Issuu

JAPÁN NAPLÓ METHUS EMLÉKMORZSÁI

2004

JAPÁN EGY UTAZÁS NAPLÓJA

1 Tókió egy zajos város! Ez az első benyomás. A hosszú repülőút után a belépés formaságai, kérdőívek kitöltése, (2002-ben összesen 14 bevándorlónak sikerült engedélyt kapnia - ez sokmindenre utal, itt azonban csak a formaságok alaposságára),a bőröndök tartalmának tüzetes átvizsgálása, szóval fárasztó időveszteség. Azután egy jó órás autóut, mert Narita nemzetközi repülőtér elég messze van Tókió közepétől. Mellesleg Narita a világ legdrágább repülőtere, több, mint kétszer olyan drága, mint az utána következő. Ez a le- és felszállás költségeit, azaz a repülőtér használati illetékét jelenti. A magas költség oka: Narita feji le a nemzetközi utazókról a senki által sem látogatott osakai repülőtér költségeit is. A motorúton több szakaszon is fizetni kell a használatért, tíz eurónyi itt, tizenkettő amott. Fehérkesztyűs, többnyire idős férfiak állnak, veszik át a pénzt - jobbára egységár van egy-egy szakaszra, másutt az automatából korábban kapott jegy alapján állapítják meg a díjat köszönet, hajlongás. Az autóúton elektronikus jelzőtáblák mutatják színkódok segítségével, hogy melyik szakaszon milyen a sűrűség, hol van dugó, milyen alternatív útvonal a gyorsabb. Ezt azután a vezetők a saját elektronikus térképeikkel összevetik, és igy döntenek menetközben az időben legrövidebb vonalról. Legalábbis a mi kocsinkban ez történt, mert nekünk csak a régi típusú navigációs rendszerünk volt, aminek én nagyon örülnék otthon, mert egy hatalmas színes ernyő a műszerfalba integ2

rálva kétrészes mozgó térképet mutat és közben szövegel is, persze japánul, hogy mikor fordulj merre. Az újabb változatok már nemcsak műholdas helymeghatározó rendszerrel vannak felszerelve, mint a régi, hanem a helyi digitalis közlekedési rádiót is fogják és igy állandoan tudják, milyen a "folyam", hol van útépítés, baleset, vagy csak egyszerű dugó. Mellettünk sohasem látott kocsitípusok suhannak el, ezek általában Toyoták, mindenféle névvel ellátva. Az üleséket, főleg a fej- és háttámlákat fehér csipke fedi, ezeket sűrűn, olykor naponta mossák, keményítik. Taxikban naponta kétszer-háromszor is cserélik. Rohanás nincs, mindenki nyugodtan vezet. Egymásra nem kiabálnak, nem mutogatnak. Rendőrt három hét alatt ha kétszer láttam. A belső városba érve fülsiketítő ordítást hallottam. A zaj egy hangszórókkal felszerelt buszról jött, amiből 10-12 éves formájú iskoláslánykák integettek. Ez egy helyi választás kortes-busza volt. Néhány perccel később hasonló busz, hasonló lánykák, más egyenruha, azonos integetés, mégnagyobb ordítozás. Ez az ellenjelölt busza volt. Ezekből a mini-buszokból sok van, bejárják a főútvonalakat csakugy, mint a lakótelepeket, és hajnaltól éjfélig üvöltenek, mint a sakál. Négy napig tartott a tortúra, ugyanis az előző négy napon még nem voltam jelen. Az újságban az olvasói levelek írói kérdezték, hogy kinek jó ez? Felesleges kérdes, mert Japánban a változásokhoz évtizedek sem elegendők. Tudomásul kell venni, hogy ez itt így van, előkeresni a gépen kapott füldugókat és imbecillisen visszamosolyogni a szembejövőkre. Az utcák tiszták. Szémetkosár sehol. Az emberek nem dobálnak el semmit, hanem szemetüket magukkal hordják, hogy otthon a megfelelő gyüjtőkbe szép rendbe szortírozva megszabaduljanak tőlük. Minden nagyon rendezett, csak a villanypóznákra emlékeztető magas vékony betonoszlopok bántják az ehhez nem szokott szemet. Ezek a sűrűn elhelyezett oszlopok valóban villanypóznák, ugyanis ezek tartják az elektromos táphálózatot, (közep)magas feszültséget szállítva mindenhová. Mindegyikük tetején egy-egy hatalmas transzformátor

éktelenkedik, leosztva a szállítás szempontjából előnyös magasabb feszültséget a helyben használatos 100 voltra. Természetesen telefon, kábeltv és még félezer más vezeték is lóg, fonódik ezeken, csodálatos káoszban. Mindez nem csupán esztétika elleni merénylet, hanem a földrengés-állóság érdekében történik így. Könnyebb a föld feletti vezetékeket reparálni, ha baj támad. Ezeken a vezetékeken azután megtelepednek a varjak. A japán varjú csak abban hasonlít az európaira, hogy fekete. Méretben úgy viszonyulnak, mint galamb a verébhez. A japán varjú ugyanis akkora, mit egy pulyka. De nem olyan békes. Megtámadja a kisebb állatokat, sőt, a gyerekeket is. Láttam pánik-sújtotta macskát a fölötte megjelenő varjú elöl menekülni. De nem ez a legnagyobb baj! A varjú, mint tudjuk, énekes madár. Nos, a japán varjak hajnali 4-kor kezdik nótáikat és éjfélig be nem áll a csőrük. Bármelyikük könnyedén képes túlharsogni egy választási kampány-busz minden erősítőjét és hangszóróját. Ezt onnan tudni, hogy teszi is, egyfolytában. Megállás nélkül. Fellépni ellene nem lehet, ugyanis a varjú a természet része, összetartoznak, akárcsak a bíró meg a focipálya. A Shinto pedig nem tűri, hogy a természet károsodjék, szenvedjen. De hát én is a természet része vagyok, próbálkoztam kétségbeesetten. Nem, te csak egy gaijin vagy, modta lányom. Gaijin (ejtsd gájdzsin) az idegent, külföldit jelent, megvetendőt, elkerülendőt, tisztátalan férget. Rokona a mi kisebbségünk gádzsó szavának, amiről nem tudom, hogy hasonlóan pejorativ-e?

2. Beléptem tehát a nihonjin-világba, a jápánok birodalmába, ahol ők engem majd három hétig el kell tűrjenek, mint nekem kell a varjakat. Az idegent először is megcsapja a millió értelmezhetetlen betű. Olyan ez, mint a szédülés. A tajékozódás hiánya, lehetetlensége. Nyilvánvalóan valamiféle írásról van szó, gondolja, ráadásul valami fontosat akarnak közölni, mert nagyon nagy betűkkel teszik ezt és 4

azok villognak is. Azután igyekszik megtanulni ezt-azt. Felfedezi, hogy a kijáratot általában egy négyzetszerűség, alatta pedig egy kaktusz, pontosabban egy hanyattesett E betű jelzi. A férfi és nő jeleit már nehezebb kisillabizálni és ez olykor komplikációkra adhat okot, pl az illemhely látogatásakor. Az illemhely egy külön fejezet, ha már így szóba jött. Kétféle illemhely létezik Japánban. A tradicionális és az idegen. A tradicionális WC ugyanúgy kerüli a szék koncepcióját, mint a tradicionális japán étterem, ahol szintén a földön ül a vendég. Az éttermek fel vannak szerelve WC-látogató papucsokkal, amelyek használata kötelező is, meg tanácsos is, mint ezt az első vizit után a gyakorlatlan gaijin nagyon hamar belátja. Hogy a lényegre szorítkozzak, a padlózatban van egy lyuk, és ami a vendégből kijön, az oda bemegy. Ez utóbbit elősegítendő különböző intenzitású és irányú vízsugarak állnak a vendég rendelkezésére. Az emelt fatalpú, vagy vastag müanyag alsó résszel ellátott WC-látogató papucsok használata ílymódon értelmet nyer. Az "idegen" WC az idegen számára otthonosabb, de nem mentes a meglepetésektől. Első látásra közönséges és megszokott toilet benyomását kelti, amire valóban le is lehet ülni. Középületekben, vendéglőkben, azaz olyan helyen, ahol sok ember megfordul, a falon egy masina fertőtlenítővel átitatott nedves zsebkendőt ajánl, amivel az ülőkét használat előtt letöröljük, majd a kendőt külön erre a célra szolgáló edénybe dobjuk (milyen furcsa is ez a többesszámhasználat!). Ezután egy másik masina egy komplet ülőke-fedő alkalmatosságot kínál, amely rizspapírból készült és ráillik az ülőkére. Ennél sterilebb módon az ember már nem végezheti dolgát. Természetesen az aktust nem szabad elsietni. A kagyló mellett

ugyanis gombok sokasága sorakozik, amelyeknek különböző hasznos, sőt, nélkülözhetetlen funkciói vannak. A látogató jobban teszi, ha ingereit egyelőre visszatartja, előkapja japán szótárát és tanulmányozza a feliratokat a gombok mellett. Van pl. olyan gomb, ami különböző stílusú és erősségű csobogáshangot produkál. Ez leginkabb hotelszobákhoz tartozó fürdőszobákban használatos és első hiedelmem szerint ingerkeltés céljából installáltatott (jó szó!). Tipikus gondolat a kultúrális nüanszokra érzéketlen gaijin részéről. Hosszas kutatás eredményeként közölhetem, hogy ez a funkció leginkább a hölgyek kedvéért van jelen. Hölgy bemegy, gombot megnyomja, csobogáshang betölti a helységet és megfelelő intenzitással ki is hallatszik belőle. Hölgy ezután feljebbtolja hajában a díszfésűt, igazít szemöldökén, hunyorog és grimaszokat vág a tükörképére, majd, ha kedve mégis erre szólítja, megoldja kimonójat, stb. Ezalatt és ezután a külvilágnak egyenletes csobogás-hangban van része, és a humán funkció nyers valósága ílymódon rejtve marad. Hogy átviteltechnikai szakkifejezést is használjak: az információ zajba fullad. A helységből majdan kilépő hölgynek pedig nincs oka pironkodni és ezzel elrontani a gondosan felrakott fehér make-up-ot. Jaj, istenem, ez még csak az első gomb, sohasem érünk a végére! Van egy gomb, amivel az ülőke fűtésének szintje szabályozható. Egy kis lámpa pirosról zöldre vált, amikor a kívánt hőmérséklet elérettetett. Akárcsak a vasalón. De ki tudja ezt kivárni? Ejnye, megint az idegen beszél belőlem! Mi itt Európában rohanunk, futva végezzük dolgainkat, akár a lovak. A Keletre viszont a nagy nyugalom jellemző. Nem kell semmit elkapkodni. Ülőke fűtése indul, páciens vár, ülőke jelez, páciens ráül! Egyszerű ez! Azután van egy gomb, ami az alkalmatosságot bidévé alakitja (igy, t-nélkül írom, mert a franciákkal most hadilábon állok). Ezzel a gombbal nagyon kell vigyázni! Egy ormányszerű gumikar jön ki a szerkezetből, furcsán mozog, meredezik és azután elkezd

fröcskölni felfelé. Az idegen, aki tanulmányozza a berendezést persze hátraugrik, de már késő, csupa víz lesz, mert a mamája nem mondta meg neki, hogy ezt csak ráülve szabad bekapcsolni. Ruhaszárogatás, szótárszárogatás, kemény elhatározás, hogy a többi négy gombot NEM próbáljuk ki. Ezért ezek funkcióit örök homály fedi. Visszatérek a japán írásra. Nem megyek bele, hogy milyen bonyolult, hogy hányféle betű van, hogy a szövegek szortírozása aszerint történik, hány vonás van a betűben, hogy a telefonkönyv a kiejtés szerint van rendezve, azt viszont nem sikerült megfejtenem, hogy ez miként működik, amikor ugyanazt a jel-kombinációt egészen másként ejtik Hokkaidón, mint Shikokun. Az ember szíve megdobban, amikor latin betűt lát. Az üzletekre gyakran angol nevek vannak írva, vagy francia, esetleg olasz az éttermekre. Reklámok tömege szól angolul, de csak egy szót. Az üzletek, éttermek személyzete a név ellenére egy bánatos bötűt nem beszél angolul (franciául, olaszul). Ez ugyanis sikk, egy angol név, egy szó, amit másként írunk, mulatságos "romanji" karakterekkel, azaz latin betűvel. Ez izgalmas, csaknem sexy. Az idegen meg reménykedve bemegy, forgatja az árlistát, az étlapot, nagyot csalódik, mosolyog, meghajol, kimegy.

3. A japánok rendkívül tiszták. A házba cipős lábbal belépni tilos! Régen egy lábnyit lecsaptak az ez ellen vétőkből. Többnyire felülről... Ez a cipőtlenség - vendéglőben is, feltehetően mert ugyanoda ülnek, ahová lépnek - azért is furcsa, mondhatnám szükségtelen, mert az utcák nagyon tiszták (mondjuk néhány, a fiatalok körében nagyon népszerű nagy tokiói állomás környékének kivételével). Kutyát pl. látni, igaz, elég keveset, de az egész állat mozog és elvonul gazdástól, nem marad utána semmi. Talán a parkokban van egy erre a célra fenn-

tartott kis terület, hiszen az idomításnak is van határa, vagy pedig és ez a valószínűbb - a gazdi nemcsak saját szemetét viszi magával, de kutyájáét is. Elég hátborzongató. Akárcsak az, amit Európa nagyvárosai e téren produkálnak. Macskát látni bőséggel. Házak körül is (ezek maszek macskák) meg köztereken is, jobbára elhanyagolt, néha beteges nagy csapatot. Ezeket jóindulatú nénikék, bácsikák táplálják kitartó rendszerességgel. Ismét a Shinto működik így, most a macskák javára. Nekem valami bajom van a Shintoval, mert úgyérzem, hogy csak az embert kötelezi erre meg arra, de pl. a macskák és varjak konfliktusába egyáltalán nem szól bele. Koldúst nem látni. Rosszul öltözött, ápolatlan embert is igen elvétve. Pedig a munkanélküliség már Japánban sem ismeretlen fogalom. És ennek egyik következménye, a hajléktalanság. A hajléktalanok számára az állam nagy plasztik sátrakat állít fel, olykor a legszebb parkok főútvonalakról jól látható szegélyein. Ezek erős kék színe kiordít a zöldből, a köztük feszített zsinórokon száradó tarka ruhadarabok sem éppen látványtompítóak. Feltehetően azért, hogy mi, többiek is érezzük magunkat kissé kényelmetlenül. Munkanélküli segély ugyan van, de az élethez persze az nem elég. Az ilyesminek egyáltalán nincs hagyománya. Ellentétben pl. a nyugdíjjal, amely talán az egész világon itt a legmagasabb. Úgy tudom, a német nyugdíj szintjének kétszerese körül jár. De hát ez el is várható, hiszen Japán a családcentrikus felfogás egyik fellegvára. Az öregek tiszteletét olykor egeszségtelenül eltúlozzák. A munkahelyeken kor-hierarchia uralkodik, a beosztottak főnöke idősebb, ezek főnöke meg méginkább, a vezérigazgatót tolószéken hozzák az irodába. Na jó, ez tulzás! De azért nem rossz érzés látni a magamfajta Methusálemnek, hogy nagyon sok öreg dolgozik és a fiatalok nem vakkantanak rájuk, hogy nyanya, üresek a temetők! Igaz, Japán egy öreg társadalom, és egyre rohamosabban öregszik. A nők - állítólag - sokmindenre hajlandóak, de szülni nem. Az átlagcsaládban 1.4 gyermeket rejtegetnek, és ez a szám minden kormány-

erőfeszítés ellenére folyton csökken. A jelenlegi 126 milliós népességből 2050-re csupán 87 milliót jósolnak, bár ez talán túlzás. Bevallom, nekem tetszik! Az is, hogy az öregekkel emberként bánnak, és az is hogy a szigetország fokozatosan visszaereszkedik az életminőséget jobban biztosító népesség-szintre. Mert most nagyon sűrűen vannak! A hegyekkel jócskan megáldott ország legnagyobb része lakhatatlan, csak a parti szegélyek alkalmasak településekre, mezőgazdaságra. Tokió a közvetlen környékével együtt (pl. az általa bekebelezett Yokohamával)30 millió ember otthona. Lépni is nehéz, az élet pedig, ahogyan azt mi ismerjük, lehetetlen. Jó 12 évvel ezelőtt az egyik hatalmas amerikai cég alkalmazottjaként a tokiói irodánkban jártam. Tisztelettel néztem a modern irodaházra, a sok emeletre. Az egész sugárzott a nagyságtól, sikertől és gazdagságtól - lám, mi a világ egyik vezető vállalata vagyunk! Aztán kiderült, hogy az iroda egyetlen kis helységből állt a 9. emeleten és minden dolgozó abban az egy helységben szaladgált - ha ugyan erre volt lehetősége. Az elnök (Mr. President) egy füles forgószékben különítette el magát. A telefont kiiktatták, néhány nagydarab mobil segitségével a folyosóról folytattak beszelgetést a kuncsafttal, zajforrás helyett növényeket és egy kakast (!) tartottak maguk között (Shinto-hatás). Az irodácska bére az egész Japánt átfogó nagyvállalat jövedelmének kb 20%-át tette ki. Azért szorongtak benne, mert nagyobbat egyszerűen nem engedhettek meg maguknak. Azóta változott a világ, újabban fényes irodaházak tömegei állnak kiadatlanul. Ennek persze más oka is van, az építőipar nagyon össze van fonódva a kormánnyal is, a szakszervezetekkel is, és a foglalkoztatottság érdekében építenek megállás nélkül, ha kell, ha nem. Az elöregedő, csökkenő népesség problémáját Európában a bevándorlás oldja meg. Ez Japánban nem működik. Évszázadok óta Japán egy etnikailag monolitikus egységet alkot. Talán a legészakibb rész, Hokkaidó őslakossága integrálodott a legkésőbb. Ők a japánok páriái. Bár a múlt század második felében néhány törvény egyenjogúsította

őket, a diszkrimináció ma sem ritka. Azért annyira nem nézik le őket, mint, mondjuk a kínaiakat vagy koreaiakat, akiktől a Japán kultúra, szokások, kerámia, textilipar, írásjelek, vallás, stb. mind származnak. A "fehér" embert is lenézik, de másként. A lényeg, hogy Japánban nem-japánnal alig találkozni, bejövő túrizmus mint olyan, nincs, a vendégmunkás (azaz a fülöp-szigeti háztartási alkalmazott) a gettókban élő európai/amerikai népes családok gyermekeivel van elfoglalva egész nap, ezért ő sem látszik. A bevándorlás abszolút lehetetlen, letelepedési engedély nem létezik, a filippínó nörsz csak úgy maradhat félévre, egy évre, ha munkaadója, a gazdag európai "szponzorálja", azaz garanciát vállal érte arra az időszakra. Maga a dúsgazdag európai/amerikai is hazamegy pár év után, mert vagy nem bírja ki az elszigeteltséget, vagy az adókedvezményei lejártával az élet hirtelen kevésbe lukratívvá válik. Néha úgy érzem, szegény ez a monoton világ, hiányzik belőle az etnikum által hozott többszínűség. Pedig milyen sokan álmodnak a "mi térfelünkön" etnikailag homogén anyaországról. Japánba kellene látogatniuk!

4. Könnyű ebéd a Roppongi Dórin.

Dóri nem egy leányzó beceneve, hanem sugárutat jelent, egy olyan főútvonalat, amely már a magas kategóriába tartozik, azaz neve van. Japánban ugyanis nincsenek utcanevek, kivéve az ilyen nagy sugárutakat. Magyar viszonylatban ez kb így nézne ki: Nagykörút, Andrássy út, Üllői út, Váci út. A többi utcának meg semmi. Egy japánnak nincs olyan lakcíme, mint pl. egy magyarnak, vagy egy belgának. Ha valahová mennem kell, a címzett névjegyét (a kis üzlet vagy éttermecske brossúráját) adom a taxisofőrnek. Ezen apró térkép van, amely feltünteti a neves sugárutakat és ezek viszonylatában a célállomás helyét. Még így is igazgatni kell a sofőrt. Hidari, hidari, mondom neki, azaz balra. Ezt hamar megtanultam, mert a kocsi navigációs rendszere gyakran ismételte, viszont azt, hogy jobbra, sohasem mondta. Ugyanis Japánban a baloldalon hajtanak, ezért a motorútról való letérés is mindig csak balra történik. (Ma már tudom, hogy jobbra az "migí"!) A taxisofőr nem szereti az idegent, az csak bajt okoz, nem tud vele kommunikálni, bepiszkítja a csipketerítőt, szóval a legegyszerűbb el11

utasítani azzal, hogy nem értem, nem tudom, hol van a keresett hely. Az igazsághoz tartozik, hogy ilyen elutasítás ritka. Persze lányomék térképes névjegyét mindig megmutatom, így azért könnyebb. Ha a taxis nem tudja a címet, az utas képtelen kommunikálni és végül eltévednek, akkor a taxis leállitja az órát, mert az extra út nem az utas hibája. Megáll valahol és pénzt ad az első jarókelőnek az útbaigazításért. Ja, és mielőtt elfelejtem, amit az óra mutat, azt kell fizetni. Borravaló nincs. Ismeretlen. Sértő. Vendéglőben sincs borravaló. Sehol sincs. Az elején ezt még nem tudván néhány aprópénzt hagytam a tálcán kávém kifizetése után. A kislány utánam szaladt vele az utcán. Ha valahová együtt megyünk kocsival, pl. kiállításra, előadásra, ritkán vagy sohasem látogatott barátokhoz vagy ismerősökhöz, akkor ezek telefonszámát - ilyen MINDENKINEK van - beütjük a navigációs rendszerbe és a térképen azonnal kirajzolódik a hely és az odavezető út. A kocsi alvázában lakó japán hölgy pedig fáradhatatlanul mondja, hogy blabla-blabla hidari hidari, azaz valamennyi százméter után balra letérni, stb. A Roppongi Dóri nagyon elegáns, tele minisztériumokkal és kormányhivatalokkal, no meg az ezeket kiszolgaló éttermekkel, kávézókkal, cukrászdákkal, divatüzletekkel, virágboltokkal, egyszóval mindennel. Ez a nappali Roppongi Dóri. Az éjszakai az pedig maga az ördög, tele kisértéssel. De most nappal van és elfogyasztottuk a pizzának nevezett lepényt, ami egy cigarettapapír-szerű alapon gyanus félfolyékony felsőrészt tartalmazott. Hülye idegen, miért csüngsz az európai gyökereiden és miért nem eszel inkább nyers halat, ha már Japánban vagy?

Kár volt annyi pizzát enni! Az emésztést segítendő Illik egy kis sétát tenni, Mozogjon a láb s a bendő! (Ennek nem tudtam ellenállni, bár ide inkább egy haiku passzolna. Sorry!). Néhány utcácska után a sarkon befordulunk az elegáns Meiji Dórira.

Ez itt éppen egy csendesebb szakasza, az üzletek hiányoznak, a túlsó oldalon kőfal, mögötte park. A sarkon túl homokzsákok tornyosulnak, kisebb emelvényen fémsisakos rendőr, kezében távcső. Odébb összecsukott vaskordon, amit pillanatok alatt ki lehet terjeszteni és az egész utat elzárni. Újabb fémsisakos rendőr áll mellette, kezében a lánc vége, amelyből hatalmas szögek állnak ki, nyilván autógumik szétgyilkolása céljából. A látvány olyan meghökkentő, kulönösen a rendőrök kifejezéstelen merevsége, hogy fotózni sincs kedvem. Inkabb azt a magas szőke európai nőt kapom lencsevégre, aki egy előkert kapuján át tolja be az összecsukható kocsit, és ugyancsak szőke gyermekét kézenfogva húzza az épület felé.

Otthon mesélem a szokatlan látványt. Lányom magyaráz, hogy az ott az Orosz Követség épülete (nyilván Jekatyerina Ivanovnát fotóztam le), és a tüntetők miatt van a készültség kb 55 éve egyfolytában. 1945-ben a Szovjetúnió bátran hadat üzent a romokban heverő Japánnak, és, hogy ne tűnjék szájhősnek, el is foglalt a Japántól északra húzódó Kuril szigetcsoporthoz tartozó néhány apró szigetecskét. Ez kb annyira bosszantja a japánok egy részét, mint a magyarok egy részét Kárpátalja elvesztése. Ezért azután nagyon gyakran tüntetnek a Szovjet, manapság Orosz Nagykövetség épülete előtt. Az érdekes ebben az, hogy speciális kölcsönzőkben bérelni lehet tüntetés céljaira felszerelt autókat. Ezek általában nyitott Jeep vagy hasonló járgányok, esetleg mikrobuszok, kidekorálva nemzeti zászlókkal, ellátva hangszórókkal és erősítőkkel. A CD-játszóban lelkesítő nemzeti dalok a dicső múltból, amikor a Császár seregei még olyan diadalmasan masíroztak Mandzsúriában és Indonéziában. Ilyesmit bárki bérelhet és ezekkel megindulhat az Orosz Követség ellen, lelkesítő vagy gyalázkodó szövegeket ordibálva a mikrofonba, ha a bérleménnyel együtt szállított lemezeket nem találja elég uszítónak. Követeljük Habomai és Shikotan azonnali visszaszolgáltatását! Kunashiri és Etorofu lakosai a mi japán testvéreink! Ruszki Go Home! A rendőrség pedig jóelőre kiszúrja a tüntetők közeledtét és elzárja az utat. Bejelentés nem kell, a rendőr távcsöve elegendő. A tüntetők ordibálnak, hazafias zenét üvöltetnek, de a kordont nem lépik át, mert a károsodott autógumiért a depozitumból a kölcsönző nagy öszszeget levonna. A szigetek meg, ugye, nem kerülnek vissza ilyen olcsó áron! Külön gyönyörű, hogy a protesztkocsi-kölcsönző és a rendőrség egy megállapodást tart tiszteletben, miszerint tüntetés reggel 9 és delután 5 között törtenjék. A rendőrök ugyanis haza akarnak menni a családjukhoz megenni az esti szusit és kikérdezni az 1.4 gyereket az iskolai előmeneteléről. Ezért a kölcsönző nem ad ki kocsit 9 előtt és a bérleti szerződésben kiköti, hogy 5 előtt vissza kell ezeket szolgáltatni, különben úszik a depozitum. Ezen azután egész este elmélkedtem és csak egyetlen szót találtam alkalmasnak a leirására: Civilizáció.

5. Ma egy karióka-parlőr mellett vitt el az utam. Nem tudom, hogy ez-é a helyes elnevezés, mert ilyesmi Magyarországon nincs, és másutt Európában sem tudok róla. Talán az USÁ-ban van, mert ott a "zöldeljen minden zöldség" elvét vallják. Az épület olcsó hotelhez hasonlít, amely picinyke skatulya-szobákból áll. Ezekben a szobákban erősítők, hangszórók, mikrofon és egy TVvideó kombináció található. A kuncsaft órára fizet (mint a kéjelgésért általában szokás), és a madám által elétárt készletből egy, vagy több videószalagot választ, esetleg a magával hozottat használja. Rajongóival egy ilyen szobába vonul, elindítja a berendezéseket, majd pedig az ernyőn látszó pop-énekessel lehetőleg szinkronban üvöltözik, vonaglik és csapkodja magát. Meghívott közönsége pedig ámuldozik, hogy késő-tinédzser kora ellenére a legény milyen tökéletes angolt ordít. Vannak, akik fehér zokniban mennek szobára, Michael Jackson szalaggal, mások Bruce Sprigstenre esküsznek. Mindegy, talán ez is segíti őket a nyelvtanulásban! Ami a zenét illeti, mindenütt kizárólag "nyugati" pop megy. Japán zenét nem hallani. Sem folklórt, sem egyebet. A lemezboltok óriásiak, általában 6-7 emelet, és mindent lehet kapni, olyan európai anyagot is, amit otthon egyáltalán nem látni. A DVD kínálat is kolosszális, minden jó régi olasz film, vagy akár orosz termék megtalálható (nyilván az újak is, de azokat nem ismerem). Leemelem a Biciklitolvajokat, a Rocco és fivéreit, a másik polcról Kalatozov Szállnak a darvak-ját, itt a Vajda-filmek sorakoznak (Hamu és gyémánt, Csatorna, stb.), amott

angolok (Egy csepp méz). Távolabb CD-k svéd sanzonokkal, mégtovább az amerikai Guthrie, Bob Dylan, Joan Baez. Meg kell őrülni! A fő szórakozás persze a pacsinkó.

Ez létezik szerényebb méretekben is, mint pl egy nagyobb üzlethelységből átalakított szórakozó-terem. De az igázan nagyok inkább Las Vegas játékkaszinóihoz hasonlítanak. Persze csak méretben, mert míg Vegas izgalmas, szines, változatos, a pacsinkó szürke, monoton, dög unalmas és rettentő zajos. Ha valakinek a pacsinkó esetleg kimaradt volna az életéből, annak elmondom, hogy ez a flipperautomatákhoz hasonlít: krómozott acélgolyók keresik útjukat egy függőleges táblán a gravitáció által sürgetve. Valami misztikus rendszer kiismerhetetlen módon és esetekben pontszámokat adományoz a játékosnak, amelyek kellő összeg elérése után újabb acélgolyót, vagy golyókat eredményeznek a készülék alján. Köpi, mint Vegasban a pénzérméket az "egykarú rabló". Az ügyes, de inkább szerencsés játékos nagy plasztik-kosarakba gyüjti a kijövő golyókat, és ha esetleg abbahagyja a játékot, akkor a kosarakat mérlegre teszik és ílymódon állapítják meg a golyók számát, majd az értéktelen nyereményt (plüss mackó, szakés pohár, stb). De a játékos persze nem hagyja abba. Ha esetleg minden golyója elfogyna, akkor a kasszánál (pénzért, nem 16

plüss mackóért) újabb tucat golyót vásárol és kezdi elölről. Ezenkívül ott eszik, az ölében tartott dobozból szushit, az automatából italt vesz, és egyáltalán, élvezi az életet. A csoport-orientált egyén csoportosan űzött magány-játéka ez. Továbbá iszonyatosan zajos, mint az Elzett-gyárban a nyerskulcsokat verő gépterem volt, ahol hajdan a vasládákat cipeltem. Hogy ezt a zajt valamiképp elnyomják, a pacsinkó-terem hangszóróiból pop-zene üvölt. Lehet, hogy nyertem volna, de amikor Eltont az a szörnyeteg Kylie váltotta fel, kiléptem a játekból. Szemben könyvesbolt. Az egész földszinti részt újságok, folyóiratok és képregény-füzetek töltik meg. A képregény óriási üzlet itt. Minden fajta és féle, leginkább azonos stílusban, monokróm, jobbára minden szöveg nélkül (esetleg bumm, zap, oooh, puff). Egy külön szekció a pornográfia. Olyasmit, mint az európai anyag, itt nem látni. Fotókat nem használnak, csak rajzot. Ez is képregény-módon van tálalva, csak jóval explicitebb. Általában mindíg ugyanaz a 13 év körüli nagyszemű, fitosorrú leányka kerül igen mesterséges körülmények közé és történik vele ez meg az. A japán férfiak ezzel nem tudnak betelni. Tizesével vásárolják a köteteket. Úgylátszik nagyon egyszerű emberek - vagy pedig mi vagyunk megrontva, esetleg elkényeztetve. A szégyenlősebbek természetesen automatákból is vásárolhatják ezeket a rajzos izgalmakat. Egyáltalán, mindent lehet utcai automatákból is kapni. Ételt, italt, kávét, szakét, vonatjegyet, papírzsebkendőt, kesztyűt, zoknit - ez utóbbi fontos, hiszen az ember folyton leveszi a cipőjét és exponálja magát, egy piszkos, vagy lyukas zokni pedig megbocsáthatatlan. A legkülönösebb automatából iskoláslányok mosatlan használt alsóne-

műjét lehetett vásárolni. Ezen elgondolkodtam. Azután napirendre tértem felette. De kesőbb visszatolult egy kérdés. Vannak titkok az életben, amiket sohasem fogunk megtudni. Mi volt a párizsi hosszú palánk mögött? (A félelem bére - ha valaki még emlékszik erre az Yves Montand filmre). Vagy mire szolgál a hátsó négy gomb a WC-ülőke mellett? És ilyen reménytelen kérdés az is, hogy kik, és miként gyüjtik be a kislányoktól a szennyes bugyikákat? 6.

Korai kelés, taxi a Tokyo állomásra, majd a Shinkansennnel Kyotoba! A Tokyo állomást nevezhetnénk főpályaudvarnak is, de hát ennek nincs sok értelme. Budapestnek sincs főpályaudvara. Igaz, hogy a Tokyo állomást érinti a legtöbb vonal (ezek zömét kulönböző magántársaságok üzemeltetik), itt van a legtöbb átszallásra lehetőség, de ez nem minden. A legutóbbi időkig a Tokyo állomás volt a legforgalmasabb is, napi 3 millió utassal, de manapság már Sinjuku lekörözte kb 15%-kal magasabb utasszámmal. 18

A Shinkansennek külön jegyirodája van, külön perronja is, minthogy külön sínpályát használ. Mi a szuper-Shinkansennel utazunk, ez a legújabb és leggyorsabb, 300 km/óra feletti sebességgel robog és csak két helyen áll meg Kyoto előtt. Természetesen csak első osztály létezik és persze helyjegy kötelező. A Concord földi változata... Szerencsére nem én fizetem a fejenként 250 eurós returjegyeket! A vonalat Tokaidónak hívják, akárcsak az ősi utat, ami 1601-ben épült, mint sok más régiség, a nagy Tokugawa Ieasu shogun uralma kezdetén. Az út kétharmada ma is megvan. A vonat megemelt pályán halad Tokióból kifelé. Az ablakból lenézek a környező, nem túl előkelő, kissé össze-vissza városrészre. Az alacsony iparépületek tetejét is hasznositják: egy autóvezetési tanintézet pályáját látom egy gyárcsarnok felett. A vezetési gyakorlat során az oktató és két tanonc ül be a kocsiba, az egyik vezet, a másik meg figyel közben. 19

Majd a második vezet és a beülő harmadik figyel, stb. Szegény legelső meg végigvárja a terjedelmes sort, hogy beülhessen a legutolsó gyakorló mögé figyelőnek - magyarázza lányom. Azután meg már csak rizsföldek és tea-ültetvények. A rizsföldek parányiak, így a legkönnyebb szintben tartani őket és kontrollálni a vízmennyiséget. A háború előtt Japán önellátó volt, de manapság rizsfogyasztásának már több, mint 60%-át importból fedezi. A teaültetvények között akad néhány nagyobb is, de a legtöbb csak egy háztáji kert. Gyönyörű, szabályos zöld hurkáknak látszanak a cserjesorok. A tea 1161-ben érkezett Japánba, de munkaigényes termesztése miatt a gazdagok luxuscikke volt és csak kb száz évvel ezelőtt vált fogyasztása általánossá. A zöld tea akkor a legfinomabb, ha kézzel szedik, mert a tízszer olyan produktív gép egy csekély fémes ízt kölcsönöz a leveleknek. Ezt persze csak a szakember érzi. Sajnos, keveset látni a tájból, mert a hegyes vidéken alagutak tömegén keresztül jutunk előrébb. Az alagutak némelyike 10-15 km hoszszú, a közöttük lévő pár kilométer pedig csak néhány másodpercre engedi be a táj látványát.

Kyotoba érve az első, és mindezidáig legnagyobb élmény a pályaudvar. A régit lebontot-

ták és nemzetközi pályázatot írtak ki az újra. Ezt meglepetésként egy tokiói professzor nyerte, az ő tervei alapján építették meg és 1998-ban adták át az új pályaudvart. Egyszerűen nem akartam onnan elmenni! Készítettem vagy kétszáz fotót.

Leírhatatla nul gyönyörű, ultramodern, funkcionális, perfekt! Az épület információs irodájában veszekedtem, hogy miért nincs erről egy könyv, album, alaprajz, adatok, hogy ki tervezte, mennyi ideig épült,

honnan szedték a márványt, a sok négyzetkilométernyi üveget, stb. Nem baj, ha japánul, csak adjon valamit! Nincs, tárná szét a kezét a kisasszony, ha magyar volna. De ő japán, ezért karját keresztbe rakja, átlósan, mint a fáraók. Már megtanultam, hogy ez azt jelenti: reménytelen, kopj le hülye csúnya idegen! De azért ad egy cédulát, rajta japán kriksz-krakszokkal és elküld a Kyoto Torony aljában lévő könyvesboltba, ahol állítólag van valami anyag. Hotelünk az állomas menti út túloldalán áll, többízben visszaszököm nézelődni, fényképezni. Nem lehet vele betelni! De a program zsúfolt, és meg szeretnénk nézni néhányszáz templomot, pagodát, stb. Már kezdjük is, a rettentően híres Sanju-Sangen-do templommal. Mivel san az három, sanju-san pedig harminchárom (a japán ugyanúgy teljesen decimális, logikus számrendszert használ, mint a magyar), ez a vén templom valami számelméleti érdekességnek igérkezik. Ne remélj, hülye gaijin, súgja valami a bennsőmben. És tényleg, harminchárom lábfejnyi távolság van a tartóoszlopok között, innen az ősi templom neve. (Miért - tolul fel bennem - a többi templom is pont ugyanilyen!? Ott talán csak 29 lábfejnyi a távolság?) A templom maga egyetlen helység, hosszú, téglalap-alakú nádfedeles faépület, talán 120 * 25 méter. Egész belsejét egy lelátóként kiképzett valami foglalja el. A "tribün" minden sorában, és ezek mögött-felett, mindenütt azonos figurák állnak. Ezek másfélszeres embernagyságú alakok, Sivához hasonlóak, de mégtöbb karral, rengeteg kezükben mindenféle eszköz, szerszám, fegyver, bot, stb. A figurák abszolút azonosak, az égvilágon semmi különbség sincs köztük, japán cédrusfából vannak faragva, tetőtől talpig aranyozva, már

ahol ebből a fedőrétegből valami megmaradt. 1001 darab azonos Buddha áll így, mereven, fenyegetően. A tömeggyártás csodája a 12. századból. Az egész nyomasztó társaság sötét, mert az épületbe alig jut be fény és a tribün a magasba nyúlik, ablak meg csak alacsonyan létezik. Az emelvény előtt 21 rémalak bronzból, dupla embernagyságúak, mindegyik egy istent ábrázol. Elég riasztóak, akár a B-közép előtt a rendőrkordon. És főként rettenetesen koszos minden. Fülig Jimmy jut eszembe aki egy kardnyelő mutatványosra mondta: kész életveszély! Ugyan, válaszolta a Herceg, a kard nem éles! Nem, de milyen piszkos! Szóval ezek a veszélyes isten-alakok kivont kardokkal és buzogányokkal életveszélyesnek látszanak. A ragyogóan tiszta, békés Japánban ez egy ellentmondás. Kimenekülök a szabad levegőre! Elgondolkodtató, hogy a japánok miként kezelik látványosságaikat. Valamiért az adatok nem érdeklik őket. Az, hogy mikor épült, mekkora, milyen anyagokat használt fel, ki építette és miért, honnan volt rá pénze, mikor égett le és hányszor, ezek nem igazi kérdések és egy nihonjin fejében nem fordulnak meg. Miért éppen 1001 szobor áll ott és mi célból, ha minden teret kitöltenek és a látogató, hívő, szerzetes, stb. csak a fal mellett húzódva láthat valamit, ha jó szeme van! Érzésem szerint ez a legerősebb ellentéte az amerikaiak adatmániájának. Sokmindent elmond ez a hiány, és talán megkönnyíti annak megértését is, hogy Japán merre halad a fejlődésben. Persze a belterjes turizmus nem igényel sem adatot, sem vezetést, sem magyarázatot, sem brossúrát. Szuvenír-shop az van, brossúra, képeslap, stb. nincs. Harmincnyolc alkalmazott áll tétlenül és figyeli, hogy a cipődet párhuzamosan teszed-e a polcra. Felvilágosítást egy sem ad, csak a karját rakja keresztbe. Átlósan. A templom - különösen a japán - nem a kíváncsiskodás helye. Sem a tanulásé. Sem a megértésé. 7.

Reggel egy idegenvezető várt ránk a hotel előtt. Még Tokióban kértünk egy ügynökségtől egy vezetőt. Mondták, hogy küldenek, de csak egy hosszú hajú van, aki azonban hetero. Ez igy dióhéjban elég jól visszaadja a kommunikációs nehézségeket. Az idegenvezető freelance alapon dolgozik, fizetséget nem vár el, mert az angol nyelv gyakorlása a célja, ám illik az ebédjét kifizetnünk, ha már úgyis együtt töltjük a napot. Kampo, mert így hívták a fickót, valóban nagyon hosszú hajat viselt, már ahol volt neki. Talán 40 körül járhatott, az ázsiaiak korát általában nem könnyű megállapítani, legalábbis nekünk. Ami hetero voltát illeti, ennek sem bizonyítására, sem cáfolatára a rendelkezésünkre álló rövid idő nem adott alkalmat. Kampo elmondta, hogy nőtlen, szeret főzni, sokat utazik, leginkább Európába, ahol japán csoportokat vezet és barátait látogatja. Szegénynek nem látszott a Boss márkájú ruhaneműiben és a hatalmas YSL monogramot viselő táskájával, de valahogy nem derült ki, hogy miből él. Brossúrákat osztott nekünk, térképeket és egyéb tájékoztató anyagot, majd megindultunk a Kiyomizu templom felé.

Kiyomizu magasan a hegyoldalban van, nagyon öreg, eredetileg a 12. században építették. Azóta nyilván egy tucatszor felújították, de így 24

is tiszteletreméltó. Japánban nincsenek romok, vármaradványok, beomlott kápolnák, csonka hídpillérek, mint otthon, Európában. Vagy újjáépítik a sérült, leégett, összeomlott objektumot, vagy eltakarítják nyomtalanul. A hegyoldal Japánban is ferde, és ez az építészeknek itt is ugyanolyan kihívást jelent, mint másutt. A fő templom egy mesterséges tisztáson áll, aminek csak fele a hegyoldal, a többi pedig lebeg a szakadék felett. Hatalmas faoszlopokból ácsolt szerkezet, mondhatni, állványzat tartja a terraszt, fél méternél vastagabb gerendák rácsozata illeszkedik egymáshoz csapokkal, ékkekkel. Szög, vasszerkezet sehol, csak fa. A legkülsőbb oszlopsor-pár kb 60 méter mélyről indul, ilyen hosszú törzseket persze nem produkál sem a japán cédrus, sem a ciprus, vagy ha mégis, hát a felső fele már nem elég teherbíró. Ezért két, talán három törzs is helyezkedik egymás folytatásaként.

Sajnálom, hogy engem a mérnöki munka problémái és megoldásai kötnek le inkább, semmint a füstölők és harangok, az ájtatoskodás, vagy akár az igazi elmélyülés. A terhelés elosztását és az erők lefutását keresem, mert talán ezt sikerül megtalálnom. A lélek rejtelmeinek 25

vizsgálatára alkalmatlan vagyok. Az egyensúlyt, a harmóniát nap mint nap megfigyelem a természetben is és az emberi alkotásokban is, habár bennsőmben soha. Tökéletes ellentétben a templomhoz vezető úton mozdulatlanul álló buddhista szerzetessel, aki a hőségben csukott fekete ruhában, kúp alakú szalmakalapban, fehér kesztyűben, fehér zokniban, lehajtott fejjel tartja a lakk-edényt, amibe alamizsnát teszek. Nem köszöni meg. Mások nem adnak neki. A terraszról lenézünk a mélybe, majd fel, a hegyoldalra is. Ez a terrasz az öngyilkosok kedvelt helye. Hol másutt lenne jobb véget vetni a test gyötrődéseinek, ha nem a lélek ápoló otthonában? Nincs statisztikám az öngyilkosok arányszámáról és a japán kiírásokat sem értem, amelyek talán valami olyasmit sugallhatnak, hogy "ma ne ugorj!" Míg ott álltam, tényleg nem ugrott senki. A hatalmas, nádfedeles főépület tetején anakronisztikus, de gyakorlatias villámhárító, levezeti az elektromos csapást és a tekintetet. Egy ajtó nyitva, bepillantok. Rettenetes szörnyek gyülekezete sejlik fel a rosszul világított hodályban. Salvador Dali szürrealista fantáziáját megszégyenítő szoborképződmények ezek, nagyon friss alkotások. Az egyik ágaskodik, akár egy zsiráf; egy másik pöffeszkedik, mint a strucc; van lapuló, kúszó róka-forma, van olyan is, ami nyilván szintén állatszerű, de nem asszociálok semmi megnevezhetőre. Rudak, propellerek, motorbicikli-hengerfejek, mosógep dobok, fogaskerekek, sárhányók egymáshoz hegesztett nyúlványai, csápjai alkotják ezeket a "lényeket". Némelyik inkább mulatságos, mint szörnyű. Tiszteletreméltó képzelőerővel dolgozhattak az alkotók és a humor sem hiányzik a művekből, bár ezzel a fogalommal óvatosan kell bánnunk! Van ebben valami hétköznapi értelemmel aligha megközelíthető fúziója a Buddhizmusnak, és a hulladék-felhasználó játékos művészetnek, minthogy kifigurázza praktikus gépeinket, amelyeket lényegüktől foszt meg, elemeiket kaotikus új rendbe kényszerítve. Másrészt ezeket a primitív alkotóelemeket így halomba forrasztva spiritualitást kölcsönöz nekik, amely a helységtől nem idegen. Mégis bizarr a kollekció és a félhomály is azon dolgozik, hogy a humor kiszoruljon a képből. Közelebb mennék, hogy a rozsdahalmot jobban szemügyre vegyem, de

a mindenütt jelenlévő őrök egyike szól, hogy vegyem le a cipőmet! Milyen más a hullámhosszunk! A hegyoldal kopár is, meg nem is. A fákat rendszeresen kivágják, egyszerre az összest, majd palántákat ültetnek és megvárják, hogy ezek nőjjenek, vastagodjanak, hogy azután ismét letarolják az egesz hegyet egyszerre. Most éppen karvastagságúak a fák. A főépülettől tán 50 méternyire, már lefelé menet található a híres forrás. Hosszú sor kígyózik előtte, iskolásgyerekek egyenruhás százai, mindenki vizet akar merni magának a kétméteres rudak végére erősített bögrékkel.

Csak három sugárban folyik a víz a fejük felett, és csak három rúd van a vízesésből részesedni. Valami szent hatása lehet. Ilyesmivel mi is el vagyunk látva Európában. (Mellesleg mizu vizet jelent tehát a szent hely neve valahogy a forrással kapcsolatos.) Inkább felfelé kanyarodok, a minden kegyhely közelében megtalálható speciális kápolna felé, ahol a gránitból faragott Buddha szobrok 27

nyakába textil "előkék" vannak kötve. Ezt eleinte furcsállottam, mert mulatságos, hogy egy kőszobrot védeni kell, nehogy leegye a mellét! Ma már tudom, hogy ezeket az általában vörös színű előkéket nők aggatják a szobrokra, mintegy fohászként a könnyű szülés érdekében. Okuk is lehet rá jócskán, mert a japán nők nagyon vékonyak, csípőjük keskeny, a gyerekkocsikban meg szép nagy, kerekfejű csecsemőket látni. Kampo haszna minimális. A történelmet nem nagyon ismeri, az egyes templomokról semmi adatot nem tud mondani, legfeljebb, hogy fontos kegyhely és a Nemzeti Örökség listáján is szerepel. Viszont ajánl egy másik utat lefelé, így nem kell egyenruhás iskolásgyerekek nyüzsgő és zajos tömegén ismételten átgázolnunk. A hegyi templomhoz vezető görbe út tele van rakva emléktárgy-üzletekkel, ahol textilneműt, porcelánt árusítanak, nomeg édességet, tésztaféléket, töltött kekszszerűséget, amit itt a helyszínen gyárt egy fura automata. Fagylaltot, fotó-kellékeket, italokat, megint édességet kínálnak az egymást érő kis bódek. Lourdes jut az eszembe, ott éreztem, hogy a lealacsonyító kommerciális bevezetés kontrasztja akaratlanul is aláhúzza a célt jelentő hely emelkedettségét, akárcsak itt. Kampo helyismeretét használva lépcsősorokon át leereszkedünk a hegyről. A tömeg ritkul és mi kis, sikátor-szerű utcákba fordulunk, gyönyörű házak közé. Az utcácskák egyre keskenyebbek és mélyebbek, kanyarognak, akár a csermely magavágta medrében. Partjaik jó két-három méteres kőfalak, melyek mögött magasan tartott kertjeikbe ápolt házak húzódnak, egzotikus fák és cserjék takarják a bejáratokat, a kapuk árnyában lépcsősorok sejlenek, amott egy vörös macska kapaszkodik a kőfalon felfelé. Béke van és csend, a fényképezőgép kattanását is szégyellem. Zajos Buddha-ünneplésből ilyen hirtelen a váltás a Shinto személytelenségére. Úgy érezzük, áthat a fák, kövek, épületrészek, macskák, virágok “lelke”, pedig semmi misztikus nincs ebben az álmos szombat délutánban. Talán a trükk az, hogy a szépség, ha néha kedvében talál-

juk, elveti szemérmességét és láttatni engedi teljes magát a szemlélőnek...

8. Délután egy hajdani kerámikus mester múzeummá alakított házát és műhelyét látogatjuk meg. Nagyon érdekesnek nem találom, de azért üdítően hat valami világi a sok vallásos épület, kegyhely, templom, pagoda, síremlék után. A szűk utcácskából nyíló kétszintes ház meglepően nagy. A belépőjegyért kb 8 eurót adunk és egy pár cipőt - fejenként, ha az ilyesmi vonatkozhat cipőre. A házban leginkább idegen turisták koptatják zoknijaikat. A falakban szekrények rejlenek, rizspapír-borítású tolóajtók mögött. A bútorok változatosak, sokfiókos, nehéz komódok, alacsony asztalok. A kerti kijáratnál papucsok sora vár bennünket. Nehézségeim vannak, mert 38-asnál nagyobbat nem találok. Tipegek, mint egy concubine. Megnézzuk a korongokat, amelyeken a művész alkotásait kreálta. Megintcsak a technikán töprengek, ugyanis szinte minden, a házban kiállított cserépdarab szögletes, hasáb-szerű, vagy teljesen amorf. Azután a kemencéket látogatjuk, feltérképezem a füst útját a tárolókon keresztül. Az utcán Kampo elmagyarázza, hogy a házfalak mentén a járdán megfigyelhető ívelt bambusz rács, ami egy nagy cső negyedrészére hasonlít, arra szolgál, hogy a kutyák ne pisilhessék le a ház falát. Az ilyesmit ugyanis rossz jelnek tekintik, ami elviszi a lakó szerencséjét. A reggel látott két gésa után most, késő délután ismét két gésa bandukol egymásba kapaszkodva az utcán, kissé

zavartan, bizonytalanul. Kimonóik mintha túlságosan hangosnak tünnének, háncsból fonott alapú textiltáskáikat idegesen szorongatják, 15 centi magas fapapucsaikban botladozva járnak. A fehér festék, ami arcukat krétaszínűvé teszi, nyakukon hátul csak két lefutó csíkban fedi a sárgásbarna bőrt. A front fehére esztétikai jellegű, ugyanis ezt ők olyan szépnek látják, mint mi a lebarnult ábrázatot. A nyak és hát találkozásánál kilátszó bőr pedig festetlen marad, mert látványa erotikus izgalmat okoz - állítólag! Ez az arcszín-ügy bennem azt a benyomást kelti, hogy itt az osztálykorlátok átlépésének vágyáról, vagy illuziókeltésről van szó. Japánban ma is a legnépszerűbb kozmetikai cikk az arcfehérítő kenőcs és a bőrvilágosító makeup, bár a gésák krétafehér festékének túlzását azért kerülik. A fehér arcbőr remélhetőleg azt a gondolatot ébreszti a szemlélőben, hogy viselője nem a rizsföldön hajladozik, sem pedig tealevelek szedésével tölti idejét, hanem az irodaházak hűsében folytatja a társadalom szempontjából nélkülözhetetlen tevékenységét. Finomabb ember, mondanák nálunk, ahol pedig a helyzet fordított. A mi asszonyaink, lányaink kerülik a zárt helységek okozta sápadt fizimiskát, amelyről a penészvirágra asszociálnak, nem kis megvetéssel. Az ő napsütötte orcáik arról kell árulkodjanak, hogy ők semmiféle munkát nem végeznek, hanem egész nap a strandon, mi több, a vitorlás fedélzetén grilleződnek. Aki ezt nem engedheti meg magának, az azonnali barnító kenőcsöket és sötétebb makeup-ot használ. Lehet, hogy nincs igazam, de azért tetszik a saját magyarázatom! Szóval a látott gésák azért viselkednek zavartan, botladoznak a szokatlan fapapucsban, amit egy igazi geiko sohasem tenne, még a meiko sem, pedig annak kevés gyakorlata van, mert ezek a lányok nyugati öltözékben ülnek az irodákban egész nap és most először probálják ezt a kosztűmöt. Igazi gésa, vagy ahogy Kyotoban hívják, geiko, már csak nagyon kevés van, legfeljebb ha egy tucat. A geiko foglalkozás életpályát jelent, sok évi tanulást és felkészülést - ez a tanonc a meiko - és a pálya ma már nem annyira vonzó, mint régen volt. Megélhetesi szempontból pedig teljesen bizonytalan.

A tradició azonban továbbra is tisztelettel néz a gésákra. Ezért azután fiatal hölgyek az erre szolgáló studiókban beöltöznek bérelt gúnyákba és gésaként fényképeztetik magukat. Férfiaknak szamurájfelszerelés jár, hosszú és rövid karddal. Bambusz-páncélt külön kell kérni és fizetni. Az igazán előkelő dolog, pl. születésnapi ajándék az a másfél órás kikészítés és öltöztetés (100 euró!), ami után a "gésa", vagy "meiko" (bennfentesek látják a különbséget, de a magamfajta gaijin persze nem), kiszabadul a studióból és egy órát grasszál az utcán (ez is kb 30 euró). A cehhet fizető szülő pedig követi és fényképezi lányát, no meg a túristát, aki csillogó szemmel kapja lencsevégre a helyi kuriózumot. Elképzelem a német túristát, aki lelkesen fotózza a porgekalapos, gyolcsinges, karikás-ostort durrogtató főkönyvelőt a Terézvárosban. Elképzelem, de azért nem törlöm le ezeket a fotókat, ahogy Herr Schmidt is megtartaná az övéit, hogy majd a mannheimi söröző törzsasztalánál megmutathassa barátainak az igazi magyar tschikóst. Az este a kulturális feltöltődésé. Társaságom két hölgytagja a gésák táncát óhajtja megtekinteni a kizárólag erre a célra szolgáló szinházban. Ellenállok, de csak hárman vagyunk, így leszavaznak. A vesztes fizeti az összes jegyet, esetemben ostobán készpénzzel. Délután négy óra a készpénzhez jutás határa, ezután - vikend lévén az automaták is átlósan keresztbe rakják nemlétező elektronikus karjaikat. Szóval minden pénzem odavész a jegyekért, idegen hitelkártya szóba sem jöhet, a kiszolgáltatottság teljes. A szinház olyan, mint egy spártaian berendezett, inkább kopott intézmény, mondjuk az 50-es évek kultúrházi előadóterme Kazincbarcikán. Az egyetlen szívderitő látvány az előcsarnok ablakán át a Kamo folyó és egy hídja. A közönség gyülekezik, jónéhány külföldi figura, ezek leginkább hangos amerikaiak tarka bermuda-shortokban, és persze a helybéliek, csaknem kizárólag öregek, a nők ünnepi kimonóikban. Az előadás fertelmes. A szinpad gyengén világitott, a darabból semmit sem értek, tulajdonképpen akár érthetnék is, mert a szöveg kevés, a hangsúly a táncon van. Vajon mennyit értene egy helybéli átlagjapán, ha pl. Pesten becsöppenne a Kékszakállú előadására?

A bajom az édeskés szépség-kergetéssel van. Engem jobban zavar az akácfürtök látványa, amelyek a hajdíszekből a bal arcokra csüngenek, mint viselőiket ezek a fürtök. A testtartások természetellenes merevsége, a szépség görcsös, már-már izzadságszagú hajszolása a nevetségesség határát súrolja.

Ahogy a divatbemutatók catwalkján riszálva sétáló manökenek mozgása is mesterkélt, hát olyan ez az egész előadás, minden modoros részletével. És akkor a zenéről még nem is beszéltem! Nem nézem le őket, magamat sem értékelem fel, csupán a köztünk lévő kulturális diszharmoniát regisztralom, a párbeszéd lehetetlenségét. Mellettem egy másik gaijin horkol. Apró jelekből ítélve németnek látszik. Egy fiatal japán pár a sötétség leple alatt a hátsó sorból az előttünk lévő - drágább - üres sorba lopakodik. A jegyszedőnő észreveszi és láthatóan viaskodik belül. A rend és előírások betartásának igénye csap benne össze az előadás áhítatának megzavarását jelentő fellépés irtózatával. Az áhítat győz, a fiatalok maradnak. A szinpad egy részének látványát ugyan takarják előlem, de hát több is veszett Osakánál! Alig várom az előadás végét. Az utcán ismét fellélegzem. A szinház 32

környéke a Gion kerület legizgalmasabb része. Szűk utcák, bennsőséges vendéglők, érdekes emberek. Egy bejáratnál leragadok fotózni. Térdzoknis érettebb iskoláslányok szaladnak ki és vonszolnának befelé. Lányom és nejem még időben elkapnak és elhúznak velem az utcácska forgatagában. Ez egy kupleráj volt, veti oda szárazon lányom, akinek több érzéke van a helyi sajátosságokhoz és a nyelvet is ismeri valamennyire. A szegény német turistára gondolok, aki mellettem horkolt a szinházban. Vajon őt ki fogja megmenteni ettől a kapubejárattól?

9. Utolsó kyotoi nap lévén ideje egy igazi kastélyt is meglátogatni! A városban szerencsére több is leledzik ezekből. Két palotának (japánul Gosho) nevezett császári otthonka is van, és két másik is, amelyek - a magyar nyelv ezirányú fogyatékossága folytán - szintén csak a palota névvel illethetők, bár a tájékoztató egyetlen angol sora pusztán villát említ. Ezeket az épületeket kizárólag csak különleges engedéllyel lehet látogatni, mert a bürokráciának is élnie kell valamiből. Az engedélyért a Császári Háztartási Ügynökségi Hivatalnál lehet folyamodni. A jelentkező kora minimum 20 év kell legyen, útlevél felmutatása kötelező. Legalább egy hónappal előbb kell jelentkezni, a fő túristaszezon (január elsejétől december 31-ig) pedig teljesen reménytelen. 18 éven aluliaknak belépni tilos! Eltekintve a látogató életkorára vonatkozó két követelmény ellentmondásától, nehéz elhessenteni azt a kérdést is, hogy manapság mi folyhat az évszázadok óta lakatlan palotákban? Szóval ezt kiváncsiságtól sajgó szivvel hagyjuk ki.

Marad a Nijo Kastély. Ez is Kyoto közepén áll, akárcsak a császári paloták. A nagy Ieasu építette, mint annyi minden mást, amikor hatalomra került, mint shogun. Ieasu alapította a Tokugawa dinasztiát, és ezt mindenütt tudatják a túristával, annak jeléül, hogy ezt a mondatot sikerült hibátlanul angolra fordítani. Ieasu sok nagy tette közül a dinasztia-alapítás tekinthető a legfontosabbnak, bár a többi Tokugawa csak korcs volt és semmit sem hagyott hátra. De hát ezt Ieasu persze nem tudhatta előre, ott, a 17. század legelején. Nagy várakozással tekintek a kastély-járás elé. Felidézem barangolásaimat Helsingør kastélyában (Kronborg néven ismerik a dánok), találkozásomat Hamlet atyja szellemével, beszélgetéseimet Holgerrel a katakombákban, aki ott ezer éve várja, hogy előjöjjön és megsegítse dánjait, ha nem bírnának a gonosz ellenséggel. Erre talán a legutóbbi német megszállás jó alkalom lett volna, de Holger a Dán úgy döntött, hogy nincs még itt az idő, és visszafogta magát, akárcsak Napoleon a Gárdát Borogyinónal. Az eredményt mindkét esetben ismerjük, de hát nekünk könnyű dolgunk van, így, visszatekintve. 34

Azért írok erről - bár felidézhettem volna a Loire menti kastélyokat is, vagy Warwick ősi bástyáit, esetleg a fertődi Esterházy palotát hogy kellő hangulatba kerüljünk. Cipőket a rekeszekbe, fenyképezőgépet hüvelyébe, kétoldalas alaprajzot balkézbe, és indulás a zsivajgó diáksereggel befelé! Közben tájékozódjunk, persze csak magunktól, mert a Japánban megszokott módon semmiféle információ nem létezik, sem a helyszínen, sem másutt. Úgyértem, a fontos közleményen kívül, amely szerint az itt láthatóak közül 22 objektum a Kulturálisan Fontos Objektumok Listájára is felvétetett! Ieasu ezt a kócerájt magának építtette és Ninomarunak hívta. Csak sokkal később, amikor a mi Kiegyezésünk évében a központi hatalom Japánban megerősödött és a shogunok letűntek, lett a palota a császáré (aki sohasem használta), és kapta a mai nevét. Magamban kuncogok, hogy lám, mégis bejutottam egy császári palotába és az útlevelemet sem kellett felmutatnom. Az önámítás, és az ebből fakadó apró örömök teszik az életet elviselhetővé... A "palota", akár az eddig látott templomok, hombár-szerű szimpla egyszintes faépület, illetve szinte azonos épületek sora, amelyek fedett folyosókkal vannak összekapcsolva. A házak a szokásos módon, kb. 70 cm magas cölöpökön állnak, ezek szárazon tartják őket az esős évszakban. Nád helyett cserép fedi a tetőket. Az egész komplexum kb. 150 x 250 m nagyságú telken áll, ezt pedig vizesárok és nagy, símára faragott terméskövekből emelt kb. öt méter magas fal vesz körül. Ez az egyetlen kőépítmény félmérföldnyi körzetben. A padló "énekel" a lépések alatt. Ezt egy speciális szerkezettel érték el, amely ílymódon elárulja a besurranó orgyilkos jelenlétét. Ami akkor esetleg hasznos lehetett, az most, a diáksereg trampolása következtében sértően monoton nyikorgás. A szobák bánatosan üresek. Bútor sehol, csak gyékény. Minden kopár és sötét. A házakat körülvevő folyosóról a helységekbe tekintve falfestményeket látni, ez az egyetlen, ami figyelemre méltó. Sok az arany tapéta, még a festmények is gyakran aranyozott rizspapírra vannak felrakva. A tisztaság nagyjából elfogadható, de azért a szögletek porosak, és akad pókháló

is. Salvatore Quasimodo egysoros versét mormolom: Az arany hálójából förtelmes pókok csüngenek! Nem idevaló, de előjött... Emitt a hivatalnokok fogadószobája, amott a shogun kihallgatási terme, stb. Egy érdekesség a vörös kötél a falon, emögött ugyanis egy szekrényszerűség rejlik, amiben állandóan kuporog egy szakasz testőr kivont karddal. Persze csak, ha a shogun az épületben tartózkodik. Vágyódom kinyitni az ajtót. Talán kidőlne mögüle egy halom csontváz, értékes kardokkal... A legutolsó, legkisebb épület a shogun magánlakosztálya. Ide csak nők léphettek be annakidején. Tömény unalom. Érdekelt volna a hétköznapok ritmusa, a szolgáló személyzet kvártélya, az őrök laktanyája, a konyhák, a fürdők, istallók, stb. Ezekről semmi. A kert gyönyörű, ápolt és mégis rendezetlen, a legjobb Shinto hagyományok szerint. Átmegyünk az elkülönített belső palotába, amelyet újabb vizesárok és mégmagasabb fal vesz körül. Ezt

Hommarunak hívják és kicsit később épült, egy császári vizit tiszteletére. Az egész persze leégett néhányszor, a jelenlegi épületet úgy hozták ide valahonnan, egy másik császári palotából. A vízben álló fő bástya kőfala kb. 12 m magas. Valahogy hiányzik nekem a lőrések megszokott cikk-cakkja, az ágyúcsövek nyílásai. Ez egy újabb apropó a japán technikai elmaradottságot felidézni. Egyszerűen magukba fordultak, mint szamuráj a kardjába, és nem voltak hajlandók átvenni a kor technikáját egészen az 1800-as évekig. A bástyán hajdan meredező ötemeletes tornyot villám csapta szét, ezt a közvélemény isteni nemtetszésnek vélte, és nem is építették újjá, most is gaz lepi. Pedig azt a tornyot is máshonnan hozták ide. Lehet, hogy merő feledékenységből nem űzték ki a rossz szellemeket belőle? A palotát elhagyva meglátogatunk még egy-két templomot, ötemeletes pagodát, azután cókmókunkat felszedve a hotelben, átszaladunk az állomásra, hogy még éppen elérjük a Shinkansent haza, Tokió felé.

10. Egy csendesebb nap. Megnézzük a Nemzeti Múzeumot, de lehet, hogy Nemzeti Galériát, ezeket a fogalmakat ugyanis nem lehet pontosan leképezni magyar megfelelőikre. Az impozáns, modern épület a császári palota parkjának szélén áll. Itt egy kis kitérőt kell tegyek. Tokió nagyon sűrűn lakott és a telek kifizethetetlenül drága a nagy kereslet és a viszonylag kicsiny terület csekély kínálata következtében. Mégis rengeteg park van, nagyon sok a zöldterület, az utcák nagyrészét fasorok díszítik. A felhőkarcoló irodatornyokon kívül persze rengeteg sokemeletes üzletház van, és bérlakásokat tartalmazó többemeletes ház is található szépszámmal. De a domináló lakástömeg az egyszerű, többnyire faszerkezetű egy-, esetleg kétemeletes családi ház, általában piciny kerttel. Ezt kb úgy kell elképzelni, mintha a Körúton modern irodaházak és 4-8 emeletes üzletházak lennének (amelyek esetleg lakásokat is tartalmaznak), de a szűk mellékutcák már apró házikók rengetegén vágnának keresztül. A nagy házak között is mindenütt kivirít a sok zöld.

A császári palota Tokió közepén egy óriási parkban van. Kb. olyan ez, mint a Central Park New Yorkban. Azzal a különbséggel, hogy az egész több négyzetkilométeres park a császáré, a közönség számára megközelíthetetlen. Cirka száz méter után már rendőrség, azon túl vizesárok, majd magas kőfalak. Úgytudom két egymástól távoleső palota-csoport van a parkban, mert törvény van arra, hogy a császár és a trónörökös külön lakjon, biztonsági okokból (földrengés, tűzvész, stb). Az egész nagyon anakronisztikus, befagyott időt érezni, merevséget, túlzott formalitást. A rendőrkordon ma a szokásosnál is intenzívebb. A tömeg gyülekezik, ágaskodik, hogy jobban lásson. Hosszabb várakozás után a kapuk megnyílnak és egy rendőrautó gördül ki, majd semmi. Kisvágtatva lóháton két sorban huszárféleségek trappolnak elő, kivont karddal. Hegyezem a kamerát, hogy jön a császár! És tényleg, aranyozott hintó, sajnos lefüggönyözve, majd egy másik, mégfényesebb hintó. Aztán ismét két tucat virslinek való, fényes sisakú katonával a hátán. Rendőrautó fejezi be a sort. Kérdem az aktatáskás üzletember-szerűt mellettem, akiből néhány angol szót kinézek, hogy a császár miért nem integet a népnek? Szervusz nép! Szervusz király! - ahogy ezt Fülig őfelsége bevezette, és ahogy ez gyakorlattá is vált pl. Svédországban. Nem császár, Etióp követ - mondja az 39

aktatáskás. A rendőrkordon csak marad, a tömeg is. Nyilván megbízólevél átadási nap van ma, ha még egy órát ácsorgok, lencsevégre kaphatom a Kazah nagykövet lefüggönyzott hintóját is. Inkább a múzeum! Az internetes ismertető alapján valami időszakos kiállítás van a XIX-XX. századi japán festők munkáiból és az általuk elszenvedett európai hatásról. A kiállítást végigfutom, unalmasnak találom. Az anyag nem túl gazdag, a felmutatott tehetség meg talán még szerényebb. Foujita egy-két képpel szerepel, ő nem rossz, de hát ő egész életében Párizsban dolgozott. Ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor ő is másodrangú, korának francia festői kozott. Japánban magasan első. Nincs ebben semmi lenézés, a japán művészet más szerkezetű, mint az európai. Nálunk már az etruszkok hogy az ősember barlangfestményeit ne is említsem - embert ábrázoltak cserepeiken. A japánok a természettel voltak elfoglalva, és az ember alig jelent meg a művészetükben. Talán a XVIII. században bukkan fel az emberábrázolás először. Máig nem jutottak el a mi Giottonkig, pedig ő bő 700 évvel ezelőtt alkotott. A japán festmények fákat, tóparti gémeket, hegyeket, halakat, sasokat ábrázolnak, hozzáteszem, hogy kitűnően. Rettenetesen ritka egy-egy uralkodó, vagy hadúr portréja, és arról is kiderül, hogy nem korabeli, hanem későbbi, vagy egyenesen fantázia. Ez a modern anyag persze már embereket is mutat, de ilyet látni másutt is. Otthagyom Foujita általam eddig nem ismert bajúszos önarcképét és inkább átfutok az állandó kiállítás termein. A szokásos rossz világításban nagynehezen kivehető a húszméteres vitrinekben bemutatott tekercsek csaknem végtelen képsora. Olyan ez, mintha egy körképet rakott szoknyára festenének, amiben - tapasztalatom szerint - hihetetlenül sok textilanyag van. Egy hosszú utazás részletes leírása egymásba illeszkedő képekkel. A hegyek lefutnak a vízhez, a tengerpart óceánnak ad helyet, amit újabb part, majd lankák követnek, ismét hegyek, tó madarakkal, erdők, stb. Talán innen vette az

ötletet a holland Escher a híres Metamorfózis-sorozataihoz. Ebéd az intézményhez tartozó vendéglátóipari létesítményben, a terraszon. Természetesen várni kell egy negyedórát egy kerengőn, itallal kezünkben, azután névszerint hívnak asztalunkhoz - Japánban ez a szokás, ahelyett, hogy számot húzna az ember és figyelné a kijelzőt, mint az európai postahivatalokban és cipőüzletekben. Mert ma rendesen étkeznénk, nem "bento" dobozból (a szó maga dobozt jelent), amit csak felkap az ember, fizet (kb 15-30 eurót), és azután az öléből eszi az onigirit (rizsgombóc tengeri zöldségekkel töltve), és az ume-boshit (levélbe csavart sózott szilva). A könnyű lunch (kb 60 euró fejenként) után nézelődünk egy darabig a múzeum butikjában, majd felszedjük a kocsit a közeli parkolóban, és elindulunk az óvodához. Elegáns, széles sugárutakon hajtunk, fasorokkal szegélyezett kétszer három sávos fővonalak ezek, és rengeteg van belőlük. Hasonlóak az Andrassy-úthoz, csak annak kihaltsága nélkül. Itt ugyanis hemzsegnek az előkelő üzletek és hömpölyög a vásárló tömeg. Tokió kb 30 milliós lakossága valahogy nem jelenik meg közlekedési problémaként. Az autók mozognak, létezik ugyan dugó, de a városon belül a csúcsidőben sem mindig. A lámpák furcsán vízszintesek, ilyet eddig sehol sem láttam. Megszoktuk, hogy fölül a piros, alul a zöld. Náluk balra a piros, jobbra a zöld. Megállunk tankolni. A töltőállomás is másmilyen. Szellemes megoldásként a benzin-vezetékek magasan, a levegőben lógnak. Így nem foglalnak el másra hasznalható helyet a pumpák. A személyzet felnyúl, lehúzza a töltőpisztolyt, elindítja a tankolást, amíg az tart, megmossa az ablakokat, tiszta ruhával belülről is letörli, átveszi a pénzt, vagy kártyát, azonnal kezeli, visszaad, nem fogad el borravalót, meghajol, mosolyog, jó utat kíván. Az óvoda mellett egy valódi dán pékség is van, Jensennek hívják - ebből sokat látni Japánban. Összevásárolok mindent amire ránézek. Nem tudok betelni vele, enném reggel, délben, este. Csodálatos kenyerek, zsemlék, omlós vajas tésztából készült sütemények, rajtuk

krém és gyümölcs, torták, gesztenyés gömbök, mindenféle fantasztikus dolog, persze borsos áron. Annyira belefeledkezem, hogy észre sem veszem csöpp unokámat az ajtóban, csak a hangjára kapom fel a fejem. Nagypapa, gyere! Megyünk haza focizni!

11. A mai nap eseménye: Sumo. Megtekintjük a tavaszi bajnokságot. Évente kétszer rendeznek versenyeket, ezek két hétig tartanak. Mi a második napra kaptunk ülőjegyeket, kb 75 euróért, ez egy közép-ár a 20 eurós helyszinen vásárolt esély-jegy (hátha van szerencsénk, és marad néhány), és a rendszeres élvezők 110 eurós gyékényei között.

Vonattal megyünk a stadionig. Ez a Sumida folyó túloldalán áll, négy42

szögletes nagy épület, megzöldült rézlemezekkel fedve. A közeli Ryogoku állomás miatt ezen a néven ismert, világszerte. A versenyek reggel kezdődnek, de ezek kevés nézőt vonzanak, mert alacsonyabb kategóriájú hústornyok mérik össze sonkáikat. Mondjuk úgy, hogy NB II-es mezőny. A jegyek egész napra szólnak, mindenki akkor jön és megy, amikor akar, és aznap vissza is térhet, ha van kedve.

Mi sem sietjük el. A vonatról leszállván ebéd után nézünk. A megemelt sínpályák alatti beépített rész vendéglők sorának ad helyet. Felkeressük azt, amelyben a birkózók is szoktak étkezni. Ennyire egyszerű, mondhatnám spártai berendezésű, gyengén világított és takarított helyet keveset láttam ittartózkodásom során. Bár az ebédidő már jócskán eltelt, mégis kiszolgálnak bennünket, kissé ugyan kedvetlenül. Más vendég nincs is a közelben. A Sumo versenyzők szokásos menűjét választjuk. Ez egy bogrács, telve valami levesfélével, amit az asztal közepén lévő gázlángú forralóra tesznek. Két mély tálat is hoznak, amelyekben gyanus masszák lapulnak. Kiderül, hogy az egyik valami nyers hal-pép, a másik meg ugyanilyen kévéssé vonzó csirke-darálék. Persze ismeretlen eredetű adalékanyagokat is tartalmaznak ezek az étvágyölő tálak. Amikor forr a leves, akkor a tálak tartalmából nokedlit szaggatunk a buzgó folyadékba, majd megvárjuk, hogy ezek hasukat feldobják a felszínre. Ekkor lehalásszuk őket és igyekszünk jó pofát vágni, míg majszoljuk az anyagot. Később, megkönnyebbülésemre, apró rákokat is hoznak, amikre hasonló sors vár, mint a nokedlikre. Rövidre fogva, a hely visszataszító, az étel ugyancsak, a kiszolgálás satnya, a számla kövér. A kaja nagyon hízlaló, ettől érik el a versenyzők az általuk kívánt súlyt. Egy érvvel több, hogy miért nem választom a birkózó szakmát. 43

Átballagunk a stadionba. Az első érdekesség a személyzet nadrágja, amely bennem csaknem pánikot kelt. Alul, és a lábszáron szorosan símuló, fekete-szürke csíkos, klott-szerű anyagból készült szerencsétlenség ez, amely feljebb hihetetlenül kibővül, mint a cirkuszi bohócoké, de derékban ismét szorosan feszül, saját övével körbekötve. Ami ijesztő benne, az a hiánya. Amennyivel több van belőle elöl, anynyit spóroltak el hátul. Kb combközéptől felfelé már nincs hátul nadrág, csak egy keskeny csík fel, a derékig. Nagyon bizarr... Vigasztalásomra egy kékes színű kockás kimonót hordanak alatta, ez azert a lényeget nagyjából fedi. A személyzet főként teát és ételeket hord, rendeléseket vesz fel, pénzt kezel, giccses emléktárgyakat szállít a páholyokhoz. Állandóan sürögnek, tucatjával látni őket mindenütt. Azt gondolhatnánk, hogy nem sporteseményről van szó, hanem a közönség lepényt eszik, miközben a személyzet zsákban fut. Elfoglaljuk helyeinket, úgy három óra táján. A mérkőzés már nagyban folyik. Így lenézve a karzatról jól látszanak az előkelő földszinti helyek, a dohyo (igy hívják a ring-szerű emelvényt, ahol az elefántok lökdösik egymást) közelében lévő öt sor a bennfenteseké, azon túl pedig tágasabb családi páholyok vannak. Ez egy nagyobb gyékényt jelent, középen apró asztalkával a tea számára. Ezeken a gyékényeken azután végeláthatatlan étkezés folyik. A furcsanadrágú személyzet rendszeres időközökben megjelenik, hatalmas zacskókat hoz különféle inyencségekkel megrakva, vagy a maradékokat távolítja el. Az evészetet néha ordítozás szakítja meg, a Sumo ugyanis olyasmi, mint nálunk a foci, az emberek egy része ide is agressziója kiélése végett jár. Megfigyelem, hogy a dohyo melletti legdrágább helyeken csaknem kizárólag nők ülnek. Hasonlóan a nehézsúlyú ökölvívó meccsekhez, mert ott is a ringside általában nőkkel van tele. Ott a vér látványa okozhat izgalmat, itt inkabb a sonkák. Ha a női lélek rejtelmei mélyek, akkor a Sumo számomra újabb bugyrokba enged betekintést.

Négykor felvonul az élcsapat, tonnás fickók, ilyesztő mellekkel, a sokméteres selyemből készített ágyékkötők hátul jól bevágnak, mint egy tanga, eleinte nem merek odanézni, hátha illetlenségnek érzik. A bírók folyamatosan cserélődnek, ahogy a versenyzők rangja emelkedik. Ezek a bírók időnként feszítik a helyzetet, nem engedik az öszszecsapás megkezdéset. Az eddig farkasszemet néző felek visszaballagnak a dohyo széléhez, trampolnak, tapsolnak, lábat emelnek, sót hintenek. Látnivalóan irritáltak. Azután végül egymásnak feszülnek és másodpercek alatt túlesünk mindenen. Az izgalmasabb meccsek között hirdetéseket látunk, férfiak járnak körbe a szentélyként tisztelt dohyoban, táblákkal és transzparensekkel, amelyeken a közeli fűszerest reklámozzák, vagy valami szójaszószt. Végül a fő-bajnok mérkőzése zárja a napot. Ő nem annyira túlsúlyos, persze győz, az orgazmus csupán nyolc másodpercig tart. Egy tálcán sok borítékot kap, mint egy előkelőbb kurtizán, és már csak az ünnepi felvonulás van hátra.

A Sumo több, mint sport. Ez egy életforma, egy világnézet, egy vallásgyakorlás, mély hagyomány, apró rituálék halmaza, szimbólumrendszer. Minden ruhadarabnak, minden mozdulatnak, szájöblítésnek, láb-emelésnek, sóhintésnek jelentése van. A magamfajta gaijin semmit sem kap egy Sumo viadaltól. Gong-ütések hangzanak néha, a bíró a legyezőjét így forditja, vagy úgy, az ágyékkötőkről rojtok csüngenek, vagy ceruzaszerű rudacskák, vagy éppen semmi - ezek nekünk megmagyarázhatatlan csekélységek. Tódulunk kifelé. A tömeg a metróállomás felé igyekszik, mások az éttermek irányába. Legtöbb fülön maroktelefon. Néhány versenyző is megy mellettünk, nagyon magas fiúk, korban 20 es 30 között, tradícionális kimonókba csavarva, illatos olajokkal kent testük egyaltalán nem hat taszítónak. A nők meg egyenesen őrjöngenek értük. Aprócska, vékony feleségeik kezét fogják. A Sumo a béke szinonímájának tűnik.

12. Shibuya, ahol lakunk, divatos, elegáns kerület. Tokióból nézve kerület, de másutt azért elmenne nagyvárosnak is, a csaknem hétszázezer lakosával. A legtöbb külföldi is itt él. Mi egy lakóparkban lakunk, ez itt azt jelenti, hogy egy zöld, szépen ápolt nagy telken kb 20 villa áll szétszórtan, egymástól nincsenek elkerítve, és az egész területet, beleértve az uszodát is, közösen használják. A házak modern felszereléssel, légfűtéssel, teljes szervizzel bérelhetők, jóizlésem tiltja a bérleti díj említését is. Kertészek hada dolgozik hajnaltól estig a pázsiton, a bokrok, fák manikűrözésén. Egy részük egy eldugott szerszámoskunyhóban lakik a víztartály és transzformátor alatt és csak a hétvégeken megy haza a családjához. Tudomásom szerint nagyon boldogok ettől a - feltehetően jól fizetett - munkalehetőségtől. Midegyikük 50 felett jár.

A fal túloldalán kis utca, apró házakkal. Ez egy forgalmasabb, de még mindig névtelen utcába torkollik, amelyen magasabb házak is állnak, emeleti függőfolyosókról nyíló lakásokkal. Mindenütt száradó ruhák tömege takarja az ablakokat. Szemben vele egy kis játszótér. Számomra szokatlan az ott felállított két WC-kabin, melyeket naponta elvisz egy daruskocsi, hogy ugyanakkor és ugyanoda frisseket helyezzen el. A kabinok tisztítása a helyszínen elképzelhetetlen. Állandó épülethez pedig csatornázás kellene, úgyhogy ez az optimális megoldás. A játszóteret egyik oldalán egy hosszú, ablakok nélküli épülettömb határolja. Az utcai front nagyon modern márványborítású, asszimetrikus, a 70-es évek európai stílusa. Lényegében csak egy hatalmas redőnyös garázsajtó meg egy személyliftet takaró bronz kapu és egy lépcsőfeljárat. Az 1200 m2 alapterületűre saccolt négyszintes épületben egyetlen idős házaspár él, és persze valamennyi személyzet. Egyszer láttam a Rolls-Roycet kigördülni, de le volt függönyözve. A tetőkert is úgy van kiképezve, hogy a magasabb épületekről se lehessen rálátni. Más gazdagok nagy kert közepén terjedelmes villákban laknak, ezt a sóderes kocsibehajtókból látni is valamennyire. Elkepzelhető a gazdagság mértéke, ha az átlag-halandónak egy gyékénnyi terület is alig jut, elsősorban az iszonyatos telekárak miatt. A magas kihasználási fokra jellemző, hogy a bérpaloták garázsa fordítókoronggal kezdődik, hogy a kocsi oldalvást tudjon ki-be hajtani. Másutt szabadon álló vasállványokon parkolnak a kocsik öt-hat szinten és lift segitségével jutnak fel és le.

Shibuya állomás nappal "normális", azaz iszonyatos forgalmú csomópont, sok vasútvonal kereszteződése. Mint ilyen, fel van készülve a napi többmilliós átkelő utastömeg ellátására és kiszolgálására. Éttermek garmadával, mindenféle típusú, kis kávezótól az előkelő, földön-ülős, sokfogásos fajtáig. Áruházak láncolata, drogériák, telefonüzletek, utcai árusok, CD-boltok, bento-doboz-kereskedők, utazási irodák. A falakon tízméteres képernyők.

Este pedig az egész környék megváltozik. Mint a hangyák rajzás idején, Shibuya állomás feketéllik a fiataloktól. Korban 12-től 25-ig Tokió ifjúságának nagyrésze idesereglik, mert ez itt a fiatalság esti talákozóhelye. Mozdulni szinte képtelenség a kb hat oktogon-nyi területen. Itt-ott alkalmi szórakoztatást észlelni, nehányan gitárral és egyeb hangszerekkel növelik a zajt, másutt mutatványosok igyekszenek a figyelmet magukra terelni, hogy azután valami portékát is árusítsanak. A fiatalok közül sokan rozsdaszínűre festett hajat viselnek. A japán hajat nehéz másmilyenre festeni. A fekete is lehetséges, de aki arra szorulna, az nem szorul a többiek közé itt, igy estefelé. Csodálatot is keltek... A fiatalok, de úgyszólván mindenki, nagyon sovány. Ezt esetleg lehet a halfélékben dús étkezes javára írni. Igaz, zsíros húsokat nem nagyon fogyasztanak. Mint tudjuk, a legkárosabb a birka, azután a disznó, majd a marha, végül pedig a szárnyasok. Azonban a japánok szivesen esznek nagy, habos süteményeket is és egyáltalán, rengeteg édességet falnak. Annak pedig meg kellene látszania! A titokra fény derült a napokban, amikor a TV-ben egy reklámot láttam a "Fat

Buster" nevű készítményről. Fejedelmi ebéd végeztével apró papirzacskó tartalmát önti egy hölgy egy pohár vízbe, felkeveri, és megissza. Hosszasan, jólesően mosolyog. Ezzel párhuzamosan rajzos illusztrációt látni, amelyen a Fat Buster anyaga harciasan körülveszi a zsírt és cukrot a gyomorban és a belekben, és így ezek képtelenek felszívódni. A gömbök mulatságosan végigvonulnak a szervezeten, és, mint az animáció szépen mutatja is, a végbélből potty, potty, sértetlenül kijutnak. Nyilván ezért mosolygott a hölgy olyan bennsőségesen!

Christmas Love-Hotel Egy helyi specialitás az állomás környékén a love-hotel sor. Eleinte bordélyházaknak hittem őket, bár a "Ház a Vadnyugathoz", és hasonló neonreklámok zavarba ejtettek. Aztán kiderült, hogy ezek az intézmények valóban szerelmet kínálnak és valóban pénzért, azonban hozott anyagból. Úgyértem, hogy a fogyasztó viszi magával párját. 50

Egész precízen, ezek a love-hotelek nem szolgáltatást, hanem alkalmat nyújtanak. Azok veszik igénybe, akiknek van kivel, de nincs hol, és nincs mikor. Mivel sokan többedmagukkal laknak egy helységben és gyékenyük nem biztosít lehetőséget semmiféle intimitásra a közös térben, ezért ezek időnként felkeresik a love-hotelt. Mint lányom megjegyezte, azok is odajárnak, akikhez szüleik vagy apósuk-anyósuk telepszik be többhetes látogatásra. A love-hotel magas hatásfokkal dolgozik. Személyzet nincs, illetve nem látható. A kuncsaft zavarát elkerülendő, a fizetés automatán keresztül történik. A kapuban az ember bedobja a pénzt egy masinába, az pedig kiad egy kártyát, amely egyben a rányomott számú szoba elektronikus kulcsa is. Általában két tarifa van, a rövidebb "pihenés" jelzésű, amely talán egy-két órányi használatra szól, és a "tartózkodás" típusú, amely egész éjszakányi igénybevételre jogosít. A szobákban plasztik dobozban a kuncsaft megtalálja a hely jellegzetességének megfelelő felszerelést, pl a vadnyugat karakterű love-hotelben széleskarimájú cowboy-kalapot, bőrővet revolverrel, csillagos mellényt, csizmát. Bánom, hogy nem probáltam ki, és igy csak másodkézből származnak információim. Hogy a love-hoteleknek van-e szerepük a szaporodás elősegítésében, azt csak sejteni lehet. Akik igazan szaporodnak, azok a statisztikában nem látszanak, ugyanis átmeneti lakosok, külföldiek. Az idegen, aki itt állomásozik, nyilván élete leg(re)produktívabb szakaszában van. Sok gaijin mikrobusszal jár, hogy a négy-öt gyereknek legyen helye. Az is lehet, hogy a televizió programja nagyon gyenge és nem tölti ki az estéiket, de hát akkor a helyi lakosság miért nem szaporodik? Persze az a televizió, amely Fat Buster reklámműsorokat sugároz, nyilván sem így, sem úgy nem játszik szerepet...

13. Minden nap nagyon korán kezdődik. A varjak már ötkor őrjöngenek. Fél hétkor halkan nyílik az ajtó, unokám lábujjhegyen ágyamhoz lopakodik, ujjával felhúzza szemhéjjamat, hogy meggyőződjék, alszom-e, vagy csak tettetem? Ezután csipp-csipp-csókát játszunk. Nagyot nevet, amikor a tyúkokat felemelt karral elhessentjük a szekérről. Még! - követeli, és újra kezdjük. A monotonitásba hamar belefáradó öregember meg őszinte irígységgel játszik újra és újra a világra telhetetlen mohósággal rácsodálkozó gyerekkel. Ez egy esős nap, szandálról cipőre váltok, biccentek az átlátszó plasztikba öltözött kerti munkásoknak és megindulok a domboldalról lefelé. Shibulya állomás képe elüt a megszokottól. Esernyők milliói mindenütt. A tömeg fegyelmezetten vár a járdán, és amikor a lámpa vált, hömpölyögve megindul az esernyő-folyam. A nagy kereszteződésekben a szokásos négy zebra mellett még két másik is van, átlósan. Ezek az átlók inkább csak jelzések a gyalogosoknak, hogy úgy is szabad haladni. A kétszer négy sáv miatt szükség is van erre a hatásfoknövelőre, rengeteg időt spórol nagyon sok embernek. Ebben a praktikus káoszban a japánok lökdösődés és durva megjegyzések nélkül is képesek eligazodni. Még esernyősen is! A boltok, vendéglők bejáratánál egy állványról hosszú, keskeny zacskót akaszt le az ember, az átlátszó vékony műanyag olyan, mint amibe kolbászt töltenek Csabán. Ebbe dugja összecsavart ernyőjét, hogy ne vizezze össze az üzletet. Amit én most nem vizezek össze, az éppen könyvesbolt. A hatalmas, többemeletes üzlet csupa hieroglifa. Szerencsére megtalálom az idegennyelvű szekciót, ez kb 5%-ot tesz ki. Főként angol irodalom néz rám az állványokról, de vannak francia, spanyol, német, sőt, skandináv anyagot kínáló polcok is. Első pillantásra szokatlan, mert az általam frekventált európai könyvesboltokban alig akad idegen irodalom, és a nyelvi választék is nagyon csekély. Második pillantásra azonban nyugtázom, hogy az arányok miatt látszik

ez így. Megszoktam a kis könyvesboltokat, jobbára antikváriumokat, amelyek meghitt, intim légkörükkel ellentétei a nagyáruházak ipari forgatagának. Ám egy hatemeletes könyvesboltban az 5%-nyi idegen anyag is óriási. A külföldi kuncsaft itt mindenféle, nemcsak egy szomszédos ország elhízott túristája, ezért is tartanak szélesebb nyelvi választékot. Veszek egy újabb kötet Huntingtont vejemnek, aki biztosan nem fogja elolvasni. Azután egy vékonyka könyvet "A Buddha - nagyon rövid bevezetés" cimmel, oxfordi kiadás. A pult mögötti egyenruhás kislányok szorgalmasan hajtogatják a papírt, először az üzlet nevével ellátott borítóba kötik a vásárolt könyveket, mint kisiskolás korunkban tettük a tankönyvekkel. Csak ezután jön a nagyobb papír, majd a plasztik zacskó a hangos felirattal: Kinokuniya Könyváruház, Tokyo Shibuya. Mit lehet ilyen esős napon csinálni? Esernyőmet ismét szétnyitom, a plasztik védőcsövet az erre szolgáló tartóba dobom és átszaladok a túloldali kávézóbódéhoz. Ez egy fagylaltoskocsihoz hasonlatos csöpp, kerekes tákolmány. A kávé pumpával ellátott termoszból jön, hatféle közül lehet választani. Kétkedve próbálom az eszpresszót. Nem jó, de várakozáson felüli. Én egyébként is serkentő hatásáért iszom, nem az ízéért. Lassan nyelem a hőszigetelő műanyag pohárból, hogy más vevők kiszolgálását is végignézhessem. Ugyanis azt tanulmányozom, miként hajol meg az eladó a csöpp helyen, amikor átveszi a 150 yent (kb. 1.20 euró) a kávéért. Megint jön egy, ezt is megvárom, olyan vagyok, mint az unokám: még! Lám, csak annyi kell, hogy az ember az élet végtelen unalmából egy pillanatra kizökkenjék, és máris fiatalodik féltucat évtizedet!

Bemegyek a szomszédos képkereskedésbe. Az ilyesmi itt aránylag ritka. A kép, ugye, lakberendezési tárgy, és mint olyan, a nagy áruházak reszortjába tartozik. Mindegyiknek van ilyen art galériája a felsőbb emeleteken, süppedő szőnyegekkel, kényelmes fotelekkel, kevés érdeklődővel és eltúlzott számú hajlongó személyzettel. A kiállított képekhez az eladók nem értenek. Legjobb esetben fellapozzák, hogy ki a művész, és az utóbbi évben milyen forgalma volt. A keretek árát kívülről tudják (meglepően borsosak!). A képek nem olcsóak, még nyomatok esetén is közel járnak a hatjegyű számokhoz. A galéria anyagát gyorsan átfutom. Semmit sem találok, ami mellett szívesen elidőznék. 90% tömeggyártott giccs, főként a Fuji-san a téma, ahogy ők a szent hegyet tisztelettel nevezik. Vörösen, kis felhővel, drágább változatokon előtérben nádassal. Nyilván az átlag-vásárló igényeihez igazodik a kínálat. A multimilliomos ugyanis inkább a londoni vagy newyorki aukciókon vásárolja Renoirját vagy Mondrianját, amelyet azután a bankszéfben tart. Egy ilyen galéria arra is kitűnő alkalom, hogy saját karakteremen elgondolkozzak. Azon, hogy idegen voltomat nem elsősorban bőrszínem, szemhéjam ránca, vagy egyéb, etnikumra utaló külső jegyek hordozzák. Kultúránk a meghatározó tényező, ez adja identitásunkat! Az enyémet pédául a Renaissance, Pisarro, Burne-Jones, hogy csak véletlenszerűen válaszszak. Voltaire és Kosztolányi nélkül biztosan nem lennék az, aki vagyok. A rámmosolygó bolti eladó elsősorban ezek hiánya miatt más, mint én. Dehát ki is vagyok én? Nem kell töprengenem a válaszon, míg a gyöngécske Hokusai-utánzatok között sétálok. Európai vagyok, annak tágabb, kultúrális értelmében. Ázsiában, Afrikában egyaránt idegen, mert sem itt, sem ott nem találom meg a számomra otthonos kifeje-

zési formákat. Az itteni emberek nagyon különböznek tőlem, hiszen amit mondanak, zenélnek, festenek, az nem az, amire én azonnal rezonálok. Mondaviláguk számomra ismeretlen, hőseik idegenek, történelmükkel nincs érintkezési pontom, szokásaik bizarrnak tünnek. Felidézem a kanadai impresszionistákat bemutató gyönyörű kis vidéki múzeumot Torontó közelében, talán Oshawában, amely eszkimó faragások tömegét is kiállította. Ott éreztem ezt először, hogy valahol itt húzódik az önmeghatározás sánca. Jó, vagy rossz, ez majd eldől. De Huntingtonnak igaza van, nem kétséges, mert a Hetek képei elöl nem lehetett engem elvonszolni, míg az innuit faragványokra szemem sem rebbent. Talán kevésbé arrogáns lenne arra gondolni, hogy ha a japán (afrikai, eszkimó) képzőművészet, irodalom, zene tanulmányozására annyi időt fecsérelnék, amennyit az európain vesztegettem, kialakulna bennem az egyenlőség. Ez persze több okból is lehetetlen. Hiszen a tág európairól csupán magyarra szűkítve sem bír senki átfogó ismerettel. Az összehasonlításhoz pedig legalább két kultúráról kellene részletekbe menő tudás. Ígyhát marad a kultúrák közötti szakadék. Az esős Shibuyából hazaérve megrázom magam, mint a vizes kutya. Unokám a földön ül, autókkal játszik. Szándékosan összeütköztet kettőt. Már jön is a mentőautó, níí-náá, níí-náá - mondja, majd magyarázólag hozzáteszi: de Nagyi szerint báá-búú, báá-búú...

14. Ma délelőtt vejem irodáját látogatom meg, együtt fogunk ebédelni. A felhőkarcolókat kedvelő szomszédos kerületben, Sinjuku központjában az egyik torony az "övé". Sinjuku modern üveg-acél-beton csodái kormányhivataloknak és a tokiói önkormányzat apparátusának adnak otthont. Meg persze egy halom japán és multinacionális óriásvállalat is itt székel. Toronydaruk erdeje csúfítja a szép épületek látványát, a képeslapokról ezeket általában kiretusálják. Ugyanis Tokió, és azon belül különösen Sinjuku állandóan épül. A korábbi akut irodahiány

megoldást követelt, és az építőipar fellendült, most meg a depresszió hosszú évei allatt sem képes leállni. Táblák tömkelege hirdeti a kiadó irodaházakat, amelyek szomszédságában serénykednek az újabb kiadó irodaházakat emelő zajos toronydarvak (én ezt az alakot találom megfelelőnek a többesszámra). Úgyhallottam, a helyzet hasonló a 30as évek depressziójából államilag finanszírozott nagy építkezésekkel kilábaló USÁ-hoz. A különbség is lényeges: itt az emberek foglalkoztatásán kívül számottevő még a nagy konstrukciós vállakozások és a szakszervezetek összefonódása az apparátussal a zsíros szerződésekért. Shibuyából busszal megyek, mert a járat pont a célépület előtt áll meg. Opera City, mondom a sofőrnek, mintha taxi lenne. A vezető tudja, hogy az idegen kiszolgáltatott, ezért jóleső fölénnyel bólint, mintegy nyugtázva, hogy megértette és szól majd, hogy mikor kell leszállnom. Az ülések kényelmetlenek a szűk hely miatt. Felidézem ifjúkorom jógára pazarolt idejét és egy ügyes ászanával háromrét hajtom hosszú lábam. A busz ablakából bámulom a megemelt gyorsforgalmi utak valószínűtlen tartóoszlopait. Ezek a betonkonstrukciók egy nyugati statikus mérnök rémálmaiban jelentkezhetnek. Egy támasznélküli oldal-nyúlvány például háromsávos utat hordoz, amelyen húsztonnás teherautók sora áll megrekedve. Szerencsére a busz átsuhan alatta... Azután a sok virágot csodálom, a tökéletes gömbalakra nyírt azálea-bokrokat, amelyek egyenletesen vörösek, vagy rózsaszínűek, esetleg lilák. A maximális felületet a gömb biztosítja, így a virágok száma is a lehető legmagasabb. Nem kertészek művei ezek, ha-

nem mérnökökéi. Tagadhatatlanul gyönyörű látvány. Egszercsak hallom, hogy Opera Shitty. A japán nyelv nem a mi betűinknek megfelelő hangokat használ, hanem szótagokra aprítja a beszéd folyamát. Sza, szo, szu hangjaik vannak, szi pedig nincs. Ezért nem tud a sofőr "szitit" mondani. Shi azonban létezik, és ez áll - szerintük - a legközelebb a kívánt hangzáshoz. Leszállok. Opera City egy hatalmas torony, Tokió legmagasabbjai közé tartozik. Ráadásul egy dombtetőn áll, jóindulatúan ezt is hozzászámítják az ott dolgozó büszke irodai tisztviselők. Az épület lélekzet-elállító, és belül is ugyanúgy impozáns. A nagy terek, csarnokok, szoborkiállítások, mozgólépcsők; karzatok, többszintes galériák, melyekről udvarok mélységeire látni; kiüldék, üzletsorok, kávézók terraszai - csupa elegáns és gazdag látvány, nemes anyagokat felhasználó tökély. Valóban egy városközpont, egy city, a maga szerves, mindent átfogó nyüzsgő életével. Az irodai alkalmazottak ezrei vendéglők tucatjaiban étkezhetnek, házon belüli üzletekből öltözködhetnek, ékszertől bútorig mindent vásárolhatnak. A rózsaszín jelzésű liftsort keresem. Ezek azok a liftek, amelyek nem állnak meg a 45-ik emelet előtt. Vejem irodája az 53-ikon van. Büszkén vezet körül. Az ablakból látni a Fujit, mondja. Ha az idő tiszta, teszi hozzá. Szerencsétlenségemre most éppen borús. Itt látható a csodakutya - mondom neki a cirkuszi szöveget - három évig beszél, három évig ugat. Most éppen ugat! Nevet rajta, de látom, hogy kétkedésem kissé sérti.

Az irodák nagyon zsúfoltak. Az emberek - többnyire fiatal nők egymástól alig férnek. A felszerelés elmaradott, nincs két egyforma PC, mind régi típusú, alacsony teljesítményű. Nem értem, de nem firtatom. Kellemes, túlzásoktól mentes ebédet eszünk az 57-iken, az ottani hat vendéglőből egy olaszt választva. Olyan érzésem támad, hogy a számlát szélesebb papírra írják, hogy a számjegyek mind elférjenek egymás mellett. Nem merek odapillantani. Elköszönünk egymástól és a rózsaszín jelzésű liftek egyikén leszabadesek a földszintek egyikére, mert földszintböl is négy van. Vejemmel való találkozás csak ürügy volt az Operaház megtekintésére. A tornyot körülvevő alépítmény, amely megszokott architektúrális kompenzációja a vertikális tömegnek, itt az Operaháznak, a Nemzeti Szinháznak és még egy halom hasonló jellegű kultúrális intézménynek ad otthont. Első benyomásom - a húszperces ámulatot követően - az, hogy milyen jó funkcionális kiképzést biztosítottak tervezői. Aluljárók vezetnek az épülethez a mellette húzódó forgalmas utak

alatt, hogy a buszokhoz, taxikhoz könnyen és biztonságosan el lehessen jutni. A széles lépcsősorokat nem töri meg oszlop, a terraszok, kerengők tágasak. A belső csarnokok, folyosók, liftek, ruhatári átvevőpultok mind ugyanazzal a faanyaggal vannak burkolva. Ennek enyhén vöröses szine meleg hangulatot ad, a hűvösebb márvány és üveg ellensúlyozásaként. Házamban a háború után egy japán lakott, ő készítette a beépített bútorokat vékony cseresznyefa-csíkokból, hasonlóan az itteni burkolathoz, de ez itt melegebb árnyalatú. Talán japán maple. Sajnos, semmi felvilágosítás sem kapható az ilyesmiről, hiszen még a tervező építész nevét is gondosan titkolják.

Az egyik széles lépcsősoron egy magasan fekvő szép csarnokba jutok, egyik oldalról hatalmas üvegfalon át a városra látni, másik oldalon meg egy nagy vízmedence van lótuszvirágokkal, félméteres aranyhalakkal. Csodálkozom a medencén a harmadik emelet magasságában. Ilyenre valóban csak a modern építészet képes, modern anyagok felhasználásával. Erről a szintről jó rálátás nyílik a nagy központi csarnokra, a mozgólépcsőkre, amelyek a nézőtérhez vezetnek. A felsőbb folyosókról üvegfülkék, kiugrók türemkednek a tér fölé, ezekben életnagyságú figurák állnak a nagy operasikerek jelmezeibe öltözve. Itt egy Don Carlos, ott egy Carmen, amott Sarastro, Faust, Hoffmann, Pinkerton. 59

Az épület és belső kiképzésének harmonikus arányain, a felhasznált anyagok nemességén, a dekoráció tökéletes izlésességén, a funkciók perfekt ellátásán ámulva megfeledkezem arról, hogy nem "saját" kultúrámba ágyazva találom mindezt. Ez itt egy olyan ország operaháza, amelynek ez a fajta zenemű nem szerves, tradicionális része. Egy olyan országé, amely nyitott a más kultúrák befogadására, de legalábbis óriási erőfeszítéseket tesz ilyen irányban. Mert ami itt látok, az értékben, pénzben kifejezve is kolosszális, és a kormányok az anyagiakra általában érzékenyek. Az Operaházból széles külső terrasz vezet át a Nemzeti Szinházba, másik irányban pedig a kamaraszinpadok, koncerttermek, balettszinház felé. Sorolni is sok, nemhogy bejárni. És, hogy nem kirakatról van szó, azt bizonyítják a világhírű japán karmesterek, zongora-, hegedű-, csello-szólisták. Operatársulatok járják Európát, amelyek olasz név alatt turnéznak európai repertoárral, és az énekesek, a zenekar fele japán (másik fele magyar). Szóval ez itt több, mint aminek látszik. Vajon mi mennyit teszünk a másmilyen kultúrák megközelítéséért? Megértésről és művelésről nem is beszélve!

Az épületet elszórtan, mesterséges rendetlenségben hatalmas térméskövek veszik körül. Néhol egyenes vonalat alkotva, másutt a betonoszlopok részeként, olykor a többszintes nagy vízterületeket a maguk természetességével átszelve. Olvastam, hogy a gyönyörű kyotói pályaudvart kritizálták, mert pont a tradíciók fészkében, Kyotóban nem adoptált semmit a hagyományos japán stílusból és lélektelenül kozmopolita jelenség, amely lehetne akár Detroitban, vagy Berlinben is. Szerintem pont ez volt benne különösen szép, mert az évszázados templomokkal és palotákkal agyonzsúfolt városnak új színfoltot adott. Nos, itt, a hipermodern Tokióban ez a kontraszt nem működne. Itt nem brutálisan modern épület kellett, hanem kolosszális minőség. És ezt meg is kapjuk! Távozóban mégegy pillantást vetek a nyers szikladarabokra. A sóder körülöttük csíkokban körkörösen el van gerebjézve. Csalhatatlan jel ez, az anyag alázatos tisztelete, egyfajta emelkedett materializmus. Elárulja a fotókon is, hogy Japánban vagyunk. A Shinto szignatúrája ez. 61

15.

Sinjuku állomás kolosszális. Méreteire nézve alig nagyobb két Keleti Pályaudvarnál, azonban semmi grandiózus külsőt nem látni. A Japánban szokásos módon az állomásépület beépült áruházakkal, vendéglőkkel és minden egyéb hasznos intézménnyel, üzlettel, utazási irodákkal. Nem óhajt semmiféle "meszidzst" sugározni boltívekkel, ornamentekkel, kariatidákkal és timpanonokkal. Viszont olyan forgalmat bonyolít le, hozzáteszem folyamatosan és zökkenőmentesen, hogy az ember ámul a számok láttán. Közel három és félmillió utas fordul itt meg naponta. Nem semmi! Az egyik oldalon egy buszpályaudvar is van, ez sem ritka a vasútállomások mellett. A busz a természetes és effektív "terítőeszköz", amely a vasúti csomópont környékét látja el. A nagy áruházak egymás mellett jól megélnek, mert - undorító szakzsargonnal - különböző vásárlói célcsoportokra vannak profilírozva. A 62

nagyon elegáns és persze méregdrága márka-butikokat magábanfoglaló épületből a vörös szőnyeg kifut a járdára is. Mindjárt a bejáratnál egyenruhás lányok állnak az információs pultnál, jobbra a Bulgari ékszerüzlete, balra Vuitton táskái, szemben Donna Karan felöltői. A parfümosztály két hatalmas emelet, minden pult mögött három-négy fiatal nő mosolyog szolgálatkészen. Nagyon kell meresztenem a szemem, hogy valami japán üzletet találjak a házban, és ha sikerül, akkor abban ne a GAP vagy a Next árúira, hanem helybéli termékekre bukkanjak.

Mellette a szimpla, sallangmentes olcsó áruház. Lerí róla, hogy más közönséget céloz meg. Az utcára kifutó szőnyeg helyett egy szerzetest látok állni a járdán, fatálat tart az aprópénz-adományok számára. Mozdulatlanságát időről időre egy kis rezzenéssel töri meg: csengőt libbent. Vajon miért nem az előkelő áruház előtt áll? Benn a berendezés egyszerű, a polcok zsúfolva. Sok tálcán, állványon leárazott termékek sorakoznak. Japánban ugyanis élnek szegényebb emberek is. A jelek szerint elegen az ilyen áruházak fenntartására. Veszek egy kitűnő, praktikus kis bőrtáskát, sok cipzárral és velcro-záras fedővel, telefonrekesszel, stb. Kifizetem az 1000 yent érte (kb 8 euró). Itt is túlteng a személyzet, hárman csomagolják, hárman állnak

minden kasszánál. Általában mindenütt nagyon sok ember dolgozik, takarít, kiszolgál, forgalmat irányít, adminisztrál, sürög. Mindenki állandóan dolgozik, de valójában nem halad semerre. Előző ebédünk során erről beszélgettem vejemmel. Most nem politikai vitánk volt, hanem én őszintén érdeklődtem a gazdasági-társadalmi struktúrákról, ő meg igyekezett elmondani a saját, talán kissé színezett véleményét. Egy nagy multi magasrangú képviselőjeként ő szükségszerűen a neolibre jellemző nézeteket vallotta, én meg nem tartottam helyénvalónak szembeszállni vele "saját portáján". A japán gazdaság effektivitása csaknem zérus. Olykor talán negatívnak is tűnik. A nyugati klasszikus-, vagy akár a modern kapitalizmus teljesen idegen a japán mentalitástól. Nem is játszák az eredeti szabályok szerint. Ami a japán gazdaságra leginkább jellemző, az a feudális struktúra átemelése a mezőgazdaságból az ipari termelésbe, majd pedig az adminisztratív jellegű irodai semmittevésbe. Az embereket foglalkoztatják, nem azért, mert szükség van rájuk ott és abban a munkakörben, hanem azért, mert az embereket foglalkoztatni kell! Ha nincs megfelelő munkakör, akkor teremtenek ilyet, vagy mást, amely ugyanolyan haszontalan a cég, a vállalat szempontjából, azonban életfontosságú az azt betöltő munkás, alkalmazott, eladó, stb. számára. Vejem lesujtó véleményét jól tükrözi az ő emeletén nyüzsgő százhúsz alkalmazott, akik kb. harminc ember munkáját látják el. Egy sem henyél, keményen dolgoznak, hiszen a csoportvezető szeme rajtuk. Ha nincs munkájuk, akkor a csoportvezető "kreal" nekik. Rendezze át a kliensek listáját telefonszámok szerint! Másolja le ezt az irathalmazt a Xerox gépeken, hogy a papír mindkét oldala ki legyen használva (ez 50% plusz papírmennyiség elpazarlását jelenti!), ellenőrizze baloldali szomszédja múltheti munkáját, stb. Magam tanácstalanul állok a helyzet előtt. Vajon egy maroknyi ember agyonhajszolásával lássuk-e el a feladatokat, termeljünk, adminisztráljunk, stb. "effektíven", azaz versenyképesen és ennek fejében

hagyjunk kallódni milliókat munka, cél, hasznosság-érzet nélkül? Vagy inkább adjuk meg nekik is a foglalkoztatottság illuzióját, azt, hogy ők is részei a társadalomnak, megbecsült tagjai a közösségnek, ám a felduzzasztott létszámú vállalat igy nem fog megfelelni a Wall Street analistái által kidolgozott hatásfok-mutatóknak, ami természetesen a részvények árfolyamára kiható ítéletet is jelent? Ha durván fogalmazok, és kihagyom a "humán faktort", akkor a kérdes mindenképpen a termelt javak elosztására redukálodik. A foglalkoztatott ember bért keres, a munkanélküli pedig segélyt kap, még ha ez a két forma összegszerűen el is tér egymástól. A modern állam végülis mindenkit mindenképpen eltart valamilyen szinten. Még a kiszolgáltatottság kérdése sem túl lényeges, a különbségek ott is csak árnyalatnyiak. Amiben Japán nagyon más úton jár, az szerintem a magánvállalkozások szocialis tudatossága. Hogy ez a tradíciók miatt lett-e ilyen, vagy más okát kell keresni, számomra kevésbé érdekes. Mig a nyugati kapitalizmus profittermelő igyekezetét semmiféle korlátozó tényező nem befolyásolja, szociális meggondolások legkevésbé, addig Japánban az utóbbi mindíg jelen van. Szorgalmuk, ügyességük, fegyelmük, hajlandóságuk önfeláldozó és hosszantartó erőfeszítésekre meghozta a gyümölcsét a technologiai fellendülés éveiben. Japán, mint tudjuk, és mint az jól látszik itt mindenütt, meggazdagodott. De a versenyt nem birta - nem is birhatta hosszútávon, hiszen a verseny nem államok, nem társadalmak között zajlik. A világpiacon cégek vannak jelen és a termékek árában az előállítási költségek manifesztálódnak, nem a szociális tehervállalás mértéke. Japánnak kénytelen-kelletlen, követnie kellett a nyugati modellt. Így jelentek meg a parkokban a munkanélküliek államilag adományozott kék plasztik sátrai. Ki sem kell lépjek az árúházból, csak a mozgólépcsőn haladok néhány szinttel lejjebb, hogy azután egy belső folyosón emléktárgykereskedők, édesség-árusok és egy szushi-bár mellett elhaladva az állomás peronjaihoz érjek. A vonatra szállva találok egy ülőhelyet, el is foglalom. Mindkét szomszédom szinte azonnal feláll mellőlem és,

hogy ne legyen olyan nyilvánvaló a sértés, a kijárati ajtók felé igyekszik. Az idegent még azok is kerülik, akikben nincs előítélet. A fehér ember tisztátalan - ebben sok igazság van - a japánhoz képest kétségtelenül. A helyzet nem először fordul elő velem, ezért nem reagálok rá. Amúgyis csak néhány megállót kell utazzak. Volt szomszédaim nem szállnak le a következő megállóknál. A két hely mellettem végig üres marad.

16. Kirándulás a Fuji-san lábához.

A weben keresztül szobát foglaltatunk a Kawaguchi tó melletti hotelben. A telefonszámot gondosan feljegyezzük, mert enélkül a hölgy, aki az alvázban lakik, nem találna oda velünk. Praktikus dolog, hogy a japánok a "mi" arab számjegyeinket használják, különben a billentyűk még a szélvédő-üveget is kitöltenék. Szóval, beütögetjük a telefonszámot a navigációs rendszerbe, és nekiindulunk. Az út során unalom ellen a Daily Yomiurit olvasgatom, Toffler cikkét 66

fordítom magyarra, úgy-ahogy igyekszem lépést tartani a napi eseményekkel. A kulturális rovatban a ma esti TV-program kapcsán a hagyomanyos japán kabuki szinházról olvasok. Ez a XVII. század elején alakult mai formájára és akkor élte fénykorát. Érdekes, hogy milyen sokminden történt azidőtájt. A nagy Ieasu Tokugawa Japánban, I. Erzsébet Angliában, Richelieu Franciaországban, Gustav Adolf Svédországban, a törökvilág uralma-unalma Magyarországon. Szinházügyekben meg Shakespeare... Talán másról is szó van itt, mint pusztán egy korszakról. Esetleg arról, hogy 3-400 év egy jó távolság ahhoz, hogy a legendák születéséhez szolgáló események még elég bőségesen és részletesen jelen legyenek a köztudatban, de már formát öltsenek, kikristályosodjanak a művészi ábrázolás számára. A ma esti darab is ebben a korban játszódik. Valami főnemes, vagy herceg menekülni kényszerül az egyik tartományból a másikba, ám a császár a határokra csapatokat küld. A herceg kiséretében egy ravasz és okos főudvaronc is van, a határátkelőhely garnizonjában pedig a császár raffinált és erőszakos embere a főkapitány. E két figura összecsapásáról szól a darab. Elgondolkodtató, hogy egy országban, ahol a császár legalább félisten, de talán háromnegyed, egy, az ő akaratával szembeszálló, utasítását kijátszó figura lehet egy színdarab pozitív hőse. Kíváncsian nézek elébe! Közben, jó háromórás út után megérkezünk a hotelhez. Semmi különös, úgylátszik a vidéki vendéglátás standardja mindenütt alacsonyabb, talán praktikusabb is, a nagyváros felfuvalkodott fényűzéséhez képest. Szobáink a legfelsőbb emeleten vannak. Feljebb már csak kilátó-terraszokat találni, távcsövekkel a részletek kifigyelése kedvéért. Szerencsére nem a Fuji felé eső oldalon vagyunk, ugyanis a hegyet amúgysem látni, hanem a

tóra néznek erkélyeink. Pazar kilátás a vízre és azon túl a hatalmas fenyőboritotta hegyekre. Öt tó (japánul ko) veszi félkörbe a Szent Hegyet, ezek közül a Kawaguchi-ko a legnagyobb. Jó 10.000 évvel ezelőtt egy lávakitörés torlaszolta el az akkori folyócskát, és a tavak így keletkeztek a hegy haragjaként. A túlpart kb. egy kilométernyi távolságra látszik, a tó hosszát kb 8 km-re becsülöm. A szomszédos, kisebb tavak mélyebbek, 150 méterre is le lehet merülni némelyikben, de ez itt sehol sem éri el a húsz métert. Ezért is az egyetlen, amelynek szigete is van, pont az orrunk előtt, nagy vizi élettel, gyors motorcsónakokkal, vizisíelőkkel. Mindez 850 méterrel a tengerszint felett. Kiadós sétát teszünk le a tóhoz a hotel ápolt, ám mégis rendezetlen természetes vadságban burjánzó hatalmas parkján keresztül. A parton pecázók hosszú sora próbálja szerencséjét, nem kis sikerrel. Pár tucatot látunk, de a statisztika évi tízmillió látogatót említ. Kövek helyett fekete tufán járunk, ez a kokszhoz hasonlóan lyukacsos, helyenként szürkés kőféle. Valószínűleg vulkáni hamu, amelyet a lehűlésekor felszabaduló gázok törtek át.

A közeli templom-kolostor-temető is érdekes. A Hegy Lelke tiszteletére emeltetett, sok oroszlános és sárkányos kőfaragvánnyal díszí-

tett kapu és kerítés ékesíti. A sírok felállított masszív kőtáblái is elütnek a modern temetők keskeny faléceitől és szalagjaitól. A hotelbe visszatérve kipróbáljuk az onsent. Ez a híres japán közös fürdő, amelyet itt is helyi hőforrás táplál. Esetünkben sajnos - vagy szerencsére - a nők es férfiak része külön van választva, de ez nem mindenütt ilyen. Kimonót csavarok magamra, fürdőpapucsban elcsattogok a liftig, és törölközőkkel a hónom alatt bevonulok az onsenbe. Az öltözőrész akár Europában is lehetne, ami a rekeszeket illeti, melyekbe a külső látogatók ruháikat teszik, azonban ajtajukon nincs zár. Itt ugyanis nem lopnak. A külső vendégek nem laknak a hotelben, csak az onsen kedvéért ejtik útba az intézményt. Az onsen ugyanis szociális feladatokat betöltő találmány, a környék lakói kedélyes fecsegés során itt cserélnek eszmét, és nem a kocsmában. Most a mosdók következnek. Alacsony műanyag sámlira ülök, és egy távolabbi japánt utánozva gumicsővel locsolom magam. Mosdóm mindennel fel van szerelve, különböző kefék, szappanos flaskák, shamponok; egy lavór, amelyhez hasonlóba az általam megfigyelt japán beleguggol és valamit operál közben, szóval minden van, ami szem, száj, és egyéb szervek ingere. Vagy tíz percig sikálom magam, tudtommal ennél rövidebb idő illetlenség.

Ezután a medencék sorát látogatom. Nagyon meleg, nagyon hideg, kö-

zepesen langyos, pezsgőszerű. Külső medencék is vannak egy fákkal, bokrokkal övezett udvaron. Beereszkedem az egyik medencébe. Ül ott mégegy szivar, fején laposra hajtva az ágyékkötője - itt ez a szokás, talán az izzadságot fogja fel, esetleg a hulló hajszálakat. Magamtól kérdem, vajon el tudok-e számolni ötvenig, mielőtt a pasas kiszáll? 37-nél tartok, amikor az eddig szunyókálni látszó középkorú úr feladja. Átmászik egy másik medencébe. Nyilván a fecsegés hiánya sarkallta távozásra - áltatom magam. Az onsen után még kipróbálom az előtér maszírozó foteljeinek egyikét. Az érintés-érzékeny kapcsolótábla fényei és gombjai a Space Shuttle műszerfalát is megszégyenítenék. Viszont kellemesen dögönyöz, hol itt, hol ott. Egyre újabb kombinációkat fedezek fel és próbálok ki. Végül vacsora, gyerekfürösztés, majd pedig ücsörgés a szoba erkélyén. A lassan leszálló ködben még átvillannak a túlpart lámpái, autók, csónakok fényei. Felettük a hegyek ezer méter magas sötét tömegei. Bekapcsolom a tévét. Egy darabig nézem a kabuki színjátékot. A szövegből persze semmit sem értek. Megpróbálom az arckifejezéseket olvasni, átvenni valamit a feszültségből, megsejteni a drámát. Teljes kudarc. A hajdani szellemi rugalmasságukban makacsul hívő öregembereket gyakran ér ilyen csalódás. De hát mit érthet, mondjuk a balettből az avatatlan? Milyen közel kerülhet Bartók zenéjéhez az iskolázatlan fül? Mennyi szépséget lelhet a matematikában a számolni sem tudó? Kikapcsolom, és bosszankodva elalszom. Álmomban LÁTOM a Fujit. 17. A Fuji, és hegyektől hemzsegő környéke része egy Hakkone nevű nagy nemzeti parknak. Déli irányba vesszük utunkat, a tenger felé, hogy hazatérés előtt megnézzük a Hakone Szabadtéri Múzeumot. Ez

az intézmény valamilyen oknál fogva egy kával írja a nevét. Valószinűleg Japánban nem diktál az Akadémia, és mindenki úgy latinosít (roman-ji a latin abécé neve), ahogy akar. Indulás előtt mégegy kétségbeesett pillantást vetek a Hegyre, de ő ma sem kegyes hozzám. Érzi, hogy hitetlen vagyok. Gyönyörű utakon haladunk, mély völgyekben, majd kacskaringós szerpentíneken. A navigációs rendszer előre jelzi az éttermeket, benzintöltő állomásokat, útmenti kilátókat. Furcsa kőzeteket látunk, érdekes erdőrészeket.

Egy gingko-ligeten át visz az út. Ez a fa kipusztult Európában, és csak a XIX. században telepítették át ismét, persze Japánból. Az én kertemben is áll egy szép, magas gingko-fa, a ház hajdani japán lakosa ültette. Ez volt a botanika történetének első lombos fája, legyezőszerű levelein látszik, hogy egymáshoz nőtt puha tűlevelek alkotják. A belőle főzött tea talán memória-javító, vagy valami hasonló jótekony hatása van. Nem emlékszem, micsoda, én ugyanis kávé-ivó vagyok...

A múzeum bejárata a magas hegyi útról nyílik. Nagy, kerek medence áll előtte, éppen akkora, hogy a hatalmas szökőkút vize ne szóródjek túl rajta. Fedett parkolóház két szintje látszik oldalt, a hegybe vájva, talán, hogy a kocsik hűvösek maradjanak. Több, egymáshoz közeli épület ereszkedik alá, vannak bennük kiállítótermek is, de főként emléktárgy és bóvli-ladás folyik ezekben. A tetőn tágas vendéglő, felette nyitott teraszon ugyanaz. A szobrok egy nagy területen szétszórva állnak. A kollekció többszáz művet tartalmaz, jobbára nagyméretű alkotásokat. A japán és az idegen művészek termékei kb egyforma számban vannak jelen. Mindjárt az elején megcsodálok egy Maillol aktot, kétszeres embernagyságú bronz. Újra és újra visszatérek hozzá. Lejjebb modernebb alkotáso-

kat látni, némelyik mozog. Krómozott görbe rudak mátrixlrendezésben merednek és egyszerre fordulnak a talpazatba rejtett motor által forgatva. Hullámzó víz benyomását keltik. Egy másik, sokméteres konstrukció kb 30 centis emberalakokból áll, mindegyikük

nagyon hasonló, a férfiak teste feketére, a nőké vörösre festve. Levegőben ugró, széttárt karú-ábú, X-lakú bronz figurák. A kezek a szomszédos alakok bokáját markolják, és így válik a száznál is népesebb csoport egy közös, térbeli hálózattá. Valami olyasmit érzek, hogy repülünk a magasban, szabadon, de közben a többiek tartanak fenn bennünket, mint ahogy mi is tartjuk őket. Persze, ha ezt így szavakban le lehetne írni, nem lenne szükség a szoborra. Amott egy Chadwick művet látok, a szokásos köpönyeges alakok: egy padon ülő pár. Chadwick feketére festi bronz figuráit, csak az "arcuk" fényes. Itt is csiszolt sík az alakok fizimiskája, a férfié négyszög, a nőé csúcsával felfelé mutató háromszög. Van benne valami misztikus, földöntúli. Mint a Mozartot kisértő fekete köpenyes, álarcos apa-figura az Amadeus-filmben. Talán húsz évvel ezelőtt minden pénzem összeszedtem, hogy vegyek egy arasznyinál alig nagyobb méretű Chadwick figurát, de sajnos, kétezer font még akkor is hiányzott...

Továbbhaladva eljutunk a gyüjtemény legnagyobb darabjához. Ez egy kb 6-7 m átmérőjű henger, legalább 25 m magas. Belül csigalépcsőn fel lehet menni a tetején lévő kis kilátó-teraszra. A henger felülete szines üvegdarabokból van összerakva, és impozáns effektusokat produkál, különösen napfényben, persze leginkább belülről nézve. Ezt a tornyot gyakran használják a Japánban élő keresztények esküvői színtérnek. A pázsiton zajlik az angolszász stílusú ceremónia, a torony a háttér, a szines üvegdarabok fényei talán a templomok ablakaira "emlékeztetik" őket. A menyasszony a toronyból dobja le csokrát. Egy vízesés után halastóhoz érkezünk. Megbámuljuk az aranyhalacskákat, kb. háromkilós japán pontyokról van szó, némelyik vörös, mások ezüstszürkék, vagy foltosak. Még lejjebb ereszkedve egy tisztás szépen nyírt füvén nagyméretű bronz csoport áll. Messziről felismerni Henry Moore jellegzetes stílusát. Unokámat az összecsukható kocsiban arrafelé tolom. Közben felidézem, hogy '97-ben a Cityben kaptam állást és ezért északLondonban kerestem bútorozott lakást. Egy ingatlanügynök a Haverstock Hill egy mellékutcáján át valami völgyfélébe vezetett, ahol egy kissé elhanyagolt, tágas épületet mutatott. A jobbára fából készült konstrukció egy nagy, kupolás térből és több pajtaszerű oldalszárnyból állt. Henry Moore studiója volt, mondta az ügynök. A sok polc a pajtákban kagylókat és csontokat tárolt annakidején. A szobrászt a csontok tanulmányozása inspirálta, sok művén ez erősen érződik. Végülis a közlekedés nehézsége miatt más lakást választottam, de ma már bánom.

Unokám kiugrik a székszerű kocsiból és a szobor körül kezd szaladgálni. Játsszunk bujócskát! - indítványozza. Jó, játsszunk! - fogadom el az ötletet, - bújj először te! Elszalad. Én meg nézem a helyénként lapockára emlékeztető éles felületet, amely másutt izületre hasonlít, csak a porcok hiányoznak. A szobor egymástól különálló tagokból áll, köztük átlátni a gyepre. Gyönyörködom a felület változatosságán. Ott, ahol konkáv részek vannak, a bronz durva, rücskös, és türkiz-szinű patina borítja. Másutt, a konvex daraboknál kicsiszolt, síma, sárgán fényes. Akárcsak a csont, amely nem tisztult le teljesen a mélyedésekben, mig a forgók tökéletes símaságra tettek szert a funkció természetes eredményeként. Egy helyen széles résen nézek keresztül. A túloldalról unokám néz velem farkasszemet. Nem itt vagyok! - kiáltja - máshol vagyok! Bólintok, és "keresem" tovább. És még mondja valaki, hogy a modern művészet életidegen és nincs köze az alkalmazásokhoz!

18. Ma orvost megyek nézni. You must see a doctor! - mondja vejem. Nem javasol, vagy kér, mert az kibúvókra adhat okot, ő pedig megszokta, hogy végleges érvényű döntéseket hoz és neki nem mondanak ellent. Bár én nem vagyok a beosztottja, egyetértően bólintok, mert valóban elég gyengén érzem magam. Az orvos egy közönséges lakóházból átalakított rendelő-központban fogad. Régen az ilyesmit egészségháznak hívhatták a rurális Somogyban. A negyedik emeleten osztozik doktorunk két másik kollegájával. A várakozásra fenntartott belső folyosó egy részét elfoglalja annak a nagy teremnek egy nyúlványa, amelyben kilenc fiatal nő adminisztrál, azaz a beteg adataival foglalkozik, de leginkabb a vizsgálat anyagi részével bíbelődik. Örömömre nem teszik alsókarukat tagadó átlóba, amikor hitelkártyát mutatok. A várakozó betegek kivétel nélkül idegenek. Zöme ottlakó külföldi, vagy annak japán házastársa. Egy filippinó nő reprezentálja a gaijinokat kiszolgáló háztartási alkalmazottakat, a turistákat pedig jómagam. Mindenki angolul beszél, legkevésbé a személyzet. A német orvos, aki itt él évtizedek óta, kifogástalan oxfordi angolt beszél. Ezt persze lányom állapította meg, akinek füle van a dialektusokhoz is, és nagy biztonsággal különbözteti meg Newcastle lakóit Exeter polgáraitól. Az orvos kedves, nem rohan, szán rám elég időt. Gyengéden leszid, hogy nem szedem a szokásos gyógyszereimet, elmondja, hogy milyen új csodaszereket használnak Amerikában, feljegyzi ezek nevét otthoni orvosom számára, biztonság kedvéért a fő hatóanyag latin nevét is odatűzi. Receptet ír tüdőm tisztítására. A gyógyszert persze egy modern diagnózis-gép is kiutalhatná, valószínűleg meg is teszi majd a nagyon közeli jövőben. A betegnek az orvosból leginkább az Ember kell, a meghallgató, megértő, megmagyarázó, megnyugtató, bizalmat gerjesztő, hitet ébresztő másik ember. Megkapom tőle mindazt, amit vártam, materiálisan és spirituálisan egyaránt.Ne lássam tőbbet! – búcsúzik. A folyosói üvegfal mögött az adminisztráció tovább tart, mint az orvosi vizsgálat és tanács. Végülis mindenki teszi a dolgát, az itt meg-

szokott szorgalommal és alacsony effektivitással. A számla láttán nem kell nyugtatóért kiabálnom, a nyugateurópai szintnek megfelelő taksát kalkulálok a sokjegyű Yen-összegből. A földszinten gyógyszertár van. Kiváltom a receptet. Egyedül vagyok, ezért nem kell várnom az előttem lévőkre, a három fehérköpenyes patikus csak velem foglalkozik. Így is eltart vagy húsz percig.

Az "orvos-ház" közelében van a híres Tokyo Tower. Nagyon hasonlít az Eiffel-toronyhoz, útikönyvek gyakran annak pontos mását említik. Ilyen szempontból a torony csalódást kelt. Először is nincs tere. A

dombos terep, a környező magas épületek, az egész negyed rendezetlensége, tervezetlensége a konstrukció esetlegességét sugallja. Másodszor a torony alatt, pontosabban szinte annak bázisaként valami intézmény vagy középület csúf tömbje terpeszkedik, lényegében lábtól lábig, mintegy dominálva a tornyot magát, amely csak egy eltúlzott kommunikációs nyúlványnak hat az épület tetején. Ezzel összhangban a torony lábai lefelé elvékonyodnak, és végül egy pár négyzetméternyi alapzatba fut mindegyik. 34-es körömcipő a 2.10 magas kosárlabdázón. Szóval ez is arra utal, hogy a tornyot az alatta lévő épület hordja. A lábak "üresek", csekély méretük nem enged meg liftet, vagy bármi mást belsejükben. Minden középen zajlik, kusza tömegben. Esztétikai élménynek negatív, nem is foglalkozom vele tovább. Ezután a közeli National Azabu szupermarketbe megyünk bevásárolni. Ez a külföldiek gyülekezőhelye, mert itt nagyon sok olyan árút is kapni, vagy főként olyanokat, amiket máshol aligha. A kocsit átveszi egy legény, és ad egy számot, majd a szűk helyen ő parkolja, és hozza majd vissza, amikor távozunk. Bent van időm nézelődni, mert lányom minduntalan ismerősökre akad, és leáll velük fecserészni. Az üzlet aránylag kicsi, és zsúfolt. Mr. Azabu valamelyik TV-társaság tulajdonosa, de balkézről szupermarketet is tart. Itt minden kétszer annyiba kerül, mint másutt. Szóvá is teszem, de tudom a választ előre. Vannak dolgok, amiért mindenképpen ide kell jönni, mert csak itt kapható. Akkor pedig már nem érdemes máshová menni a paradicsomért és kockacukorért. A sajtosztálynál elálmodozom egy darabig, mert az ilyesmi nem gyakori jelenség itt, Japánban, bár újabban egyre inkább terjed. Ázsia

lakóinak egy jelentős része érzekeny a tejtermékekre, és ez a lactose-allergia a tejtermékek népszerűségét erősen korlátozza. Húsárúk állványai, csupa európai inyencség, pármai sonka, spanyol serrano-ham, német coburger sonka, magyar szalámi, pástétomok, hausmacher májashurka, szóval bő a választék. Nem nyúlok semmihez, mert látom, hogy négy vékonyka szelet szalámi a plasztik csomagban nagyjából 5 dollárba kerül. Nyers frisshús osztály, amit mi mészarosrészlegnek neveznénk, itt nincs, és másutt is ritkaság. Valószínűleg a kemény higiéniai előirások miatt, vagy helyszínen trancsírozott hentesárú aránytalanul magas helyigénye folytán ez hiányzik. Esetleg a meleg klíma következtében előnyösebb és biztonságosabb előrecsomagolt árúval kereskedni. Halfélék is csak mélyhűtött állapotban találhatók, dobozosan, no meg konzervben, ami beszédes jele annak, hogy ide japán nem jár vásárolni.A kasszánál mindent gondosan becsomagolnak, elfogadják a hitelkártyát, szaladnak kicserélni a nem teljesen perfekt árút, kedvesek, előzékenyek, udvariasak és rettentő lassúak. A sorok pedig kígyóznak, az emberek amúgyis társalogni (is) jöttek, nem bánják a várakozást.A rengeteg plasztik zacskót és ládát legények hordják ki a kocsihoz, amit a parkolómester időközben előállított négy másik autó áthelyezgetésével. Az Azabu egy csodalatos játszótér mellett van. Tavak, vízesesek, hidak, kacsák, teknősbékák, hatalmas vörös japán pontyok, hinták, csúzdák, padok, meg mindenfajta játék található ebben a gyermek-paradicsomban. Az egész hatamas terület egy domboldalra símul, lehet szaladgálni kifulladásig. Falépcsők, fakorlátok, fahidak, parafa borítású talaj, minden lehetőleg természetes anyagból van, gondosan tervezve, hogy a lurkók meg ne üssék magukat, vagy legalább ne sérüljenek túlságosan. Az európai normáktól eltérően a gyerekekkel igazán törődnek itt, talán, mert olyan kevés van belőlük. Másik érdekesség, hogy a gyerekek nagyon jól megvannak egymással. Nem láttam verekedést, lökdösődést, csúzdabitorlást, játékelkobzást. Talán ez Japánban csak később jelentkezik, hajlottabb korban.Hazafelé kipillantunk az antikkereskedők bazársorára, elmegyünk a dán bútorüzet mellett, ahol még mindég kapni Wegener-tervezte foteleket, Poul Henningsen híres lámpáit a 30-as évek végéről, Piet Hein szuper-ellipszis asztalát, és sok más

gyönyörűséget. Azután a furcsa butiknál, ahol éjjel-nappal hosszú sor áll, mert valami különleges jeanst árusít és egyszerre csak öt embert enged be, befordulunk a hazavezető utcába. Az ember akkor válik öreggé, amikor olyan kérdések tolulnak fel benne, hogy mitől lehet egy nadrág különleges, ráadásul annyira, hogy félnapot kelljen érte sorbaállni? Otthon unokám fogad. Elmeséli, hogy megütötte Hannát az óvodában. Miért bántottad? - kérdem. Because yes! -válaszolja. Ez lefordíthatatlan, mert ilyen kifejezés nincs az angolban. Mert igen! - ez tökéletesen értelmetlen. A gyerek - akarcsak a felnőtt - egy idő után megtanulja gazdaságosan keverni a nyelveket, mindegyikből a legtalálóbb és legrövidebb szót választva. Unokám cirka fél év múlva fogja megtanulni, hogy a magyar "csak" szó a legtökéletesebb eszköz sokminden kifejezésére, többek között Hanna megfenyítésének okára is. 19. Készülődöm hazafelé. Az ember csomagol, rendezgeti, hajtogatja dolgait, igyekszik megóvni őket a sérüléstől. Közhely, de így van ez a gondolataival is. Egymáshoz méri benyomásait, válogat, értékel. Az időben is rétegződő élményeim általában szürkék, illően ilyen öreg emberhez. Itt-ott kilóg egy szinesebb darab, az ilyeneket újra megforgatom - maradandóbbak lesznek ezáltal. Mi minden nem fér egy ilyen napló-bőröndbe! És mennyi minden szükségszerűen kimarad! Például ezek: Akihabara. Ez Tokió egy kerülete, amely a technológia piaca. Háztartási gépek is vannak itt, de az elektronika és optika dominál. Kamera-üzletek százai, hol hat-nyolc emeletet is kitöltve, hol meg fedett udvarokat és sikátorokat elárasztva. Órákat kináló, az utcák felé nyitott butikok, polcaik roskadoznak az árútól.

TV-ernyők garmada. Hodozható DVD játszók, autó-navigációs rendszerek, telefonok standjai ötméterenként. Mindenféle gép, lábfürdő/maszírozótól mikro-sütőig. Az egész környék ilyen, talán egy kilométeres körzetben. Vasárnap is nyitva minden, reggeltől csaknem estig.

Hajóút a Sumida folyón. A szépséges Szivárvány Híd, amely Tokió "Golden Gate"-je. Fesztivál egy észak-tokiói kegyhelyen. A pagoda négyméteres gongja. A hatalmas horogkeresztek a legnagyobb harangon. (Ez vallási szimbólum sokszáz éve és Keleten nem kapcsolódik hozzá semmiféle negatív konnotáció, csak az európai túrista néz rá furcsán.) Amerikai Klub. Fényűzés, kiöltözés, affektálás, rengeteg gyerek, néger pincér. Házon belül uszoda, sportpályák, könyvtár, szecessziós dekorációjú éttermek. Nevetséges, mult századbeli rendezvények,

programok, ünnepek, jótékonysági akciók, gyüjtések. A "bennszülöttek" feltünő hiánya.

Az éjszakai Roppongi. Kétméteres nigériai kidobóemberek a sztriptíz-bárok előtt. Egyelőre kedvesek, mert még éjfélen innen vagyunk. Akár földijüknek is nézhetnek, olyan egyformán sokban különbözünk a helyi lakosságtól. Éttermek, mulatók, kocsmák ezrei, vakító szines neon-fények, fehér-zajjá összeolvadó többforrású zene. A maffia érezhető jelenléte.

Ginza. Ékszerboltok tizenvalahány karátos brilliánsokkal. Füzérek a híres japán gyöngyből. Divatüzletek, főként európai nagy nevek, hatalmas áruházak, még itt is drágának számító neves vendéglők. Galériák, végre érdekes festményekkel. Sony bemutatóterem - mit terem, ház! - nagy feloldású digitális tévék kristáy-képei. Persze drót nélkül minden, kiki tarthatja ölében az övét a közös ágyban, és a maga kedvenc csatornáját nézheti, amit a központi vevő-doboz pumpál a nappaliból a ház különböző készülékei felé. (Az így felszerelt közös ágy sok élvezetre adhat alkalmat, de a szaporulatot aligha növeli.) Külön emeletek a gyerekeknek. Míg a szülők vágya gerjed az elektronikus csodák birtoklására, a lurkókkal alkalmazottak foglalkoznak és szabadon engedik őket a robotok, meg egyéb hi-tech kütyürék között. Prostituáltak a vasútállomás közelében. Fehérre mázolt képpel, selyem kimonókban éktelen tömegü hajlongás közepette kisérik ki elő-

kelő vendégeiket az ott várakozó fekete limuzinokhoz, amikben a fehér kesztyűs sofőrök a csipkehuzatokat igazgatták az aktus alatti várakozás során. Teniszpályák a 10-12 emeletes épületek tetején, éjszaka kivilágítva, hogy akinek csak az az idő jut vagy felel meg, láthasson játszani. A mégmagasabb áruházak éttermeiből erre rálátni. Mordillo rajzait idézi fel, ő mulattatott ilyesmivel a 70-es években.

Csokoládé-vásárlás az Isetan áruházban. Ez egy impulzus volt, egy tizenöt centis, krémmel töltött rudacskát vettünk, nyolc celofánba, ezüstpapírba, dobozba csomagolták. A kasszánál elájultam a kb 60 eurót kitevő számlától. Félezer éves fák Nikko sugárútján. Göcsörtös, korhadt, hatalmas törzsek, óriási szemölcsökkel és furcsa üregekkel. Papircsíkok az ágakon, az ilyesmi századokkal korábban feltehetően fohászokat hordozott. Manapság üres fehér papírszallagokat aggatnak a fákra. Talán buddhista, talán shinto-szokás.

Hatalmas tengerszem-tó Nikko felett, kb 1700 méteres magasságban. Az odavezető szerpentin 48 hajtűkanyart tartalmaz, 20 fel, 28 le. A hiragana ábécé 48 betűjének egy-egy jele adja a neveiket. Szép nagy vízesés tartja a tó tömegét állandó szinten. Csúnya beton vendéglő, gyenge minőségű drága ételekkel, de végre lehet pisilni. A vízesésre néző kilátó elhanyagolt. Ügyesen kell csinálni a fotókat, hogy a szemét és a málló cement ne látszódjék. Szent Istálló, benne a Szent Ló. Japánban két szent ló van, ez az egyik. Bánatos, fehérszőrű állat egy magánál csak milliméterekkel nagyobb kuckóba szorítva. Nézzük egymást. Mitől szent egy ló? - kérdem tőle. Nem válaszol. Próbálkozom helyette is: "Nézd, csúnya öreg idegen, van nekem elég bajom nélküled is, nincs kedvem társalogni. Egész nap itt állok szent ürülékemben, csak este, amikor a látogatók elvonulnak, kerülhetek ki a mezőre egy fél órára. Szent épületek, hidak, folyók, kövek, kardok, jobbok, koronák vannak, akkorhát miért éppen szent lovak ne lennének? Elég szerencsétlen dolog, hogy én vagyok az egyik ilyen, elhiheted, hogy nem saját akaratomból lettem ez. Még jó, hogy csak kettő van belőlünk. Másrészt azért ez sem roszszabb, mint vakon csillét húzni a föld alatt. Az ember közelében az 85

állat élete pokol, akár szent az illető állat, akár nem. Kérlek, menj a fenébe!" Elgondolkodom a dolgon. Már beletörődtem, hogy a mi nyugati vallásaink erőszakosak, előszeretettel tukmáljuk saját hitünket másokra, meg egymásra, de mi legalább az állatokat békén hagyjuk. Ha olykor esetleg prédikálunk nekik, az azért könnyen kibírható. Szóval ez a megkínzott pária a kövek és vizek lelkét tisztelő Shinto hazájában egy balhorogként hatott rám. Vége az illúzióknak. Unokám térít vissza a pőre valóságba. Segít kicipelni a bőröndöket én húzom, ő tolja. Már a kocsiban ülünk, amikor legörbül a szája. - Papaya, miért kell neked elmenni!!!?? Mit is válaszolhat erre Papaya, aki történetesen én volnék? Vajon mennyi filozófia préselhető egy kétésfél éves kobakba a hátralévő percek alatt? Hogyan tudnám ezt elmagyarázni, hogy ő is megértse, miközben magam még bizonytalanabb vagyok? Rövid habozás után a legegyszerűbb megoldásnál kötök ki. - Because yes! - válaszolom. Ebbe aztán belenyugszik, és egész úton "számoljuk" a piros autókat.

A képek elrendezését és a szerkesztést Adorka készítette 2014 júniusában