Verseink

24. KÖZÖS VERSEK NOL FÓRUM 2014

Szerzők: Adorka AnnaAlvarez Botsáska Gelenkrad Habók Plix Zsebibaba Szerkesztette: Adorka

1. vers

NAVigálunk…

Mert már megint eluralkodott a búsmagyarkodás! Pedig ezt már Adytól is rosszul viselte a ferencjóskai rendszer, hát még a NER! Van, aki már egyenesen a hazáját siratja, mert neki nem jutott sem kocsma, sem trafik, miközben eszébe sem jut, hogy pályázhatna például mások legelőjére, frekvenciájára, jól menő üzletére is. Általában is itt mindenki le van targiázva, és még ő kér elnézést, hogy egyáltalán létezik. És bár ettől ideális alattvalónak számíthat, különösen, ha nem megy sehová, doldog ember már sosem lesz belőle.

De van biztató jel is! Valaki meglátta a korrupció nagyhercegnőjét, amint éppen enged a csábításnak, mármint amikor egy luxusétterembe invitálja őt a júeszé ideiglenesen itt lábatlankodó ügyvivője, aki nem átallja önmagát jóbarátnak nevezni – hogy akadjon a torkukon a kaviáros szusi…

Volt nekem szép hazám, de már régen nincsen, Kocsmák és trafikok lettek minden kincsem.

Nekem nem kell szólni, hogyha útban vagyok, Észreveszem magam, gyorsan odébb állok.

Menekülök innen, megyek, futok, lépek, De hogy befejezzem, nem visz rá a lélek.

Láttam ma egy korrupt NAV-tisztségviselőt Jó barátunk, Goodfriend hívta ebédre őt…

Adorka, Zsebibaba, Plix, Botsáska

2. vers

A kezdőkép egy apokaliptikus látomás. Pokorniföld majorságában a fészkén kotló turul - miután kidobta a megzápult tojásokat, szörnyű bűzzel árasztva el az országot, - diadalmasan mutatta meg jólsikerült fiókáit, amelyeket tömegek üdvrivalgása fogadott. Lesznek sokan, akik majd felnevelgetik ezeket a madarakat a haza javára...

A bűz akkora már, hogy még a Dunaparti új park frissen betonba dugványozott fái is belepusztultak, bár ez aligha számít, a birka sem béget miattuk, hisz az ő legelőin a fű kövér...És különben sem kell aggódni, hiszen a nemzeti horizonton felvillant a jövő reménysugara: olimpia Budapesten! Már csak hatnunk, alkotnunk és gyarapítanunk kell kicsit, és a haza fényre lesz derülve! Igaz, e remek mondattól hallhatóan ránk szakad a plafon és a mennybolt, de míg a nép a turulbűzös levegőt szívja, addig nem is érzi, hogy a világa hazugságra épül - azt hazudja hát, hogy "mi nem hazudunk".

Mi pedig általában hallgatunk. Várjuk a turulok nászrepülését és az olimpiát, már amit el nem lopnak belőle.

Fenn a Hegyvidéken megkotlott a turul Ám sok tojás záp lett, vad bűzük rámborul.

Kossuth-téren a fák csúnya véget értek Barátunk a birka erről mér’ nem béget?

Olimpia Pesten? De szeretném látni!

Sok menekült magyar hazajön csodálni Inog a mennyezet, leszakad az ég is, Ha mindenki hazug, hazudhatok én is!

Adorka, Adorka, Gelenkrad, Kecske

3.vers

…ESKÜSZIK A CIGÁNYVAJDA LÁNYA Szomorú kezdet: a valódi nyomor, éhezés hangja sír fel, mint temetésen az örökségből kizárt sógor panasza. Hisz nincs már pénz semmire, sem adóra, sem kajára, mert az már tényleg a vég, ha valaki Sandton szendvicsére vágyik, tán mert az van legmesszebb?

De aztán felrikolt egy másik tiltakozó is, idézve a teljesen demokratikusan magunknak választott diktátorunk körültekintően, megalapozottan kidolgozott netbüntijét. Mindjárt lehet is kezdeni gondolkodni azon, vajon mit tesz majd a nép. Bár a nép jelenleg unottan punnyad a TV előtt, sörrel a kezében siratja kifogyott ananászos csokiját, és hergeli magát a mindent eluraló reklámokon.

Vígaszt az új műsorszám hoz, melyben az alternatív kultúra üde lehellete járja át a sörszagú szobát, melynek csendjét már csak a „Kék a szeme, arca csupa derű…” trombitaszólójának egyre halkuló hangja töri meg.

Aztán minden már bús telelőre dől…

Nem tudom fizetni az internetadót Sandton adhatna egy kis harapnivalót.

Netadót a népnek! – mondta a nagyvezér Elhiszi-e szegény: megfizetünk ezért?

Sörrel a kezemben bámulnám a tévét De a reklámoknak sosem látom végét.

Nézem a tévében a nagy roma lagzit Trombitáját büszkén fújja Lagzi Lajcsi.

Botsáska, AnnaAlvarez, Habók, AnnaAlvarez

4. vers

LOPNI ÉS LOPNI HAGYNI

Bár a szarkát anno a lajhárral keresztezték, (lett belőle téeszparaszt), itt most épp a madarak királya vágyik a szarka szerepére, elege van a magasan repülésből (talán a mélyen szántásból is…), inkább kicsit (nagyot) lopni szeretne immár, engedve a kordivatnak. Bizonyára az is vezérelte gondolatait, hogy hallotta panaszkodni a szomorúszemű spániel gazdáját, aki azt hitte szegény, hogy ha már meglopták, izibe megoldja gondjait az a vén Kúria. Annál fájóbb volt látnia, hogy a törvények paragrafusait a tolvaj saját magára szabta. És mert így a lopások felderítése erősen kérdésessé vált, a pénztárcáját sirató lány is átlényegül kincskeresővé,. Hogy aztán ezt miért egy lerágott alma maradványaiból nőtt erődítményben próbálja, tudjuk be a lopás okozta sokknak – vagy a bú enyhítésére elkortyolt martininak.

Viszont a Kúriában csalódott Adorka duplán ráfázott, gonddal nevelgetett keleti életfáit* egy gátlástalan tolvaj úgy vitte el egy ködös éjszakán, hogy tettéből ítélve még lelkifurdalás sem gyötri.

Mér vagyok büszke sas, ki szárnyal az égen, Lennék inkább szarka, lophatnék már régen.

Ellopták a pénzem, hát tolvajt kiáltok, De tolvaj hoz törvényt, én meg csak firkálok…

Mivel pénztárcámat tök hiába lestem Almacsutka-várban kincseket kerestem.

Adorka kertjéből a tuját elcsentem De bűntudattól egy kicsit sem szenvedtem!

Kecske, Adorka, Habók, Botsáska * Keleti életfa: Biota orientalis - lánykori nevén Thuja...

5. vers

A NAGY ZABÁLÁS De hisz’ ez a vers nem is a miénk, Sandtonnak írtuk, ajkunkon kéjes vigyorral, mert tudjuk, ettől megy a falnak: EZEK MINDIG FALNAK! Hogy miért lesz előbb-utóbb minden topikból valami szakácskönyvszerű gasztroblog, receptekkel fotókkal, „de jót zabáltam Vlagyivosztokban!” jellegű kommentekkel, nem tudni – talán a sokezer éves éhezés kompenzálására. De hogy ott ahol Sandton ezt olvassa, ahol a búr, a búr, a búrkalappal integet, nagyon fájdalmas gyomorbavágást jelenthet, azt elhiszem.

Az evés persze éppolyan, mint az életünk: van, akinek fordítva osztották a csirkecombot, s a kutya röhög rajta, kétpofára zabálva a húst, és van, akinek nem telik ilyesmire, nála a „spórnak a reljében a tepsiben a lapcsánka”1 sül vasárnapi ebédre, azaz csak sülne, mert immár leégett az egész konyha.

Utóbb még az is kiderül, kár volt Jézussal versenyre kelni, ráadásul pont fordítva, mert a"rengeteg hallal kevés vendéget jóllakatni" projekt a vendégsereg elmaradása miatt meghiúsult, a sok hal meg mind ráromlott a házigazdára. A vendégeket meg korábbi rossz tapasztalataik tartották távol a lakomától. Ám a vers lezárásul csak összeáll - ha más nem is - a nemzeti trikolór: a csirkehús fehér, a romlott hal zöld, s a lilakáposzta csakazértis - de pártfüggetlenül! - vörös!

Rendeltem a menzán rántott csirkecombot Kutyám kapta a húst, én kaptam a csontot Lángra kapott a jó vasárnapi ebéd És elégett vele egy nagy adag „berét”2 Rengeteg volt a hal, kevesebb a vendég Az én jó főztömet te sem mindig ennéd.

Oldalfüggetlenül nem szűrte ki rosta Egy vörös maradt csak: a vöröskáposzta Kecske, AnnaAlvarez, AnnaAlvarez, Plix

1. Galambos Lajos: Keserű lapu c. könyvéből 2. berét: más néven tócsni, lapcsánka.(tájnyelvi)

6. vers

DEKADENCIA, VAGY AMIT AKARTOK Merengésbe fordult a Fórum hangulata, nosztalgia, emlékek,remények, lemondás, elmúlás – nyomok a homokban, sőt homok a nyomokban, szóval dúl a búsmagyar élet. Pedig a versben ott a sok pozitívum: meleg kályha, kicsi kunyhó, szerető szív meg a Bea – mi hiányzik még egy szép téli estéhez?

Feltolulnak aztán egy hajdanvolt négylábú társ emlékei, egy kutyáé, aki élettel töltötte meg a mára hideg-rideg odúvá szegényült lakást és az életet.

Aki „kutyás”, érti ezt nagyon, és azt is, hogy igen, a földbe térünk mindahányan, s az évek szállnak, mint a percek...

Felbukkan lebegő árnyként valaki, aki testetlenül bolyong az éjszakában, s bár nyomokat hagy maga után, az útját végig befújja homokkal a kósza szél.

A végére felcsillan azért némi pozitív attitűd is.

Most, hogy a Ferenc (nem az, hanem a fehérruhás) is elismerte az evolúciót igaznak (aztán mindjárt agyon is ütötte azzal, hogy természetesen a BigBanget is az Úr teremtette, vagyis az elismerés nem változtatott semmin, mondhatnánk, secko jedno), nyugodtan elfeledhetjük a rég döglött reményhalat, mert létrejött helyette az új faj – és a jelek szerint sokáig fogjuk az ő nevét emlegetni…

Kályhámban tűz lobog, meleget ont reám, téli éjen ez jó, ha mellettem ül Beám.

Volt nekem kis ebem, pajtásom-barátom, még most is hiányzik, üres a lakásom. Úgy mentem az úton, nem maradtak nyomok, lépéseim nyomát belepte a homok.

Az evolúció legújabb csodája: a reményhal döglött, itt a „szarok rája”.

Zsebibaba, Zsebibaba, Kecske, Adorka

7. vers

RUM ÉS TOLERANCIA...

De hisz’ emberek vagyunk, nem? Szeretünk, utálunk, gyűlölünk – időnként ugyanazt az embert, eszmét, gondolatot, és talán nincs is ember, akiben soha nem billen fel az egyensúly a szeretet és a gyűlölet között akár. Csak nem szeretjük elz elismerni. Mert nem PC, mert nem tetszik az Úrnak, mert bezzeg terézanya meg a DalaiLáma sosem…De nekik könnyű…..mert ők valami furcsa, ritkán található anyagból gyúrt lények – puszta létük örökös lelkifurdalás nekem, aki nem tudok „olyan” lenni.

Mert én nem ilyen vagyok, mi nem ilyenek vagyunk, „csak” emberek, belőlünk nem lesz idol, példakép – talán saját gyermekeink számára sem - gyarlók vagyunk, gyengék, türelmetlenek és ha nagyon nagy a zűr, nem átalljuk rummal gyógykezelni világfájdalmunkat.

Szavakban, virtuálisan bizony gyakran odacsapunk szellemi szívlapátunkkal utáltjaink vigyorgó, diadalittas képébe. És persze nem értjük meg, ha mások ugyanezt teszik velünk a saját etalonjukat védelmezve tőlünk.

De azért az éjszaka sötétjében többnyire még szégyelljük magunkat kicsit azért a rumos szívlapátért…

Szívemben szeretet, kezemben szívlapát, aki szemétkedik, megnézheti magát!

Választások után nem higgad a Fórum, nem marad más nekem, csak bú, meg a jó rum.

Felfogni nem tudom, hogyan lesz szavakból fegyver. És kerítés, vérgőzös szavakból.

Agyoncsaptam! Naná, szidta a vezérem, aki pedig nekem legszentebb reményem.

Gelenkrad, Plix, Adorka, Gelenkrad

8. vers

CSUKA, FOCI, MEG A KÖD… Az indítás mintegy véletlenül a klasszikus orosz népmesét idézi, hajdanvolt diákkorunk oroszóráiról, bár valami rák mehetett a vetésbe, mert harcsafogta csukáról eddig nem szólt a fabula.

Esti ábrándozás, csillagfény, romantikus gondolatok – aztán egy csobbanás, s a cipő meg a harcsa oda…Cipőtlen bánatában hősnőnk továbbra is arra próbál rájönni kies magányában, vajon mitől mitől fáj a lába, jóllehet ez a tolvaj harcsa támadása után nem olyan nagy rejtély.

De ott egye a fene a csukát, a harcsát, a Marcsát, jön az olcsó (?) vigasz: nagyhírű rangadó focimeccs a tévében, lehet végre valódi focit bámulni, meg a lányokat, ábrándozni : „ha én is, én is köztetek lehetnék”.

Fiús zavarában aztán a focirajongó észre sem veszi, hogy a lila helyett a piros trikót húzza magára a szurkoláshoz. – bár ezt úgyis csak mi, a barátai látjuk.

Hispánia fociparádéjába belefeledkezve nem csoda, hogy csak sokára ocsúdik: valaki kopogtat. Kinéz hát az ajtónál a sötétbe, de nincs már ott senki, csak valami idétlen romacsávó nyerítő röhögése halkul a távolban csenddé.

Csillagfényes este kiültem a partra viseltes csukámat elvitte egy harcsa. Éji órán magam ülök a szobámban, sötét borong bennem: miért fáj a lábam?

Ma este megnézem az „elklasszikót”, fel is vettem hozzá az újpesti trikót Mire te kinéztél, mikor bezörögtem, én már eltűntem mint Győzike a ködben.

Habók, Zsebibaba, Botsáska, Kecske

9. vers

RÉSZEG ÁLOM Alighanem túl sok lett este a jó rumból – mert egy ilyen kusza lázálomhoz, mint amit a versből összehozhatunk, nagyon be kell nyomni.

Alkoholmámoros álomban bármi reálisnak tűnhet, éppúgy, mint a Nemzeti Együttműködés Rendszerében, a mozijegyre rácsodálkozó lótól a NOL Fórumot olvasgatni akaró társunkig, aki pedig tudhatja már rég, hogy ott lehet dühöngeni, néha röhögni, olvasgatni csak úgy már rég nem. De a Fórumból egy pillanat alatt átugrunk a zeneimádóhoz, aki nyilván tisztában van saját tehetségével – szóval zongorázni lehet a különbséget közte és Schiff András között – ezért akarja elajándékozni saját zongoráját. Aztán az álmodót egyszercsak elkapja a szaladhatnék, s az alkohol adta határtalan önbizalom egyből maratoni távra sarkallná, amit pedi csupaszon is nehéz lefutni, hát még anyóssal a nyakában.

Ennyi katyvaszt kikúrálni is nehéz, talán először rá kellene gyújtani egy bagóra – de ehhez sincs szerencséje, mert azért a nyomorult bagóért direkt a Süsütaligás Nemzeti Trafikjába kell elzarándolkolni, a kies Jászladányba, bárhol is legyen az a falu – de még ébredés előtt!

Mikor olvasgatni a Fórumra megyek, sután bámulom, mint ló a mozijegyet.

Zene az életem, az a sava-borsa, de a zongorámat neked adom gyorsan.

Jövőre újra lesz Budapest-maraton, Gizi, az anyósod, marad a nyakadon.

Egyszer Sárkányszekér messze Jászladányban cigit adott nekem a dohányboltjában.

Kecske, Zsebibaba, AnnaAlvarez, Botsáska

10. vers

TEA MEG A TEKILA Csak nemrég éltük meg itt kollektíven, mire vezet egy részeg éjszaka, a részegség szülte álmok, amelyekre emlékezni sem jó. De most mértékletesek leszünk, elvégre kultúremberek vagyunk, vagy mi a lófütty. Jönnek a vallomások az italokról, amelyek az ihletet adják, amelyek a helyes irányba terelik gondolatainkat, amelyektől nem kerget álmunkban a falu bikája.

Zöld tea…hááát, ezt italnak nevezni azért túlzás, a vedelés kifejezés sem illik hozzá, de egye fene, fogadjuk le, hogy van akinek ez maga az ital.

Azt, hogy a mexikói kaktuszfügéből erjesztett és párolt pálinka hogyan segít tájékozódni a nagy fene ködben, nem tudom, de ezt alapos próbálgatással végülis ellenőrizhetjük. Addig is, míg nem érkezik meg a csatlakozás a hatórai tequilákhoz, kísérjük el barátnőnket a híres borvidékre, amelynek névadója nevével a a bora is leírható: Gödöl-lőre áll a palack címkéjén.

A savanyú vinkótól aztán annyira félrehúz a szánk, hogy hiába is akarnánk optimiskának tűnni. Az extázist talán el tudnánk játszani, mint egy politikai ál-orgazmust – de ebből a játékból már mindannyiunknak örökre elege van.

Zöld tea az ital, amit én kedvelek, józan az életem, mást meg nem vedelek.

Sűrű köd lesz holnap, mondja este Szilárd, sebaj, majd iszunk rá két pohár tekilát. Ünnepelni mentem tegnap Gödöllőre, jó bort ittam volna, de nem volt, csak lőre.

Szeretnék pozitív hozzáállást tenni, de ehhez ne kelljen másnak tetsző lenni.

Zsebibaba, AnnaAlvarez, Habók, Plix

11. vers

JÁTÉK AZ ÉLETÜNK Végülis talán tényleg csak játék az egész élet, azt játsszuk, hogy élünk, úgy teszünk, mint ha élveznénk…De nekünk nem elég ez a nagy homokozó, amelyben saját és mások életével játszunk hazárdjátékokat, mint közlekedés, politika, házasság – ezekben a játékokban is gyakran vesztünk, de annyi nyertest mindig látni, hogy elég legyen fenntartani a játékos kedvet. Végül aztán a nagy Játékmester úgyis lesöpri a táblát.

A nyitásként ajánlott seggrepacsi egy nagyon demokratikus szórakozás, egy-egy ütésbe beleadhatja ki-ki a személyes dühét is, vagy épp szelidítheti símogatássá, bár többnyire inkább koponyákat kopogttatnák és nem mindig csak játékból.

Igaz, a kopogtatni akart koponyákról tudjuk: seggfejek. Aztán a játék dühe is hamar elszáll, marad a racionalitás, aki tovább akar játszani ebben a „life game”ben, kénytelen lesz fagyizást imitálni…

Az pedig, hogy a seggfejeket a képernyőkön tálalják nekünk más seggfejek, mint játékszereket, megszokottá szürkült, fel sem tűnik, mint a meztelenség sem, melynél izgatóbb lehet a tévés időjárásolvasó lány bugyivillantása.

Sajátos látáshiba terjed honunkban, mint járvány, az emberek egy rész csak narancsszínű dolgokat lát, mások meg csak azokat nem akarják látni – tán épp így esett, hogy egy narancsos árnyalatú gödörbe pottyant a Csacsi meg a Garfield, és a hosszúlábú ugróbajnok nem képes őket átrepülni sem.

Játszanék én kérem, akár seggrepacsit, ám ha nincs kedvetek, nyaljátok a fagyit.

Jönnek a celebek, menteni kell őket, remélem, látok még jó meztelen nőket.

Kész a diagnózis, bárki bármit gondol narancsszín-vakságban szenvedek mostantól.

Habók a gödörbe Plixszel beesett kikerülnöm őket repülve sem lehet.

Adorka, AnnaAlvarez, Plix, Botsáska

12. vers

VAJJAL-MÉZZEL FOLYÓ TEJBEGRÍZ Mert bár errefelé most nagyon nem jó amerikainak lenni, ez mégsem vonatkozik az akácra, mert ő – bár Amerikából lett behurcolva, és azóta agresszíven el akarja foglalni az országunkat – akarata ellenére nagyon fontos nekünk! Mert ha nem fagy el, akkor az ő fehér virágfűzéreiből gyűjtik a méhek a legfinomabb mézet! És ezért kell tiltakoznunk a brüsszeli tiltások ellen, mert még a végén szégyenszemre választások előtt izocukros madzagot lesz kénytelen a kormány az orrunk előtt huzigálni, mert nem lesz méz a madzagra.

Mindenen uralkodó pártunk politikája, elkötelezettsége immár épp olyan, mint anno a téeszek kukoricája volt Karácsonykor: töretlen! De nem úgy a Panniéké, akik már letörték a csöveket, s most csak a csuhét kell lefejteni róla, ehhez viszont erő kell, s az erő a tejbepapiban van, magyar embernek az olyan, mint Popeye-nek a spenót. Ezért hangzik fel gazduram számonkérése az eltűnt tejbegrízről.

Ebből, meglássátok, családi balhé lesz!

Mint a szomszédban, ahol a menetrendszerű házastársi csetepatéknak nagyon értelmes kirobbantója a vajban felejtett nagykés. Mert persze a „másik” nem tudja kihúzni, nem Artúr király ő, aki a sziklából is kirántotta az Excaliburt. Élvezhetnék pedig – kés nélkül – a gyönyörű kert látványát, de erre már képtelenek, az örökös gyűlölködéstől, veszekedéstől a tavaszi napsütés ellenére is kiütéssel győz rajtuk a ragya.

Tilos az akácos? Én ezt meg nem értem a kormány-madzagon eztán nem lesz mézem?

Leszedésre került immár a tengeri megettem utána egy fazék tejberizst Kedvesemmel gyakran azért kapunk hajba, ki szúrta már megint a nagykést a vajba.

Kertemben ragyogó tavaszi napsütés, rajtam meg pirosló, viszkető kiütés.

Gelenkrad, AnnaAlvarez, Habók, Zsebibaba

13. vers

NYÚZ A CSÚZ, DE ITT VAN AMERIKA! Utáljuk kollektíven Amerikát – illetve leginkább az Egybesült Államokat, de közben irigyeljük és bámuljuk is, na meg persze utánozzuk, többnyire persze mindazt, amit nem kellene, amivel ott is baj van – narkó, fegyverek – de azt, ami ott jól működik, valahogy nem sikerül eltanulnunk tőlük. És persze a magyar nép jó része nem tanul meg angolul (sem) rendesen – legtöbben sehogy – amiket elcsíp a filmekből, azt meg saját esze szerint alakítja, használja, magyarítja – így lett az amúgy rokonszenves „keep smiling”ből mém.

Sakkmesterünkön „news” a csúz (bocs!), ő meg fenyegetőzik, úgy ad mattot a gúnyolóknak, hogy foguk sem marad – bár a jelek szerint még hezitál...

Sok hiába elhangzó szófia beszéd hallatán eluralkodik az érdektelenség mocsarába süllyedés, már az sem érdekes, hogy azon a farkon piros, vagy barnae a szín – a kakas farka ennél cifrább, van rajta vagy tíz színárnyalat. Az sem számít, repedtsarkú-e a „kedves”, pedig az fájdalmas, különösen, ha a hölgy melójára utal, mert azon nem segít a szarvasfaggyú.

Palacsintasütős címerű barátunkat, a bábszínház legvitézebb huszárját viszont nem tudni, miért kellene kitiltani a júeszéből – hisz ő már inkább oda tartozik, bár néha még visszajön ősei földjére, csak más itt vándorló fájdalommal törni bokát és térdet – és míg lábadozik a mátészalkai kórház folyósóján, megoldja helyettünk országunk jövőjét.

Kínomban vigyorgok feleségem láttán, Amerikát majmol, „gipszmájling” a karján.

Aki gúnyolódik, hogy kínoz a csúzom, számíthat rá bizton, fogait kihúzom!

Oly mindegy mit kérdez, tarka-e a farkad? vagy helyette azt: repedt-e a sarkad.

Amerikából már végleg kitiltottam, Vitéz Laci többet nem lehet már ottan.

Adorka, Kecske, Plix, Botsáska

14. vers

HAGYMÁT HANGYÁVAL Nos, honjaim, piálásról verseltünk már, többször is, zöld teáról, tekiláról, jó és rossz borokról, de másik nagy szenvedélyünk, amely előbb-utóbb a Fórum bármelyik topikját a a kajareceptek területére téríti - Sandton nagy örömére – az az evés! És akkor most énekeljük meg ezt is, például hogy milyen érzés késő éji órán azzal szembesülni, hogy üres a kamra és a hűtő, és a fél világon nincs egy nyitva tartó pékség sem.

Ebben az állapotban minden ehetővé nemesül, a kertből kihúzgált újhagyma például, amelynek szép hosszú szárával lehet vezényelni a kerti kórust, meg sem hallva közben a folyton mosolygó láma dalait.

Gyűjtsünk élelmiszerkészleteket, tartalékot! Adjuk ki a jelszót adakozásra, de aztán hamar rádöbbenünk, hiába hozzák rengetegen a hozzájárulásukat, csak nem szaporodik a készlet. Nem hát, hiszen hátul páran, akik erre is feljogosítva érzik magukat, elhordják, amit mi összeraktunk – így járunk minden jószándékunkkal.

Kissé meggondolatlan futóbajnokunk ki tudja honnan szerzett beteg hangyákat irányított a fekete kontinensre, mint ha nem lenne szegényeknek így is éppen elég bajuk az Ebolával. Ám szerencsére sárgakoporsós barátunkhoz, aki ott lenn délen él (édes éjen…) nem jutottak el a fenevadak, így tovább bosszanthatjuk őt.

Tegnap este tízkor reám tört az éhség, sajnos a környéken nem volt nyitva pékség. Újhagyma a számban, kezemben a szára, vigyorogva néz rám a dalai láma.

Vannak, akik hozzá szeretnének adni, vannak, kiknek jussuk közösből csak kapni.

Egy ebolás hangyát küldtem Afrikába Jó, hogy nem jutott el Sandtonnak házába.

Habók, Kecske, Plix, Botsáska

15. vers

ESZÜNK, ISZUNK, ÖRÖKÖLÜNK Lehet hogy tán ittam, lehet hogy tán torgok – (mint Frosch, a részeges smasszer mondja a Denevérben) – hogy mi a francnak cipelem az üres üveget, vigyázva, el ne törjem, pedig már betétdíj sincs, s közben elhagyom a kalapom.

Járdaszélen heverő elhagyott javak – majdcsak jön egy segítőkész „gyűjtő”…

Már úgyis régen ettünk egy jót – összedobtunk hát egy hatalmas tál pácolt, szaftos sült csirkeszárnyat, amelyet viszont sikerült még a fotózás előtt felzabálni az éhes bandának, közben elhörpintgetve néhány pint sört, s ettől támadt jókedvük fel az égig szárnyalt, mint a kőszáli sas.

Ősi sport nálunk a „véleménycsere”, igaz, másutt is a világban, de boldogabb vidékeken ez beszélgetést jelent, kávé mellett, odfafigyelve, érvekkel megtűzdelve. Nálunk kicsit másképp: a csere nálunk igazi, úgy cserélünk, hogy nem is akartuk, nem is örülünk neki – de holnap is nap lesz, s a kölöknek cipő kell, és a gázszámlát is ki kell fizetni…

Bokáját tört bánatos barátnénk meg már annak sem tud örülni, hogy örökölt valamit valakitől, akivel nem is szerették egymást – de így legalább mehet a bánat a bánatba.

Tántorgok az úton,társam üres üveg, nemsoká leesik fejemről a süveg.

Tálamon a kazal szaftos csirkeszárnnyal fényes úri kedvem fel az égig szárnyal.

Véleményt cserélünk: jövök az enyémmel, kifelé indulok, már csak az övével. Örökségem kevés, de én nem bánhatom, szeretete sem volt, így nincs is bánatom.

Habók, Habók, Plix, Zsebibaba