Szemfüles ősz

1.

Tini Nindzsa Harci Teknőcök vs. Szecskamesterek

Életünkben megannyi meghatározó nap van.

Születésünk napja, első napunk az iskolában, diplomaosztónk napja, első napunk a munkahelyen, esküvőnk, majd esetleg válásunk napja, első gyermekünk, aztán unokánk születésének napja, végül halálunk napja. Ha pedig az ember erkeles diák, akkor e neves dátumok közé beékelődik a szecskatábor és szecskabál napja is.

A kilencedikes és végzős évfolyam esetében ez a meghatározó esemény augusztus 27-28-ra esett. Az időjárás kicsit sem olyan volt, amilyenre számítottam. Mert milyennek képzeli az ember félelemben élő, reszkető elsősként szívatásának napját? Sötét fellegek keringenek a gimnázium felett, az égből baljós morajlás és mennydörgés hallatszik, és Erkel Ferenc haragos villámait szórja az illetéktelenül behatoló új diákokra. De csalódnom kellett. Gyönyörű napsütéses idő fogadta az iskola elé érkezett szecskákat. Szinte már az volt az ember érzése, hogy a Nap előre röhög azokon a szívatásokon, melyeket az elsősök el fognak szenvedni. Néhol az addig még önfeledten trécselő diáktömegben megjelent egy-két anyuka félelemmel és kétséggel a szemében, melyből a következő kérdés sugárzott: „Mit akarnak ezek a pimasz fráterek művelni az én tündérvirágcsillagommal!?” Pár szülő úgy élte meg ezt az egészet, mintha csemetéjét honvédnek hívták volna be, és nem a Városerdőig, hanem legalább egy szibériai Gulagig transzportálták volna… Az ilyen szülők természetesen, akik vagy nagyon féltették kicsi kincsüket, vagy egyszerűen nem akartak annyi ganét kimosni a gyerek ruhájából, augusztus 27-e előtt kb. 674-szer elmondták: „Ha nem akarsz, nem kell menni!” De minket, elszánt elsősöket semmi sem tudott visszatartani. Úgy gondoltuk: „Ugyan már… Pár negyedikes, nagy cucc… Mégis mi történhet?” Rosszul tettük. Nagyon rosszul. Mikor a végzősök kiléptek az Erkel ajtaján, elhalt a beszélgetés, egy pillanatra csend telepedett a tömegre. Megláttuk kezükben a filctollakat, hajlakkot, hagymát, piros aranyat, erős

paprikát, tejszínhabot, rúzst és egyéb kellékeket, s akkor minden elsősnek csak egy dolog jutott eszébe. Az, hogy fel akarja hívni édesanyát, és megmondani neki utoljára, hogy szereti. Aztán kész, morajlás futott végig a diákseregen, és eluralkodott a káosz. A végzősök úgy vetették magukat a szecskákra, mint speed-redbull keveréket fogyasztott Picassók és da Vincik, majd művészi hajlamaikat festővászon helyett az elsősök arcán élték ki. Kukár tanár úr is feltűnt olykor-olykor a színen. A gimi teraszáról figyelte az események folyását, miközben egyik szeme sírt, a másik nevetett. Az egyik azért nevetett, mert büszke volt, hogy mennyi kreatív és művészlelkű végzős jár ide, a másik pedig azért sírt, mert nem értette, „Hogy lehet ilyen hanyag a vonalvezetés és az árnyékolás?”, hiszen ő nem így tanította. De persze nemcsak művészi hajlamokkal megáldott negyedikesekkel és ötödikesekkel volt dolgunk. Voltak, akik gasztronómiai tehetséget éreztek magukban, és kulináris élményekkel szerették volna gazdagítani a szecskákat. Itt hadd os�szam meg a kedves olvasóval a szakmai véleményemet a tejszínes, piros aranyas hagymáról: „Természetes zamata üdítő. A piros aranyban rejlő pikáns íz, a tejszínhab édes lágysága és a hagyma különleges aromája fölülmúl minden eddigi ízt.” Emellett tanúi lehettünk pár lánykérésnek, megható, romantikus szerelmi vallomásnak, és egyesek az első talajgyakorlatokat is elvégezték szecskamesteri utasításra. Miután túlestünk a bemutatkozós részen, és mindenki gazdagabb volt pár tetkóval, valamint falattal a végzős specialitásból, elindultunk a vasútállomásra, hogy vonattal eljussunk a szívatás következő stációjára. Megjegyezném, Gyula nem túl nagy város, csak egyetlen útvonal volt lehetséges, a Béke sugárút, lefordítva: a város egyik legforgalmasabb pontja. A járókelők 99,5%-a meglepve fogadta a kicicomázott, saját, illetve negyedikesek táskái alatt görnyedő elsősök és a szecskákkal üvöltöző végzősök menetét. „Fogjátok meg egymás kezét! MONDOM, FOGJÁTOK MEEEEEG!”

– kiáltotta nőiesen a tömegbe az egyik lány. Mások pedig: „Forduljatok meg! Igen, most menjetek hátrafele!

GYERÜNK! Oké, és most le törpejárásba. MÉG MINDIG HÁTRAFELE!!!” Közben pedig természetesen különféle szebbnél szebb dalokat énekeltünk, mint pl.

Hunyd le rózsám szempilládat vagy Nótár Mary Dollár c. világhírű slágerét. Összegezve, egy néni álla annyira leesett, hogy le kellett hajolnia megkeresni, egy bácsi pedig a felvonulás szemlélése közben végig szellőztette a száját, annyira meglepődött. Az állomáson is átestünk pár tradíción: reggeli torna, T-Rex fekvőtámasz, szecskák kajájának elkobzása, de utána máris: IRÁNY A VÁROSERDŐ!

Egy álló út után (természetesen a végzősök ültek) megérkeztünk a következő „mérföldkőhöz”. Miután kiléptünk a vagonokból, elhalt a madárdal, helyette felcsendült a „Tini nindzsa harci teknőcök” főcímdala.

Mindenki összeszedelőzködött, és csomagjaival elindult az erdő szívébe. Voltak vállalkozó szellemű leányzók, akik gurulós bőröndjeiket végigerőszakolták az avaron és sáron, mások meggyötörten görnyedtek hátizsákjuk vagy éppen más hátizsákjának súlya alatt. De teljesen megérte, hiszen ezt követte a pólóosztás, amire már hónapok óta vártunk, és a színt, valamint mintát illetően kisebb-nagyobb fogadások alakultak ki. Nem szemrehányásként mondanám a végzősök felé, de a 9. B osztálynak olyan gyönyörű narancssárga színt választottak, mint a Közüzemi Kft. kukásainak munkaruhája, szóval mindenki nevében szeretném megköszönni, hogy ilyen ígéretes jövőt láttok számunkra. Ezek után megfogyva nem, de törve bár, elfoglaltuk szobáinkat, és elterültünk ágyainkon, mint varangy a Land Rover kereke alatt. Miután kijózanodtunk az első sokkból, következett a szobáknak egy csapatépítő tréningre hajazó össznépi versírása, melyet a mi szobánkban – arra hivatkozva, hogy mi passzív, kreativitáshiányban szenvedő szecskák vagyunk – egy végzős poétahölgy írt meg, amiért természetesen mindenki hálás volt, hiszen abban a pillanatban szellemi szintünk egy mosott rongyét sem ütötte meg. Ezek után azért, hogy ne legyen akkora kínzó feelingje a tábornak, jött az ebéd, mely természe-

tesen szintén nem múlhatott el szívatásmentesen. Jöttek a különböző számolós feladatok, mint pl. egy rizs, két ririzs, három riririzs (emelt matekosok előnyben), de voltak szerencsésebbek is, akiket az a luxus és megtiszteltetés ért, hogy egy végzős etette meg őket. Aztán vis�sza a mókuskerékbe. Sorversenyek, osztályprodukciók, mindenféle trutymós, ganés feladat, amivel garantált a fülig macsutosság és a nem kívánt testszag. Nutella-evés pelenkából, és természetesen a végzősök megmutatták nekünk, hogy nemcsak a szeretet adhat erős és szoros köteléket, hanem a szigszalag is. Innen az események összefolytak. Nem tudnám megmondani, 3 vagy 12 óra telt el, mert ugye jó társaságban telik az idő.

Este széles palettájú zenei blokkal is megörvendeztettek minket a végzősök. Először Székely András tanár úr HAB nevezetű bandája szórakoztatta a nagyérdeműt, de mégsem ők voltak a hab a tortán, hiszen őket követte még a WhoKnows? és a Fél10. Hála, köszönet nekik a ferge …most figyelj… teges hangulatért! Eleinte a negyedikesek azon fáradoztak, hogy kitereljenek minket a koncertre, aztán kezdték feladni, és szépen lassan ők is eltűntek a kis TopSecret afterpartijukra. Először éjféltájban tűntek fel páran, aztán hajnali kettőkor, mikor is kezdetét vette az éjszakai túra. Itt is különböző kreatív feladatok következtek, bár nem tudom, mi alapján várták el a végzősök így hajnali kettő tájban pár kómás, kilencedikes gyerektől az aktivitást és kreativitást, de mindegy… Az egyik állomás feladatának része volt, hogy megkérdeztek minket, mit látunk ki a csillagokból, és megjegyezném, hogy azután is passzív, fantáziahiányos törpékként voltunk elkönyvelve, miután Szabó Patrik (9. C) közölte, hogy Gyurcsány Ferenc arcképét látja kirajzolódni az égbolton. Miután visszaértünk, voltak tökösebb egyének, akik kitűzték célnak, hogy ők nem fognak aludni, és voltak olyanok, akik élőhalottként zuhantak az ágyba. Akik fent maradtak, azzal az indokkal tették, hogy a végzősök úgyis megígérték, halálos vehemenciával és durvasággal fognak minket kiverni legszebb álmainkból, akkor meg mégis minek aludni?

Na, ezek az emberek lettek legjobban megszívatva, mert az ébresztő egy apró, mégis jelentős okból kifolyólag elmaradt. Mégpedig azért, mert a végzősök bealudtak.

Mondhatni az afterparti pizsipartiba ment át. A jövő végzős nemzedékeinek annyit tanácsolnék, ha már reggel szeretné megszívatni a szecskákat, és nem szeretné ezt elmulasztani az esetleges mélyszunya bekövetkezte miatt, vigyen magával egy ébresztőórát a biztonság kedvéért! Végül pedig mindennek lezárásául egy közös táncház következett, melyben szecska, szecskamester együtt ropta, és már ott kitűntek az igazi tehetségek. Boka Péter (9. B) csípőmozgásától például végzős lányszívek kezdtek hevesebben verni. Aztán mintha mi sem történt volna, az egésznek vége lett, mi meg értetlenkedve

2.

3.

Reni cikke a szecskatáborról néztünk egymásra, hogy ennyi volt? Ilyen gyorsan elszaladt volna ez a másfél nap? Végül még utoljára átléptük szobánk ajtaját csomagjainkkal a kezünkben, és elindultunk vissza a vonatmegállóhoz. Lehajtott fejjel cammogtunk (hozzátenném, azért, mert a hajunkra ragadt több kilót nyomó hajlakk- és hajzselé-mennyiség lehúzta a kobakokat), és azzal az édes-keserű szájízzel a szánkban (amiért kivételesen nem a tejszínes, piros aranyas hagyma volt a felelős) haladtunk az erdőn át, szívünk mélyén azzal a nemes érzéssel, hogy: „Igen, most már beavatott erkeles diák vagyok!” Szívtunk, mint a torkos borz, de bárki bármit mond, bármit panaszkodik, azért mindannyiunk nevében kijelenthetem: másfél felejthetetlen, meghatározó, közösségkovácsoló, mocskos, klassz napot tudhatunk a hátunk mögött, melyért feltétel nélküli hála és köszönet a szecskamestereknek!

Balássy Fanni

2013. július

Két ember a nyári hőségben a gimnázium ajtaja előtt ülve elmélkedik. Mihez kezdjünk? Erre vártunk elsős korunk óta, végre itt a remek alkalom, és szecskáztathatunk. Meg is kellene szervezni a programot, mert dolgozni csak pontosan, szépen érdemes.

Felvázoltuk a másfél nap eseményeit, ötletet merítve a szecskakorunkbeli emlékekből. Örök élmények ezek, és szerettük volna, ha a jelenlegi elsőseink is hasonlókat szereznének a tábor alatt, ez motivált minket. Családias hangulatú, de annál lelkesebb szervezés vette kezdetét.

A leginkább várt része ennek a nagy bevásárlás volt, amikor három kocsit pakoltunk tele mindenféle jósággal, amivel a táborban közelebbről megismerkedhetett mindenki.

Augusztus 30.

Hűvös reggelen lázas előkészületek. Az iskola előtt gyülekeznek a leendő elsőseink. Megilletődve, kicsit félve, de bátran. Elkezdődött a hagyomány szerinti kozmetikázás, amelynek során eddig rejtett tehetségeket fedeztünk fel a negyedikesek körében, már ami a fodrászkodást és a sminkelést illeti. Én személy szerint nem tartottam a vonaton utazókkal, már Városerdőn vártam a táborozókat. Első feladatok közé tartozott a szobák megtalálása, ami elég nehéznek bizonyult a labirintusszerű iskolaépületben. Sikeres elfoglalásuk után induló- és műsorbemutatásra került sor, amely során a szobatársak együtt dolgoztak. Ezután az osztálytársakkal és osztályfőnökökkel ismerkedtek meg az elsősök.

Célunk elsősorban nem csak a negyedikesek szórakoztatása, hanem az elsősök lefoglalása, és hasznos időtöltése is volt. Ezen értem a csapatfeladatokat és közös munkákat. Természetesen a hagyományos, állandó állomásos feladatokat nem hagyhattuk ki, az ötödikesek 2009-es táborához képest könnyített, kevésbé drasztikus változatban. Mindenki tisztába tétele után enyhébb lézengés következett. Az alkalmat megragadva jöhetett a zene és a tánc. Szórakozás mulatós zenére, mert ugye az mindenkit összehoz. Nagy kört alakítottunk ki a végzős lányokkal és bátor elsősökkel, majd az egész betonpályát elfoglaltuk. Kéz a kézben énekeltünk együtt, oldottabb lett a hangulat, kevesebb a feszültség. Este asztalhoz ült a 200 fős sereg vacsorázni. A kevésbé szerencsés elsősök közül néhányan összekötve voltak kénytelenek elfogyasztani a rántott húst. Ezek után jóllakva, megpihenve fogadtuk a HAB zenekart, majd a felfokozott hangulatban a végzős Who knows? és Fél10 zenekarokat. Az utolsó pár dal közben már igazi koncerthangulat kerekedett, melynek végét elhúztuk volna reggelig is. Az első nap lezárása hagyományos módon az éjszakai túra volt, ami a megszokott módon zajlott. Kevés alvás után a reggeli kakaóscsigák hamar lábra keltek. A szobákban irgalmatlan rendetlenség honolt. Ennek a tűrhetetlen állapotnak zseniális csapatmunkával sikerült véget vetni időben. A sportpályát is lesepertük csekély létszámban, pormentesre. Az indulás előtti órában osztályonként előadták az elsősök színvonalas cirkuszi műsorukat, az előző napi fárasztó és kimerítő feladatok ellenére is.

Jó hangulatban telt az idei szecskatábor. Az elsősök nagyon rendesen viselkedtek, szót fogadtak a negyedikeseknek. A tábor valószínűleg néhányuknál kiverte a biztosítékot, de azt bátran állíthatom, hogy emlékezetes marad mind a tanárok, mind a végzősök, mind pedig a szecskák számára!

Kovács Renáta

4.

Drága elsőskék!

Mint embertársatok, iskolatársatok, de legfőképpen, jóakarótok szólok most hozzátok. Gyűlölök általánosításokba bocsátkozni, így azon egyének, akik saját megítélésük szerint kívül esnek az általam megszólítani kívánt tömegen, igény szerint fülbefogással, illetve hangos dúdolással tarthatják maguktól távol a felesleges információáradatot.

Még emlékszem a napra, mikor a nyolcadik osztályt magam mögött hagyván izgalommal vegyes félelemmel telve beléptem (jobban mondva, szinte betoltak) az iskola kapuján. Szörnyen elveszve éreztem magam, egy kis pontnak, aki félt, hogy eltéveszti a termeket, nem talál le a büfébe vagy vissza az osztályába, hogy reggel majd az iskola két zöld ajtaja közül épp a bezártnak a kilincsét fogja rángatni, hogy esetleg egy szecskatáborban megismert negyedikesnek elmulaszt előre köszönni. Belerázódtam. Titeket elnézve ismét felelevenedik bennem ez a pár hónap, de mintha ti egy kicsit másképp élnétek meg a dolgokat.

Mikor először láttalak titeket félszegen toporogva egy-egy közvetlenül a lépcső melletti tanterem előtt, áthatolhatatlan pingvinhadseregre emlékeztettetek, akik nem tudtak, vagy nem is akartak utat engedni az elhaladóknak. Ezt az általam is átélt kezdeti zavarnak tudtam be. Azt hittem, belerázódtok. Már október van, a helyzet változott, de rossz irányba. Mostanság inkább egy-néhány szórakozóhelyen teljesen elfogadható tevékenységbe, úgynevezett vad pogózásba és állathangok utánzásába csap át a várakozás.

A lépcsőzésnek is megvan a maga rendje, melyik oldalon milyen irányú mozgást lehet végezni, történetesen a roppant bonyolult fel és le kombinációkból lehet választani.

Néhányatok mégis szeret az árral szemben a bocsánatkéréseket erősen megspórolva előretörni. Ezen viselkedésforma a büfé előtt is megjelenik, ahol átéltem már gyomorszájon könyöklést is, míg egyikőtök élet-halál harcát vívta a napi Snickerséért.

A tavalyi elsőskék menzán szinte menetrendszerűvé tették a hátsó asztaloknál folyó kenyércsatát, aminek néha ártatlan áldozatai is voltak. Mondanom sem kell, hogy a konyhás néniktől kezdve mindenki lelkesedett az apróra gyúrt ragacsos kenyérgalacsinokért, rájuk lépni is kész élmény volt. Piros pont, hogy ti még nem találtatok ki semmi ilyesféle épületes időtöltést.

Maradjon is így!

Kérésem a következő. Mi bizonyos mértékig képesek vagyunk tolerálni a beilleszkedés esetleges nehézségeinek betudható viselkedésbeli furcsaságaitokat, de ha a százötvenedik tanártól érkező felszólításra is pillanatnyi hallásvesztés a reakció, akkor kérlek titeket, gondolkodjatok el azon a tablón, ami az egyik falra kiakasztva a következő idézetet tolja az orrunk alá akárhányszor elsétálunk mellette: „Embernek lenni nehéz, de másnak lenni nem érdemes.”

Az iskola az életre nevel, ahol embernek kell maradni, bármily körülmények között. Valószínűleg a jövőbeli főnökötök sem fizetésemeléssel reagál majd a spontán üvöltőversenyeitekre.

Így hát nem a mi, hanem csakis a TI érdeketekben kérlek benneteket, egy kis alapvető tiszteletre a társaitok, tanáraitok és az iskolában dolgozók iránt.

Nem nagy dolog, de ti jobb emberek lesztek, és mindenkinek jólesik egy kis figyelmesség, egy-egy őszinte mosollyal kísért üdvözlet.

Dávid Csenge

5.

10 kérdés – 10 válasz Interjú a gyulai SnailGardN zenekarral „Everything falls on me…” – visszhangzik a zenekedvelő erkelesek fülében a mára már jól ismert dallam. A helyszín egy házi stúdió, faltól falig szivaccsal és érezhető zeneiséggel bevonva egy családi ház félreeső szobájában. A szereplők pedig Nagy Attila (ének), Fodor Bence (gitár), Opra Tamás (basszusgitár) és Hajdu Áron (dobok), azaz a gyulai SnailGardN zenekar. De kik is ők valójában?

Honnan indultak, merre tartanak? A zenekarral egy rájuk igen jellemző zúzós próbájuk után beszélgettem családias hangulatban, és tettem fel nekik az e havi szám 10 kérdését.

A zenekar viszonylag hosszú zenei múltra tekint vissza. Hogyan és mikor indult útjára a gyulai Metálcsiga?

SGN: A zenekar első felállása 2009-ben formálódott, akkor még öt taggal, egy szintetizátorossal kiegészülve. A penészből jöttünk a fény felé. Mint a legtöbb gyulai zenekar, mi is megjártuk a harisnyagyárat, a garázsokat, a dohos pincéket, az eláztatott próbatermeket. Az első koncertet az Erkel gimiben adtuk, a tanév utolsó tanítási napján, tekintve, hogy az akkori felállás 80%-a erkeles volt.

(Ez mára 50%-ra esett vissza – a szerk.) A banda az évek alatt megélt több tagcsere ellenére folyamatosan írta a saját számait a feldolgozások mellett. Az első saját szám a Persecuted a megalakulás után egy hónappal íródott meg.

Kiket tart a zenekar a példaképeinek?

SGN: Alapvetően a sokszínűség jellemez minket.

Mindannyian más-más előadókat kedvelünk és szeretünk, és ez a sokrétűség az, amit szeretnénk, ha a zenénkben is visszaköszönne, de nagyon fontosnak tartjuk az egymás iránti tiszteletet is.

Ati: Az abszolút kedvencem a Pain of Salvation nevű zenekar, valamint Jimmy Gnecco az Ours énekese is nagy hatással van rám.

Bence: Akit mindenképpen kiemelnék, az Tom Morello a Rage Against the Machine-ből, továbbá a hazai Subscribe és a Nova Prospect nevű felállás.

Tomi: A Limp Bizkit és a Deftones zenéje az, ami talán a legközelebb áll hozzám. Áron: Hatással van rám a Dirty Loops zenekar, valamint nagyon szeretem, és kiemelném a Muse-t is, mint zenei példaképet.

Mit tartanak a csigák az eddigi legnagyobb sikerüknek?

SGN: Az évek során több nagyobb hazai és külföldi rendezvényen is felléptünk. Zenéltünk a VOLT Fesztiválon, az A38 hajón, valamint eljutottunk Ditzingenbe is, de mégis a legnagyobb eredményünk talán az, hogy még mindig létezik a zenekar,

SGN: Valóban igyekszünk egységesen megjelenni a színpadon, úgy, ahogy egy zenekarnak kell és illik.

Koncertek előtt szoktuk megbeszélni, hogy nagyvonalakban milyen szerelés legyen rajtunk.

Ati: Én a hétköznapokban is szeretek elegánsan öltözködni, mint a koncerteken is, de mivel ballagás nincs minden hónapban, így megmaradnak a koncertek (teszi hozzá mosolyogva).

Hogy halad az album készítése? hiszen az eltelt évek alatt rengeteg nehézséget élt meg a banda, de sosem volt olyan pont, hogy egy tag önként azt mondta volna, hogy ő most kiszáll, és abbahagyja, és nem csinálja tovább. Emellett a kitartás mellett az is óriási sikerélmény számunkra, hogy olyan zenészek, akiket mind ismerünk és tisztelünk, meghallgatják a zenénket, és tetszik nekik, ötletesnek találják, vagy éppen továbbküldik más, zenében jártas kollégájuknak, gondolok itt Jamie Winchesterre vagy Tóth Gergőre a Blind Myselfből.

Hogyan zajlik egy SnailGardN-próba?

Erre a kérdésre a srácok a gyakorlatban adták meg a választ, hiszen az interjú előtt volt szerencsém beülni egy fergeteges hangulatú próbára. A zenekar a próbateremben is sugározza azt az energiát és zenei alázatot, amit már a koncertjeiken is megszokhatott a közönség. A néha közbeszóló technikai nehézségek ellenére is magas szinten kezelik a saját hangszereiket, és valódi profik képét festették elém. Energikus, élénk tempó és rendkívül humoros, családias viszony a jellemző.

A koncertjeiteken egyre inkább megfigyelhető egy egységes öltözködés, amelyben a piros és a fekete színek dominálnak. Gondolok itt Tomi nyakkendőjére vagy a gitárok hevederére. Ez tudatosan felépített megjelenés, vagy csak szimplán ebben érzitek jól magatokat?

Tomi: Nekem kisgyerekkori vágyam volt, hogy egyszer egy óriási piros csokornyakkendőben lépjek fel (nevet).

SGN: Csigákra jellemző gyorsasággal (nevetünk).

Viccet félretéve, keményen dolgozunk rajta, de sok hátráltató tényezővel kell szembenéznünk. Tekintve, hogy házi stúdiónk van, az eszközeink is korlátozottak, és sokszor meg is hibásodtak már, ami nem viszi előre a folyamatot. Ennek azonban előnye is akad. Ki tudjuk használni az időnket, nem kell sietnünk sehova, és éppen e lassabb tempó miatt sok számot többször is felvettünk már újra és újra, mert időközben fejlődtünk, és jobb megoldásokat találtunk egy-egy számhoz. Mindent megteszünk, hogy jó anyagot adjunk ki a kezünkből, és ne legyen benne kivetnivaló. Sajnos rajtunk van ez az átok, amit maximalizmusnak neveznek. Annyit ígérhetünk, hogy valamelyik karácsonyfa alatt már ott lesz az új album (nevetés).

Az album témájánál maradva, milyen érzéseket vált ki belőletek a készülő korong címe: On the Path?

SGN: Még nem végleges, hogy ez marad a címe, egyelőre egyeztetés alatt áll, de az a név valahogy ösztönzőleg hat ránk. Azt mutatja, hogy rajta vagyunk egy ösvényen, látjuk a célt magunk előtt, és toljuk neki ezerrel.

6.

7.

Merre tart a zenekar? Milyen jövő elé néz? A Lalikirályban bejelentett 2018-as dátum még mindig aktuális?

SGN: 2018-ra tűztünk ki magunk elé egy olyan célt, hogy ha külföldön meghallják a SnailGardN nevet, akkor tudják, hogy ez egy magyar zenekar, mert hallottak már róla. Ugyanúgy, ahogy itthon, Magyarországon is, ha mondunk egy zenekarnevet, akkor a többség azért tudja, hogy igen, ők egy svéd zenekar, és ilyen vagy olyan zenét játszanak.

Szerintünk ez jó eséllyel kivitelezhető, és ennek érdekében dolgozunk tovább egyre keményebben.

Legközelebb hol láthat titeket a közönség?

SGN: Utcán, kisboltban, buszmegállóban bármikor találkozhatnak velünk, de egyelőre a „nincs játék, amíg nincs kész a házi” politikát folytatjuk.

Tehát addig nem vállalunk koncertet, amíg el nem készül végleges formájában az új album. Biztos koncertdátumot tehát nem tudunk mondani, de amint kilátásban lesz egy, úgyis értesülni fognak róla az emberek.

Mit tanácsolnátok a gimnáziumban mostanság alakuló, feltörekvő zenekaroknak?

SGN: Tanulni! Zenélni! Tanulni zenélni! Rengeteg gyakorlás és annál is több kitartás! Ezek a legfontosabbak.

Bence: Tartsanak szem előtt egy olyan példaképet, aki lehetőleg hazai és követhető mentalitása van!

Olyan zenekarokat keressenek, akik megdolgoztak azért, hogy ott legyenek, ahol vannak!

Tomi: Friss zenekaroknak azt tudom mondani, hogy legyen a nevük „ingyen sör” vagy csak szimplán „ingyen”, ez mindig vonzza a közönséget (teszi hozzá vigyorral).

SGN: És ragadjatok meg minden lehetőséget, hogy újat kaphassatok, járjatok koncertekre, legyen az akármilyen zenekar, mindenkitől van mit tanulni!

A SnailGardN tehát zúz tovább, és ahogy egy másik daluk mondja – „Leave me alone…” – én is hagyom őket, hadd térjenek vissza a próbaterembe még egy kis metálkodásra. Ötvös Dávid

8.

Think-túra az elsőn

Ha feltennénk a kérdést az erkelesek körében, hogy ki mit gondol a tanév hónapjainak utolsó heteiről, akkor mindenki mást mondana. Egyesek a mobilnet-sebesség normál állapotának visszaállásáról kezdenének monológot, mások a közelgő zsebpénzosztásról beszélnének, de az irodalommal kicsit is foglalkozók körében ez a válasz nem nélkülözné a Think-túra megemlítését. Ez a kulturális szórakozás lényegében a saját alkotások, továbbá más szerzők műveinek felolvasását takarja.

Istent valószínűleg mélyen gyökerező keserűség gyötörte az első alkalom elkezdése előtt, mert könnycseppjei úgy áztattak minket, lelkes résztvevőket, hogy el kellett gondolkodni a bicikli csónakra cserélésén. Szerencsére ez nem rombolta le senkinek sem a kedvét, viszont az első pár percben inkább csak próbáltunk (volna) megszáradni. Habár nem voltunk többen, mint tini lányok egy SP koncerten, azért mégis sikerült egy megfelelő létszámú csapatot összetoborozni, amely nemcsak robotként ült a székben, hanem aktív mozgatója volt a cselekményeknek.

A „show műsorvezetője”, Ötvös Dávid tette meg az első lépést a kezdés irányába egy biztatással, mely szerint bátran olvassunk fel a három szakaszból álló szellemi túra első állomásán. Ez a kötött témát jelentette, amely jelen esetben a „semmiséget” takarta, amit semmiképp sem néztünk levegőnek. Ezután teltek a percek, a sorok, a rímek, és mi tovább haladtunk, egészen a második blokkig, a szabad témáig.

Volt itt minden, ami szemnek és katarzisnak ingere: Závada Péter, UFO, Szecskabál meg egy csipetnyi szeptember is.

A harmadik részben – a hagyományokkal ellenkezve – nem rögtönzések sora vette kezdetét, inkább egy kis verselemzésre lettünk invitálva. E sorok szerzőjének a verse lett alaposan kivesézve, érvek, ellenérvek, kérdések, javaslatok, verstan és hümmögések közepette. Az alkotó és az olvasók gyümölcsöző párbeszéde volt ez, pozitívumokkal lezárva.

Összességében nézve nagyszerűen indítottuk az évet. Remélem, a további alkalmak se fogják nélkülözni a családbarát hangulatot és a közvetlenséget.

Kopcsák Róbert

Elszeptemberedés Keresem a saját őszöm, meglelem, majd elhagyom.

Elcsúszok egy sárga tőrön a vér mosta udvaron.

Alvilági gyöngykarikák szöknek be a dzsekimbe.

Egy sarokból nyíló világ Könyvem gyűrött gerince.

Nem tudom, hogy miért őrzöm a kétségem szabadon.

Keresem a saját őszöm, meglelem, majd elhagyom.

9.

Így látjuk mi Mindennapos testnevelés az egészséges társadalomért?

Mindenki beszél róla, hangos tőle a sajtó, minket, diákokat mégsem kérdeznek meg arról, mit gondolunk a gimnáziumokban ránk szabott, és ezzel mégiscsak legjobban minket érintő mindennapos testnevelésről. Végzős vagyok, ráadásul gyógytestnevelésre járok, így talán elmondhatom magamról: képes vagyok objektíven látni a helyzetet.

De mit szólnak azok a diákok és tanárok, akik hirtelen csöppentek bele ebbe a helyzetbe? „Alapvetően egy teljesen jól kiépített és működő programról beszélhetnénk a mindennapos testnevelést illetően, azonban bőven akadnak hiányosságai rendszernek.” – kezdte el a beszélgetést Hajdu Zoltán János tanár úr az első kérdésemre válaszolva: mennyire működőképes az a bizonyos elmélet a gyakorlatban.

„Elkerülhetetlen például, hogy egy órában két osztály legyen a tornateremben a csoportbontások miatt akár 3-4 testnevelővel. Ilyenkor máris sokkal nehezebb érdemi munkát végezni. Beszűkülnek a lehetőségek, így a mennyiség a minőség rovására megy.” És itt merülhet fel bennünk: ha ennek a problémának is nehéz a megoldása, mi lesz akkor, amikor télen kellene megoldani ugyanezt a helyzetet? Akkor ugyanis a kinti pálya sem vehető igénybe. Erre a kérdésemre egy kilencedikes diákunk válaszolt: „Egy délutáni testnevelés órán naptól függően körülbelül tízen vagyunk. A legtöbb diák kihasználja az adott lehetőségeket, iskolán belüli sportszakkörökre járnak, de vannak olyanok is, akik egyesületben sportolnak, vagy éppen táncolnak, így őket ezek is felmenthetik a délutáni testnevelés alól.”

Ehhez azonnal hozzátehetjük: az ilyen jellegű megoldások sokkal több lehetőséget nyújtanak a megfelelő mozgásra, mintha délutánonként 30-50 embert próbálnának meg rábírni a tömegsportra.

Számomra emellett az volt még kérdéses: hová és hogyan lehetséges heti három plusz testnevelést bezsúfolni egy kilencedikes osztály órarendjébe veszteségek nélkül?

„Csak az nem tudja megoldani, hogy eljöjjön a délutáni órára, aki nem akarja. Természetesen ezek az órák kötelezőek, így igazolatlan hiányzást vonnak

maguk után” – szólt hozzá tanár úr, amikor ezt a kérdést fejtegettem neki. Végzősként talán már jobban átlátjuk egy gimnazista iskolai beosztását: egy 9-10. osztályos gimnazistának az órarendje általában minden nap 14 óráig tele van, és ezekhez még nem tettük hozzá a különórákat és felzárkóztatókat. Ezek alapján, bár még megoldható az órán való részvétel, de abból a tanulási időből veszi el az időt, amire az Oktatási Minisztérium olyan nagy hangsúlyt fektet.

Ezekhez természetesen még hozzácsatolható az a probléma is, ami jelen helyzetben csak súlyosbodik: a tornaterem zuhanyzójának eddigi és ezutáni nélkülözése. Képzelje el, és reflektálja mindenki magának a helyzetet!

Megint más a helyzet azokkal a diákokkal, akik gyógytestnevelésre járnak. Ugyanazon két évfolyamon szintén bevezették a kötelező öt órát, de ennek kivitelezése szintén hibádzik:

„A heti öt órából egyet muszáj úszással pótolnunk, egyre pedig kénytelenek vagyunk hétvégén bejárni, mert az órák tömbösítése nem megoldható. A hely ott is kicsi, tanár pedig kevés van. Akik pedig vannak, nemcsak minket, hanem az általános iskolás tanulókat is tanítják. Így a hétköznapra besűrített órák megoldása szinte lehetetlen” – közölte felháborodottan egy 10. évfolyamon tanuló diák, akinek egészen eddig nem kellett ezzel a problémával szembesülnie. Hozzátette, hogy fel van kínálva nekik is az a lehetőség, mint a normál testnevelés órán tanulóknak: sportszövetségekhez való belépés, vagy rendes testnevelés órára való bejárás, amivel ki tudnának váltani hetente két órát. Ez viszont újabb problémákat vetne fel: azok a diákok, akik szervi deformitással küszködnek, nem véletlenül vannak speciális tanárokra utalva. Ezekkel a lehetőségekkel azonban olyan mozgásokat is végezhetnek, ami vagy semlegesíti a gyógytestnevelés során elért eredményt, vagy pedig tovább rontja a helyzetet.

Továbbá: elvárható-e egy gimnáziumban tanító testnevelő tanártól, hogy akár egy osztályon belül 35 diákból pontosan tudja, hogy ki az, akinek tartási vagy egyéb ilyen problémája van, és azt megfelelően figyelembe vegye?

Összességében megállapíthatjuk: az elmélet egyáltalán nem rossz, a kivitelezés azonban még mindig nehéz. Nekünk, diákoknak pedig nincsen más dolgunk, csak várni a megoldásra.

Costin Boglárka

10.

Filmajánló – Gonosz halott

Egy idén megjelent filmmel van dolgunk (ami, ha nem a „Szemfüles archívumot” olvasgatod, 2013-at jelent) és valójában ez egy remake. 1981ben a közel azonos producer- és rendezőgárda (Sam Raimivel az élén) már készített egy egészestés horrorfilmet ezzel a címmel. A cím horrorfilmeknél megszokott egyszerűséget tükröz, és mint láthatjuk, nem akar túl lírai lenni.

A sztori szerint öt fiatal érkezik egy elhagyatott erdei lakba, amely a főszereplő lány és bátyjának családi birtoka. A találka apropója, hogy az említett hölgynek segítsenek leszokni a drogokról. A testvérével eléggé elhidegültek egymástól egy múltbéli sérelem miatt, úgyhogy van itt minden, ami kell a komor hangulathoz: családi dráma, barátok közti csatározás és a mindennapi idill érdekében egy faház, amelynek a pincéjében macskák vannak fellógatva a plafonra…

A főhős barátja talál az előbb jellemzett, otthonos kis pincében egy már első látásra is „fúj, dobd el, mert biztos, hogy ez fog megölni” benyomású könyvet, amivel vajon mit csinál? Igen, felviszi, és felolvas belőle, pedig rá van írva pirossal, hogy pont ezt nem kéne. Természetesen életre kelti vele az erdő démonát, aki mészárlásba kezd, és így tovább.

Az első látásra horrorklisének tűnő fiatalokról mellesleg kiderül, hogy mégsem az aberrált, „válas�szuk a fejszét a pisztoly helyett, de annak is szigorúan a nyelével támadjunk” típusú karakterek, hanem néha hatékonyan együtt tudnak dolgozni. A legjobb, hogy még viszonylag időben elhiszik, hogy valami itt nincs rendben, és nem keresnek olyan kifogásokat, mint: „-Megtámadott egy démon! – Nem, biztos csak be voltál szívva és hallucináltál. – De hiányzik a karom! – Sajnálom, mondtam, hogy a fű veszélyes!”.

A technikai megvalósítás hibátlan, nagyon jól mutatnak a vérengzős, ijesztgetős jelenetek. Azonban inkább a brutalitásra mentek rá, mint a valódi félelemkeltésre, de ez nem ront a film összképén.

Feltehetőleg a stáb úgyis azzal szórakozott a forgatás végeztével, hogy összeültek egyikük szüleinek a házában, és ivós játékoztak, „minden kivágott jelenet egy feles” módira. Hát a magyar mozikban elég sok lett a kivágott jelenet… Konkrétan mind, ugyanis nem került vetítésre egyik komplexumban sem, ellenben DVD-n és Blu-rayen megjelent.

Akit vonz az ilyesfajta stílus, annak bátran ajánlom, nem fog csalódni, azonban ha valaki kevésbé acélos idegzetű, és nem szeretné mellőzni az evést egy-két hétig, az inkább hagyja ki.

8,5/10 Batiz Krisztián

11.

Lemezkritika – Arctic Monkeys: AM

Tracklist

01 - Do I Wanna Know?

02 - R U Mine?

03 - One for the Road 04 - Arabella 05 - I Want It All 06 - No. 1 Party Anthem 07 - Mad Sounds 08 - Fireside 09 - Why’d You Only Call Me...

10 - Snap Out Of It 11 - Knee Socks 12 - I Wanna Be Yours Ha igazán rövidre szeretném zárni a témát, akkor annyit írnék erről az albumról, hogy: zavarba ejtő.

Számomra legalábbis az. Több mint egy hónapja majdnem minden nap pörög nálam, mégis képtelen vagyok definiálni. Nyilván nem vagyok vele elégedetlen, bár néhány napot igénybe vett a befogadása (mit tegyek, ha irreálisan magasak az elvárásaim?), és így is rengeteg kérdőjelet hagy bennem minden alkalommal.

Megnyugtat viszont, hogy nem csak én nem értem a világot. Alex Turner sok minden mellett azt sem tudja, hogy akarja-e tudni (Do I Wanna Know?).

Az album indítódalához videoklip is készült, ami után képtelen vagyok ugyanolyan szemmel nézni a borítóra, mint eddig tettem. A gitár belépésével Alex azonnal magával ránt a költői kérdések erdejébe, majd felcsendül a jól ismert R U Mine? A két dal rendkívül hasonló több szempontból is, de ez nem is annyira bosszantó, egészen az utolsó percekig.

(Ez az a pont ugyanis, amikor elkezdem gyászolni az első két albumot, és azzal együtt egy teljesen más zenekart, a 2006-ban összeállt négy gimnazistát. Ez egyébként ugyanaz a pont, ahol kétfelé szakad a rajongói tábor.)

A karakteres és táncolható (szintén klipesített) One For The Roaddal ismeretlen vizekre eveznek a fiúk.

A fejhangon megszólaló háttérvokál furcsa módon kapcsolja össze a blues-rock hangszerelést Alex Turner rappelésével, ezzel egy igazán egyedi hangzást elérve.

Majd abban a pillanatban, hogy megüti a fülemet az Arabella nyílt Beatles-utalása, elkezd járni a lábam, mégis olyan érzésem támad, mintha összefolyna az előbb hallottakkal. A One For The Road és az Arabella páros mégis sokkal erőteljesebb a szememben (fülemben), mint a Do I Wanna Know? és az R U Mine? Ehhez sokat hozzátesz az Arabellában elhangzó gitárszóló, ami a Suck It And See dübörögtetősebb pillanatait idézi.

Az I Want It All az egyik legközépszerűbb dal a korongon, de azért egy műmájer és összecsapott gitárszóló ide is kellett. Felejthető.

Hálisten’ nem is kell többet foglalkoznom vele, hiszen ahogy felcsendül a No. 1 Party Anthem (engem már az ironikus címével meg is vett magának) egy homályos kép villan fel előttem a kései Beatlesről.

Talán a zongora teszi? Talán az, hogy ez a legkidolgozottabb szerzemény, sőt, mű(!) az egész albumon, tökéletes felépítésével, visszafogott, letisztult eleganciájával. A refrén megszólalásával azonnal Alex Turner szólóprojektjére asszociálok, hiszen hasonló hangzást és jólesően melankolikus hangulatot a Submarine című film soundtrackjéhez írt dalokkal volt képes teremteni. A végéhez közeledvén azonban az egész számot áthatja egy amolyan happy end-feeling, ami slágeressé varázsolja az eddig hallottakat.

A Mad Sounds szintén egy lassabb dal, de ez már közel sem mondható egyszerűnek. Maximum erőltetetten egyszerűnek. Gyönyörű dalról van szó, árulkodik róla az aprólékosság, mégis számomra giccsesnek és nyálasnak hat az egész, és ha mindez nem lenne elég, még jön az az idegesítő és elpuhult „ooh la la la” a végére. Koktélcseresznye. Sarokházra.

Az ezt követő Fireside ugyanaz a visszarántó dal, ami a No. 1 Party Anthem volt pár perccel ezelőtt. Szintén érett, ugyanakkor fülbemászó és földhözragadt szerzemény. A Why’d You Only Call Me When You’re High?ról csak az egyik mondható el, közel idegesítőre sikeredett, életmentőek benne a megtörések.

A Snap Out Of It című számot a beatles-es beütés a lemez legpozitívabban csengő dalává teszi, utána viszont számomra ismét mélypont következik: a Knee Socks bevezető gitártémájától a hideg futkos a hátamon. Egyedül Josh Homme vokálja emeli a színvonalat (habár azt a csillagos égig), de akkor is csak a dal végén. A záró akkordokat az I Wanna Be Yours-tól kapjuk meg, ami nyugodt lüktetésével az egyik fénypontja a korongnak.

Az összegzésben mindenképp ki szerettem volna emelni Nick O’Malley basszusjátékát, mivel isteni, és Alex Turnerről is még mindig elmondható ennyi év önpusztítás után, hogy virtuóz módon bánik a szavakkal. Mégsem mondanám, hogy egy zseniális albumot adtak kézhez. De azért egy nagyszerűt. Az elsődleges probléma a dalok sorrendjével van. Az első két szám és a második kettő is szinte összeolvad.

Igen, probléma ez, mivel könnyen unalmassá válhat, hogy négy dal helyett, gyakorlatilag kettőt hallok, plusz én személy

12.

szerint a No. 1 Party Anthemet tettem volna befejező pozícióba. Az egész albumra jellemző egy végigkövethető hullámzás: kezd a nagymenő nyomulással, aztán táncolni hív, megpuhítja a kis szívedet, megmutatja, hogy érett is tud lenni, egy kellemes társaság az unalmas bulikon, majd tökéletes szeretővé vedlik át. Ezzel igazából nem is kötekedhetnék, hiszen ez a leírás pontosan illik magára a zenekarra és annak történetére.

Mégis talán éppen ezért érzem úgy, hogy én nagyobb odafigyeléssel kevertem volna a lapokat.

Galambosi Eszter

Oktoberfest Második alkalommal vehetett részt a nagyérdemű a német kultúra és hagyományok előtt tisztelgő Oktoberfesten.

Az esemény az újraegyesített Németország deklarálásának (amit a helyiek csak lazán Wiedervereinigungnak neveznek) 23. évfordulóján került megrendezésre.

Az eredeti Oktoberfest a bajorországi Münchenben rendeztetik meg hagyományosan 1810 óta többmilliós látogatottsággal. A több mint kétszázéves története miatt számtalan tradíciót is megörökíthetett iskolánk, többek között az ételek, a bajor dekoráció, de – a sajnos itt alkoholmentes – sör se hiányozhatott.

A rendezvényre természetesen az idejárók egy része is készült. Volt, aki a büfében vette fel a német nyelven érkező rendeléseket, néhányuk pedig táncoltak, felolvastak illetve egyéb műsorszámot adtak elő.

Az Oktoberfest Németországot illetve a bajor kultúrát hivatott népszerűsíteni, úgy gondolom, hogy a szervezők mindent megtettek e cél elérésének érdekében, és minden bizon�nyal folytatni is fogják ilyen irányú törekvéseiket a jövőben, a többi pedig már csak rajtunk, látogatókon múlik.

Erdész Ádám

13.

Könyvajánló Daniel Keyes: Virágot Algernonnak

Nemrég sikerült megkaparintsam a könyvet, még egy nagyon jó barátom ajánlotta, akinek 100%ig megbízom az ízlésében, és amikor elmesélte, miről szól, alig vártam, hogy a kezembe vehessem, és elkezdhessem olvasni.

Nem könnyű olvasmány. Nem a nyelvezete miatt, inkább lelkileg megterhelő, ha igazán megértjük és átérezzük a főszereplő helyzetét. A történet nem egy átlagos, könnyed sztori, amit lélekvidítóként előveszünk egy hosszú nap után, hogy elűzze a szürke hétköznapok melankóliáját, és belecsöppenjünk egy általunk igen nagyon áhított álomba. A tudósokat mindig is foglalkoztatták az átlagnál kevesebb intelligenciahányadossal rendelkezők, az őket és családjukat érintő problémák, kísérletek. Daniel Keyes ezt örökíti meg regényében, mely egy hatéves gyermek szintjén álló 32 éves férfiról, Charlie-ról szól, akinek olyan hatalmas igénye van a javulásra, a tudás elsajátítására, hogy elszántságának köszönhetően beválasztják egy programba, amellyel, ha sikerrel járnak, hatalmas áttörést érhetnek el az értelmi fogyatékkal

rendelkezők megsegítésében. A kísérletet először egereken végezték el, majd mikor Algernonon, egy kis fehér egéren hatalmas fejlődést vettek észre, Charlie-n is végrehajtották. A két kísérleti alany között egyre szorosabb a kapcsolat, pedig az elején Charlie mérges a kis egérre, amiért ő jobban megoldja a feladatokat, mint a férfi, de a műtét után Charlie 70-es IQ-ja rohamosan nő, s észreveszi, hogy men�nyi közös dolog van bennük. Az IQ-jának növésével egyenes arányban nő a tudásvágya, visszajönnek emlékei gyerekkoráról, megtanul számos nyelven, egyre kiterjedtebb és alaposabb tudással rendelkezik, és rájön, hogy egy élet sem lenne elég, hogy mindent megtanulhasson a világ és az emberek működéséről.

Az eljárás váratlanul hatékonynak bizonyul, és mikor IQ-ja már meghaladja a 180-at, tudásával minden téren túlszárnyal mindenkit, ugyanakkor teljesen egyedül érzi magát, hiszen tudja, hogy az emberek, akik vele nevettek, igazából rajta nevettek, és belőle űztek gúnyt, most pedig nehezen tolerálják, hogy okosabb lett náluk. Míg szociális életében egyre több gond merül fel, nő a szakadék közte és az átlagemberek között, kutatásai egyre eredményesebbek, és fényt derít arra, hogy nem biztos, hogy ez az intelligencianövekedés tartós marad… Charlie fejlődésével párhuzamosan az olvasót is egyre több kérdéssel állítja szembe az író, először rávilágít arra, hogy mennyi ember nem tudja elfogadni a másságot, gúnyt űznek a butábból és a gyengébből, és később felmerül bennünk a gondolat, hogy vajon melyik a jobb, az áldott tudatlanság vagy az, amikor mindent tudunk, és nincs menekvés a kegyetlen igazság elől.

Ajánlanám mindenkinek, aki eljátszott már a gondolattal, hogyan látja ugyanazt a világot egy nála sokkal alacsonyabb vagy éppen sokkal magasabb intelligenciájú ember.

Szigeti Evelin

Hal Vaughan: Egy ágyban az ellenséggel (Coco Chanel titkos háborúja) „Ha szárnyak nélkül születtél, ne akadályozd meg semmivel, hogy kinőjenek…

Kelj föl korán, dolgozz keményen.

Nem fog megártani: a fejed dolgozik, a tested tevékeny…”

Coco Chanel „A huszadik századi Franciaországból három név fog fennmaradni: De Gaulle-é, Picassóé és Chanelé.”

André Malraux

Gabrielle Chanel egy kivételes tehetségű nő volt, aki szinte a semmiből emelkedett fel Párizs és a világ elitjébe. Hatalmas képzelőerővel, eltökéltséggel és magabiztossággal megáldott nő volt, akit mindenki imádott és tisztelt. Neki köszönhetjük többek között a „kis fekete” ruhát és a világ egyik leghíresebb illatát

is, a Chanel No. 5-t. A divatvilágban a letisztultságot képviselte. Minden nő imádta, hiszen egyszerűségével egy sajátos és új dolgot vitt a divatba, és megszabadította őket a giccses és eltúlzott ruhakölteményektől.

Csodás egyéniségével mindenkit levett a lábáról. A férfiak a lábai előtt hevertek, és ezáltal az egész világ is, ezt jól tudva ki is használta helyzetét, és feltornázta magát a felső tízezer köreibe. Ezt az oldalát szinte mindenki ismeri, de valójában mi történt Chanellel a világháborúk idején? A könyvben többet megtudhatunk Chanel világháborús éveiről, arról, hogyan kollaborált a németekkel, hogyan folytatott viszonyt egy németeknek jelentő kémmel, valamint hogyan úszta meg a háború utáni letartóztatást.

Személy szerint nem vagyok oda annyira az életrajzi és történelmi regényekért, de ez a könyv tényleg levett a lábamról, és egy olyan oldalát mutatta meg Chanelnek, amiről eddig még nem hallottam.

Mindenkinek csak ajánlani tudom, nemcsak a divat nagyasszonyába szerelmes lányoknak, hanem fiúknak is, akik betekintést szeretnének kapni a 20. századi kémkedés világába. Remélem, felkeltette érdeklődéseteket ez az olvasmány, és egyszer kezetekbe veszitek, hogy elolvassátok.

Zsarnóczay Emese

Én, a szexmániás

Szepesi Nikolett úszó, olimpikon, rüfke?

A nem igazán sikeres, nívósabb díjakkal nem rendelkező úszónő könyvét olvasva ezen gondolkoztam; igaz vagy sem? És ha igaz, mégis mit gondoljak erről a nőről? Azt hiszem, ezt nem most kell kifejtenem.

De beszéljünk magáról a könyvről. Irodalmi megfogalmazásra ne is számítson az olvasó, hiszen nem egy író kiadványáról beszélünk. Ez persze nem feltétlenül lehet zavaró tényező. A sztorik igazán izgalmasak. Eleinte. De mikor már a negyedik, ötödik, hatodik kis kalandocskáról olvastam, semmi újat nem találtam benne. Tehát igazándiból bőven elég a könyv felét elolvasni, mert ha az elejét olvastad, az egészet olvastad. Vannak történetek, amelyeken tényleg meglepődik az ember, de igazából csak Nikolett kora miatt. Kiábrándító, milyen korán kezdte a dolgokat a leányzó.

Azt, hogy igaz vagy sem, nem tisztem megállapítani. Én nem lepődnék meg, ha igaz lenne, de azon sem, ha nem. Ez a könyv szempontjából teljesen lényegtelen, mert ha jobban belegondolunk, nagyon is jól csinálta a hölgyemény. Ha már az úszásban nem jeleskedett, legalább keresett egy jó kis összeget a kiadvánnyal. Végül is valamiből élni kell.

A könyv eléggé megosztja a közönséget, bennem különösebb érzelmeket nem keltett, az egynek elment kategóriába sorolnám. Pletykakedvelő csajoknak ajánlanám leginkább.

Összességében pénzt nem érdemes érte kiadni, inkább kérjétek kölcsön valakitől, de semmiképp se vegyétek meg, egynél többször úgysem fogjátok elolvasni.

Ellentétben Oravecz Nóra új könyvével. Az Összekötve című regényt fogom kivesézni a következő számban. Jó olvasást mindenkinek!

Balog Zita

14.

15.

Megjártuk Csíkot

Szeptember 26-án, csütörtökön, kora reggel, ötkor 40 diák és 4 kísérő tanár indult el Csíkszeredába a Márton Áron Líceumba, hogy meglátogassa egy program keretein belül testvériskolánk tanulóit.

Nehézkesen indult a reggel, mivel mindenki kómás volt, éhes és elveszett.

„Röpke” 10 órás út után érkeztünk meg a Csíki-medence szívébe, ahol a gimnázium dísztermében hatalmas tapssal fogadtak bennünket, amin roppantmód megilletődtem. Rövid ismerkedés és körbevezetés után a közeli Csíkrákoson szálltunk meg a további három napra. Minden eddigi szállásélményeimet felülmúlta, ami ott fogadott. A fogadós hölgy közvetlensége is meglepett, hiszen még a bőröndből is segített volna kipakolni. A tájról nem is beszélve.

A mi szálláshelyünkről két erkély is nyílt, amelyekről beláttuk azt az igazán leírhatatlan székely tájat, ami annyit tudna mesélni.

A pénteki napot a csíkszeredaiakkal töltöttük három különféle csoportban. Voltak, akik szociológiai felmérést végeztek, és tízeslátogatást tettek Csíkmindszenten – köztük voltam én is –, akadtak olyanok, akik a gimnáziumban maradtak a helyi diákönkormányzat üres termét berendezni, festegetni – ez lett a könyvkuckó, ahová a diákjaink által vitt könyveket polcolták be, közben a mozogni vágyók egy táncház keretein belül táncolhattak az ott élőkkel. Mellesleg a koreográfia elkészültével a táncot mindenki nagy közörömére Csíkszereda főterén mutatták be.

A programok után a két iskola elment a csíkszeredai Mikó várba, ahová a belépőt a Márton Áron Líceum igazgatója, Varga László fizette, amit ezúton

is szeretnék megköszönni neki még egyszer. Azt sajnáltam csak nagyon, hogy az építmény feltérképezésére nem volt elég időnk, noha amit láttam belőle, nagyon tetszett, mert teljesen korszerű és interaktív volt. Itt feltétlenül meg kell veletek osztanom azt a fenomenális képet, amit a vár jelmezes termében láttam. Hajdu tanár úr, Fodor tanár úr és Tóth István igazgatóhelyettes úr felöltötték a „teremben felejtett” labanc jelmezeket, és összeálltak egy közös képre – amit persze megtaláltok facebook-on, ha egy kicsit keresgéltek.

A nap végén könnyes búcsút vettünk a szeredaiaktól. Nagy szívfájdalommal, mivel tudtuk, hogy ez lesz az utolsó momentum, elénekeltük nekik a Székely himnuszt, amit előzőleg Hajdu tanár úr legendás énekhangjával és vezényletével ismételtünk át a buszon. Rohamos facebook-elérhetőség csere, telefonszámátadás bontakozott ki, aki kívülről nézte, csak nagy információfelleget látott. Arccal hátrafelé, hevesen integetve sétáltunk le a buszhoz.

Testvériskolásaink is végig ott álltak, és kalimpáltak, míg a busz két búcsúdudaszóval ki nem döcögött a gimnázium látóteréből.

Ekkor rá kellett jönnöm arra, hogy mennyire elfásultak az emberek itt Magyarországon az ottaniakhoz képest. Bátran állítom, hogy ők – akik nem is épp a közvetlen közelében élnek országunknak – sokkal inkább magyarok, mint itt bárki más.

El is érkezett az utolsó nap, amikor meglátogattuk a Gyilkos-tavat és a Békás-szorost. Úgy magasodtak felettünk a szoros sziklái, mintha csak ránk akarnának omlani. A szerpentinen végigsétáltunk, mindenki a maga tempójában egészen a buszig, ami elvitt minket a tóhoz. Ott másfél órát töltöttünk, majd elindultunk egy igazán kacskaringós úton. Ha vidámparkba megy az ember, akkor se talál jobbat, mint a Kárpátok hegyeinek útjait. Több ember a busz VIP-ülésében, elöl szemlélte a tájat, Daedaloneffektussal küzdve.

Csíkrákosra visszaérve, választható programként páran megnéztük a csíkrákosi templomot. Akinek ez sem volt elég, a vacsora után felmehetett a Bogáti kápolnához, ami nem mellékesen egy domb tetején állt. De nem ám a törökzugi dombra kell gondolni… Mivel vacsora után mentünk, már koromsötét volt, az utat se láttuk, csak követtük a tehenek „nyomait”, és Tóth István igazgatóhelyettes úr zseblámpából nőtt „szeretetfényét”. Bő félórás sétával fel is értünk, ahol csodás panoráma tárult a szemeink elé. Akkor értettem meg igazán, hogy is van az „imitt-amott Mindszent” kifejezés. A csíkmindszenti falutízesek nem közvetlen egymás mellett találhatóak, hanem „imitt-amott”. A fények pedig mindent beigazoltak. Láttuk Csíkszereda fényeit. Feltekintve az égre pedig megcsodálhattuk a mondabeli Csaba királyfi csillagösvényét.

Hamar eltelt az éjszaka is. Repült, mint a nehéz kő, ami „ki tudja, hol áll meg, s kit hogyan talál meg”. Reggel levonultunk a kis fogadóba, ahol mindennapos reggelinket és vacsoráinkat fogyasztottuk. Mindenki arcán látszódott, hogy hiába édes az áfonyalekvár, szinte keserű szájízzel eszi, mivel perceken belül indulunk haza. Elbúcsúztunk a Cserekert fogadótól és személyzetétől, akik szintén nagy szívfájdalommal engedtek minket haza.

Nagy nehezen nekivágtunk a hazafelé vezető útnak. Indulás után jó másfél órával a csapat tömeges szükséglet-pánikban tört ki. A busz kétharmadának sürgős ügyes-bajos dolga akadt, viszont a környéken hirtelenjében egy árva benzinkút sem volt. Fél óra tartogatás után többen is kifakadtak, hogy jó nekünk a kukoricaföld, amit aztán már mindenki helyest.

A busz leállt, és csak úgy folytak kifelé a diákok a buszból. Az út további része szinte zökkenőmentesen telt. Lassacskán haza is értünk, kipakoltunk, elbúcsúztunk, majd újult erővel nekivágtunk a hétfőnek.

Ugyan már! Persze hogy fáradt volt mindenki, de legalább feleletmentességet kaptunk, amiért hálásak lehetünk, köszönjük.

Végezetül szeretném még egyszer megköszönni Koló-Szujó Edit tanárnőnek, Hajdu Zoltán tanár

úrnak, Fodor György tanár úrnak és Tóth István igazgatóhelyettes úrnak, akik lehetővé tették, hogy száz meg száz élménnyel lehessünk gazdagabbak, s többet tudjunk meg azokról, akiket innentől már méltán „testvérnek” nevezünk.

Kászoni Anita

Kollégiumi kirándulás

Nagyvárad nagy hatással volt ránk, hisz egy gyönyörű város. Annak ellenére is, hogy jelenleg az egész átalakításon megy át. Az épületek fel vannak pányvázva, sok mindent eltakarva a szemünk elől, mégis számtalan különleges épületet láttunk, és idegenvezetőnknek köszönhetően megismertük múltjukat, érdekességeiket. A templomok, a lakóházak, a szállók és a vár mind egy-egy történelemóra lehett volna. Kiművelődtünk művészettörténetből, úgyhogy ezek után a rajzzal remélhetőleg nem lesz sok problémánk, ahogy az irodalommal sem, mikor Adyt tanuljuk, mert a Müllerei kávéház (Ady emlékmúzeum) után, nagyon okosnak érzem magam. Bepillantást nyertünk a város mindennapjaiba, kiderült, hogy az ottani sofőrök nem túl előzékenyek; hogy magyarul egy kicsit legalább mindenki tud beszélni, mindenhol lehet dohányozni, és a sétálón nagyon olcsón, nagyon finom perecet lehet kapni.

Gyönyörű időnk volt, bár a szél összekócolta a hajunkat, és egy kesztyű sem ártott volna. Egy pillanatig sem unatkoztunk, a szabadprogramunkat volt, aki vásárlással, valaki fotózással, evéssel, további városnézéssel töltötte el, vagy épp galambokat üldözött a főtéren...

Az út szerencsére nem volt hosszú, hisz aludtunk, oda a korai indulás, vissza pedig a fáradtság miatt. Eltöltöttünk együtt egy remek napot, így az első kolis kirándulás után, nem maradt kétségem affelől, hogy legközelebb is megyek.

Nyíri Olga

16.

17.

Game & Console A Telltale alkotott

Bizonyára mindenki ismeri, vagy legalább hallott a Walking Dead sorozatról. Tudjátok, Barátok közt zombikkal megspékelve. Azonban ez egyáltalán nem rossz formula. Legalább ürügyet adtak minden alapvető emberi ösztön kiéleződésére, hisz mindig is többről volt szó itt, mint egy hagyományos túlbonyolított szappanoperánál.

Aki nyomon követte a sorozatot az találkozhatott minden emberi gyarlósággal, ami a gyöngeségünkből és a magunknak kialakított rendszer haldoklásából származik. Hazugságok, lopás, emberrablás, erőszak, kínzás, gyilkosság. Az ember hajlamos az erkölcsi normákat áthágni, főleg ha odakint hullák járkálnak, akik csak arra várnak, hogy valami esetlen, ha egy pillanatra is, de elveszítse az eszét, és cafatokra tépjék. Igen, zombikról lesz szó, de korántsem a megszokott formában. Kegyetlen, apokaliptikus világot alkottak a naturalizmus jegyeivel, mely segítségével megmutatják, mi rejtőzik mélyen bennünk. És mi ezt azért néztük, ha néztük, hogy meg tudjuk, miként viselkednek az emberek, ha a civilizáció alappillérei kezdenek megremegni, és az általunk ismert világ gyökeresen megváltozik a minket körülvevő hullámzó hullatengernek köszönhetően.

Te mit tennél? Merülhet fel a kérdés sok mindenkiben, aki otthon van ebben a témában. Nos, a Telltale Games elintézte nekünk a 2011-ben megjelent Walking Dead: The Game című Graphic Adventure játékokhoz sorolható drámai műalkotásával. Ez an�nyit tesz, hogy a fejlesztők elvisznek bennünket egy olyan világba, ahol a sztorin van a fő hangsúly. Ne ijedjen meg senki! Muszáj megértenünk, hogy ez több mint holmi hulladarálós, feszültséglevezető szenny, ami sokszor a polcokra kerül. Itt inkább a mesélés és az elbeszélés számít, és az, hogy világossá váljon számunkra, hogy egy ilyen világban élni nem leányálom.

Angoltudás nem árt a teljes élmény érdekében. Mindenesetre van magyar felirat, és emiatt ne hagyjátok ki semmiképpen.

A játék egyébként több mint kilencven „Az Év Játéka” díjat kapott, ami nem kis teljesítmény, pláne, hogy ez az első nagyobb szabású műve a Telltale Games-nek, amit alkotott. Összetevők

A grafika nekem kifejezetten tetszik. Mivel a történet Robert Kirkman képregénysorozatán alap-

szik, ezért a játék is kapott egy sajátos, képregényszerű megjelenést, amit nagyon eltaláltak a srácok a Telltale-nél.

Az élőhalottak ábrázolása reálisan vázolja azt, amit kell, néhol groteszk kellékeket felhasználva. A bennünket körülvevő világ is hitelesnek, kissé kaotikusnak láttatja magát, és nem kell aggódni amiatt, hogy nincsenek hatalmas bejárható területek, mert ami van, az éppen elég arra, hogy vázolja a légkört, amiben mozognunk kell majd.

Az atmoszféra megteremtése mellett a karakterek jellemét is sikerült remekül kidolgozni. A racionalista barátunk például mindent meg fog tenni a túlélésért. Akadnak pszichopaták. Találkozhatunk megtört lelkekkel, kik téveszmékkel küzdenek, mély depresszióba zuhant túlélőkkel és az idealista harcossal. Mindezek alátámasztásában nagy szerepet játszik az arcmimika kidolgozottsága és a szinkronszínészek kiváló munkája. A kitűnő dialógusok miatt a karakterek a való életben is megállnák a helyüket. Valamint néhány érzelmi reakció láttán bizony nekünk is összeszorulhat a szívünk.

Talán ezt már említettem, de ha valaki „hentelésre” (itt agyatlan lövöldözésre és őrjöngésre gondolok), vagy egy Call of Duty-ra, esetleg GTA-ra vágyik, az most lapozzon egyet!

Maradt valaki? Senki? Azért folytatom.Tehát ne egy szokványos videojátékra gondoljatok, hiszen ez egy sima „point and click” alapú, némi szabad mozgást engedő, egyszerűen kontrollálható kis szisztéma.

Fontos, és ez a játék lényege, hogy folyamatosan választás elé állít, kezdve az egyszerű párbeszédektől a komplikáltabb krízis helyzetekig, ahol többnyire muszáj lesz állást foglalnod, hiszen ha egy ember életéről kell dönteni, azt senki sem veheti félvállról. Vagy igen? Mindig ott a hallgatás lehetősége, ami rövidtávon megoldja a problémáidat, kimaradsz a konfliktusokból, de ha így teszel, hamar egyedül találhatod magad ebben a kegyetlen világban. Csak rajtad áll.

Bonyolultabbnál bonyolultabb morális kérdések várnak majd rád, amivel megírhatod a saját történeted.

Tekintsd ezt úgy, mintha egy interaktív dráma lenne.

Ami engem illet, alapvetően próbáltam racionálisan gondolkodni, és ésszerű döntéseket hozni, ami ellenőrzésében segített az epizódok utáni kis összegzés, ahol láthatod, hogy a játékosok hány százaléka hozta ugyanazt a döntést, mint te, egy-egy drasztikusabb elhatározásban, ám ahogy haladunk a történettel, egyre nehezebbé válik a választás. Ugyanis a játékban elhelyezett érzelmi befolyásoló tényezők hibátlanok. Egy kis bizonytalanság, egy kis aggodalom, és máris döntésképtelen vagy. Habozol, befolyásolhatóvá válsz, és nem fogsz tudni gondolkodni.

A történet

Az alapkoncepció adott. Lee Everett egyetemi történelemtanár bőrébe bújhatunk, aki munkájából korábban hazatérve rajtakapja feleségét, egy másik férfival az ágyban. Lee ezután csúnya dolgokat művel, amit természetesen később majd meg fog bánni, ám itt kerülünk a képbe mi, ugyanis a sztorit ettől kezdve befolyásolhatjuk. Atlantából már egy rendőrautó hátsó ülésén távozunk, ám rövidesen kiderül, hogy a zombi-apokalipszis első hulláma már megtámadta a területet. Így ugyan nem kell többet a törvény őrei miatt aggódnunk, de a minket üldöző élőholtakkal sem jártunk jobban.

Utunk egy Atlanta melletti kisvárosba vezet, ahol rátalálunk egy kislányra, akiről megtudjuk, hogy szülei elutaztak otthonról, és ő egyedül van. A nyolcéves Clementine hamar a szívünkhöz fog nőni, hisz végig fog kísérni a történetünk során. Nekünk kell gondját viselni, míg meg nem találjuk a szüleit, akikről kizárólag a lakás üzenetrögzítőjéről szerzett információ áll rendelkezésünkre, ami nem túl bíztató.

Ketten több mindenen fogunk keresztülmenni, mint amit el tudnánk képzelni, és úgy fogjuk érezni, hogy bárki, aki közénk próbál állni, elbukik. Van valami leírhatatlan dolog ebben az egészben, amikor elkezdesz törődni a karakterek jövőjével és érzéseivel, és részesévé válsz mindannak, amit eddig csak kívülállóként szemléltél. Igen. Ez egy emocionális élmény lesz.

18.

Clementine és közted számos meghatározó beszélgetés fog elhangzani, amelyek mind befolyásolják majd a kettőtök kapcsolatát, és aki csak egy kicsit is bele tudja élni magát ebbe a helyzetbe, az úgy fog reagálni, ahogy a való életben tenné.

És ez itt a lényeg! A Telltale elérte azt, hogy aggódva üljek a monitor előtt öt epizódon keresztül, csak azért, mert egyszerűen leblokkoltam akárhányszor Clementine a szüleiről kérdezett, vagy amikor valaki elszakadt a csoporttól. Vagy nem tudtam eldönteni, hogy egyáltalán szóba álljak-e idegenekkel, akik ki tudja, mit művelnek szabadidejükben egy zombiktól hemzsegő világban.

Garantálom, ha az utolsó epizód, utolsó kattintásáig nem uralkodik el rajtad az a bizonyos drámai katarzis, akkor utána mindenképpen.

Kiknek is ajánlanám? Minden érzelmileg fogékony, érett embernek. Nem azért mert látunk majd egy kis vért vagy ilyesmit, mert szinte az összes mai videojátékban találhatunk némi kivetnivalót, hanem azért, mert ezt fel kell fogni, át kell élni, és ha sikerül, igazán remek tapasztalatban lesz részünk. Szerintem ez megfelelő bevezetés lenne ebbe a világba, és akik szeretik a jó drámát, azoknak tetszeni fog. Akik alapból kedvelik a zombihistóriákat, azok azonnal nekiláthatnak. A Walking Dead univerzum rajongóinak pedig egy kötelező darab. Tudom, biztos vannak, akik még nem tekintettek úgy számítógépre, hogy gyerünk, kulturálódjunk. Valakinek ez idegen lehet, de ez a mű megéri a fáradtságot, és mint mondtam, nincs semmi bonyolult az irányításban.

A Walking Dead a videojátékok mérföldköve. El kell fogadnunk, hogy a szórakoztatóipar ezen osztálya igenis művészeti ággá fejlődött, amit támogatni kellene. Dave Fennoy szavaival zárnék, aki Lee Everettnek kölcsönözte a hangját; „A Telltale valami újat és nagyot alkotott, és örülök, hogy ennek a részese lehettem.”

Dezső Attila

Tartalom

Tini Nindzsa Harci Teknőcök vs. Szecskamesterek ���������������������1 Reni cikke a szecskatáborról ���������������������������������������������������������������3 Drága elsőskék! ���������������������������������������������������������������������������������������4 10 kérdés – 10 válasz (SnailGardN) ��������������������������������������������������5 Think-túra ��������������������������������������������������������������������������������������������������8 Így látjuk mi ����������������������������������������������������������������������������������������������9 Filmajánló (Gonosz halott) ��������������������������������������������������������������� 10 Lemezkritika (Arctic Monkeys) �������������������������������������������������������11 Oktoberfest �������������������������������������������������������������������������������������������� 12 Könyvajánló ������������������������������������������������������������������������������������������� 13 Megjártuk Csíkot ��������������������������������������������������������������������������������� 15 Kollégiumi kirándulás ������������������������������������������������������������������������ 16 Game & Console ���������������������������������������������������������������������������������� 17