Issuu

2017 / 2018

Az Erkel Ferenc Gimnรกzium Diรกklapja

12. A Varga Ambrus A 12. A jelöltje, mindenki Harry Pottere, a szűkszavú, ámde mégis izgalmas figura, Varga Ambrus adott nekünk interjút. Az elfoglalt végzőstől, akár egy filmsztártól, időpontot kellett kérnünk, hogy a tanulás és egyéb szabadidős tevékenységei mellett legyen pár perce válaszolni a kérdéseinkre. A lelkiismeretes bátyót, a jó tanulót és a fontos közösségi embert a kampányról és a felkészülésről faggattuk, ő pedig a tőle megszokott, lényegre törő, mégis hiteles és kellően határozott stílusában válaszolt nekünk. Fogadjátok sok szeretettel! - Mesélj a jelölésedről! Miért éppen te lettél a jelölt? Hogyan esett rád a választás?

mindenben. Ennek ellenére egy csapatként csinálunk és csináltunk végig mindent. Néhol széthúzásokkal, néhol felejthetetlen megbeszélésekkel és forgatással.

- Osztályfőnöki órán beszélgetni kezdtünk a kampányról. Ketten je- Mit jelentene számotokra a lentkeztünk, és végül pár szavazat- győzelem? különbséggel engem választottak meg jelöltnek. - Értelmet nyerhetne az, amiért két hónapja dolgozunk. Csapattá - Milyen hatással volt ez az időszak az kovácsolódtunk, és munkánk gyüosztályközösségedre? mölcseként néznénk közösen arra a bizonyos kulcsra. - Borzolódtak a kedélyek, de ez természetes egy ilyen kampánynál. - Szerinted mi a lényege a kampányTele vannak az emberek feszültség- napnak? gel, és nem feltétlenül értünk egyet

- Szerintem az, hogy az összes évfolyam diákjait egy kicsit kiszakítsuk a hétköznapokból. Nem lesznek dolgozatok, órák, csak zene és kikapcsolódás egész nap. - És mi a helyzet a filmetekkel? Előrukkoltok majd valami különlegességgel?

- Mire számíthatunk a kampányotokban?

- Akik szeretnek gondolkodni, és nem rettennek el a kreatív feladatoktól, azoknak egy egész teremnyi „meglepetéssel”készülünk. Gondoltunk a fáradtabb, leterhelt diákokra, a ChillZone a kedvükért egész nap funkcionálni fog. Természetesen üres hassal sem távozik tőlünk senki, és le- Sajnálattal kell közölnünk, hogy a het, hogy a dolgozatokban is tudunk film részleteit szerzői jog védelmezi. kicsit segíteni. Hemző Csenge és Kugler Lili

12. B Szénási Krisztián A messzi-messzi galaxisból, érkezett, a 12. B osztályából Szénási Krisztián, a Pokémon Go sztárja, és a következő Kobe Bryant. Őt kérdeztük a kampányról. Csodás válaszait itt olvashatjátok. - Miként történt a jelölés? - Osztályfőnökin cetlikre írtunk neveket, és a többiek szavaztak. Három kört tartottunk, és aki a legkevesebb szavazatot kapta, kiesett. - Milyen hatással volt ez az osztályra? Összehozott titeket? - A megválasztásom utáni nap összeültünk délután, hogy elkezdjük a készülődést. A forgatás kicsit döcögősen ment, de ez betudható annak, hogy mindenkinek van valamilyen délutáni elfoglaltsága. Egyér-

telműen érezhető, hogy összehozta az osztályt. Mindenki nagyon segítőkész. Örülök, hogy itt vannak nekem. - Mire számíthatunk a filmben, milyen különlegesség lesz benne, mi lesz a témája? - Valamennyire köztudott, hogy sokat számítógépezem. Mondjuk ki, kocka vagyok. Ezt akartuk belevinni a kampányfilmbe is. A film sok videojátékból áll, ahol különböző próbatétellel nézek szembe. Ezt az egészet vegyítettük a

Mátrixszal. Nagyon szeretem magát a filmet, és tök jó mondanivalója van. Próbáltuk látványossá tenni a filmet, és sok poént belerakni. Mi szétröhögtük magunkat a forgatáson, és remélem, hogy a vetítésen nem csak mi fogunk nevetni.

osztály nyer, hanem az, hogy az - Mire számíthatunk a kampá- egész iskola összegyűlik, közösen szórakozik, és egy nagy közössényon, mi lesz a témátok? get alkot. Nemsokára a végzősök - Maga a kampány is ezt a video- elballagnak. Ha más lehetőség játékos témát öleli körül. Ezt nem adódik, most még egyszer próbáltuk minél jobban bele- láthatjuk egyben az egész suépíteni. Lesz sok minden: buli, lit, hogy kiket, miket is kell itt hagynunk. videojáték és még élőzene is. András Mózes, Nagy Anita és Simon Szabolcs

- Szerintetek mi a lényege ennek a napnak? - Szerintem ennek a napnak nem az a lényege, hogy melyik

12. C Szathmáry Nándor Volt valahol, az üveghegyen is túl egy iskola, nagyon nagy versenyszellemmel, kifinomult érzésekkel teli suli, mely nem más, mint az Erkel Ferenc Gimnázium. Vajon miért is lehet ilyen jó tulajdonságokkal ellátni ezt az iskolát? Mert ilyen kampányjelöltjei vannak, mint például a barna aktatáskás, szőke herceg, aki nem más, mint Szathmáry Nándor, a 12. C osztály jelöltje. A vele készített interjút olvashatjátok a következő sorokban. - Hogyan történt a jelölésed? Miképp dőlt el az osztályotokban, hogy te fogod képviselni őket?

hatással van a kampány az osztályra nézve. - Lesz e valami különlegesség a filmetekben? Mi lesz a témája?

- Erre a posztra ketten jelentkeztünk, Váczi Misó és én. Mind a ketten al- A film középpontjában kalmasak lettünk volna egy táncolni tudó kecske jelöltnek, de végül a szavazás útján áll, akinek az erősen pszichoaktív a döntés rám esett. teje sorozatos álmokat, látomásokat és megmagyarázhatatlan törté- Milyen hatással volt ez az időszak néseket vált ki. Amik különlegessé az osztályközösségetekre? teszik a filmet, azok a légi felvételek és a különleges helyszínek. - Az elejétől kezdve nagy volt a Az islelkesedés az osztályban a kam- kolában pánnyal kapcsolatban, emiatt ha- szándémar és könnyen el tudtuk kezdeni k o s a n a munkát. Mindenben közösen n e m döntünk, és demokrácia uralko- forgatdik, ez segíti a legjobban az össz- t u n k , hangot és a gördülékeny együtt- e z z e l működést, amely elengedhetetlen is próa győzelemhez. Abszolút pozitív b á l t u k

nagyon különleges nyeremények és még sok más. De a legfontosabb, hogy mindenki jól érezze magát ezen a napon. megtörni ez előző évek szokásait, és így színesebbé tenni a filmet. Valamint több spontán és véletlen esemény is színesíti a filmet az osztály és a tanárok tökéletes színészi munkája mellett. - Mire számíthatunk tőletek a kampánynapon? - Óriási bulira, természetesen! Minden erőnkkel azon leszünk, hogy különlegessé tegyük ezt a napot. Fontos, hogy minden diák megtalálja az érdeklődésének és hangulatának megfelelő helyszínt, amelyeket nálunk meg fognak találni. Lesznek játékok, vetélkedők,

- Mi a lényege ennek a napnak a te szemszögedből? Szerintetek mi áll a kampánynap középpontjában? - Az én szemszögemből természetesen a szavazatok és a diákság meggyőzése, illetve a minél jobb hangulat biztosítása ezen a napon a 3 jelölt kollégámmal együtt. Igyekszünk minél több diákot szórakoztatni úgy, hogy mindenki megtalálja a saját érdeklődési körének megfelelő programot. A műsor a kampány egy fontos része, amelyre szintén nagy hangsúlyt fektetünk, ez lesz az a pillanat, amikor megmutatkozik az osztály összeszedettsége és egységessége. - Számotokra mit jelentene a győzelem? - Nagy a versenyszellem nálunk, amit a sikeres salátanap is bizonyít. A befektetett munkánk gyümölcseként könyvelnénk el a győzelmet. Silló Antal és Tapasztó Gergő

12. D Rafi Olivér A kampánnyal kapcsolatban kikérdeztük a fültágítóst, az egyetlent, a gekkót, a 12. D kampányjelöltjét, Ráfi Olivért! Az összes kérdésünkre remek és érdekes válaszokat adott. Most ezeket olvashatjátok a következő interjúban. - Hogyan történt a jelölésed? Miért pont rád esett a választás?

- Megpróbálom a legtöbbet nyújtani a lehetőségekhez képest. Nem tartom könnyű feladatnak, de az osztály nagy része nagyon szorgos, és próbál segíteni az egész kampány időszakban.

- Az osztálykiránduláson leültünk az osztállyal, és összeszedtük, hogy kik akarnak indulni jelöltként, aztán szavaztunk, hogy ki kit tart a legalkalmasabbnak erre - Milyen témájú lesz a kampánya posztra, és én kaptam a legtöbb film? Mire lehet számítani? szavazatot. - Egy tanár-diák harcot mutat be - Szerinted helyt tudsz állni? a filmünk, ahol a kampánynap Könnyű feladatnak ígérkezik? megnyerése a tét. A diákok azt

ze magát a mi emeletünkön, és tudjunk valami újat mutatni az elmúlt évekhez hasonlóan. - Számotokra mit jelentene a győzelem? kapják, amit kérnek, zsebre teszik a győzelmet. A filmben lehet még számítani poénos részekre, és megjelenítjük a tanárok titkos életét és vágyaikat. - Ez jól hangzik! Tuti jó lesz.

- Őszintén szólva nem a győzelemért indultunk ebben a versenyben, hanem egy kis versengésért. Viszont biztosan nagyon örülne az egész osztály, ha elsőként végeznénk, de nem ez a célunk, hanem hogy jól érezzük magunkat.

- Végül engedj meg egy személyes kér- Remélem, hogy elnyeri majd a dést. Mióta viselsz fültágítót? tetszését mindenkinek. - Másfél éve. - A kampánynapon milyen különBaksa Barbara és Szonda Lili legességekre lehet számítani tőletek? - A kampánynapot próbáljuk a film témájára alapozni. Ez a szerencsejátékok és Las Vegashoz hű dolgok minél életszerűbb bemutatását és kipróbálását jelenti. - Szerinted mi a lényege ennek a napnak? - A lényege a saját nézőpontom szerint az, hogy mindenki jól érez-

Tantárgy: kerekesszék Hogy milyen gimnazistának lenni? Ez egy mély kérdés. Természetesen fárasztó, hiszen a tanulók mentálisan erőteljesen igénybe vannak véve. Idegőrlőnek is mondhatjuk, mivel itt már nem babra megy a játék (legalábbis legtöbbünk számára), tehát egyetlen „becsúszott” rossz jegynek is következményei lehetnek a jövőnkre nézve. Na, de persze egy hatalmas buli is, nyilván. A fiatalok közösségbe járhatnak nap mint nap. Olyan élményeket szerezhetnek, amelyek aztán egy életen át elkísérik őket. Hogy milyen egy gimnazista élete kerekesszékben? Ugyanilyen. Na, jó, csak majdnem. Vagy részben… Tényleg, milyen is? Hétéves koromban egy baleset következtében megsérült a gerincem, elvesztettem a járásképességem. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ilyen fiatalon kellett ezen átesnem, gyerekfejjel könnyű volt alkalmazkodni a váratlanul adódó helyzethez. Így, hogy azóta már több mint tíz év eltelt – vagyis többet éltem kerekesszékkel, mint anélkül –, elmondhatom, hogy nekem ez a természetes állapot. A hétköznapok során elém gördülő akadályok leküzdése a napi rutin része, úgy használom a kerekeimet, mint más a lábait. A továbbtanulásomnál elsődleges szempont volt, hogy akadálymentes gimnáziumba sikerüljön felvételt nyernem. Bár a választék nem volt túl nagy (nem túl

sok ilyen iskola van a városban), az Erkel Ferenc Gimnázium már a nyolcadikos nyílt nap során elnyerte a tetszésemet. „Van itt minden, amire csak szüksége lehet egy mozgássérült fiatalnak.” – gondoltam. Van rámpa, van lift, még speciális mosdó is. Sima ügy,

Réka csatlakozott hozzám, és végiggurulta velem a napot

elvileg… Némi időbe tellett természetesen, míg hozzászoktam a szünetek alkalmával a folyosókon velem együtt kígyózó tömeghez, vagy ahhoz, hogy a büfé ablakának párkánya megközelítőleg pont a fejem magasságában van. Szerencsére Évi, az iskola büféshölgye, ha kértem, mindig segítőkészen megmutatta a számomra láthatatlan finomságokat is (ez máig így van). Végzős évemhez érve számtalanszor jött már velem szembe az a kérdés, hogy nem rossz-e kerekesszékesnek lenni, és így taposni a gimis mindennapokat. Mint ahogy említettem már, nekem nem rossz, sőt, nekem ez a normális, szóval teljes mértékben kielégítő választ sohasem tudtam adni. Azonban nemrég elgondolkodtam. Azt, hogy milyen is a helyzet valójában, szavakkal elmondani lehetetlen. Sokkal könnyebb lenne megmutatni… De hogyan?! És akkor megszületett a megoldás. Miért is ne próbálhatnák ki magukat a diáktársak kerekesszékesként? Miért ne bújhatnának egy (fél)nap erejéig a bőrömbe? Az ötlet meglehetősen pozitív fogadtatásra talált, rögtön három osztálytárs is jelentkezett az izgalmas feladatra. A feladatra, ami kívülről könnyűnek tűnhet, ám annál nagyobb kitartást igényel. Egy-egy napra megkapták a kölcsönbe kapott kerekesszéket, reggel héttől egészen az utolsó tanóra végéig ebbe voltak beleláncolva. Na, jó, ténylegesen lekötözve nem voltak, de okosak, így tudták, hogy az egész akkor ér bármit is,

A szekrénybe pakolás komoly kihívást jelent Nándinak

ha a délelőtt minden percét ülve, vagy „ülvegurulva” töltik, az élmény csak így lehet számukra is kellőképpen hiteles. Külön kihívást jelentett, hogy diákok a délelőtti testnevelésórákon is részt tudjanak venni. Nagy szerepe volt ebben a testnevelő tanárunknak, Forrás Imre tanár úrnak (aki egyben az osztályfőnökünk is). Ő az órákat úgy építette fel, hogy be tudja vonni a kerekesszékes fiatalokat is. Nagy köszönet jár ezért neki, ez nagyban hozzájárult az érzékenyítéshez. Nagy örömömre szolgál, hogy többen is bevállalták ezt a szituációt, hiszen ha több a vélemény és a nézőpont, úgy egyszerűbben képet lehet formálni ös�szességében az egészről.

Az előzetes várakozásaitokhoz képest mit éreztetek, amikor legelőször beleültetek a kerekesszékbe?

- Nagy Izabella: Nagyon féltem tőle, nem tudtam, hogy mire számítsak, milyen érzés lesz. - Rokszin Réka: Igazából fogalmam sem volt, hogy milyen lesz, mire számíthatok, de amikor beleültem, nagyon rossz érzés fogott el. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi volt az. - Szathmáry Nándor: A szék első pillanatra pont olyan volt, mint ahogyan elképzeltem. Kényelmes volt, és könnyen lehetett irányítani. Sikerült megbarátkozni a kocsival? Ha igen, akkor mennyi időre volt ehhez szükségetek? Egyből tudtátok kezelni? - Iza: Igen, sikerült megbarátkozni vele, de szerintem 1-2 órába telt, mire megtanultam normálisan kezelni. - Réka: A kezeléssel gondok voltak. Egyszerűnek hittem, de amikor elindultam, nem csak a fordulásokkal, de az egyensúllyal is bajban voltam. Hirtelen mozdulatok miatt sikerült kiesnem belőle. De a végére megbarátkoztam vele. - Nándi: Viszonylag hamar rájöttem a mikéntjére. Inkább a kanyarok íveivel és a forduláshoz szükséges hely megsaccolásával volt néha gond.

Megosztanátok néhány élményeteket, tapasztalatotokat?

Milyen nehézségekkel szembesültetek a nap folyamán? - Iza: Nekem az első nagy nehézség az volt, hogyan is kell fordulni, de abba viszonylag hamar belejöttem. A másik nagy probléma a küszöb volt, a nap végére sem sikerült megtanulnom, hogyan kell felemelni az első két kereket. - Réka: Eddig fel sem tűnt, milyen szűk és rossz elrendezésű egy-egy terem. Iskolatáskák, néha még pulcsi is a földön… Eddig úgy éreztem, bőven van nagy helyem, de amikor ugyanarra a helyre próbáltam beülni a kerekesszékkel, ahol lassan négy éve ülök, sehogy sem tudtam beférni, a mellettem lévőnek sem maradt sok hely. Ráadásul, ha közelebb akartam menni az asztalhoz, bevertem a lábam. Továbbá nagyon nehéz átjutni az iskolából a tornaterembe, és ezt mindaddig nem veszed észre, míg nem mész körbe kerekesszékkel. Nagyon veszélyes és fárasztó a rossz, macskaköves út miatt. - Nándi: A legzavaróbb talán az volt, hogy nem értem el a szekrényemet. A

A gimibe való bejutást rámpa segíti. Izát egyik barátnője segíti fel ezen

lift se ment elsőre zökkenőmentesen, mivel én a liftben akartam megfordulni, de rájöttem, hogy eleve háttal kellett volna beállni… A küszöbök simán mentek. A legnehezebb viszont a padba való befordulás volt: nem fért be a térdem, és tulajdonképpen hely sem volt hozzá. Hogyan érzitek, mennyire voltak segítőkészek veletek az iskolában a társaitok? - Iza: Az osztálytársaim nagyon segítőkészek voltak, mindenben segítettek, amire kértem őket, ez nagyon jólesett. - Réka: Az iskolatársaim egyáltalán nem voltak segítőkészek. Azt hittem, hogy azért nem segítenek, mert tudják, hogy igazából semmi bajom, de nem csak nekem nem könnyítik meg a helyzetem. Nem szabad túlzásba sem vinni a segítést, de azért jólesett volna, ha az ajtót kinyitják vagy megtartják. Főleg, hogy a nagy nehéz ajtó, akárhányszor meglöktem, visszacsapódott, mire elindultam volna. - Nándi: Legelőször mindenki megrémült, hogy mit csináltam magammal, viszont amikor elmeséltem, hogy miért vagyok a székben, a legváratlanabb reakcióval szembesültem: mindenki elkezdett tologatni. Rettentő zavaró volt, mert mindig mindenhonnan eltoltak egy másik helyre, még úgy is, hogy be volt húzva a fék a kocsin. A vége az lett, hogy párhuzamos gumicsíkokat hagytam a folyosó padlóján…

Belülről megtapasztalva miként értékelitek az iskola akadálymentességét? - Iza: Az első a küszöbök problémája. Egy-két helyen akkora küszöb van, hogy ki sem tudtam menni a teremből. A másik a sportcsarnokba való átjutás, ami azt jelenti, hogy minden egyes tesiórához körbe kell kerülni az iskolát. - Réka: Szép gesztus, hogy van lift a sérült diákok részére, viszont mindenhol van küszöb, amin nehéz átjutni. Én nagyon féltem először, hogy hanyatt esek. Csak lendületből tudtam átjutni, de olyan szűkek az ajtók, hogy mindig bevertem a kezem. - Nándi: Az iskola szerintem könnyen járható. A küszöbök se okoznak akadályt, mindenhova eljutottam könnyen és gyorsan, kivéve a tornateremhez. Ugyanis ahhoz meg kellett kerülni az iskolát kívülről.

Hogy éreztétek magatokat, amikor a nap végén végre felállhattatok a kerekesszékből? - Iza: Nekem nagyon furcsa volt felállni a nap végén, elzsibbadtak a lábaim, olyan volt, mintha újra kellett volna tanulnom járni, és a kezeimnek is megterhelő volt a nap. - Réka: Én nem tudok sokat ülni, nagyon hamar elgémberedem, zsibbadok, és a derekam is mindig fáj, ha sokat kell ülnöm egyhelyben. Nagyon nehéz volt, hogy ne szálljak ki, mert én minden szünetben pattogok, sétálok ide-oda, hatalmas a mozgásigényem. Mikor felálltam, nagyon-nagyon fura volt. Mintha nem a saját lábaimon állnék. Nagyon fájt a térdem is. - Nándi: A nap végére már nagyon vártam, hogy kiszállhassak a székből. A lábamnak kellett körülbelül fél óra, amíg megszokta a járást. A nap végére a karom és a felsőtestem volt a legjobban elfáradva. Mondjuk, ez várható is volt.

Átjutás a suliból a tornaterembe: ez már emelt szint

Ha a jövőben visszagondoltok ezekre az élményekre, mi lesz az, ami legelőször az eszetekbe jut majd? Tanultatok esetleg valamit a nap során? - Iza: Számomra ez egy nagyon emlékezetes nap, mert kipróbálhattam, milyen a mozgássérültek élete, és én azt tanultam, hogy mindig segíteni fogom az ő életüket, ha ilyennel találkozom a jövőben. - Réka: Nekem az volt az első, hogy azt mondtam, nem hagyom szét a cuccom, értem ez alatt a táskát. Eddig is volt egyfajta tisztelet az úgymond hátránnyal rendelkezők felé. Boldogak, pozitívak, vannak köztük sportolók. A lényeg, hogy sosem adják fel. Nagyon tisztelem a kitartásukat. Többen többre képesek, mint néhány olyan ember, aki nem értékeli azt, amije van. Ilyenkor nem értem meg azokat, akik folyton kocsival járnak, vagy elektromos biciklivel, mert lusták sétálni, mozogni. Nem használják ki azt, amijük van. Picit motivál is, hogy hiába fáj, hiába nehéz, csinálom, amíg van rá lehetőségem. - Nándi: Az igazat megvallva én élveztem ezt, hogy kipróbálhattam, viszont ez csak egy aprócska kis szelet volt egy mozgáskorlátozott ember életéből. Az igazi, valós problémákat és akadályokat, amelyek előttük állnak az életben, mi soha nem fogjuk átérezni teljes mértékben. Kézilabdázóként a sport szerves része az életeteknek. Mesélnétek róla, hogyan éltétek meg ezen a rendhagyó napon a testnevelésórát?

- Iza: A testnevelő tanárom nagyon jól vette az akadályt, teljesen bevont az órába, igaz, volt olyan gyakorlat, amit nem tudtam csinálni, de összességében nagyon tetszett, bár elég megterhelő volt. Köszönöm a lehetőséget és az élményt! - Réka: Nagyon vártam a tesiórát, hiszen láttam számos kerekesszékes labdajátékot (kosár, kézilabda), és ki akartam próbálni, nekik milyen is lehet. A labdavezetés, és hogy közben még haladjak is… az egyáltalán nem ment. A labda felszedése már könnyebb volt, bár egyszer a túlzott előrehajolással ki is estem. A dobás valamivel nehezebb, mint állva, de igazából csak a lendület volt más. Viszont a kosárpalánk baromi magasan van. Rossz volt nézni, ahogy a többiek röplabdáznak, mert szívesen játszottam volna, de így is nagyon jól telt a tesiórám.

Riportalanyaim válaszaiban ott a lényeg. A projekt maradandó élményt nyújtott nekik, és számos kérdésben megváltoztatta a gondolkodásmódjukat. Felnyitotta a szemüket a legapróbb dolgokkal kapcsolatban is, legyen az csak annyi, hogy mennyi gondot okozhat egy földön hagyott pulóver. Levonták következtetéseiket, és beépítették magukba a tapasztalatokat. Mint „tapasztalt” kerekesszékes elmondhatom, hogy rendre olyan emberektől kapom a legtöbb segítséget a mindennapjaim során, akik valamilyen formában részesei voltak már hasonló dolgoknak. Ők ugyanis klas�szisokkal érettebb gondolkodásra lettek ezáltal képesek. Ahogy Réka is kiemelte, megtanulták értékelni azt, amijük van. Igen, azt hiszem, a lényeg valahol itt keresendő!

Azt gondolom, hogy ezek a tapasztalatok sokak számára hasznosak lehetnek. Egyetlen nap nyilvánvalóan édeskevés ahhoz, hogy minden apró részletre fény derüljön a kerekesszékes diákléttel kapcsolatban, mégis elégedett lehetek. Tisztában vagyok vele, hogy többeket sikerült gondolkodásra bírnunk. Látva a projektben résztvevő diáktársak ténykedését, sokan próbálták meg beleképzelni magukat ebbe a helyzetbe. Véleményem szerint az érzékenyítésnek ez a fő célja. Ha csak néhány gondolat erejéig is, de az emberek agyalni kezdtek. Nem mondták. Látszott rajtuk.

Hálásan köszönöm a bátor osztálytársaknak, hogy vállalták a megpróbáltatásokat! Ficzere Péter

Így ugorj fejest az irodalomba! (Totth Benedek: Holtverseny) Szex, drogok, vaddisznó – már csak a rock and roll hiányzott a sorból, és rögtön olyan érzésem támadt volna, mintha ajándékutat nyernék egyenesen a ’80-as évekbe, ahol szintén ott a fű, az alkohol, a száguldás és a haverok, pedig csupán alvást, iskolai kötelességeket és közösségi életet feláldozva, végigfaltam Totth Benedek Holtversenyének kétszázötven fájdalmasan rövid oldalát. Ő pedig nem hezitált, azonnal a mélyvízbe hajított. Az összes lehetséges tekintetben. Még szerencse, hogy közben megtanultam együtt úszni az árral. Viszonylag korán rádöbbentem, hogy ezúttal nem a Nicholas Sparks regényeiből jól ismert, olyannyira imádott szerelmi szálakra és gyengéd érzelmekre kell számítanom, mert itt egyértelműen valami egészen más kaliberű élmény vár, amelyre rögtön az első mondat tökéletes bizonyítékul szolgált. Noha gyakran szívesen maradok a jól megszokott, kellőképp kiismert műfaj-

nál, ráadásul nekem a happy end és romantika kombó az örök favorit, vannak alkalmak, amikor elkél az újdonság, az azzal járó kellemes izgalom: vajon tetszeni fog-e a választottam, egy addig ismeretlen szerző világa – minden bizonnyal ezért kezdtem neki az olvasásnak. Életem egyik legjobb döntése volt. Egyszerűen indul a történet, elvégre mi ne lenne abszolút természetes egy a fatertól lenyúlt sportkocsiban éjszaka betépve száguldozó baráti társaságban, és mégis, az ember azon kapja magát, hogy hatalmas erővel szippantotta be a sztori, ezerrel pörögnek a képek, a látszólag jelentéktelen pillanatok szélsebesen repülnek el, és az olykor semmiről szóló, üres, valahogyan mégis elgondolkodtató párbeszédekből csak tíz oldallal később néz fel, rádöbbenve, hogy olvasás közben teljesen megfeledkezett a körülötte zajló történésekről, a komplett külvilágról. Ekkor már sejthető, hogy innen nincs visszaút. Trágár beszéd, erőszakos jelenetek, csak mellékesen megjegyzett, sokszor mégis arcpirító háttérinformációk – egyszerre vonzott és taszított, aminek a miértjét képtelen voltam megérteni. Sokszor csak a kíváncsiság hajtott. Az eseményeket folyamatosan pörgette az egyedi beszédmód, aminek köszönhetően fel sem tűnt, hogy falom az oldalakat – azt éreztem, ez az én nyelvem, a hozzám hasonló kamaszok szóhaszná-

lata, de kellemes meglepetésként nem a sokszor filmekben viszontlátott, már-már kínosan erőltetett módon. Abszolút természetes volt. Nem találtam különleges üzenetet, nagy életbölcsességet a sorok között, egyedül arra jöttem rá, hogy ezek a karakterek pontosan olyan hétköznapi emberek, mint én vagyok, vagy bárki a korosztályomból, mégsem tudtam megszeretni őket. Igazán senkit. Kedvelni igen, hiszen rengetegszer nevettem a vitákon, a kiszólásokon, de a személyiségük túl üresnek tűnt számomra ahhoz, hogy mélyebben kötődhessek hozzájuk. Majdnem a történet legvégéig biztos voltam benne, hogy rendhagyó módon nem lesz csattanó, nem lesz fordulat, csak egy kisebb részletet figyelhettünk meg néhány úszó középiskolás mindennapjaiból, akik az „élj a mának” elvét követve, a drogtól a fegyverhasználaton át a cserbenhagyásos gázolásig mindent bevállalnak, a versenyeket pedig valóságos élet-halál harcként élik meg – egymás között is. Aztán a befejezés előtti utolsó pillanatban lehullt a lepel, összeállt a kép, én pedig sokkos állapotban, magam elé mered-

ve szorongattam a könyvet, miközben a gyomrom akaratom ellenére szűkült gombostű méretűre. Még sosem éreztem ilyet azelőtt. Született könyvmoly lévén a szó legszorosabb értelmében végigolvastam a kamaszéveimet, mindeddig mégsem akadt dolgom olyan művel, amelynek hála a család nem ért ki miattam időben a buszmegállóba, vérre menő harc robbant ki abból adódóan, hogy vajon megéri-e passzolni az éjszakai alvást egy „hétköznapi” könyv miatt (a válasz mindenképpen egy határozott igen), az iskolából jövet a kelleténél két megállóval tovább utaztam a járaton, vagy hétfő este, kilenc végigszenvedett óra után, a szokásossal ellentétben csak azért maradt bennem minimális életkedv, mert hazafelé döcögve ismét felcsaphattam az akkorra agyonforgatott kötetet, miközben magamban folyamatosan azért rimánkodtam, hogy a bal oldalt immáron vörösen lüktető táj addig adjon még elegendő fényt, amíg ezt a fejezetet végigolvasom. Aztán amikor ebből még egy, majd még egy fejezet lett, a nap pedig lement, mobillal világítva húztam meg magam az egyik hátsó ülésen. Életemben először találkoztam olyan regénnyel, amelyben nem volt szükség életre szóló tanulságra ahhoz, hogy hetekkel később is eszembe jussanak a számomra leginkább meghatározó részek, amint reggel az iskolába gyalogoltam, vagy a szobámban pakoltam. Csak a hatás, az érzés számított, amit okozott, amikor befejeztem. Azóta a Holtverseny kétségtelenül benne van a top háromban. Mazán Nikolett

THINK - TÚRA Édes szenvedés

Bozó Zsuzsanna versei

Szerelmes lettem a szerelembe, És belebetegszem szerelmedbe. Szépen, lassan, csendben elsorvadok, Mivel a te birtokodban vagyok. Ez az érzés teljesen megmérgez, Vagy mint mártírt a király, kivégez. Hozzád bilincselsz, kulcsot eldobod, Az örök fogságom te elhozod. Ó, keserű lenne menekülés, Fájna, mint anyának holtan szülés, Élvezem, ahogy egyre haldoklom, Ahogy megkönnyít a sok siralom, Mert veled mindig minden szebbé lesz, Halottá már csak a hiányod tesz.

Plátói szerelmemnek

18 18

Nem érdemellek meg, mert túl jó vagy hozzám. Éjfél Mindig is az voltál, Mindig is az leszel. A falu népe temetésre megy, Mégis örülnék, ha bekopognál hozzám. A ravatal helyszíne a hegy. Feketében minden férfi és hölgy, Én szépen kitárnám szívem kis ajtaját, Viszik a koporsót, barna és tölgy. Tudd, mindig nyitva volt, A tetején csak egy kereszt látszik, Tudd, mindig nyitva lesz, Mellette egy csokor fehér jácint. Mert várja egyetlenegy, igaz, szép párját. Sáros föld felé néznek a fejek, Sorba kijelölve a sírhelyek. Gyászolók között áll egy szőke lány, Sírásó koporsóra földet hány. Lassan elmegy a kis falu népe, Ott marad a falu szőke szépe. Olvassa a síron saját nevét, Gyászolja egyetlenegy szerelmét, Azóta, ha éjfélt üt az óra, Visszatér, s vár egy búcsúcsókra.

Vagyok néked Térdhajlatomba Fészkeli magát Az idő. Úgy teszel, Mintha látnál, Belecsípsz A bőrömbe is, Ha nem Hinném, Hogy volnál.

S olyan vagy te, Mint e zokni Gombolyag. Bután hittem, Hogy van élet, S olyan jó, Hogy az illúzió Nem valóság, Csak képzelet.

De néha ő csak Állatokat Az idő csak Preparál, Kabátot csinál És kidobja Belőlünk. Velük a lelket. S az élet Így azt hiszem, Lohol utánam Hogy a világ, Kábán. Nélküled is Nem hiszek abban, Ilyen lehet. Hogy a végén, Esővel majd És sokszor Vársz rám. Beszakadt A körmöm S zuhog Is már. A szívem Annyit téptem, Véletek, Kapaszkodtam. Jaj, inkább Így hát magam Hagytál volna, Nélkül Zuhog az Intek néked, Eső is kint. Én magam, Soha meg Ki sosem Nem állna. Voltam.

Matkovics Izabella versei Támogatós Néha nézem a bolyhos felhőket, Miben rejlik az élet, Pedig néha azt hiszem, A világ egy fabatkát sem érhet. Néha villával eszem a levest, Ha nincsen nálam kanál, S a benne úszkáló répát Igazságtalanul éri halál. Ha én tudnám, hol állok e világban, Hinnék egy kakaós csigában, És csak attól félnék, Hogy a közepét meg kell ennem magában. Néha kész vagyok hinni magamban, S szándékosan letüsszent egy felhő, Aztán csak nevet a markába, Hogy nincs nálam esernyő. S néha csak tovább-tovább kódorgok, Beterítve nyállal, sárral, Mert megdobált egy álmom is még, Mert úgy hittem, tán elvállal. S felém integet egy nyájas gödör, Benne tágas, sötét mély, S átölel a falaival, „Én megvédelek, sose félj!

Bújócska A szekrényajtó résnyire nyitva maradt. Én csak ültem ott síri csendben, és azon gondolkoztam, hogy most minden annyira furcsa. Pár napja Apa nem jön haza. Azóta Anya nem engedett se iskolába, se játszani a többi gyerekkel. Most meg belökött a szekrénybe, hogy bújócskázzunk, de maradjak nagyon csendben, és bármi történik, ne bújjak elő. Azt mondta, hogy a nyertes választhat magának egy ajándékot, így biztos, hogy nagyon halk leszek. De azt nem értem, Anyu miért nem bújik el sehova, így Ő biztos nem lesz a nyertes.

Lépteket hallok. Valaki betöri az ajtót. Végre megjött Apu! Már majdnem előbújok a rejtekemből, de a résen keresztül meglátom őt. Ő nem Apu. Anyu sikítani kezd. Ez nem az a bújócska, amit én ismerek. Elő szeretnék bújni, de félek, hogy Anyu megharagszik. Dulakodást hallok, de nem látok semmit. Hirtelen minden elcsendesedik. Kinézek, de csak annyit látok, hogy Anyu alszik az egyre pirosodó kabátjában, amire pár hete egy furcsa csillagot varrt. Sírni kezdek. A hideg őszi eső pedig egyhangú locsogással csak esett, csak esett tovább. Bozó Anna

Országút Tavasz volt. Éjfél körül járhatott az idő, amikor egy rendezvényről tartottunk hazafelé pár barátommal. Az országúton, a lusta sötétség közepette, szeltük az éjszakát egy 30 éves lomha, de tekintélyt parancsoló fekete Mercedesszel. Csendesek voltunk. Csak hagytuk, hogy vezessen minket az aszfaltcsík. Őrszemeink, a csillagok, éberen figyeltek minket a fejünk felett. A kocsiban halk zene szólt. A Kispál és a Borz melankolikus rímei vezérelték gondolatainkat. A félig lehúzott ablakon csak úgy ömlött be az éjszaka szellője. Előttem ülő barátom engedett szenvedélyének: elővett egy cigarettát, és alázattal meggyújtotta. A füst az ablakon keresztül menekült ki az éjszakába. Az égő pernye a hűs szellővel szenvedélyes táncot járva hagyta el az autót. Fordult még párat, majd hirtelen felröppent a végtelen égre, és szerényen meghúzta magát az álmos éjszaka éber csillagai között.

Sorsának mulandósága már ekkor meg volt írva. Minden éjszaka magában hordozza a pusztulását jelentő megújulást, a hajnalt. A Nap első fénysugarai félénken lopóztak be az éjszaka birodalmába, kiűzve onnan a csillagokat. Amint úrrá lett a fény a letűnt éjszaka gondolatain, annak érzéseiről már csak a csillagok lehullt könnyei árulkodtak a fűszálak végén, hideg magányba burkolózva. Az éjszaka kivetett minket, mint száműzött gyermekeit. Mi csak átutazók lehetünk ebben a világban. Reményekkel teli stopposok vagyunk az élet országútján. Akiket akaratlanul is felvesz az idő száguldó fekete Mercedese, és végigrepít az úton minket egészen az utolsó hajnalig. Szathmáry Nándor

Házigazda aluszol-e? A kiállítást megelőző szerda délután egy szakkörre várakoztam az énekterem előtti egyik padon, amikor Kukár tanár úr lépett ki a szentélyből. Felajánlotta nekem a lehetőséget, hogy eredeti Kukár-festményeket fogdoshatok, aminek persze nem tudtam nemet mondani, így segítettem neki kivinni az autójába a képeit. Ekkor jegyezte meg csak úgy finoman, hogy „leszünk vagy öten a megnyitón.” Akkor azt válaszoltam neki, hogy ki van zárva, tanár úr, biztosan többen leszünk. Hát, nekem lett igazam. Azzal a céllal szántam erre a péntek délutánomat, hogy „művelődjek egy kicsit.” Gondoltam, majd jönnek a többiek is, csak elütjük valahogy az időt. Az ilyesmi kaliberű hivatalos események általában hosszúak, tele vannak monoton, tárgyilagos beszédekkel, és cseppet sem kötik le a résztvevőket, pláne nem a fiatalságot. De mindannyian ismerjük a tanár urat, és tudjuk, hogy rá bármit

lehet mondani, csak azt nem, hogy szokványos. A tőle megszokott módon ez a megnyitó is egyedire és rendhagyóra sikerült. Az este Pacsika Rudolf képzőművész gondolataival indult, aki remek alaphangot adott a megnyitónak. Őt követték olyan erkeles tanárok és ismerősök, akik jól ismerik a művészt, így előkerültek a múltból vicces történetek is. Az egész olyan intuitív volt, minden odaillett, ami megtörtént. Elhangzott a diákok számára jól ismert „Steht auf, bitte!”is, csak ezúttal Veres János tanár úr szájából, előkerült egy Martin Luther King-idézet is, de nem a „Van egy álmom…”, és hallhattunk rímekbe szedett vicces kritikákat is (ha nevezhetem így). Olyan élményben még sohasem volt részem, hogy két fura figura egyszer csak felkapjon egy-egy átlátszó plexilapot, és fekete alkoholos filccel elkezdjen körbejárni a teremben, és mindenféle lehetetlen pozícióból skicceket készítsen. Hazaérve az ihlettől vezérelve megpróbálkoztam vele, de hamar ráébredtem, hogy ez nemhogy semmilyen formát nem fog kiadni, de még csak megközelítőleg sem hasonlít egy falevélhez. Az ottani művészek viszont olyan szintű profizmussal mászkáltak a tömegben, ami minden laikus számára elképesztő élményt nyújtott. A kis per-

formance is, amit előadtak a maszkokban, a sisakokkal és a képekkel, pont olyan formabontó volt, mint a rendezvény maga. Perlaki tanár úr meglepetése pedig hatalmas sikert aratott a hozzá fűzött pár mondattal együtt. Azzal, hogy az énekkar és a tavaly elballagott 12. B osztályosok egy része elénekelte nekünk a Köszöntőt, megkoronázta az estet. A tanár úr persze a tőle megszokott stílusban egy fotelben elterülve hallgatta végig a dalt. Azt, hogy a Tanár Úr mekkora művész, senki sem vitatja. De kövezzenek meg, mert engem mégis jobban lenyűgözött az a pár kép, amit a következő (és az azt követő) Kukár-nemzedék alkotott újra. Nagyon tetszett, ahogy a fia, Manó mikrofon nélkül mutogatott és magyarázott a képek előtt állva. Hangterjedelemben az édesapjára ütött, így betöltötte az egész művház auláját az erős hangja.

Összefoglalva az egész péntek estémet, talán azért érte meg a leginkább eljönni, mert az egyébként kizökkenthetetlen Kukár tanár úr, akit semmivel sem lehet zavarba hozni, akinek mindenre van egy frappáns válasza vagy poénja, aki mindig kemény és humoros, most az unokájával a karjaiban hallgatta a fiait, és ha csak egy pillanatra is, de elérzékenyült. Az iskola falain belül viszonylag kevés lehetőségünk van ezt az arcát megismerni, így ezért is nagyon örülök neki, hogy részt vehettem ezen a megnyitón, és hasznosan töltöttem a péntek estémet. És hogy elértem-e az estére kitűzött célomat? A Művelődési Központ előtti biciklitárolóknál álltam éppen a megnyitó után, majd felpillantottam az égre, amely a fák levelein megcsillanó utcai lámpa fényénél olyan gyönyörűnek hatott, hogy kénytelen voltam egy fotó formájában megörökíteni. Ennyire magába szippantott arra az estére ez a művészi világ. Hemző Csenge

Marni Bates Rocksztárt kaptam karácsonyra A december hónap az ajándékvásárlásról, a csomagolásról, a díszítésről és a sütés-főzésről szól, ezért arra gondoltam, hogy egy karácsonyi témájú könyvet hozok, ami nem más, mint Marni Batestől a Rocksztárt kaptam karácsonyra. Ez egy romantikus limonádékönyv, ami kikapcsol, egy délután alatt elolvasod, és jókat tudsz nevetni rajta, tehát ha valaki nagy gondolatokat vár tőle, annak nem tudom ajánlani ezt a könyvet. A történet főhőse Holly, aki kénytelen egy óceánjáró hajón töl-

teni az ünnepet a családjával, ami álom lenne számára, ha nem lenne vele a két gonosz kis unokatestvére. A történet másik főszereplője Nick, aki a ReadySet dobosa. Nick próbál menekülni az őt követő őrült rajongók elől, ami normál esetben se egyszerű, nemhogy egy hajón. A történet már az elején kalandosan kezdődik, Holly, aki tengeribeteg, egy idegen kabinba kényszerül bemenni, ugyanis az unokatestvérei kizárják őt a sajátjából. Ott találkozik Nickkel, aki természetesen azt hiszi, hogy Holly is egy őrült rajongó a sok közül, így nem fél használni a paprikasprayt. – Ha hiszed, ha nem, ez az egész nem rólad szól. Cseppet sem. Csak használnom kellett a… mondjuk úgy, a fürdőszobádat. Hogy nem jöttem eddig rá? A csaj egyfolytában a hasát fogja, fájdalmai vannak, semmi élet az arcában, és reszket, mint a nyárfalevél. Ha ehhez még a vécéöblítést is hozzáveszem, magától adódik a magyarázat. Ez a csaj terhes. Szentséges úristen! Árt a magzatnak a paprikaspray? Használni biztos nem használ. Rohadtul nem szeretném, ha én lennék az oka, hogy összenőtt lábujjakkal vagy

agykárosultan születik a baba. Lehet, hogy a hajóorvoshoz kéne vinnem, hogy nézze meg ultrahanggal, minden rendben-e odabent? Vagy majd csak otthonról küldjek neki egy ReadySetfeliratú rugdalózót? Szép ajándék lenne… „Bocs, hogy paprikaspray-vel támadtam a magzatodra!” – És mióta…? – kérdeztem bénán, és próbáltam leplezni, mennyire megijedtem. – Mit tudom én? Most hánytam először – sóhajtott fel. – Nem olyan nagy ügy. – A reggeli rosszullétek ellen nem tudnak adni valamit? – Mi van? Mi köze ennek a reggelhez? – A hangja vészesen elhalkult. – Te azt hiszed, terhes vagyok? – Öööö… – Hát ez gáz. – Jó ég, csak nem attól féltél, hogy ide, a fürdőszobádba szülök neked egy zombiivadékot?

karakán, belevaló hősnő, Nick pedig természetesen az elején bunkó, de később egy megnyíló álompasi. Nagyon édesek voltak Hollyval, amint próbálták kigubancolni az érzelmeiket, és megfejteni, mi igaz és mi színjáték a kapcsolatukban. Tetszett, hogy a szereplők az elején nem kedvelték egymást, illetve az is, hogy mennyire különböző világokból érkeztek, és hogy ezek a világok mennyire ütköztek egymással. Összességében kikapcsolt, megnevettetett, és a hatására én is elakartam menni egy óceánjáróra. Annak ajánlom ezt a könyvet, aki nem vágyik A történet igazán ott lendül be, mély gondolatokra, szereti a romantimikor Hollynak és Nicknek meg- kát, és szeretne kikapcsolódni az ünegyezést kell kötnie, mégpedig azt, nepi hajszából vagy akár az iskolából. hogy Holly eljátssza Nick barátnőjét. Havas Anna A hír, hogy Holly együtttöltötte az időt egy kabinban a híres rocksztárral, a pletykalapokhoz is eljut, ami még jobban felkavarja Nick életét, és persze Hollyét is. Így döntésre kényszerülnek. Nagyon élveztem az egész könyvet, megnevettetett, és egy délután alatt elolvastam. Holly egy igazán

Uncharted 4 :Thieves End (játékajánló)

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy én személy szerint imádom ezt a játékot és az összes előző részét is. Nem is tudom, hogy mivel kezdjem, először is a grafika elképesztő, kiváló a történetmesélés ritmusa, nem beszélve a szuper színészi játékról és a hihetetlenül élő párbeszédekről. Szerintem ez a játék a tavalyi és az idei évben is messze felülmúlja a vetélytársakat, mind a látványt, mind az akciójeleneteket illetően. Tökéletes játék azokra az időszakokra, amikor az ember ki akar törni az unalmas hétköznapokból, és egy hihetetlenül izgalmas kalandra vágyik tele kincsekkel, kalózokkal, és még sorolhatnám. A játék története a következő. Naten Drake szerepében kell a rég elveszett Henry Avery kalóz kincsét

megtalálni a testvérünk megmentése érdekében, e kaland során számos kalandban veszünk részt, és mivel minden jó akciófilmben/játékban van egy vetélytárs, akinek ugyanarra a zsákmányra fáj a foga, ezért ez itt sem maradhatott ki. Ez a karakter pedig Naten régi munkatársa, akivel annak idején együtt kezdtek el erre a kincsre vadászni. Ennyit az alaptörténetről, nem is szaporítom tovább a szót, ezt a játékot azoknak ajánlom, akik imádják az akciójátékokat, a fordulatos cselekményt, és persze mindenki másnak, mert ebben a csodálatos kalandban mindenki megtalálhatja magának azt, amit igazán szeret. További szép napot és jó játékot kívánok! Pápai Patrik

Stranger Things (sorozatajánló)

Talán két Trónok Harca-évad között szívesen néznél valamit, de nem tudod, hogy mit? Nos, van rá megoldás, méghozzá egy pörgős és izgalmas sorozat formájában, amit a Netflix készít. Ez pedig, a Stranger Things. Egy amerikai egyveleg, mert négy műfajba is sorolható, mégpedig dráma, horror, sci-fi és thriller, ráadásul ezeket még megspékelték kellő men�nyiségű humorral, amit szerencsére nem vittek túlzásba, így nem veszíti el a sorozat a hitelességét. Van itt szó mindenről, ami érdekes lehet: egy furcsa körülmények közt eltűnt fiú, titkos kormánykísérletek és ter-

mészetfeletti erő. Mindezt olyan formában tálalva, amit 14 éves kortól bárki nézhet, hiszen betekintést kapunk a gyerekek (8-10), a tinédzserek (16-18) és a felnőttek (32-40) egy-egy cselekményszálába. A történet röviden az, hogy az egy kissrác rejtélyes eltűnésének körülményeit vizsgáló helyi rendőrség és három gyerek, akik a fiú legjobb barátai, nyomozni kezdenek. Mindeközben az anya gyászát és a városiak mindennapjait láthatjuk, amit átfűznek a kérdőjelek. Majd szép lassan összefutnak a szálak, és egyre átláthatóbb lesz a cselekménysorozat. A Stranger Things jelenleg 2 évadot jelent (ös�szesen 17 rész), és egy rész átlagos hossza 49 perc, szóval szépen el lehet vele ütni az időt. Összesítve, ez nem más, mint egy érdekfeszítő, vicces és nagyszerű sorozat, amelyet bátran ajánlok mindenkinek. Sárközi Tamás

Sarah J. Maas

A Court of Thorns and Roses Tüskék és rózsák udvara „Pontosan olyan vagy, amilyennek megálmodtalak.”

Sarah J. Maas-ról már korábban kiderült, mennyire szeret mesélni, és hogy szívesen alkotja újra a megszokott történeteket. Ebben az esetben a mindenki számára ismert mese, a Szépség és a Szörnyeteg adta az alapot ehhez a nagyszerű könyvhöz. Zseniálisan átszövik a történetet a mesés elemek, azonban ez nem csak egy egyszerű átírás, hiszen itt nem az unalomig ismert, megszokott módon mennek a dolgok. Egész végig pörögnek az események, az olvasónak nem igazán van ideje unatkoz-

ni. A fantasy műfaj ellenére a történet tartalmaz némi realitást, nem csak a dolgok jó oldalát mutatja. Azonban a helyenként komor hangulatot ellensúlyozzák a szereplők közötti beszélgetések, viccelődések. – Mit gondolsz, miért csinálom ezt? – Mert egy szörnyeteg vagy. – Ez igaz, de emellett gyakorlatias is.

A történet egyik főhőse a tizenkilenc éves Feyre Archeron, aki enyhén szólva nem éppen egy átlagos lány, ugyanis édesanyja halála óta ő gondoskodik az egész családjáról, akik egy szalmaszálat nem tesznek keresztbe annak érdekében, hogy levegyenek némi terhet a válláról. Egy meglepően eredményesen zárult vadászat után megjelenik Tamlin, hogy magával vigye Prythianbe. Innentől kezdve számíthat csak igazán magára Feyre, azonban semmi okunk az aggodalomra, hiszen a tündérek birodalmában is remekül helytáll. Az ő szemén keresztül látjuk a dolgokat, amit nagyon élveztem. Ezenkívül pedig volt néhány igazán vicces beszólása is.

Akkor most következzen az, akit én harmadik főszereplőként látok ebben a történetben, illetve a személyes kedvencem is: Rhysand, az éjszaka udvarának a főura. Rendkívül intelligens, a játszmák számító mestere, addig kevergeti a lapokat, ameddig úgy nem állnak, hogy neki a legjobb legyen, és akármit tesz, annak mindig jól kigondolt célja van. Azonban sokkal több rejlik benne ennél, mert bár nagyon ravasz, szívesen gyötri azokat, akiket nem kedvel, és nem riad vissza attól sem, ha piszkos módszerekhez kell nyúlnia, mégis bármire képes a szeretteiért. És humorérzékben sem – Meglep, hogy ma részt vehetek az ünszenved hiányt.

nepségen. – Szerencsétlenségedre és a nyakad szerencsétlenségére – replikázott Lucien – ma este csak buli lesz. – Te éjszakánként azért nem alszol, mert akkor gondolod ki a másnapi szellemességeidet?

Tamlin egy másik főhős a történetben, ő a tavasz udvarának a főura. Tündér létére meglepően emberi is tud lenni. Nem tökéletes, hibázik néha a történetben, azonban ezeket belátja, és igyekszik változtatni rajtuk. Illetve nem egy aranyos pillanata van a hősnővel. – Erre emlékeztet a képed. – Mire? – tudakoltam halkan. Leengedte a képet, és egyenesen rám nézett, belém látott. – Hogy nem vagyok egyedül.

– Undorító rohadék vagy. – Feltétlenül meg kell kérdezzem Tamlintól, hogy ilyen hízelgéssel nyerted-e meg a szívét.

Én nem szívesen tettem le a könyvet egy percre sem, úgy éreztem muszáj még tovább olvasnom, mert annyira magukkal ragadtak az események és a karakterek. Magyarországon most fog megjelenni a 2. rész, de aki gondolja, angolul is megpróbálkozhat vele, mert nem olyan bonyolult a nyelvezete. Az igaz, hogy a történet helyenként sötét és komor, azonban a humor, a világfelépítés és a nagyszerű karakterek miatt bárkinek tudom ajánlani! Ferenczi Sára

Dove fuggi? In Italia! „Felmegyünk az igazgatóiba, jó?” – ezzel a rövid, de rémálomra annál inkább hajazó mondattal kezdődött, néhány lábon kihordott szívinfarktussal és egy kilencvenöt eurós reptéri balhéval folytatódott, majd egy borzalmas, igazán embert próbáló szakítással ért véget. Csupán néhány pillanatkép arról, mi történt életem eddigi tizennyolc évének leggyönyörűbb hét napján, illetve az odáig vezető úton. Biztonsági öveket becsatolni, következő úti célunk: Szardínia szigete, Cagliari.

Július 2., vasárnap A csomagom kész van, a küszöbön áll… Végre itt van! Amióta kiderült, hogy az igazgatói irodában tett, reményeim szerint utolsó „félelmemben egészen óvodáskoromig visszapörgettem mindent, amivel most lebukhattam” típusú látogatásom nem a sulitól való könnyes búcsú előjátéka, a szüleimmel felváltva számoltuk vissza a napokat – a lelkes szervezkedést látva, néha az is eszembe jutott, talán percre pontosan tudják, mennyi van hátra a gépem felszállásáig. Rákérdezni persze sosem mertem, többnyire csak a lehető legvisszafogottabban vigyorogtam. Délután négykor már indulásra készen álltunk. Az iratok biztos helyen (Anyánál), a csomagok katonásan sorakoztak a padlón – és sajnos hiába feküdt bele drága macsekom a bőröndömbe, ezáltal pártomat fogva a nagy dilemmában, miszerint képtelen vagyok egy hétre egyedül hagyni, az anyai szigor győzedelmeskedett, a cica két, az univerzum igazságtalanságát alaposan kitaglaló méltatlankodás között kikerült a táskából, nekünk pedig indulni kellett a vasútállomásra.

Jó ideje nem vonatoztam, így már az út ezen részét szívből élveztem. Körülbelül fél óráig bírtam ki, hogy nyugton üljek. Ekkor tűnt fel, milyen szép a mellettünk elsuhanó táj, főleg, ha nem a koszos üvegen át nézzük – ennyi kellett. A Keletiig a lehúzott ablakhoz tapadva, az arcomat a szélben fürdetve szemléltem a kisebb-nagyobb erdőket, településeket és gyönyörű napraforgóültetvényeket, miközben Vad Fruttik üvöltött a fülembe, és gyerek módjára integettem a sorompónál várakozó kocsisoknak – akik közül meglepően sokan visszaintettek. Este volt, mire Budapestre értünk. Gyors vacsora, majd egy alapos ellenőrzés következett, megvan-e minden. Fürdés után irány az ágy, mert „korán lesz reggel” – ennek ellenére hajnalig ültem a matrac tetején. Nem aggódtam, de az izgatottság javában tombolt bennem – hát Szardínia! A gond, hogy a vekkert viszont csöppet sem érdekelte, milyen lelkiállapotban voltam az eddigiekben; négy óra alvás után ugyanolyan kegyetlenül szakított ki az álomvilágból, mintha fél napja a lóbőrt húztam volna.

Július 3., hétfő Szerelem első repülésre

A reggeli készülődés során kiderült: a vicces rokonok (Miért vagy ideges? Még egy gép sem maradt fent.) legtöbbje azért beszél könnyen, mert eddig nem élt át ilyet, vagy már ezerszer volt hozzá szerencséje. A biztatás mégis hiábavalónak tűnt, a gyomrom tovább liftezett. A reptér közelébe érve az idegességet valami más váltotta fel. Nemsoká ott vagyunk, szólt Keresztapa, s mintegy végszóra, elindult a rádióban a Sweet Home Alabama, ami valóságos égi áldásként érkezett, még ha tegnap már a vonaton önként rommá is hallgattam. A dalt végigénekelve rájöttem, akármitől is félek most, egy dologban bízhatok: nagyon jó lesz. A reptéren jött az első kaland: megtanultam, hogy az ember mindig ellenőrizze le, a jegye tartalmazza-e a bőröndjét – közel százeurós tanulópénz volt. Aztán elhelyezkedtünk a gépen. A fejemben egymást követték a kérdések: Biztos megtankolták? Az a szárny tök instabilnak néz ki – tuti bírja majd a légnyomást? Megszólalni azért nem mertem. Az egyik útitársam ült mögém, aki megfogta a kezem, amikor elindultunk a kifutópályán. Megálltunk. Most lesz jó, súgta. Újra nekiindultunk, gyorsabban. Az ülésbe préselődtem, a következő pillanatban pedig mintha kirántották volna alólam a padlót. Kellett pár pillanat, mire kapcsoltam: Dorka! Úristen, repülünk! Dorka, fent vagyunk! Repülünk! A mellettem ülő német apa-lánya páros összenézett – nem kellett elmagyaráznom, hogy ez az első. Végig az ablakban lógtam, csodáltam a vattacukorszerű felhőket, majd a tenger végtelennek tűnő kékségét. Landolás után három óra várakozás következett a római repülőtéren, ami főleg azért volt jó, mert bebizonyosodott: egy végzős is rá tud függeni a gyerekek számára kitalált Super Marióra. A Róma–Cagliari közti út rövidebb volt. Épphogy beértünk a városba, amikor

odafordultam a tanárnőhöz: én máris beleszerettem. Szélesen rám mosolygott: még semmit nem láttam, ez csak a külváros. Nem feleltem. Hosszan néztem a naplementét, a pálmafákat, a leandereket, a tengert – nekem már ez a minden volt. Július 4., kedd A hegyekbe fönn Előző este sokáig fent voltunk a pakolás, a vacsora (Tagliere, vagyis hagyományos szárd kenyér, sonka, kolbász, olívabogyó és paradicsom), illetve a tanárokkal való első találkozás miatt, így az ébredés nehezebben ment, mint egyébként. A tipikus olasz reggelit a szállás kerthelyiségében fogyasztottuk el: cornetto (elsőre a gyengém lett), lekvár, egy kisebb kenyér, alma, kávé és gyümölcslé.

Az utunk ezt követően a Lazzarettóba vezetett, ahová Cristina kalauzolt el minket, hogy megtartsuk az első órát, a nyelviskola ugyanis ebben a történelem során számos szereppel rendelkező épületben kapott helyet. Rengeteg témát érintettünk – a hely múltjának megvitatásáról a kínai horoszkópra tértünk át, majd a külső és belső tulajdonságokról beszélgettünk, végül egy kis nyelvtannal zártunk. Az órák után kisétáltunk a tengerhez, a gyönyörű kékség ugyanis az iskolából kilépve rögtön ott hevert előttünk. Jó ideig ültünk a sziklákon, én pedig végig azon gondolkodtam: láttam-e már ilyen szépet életemben?

Visszabuszoztunk a szállásra, és uzsonnáztunk egyet, amit rövid szieszta követett – engem egyébként már utóbbival megnyertek az olaszok. Később túráztunk Cristinával. A Sella del Diavolo átmérője körülbelül három kilométer, a hely legmagasabb pontja százötven méter, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a tengerre. A legenda szerint (mert ott mindenhez fűződik egy) a Lucifer által vezetett démonokat annyira lenyűgözte az öböl, hogy birtokba akarták venni, Isten azonban ellenük küldte az angyalait, akiket Mihály vezetett a harcban. Az ütközet az öböl felett zajlott, melynek során az ördög menekülés közben leesett a lóról, és elvesztette a nyergét. Az a vízbe hullott, rögtön kővé vált, majd kialakult belőle a hegy jellegzetes formája. Este volt, mire hazaértünk. A gyaloglás a kemény terepen megtette a hatását: minden porcikám fájt. Fürdés után vacsora nélkül vágódtam be az ágyba. A lábam sajgott, a hátam égett, a fejem lüktetett, de talán még sosem volt ilyen széles a mosolyom elalvás előtt. Július 5., szerda

„mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó”

Kapkodással indult a nap, mert ismét elaludtunk. Mikor lementünk reggelizni, Cristina már várt ránk. Az órát egy Cagliariról szóló történelmi kvízzel kezdtük, majd sétálni indultunk az óvárosba, ahol különböző, kommunikációval kapcsolatos feladatokat kellett teljesítenünk. Utunk során találkoztunk azokkal a filmbe illően szűk utcákkal, ahol vagy minden erkélyt virág borít, vagy száradó ruhákat táncoltat a szél; a tipikus, kockás terítős éttermekkel, illetve a bejáratnál álló, szélesen mosolygó pincérekkel; a többszáz éves, már omladozó házakkal – azt hiszem, megtaláltam a Mennyországom.

A túra felénél megálltunk kávézni. Életemben először ittam igazi, nem automatás olasz kávét – megérte várni rá. A kirándulást a cagliari Régészeti Nemzeti Múzeumban tett látogatással zártuk, amely Szardínia legnagyobb régészeti gyűjteményét tudhatja magáénak. Egykor érkeztünk vissza a szállásra, majd evés után sziesztáztunk kicsit – meglett a kedvenc programom. A délutánt a parton töltöttük. Körülbelül öt perce ültem a homokban az előttem hullámzó gyönyörűséget nézve, és még midig képtelen voltam elhinni, hogy itt vagyok. Persze, mindig szépnek tartottam, mióta pedig a kedvenc regényemet megtaláltam, végképp egy életre jegyesemül fogadtam ezt a kékséget, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyivel szebb, tisztább, erősebb, amikor tőlem pár méterre simogatja a partot. Már térdig gázoltunk a kellemesen hűvös vízben, amikor Dorka felénk fordult: De hiányzott a tenger! Nem szóltam semmit, de képtelen voltam nem azonnal arra gondolni: basszus, nekem is. Azelőtt nem hittem volna, hogy egyszeriben ennyire hiányozhat valami a múltamból, amihez még nem is volt szerencsém. Abban a pillanatban szinte irreálisnak tűnt, hogy anélkül éreztem abszolút egésznek az életem, hogy egyszer sem találkoztam ezzel. Mintha csak abban a percben lettem volna igazán teljes – a valódi, már kész én.

Július 6., csütörtök Zene nélkül mit érek én? Annak ellenére, hogy múlt este pizzázni voltunk, emiatt aztán nagyon későn kerültünk ágyba, a szokásosnál hamarabb ébredtem. Reggeli után a piacra indultunk Cristinával, útközben azonban megálltunk néhány nevezetességnél. Pinuccio Sciola, szárd szobrász alkotását néztük meg először, aki olyan köveket faragott, amelyek zenélnek, ha kisebb kavicsokat húzunk végig rajtuk – körülbelül húsz percig muzsikált a triónk tollal, egy pici kővel és ceruzával a kézben. A következő megállónk egy olyan szűk utca volt, amelyet teljes egészében graffiti díszített – körülbelül kétszáz kattintásba került mindet lefotózni. A piac teljesen más ott, mint amit itthon megszoktunk. Egy többszintes, klimatizált épület ad otthont neki, egy-egy emelet pedig egy adott élelmiszercsoporttal foglalkozik. A földszinten a halféléké volt a főszerep. Lepényhal, pisztráng, kardhal, angolna, kagylók és languszták – utóbbit meg is simogattam. Szinte mindent megtalált az ember, közben az árusok egymást túlordítva, a vásárlókat megszólítva kínálták portékáikat. Ezt követően a sajtok, majd a gyümölcsök és a húsok kerültek a középpontba. A pult mögött állók széles mosollyal az arcukon nyújtották át a gyönyörű barackot, a hatalmas szőlőt, a nagylyukú sajtszeletet, mert „ezt meg kell kóstolnia”. Igazuk volt. Jó pár teli szatyorral hagytuk ott a piacot, miután teljesítettük a kiosztott feladatokat. Ebéd után ellátogattunk a tengerpartra, ahol egy kiadós alvásnak hála kicsit mindannyian lesültünk. De legalább a víz jó volt, szenvedni pedig bajtársiasan, együtt szenvedtünk. Este előadásra mentünk, ahol hagyományos szárd zenét és táncokat hallgathattunk, illetve nézhettünk. A műsor mellé mindenki kapott egy tányér Taglierét egy pohár vörösborral. Ezúttal már az iskola igazgatónője, Giulia volt a kísérőnk, aki

előre szólt, az itteni bor valamivel erősebb. Oké, bólintottunk szinkronban, majd leöblítettük vele a vacsorát – csak azt nem gondoltuk, hogy ennyivel erősebb. Az est végén mindannyian együtt táncoltunk. Július 7., péntek Benvenuti al Sud! Délelőtti program hiányában későn keltünk, komótosan megreggeliztünk, majd bolyongtunk egy keveset a városban. Mivel csak kora este volt jelenésünk az iskolában, úgy döntöttünk, kimegyünk a tengerhez – határozottan rosszul döntöttünk. Délben egyébként is forróság van, de a parton, ahol egyetlen fát nem találni, ergo egy tenyérnyi árnyék sem akad, végképp lehetetlen kibírni a meleget, hiába van ott a víz – ami mellesleg akkortájt szintén meleg. Mi azért mégis kimentünk, mert barnulni akartunk. Másfél óra alatt sikerült is olyan barnulással vegyes leégést produkálnunk, hogy már a hazavezető úton látszott, ez nagyon fájdalmas lesz. Az lett. A szállásra érkezéskor olyan vörösen virítottunk, mint a rákok, arról nem is szólva, hogy a zuhanyzás a legnagyobb tortúrának bizonyult, amit évek óta átéltem – noha magassarkúban végigállni a ballagást sem volt piskóta.

Újabb buszozás következett, ezúttal a Lazzarettóba, ahol filmvetítéssel készültek nekünk. Megérkezéskor, látva nehézkes lépteinket, valamint a kínok kínját visszatükröző arcunkat, Giulia szélesen ránk mosolygott: Délelőtt a parton voltatok? Nem értem, hogy bukhattunk le. A szokásosnál lassabban a helyünkre cammogtunk, aztán kezdődhetett a mozizás. A Benvenuti al Sud! (Isten hozta Délen!) olasz vígjáték humorosan mutatta be az észak és dél közti igen erős ellentétet, amiről aztán alaposan el is tudtunk beszélgetni a filmmel kapcsolatos feladatok megoldása közben. Este pizzázni mentünk – az olasz pizza tényleg verhetetlen, még ha csak Margherita is –, a napot pedig tökéletesen zárta az a momentum, amikor hazafelé menet elhaladtunk egy apró étterem mellett, ahol az egyik asztalnál ülő nyugdíjas bácsi egy telefonos vitát a következő mondattal zárt le: Még mindig jobb alkohol miatt meghalni, mint rákban! – majd fogta, lerakta a telefont, és kiitta a borospoharát. Július 8., szombat Buon appetito!

A szokásos reggeli után a Lazzarettóba mentünk, ahol a Scuola di Pasta Cagliari és Raffaelangela jóvoltából culurgionest készítettünk, ami egy olasz töltött tészta. Két órányi keverés, gyúrás, nyújtás, töltés és hajtogatás után el is készült a saját ebédünk, amit aztán a Via Napoli egyik étterme főzött ki számunkra – a büszkeségtől dagadó mellkassal (és már erősen korgó gyomorral) ettük meg, némi paradicsomszósz kíséretében. Nagyon finom volt. Este biciklitúrára invitált bennünket Giulia, tekerés közben többek közt az is kiderült, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik szeretnek jó hangosan énekelni sportolás közben – a különbség csupán annyi volt, hogy valamelyest érthető módon az olaszok nem Ismerős Arcok-dalokat skandálnak futáskor. A túra során számtalan

kiskutyával és flamingóval találkoztunk, bár előbbi mérgesen megugatott minket, utóbbi pedig nem is volt hajlandó a közelünkbe jönni – lesifotót azért mindkettőről készítettünk. A zárás az eddigiekhez hasonlóan most is szívmelengető volt: már majdnem visszaértünk, amikor egy bácsi haladt el velünk szemben lóháton. Nekünk természetesen mindössze ennyi kellett, kórusban gügyögtünk a gyönyörű állatnak. A bácsi hangos nevetésben tört ki, majd megemelte a kalapját, és hangosan így szólt: Ma che belle voi siete! Lefekvésig képtelen voltam letörölni a fülig érő mosolyt az arcomról. Július 9., vasárnap Szomorú vasárnap Utolsó reggeli – ez dörömbölt a fejemben, amíg lementem a kerthelyiségbe. Hos�szan figyeltem a tálcámon heverő finomságokat, különös figyelmet fordítva a cornettóra, ami valószínűleg örökre a szívembe lopta magát – ki tudja, mikor ehetek legközelebb, ráadásul ilyen helyen. Fejcsóválva ittam egy korty kávét, majd ételbe fojtottam bánatom. Legalább az vigasztalt, hogy az utolsó reggeli ugyanolyan isteni volt, mint a többi. Délelőtt ajándékbeszerző körútra indultunk. A legtöbb utcai standnál és minden második boltnál megálltunk, hátha akad valami, aminek örülne egy rokon vagy barát. Délre nagyjából végeztünk – akkorra mindenkinek sikerült elegendő szuvenírt gyűjteni. Szieszta után kimentünk a partra, elvégre a tengertől is el kell búcsúzni. A többiek úszni mentek, én meg úgy gondoltam, ha már utolsó alkalom, ráadásul egyedül maradtam, ideje kihúzni a bakancslistámról azt a bizonyos pontot. Törökülésbe helyezkedtem hát, bedugtam a fülest, majd a Kiscsillag Sirály című dalát teljes hangerőre tekerve, közel négy percig csodáltam a szemem előtt pihenő, végtelen kékséget, a felettem tündöklő, bárányfelhős eget, a sziklákat, a partot nyaldosó, habos hullámokat és persze a felettünk repkedő sirályokat, mindeközben Lovasi zenéje által végképp biztos vol-

tam benne: most, ebben a pillanatban, kétségtelenül ilyen valódi boldogságot érezni. És jelenleg csak erre kell koncentrálni, ezeket a perceket kiélvezni, de ezt rendesen. Hisz hiába rágom magam a jövőn, a visszatérésen – csak idáig tudom a történetet. Este búcsúvacsorára vitt minket Giulia, amelynek a Su Cumbidu étterem biztosított helyet. Tipikus szárd menüt kóstolhattunk; párolt zöldségeket, különböző tésztákat – culurgionest is, májat, bruschettét, olasz aprósüteményt és gyümölcssalátát. Ha mást nem, azt megtanultam az út alatt, hogy a szárd ételek rettentően finomak. Az igazi meglepetés mégis az volt, hogy a bőséges vacsora után nem gurulva mentünk vissza a szállásra. Kezdődhetett a pakolás. Július 10., hétfő Keserű méz Könyörögtem, hogy maradhassak. Mindhiába. Mikor már épp hétköznapi volt, hogy nem a saját ágyamban alszok, ráadásul a macskám nélkül; hogy amikor csak nekimegyek valakinek az utcán, nem „bocsit”, hanem „scusit” mondok; hogy a buszra felszállva nem ülök le rögtön, mert jegyem van, amit érvényesíteni kell – mikor már épp megszoktam volna itt élni, fogja magát, és elküld. Hajnali négy volt. A bőrönddel a kezemben álltam a szoba ajtajában, ami egy hétig az én, a mi szobánk volt – és most vége. A taxi vár, a repülő nem fog. Tényleg menni kellene, de a lábam sehogy sem akar elin-

dulni. Eddig azt hittem, éveknek fogom érezni, mire beleszokok az itteni dolgokba, most viszont azért fájt a szívem, mert semmi perc alatt sikerült, és képtelen vagyok máris elengedni. Csak szobroztam ott, azt gondolva, ennek még nem lehet vége, így nem. Ekkor szólt a tanárnő: menni kell. Egy sóhaj után hagytam, hogy becsukódjon az ajtó, és reménykedtem, hogy egyszer még visszajöhetek. A taxizás jó volt. Mindig szerettem sötétben utazni. A rádióból halkan szólt valami, ami valószínűleg csak háttérzajként szolgált a nehéz csendben. A gondolataim lassan életre keltek. Hiányozni fog. Minden. A zaj a buszon, a sétálás közben mellénk csapódó pincérek, akik próbálnak beinvitálni egy ebédre, a fiú, aki a harmadik megállónál árulta a rózsákat, a graffiti a körforgalomban, amit sosem tudtam végigolvasni, az erkélyen száradó ruhák, a temperamentumos emberek. Cagliari. Szomorúan csatoltam be az övemet. Még maradnék. Lassan felszálltunk, kezdtünk egyenesbe jönni. Oldalra fordultam. Bár a korai órák miatt ködös volt az idő, nem lehetett nem észrevenni: a Nap épp mellettünk kelt fel a hegy mögül. Széles mosolyra húzódott a szám, mintha a reggeli fény lassan kiszipolyozta volna a bánatom. Sejtettem, sokszor fogok visszavágyni, de ami fontosabb: legalább volt lehetőségem eljutni ide. Álmosan bámultam az egyre erősebben ragyogó Napot, és egyre csak az járt a fejemben: ezt minden embernek meg kellene tapasztalnia legalább egyszer az életben. Negyed tizenkettőkor landoltunk Budapesten, én pedig abban a pillanatban elkezdtem ontani magamból az élményeket, amint beszálltunk a kocsiba. Keresztapáék csak sokatmondóan összemosolyogtak, amikor a már rég leállított autóban ülve még mindig az én kalandjaimat hallgatták – igen, kétségtelenül mindenki nagyon örült, hogy végre hazaértem. Mazán Nikolett

Tartalom 12.A - Varga Ambrus ................................................................................ 2 12.B - Szénási Krisztián ........................................................................... 4 12.C - Szathmáry Nándor ......................................................................... 6 12.D - Ráfi Olivér ..................................................................................... 8 Tantárgy: kerekesszék ............................................................................ 10 Totth Benedek: Holtverseny (könyvajánló) ........................................... 16 Think-Túra ............................................................................................. 18 Bújócska ................................................................................................ 20 Országút ................................................................................................. 21 Házigazda aluszol-e? (kiállítás) ............................................................. 22 Marni Bates: Rocksztárt kaptam karácsonyra (könyvajánló) ................. 24 Uncharted 4: Thieves End (játékajánló) ................................................. 26 Stranger Things (sorozatajánló) ............................................................. 27 Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara (könyvajánló) ......................... 28 Dove fuggi? In Italia (úti napló) ............................................................. 30

Impresszum Szerkesztők: András Mózes, Baksa Barbara, Bozó Anna, Bozó Zsuzsanna, Ferenczi Sára, Ficzere Péter, Havas Anna, Hemző Csenge, Kugler Lili, Matkovics Izabella, Mazán Nikolett, Nagy Anita, Pápai Patrik, Sárközi Tamás, Silló Antal, Simon Szabolcs, Szathmáry Nándor, Szonda Lili, Tapasztó Gergő Olvasószerkesztő: Kiss László; Tördelő-szerkesztő: Balogh Norbert Felelős kiadó: Szűcs Levente Nyomdai kivitelezés: Dürer Nyomda Kft. A kiadvány megjelenését támogatta Gyula Város Önkormányzata - Dr. Görgényi Ernő