációba, amire nincs energiánk, a pályázatok bonyolult világába sem akarunk belépni – magyarázza a döntést Alföldy Mari, hogy miért nem keresnek további anyagi támogatást. Előfordul, hogy egy-egy cég például magyar borokkal vagy mással támogatja a rendezvényeiket, de a közösség erejére támaszkodnak inkább. – Sokan például süteményt sütnek, és elhozzák, kávét, teát is árulunk a programokon, ezek bevétele is az alapítványt gazdagítja.

Azoknak, akik sütnek, mindig felajánljuk, hogy kifizetjük a hozzávalók árát, de nem fogadják el, ők így támogatnak minket.

Visszatérően szerveznek használtkönyv-vásárt is. Mert a magyar könyv külföldön válik igazán értékké. Akkor, amikor a könyv árának másfélszeresét kellene kifizetni egy futárszolgálatnak, hogy Magyarországról megrendelve Hollandiába érkezzen a kötet, megtanuljuk, hogy nem is olyan természetes, hogy van. A külföldön élő magyar közösség boldogan vásárol könyveket, gyerekkönyvtől a magas irodalomig, melyeket hagyatékokból, elköltözőktől kap meg általában ajándékba a szalon, és ad tovább alacsony áron, saját bevételét növelve.

23

Holland hallgatóból magyar oktató: Vékony Délia SZERZŐ: NAGY ZSÓFIA

Milyen külföldön szerzett tapasztalatokkal tehetjük gazdagabbá a magyarországi művészeti oktatást? Mit tudnak Hollandiában, ami a magyar alkotók számára új perspektívát nyithat itthon? Vékony Délia művészettörténész, kurátor, az International Business School és a Budapest Art Mentor program oktatója, aki magát a holland aranykor szerelmeseként jellemzi, Hollandiában végzett doktori tanulmányairól, és a képzés során szerzett élményeiről mesélt.

Vékony Délia Dél-Afrikában szerezte BA és MA diplomáját, majd az Egyesült Államokban folytatott tanulmányokat, végül a doktori képzést Hollandiában végezte el. Jelentkezésekor olyan doktori programot kínáló intézményeket kutatott fel, amelyek a világ legjobb egyetemei közé tartoznak, ugyanakkor képzéseik itthonról, munka mellett is elvégezhetők, hiszen ekkor már teljes állásban dolgozott az International Business School oktatójaként.

Hosszasan hezitált a londoni UCL és a Leideni Egyetem között, azonban a holland egyetem nyitottsága és proaktív hozzáállása egyértelműen eldöntötte a dilemmát.

Délia legmeghatározóbb hollandiai tapasztalata a szűk három év alatt a teljes nyitottság volt, az ő szavaival élve „már-már rendhagyó nyitottság”.

Témáihoz, ötleteihez – amelyekre itthon gyakran azt a visszajelzést kapta, hogy nem alkalmasak kutatási témának, nem lehet belőlük könyvet írni – a Leideni Egyetemen maximális támogatást kapott.

A közös munka hollandiai témavezetőivel többnyire videóchaten keresztül zajlott, iskolapadban ülős, frontális oktatás egyáltalán nem volt a képzésen. Doktori tanulmányait szupervíziós folyamatként írja le, amely során nagyon erős irány24

mutatást kapott oktatóitól. Évente nagyjából kétszer utazott Hollandiába, ezen alkalmakkor teljes valójában tapasztalhatta a nyitott szellemi közösség működését, a kinti egyetemi légkört. Az ott töltött időszakok alatt többször is lehetősége nyílt témáját előadni szakmailag megalapozott, ugyanakkor hangulatában informális alkalmakon. Az ilyen események nagyban hozzájárultak Délia kinti szocializációjához, a szellemi közösségépítés alapjaként írja le ezeket a programokat.

A legerősebb Hollandiában szerzett tapasztalata, amelyet munkájába teljes mértékben igyekszik beépíteni: a kinti oktatóitól látott, magyarországi viszonylatban szokatlan hozzáállás, a teljes mértékű partneri viszony kialakítására való törekvés. A holland felfogás szerint a pedagógia közege – főként a felsőoktatásban – demokratikus, az oktatás célja pedig a hallgató kiteljesedése. Hollandia élen jár az alternatív pedagógiai módszertan fejlesztésében és alkalmazásában.

Nagyon ritkák az előadások a kinti egyetemi képzéseken, az ilyen jellegű oktatás helyét olyan kísérletező pedagógiai módszerek vették át, mint például a „problem based learning”.

Műhelymunka zajlik, amely során a hallgatók csoportokban járnak körül egy-egy témát, majd eredményeiket

közösen prezentálják hallgatótársaiknak. Délia álláspontja szerint az ilyen típusú oktatási program önálló gondolkodásra neveli a diákokat, ösztönzi őket felelős és aktív problémamegoldó szerep vállalására. Ebben a felállásban az oktató koordinátorként vesz részt az oktatásban, nem ő őrzi a bölcsek kövét. A diákság így sokkal motiváltabban, önmagáért és tevékenységéért felelősséget vállalva vesz részt a képzésben.

Délia véleménye szerint a fiatalokat a Hollandiában tapasztalt oktatói hozzáállás az ágensi szerep betöltésére készteti a társadalomban. Éppen ezért lenne fontos ezt a típusú pedagógiai módszert átemelni az itthoni oktatásba. Iránymutatónak tartja például a Budapest Art Mentor programot, hiszen itt megvalósul a korábban bemutatott oktatói szerepvállalás, a frontális oktatást egy együttműködésen alapuló mentorálási folyamat váltja fel.