Issuu

Herbert Aniko II Simon Mรกrton

2012-2016

vizuális művész Budapesten él és dolgozik. anikoherbert.com

Fotó: Szabó Imola Julianna

Herbert Aniko

Videómunkákat, vegyes technikával készült installációkat és nagyméretű akvarelleket is alkot. Alkotásait letisztultság, finom, esztétikus kivitelezés és személyes hangvétel jellemzik. Saját bevallása szerint munkáival az érdeklő társadalmi problémákra, jelenségekre reagál. Az alkotó emellett igen aktívan válaszolgat a kortárs irodalomra, mintegy újrahasznosítja annak szellemi termékeit, s bár a „talált tárgy” emlegetése kicsit már elkoptatott frázis, mégis valami ilyesmiről lehet szó, irodalmilag és képzőművészetileg.

Simon Márton költő és slam poetry előadó kötetei: Dalok a magasföldszintről (2010) Polaroidok (2013) Rókák esküvője (2018)

Szövegeit egy csomó minden jellemzi, amit ő szeret kísérletező attitűdként megmagyarázni, bár ezt talán pontosabb úgy összefoglalni, hogy alkalmanként a megírhatatlanságig egyszerű, finom részletek érdeklik, alkalmanként a 10 szótagos kecskerímek. Szeretne ide egy olyan mondatot is, ami az írás iránti elkötelezettségéről szól, de sajnos többnyire úgy érzi, amikor igazán szükség lenne rá, sosem tud frappáns lenni, ha pedig néha sikerül, pláne elmegy a kedve az egésztől. Budapesten él.

TEJ

Előszezon

Herbert Aniko II Simon Márton

Idáig háttal utaztam. A kabinok fehérebbek, a víz mélyebb, mint tavaly – az árusoknál még ugyanaz kapható. A strand kihalt, ezért jöttem. Itt ugyanis van jövő: előszezon van. Majd lesz minden. Nézelődöm, valami sör kéne.+ És zöldebb zöld és világosabb kék. Mert az emlékezet fehér, mint a kabinok, amikbe vetkőzni jársz. A laptopot otthon hagytam. Tele van a fotóiddal, és én nem akarom többé simogatni a képernyőt – hazudni, mert nem őszinteségre van szükségem, hanem rád. A végét úgyis pontosan tudom. Majd azt mondom: valami sör kéne. Meg pedig milyen boldog voltam. Milyen. Már nem derül ki. Mint hogy mit álmodik az egyetlen alvó egy zuhanó gépen.

Előszezon

Herbert Aniko II Simon Márton

Idáig háttal utaztam. A kabinok fehérebbek, a víz mélyebb, mint tavaly – az árusoknál még ugyanaz kapható. A strand kihalt, ezért jöttem. Itt ugyanis van jövő: előszezon van. Majd lesz minden. Nézelődöm, valami sör kéne. És zöldebb zöld és világosabb kék. Mert az emlékezet fehér, mint a kabinok, amikbe vetkőzni jársz. A laptopot otthon hagytam. Tele van a fotóiddal, és én nem akarom többé simogatni a képernyőt – hazudni, mert nem őszinteségre van szükségem, hanem rád. A végét úgyis pontosan tudom. Majd azt mondom: valami sör kéne. Meg pedig milyen boldog voltam. Milyen. Már nem derül ki. Mint hogy mit álmodik az egyetlen alvó egy zuhanó gépen.

Előszezon

Herbert Aniko II Simon Márton

Idáig háttal utaztam. A kabinok fehérebbek, a víz mélyebb, mint tavaly – az árusoknál még ugyanaz kapható. A strand kihalt, ezért jöttem. Itt ugyanis van jövő: előszezon van. Majd lesz minden. Nézelődöm, valami sör kéne. És zöldebb zöld és világosabb kék. Mert az emlékezet fehér, mint a kabinok, amikbe vetkőzni jársz. A laptopot otthon hagytam. Tele van a fotóiddal, és én nem akarom többé simogatni a képernyőt – hazudni, mert nem őszinteségre van szükségem, hanem rád. A végét úgyis pontosan tudom. Majd azt mondom: valami sör kéne. Meg pedig milyen boldog voltam. Milyen. Már nem derül ki. Mint hogy mit álmodik az egyetlen alvó egy zuhanó gépen.

Szabadtér

Herbert Aniko II Simon Márton

Angolul beszélünk, pedig Katharine német, de én nem beszélek németül – túl sokan jól beszéltek a családban, és én pótolhatatlan akartam lenni, hát angolul kezdtem tanulni, így lettek a többiek pótolhatatlanok. Egyébként egész jól megy, bár Kathariné-nek jobban. Három pohár után meghív, menjek vele kirándulni, délre, induljak gondolkodás nélkül, mint ő, látom, hogy bármit mondanék, komolyan venné, szóval azt mondom neki, hogy igyunk még, meghívom. Aztán a közeli park fáiról kezd mesélni, mutatja és azonosítja őket – ért hozzá, mert biológus. Angolul mondja az egészet, új nevet ad a fáknak, mosolygok, azonosítom magamban az érzéseket, nekem kéne új neveket találnom nekik, túl régóta nem ért hozzám senki. És az ötödik pohár után elhív Németországba, azt mondja, költözzek hozzá, és felejtsek itt mindent. Én mentegetőzöm, nincs, ami tartóztatna, de ez a nyelv: félek elveszíteni. Mosolyog. Megkérdem, alszik-e nálam. És közben nem a nyelvre gondolok, hanem egy szájra, de nem a tiédre. Nem. Nem.

Szabadtér

Herbert Aniko II Simon Márton

Dal helyett 1

Herbert Aniko II Simon Márton

Vége az évszaknak, ez szép tavasz volt, minden napja kész, csak a felejtés van hátra, élhet tovább boldogan nélkülem, valami fal mögött. Ragyog az idő, kitárom az ablakot, amit nem mostam le az ünnepekre. Rendetlenség van, a tüzem sem találom. Volt egy szép tavasz, egyébként nem történt semmi, és nem akarok beszélni róla. Esetleg hazudni, valami érdekeset és elviselhetőt. Hogy az tényleg ünnep volt, kit érdekelnek a dátumok. Vagy ilyesmi. A testről beszélni, hogy zavarba ejtő legyen. És a lélekről, hogy megkapóbb. A fej álmok helyett tárgyakkal és rendetlenséggel teli, mint az éjszakák. Mint a szobám. Volt az a test, és ami vele jött. Volt már jobb, vagy lesz. Kit érdekel. Felírom, ünnep, elhelyezhetetlen. Süt a nap, üldögélek. Valamelyik szomszédnál hetek óta bontják a falat. Arcot kéne mosnod. Az enyémet. Semmi közöm a történetünkhöz. Mint az asztalon álló Tengeri sónak a kékhez.

Dal helyett 1

Herbert Aniko II Simon Márton

fehér zaj (részlet)

Herbert Aniko II Simon Márton

A telefon csörgésére ébredek, sokáig keresem felülve az ágyban. Hol vagyok – ezt majdnem tőled is megkérdem, amikor felveszem, és megismerem a hangod. Egyébként alig értem, mit mondasz, halk és ócska ez a telefon (annak idején erről akartam megüzenni, hogy szeretném, ha meghalnál – nem volt rajta pénz). Elhallgatlak, bármit is mondasz, a készülék miatt szerelmes suttogásnak hallatszik, ettől fölébredek. Azt hiszem, csak csevegni próbálsz egyébként – sok tét nélküli kedvesség, nekem ez sose ment, én nem vagyok kedves (csak néha blöffölök). Közben az ablak felé nézek, kinn kánikula, itt benn elég hűvös van.

fehér zaj (részlet)

felülve az ágyban. Hol vagyok – ezt majdnem tőled is megkérdem, amikor felveszem, és megismerem a hangod. Egyébként alig értem, mit mondasz, halk és ócska ez a telefon (annak idején erről akartam megüzenni, hogy szeretném, ha meghalnál – nem volt rajta pénz). Elhallgatlak, bármit is mondasz, a készülék miatt szerelmes suttogásnak hallatszik, ettől fölébredek. Azt hiszem, csak csevegni próbálsz egyébként – sok tét nélküli kedvesség, nekem ez sose ment, én nem vagyok kedves (csak néha blöffölök). Közben az ablak felé nézek, kinn kánikula, itt benn elég hűvös van.

Herbert Aniko II Simon Márton

A telefon csörgésére ébredek, sokáig keresem

fehér zaj (részlet)

nem igazán érdekelt, mit mondtál, vagy hogy föl se ébredtem. Bár tényleg kimerült vagyok mostanában, nem tudok aludni, mióta nem hallom a lélegzésed, csak tudom, hogy van. Rendszeresen sétálok viszont hajnalig, néha eszem, vagy nézem a neten idegenek otthoni szexvideóit (ők teszik közzé) – így unatkozom. A szerelem mint a környezetszennyezés. Lehet rá nem gondolni. De azt hiszem, veled sosem leszek hűvös (majd néha blöffölök). Ha letetted a telefont, visszafekszem – világosban viszonylag jól alszom, mert sötétedés után még sokáig szerettél. És jöhetnek az üres, szereplők nélküli álmok – – – addig viszont hallgatlak, hogy suttogsz, mint az őrláng.

Herbert Aniko II Simon Márton

Egyszer majd azt írhatom erről,

fehér zaj (részlet)

Herbert Aniko II Simon Márton

Egyszer majd azt írhatom erről,

Magára gondol

Herbert Aniko II Simon Márton

Már csak azt az autópályát szeretné, az üres, éjféli utat, tág horizontot, a tériszonyt fölfelé, már csak ezt az évet, iránytalan vágyakkal, kihalt utcák negyvenfokos betonját, csak az üres poharat az asztalon és a szétfolyt tejet mellette, a fehér éjszakává változó nappalokat, már csak a széttúrt ágyról álmában lelógó kezét, emlékként őrizgetett halott öngyújtóit, csak álmos pillantásait, földre dobált ruháit, amik ugyanúgy üresek, mint a táskába csomagoltak, mégis; már csak azt az éjszakai sportpályát, csődbe ment boltok kirakatát, sötét, kiürített lakások súlyát, csak az érzést, hogy mint az ég, valójában semmire se jó; egy trambulin alatt a kiszáradt medencét, egy-egy kidobott szájfényt, karkötőt, kiürült parfümöt, az illatát, mindenének az illatát, csak azt, hogy érdekesen kell mondani, hogy fáj, különben ki törődne vele – – – csak a vissza nem váltható üvegeket, a lufikat, kiégett égőket, az óvszereket, az üres képernyőket, egy hajnali parkot, csak valami ízt, mint ébredés után. Csak mint a fuldokló, tüdejében sós vízzel, a felszínbe, a végtelen, közönyös ürességbe, kapaszkodni.

Életünk napjai

Herbert Aniko II Simon Márton

Anyámra gondolok és tejport eszem, csönd van, hétvége délelőtt. Te még alszol, járkálok, az ablak mögött fehér fal, innen nézve ködnek tűnik, rántottát tervezek, abban jó vagyok, tüzet keresek, cigarettát – tejport eszem, szeretem a tejport. Ha olívaolajjal csinálnám, jobb lenne? Mindegy. Kilépek az erkélyre, üresen iszom a kávét, rutin az egész, mint a tél. Vár a só, az olaj, de felnézek és látom, tényleg köd lett a falból, és mögötte ott áll az erdő a tegnap esti képről, amit sokáig nézegettél, félbehagyva egy vitát, válasz helyett szinte – nemigen értettem, látod, csak álltam mögötted, néztem. Hideg a kő. Egy eltévedt állat volt a képen, tejszerű, sűrű ködben, és remélem, ha már az anyámat végleg, majd ezt is elfelejtem egyszer. De most az van, hogy eljött, itt áll az erkély előtt az erdő, és a tegnapi kép most készül. Kávé és kitépett lapok a számban, mindjárt leég a cigarettám, mindjárt csinálok reggelit, szeretlek, de ez nem szerelmes vers, ez friss kenyér, hagyma, olaj, tojás, rend. Ezt már egyszer álmodtam, de nem, nem emlékszem, mi lesz. Valaki a füledbe súgja, hogy baj van. Ez a tél. Az üres ízek ideje, a homályé pontosabban, hogy hol, hol a szívem.

Véletlenül jó

Herbert Aniko II Simon Márton

A játék lényege egyszerű, be vagy zárva. Csak át kell kutatnod a helyet, ahová. Amit találsz, annak segítségével jutsz ki. Keress mindenhol, jegyezz meg mindent. Például, ha a földön talált hajtűt bedugod a konnektorba, és ettől zárlatos lesz, vörösen kigyullad egy pótlámpa, és ebben a fényben megjelenik a falon egy szó, amit ha beírsz az asztalon várakozó laptopba, akkor kapsz egy számsort válaszképp. Egy dátumot, amivel kinyílik az ajtó számzára. És már kint is vagy. Ilyet játszunk, a gép előtt fekve, kijutóst, egyiket a másik után, egész éjszaka, a neten, mindjárt fél öt. Ma békén hagyjuk a sötét, zárlatos szobákat egymásban, ma véletlenül boldogok vagyunk. Ha elég lenne a plafonra felnézni, mert már ott a dátum, ma eloltanám a lámpát, még ne lássam. Most olyan, mintha ezek nem is mi lennénk. Mit mondasz majd erről. Mit mondhatnék. Megjegyeztem mindent, bár a valóságban úgyse jó semmire. Reggel lesz mindjárt, hét múlt, csak tél van, ez még a miénk, látod, kereshetsz bárhol, a sötétség voltam, most múlok el.

Teendők

Csak azt a képet ne, amin tudom, hogy alig látszom, de mikor csináltuk, voltunk utoljára boldogok. Csak azt a huszonéves kávéfőzőt ne, bár tényleg ócska és most már minden nap marad benne – szívben szerelem – egy kevés. Se azt az ibolya illatú szappant, a springfeliratost, hiába törtem ketté. És az ágy, az ágyneműhuzatot ne mosd ki, tedd el, legalább, ha semmi más, a szagom megmarad utánam. És ne hagyd a falat, az égszínkéket, se a linóleumot, az apró mintás, semmilyen linóleumot, mennyit néztem, minden részletéről te jutsz eszembe. Csak azt a túl magasra tett tükröt ne dobd ki, kérlek, bár vakul, tied volt másfél évig, figyelt, tudom sosem láttál belé, túl magas, homályos, ne dobd ki, semmi se volt benne, jaj, soha, csak te.

Herbert Aniko II Simon Márton

Dobj ki mindent.

Akit én halványkék

Herbert Aniko II Simon Márton

Nem is a fiún lepődtem meg, illetve nem tudom, csak fura volt, nem is lepődtem meg, az ember hozzászokik, hogy szerelmeit előbb-utóbb megbasszák bizonyos igazán gyönyörű estéken. Szóval csak azon lepődtem meg, hogy pont ilyen. Hogy pont olyan volt. Nagyjából tökéletes, sármos, mélyhangú, kiegyensúlyozott, hogy pont egy ilyen, akit én óra- és teniszcipő-reklámokba képzelnék, akiből majd egyszer XY kolléga és jó apa lesz, szóval amilyen én nem vagyok: ő mindenestül olyan. Hát ezen meglepődtem. Persze, még most is, ha találkozunk, kezet fogok vele, tartva magam valaminek a látszatához (ahelyett, hogy leütöttem volna rögtön az elején). Azóta már tudom, hogy egyszerűen csak egyetlen szavam sem értetted, és a legtöbbet el is felejtetted rögtön – így működsz. Én akkor, azután, kilépve valahonnan, sokat sétáltam. Egy coffeeshop, egy pizzázó és egy gyorsétterem egymás mellett sorban hirdette, hogy persze, innen nyugatra is, délre is, keletre is jobb lenne minden, csak itt ilyen álmosító és ízetlen az éhség. Fölöttem az ég eleinte sötét, élénkebb kék, azután egyre világosabb lett. És fölnéztem, és halványkék volt, mint álmaimban a bugyid, amit míg lerúgsz magadról, én a pólót rángatom rólad, még ma is.

Akit én halványkék

Herbert Aniko II Simon Márton

Akit én halványkék

Herbert Aniko II Simon Márton

A merülés elmélete

Herbert Aniko II Simon Márton

Anya, a hold felszínének sötét foltjait tengereknek nevezték el. Persze ezek csak elméletben tengerek, semmi közük a vízhez. Bár lehet, hogy nézőpont kérdése az egész, és akkor az a sötét folt, ami a melled lett, akkor az is tenger. Tüdődben, gyomrodban meg víz – mégis jól emlékszem. És mert a mélyben nem hallják – hát tényleg kimondhattam volna mindent? Jó leszek, csak ne– na, ilyeneket még ott is felesleges. Arcomra kenem itt hagyott festékeid, így próbálván jobban szeretni magam. És, azt hiszem, előbb-utóbb, megiszom azt a két üveg azóta meglévő parfümöd – mi mást kezdhetnék velük? Mondtál valamit, mint kiderült: legvégül. És én nem figyeltem. Azóta nincs kapcsolat, mert ez nem az. Csak léptek egy elméleti tenger partján. A part lezáratlan részein.

A merülés elmélete

Herbert Aniko II Simon Márton

És ez egy

Herbert Aniko II Simon Márton

Nincs merre indulnom hozzád. Még mindig. Szeretlek. Emlékszem, már annyi hús se volt rajtad, amiből egy tízéves fiú jóllakhat. Vagy csak én nem. Ruháidba képzellek, játékcsészébe teát a gyerek. Ez maradt. Darabig dajkálom magam. Aztán csak rágyújtanék, de előtted szégyellek – – – csak így képzelhetlek el, hogy van arcod, bár elé mindig más maszkot tartok, lehetnél bárki, csak az nem, ami vagy. Fáztam. Tépkedtem a gazt, egy síron ültem, összegereblyézték a nyarat, és zárásvan– rám szóltak. Te azóta is ott dideregsz, mint a fűben, a szélben remegő csirketollak.

És ez egy

Herbert Aniko II Simon Márton

Esti vázlat, reggel átolvasni

Herbert Aniko II Simon Márton

Végül is, én is mindig egy nőről álmodom, ez igaz, ahogy egy korombeli fiatalembernek kell. De fiatalembernek csak a buszon szólítanak, hogy álljak arrébb, a nő pedig halott és nehéz, mint bárki, aki tíz éve nem vett egy könnyű levegőt. Anyámnak szólítalak, ahogy soha, míg éltél, ahogy engem fiatalembernek mások. Nem szólhatok, hogy állj arrébb. Próbálom csak, hogy ne hiányozz, de csak egyféle szeretet van, ahogy nincs kétféle sötét, mindegy, ki fekszik és hol. És egyre jobban hasonlítok rád. Ezt már írtam. De mihez kezdjek vele. Nem emlékszem, mit mondtál. Csak a hangodra. Mit ér a hangod? Kert, könnyű nyári este körülöttem. Pontos. Helyén a két tárgy közti üresség is. Hűvösödik, mindjárt bemegyek. Megölelem, aki benn a szobában. Mint egy szál pólóban ilyenkor, fázom ebben a gyászban. És mint egy lázálomban, félek, hogy benne égek.

Esti vázlat, reggel átolvasni

Herbert Aniko II Simon Márton

Fehér ing, drapp ruha

Egy nőnek nem mondhatod, ha megkérdi – ahogy szokta is –, hogy nem, kedves, nem szeretlek, most épp semmit sem érzek (fáj a fejem), szorít és fojtogat az életem, mint egy kinőtt garbó, mert még látszom, de ami voltam, már eltűnt, mint kavicsokon a köpés, mert zajló jégtáblákon, nőkön, rajtatok élek, és átugrani kéne, bár lépni se merek, mert az egyetlen hobbim a dohányzás, mert egy hajnali-szürke, üres városba vágyom, sétálni kirakatok közt, fejcsóválva megnézni próbababák mellét, menni, olcsó meleg lángost harapdálva – ahogy valódi melleket néha –, vagy csak ülni némán, akár a gégemetszettek. Egy imára való szót tartogatni, gyűjteni feleslegesen – mintha elnézni halom lerágott csirkecsontot, Ha volna kutyánk, szegény, most hogy örülne. Copyright Simon Márton I Dalok a magasföldszintről I L’Harmattan, Budapest, 2010

Herbert Aniko II Simon Márton

Petri György emlékének, szeretettel

Fehér ing, drapp ruha

Herbert Aniko II Simon Márton

Petri György emlékének, szeretettel

Meg sem történt (részlet)

Herbert Aniko II Simon Márton

Erről mesélek, egy kerthelyiségben, a leveleiket bontogató gesztenyefák alatt, a hideg, áprilisi napsütésben, egy nőnek, hogy majd megírom ezt a verset, egy titkos találkozó végén, olyan átéléssel, mintha nem lenne mindegy, ráadásul egy másikra, egy másik versre gondolok épp, nem is erre. Az arról szólna, amikor pár évvel ezelőtt egy másik nő mellettem állva kapott egy SMS-t egy másik férfitől, én meg véletlenül odanéztem és elolvastam, pedig mindig kínosan ügyeltem a diszkrécióra, valószínűleg gyávaságból, Merre jársz?,ennyi volt az egész, és bár ez most már mindegy, az a nő akkor otthagyott azért a másikért az éjszakai parton. Én meg arra gondoltam, most nemrég, hogy erről kéne, erről lehetne egy verset, ezt magyarázom, a cigarettámat nézve, ebben a kerthelyiségben, egy hivatalosan meg sem történt találkozás végén. Mert észrevettem, hogy ez beépült, annyi minden történt azóta, de ez beépült, mint egy varázsszót, időről időre megírtam valakinek, aki számított, így, üzenetben, hogy merrejársz?, mintha, igen, az jönne utána, hogy máris mindent hagyva indul.

Meg sem történt (részlet)

a vers majd véget ér valahogy, ezt mondom, így magyarázok a gesztenyefák alatt, titokban, a kihűlt cappucinó-t kavargatva, egy másikról, de tulajdonképpen erről a versről, mesélek a nőnek, akinek már írhatnék bármit, nem jönne, ihatom tovább éjszakánként literszám a vizet, hogy ne legyek éhes, és magyarázhatok tovább valaki másnak valami másról, de tulajdonképpen csakis erről, hogy ez a nő, aki most még itt ül, többé nem néz rám, pedig olyan szemei vannak, mint hófúvásban a nyílt pályán veszteglő vonat leghátsó fülkéjében a testi szerelem, mint egy kerthelyiség, ahol sose voltam, a fáira mégis emlékszem valahogy.

Herbert Aniko II Simon Márton

Persze nem, de nem baj,

Dal a magasföldszintről

Herbert Aniko II Simon Márton

Most vettem észre a fehér foltokat ezen a nadrágon, ami két éve nem volt rajtam, de ma előkerült valahonnan, és fölvettem, csak úgy. A foltok származása, nos, kétségtelen (még az alkalom is eszembe jutott később). Egy régi nadrágom ma előkerült, nem tudom honnan, pakolok el mindent, ez két éve nem volt rajtam, akkoriban költöztünk ide, most felvettem, bár sosem szerettem – szerintem rosszul állt. Ideköltözni egyébként jó volt, mert itt voltál te, akinek jól állt a fény és jól az árnyék. Holnap költözöm el innen, de ma véletlenül előkerült egy régi nadrágom, felhúztam és észrevettem a fehér foltokat a slicce körül, azóta pedig ülök a fotelban, és semmi sem jut eszembe. Rosszul állt neked, ahogy szeretni próbáltál, időnk tele van fehér foltokkal, ez kétségtelen. És hiába tudom, nem akarom látni, mi jön, de most már mindenütt vagy, nincs hová félrenézni – hát lehunyom a szemem, pont mint akkor, úgy.

Objektív

kőről, ami a szép, áttetsző vízben süllyed. Erről, mert így akarom. Ez könnyen elképzelhető, veszélytelen, kicsit unalmas is – engem nem érdekelne. Azért jó lesz, jó, mert nem leszel benne. Tényleg csak a kavicsról szól. Ahogy süllyed. Nyilván mellébeszélés, de az a lényeg. Ebből nem derül ki, milyen érzés a kezedben – milyen volt. Pedig ezt a kavics is tudhatja. Nem fontos, ahogy az ízed távolodik – a felszíntől egy darab fehér kő. Szóval ennyi. Süllyed. A súlyából annyit veszt, amennyi kimondható, de kövekről nemigen beszélünk. Még annyit se, mint a hazugságokról, például. Ezért is szól róla. Vagy mert mindegy, miről. Mert a két-három szó, ami nem lenne mellébeszélés, nálad maradt. Nekem ez jutott. Copyright Simon Márton I Dalok a magasföldszintről I L’Harmattan, Budapest, 2010

Herbert Aniko II Simon Márton

Ez egy kavicsról szól, egy egyszerű, sima

Szeretnék lenni, de nem

Herbert Aniko II Simon Márton

Ezen a fotón csak a szemed látszik, meg a pléd, amibe csavarva ültem én is, egyébként meztelenül, egyszer. Amikor néhány napja véletlenül összefutottunk egy szórakozóhelyen, végig erre, a képre gondoltam – te közben illedelmesen érdeklődni próbáltál a mivanvelemről, vagy valami más, közepesen érdektelen dologról. Ha jól emlékszem, nem válaszoltam, de aztán hazafelé annyi eszembe jutott, hogy semmi. Mit mondhattam volna? Hogy egy szentimentális közhely szeretnék lenni a szádban? Már hajnalodik. Ha lenne tévém, most bekapcsolnám. Vagy épp ki. Ülök, a szoba üres, fehér fala ilyenkor lesz kék. Mint akinek a szájába ment egy szőke hajszál és képtelen szabadulni tőle, csak ez jár a fejemben. Van ilyen. Hogy rájössz, hogy semmi. És állsz és szédülsz és hallgatsz, vagy ülsz 5:43-kor egy kanapén egyedül, egy másik plédbe csavarva, közhelyeken rágódva. Olyan csöndben, mint aki arra ébred, hogy ötvenhét éves, süket, polinéz gyöngyhalász lett, aki egy fotóba szerelmes, és valaki lélegezzen helyette, mert fölötte nyolc méter.

Tévedni legalább

Herbert Aniko II Simon Márton

Meséltem neki a Szív szútráról, erről a buddhista szent szövegről. Mondtam, hogy az ürességről szól – rosszul emlékeztem persze, bár valami ilyesmiről – és soroltam, hogy az üresség az üresség, nem indulás és nem nem-indulás, nem boldogság és nem nem-boldogság, nem keletkezett és nem múlik, és ez van a szívben – ezt mondtam, és hogy szerintem ez nagyon szép. A kádban feküdtünk, forró volt a víz, lejjebb csúszott a melléről kezem, biztos beszéltem tovább. Én csak meztelen voltam, ő gyönyörű. Azóta tudom, hogy rosszul emlékeztem, a Szív szútra eléggé más. De ragaszkodni kéne a tévedésekhez is. Mostanra megint másképp emlékszem, pedig olyan biztos nincs benne, hogy nagyon finom voltál, köszönöm, vagy hogy pusztulok nélküled, ez van a szívben. Egy ideje megint csak tusolok, hideg vagy forró, mindegy. Róla meg mondanám, hogy volt valami nagyon szép, de pont innen tudom, hogy rosszul emlékszem.

Tévedni legalább

Herbert Aniko II Simon Márton

Mint mindig, utoljára

Herbert Aniko II Simon Márton

Majd nézed a filmben azt a fura madarat, nagy, piros hólyag a csőre alatt, mint egy szív, mint egy lufi, milyen lenne megérinteni. Helyszíneidből adódik, hogy főleg döglött varjakat vagy vergődő, összetört galambokat simogattál eddig. A kezed jellegzetes szagára emlékszel csak, utána. Egzotikus szavak hangzanak el közben a filmben, egzotikusnak mondott táj a kép. Hallatszik az eredeti narrátor hangja, észreveszed, hogy néha másképp fordították – biztos így volt egyszerűbb. A záróképen meg fák, inognak a fák a viharban. És ahogy nézed a sötét képernyőn futó, ismeretlen neveket, az jut eszedbe, ha már nem ülhetsz langyos, trópusi esőben, legalább letusolsz. Semmi érdekes nincs itt, naponta belátod ezt, a galambokat megutáltad, mindegy, mit és hogy akartál mondani, már van, ami van – a szív mint egy lufi, leheletekkel, szuszogással tele, de majd máskor fölhozod, amit elfelejtettél, csak képzeld azt, hogy szeretted azt a nőt, akit tegnap láttál koncert után valami tolakodó részeg szája elől elhajolni újra és újra. És újra.

Háromnegyed négy

Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad. Copyright Simon Márton I Dalok a magasföldszintről I L’Harmattan, Budapest, 2010

Herbert Aniko II Simon Márton

A fák, ez jó, igen, kezdjük a fákkal, hogy majdnem ugyanolyanok; így hajnalban. Kevés a fény. Eléggé fázom. Bent alszol. Akihez szólhatnék most, az előtt hallgatok; nem remegek, még ezt a fázást se lássa rajtam. Mondok valamit magamban. Látom a leheletem. Nézem. Ebben a ritkás fényben én is csak majdnem ugyanaz vagyok, félig nyitott szemmel figyelve, hogy alszik minden. A te szemed, lehunyt szemed ott bent, világos, egyszerű, mint ilyenkor az ég. Mint ilyenkor bármi. Rá kéne gyújtani, ezért jöttem ki. Nem. Azért, mert nem tudok visszaaludni. És utálok várni. Föl kéne ébresszelek, mondanom kéne, hogy nézd a szemem színét, igen, egy darabig hibának éreztem még azt is. Nem értem, miért kellek neked, elmondanám, most, kezemen az öled szagával könnyebb lenne mégis. És nem tudom, hány ölelés kell, akár csak egy napra, hogy estig összetartson, szóval ölelj. Ilyeneket kéne mondanom. Bent alszol. Nézem az ég súlyos színeit a szív felőli oldalon. Dohányzom. Jó így. Bár elég hideg van. Jó, hogy betakartalak.

Jó esetben a dél K. I.-nak, tisztelettel

Herbert Aniko II Simon Márton

Jó esetben ritkán kell szóba állnom szeretteimmel. Megvisel, hogy kérdéseikre csak hazugságokkal felelhetek. Tanácsaik nélkül egyre jobban bízom abban, hogy majd, mint a vadludakat, délre visz az ösztön, bár igazán nem tudom. Hol van az a dél? Szavaimat kevésre tartom, pedig ezen a vidéken még ma is mesélik, a fény úgy lett: csak egy szót szólt valaki. Én persze beszélhetek, amit akarok, nem lesz világosság. Idáig jutottam: néha azt mondom, van kiút, és ettől mintha lenne. Persze nincs. Ez egyszerűen nem így működik. Pedig el tudnék szakadni bármitől, jó esetben egy-két szóval elengedem a fényt is. Halogatni kéne ezt, mert például az őszt megírni könnyű. Olyankor bármihez hasonlítható bármi. Vagy csak nekem mindenem. De most tavasz van. Ilyenkor, jó esetben, mindig egy kicsit hosszabbak lesznek az éjszakák, mint a félelem.

Tél, pályaudvar

Herbert Aniko II Simon Márton

Most ez a tél. Ezek a napok. Halványkékek, hidegek – mint fűtetlen személyvagonok – és homályosak. Ami bennem hull, nem olvad el. Írok. Hátha így elfelejtelek. Hátha így felejtelek el. Hogy legyen tavasz, de ne érdekeljen, hiába mesélik, hogy otthon megint a belvíz. Hogy szétmossa, ami még. A hamvaid – ha ugyan vannak olyanok. Ne álmodjak egy sötét, föld alatti tengert, ahogy téged dobál, ébredéskor tudva, engem is elkapott (vizes a hátam, az arcom). Kiürült pohár a szeretet. Szorongatom. Le kéne tennem. Szórt fényben ülök a pályaudvaron. Nézelődök a hidegben. Nem hoztam neked akkor cukrot. Most hiába nézem, nincs hová mennem érte. Tavasz lesz. Addig álmatlansággal pótlom, hogy te alszol. Ennyi van köztünk. Csak mint akit meglöknek véletlenül. Dühös vagyok, nem haragszom. Nem haragszol.

És ez a kettő

– tűnődöm kábán, mintha reggel ébredés közben; és számolom, hányszor fogom még leírni, hogy hiányzol, pedig nem tudom, mihez kezdhetnék veled; ami átfestette az időt, az eget, fakul, lassan már csak ez a vers leszel, összetartozunk, mi hárman, a semmivel; vonásaid hordom, és nézd, már magamnak is mesélnem kell rólad, végre fogadj fiadnak, ha már sugárzol belőlem, mint felborigatott hangfalakból előadás után a csend.

Herbert Aniko II Simon Márton

Megtörtént, holott nem követtem el

Világos égre néz

Herbert Aniko II Simon Márton

Ez a nő, ez nevet. Néz rám és röhög – a munkahelyemen kérdezett valamit, amire valami vicceset válaszoltam. Hozzáteszek egy-két szót, ezen újra felnevet. Vicces vagyok. Ki akar cserélni ezt-azt, ezért jött, nem tetszett neki, ilyesmi. Talán tíz évvel lehet idősebb nálam, magas, szőke és nagyon szép – a fogaira nézek, a melleire, azok is nagyon szépek. Talán tetszem neki. Jó csizmája van, mindig is akartam egy olyan nőt, akinek ilyen csizmája van – aztán egyszer volt, de nem nagyon változott semmi. Ez van, általában vicces vagyok. Röhög a pénztárosnő a boltban, elejti az aprót, két szórólapot osztogató lány, egy asztaltársaság. Általában én is, aztán persze egyetlen szóra sem emlékszem – ilyen felejthető ez –, csak a nevetésre. Az enyhe fuldoklásra, amire lecserélek több másikat, néhány torkomba szorult, lenyelhetetlen pillanatot (szúrják, mint a szénsav). Ami nem felejthető, így villan fel – mint a plafon, ha csatornát vált a tévén a szembeszomszéd. Néha hajnalban kelek és nyelvleckéket hallgatok – hogy mondják egy új nyelven, miért, bár ezen a régin se nagyon kérdezek ilyesmit. Ilyenkor általában nem vagyok vicces. A szembeszomszéd sötét ablakára nézek, vagy tovább, fölfelé. Valamit kéne látnom, de már nem tudom, és a felejtés nem visszacserélhető.

Ez is milyen

Herbert Aniko II Simon Márton

Mennyi minden változott az évek alatt, ki cserélődtek még a jelentések is, mint sejtjeink hétévenként állítólag teljesen. A márszóról például ma már nem szakítások vagy diagnózisok jutnak eszembe, csak hogy spanyolul tengert jelent. És ebben még a napfényt is érzem, bár nem tudok spanyolul. Viszont emlékszem Goyára; Goya mondatára egy filmből, hogy le kellett volna vágassa a kezeit az egyik festménye miatt. És a háborúra, amit ő álmodhatott, de én láttam, ahol, hogy felnővén ne foghassanak vele fegyvert, levágják a gyerekek kezét. Mintha az csak arra lenne jó. Persze ha levágattam volna a kezeim, most nem hiányozna egy-egy érintés Néha kiharapják a szám, olyankor elfordulok, élvezem a sós ízt – mint a tenger. Aztán a bálnák szíve, ez jut eszembe, hogy nehéz, hogy nyolc-kilencszáz kiló.

Ez is milyen

Herbert Aniko II Simon Márton

És még egy délelőtt

Herbert Aniko II Simon Márton

A többiről alig kell, vagy csak nem tudok, és a java úgyis megmarad, de arról a téli fényektől derengő délelőttről érdemes talán. Megemlékezni egy folyosóról, ami egyébként lényegtelen volt, felírni, mint egy telefonszámot, pontosan, megfogalmazni, mint egy használati utasítást – csomagmegőrző szekrény vagy terhességi teszt. Ahogy abban a jellegtelen szombat délelőttben, az udvar felé menet, a hosszú, kékesszürke fényben, kialvatlanul és másnaposan, végighúztam a kezem a csempés falon, és hideg volt, és erről te jutottál eszembe. Nem tudom pontosan, miért, ez nem az eleje volt és nem a vége, nem volt tehát logikus, de a hideg lábad jutott eszembe róla, amit a hasamhoz szoktál nyomni alvás előtt – pedig akkoriban már külön aludtunk. Azon gondolkodtam, hogy valószínű, neked valami egész más jár most a fejedben, ülsz, eszel, talán még föl se keltél, vagy bárhogy is, de nem gondolsz rám. Nem lenne rossz tudni, gondoltam és eléggé remegett a gyomrom, hogy később, ha majd valaki más mellett alszol egyedül, én meg szabad leszek, mint egy pontatlanul felírt telefonszám, vagy tárgyát vesztett használati utasítás, szóval jó lett volna tudni, hogy néha szenvedni fogsz, és mindenről én – – – tél volt és azt akartam, hogy mindenről, ami hideg, én jussak eszedbe. Szédültem, hiányoztál, és mire kiértem az udvarra, arra gondoltam, hogy ez az egész: én, a fák, ez a kert, ez a szombat, minden, ez valószínűleg nincs, nem is volt soha, nem lesz, hogy engem csak te képzelsz, erre gondoltam, és jó volt.

Szeretnék lenni, de nem

Herbert Aniko II Simon Márton

Akit én halványkék

Herbert Aniko II Simon Márton

„ ... De ragaszkodni kéne a tévedésekhez is. Mostanra megint másképp emlékszem,pedig olyan biztos nincs benne, hogy nagyon finom voltál, köszönöm, vagy hogy pusztulok nélküled, ez van a szívben.” Simon Márton