2024okt23

X X XI V .

É V F O LYA M

2 0 2 4 .

O K T Ó B E R

2 3 .

ALSÓNÉMEDI

HÍRMONDÓ

INGYENES TÁJÉKOZTATÓ ÉS KULTURÁLIS FOLYÓIRATA

Ü N N E P I

S Z Á M

1956. OKTÓBER 23.

AHOGY A SZEMTANÚK LÁTTÁK Reggel bementem a műszaki egyetemre.

A professzorok zöme sötét ruhában jött be, néhányuknak kokárdája is volt. Borzasztó lelkesek és kedvesek voltak, egyöntetűen a diákság mellett álltak. Rengeteget jelentett egyébként, főleg biztonságérzetet, hiszen ebben a négy-öt évben az ember nem kötődik máshoz jóformán, mint a tanáraihoz, és abból, hogy ők mellettünk álltak, úgy éreztük, hogy amit teszünk, az mindenképpen jó dolog. (24 éves egyetemista) Elindultam a Bem-szoborhoz. Mire odaértem, óriási tömeg volt. Megálltam a menet szélén. Veres Péter beszéde és Bessenyei szavalata után egyre forrósodott a hangulat. Az elején még tényleg csak a Petőfi Kör által meghatározott jelszavak hangzottak el, de aztán a kiskatonákkal kivágatták a címert, és kitűzették a régi Pálffy laktanyára a lyukas zászlót.

A vége felé már felhangzott a „Ruszkik haza!”, majd a felhívás, hogy rendezett sorokban menjünk a Parlamenthez. A Margit hídon már egyre keményebben skandálták: „Rusz-kik haza!” és „Nagy-Im-rét-akormány-ba!” (32 éves könyvelő) Elindult a tüntetés. Én a Rákóczi úton, valahol a Színművészeti Főiskola környékén csatlakoztam hozzájuk. A főiskoláról ott voltak a tanáraink, meg Herskó János, Kovács András. Úgy emlékszem, hogy Déry Tibor is ott jött köztünk, ugyanabban a sorban menetelt, mint mi. Amikor kiértünk a Sztálin útra, megláttuk a falon a Sztálin névtáblát. Akkor Pistával és Jóskával úgy döntöttünk, hogy leszedjük.

A tömeg őrjöngött a gyönyörűségtől. Ez nekünk nagyon tetszett, és nagyon lelkesített bennünket.

(26 éves filmrendező) Végül is fél négy tájékán odaértünk a Kossuth térre.

Szemben álltam azzal a balkonnal, ahol aztán Nagy Imre beszélt. Míg ott vártunk, különböző hírek jöttek, és mind több és több ember. Körülöttem munkásfiatalok álltak. Egyszerre csak meggyújtották a piros csillagot a Parlament kupolájának csúcsán.

A nép elkezdett ordítani, hogy oltsák el. Egyszer

csak megjelent Nagy Imre, és elkezdett beszélni. Úgy kezdte, hogy: „Elvtársak!” Amire borzalmas tiltakozó ordítás lett a válasz, ami őt nagyon megszeppentette, és meg is állt egy pillanatra. A beszédét alig lehetett hallani, én is, aki az erkélytől alig harminc méterre álltam, csak azt értettem belőle, hogy majd át fog menni a pártközpontba. Furcsa feszültség volt a levegőben. (31 éves újságíró) Jó volt ezeken a utcákon így rohanni és üvölteni.

Isten tudja, miket: „Ruszkik haza!” meg hasonlókat.

Megérkeztünk a felvonulási térre, ahol éppen a Sztálin-szobor döntögetése folyt. Ez is elég sokáig tartott.

Erről nekem elég jó emlékeim vannak. Amit nem szoktak elmondani, hogy nagyon humoros volt a nép. Nagy hatást tett rám, hogy azt kiabálták: „Tartsd magad, Jóska!” Mert ugye tudjuk, hogy nem akart lejönni, nehéz volt ledönteni, és sokan kiabálták, hogy „Tartsd magad, Jóska!” – ami abszolút nem egy sztálinista kiáltás volt, hanem egy népi sportszerűség, hogy ő ott van most egyedül, akármilyen nagy, egyedül van, és mi meg itt sokan, őt is kell biztatni.

Végül is ledőlt, elhegesztették a lábát, és ledőlt.

(21 éves egyetemista) A Bródy Sándor utca felől fegyverropogást lehetett hallani, s az idősebbek mondták, hogy életveszélyes a Rádióhoz menni. Ekkor találkoztam az első sebesülttel. Többen hoztak egy embert, akinek lőtt sebe volt és erősen vérzett. Akik cipelték, egyre csak kiabáltak: „Van orvos maguk között?” A közelben volt egy SZTK-rendelő, egy helyi lakos odavezette a sebesültet cipelőket, és a tömeg nagyon gyorsan betörte a rendelő ajtaját, orvos is, ápoló is került, ellátták a sebet. Az orvos kiszólt a rendelőből, hogy terjesszük el a tömegben, hol van a sebkötöző, hadd tudják az emberek, hová kell a sebesülteket szállítani. (15 éves középiskolás) A Kilián laktanyában, a második udvarban állt egy jó századnyi Kossuth Tüzértiszti iskolás, teljes menetfelszerelésben. Civil tömeg vette körül őket. A tömeg tombolt: „Adjátok ide a fegyvert, vagy harcoljatok!” Elég nagy nyomás alatt voltak, feszült volt

a hangulat. Egyszer csak kiállt eléjük egy őrnagy, és azt mondta: „Megparancsolom, hogy a dolgozó nép kívánságára adják át fegyvereiket a dolgozó népnek!” No, én már akkor kinéztem magamnak azt a karabélyt, amire szükségem volt, és rögtön ráugrottam az illetőre. Nagy bambán kiakasztotta a nyakából a puskát, elvettem, és már loholtam is kifelé a kapun. (17 éves segédmunkás)

Egyébként a munkásmozgalom régi harcosa volt.

Körbevették. „Miért nem ad parancsot?” „Kérem, a minisztériumba kell bemenni, addig nem adhatok parancsot, katonaesküt tettem.” Végül abban állapodtak meg, hogy bemegy a minisztériumba, és személyesen tesz jelentést. A tömeg persze nem hitt neki.

(30 éves szakmunkás)

„Itt van Csepel, megjött Csepel!” Konvojban jöttünk, az autó tele fiatallal. Óriási hangorkán volt, harsogták: „Megjött Csepel!” A Boráros téri hídnál fordultunk be, a Múzeum utca felé vettük az irányt.

Egy-egy kocsin voltunk vagy negyvenen-ötvenen, összesen talán négy-ötszázan. A Nemzeti Múzeum mögött már nem tudtunk továbbmenni, ott leálltunk.

Akkor már nagyon erősen lőttek. Én leszálltam az autóról, a csepeliek legtöbbje is leszállt, és egy darabig még együtt voltunk. Utána az autók elmentek a Lampartba, ahol gombos villával szórták a géppisztolyokat az utcára. Mikor leszálltunk a teherautóról, és bepréseltük magunkat a Múzeum utcához, erős könnyfakasztó gázszag volt már, de azért ki lehetett bírni. Talán két század magyar katona állt ott, lábhoz tett puskával, és két harckocsi. Álltak mozdulatlanul. A csepeliek elkezdték az agitációjukat. „Mit álltok itt? Miért van puskátok?

Miért nem segítetek? A rohadt ÁVH!” Majd mintha megrendezett dráma lenne, egyszer csak négy fiatalember hoz egy agyonlőtt magyar katonatisztet. És megállnak: „Nesztek, katonák, itt van a tisztetek! Az ÁVH agyonlőtte. Nézzétek csak!” És a harckocsin a katonák parancsnoka azt mondta, hogy addig ők nem tehetnek semmit, amíg parancsot nem kapnak.

Ekkor a harckocsiból kihúztak egy tábornokot, remegett a térde. Nem tudom, összecsinálta-e magát, mert én már láttam félő embert, de ilyet még nem.

23-án este még bementem a Magyar Honvédelmi Szövetség rádióadójába, ami rádióamatőr-összeköttetésekre volt rendelkezésre bocsátva, mert kíváncsi voltam, tud-e a világ erről a felkelésről. Próbáltam több rádióhullámot keresni, Szabad Európát, eztazt, de nem találtam semmit. Csak egy csehszlovák rádióssal teremtettem összeköttetést, akivel már korábban is beszéltem, és megkérdeztem tőle, tud-e arról, hogy Magyarországon felkelés van. Azt mondta, hogy nem tud semmit. Mivel ez egy elég nagy teljesítményű adó volt, éjszaka két-három óráig folyamatosan mondtuk, hogy Magyarországon felkelés van. Ha jól emlékszem, a negyven méteres hullámhosszon. Október 24-én hajnalban hagytuk abba. Két órakor ezen a rádióadón beolvastuk még a műegyetemisták által megfogalmazott szöveget is, magyarul, angolul, és azt hiszem, oroszul.

A szövegnek körülbelül az volt a tartalma, hogy értesítjük a szomszéd népeket és a világ népeit, hogy Magyarországon nagy tömeg lázadt fel a Szovjetunió ellen, és nagyon félünk, hogy a hivatalos Magyar Rádió hamis híreket vagy semmilyen hírt nem ad. Később hallottam, hogy ezt az adásunkat hallották Nyugaton, sőt úgy tudom, hogy a Szabad Európa is vette.

(25 éves technikus) Forrás: 1956-os Intézet Oral History Archívuma

Ernesto Pinto:

Dal azokról, akiket a holnap megkoszorúz Áldottak az özvegyek, kik a holt apák puskáját a fiuk kezébe adták, a műhelyekben helyükre álltak és a mezőkre mentek.

Az ősi tűzhely általuk parázslik fel újra s a fiatal búza beérik az olajfák árnya mellett.

Áldottak a munkások kik testükkel harcolták meg az utca harcát és az ismeretlen szabadságot a porból kiáltva hívták. Értük a gyárkémények ajkán új zsoltárok fakadnak és a házak ablakán, mint a nap süt be az igazság

Áldottak a gyerekek, kik búgócsigáik sarokba téve rohantak tankok ellen s utolsó sóhajukkal anyjukat hívták és a hazát. Általuk szállnak vissza a lepkék s ragyog a lég s víg nevetés fecskéi ébresztgetik a rét virágát.

Áldottak a kivégzettek, akik, mert hitüket megvallottak, a falhoz rogytak s a halált választották lélek-mardosó élet helyett.

Holnap általuk nyílnak félelem nélküli szóra a szájak s a határsorompókon át egymásba fonódnak a kezek.

Áldottak a lányok, kik megőrizték ajkuk mézét és liliom ragyogásuk mikor vad tűzzel feléjük lobbantak a barbár vágyak. Általuk jönnek újra csendesen szerelmes párok s a délután boldogan húz föléjük hosszú árnyat.

Áldottak az öregek, kik merészebbek és bátrabbak voltak a fiataloknál géppisztolyok ellen mellük falát emelve. Általuk őrizhetik majd nagyapák az unokákat olcsó pipájuk kékesen szálló füstjén merengve.

Áldottak a diákok, kik zsongó iskolákból az utcákra rohantak zsebükben töltényre cserélve át a ceruzákat.

A madarak általuk hozzák vissza a napok virágát, a nyíló körtefákon meg a tavasz fehér ruhát kap.

Áldott légy Budapest, lerombolt falaiddal és megcsonkított szobraiddal, széttört hídjaiddal és földre sújtott tornyaiddal! Áldott légy Budapest, gyászodban, megkínzatásodban, szivárgó sebeidben, mert csörgő véred lemossa földünk gyalázatát és halottaid nyomában biztos lábbal indul a szabadság.

(Lökkös Antal fordítása)