Issuu

2021 / 2022

2. szám

Az Erkel Ferenc Gimnázium Diáklapja

Segítői mindennapok Az alábbi cikkben egy interjút olvashattok Herczeg Viktóriával, iskolánk szociális segítőjével. – Kezdésnek, kérlek, mutatkozz be! Hova jártál iskolába, mit tanultál? – Herczeg Viktória vagyok, Gyulán születtem, itt jártam iskolába (kivéve az egyetemi éveimet), itt végeztem az Erkel Ferenc Gimnáziumban. Angol tagozaton kezdtem, majd matek és fizika fakultációval folytattam, az 5. tantárgy, amelyből érettségiztem, a fizika volt. Utána itt a Gál Ferenc Egyetemen szociális munka alapszakot végeztem, utána egy egyéves szakirányú továbbképzéssel végeztem el az iskolai szociális munkát. Jelenleg szintén tanulok, a Szegedi Tudományegyetem Egészségtudományi és Szociális Képzési Karán klinikai szociális munkamestert végzek. Ezzel is bővítve a hatékonyabb segítségnyújtást egy-egy felmerülő probléma kapcsán. – Mesélj a munkakörödről!

– Óvodai és iskolai szociális segítőként dolgozom, a munkáltatóm a Gyulai Kistérség Egységes Szociális és Gyermekjóléti Intézménye, és azon belül a Család és Gyermekjóléti Központ munkatársaként dolgozom. Együttműködési megállapodás szerint vannak intézmények társítva egyegy segítőhöz; hozzám a Gyulai Erkel Ferenc Gimnázium és Kollégium és a Göndöcs Benedek Katolikus Technikum, Szakképző Iskola és Kollégium tartozik. Mivel volt erkelesként

vagyok újra a gimnázium tagja, így a pedagógusokkal, a vezetéssel és a diákokkal is van egy olyan szimbiotikus kapcsolat, ami lehetővé teszi, hogy kiaknázzunk minden lehetőséget. – Milyen szakmai sikereket értél el eddig?

– 2020. február 3-a óta töltöm be ezt a munkakört, és elmondhatom, hogy nagyon sok szakmai sikerem volt. Sikernek számít az, hogy valaki úgy megy el egy egyéni konzultációról, hogy mosolyog, vagy jobb kedve lesz, vagy csak éppen elgondolkozott, megoldást, választ talált saját magának. Ez például hatalmas siker. Sikernek mondható az is, hogy nem egész 3 év alatt olyan kapcsolatot sikerült kiépíteni, ahol mindenféle programra meghívást kapok. Azoknak a fiataloknak a száma, akiket hozzám küldtek, nagyon kevés, ehelyett a fiatalok önként keresnek meg, ami azért

találkozom olyan sorsokkal, olyan történetekkel, amelyek ülnek az emberben, és nyilván nem tud érzelem nélkül végigmenni ezen a dolgon. Ahhoz, hogy jól tudjak segíteni, tisztának kell lenni, ehhez persze ülepíteni kell ezeket az érzékenyebb dolgokat. – Mit szeretsz, és mit nem szeretsz a munkádban? fontos, mert az egy hosszú folyamat vége, mire a fiatal odáig eljut, hogy segítségre van szüksége, és kérje is azt. Nekem ez a siker. – Volt már bármilyen konfliktus vagy nézeteltérés a munkahelyeden a munkaköröddel kapcsolatban? – Szerencsésnek mondhatom magam, mert az intézményben konfliktusom a munkakörömmel kapcsolatban nem volt. – Milyen munkakörnyezetben szeretsz dolgozni? – Terepen. Én nem vagyok az az irodában ülő típus, de a dokumentáció nagyon sokrétű, és az is szükséges. Viszont terepen nem tudok érzelemmentesen dolgozni, az én munkámban nagyon sok érzelem mozog. Olyan munkakörnyezetben szeretek dolgozni, ahol nem vagyok korlátozva, és kötetlenül megvan minden lehetőségem arra, hogy segítsek. Nem anyagi és tárgyi jellegű munkakörnyezetben. – Mennyire nehéz a munkáddal járó érzelmi érintettséget kezelni? – Őszinte leszek, nem tudom azt mondani, hogy könnyű kizárni, mert

– Szeretem az alkotói szabadságot, szeretek jönni-menni, mozogni. Nagyon szeretem azt, hogy ezt a korosztályt kaptam, mert velük nagyon jól érzem magam. Szeretem azokat a közös programokat, amelyekben emberi faktor és minőségi idő van. A legtöbb, amit az ember a másiknak adhat, az az idő. Jelen pillanatban semmin sem változtatnék. Nem szeretem az ellátórendszer korlátait. Amikor nagyon gyorsan kellene egy külső segítség, és a szakemberi gárda tanácstalan, nem azért, mert nem értenek hozzá, hanem azért, mert körbeértek a szálak, minden lehetőséget kimerítettünk. Ilyenkor a tehetetlenség a legrosszabb. Egy idő után találunk megoldást, de amikor az idő ellenünk dolgozik, az elég ijesztő tud lenni. Strausz Ádám

THINK - TÚRA - versek -

Strausz Ádám Ilyen arccal... Szerintem te nem is emberi szerzet vagy, Hisz emberhez nem tartozhat egy ilyen arc. Nem tartozhatnak hozzá ilyen szemek sem: Barna kövek, mikkel álmomban vetekszem.

Illik Roland Komédia

Szerintem pontosan tisztában vagy azzal, Hogy megigézel varázslatos hajaddal; Álladon, orrodon – egész a homlokig, Fénylő-rózsás, bájoló bőröd szobrozik.

Az utsó’ busz is elhajtott, már Hideg szellő ringja át Az esőtől oly lehangolttá Váló bokrok színpadát.

Szerintem te nem is lehetsz emberi lény, Mert olyan csodás vagy, mint az északi fény; Azért sem, mert ajkad, ha szólásra nyílik, Hangod mélyre hatol, egészen a szívig.

Az út mellett megfáradt pásztor Társulatnak tagja volt. Elsodorta a bágyadt mámor, Börtönének rabja holt.

Szerintem nem ember vagy, hanem egy angyal; Ilyen hajjal, szemmel, bőrrel, ilyen arccal.

Az ázott aszfalt illata jár, Prédikál az utcákon. Egy komor hajnal pirkadatán Fáradt magány futkároz.

Zsibrita Júlia én, te, mi én, te, mi - mi, te, én ketten, együtt, egyedül lenni, veszni, létezni élni, halni, túlélni ketten, együtt, egyedül most, majd, örökké fogom kezed, fogod kezem ketten, együtt, egyedül mi, te, én - én, te, mi

Az első busszal jő a reggel, Álmok szertefoszlanak. S mint égbolton a szárnyas vekker Árván keltett fel a Nap…

Erkelesek az Operában Az Operaház újranyitása alkalmából két Erkel nevét viselő gyulai iskola (a gimnázium és a zeneiskola) kapott meghívást a Hunyadi László nyilvános főpróbájára. Az előadás előtti héten eljött az Erkel gimibe Clementis Tamás operaénekes, és egy rövid ismertetőt tartott az Operaházról, valamint az előadásról, és még énekelt is egy rövid részletet az egyik darabból. Elmondta, hogy amikor az Operaház építése elkezdődött, akkor Ferenc József volt az uralkodó, aki Ybl Miklóst bízta meg az épület megtervezésével. Az egyetlen feltétele az volt, hogy semmilyen tekintetben nem lehet nagyobb a bécsinél. Amikor elkészült az épület, akkor Ferenc József is elment a feleségével az átadóra. Belépett az Operaházba, és nem hitt a szemének, egy dolgot ugyanis elfelejtett mondani. Nem mondta, hogy nem lehet szebb, mint a bécsi. Így lett a Magyar Állami Operaház talán Európa legszebb operaháza. Egy órával az előadás kezdete előtt beléptünk az Opera épületébe, és lenyűgöző látvány fogadott bennünket. Az elmúlt öt év alatt felújított Ybl-palotát csodálhattuk meg, amely újra olyan pompájában tündököl, mint fénykorában,

kiegészítve a 21. század technikai lehetőségeivel. Az épület minden pontja csodálatos. Közvetlenül az előadás kezdete előtt az Operaház igazgatója, Ókovács Szilveszter köszöntött bennünket, majd az opera zenekarának kíséretével a közönség elénekelte a Himnuszt. A gazdag díszlet, a korhű jelmezek, a terem megújult akusztikája és az előadók játéka elvarázsolt minket az egész előadás alatt. Életre szóló élmény maradt számunkra ez a darab, és az, hogy elsőként lehettünk részesei mindennek. Gyalog Anna

Miért szeretnék tanár lenni 2022-ben? egy végzős vallomása

Az utóbbi egy évben sokszor hogy „Na, és eldöntötted már, hol megkérdezték, miért is akarok tanár szeretnél továbbtanulni?” lenni, amikor mind tudjuk, milyen Azonban idővel elkezdett teta pedagógusok helyzete manapság. szeni a kép, amelyet magam előtt láttam, hogy embereknek – fiataloknak – beszélhetek azokról a korokról, versekről, amelyek a szívem csücskei. Mindemellett az egyik pedagógusunk valami ahhoz hasonlót mondott ebben a tanévben, hogy ő azért szeret tanítani, mert a fiatalok között úgymond fiatal marad. Amennyiben magára ismer, ne haragudjon, hogy ha nem is pontosan idéztem, vagy nem így gondolja, az én emlékeimben így maradt meg, s nagyon berögzült. Ez a kijelentés Sokszor viccelődtem – de néha rávilágított arra, hogy szeretnék fiakomolyan is gondoltam –, hogy talokkal dolgozni a jövőben, és ráazért választottam a tanári pályát, jöttem – tudom, ezzel nem leszek mert nem értek semmihez sem. Az népszerű, de –, én szeretek tanulni igazság azonban az, hogy ami iga- és iskolába járni, s ha középiskolai zán érdekelt, mindig is a történelem tanár lennék, akkor igazából annyira és az irodalom volt. Ezeket szere- nem is szakadnék el a megszokott és tem, és ezekből a tantárgyakból megszeretett környezetemtől. vagyok a legjobb (szerintem). RégEltérve attól, hogy adottságaimóta foglalkoztat a gondolat, hogy ból kifolyólag miért is vonz a pedami is leszek, ha nagy leszek. A lé- góguspálya, rátérnék arra a – véletező összes szakot és munkalehető- ményem szerint – szomorú tényre, séget sorra vettem, s arra jutottam, hogy manapság igencsak kevesen nekem egyik sem való. A szüle- mennek tanárnak. Rájöttem, hogyha im – főként az apukám – ültette a a korosztályunkból kevesen menfülembe a bogarat, hogy mi lenne, nek ebbe az irányba, akkor egy idő ha tanár lennék. Kezdetben csak után óriási nagy tanárhiány lesz, és azért mondtam, hogy tanári pályára a következő nemzedékekre nézve készülök, hogy békén hagyjanak, ez borzalmas. Tudom, a korosztánem hiányzott nekem az a minden- lyunk többsége azt mondja, nem fog ki számára már-már irritáló kérdés, olyan engedetlen és zabolázatlan

gyerekeket tanítani, mint mi, de a jelenlegi tanárok is mindannyian voltak egyszer olyan kamaszok, mint mi, és ők mégis bevállalták, hogy megpróbálják valami értelmesre tanítani, nevelni a következő nemzedékeket. Szerintem elgondolkodtató, mi lesz majd az utánunk következő generációkkal, ha nem részesülnek megfelelő oktatásban. Fontosnak tartom megjegyezni a jelenti azt, hogy időközben nem fovégén, hogy lehet, most így gondo- gok változtatni, vagy pedig, hogy lom, és eldöntöttem, milyen irányba nem sodor az élet más vizekre. megyek tovább, ám ez korántsem Zsibrita Júlia

Filmajánló Harag (Fury)

A Harag 2014-ben készült David Ayer rendezésében, s számos neves színész játszik benne, mint például Brad Pitt és Logan Lerman. A cselekmény 1945-ben játszódik, a II. világháború végéhez közeledve. A film által az amerikaiak oldalán kapunk betekintést a háborúba. Érdekessége, hogy egy tank legénysége áll a középpontban.

Don Collier őrmester (becenevén Wardaddy) és társai már Németország kellős közepén vannak, amikor egy ifjú újonc csatlakozik hozzájuk. Norman nem a harctérre lett kiképezve, azonban mégis kötelessége volt teljesíteni a feladatát. Norman egy teljesen ártatlan lélek, aki igazából nem is ismeri a háború igazi oldalát. Don ezért a szárnyai alá veszi, és megtanítja mindenre, ami ahhoz kell, hogy életben maradjon. A film „csodálatossága” abban rejlik, hogy tökéletesen bemutatja, hogyan válik az egyszerű emberből parancsot teljesítő gyilkológép. Ez a sikerének a kulcsa véleményem szerint. Nem egy kellemes vasárnap délutáni program, de az érdeklődőknek mindenképp ajánlom! Zsibrita Júlia

Fodor Marcsi – Neset Adrienn

50 elszánt magyar nő

„Nők. De micsoda nők! Micsoda nők voltak!” – Micsoda nők voltak! című podcast A nők mindig fontos szerepet játszottak az élet minden területén, azonban nem mindig volt lehetőségük felvállalni, mihez értenek, mit tudnak megcsinálni. Számos utca, tér, bolygó van elnevezve a nőkről, de az iskolában, a tanórákon halljuk a nevüket? Nem. Egyáltalán nem, pedig ők is megérdemelnének legalább néhány szót. Az 50 elszánt magyar nő című könyvben össze van gyűjtve sok-sok olyan személy, akinek a neve nem ismeretlen számunkra. Ilyen például Szilágyi Erzsébet, Kossuth Zsuzsanna, Jászai Mari stb. Ezek a csodálatos nők mind tettek valamit, ami meghatározza napjainkat. Rajtuk kívül azonban könyvben találhatóak. Nemcsak azért fontos ez, hogy ismerjük, hamég rengetegen vannak. nem azért is, hogy ezek a történe„A földi javak elveszhetnek – az tek motiváljanak, támogassanak, nem nagy baj –, de aki a becsületét példát mutassanak az életünkben. S nem csak nőknek. A férfiak is elvesztette, mindenét elvetette.” – Zrínyi Ilona tudják élvezni ezeket a történeteket, ha akarják, mivel teljesen hétÚgy gondolom, nemcsak fel- köznapi, mégis kiemelkedő tevénőtteknek érdemes elolvasni ezt kenységekről szólnak. A témához kapcsolódva szea könyvet, gyermekeknek is érdekes és példamutató lehet. Emellett retnék ajánlani még két könyvet fontosnak tartom, hogy már gyer- Elena Favilli és Francesca Cavallo mekkorban megismerjük azokat tollából: Esti mesék lázadó lányoka nagy neveket, amelyek ebben a nak 1-2. Ezek a kötetek a nagyvi-

lágban elismert, de mégsem eléggé ismert nőkről szólnak, akiknek a cselekedetei szintén sokszor meghatározzák napjainkat. Továbbá annak, aki nem szeret olvasni, de

érdeklődik a téma iránt, tudom ajánlani az Éva Magazin keretein belül Zubor Rozi és Budai Lotti közös műsorát, a Micsoda nők voltak! című podcastet. Zsibrita Júlia

Utolsó

egy végzős diák gondolatai Vasárnap. Dél. Ülök. Napsütés. Merengek. A vasárnap déli gőzölgő húslevesemnél ülök a konyhaasztalunknál. Kinézek. Kinézek, és látom a Nap sugarait, ahogyan bekúsznak az ablakon, s megtörik a meghitt családi pillanatot. Elmerengek, és emlékszem, hogy olykor mit jelentett nekem ez gyermekként… 18 évvel ezelőtt egy csecsemő sírása törte meg a csendet az egyik kórházi teremben. Édesgettek, babusgattak mindig, minden percben szüleim. Majd szépen lassan

elkezdtem felcseperedni. Az első emlékem valahol egy nyári napon kezdődött, amikor a nagyszobában lévő kiságyamból figyeltem a kintről befelé vetülő árnyékokat, melyek a kedvenc takarómon cikáztak össze s vissza. Érdekes jelenség volt. Sokáig elnézegettem. Eljött az az idő is pár év múlva, amikor Édesanyám és Édesapám kézen fogtak, és elvezettek az óvoda kapujáig, ahol rövidesen el is engedték a kezemet, és hagyták, hogy megbarátkozzam a többi velem egyidős gyerkőccel. Ahogy elengedték a kezemet, tüstént a tömegbe futottam. Ott álltak. Vártak s néztek mosolyogva. Hamarosan észbe kaptam, hogy félni fogok, ha itt maradok a sok emberrel. Odafutottam hozzájuk, és Anyukám kezét szorongatva mondtam nekik, hogy ne hagyjanak itt. Egy-egy könnycseppet is elmorzsolgattam szomorúságomban. Megnyugtattak, hogy rövidesen újra láthatjuk egymást, ami megvigasztalta kicsi szívem. Napok múltán már kön�nyebb volt, már nem fájt annyira.

Idősödve pedig rájöttem, nem is volt ez annyira meredek helyzet, hiszen meg kell tanulnom önállónak lennem, magabiztosnak, mert egyedül is meg kell állnom a helyemet az életben, melyből Isten egyetlenegyet adott. Következő állomásom az általános iskola volt. Lassacskán múlt a nyár, amikor elindultam a rózsaszín hátitáskámmal és a kedvenc kabalaplüssömmel első osztályba. Barátok, tanulás, fejlődés, élmények, küzdelem. Megtanultam számolni, írni, olvasni. Tanáraim segítőkészek voltak, mindig ott voltak mellettem, bármikor számíthattam rájuk. Voltak napok, amikor bizony én is szomorú voltam, de bármikor előfordult, ők tudták. Nem kellett megszólalnom, elég volt egy ös�szenézés. Azokon a napokon az osztályfőnökömmel folyamatosan beszélgettünk mindegyik szünetben, majd öleléssel búcsúztunk a nap végén. Ballagásomkor azzal

váltunk el, hogy mellettem fog állni, ha szükségem van rá. Így is történt. Megesett, hogy elválásunk után is összefutottunk, és egy tea mellett kibeszéltük fájdalmunkat. Pályaválasztás? Gimnázium? Továbbtanulás? Bizony. Hosszú folyamat volt, mint mindenki másnak, hogy vajon mi is lenne a legjobb döntés, amely meghatározza az életem bizonyos részét. Éjjeleim s nappalaim váltakoztak. Kattogott az óra, minden nappal egyre kevesebb időm volt dönteni. Végül úgy hozta a sors, hogy a Gyulai Erkel Ferenc Gimnázium és Kollégium diákja leszek. Gyorsan teltek az évek, de megannyi emléket gyűjtöttem. Még mindig elevenen él bennem az a nap, amikor elsőként ültem be a padba, és megtartottuk az első osztályfőnöki óránkat. Előző éjjel semmit sem aludtam, an�nyira izgatott voltam, mi vár rám a következő napon, amely elindít egy új folyamatot, melynek a végén mindegyikünk kilép a nagybetűs ÉLETbe. Rendezgettem füzeteimet, csinosítottam könyveimet az első hetekben, még 1-2 hónap után is teljesen izgatott voltam, amikor minden reggel 7.30-kor megszólalt a csengőnk, és jelezte, hogy máris kezdődik a nap első órája. Márciusi hónapba léptünk pár napja, amikor én naplómat írom. Éledeznek a kerti virágok, az utcákon lombosodnak a fák. Elbambulok ezen a csodán, mert ez csodás.

Imádom a frissen kinyílott virágokat, amelyek íróasztalom jobb sarkában díszelegnek, és az illatukat, mely minden nap hívogatóan csalogat, hogy szippanthassak még egyet a jóból, mielőtt elhervadnak virágaim. Így érzek én is most. A végzősök napjai meg vannak számlálva. Minden nap hálát adunk, mert eljutottunk idáig. Az iskolánk ajtaja folyamatosan nyitva áll. Érezzük, hogy lassan mi is elhervadunk. Elhervadunk, de a legkisebb morzsát mi is elejtjük, hogy hervadásunk után újra tudjunk kelni, s mindig emlékezzenek ránk. Az utolsó tanórán különös érzés fog majd el mindenkit. A tanítás végén rendszerint becsukjuk az ablakokat. Én ott fogok maradni, és megvárom, amíg azok a sugarak előbújnak, melyek gyermekkoromban. A napsugarak ráébresztettek arra, hogy van még remény. Lehet, olykorolykor a kinti nagy játék közben be kellett jönnöm Édesanyám hívó, óvó szavára, mert zuhogott az eső

és mennydörgött… de én mindig megvártam, amíg a Nap sugarai előbújnak. Ez jelentette azt, hogy mindig van remény. És mindig van remény arra, hogy gyermekek maradjunk. Várok rá később is, mert tudom, hogy jönni fog, hiszen lehet, hogy a madár kirepül a fészkéből, de örökkön örökké gyermek marad a szíve. De kérlek összetett kézzel, ne sírj, mert elmegyek. Még ha nem is vagyok ott, amikor kimész a játszótérre, tudd, hogy veled vagyok, csak nézz szét a boldog kisgyermekek között. Még egy mély köszönöm, még egy ölelés, még egy utolsó viszlát, s nem halljuk többé a csengőszót, mert minden megváltozott… Harmath Barbara

Üvegszilánkok A hideg asztallapon ülve lógázom a lábamat, miközben a keresztcsíkos parkettára ömlött málnaszörp szirupos masszáját bámulom, mely ágakra szakadva fut szét az üvegszilánkok csillogó darabjai és a padló göröngyei között. Olyan, mint egy kis patak. Vagy mint egy fa, amibe belecsapott a villám, és kihasított belőle egy darabot. Mezítelen talpam és a biztos talaj között távolság feszül, a mélységet figyelve lengetem tovább a lábamat előre-hátra, előre-hátra, arra várva, hogy végre elég bátorságom legyen, és történjen már valami. Ugrani kéne, tudom jól, ám mégsem teszem, mert ha ugranék, akkor az üvegszilánkok felsértenék a lábikráimat, és az fájna. Nem szeretem, ha valami fáj.

Például ha meghúzzák a hajam. Vagy ha megpofoznak. És a Pistát sem szeretem. Az is fáj. A nap még bekukucskál az ablakon, de pár perc, és az is eltűnik, elmegy jó messzire, hogy ne is lásson engem, mert azt nem szabad, engem senki sem láthat, de nem is lát, és főleg nem most, mert abba belehalnék egészen, a szégyentől, vagy nem is tudom, talán az üvegszilánkoktól, amik beleállnának a lábamba, amikor meglátnának, mert akkor futnék és futnék és futnék el innen, el messzire. Tetszenek azok a virágok a mezőn. A pipacsok, azok. Hiába pofozza őket a szél, csak elhajolnak, és már jönnek is vissza, mintha nem történt volna semmi. És megint, és megint. Miután leugrok az asztalról, le az üvegszilánkokhoz, akkor majd kimegyek a rétre, és megnézem a pipacsokat, amik egészen olyanok, mint amik a szívemből nőttek ki; pirosak, mint a málnaszörp, meg hajlonganak is, ahogy pofozzák őket. Le kéne innen ugrani. Végül is nem olyan magas, alig pár centi az egész, ez már igazán nem olyan nagy dolog, ez kis dolog, egészen kicsi. Talán ha szép lassan lejjebb csusszannék, valahányszor levegőt veszek, akkor sikerülne.

De nem, ott vannak az üvegszilánkok, és mi van, ha belelépek egybe, mikor földet érek. Azt már nem, inkább várok, megvárom, míg maguktól eltűnnek, vagy szublimálnak, vagy elviszi őket az ördög, vagy a fene se tudja már, talán felsöprögeti őket valaki… Nem, azt már igazán nem várhatom meg, most kell mennem, nincs rá jobb alkalmam, nem is lesz, ez egy egyszeri eset, soha vissza nem térő. De vagy most, vagy máskor. Nem tudom, máskor jobb lenne. De mi lenne, ha én seperném fel az üvegszilánkokat a seprűvel, ami ott áll a sarokban, akkor is ezzel sepertem fel a koszt meg a port, meg egy üveg törött szilánkjait, mikor hazajött, de ez már két hete, azóta se sepregettem, mert félek, hogy megint elesnék, és akkor kék-lila lennék, a Marika meg megint csak kérdezné, „mi az a karodon, Jutka?”, én meg megint fohászkodnék bocsánatért magamban, alázatosan, mint ahogy vasárnap szoktam, és azt mondanám, „elestem”. De ez most mindegy, nem nekem, csak másnak, és most nem ez a fontos, most sepregetni kell, hogy mehessek. Leugrom az asztalról, rohanok a sarokba, és fogom a seprűt, miközben remegek, éppúgy a málnaszörpös üveg a kezemben, mikor bejött a konyhába ő, de ezzel most nem szabad törődnöm, fel kell sepernem a padlót,

hogy eltűnjenek az üvegszilánkok, eltűnjön a málnaszörp, és eltűnhessek én is. Mikor leugrom az asztalról, az üvegszilánkok nem sértik fel a lábam, de valamiért mégis fáj, rohanok az ajtóhoz, magam mögött hagyok mindent, a felborult székeket, levert lábasokat, a gyűrűmet, meg az elhervadt pipacsaimat is ott hagyom neki, mert nekem már nem kell, és csak rohanok mezítláb a mezőn, előre, míg elérek a főútig, ahol mindig olyan kevés az autó, és ahol először megláttam a falut, meg ahol azt ígérte, minden jó lesz, és hogy szeretni fog, forró szerelemmel, de megperzselt, és most még inkább hamu vagyok és por vagyok, de már ő is az. Szaladok a főúton, fáj a lábam, de nem tudom, mitől, éget a tüdőm, fúj a szél, és sikít a sziréna, de én csak futok, míg vörös málnaszörptől ragadó tenyereimet fehér ruhámba törlöm, hisz kezeimet mosni már úgysem tudom. Serfőző Anna

Ő és én - részlet -

Nyár volt, a nap forró sugarait éreztem hófehér bőrömön, szinte égetett. Szerettem. Szerettem kint játszani a kutyámmal, futkározni, szaladgálni, de a legjobb az volt, amikor kifulladva a játéktól ledőltem a pázsitra. Kislány voltam, megőrültem az ilyen érzésekért. Kint, a naplementében, sőt még sötétedés után is csak a kertben akartam maradni, de Mama mindig kijött a házból, odajött hozzám, és megkérdezte őszinte mosollyal az arcán: „Mit csinálsz, kis maszat?” …Igen, Mamám kiskoromtól kezdve így szólított, meg még úgy ezer másik becenevemen. Néztem a felhőket, kerestem a nagy fehér pamacsokból összeálló

képeket, szóval csak annyit feleltem: „A világ nagy dolgain gondolkozom.” Mama csillogó szemmel tekintett rám, várta a folytatást, míg én belekezdtem. „A világ csupa jóból áll és csupa rosszból. Mi van azokkal, akik boldogok, hogyan csinálják? Mi van azokkal, akik szomorúak, miért azok? Mi van azokkal, akik betegek, miért betegek?” Nyelvem egyre gyorsabban eredt meg, kapkodtam az oxigént, és a jók helyett a rosszak jutottak eszembe, a sírógörcs kerülgetett. „A halál után miért nem jövünk vis�sza, és folytatjuk ott, ahol elkezdtük? Miért vannak gonosz emberek?” – gondoltam magamban. Majd ismét kérdést tettem fel: „Mama, kérlek, mondd el a világ rettenetes katasztrófáinak a megoldását, mit tehetek én, hogy jobb legyen a világ?” Ő nagy szemekkel nézett rám. „Nem tudom, kisunokám. Az élet egy lecke. Egy tapasztalat. Mindig erősnek kell lenned, bármi is történjen, jó?” Óvó szavaitól megijedtem, milyen lehet az, amikor idősödsz, és egyre több dologgal kell szembenézned. Sosem éltem félelemben… De most azt hiszem, ez az érzés erősebb, mint valaha. 10 év után Mama szavai egyszer csak bizonyosságot nyertek.

*10 évvel később* Itt az ősz. A levelek lehullanak, színesben látjuk a világot. Egyre melegebb ruhákban járunk, kezdünk fázni. Az eső megered, majd fagyban vár bennünket a zöld fenyőfa és fahéj illatában úszó, dermesztő és jéghideg tél. Na, akkor nagykabát fel, kapucni, sapka, sál, irány az iskola! Csúsznak az utak, majdnem elesek, de muszáj kibírni, már mindjárt ott vagyok. Pár lépcső, és melegségben vár szeretett iskolám. Ekkor szembecsapott a felismerés. Az új osztálytárs ma érkezik. Furcsa érzés kerít hatalmába, amikor belépek és meglátom őt. Elvörösödöm, és lesütöm szemeim. Magamban szól a vészcsengő, hogy ez az egész nem sejtet nekem jót. Mit keres itt? A haja megnőtt, és mintha talán kicsit hízott is volna. Bárhol felismerném. A Megkeserítő, a Szenvedtető, a Gonosz. Évekkel ezelőtt láttam egy képet, amelyet a nővérem, Leila mutatott. Nem mondott nevet, még Édesanyánknak sem, fogalmam sem volt róla, ki van a fotón, de tudtam, hogy az ismeretlen lány folyamatosan akadályozza testvéremet mindenben. Viszont jellegzetes arcvonásait felismertem, a Nővérem ellenségét. Ott ült a hátsó padban lehajtott fejjel, telefonját nyomkodva. Érkezésemre felkapta a fejét, és gúnyos mosolyra húzta ajkait. Leilával kevés közös tulajdonságunk van, de a kinézetünk majdhogynem

ugyanolyan, csak öltözködési stílusunk különbözik. Tudta, ki vagyok. Kezével intett nekem, s üdvözölt: „Szia, Alícia vagyok.” Szavai hallatán nagy levegőt fújtam ki. Még a neve is kissé ördögiesen cseng. Minden bátorságomat összeszedve én is köszöntem neki, hiszen bunkóság lett volna nem visszaköszönni. Egyből csönd lett a teremben, osztálytársaink várták, mi fog történni, mindenki érezte a feszült helyzetet. Két perc múltán újra megszólalt: „A hangotok is egyforma, nem csak a külsőtök, Ízisz. Mit szólsz, ha azt mondom, szeretnélek közelebbről megismerni? Még akár barátnők is lehetnénk.” Megrémültem, összeszorult a torkom, ajkaimat beharaptam. Még a nevemet is tudja, és még gúnyolódik is picit – gondoltam magamban. Agytekervényeim ismét munkába álltak. Nem hagyhatom annyiban az esetet, meg kell állítanom Alíciát, bármit is akar tőlem és később a családomtól… Harmath Barbara

Love, Rosie

könyv- és filmajánló

Szinte biztos vagyok abban, hogy aki olvasni nem szeret, vagy sosem nyitotta ki ezt a könyvet, az is hallotta már a címét. Ennek oka, hogy a könyv alapján filmadaptáció is készült Ahol a szivárvány véget ér címmel. Ez az írónő, Cecelia Ahern több kötetével is előfordult már a múltban. Többek között neki köszönhetjük a P.S. I Love You című filmet és könyvet is. Más munkáihoz hasonlóan ez is egy levélregény, azonban annak egy olyan formája, amelyet ezelőtt még nem volt szerencsém megismerni. Az egész történet egy barátságot követ végig hosszú évtizedeken át, de nem egyszerű levélregény formájában, inkább a modernebb utat választva SMSek sokaságát láthatjuk. Az első 40-50 oldalon ez engem nagyon zavart, de utána rá kellett jönnöm, hogy ehhez mekkora tehetség kell. Körülbelül 15 vagy több szereplő

életét vezeti végig a könyv, és bár csak pár soros SMS-eket látunk, mégis mindenkiről tudunk mindent. Amikor sikerült belemerülnöm, már csöppet sem figyeltem a formátumra, csak élveztem a sztorit. Vajon létezik fiú és lány között barátság? Az örök kérdés, amelyről minden második ember más véleménnyel van. Egyesek szerint abszolút létezik, de van, aki úgy véli, lehetetlen. A szerzőnk ebben az esetben a második opcióhoz ragaszkodott. Rosie és Alex kisiskolás koruk óta a legjobb barátok voltak. Közös jövőről álmodoztak, mint haverok. A rosszat és jót egyaránt megosztva a másikkal élték az életüket egészen a gimnázium végéig, amikor is realizálódott bennük, hogy ez már több mint barátság. Mindenki örül, hogy végre, itt van, sikerült. De ez nem ilyen egyszerű. Alex költözik, és Rosie nem tud vele menni. Itt még azt mondtam, nem baj, majd megoldódik, és ös�szejönnek, de aztán a történet egy macska-egér játék lett a számomra. Amikor pár év múlva újra találkoznak, ismét közbejön valami, majd ismét, ismét és ismét. Valamiért az univerzum nem az ő oldalukon játszik. Menet közben szövődnek új barátságok, szerelmek, házas-

ságok, válások, visszatérő szereplőkkel találkozunk, főszereplőink családjait ismerhetjük meg közelebbről – de egymás kergetése sosem áll meg. Ami nagyon sokat dobott a történeten, az, hogy több generáción keresztül ismétlődő elemeket mutat. Rosie lánya, Katie szintén rendelkezik egy Alexhez hasonló legjobb baráttal, Tobby személyében. Időközben ők is felnőnek, és ugyanazokat a hibákat készülnek elkövetni, mint Rosie-ék. A szerelem náluk is közbeszól, de szerencsére van ellenpélda és tanácsadó bőven, aki meg tudja akadályozni, hogy elhidegüljenek, és egymásra vágyva, de a másik nélkül kelljen élniük az életüket. Alex és Rosie története összességében úgy zárul, ahogy mindenki szeretné, azonban azt a 40 évet, amíg csak vágytak a másikra, nem kapják vissza soha. Sokszor az őrületbe kergetett a könyv. Mikor már azt hittem,

hogy sikerül nekik, akkor mindig jött egy váratlan fordulat, és a negyedik csavarnál, már-már azt éreztem, becsukom a könyvet, és inkább hagyjuk. Ugyanez látható a filmben is, de ha úgy érzed, elolvasnád, ne add fel a közepén, mert megéri végigmenni az egészen: senki sem bánja meg. Összegezve, a film borzasztóan jól sikerült alkotás, de kellett hozzá egy jó alap. Egyáltalán nem tér el a kettő története, így ha valaki látta a filmet, és olvasni akarja, vagy fordítva, az csöppet sem fog csalódni. Azonban a könyv kiegészíti a filmet, mert több információt ad, több szereplőt ismertet meg, és több eseményt mutat be. Annak, aki szereti a levélregényeket, ajánlom, a film imádóinak pedig kötelező. Aki pedig egyik kategóriába sem sorolja magát, olvasson bele, és lehet, a végére mindkettőbe tartozni fog. Gazsó Diána

Tartalom Interjú Herczeg Viktóriával ...................................................................... 2 Think-Túra (versek) ................................................................................. 4 Erkelesek az Operában ............................................................................. 5 Miért szeretnék tanár lenni 2022-ben? ..................................................... 6 Harag - Fury (filmajánló) ......................................................................... 7 50 elszánt magyar nő (könyvajánló) ........................................................ 8 Utolsó (egy végzős diák gondolatai) ........................................................ 9 Üvegszilánkok (novella) ........................................................................ 12 Ő és én (részlet) ...................................................................................... 14 Love, Rosie (könyv- és filmajánló) ........................................................ 16

Impresszum Szerzők: Gazsó Diána, Gyalog Anna, Harmath Barbara, Illik Roland, Serfőző Anna, Strausz Ádám, Zsibrita Júlia Borító: Mészáros Nóra Olvasószerkesztő: Kiss László Tördelőszerkesztő: Balogh Norbert Felelős kiadó: Zámori Ida