Szemfüles (február)

Kampány

MI?! és Fél10 koncert a 04-es teremben

A 12. C és a Gangnam style

A 12. A és a rejtélyes kenguru

A 12. D flash mobbal kampányolt

1. oldal

A 12. B tanár-paródiája

Az elmaradhatatlan gratuláció

A 13. E táncpárbaja

Nehéz kérdések - frappáns válaszok: a fórum

2. oldal

Szalagavató 2013 Amikor a többi meghívott vendég között várakoztam a művelődési ház színházterméhez nyíló hatalmas ajtónál, majdhogynem egy ’50-es évekbeli színházi előadás kezdete előtt éreztem magam: kosztümös nők és öltönyös férfiak, fodros ruhás kislányok és nyakkendős kisfiúk, közöttük pedig itt-ott felbukkanó színészek fellépésre készen. Legalább is erre hasonlított a tolongó vendéghadsereg és a köztük szlalomozó végzős diákok összképe. Már pedig számukra ez a nap tényleg egy premier volt: február másodika, méghozzá a 2013. év február másodikája, ami nem csak az erkeles éveiknek, hanem egész életüknek egyik fordulópontja volt.

A kezdés időpontjához közel a vendégtömeg beszabadult, és tolongott a maga ülőhelyéért. Aztán végre jött a várt időpont, az ünnepélyes csönd meg a zene. A zene, ami pont úgy lett kitalálva, hogy a teremben mindenki érezze az alkalom súlyát. És aztán bemeneteltek az ünnepeltek.

Az Erkel Ferenc Gimnázium 2013. évi büszkeségei, a végzősök, akik a szalagjukra vártak. Az ünnepélyes bevonuló után a

színpad fényt kapott, és rajta gimnáziumunk ének- és zenekara hangulathoz bemelegedve várta a közönség figyelmét.

Nem hiába cipeljük magunkkal Erkel Ferenc nevét: az alkalomhoz tökéletesen illő zenék csodálatos hangok és briliáns hangszerkíséret mellett csendültek fel.

Dr. Görgényi Ernő, Gyula város polgármesterének, Petróczki Zoltán, tankerület -igazgatónak, majd Szűcs Levente, iskolánk igazgatójának ünnepélyes beszéde után mind az 5 osztály a színpadra sorakozott. Igazgató úr feltűzte a végzős osztályok osztályfőnökeire a kék szalagot, akik folytatván a megkezdett sort, mindenkire egyesével feltűzték a maguk kis jelképét.

Azt a jelképet, ami olyan súllyal rendelkezik, amit mi, alsóbb évesek még nem tudhatunk, érezhetünk, és azt hiszem, egész addig a pillanatig ők sem érezték ezt a súlyt. A szalag, ami elkíséri őket az érettségiig, ami emlékezteti őket, hogy életük egyik legfontosabb szakaszához értek, és ami erőt ad, amikor mindent feladnának.

Az immár hivatalosan is szalagtűzött végzősök ismét helyet foglaltak, és a színpad csak az osztályt képviselő diákoké volt. Az önvallomás előtt iskolánk idei évi diákigazgatója, Kukár Nándor Leó tartott beszédet arról, hogy mit ad neki a Szalag: rengeteg szép emléket, tapasztalatokat, si-

3. oldal

kereket. És utána sorban következtek azok a diákok, akik saját osztályuk nevében vallották meg azokat az érzéseket, amiket összegyűjtöttek az erkeles évek alatt, és azokat a gondolatokat, amiket csak ők érezhetnek. A 12. A osztály képviseletében Jasik Barbara szólalt fel, aki egy versbe foglalva próbálta megosztani velünk, mit is jelent számukra a szalag. Bertalan Vera, Kiss Ákos és Seres Dóra, a 12. B osztály tagjai a szalagtól kapott változásokról és a tanároktól kapott tapasztalatokról meséltek nekünk. A 12. C-sek képviseletében Puskás Martina foglalta össze mindazt, amit az osztálya mondani szeretett volna a tanároknak és a vendégeiknek: a köszönetet, a hálát és az emlékeket. Hack Andrea és Leiszt Petra a 12. D osztály minden olyan emlékét felelevenítette, amivel igazolták mindannyiunk számára, hogy erkeles diáknak lenni jó! A 13. E osztály gondolatait

pedig Vezér Eszter tolmácsolta: köszönetet mondtak a sikerekért, amiket az Erkel falai között értek el, és a közösségükért, ami közöttük kovácsolódott.

Az ezután következő bécsi keringők a Sportcsarnok falai között csak megkoronázták a szalagavató zárását: a „színészek” önmagukat felülmúlva teljesítették a finálét, a premier pedig teljes sikert aratott.

Costin Boglárka

Jasik Barbara Lelkitűzés Nem vagyok senkié, s mindenkin ott vagyok.

Szimbólum lettem, jel, hogy egykor voltatok.

Másnak jelentéktelen, csak egy kitűző, holmi kellék.

Nektek gyermeket kiűző, majd’ négy-ötévnyi emlék.

Az összes pillanatnyi zavar a tudatban, én vagyok.

Hogy akartál egyedüli lenni a tucatban, és hatott.

A négy első szerelmed és a további három végső.

Az, kit nem sikerült kiheverned, irántad nem érző.

Az eltúlzott végletek, az, hogy nem látják, mi vagy, Mert felnőttnek fiatal még, de gyereknek már nagy.

Hogy nem félsz, az is én vagyok.

A gondtalan jövőkép, A tervek, az egyetem. Az alig várt jövő év.

Hogy van erőd, hogy kell legyen.

Minden boldog óra, az is, mit még fel se fogtál.

Hogy ösztönösen vágysz a jóra, hogy minden rosszat eltaposnál.

Az első pohár vörösborod, egy zsúfolt nyáréjszaka, Mely számodra a legcsendesebb. Hajnali mámorod, A város nyüzsgő háttérzaja.

A tudat, hogy örökké élsz, mi számodra a legkevesebb.

Erőd telje. Végtelen energiád, mely felhasználatlan.

A keresztbefeküdt vasárnapok az ágyadban, Majd a hétfői jeremiád, hogy most nem hajtasz, S ezért hajthatsz később majd nagy igát. Én… ez is.

Talán a múltad vagyok, ezt jelentem?

E szerepet játszom a jelenedben? Nem… Valójában Én nem vagyok. Nem létezem.

Neked kell világra hoznod, hisz én leszek a minden.

Avass hát fel!

Váljak azzá, minek magam hittem!

4. oldal

10 kérdés – 10 válasz Interjú a The Carbonfools zenekarral Ismerős a zenekar neve? Remélhetőleg igen, de a sulirádióban is biztos hallottad már egy-két számukat, még ha nem is t udt ad, ho gy ő k az e l őa dói .

Január 26-án, hosszú egyezkedések után, elérkezett az idő, amikor végre interjút készíthettem a The Carbonfools tagjaival. A menedzserük az öltözőbe vezetett, ahol ott ült Isti és Balázs, ők lettek beszélgetőpartnereim. Saját bevallásuk szerint, ha hárman vagy annál többen vannak egy interjúhelyzetben, akkor elszabadul az eszementség. Persze néha most is elszabadult…

De nézzük, kik is alkotják a „Szénhülyék” csapatát: Bicskei Titusz - dj, kütyük Fehér Balázs - ének Fekete István (Steve) - gitár Kelemen Tamás (Keló) - dob Miklós Milán - basszusgitár Most jelent meg a Birthday klipje. Volt konkrét elképzelésetek a képi világot és magát a videót illetően, vagy lassan, folyamatosan állt össze egy egésszé? Milyenek a visszajelzések?

Balázs: Óriási káosz eredményeként született meg a videó. Hatalmas csúszások voltak a forgatási napok és a megje-

lenés között. A koncepciónk szétesett, amikor a forgatáskor eleredt az eső, viszont muszáj volt dolgoznunk, mert a táncosok csak aznap értek rá. Eléggé kaotikusra sikeredett a felvétel. A képi világ pedig akkor állt össze, amikor a vágó a kezébe vette a munkát, és gyakorlatilag újra vágta az anyagot. A visszajelzések? Őszintén szólva, én csak a Youtube-ot figyelem, de onnan úgy látszik, hogy tetszik az embereknek.

István: Érdekes, az ismerőseim is azt mondják, hogy nekik ez jobban tetszik, mint az előzőek.

Volt már kiemelkedően jó vagy rossz koncertetek?

István: Persze, mondjuk, a legutóbbi két erdélyi koncertünk, az egyik nagyon jó volt, a másik meg nem annyira.

Balázs: Nem mondanám, hogy rossz volt.

Egyetemi buli volt, csak éppen a diákoknak felejtettek el szólni. Nem volt nagy a klub, és nem is pangott az ürességtől, de ahhoz képest igen, amit másnap átéltünk, ugyanis akkor teltházat csináltunk. Egyébként személy szerint én jobban szeretek nyáron zenélni. Isti?

István: Nem. Én szeretek télen, hidegben, hófúvásban a színpadon állni (nevet). A legrosszabb koncertünk talán az volt, ami-

5. oldal

kor a Mátrában játszottunk szabadtéri színpadon. Először még csak hideg volt, majd jött a havazás, végül olyan szél támadt, hogy a színpad elejét is belepte a hó.

második legsikeresebb videónk a Youtube-on. Szerintem nagyon-nagyon jó lett az album, és talán eltelt már annyi idő, hogy biztosak lehessünk benne.

Meg persze mások is azt mondják, hogy jó lett.

Balázs: Abba kellett hagynunk, mert az összes hangszeren állt a hó. Utólag persze már szebb az élmény.

Volt már érdekes kalandotok rajongóval?

Titusz: Erről a fiúk sokat tudnának mesélni.

Titusz: Nem tudom, igazából nem mindig a nagyon készülős nagy koncertek a legjobbak. A tegnapi (január 25-i - a szerk.) koncertünk egy klubkoncert volt, és szerintem jobban sikerült, mint a Millenáris parkban lévő.

István: Nekem az a koncert is emlékezetes marad, amikor a Tisza-tó mellett, egy üdülőtelepen léptünk fel. A 10 fős szervező gárdán és egy 12 fős családon kívül nem volt más közönségünk. Sőt még az 5 hónapos kisbabát is elhozták. Először megijedtem, nehogy a baba halláskárosodást szenvedjen, vagy ilyesmi… de Balázs nagyon jól megtalálta velük a hangot. Jó kis hangulat kerekedett.

Nemrég jelent meg a Carbonsweet című lemezetek, milyenek a visszajelzések?

Balázs: A Clublightsszal kezdődött minden, majd jött mellé a Birthday.

Igen, úgy tűnik, mindkettő tetszik a nagyérdeműnek. A Clublights a

6. oldal

Balázs: Maradjunk a nyomdafestéket megtűrő változatoknál. Nekem itt van egy rajongóm - egyébként én nem szeretem ezt a szót használni -, aki írt, hogy nem érzi jól magát, és szeretné, ha segítenék neki. Először nem tudtam, mit tehetnék érte, de leültem vele beszélgetni. És most is itt van, tök boldog.

Azt mondja, ez nagyban a zenénknek és közvetve nekem is köszönhető. Ez tényleg remek érzés, és nekem nem is kell ennél érdekesebb „kaland”.

István: Kelónak van egy nagyon jó sztorija.

Egy fesztiválon otthagytuk, és mikor másnap süttette a hasát a napon, érte jött egy rózsaszín vitorlás, ami átvitte egy másik fesztiválra.

Mi inspirál titeket?

István: Őszintén szólva, én nem akartam zenész lenni, mert a családomban mindenki ezzel foglalkozik. Egy ideig nagyon nem is láttam értelmét, ezért sok minden mással

foglalkoztam. De rá kellett jönnöm, hogy számomra csak ennek van értelme. Odáig jutottam, hogy ez egy olyan dolog, ami anynyira hatással van az emberekre, mint például: meghallasz egy dalt a rádióban, és rögtön átkerülsz egy másik érzelmi világba, anélkül, hogy tudnál róla. Azt hiszem, én ezért csinálom, mert ezzel az egyik pillanatról a másikra utaztathatunk embereket, kompakt módon. Engem ez inspirál, hogy erre gondolok.

Balázs: Én a saját életemből és néha fiktív sztorikból merítek. Hál’ istennek én is művész családból származom. Sokszor teljesen máshogy látok dolgokat, például: ülök kint az erkélyen, és hallom, hogy valaki rálép a másiknak a lábára, és egy gondolattal teljesen el tudok szállni a valóságtól. Elkerülök egy másik világba. Ami szerintem tök jó, mert legalább nem látom olyan szárazon az életet, mint sokan.

Mit tennétek, ha épp a nagy lehetőség állna előttetek - bárhol megtarthatnátok álmaitok koncertjét -, és egy véletlen folyamán meghiúsulna? (Pl. elmenne Balázs hangja.)

Balázs: Ilyenre sosem készülünk, szerintem felesleges azon aggódni, hogy mi lesz.

István: Megtanítottuk Milánnak az összes számot, csak egy kicsit más hangfekvésben és kiejtéssel.

Balázs: Igen, meg egy kicsit alacsonyabbra

kéne állítani a mikrofont. Amikor készülök a jövőre, azt mindig pozitívan képzelem el.

Sosem úgy, hogy valami rossz fog történni, ez az egyik. A másik pedig az, hogy tökéletesség nincs. Nem létezik tökéletes hely vagy állapot. A tökéletesség mindig az, ami éppen van, bármennyire rosszul is néz ki néha. Ilyenkor egyébként lemondanánk a koncertet. Volt már ehhez hasonló eset. Tavaly három hónapra elment a hangom. Akkor sok mindent kitaláltam, és most próbálom megvalósítani őket.

Balázs, miért hagytad abba a modellkedést? Nem találtál benne új kihívásokat, vagy a zenének volt köze hozzá?

Balázs: Fogcsikorgatva próbáltam szebb lenni, de nem sikerült (nevetnek). Igazából valami olyat szerettem volna csinálni, amiben használhatom a kreativitásom. Nem mondanám feltétlenül, hogy meguntam.

Magát a munkát talán, de az utazásokat és más vele járó dolgokat nem.

Ha egy szóval kéne jellemezni a tagokat, mi lenne az?

Balázs: Milán: Egyszerűen csak nagyon jófej. Imádnivaló ember. Nem tudok csak egy szót kiemelni vele kapcsolatban, hiszen annyi minden jut az eszembe róla. Talán azt, hogy piperkőc.

Isti: Olyan mintha az öcsém lenne, nagyon intelligens.

Titusz: Ő egy géniusz.

Keló: Rengeteg harcunk volt, de nagyon szeretem őt is. Talán ő látja a legtöbb dolgot úgy, ahogy én. Egy kicsit viszont skizofrén helyzetben van, mert zenél a bandában, és a menedzsmentünk főnöke is. Önmaga: Én jól vagyok nagyon.

7. oldal

de ezeket csak addig, amíg a valóságban meg nem történnek velem.

Van valami különös fóbiátok, félelmetek?

István: Balázs: Először a kitartás szó jutott az eszembe, de van egy sokkal jobb is. Igazából Balázsban az a legjobb, hogy ha vele beszélsz, akkor elhiszel mindent. Olyan szinten tud hinni dolgokban és emberekben, mint amilyennel még sosem találkoztam.

Milán: :) Titusz: Olyan, mint egy mester. Mint egy klasszikus zenei guru, egy remete, aki idejön és csinálja a dolgát.

Keló: Gyerek :) Önmaga: Minden jóban meglátom a roszszat. Én vagyok a zenekar rosszlelkiismerete és pesszimista kilátása, de már megbékéltek velem a többiek.

Van valami, amit szívesen kipróbálnátok?

István: Igen, a helikoptervezetést nagyon szívesen kipróbálnám.

Balázs: Nekem van egy csomó dolog, majd meg is fogom ezeket valósítani. Amit a legszívesebben megtennék, az már megvolt. Elmentem egy buddhista kolostorba és zarándokútra is. Innentől kezdve a fóbiáimmal szállnék szembe. Egy kis vitorlásra szeretnék menni, megtudni milyen, amikor te csinálsz mindent, felmosod a padlót meg ilyesmi. Sok minden más van még, mondjuk, ha fél lábbal élnék vagy más külsővel,

8. oldal

Balázs: Fóbiáim vannak, de nem engedem, hogy félelem alakuljon ki belőlük. Nem szeretem a zárt helyeket, ahol nincs nyitott ablak vagy ajtó, ez valószínűleg a szabadságvágyammal függ össze.

István: Nekem nincs semmi különös ezen a téren.

Ha már őket is megkértem, hogy mondjanak egy szót a másikról, akkor most én is megpróbálom egy-egy mondatban összefoglalni a benyomásokat. Balázs abszolút pozitív benyomást tett rám, tényleg óriási hit van benne. István valóban nagyon peszszimista, de a válaszaiból is látszott, hogy tényleg intelligens. Milán nekem nagyon hiperaktívnak tűnt, végigugrálta a fellépést, és az interjú alatt is csak pengette a gitárját. Titusz visszahúzódónak látszott, engedte a srácokat érvényesülni. Kelóval sajnos nem találkoztam, biztos itt is végig főnöki munkáját végezte. A bandát összességében két szóval tudnám leírni: kedvesek és türelmesek. Ha felkeltette az érdeklődésed az interjú, és szeretnéd őket meghallgatni élőben, vagy csak találkozni velük, és a 26-i koncertről lemaradtál, ne csüggedj! Májusig ugyanis ötven koncertjük is várható országszerte. Ha szeretnél még több infót a srácokról, akkor látogasd meg facebook oldalukat: http:// www.facebook.com/thecarbonfoolsofficial vagy hivatalos honlapjukat: http://www.carbonfools.com!

Orbán Kata

„Színház az egész világ!”

Látogatás az Örkény Színházban

Pogány Judit, Mácsai Pál, Gálffi László, Für Anikó, Csuja Imre, hogy csak néhány nevet említsek abból a színtársulatból, melynek az előadását február 24-én, vasárnap tekinthettük meg.

A Balogh Norbert tanár úr által mozgósított irodalmi csapat ismét felejthetetlen élményekkel gazdagodott, ahogy az már megszokható volt a hasonló színházi kiruccanások során. De ne szaladjunk ennyire előre, hisz balgaság, sőt továbbmegyek, újságírói mulasztás lenne, ha ilyen kurta cikkben próbálnám összefoglalni e nap krónikáját.

A friss élmény megnyitja a fantáziát, és a szavak gondosan felvonultatott formájában elénk, az olvasók elé tárják azt, amit mi átélhettünk, és aminek részesei lehettünk.

Az előző számban megjelent cikkemben már beszámoltam arról az irodalmi programról, melynek keretében az erkeles, műkedvelő fiatalok színházi foglalkozásokon vehetnek részt, és egy előadás megtekintésével új élményekkel gazdagodhatnak a budapesti Örkény István Színházban. Az IRAM (Irodalmi Részleg és Alkotó Műhely) a fiatalokat (és a kevésbé fiatalokat) szeretné az irodalmi, valamint színházi kultúra keretein belül kreativitásra és önálló gondolkodásra nevelni. A nap folyamán Neudold Juli volt a mi kis mentorunk és idegenvezetőnk a színház fantasztikus, mégis eddig számunkra ismeretlen világában.

A foglalkozáson a koncentrációnkat fejlesztő, a színészek által is alkalmazott bemelegítő gyakorlatok után, megismerkedtünk a délután megtekintendő darab (Dürrenmatt: János király) mögött rejlő, meglehetősen bonyolult történelmi háttérrel, de erről majd később

teszek említést, egyelőre legyen elég anynyi, hogy a történelem olyan abszurditással rendelkezik, hogy a darab nem szorult különösebb kiegészítésekre az abszurd humor területén.

Miután a színház próbatermében elfogyasztottuk szendvicsekből, péksüteményekből álló ebédünket, Juli vezetésével egy ún. kulisszajárásra indultunk a színház épületében. Megtudtuk, miként van összeépítve a bérlakásból kiinduló titkárság a teátrum igencsak szűkös falaival, és hol szoktak közlekedni a színház alkalmazottai. Az eredetileg mozinak épített teátrum nagyon sok meglepetést okozott a csapatunk számára. Szűkösen kialakított folyosókon közlekedtünk a zsinórpadláson és a világosítótermen keresztül, a színpadon át, egészen az épület pincéjéig, ahol az évadban használandó díszleteket is megcsodálhattuk, igaz, csak szétbontott formájukban. A kellékraktárban felsorakozó tárgyak közül többet az aznapi előadásban is észrevehettünk, ha elég szemfülesek voltunk.

Az Örkény Színház számos előnnyel rendelkezik, de természetesen hátrányai is akadnak, abból kifolyólag, hogy sohasem színháznak épült, mégis mindig ilyen funkcióban működött. Szerencsénkre a társulat, a rendezői kreativitás, és a kiválóan összehangolt munka nem

9. oldal

t a rt oz nak a gyengeségei közé, ennek köszönhetően e g y fantasztikus előadást tekinthettünk meg.

A darab az 1200-as években játszódik Földnélküli János idejében. A Plantagenetház uralkodóinak viszályát és együgyűségét mutatja meg a nézőnek, oly módon, hogy az abszurd humor függönyei előtt a néző ijesztően releváns képet kap korunk valóságáról, és még jót is nevet rajta. A számos karakter közül kiemelendő a Fattyú személye, aki az egyik legnegatívabb figuraként lett beállítva, mégis úgy érezhető, hogy ő az egyetlen a színpadon, aki megoldást keres a folyamatosan felmerülő problémákra, és ehhez használja is az eszét. Pogány Judit, Für Anikó és Szandtner Anna mesterien mutatják be a kor nőinek sajátos érzelemvilágát, amit a hatalomvágy nehezebben tud megcsonkítani, mint az uraikét. A darab egyik legikonikusabb karaktere a bábu által megformált Plantagenet Arthur. A nyolcéves kisgyermek oly jelentéktelen a királyok csatározásában, hogy fölösleges emberi formában színpadra vinni, mégis hatalmas súlya van a karaktere által tükrözött tisztaságnak és gyermeki erkölcsösségnek.

Bármennyire szeretném felsorolni a többi szereplő történetét és az általuk képviselt értéke-

ket, nem tehetem, mert az egész újság betelne vele. Az előadás során a színészek remekül játszottak a térrel és a színház legismertebb jelképével: a vörös függönnyel – miközben a néző gyönyörködhetett a darabban, és morfondírozhatott a szimbólumok jelentésén, valamint a karakterek árnyalatain.

A mi csoportunk igen szerencsésnek mondhatja magát, hiszen az előadás utáni közönségtalálkozón személyesen beszélgethettünk Pogány Judittal, Szandtner Annával, Mácsai Pállal és a darab főszereplőjével, Debreczeny Csabával. Feltehettük a művel kapcsolatos kérdéseinket, melyekre a művészek készségesen válaszoltak, sőt kíváncsiak voltak a mi értelmezési szempontjainkra is.

Amatőr színészként minden szavukat ittam, és egyre inkább világossá válik bennem, hogy én ezt szeretném csinálni. (Ennyit a személyeskedésről.) A megható autogramkéréseknek az idő szűkössége vetett véget, ugyanis vidékiként a MÁV csalóka menetrendjéhez voltunk kötve.

Egyszer egy bölcs ember úgy fogalmazott: „színház az egész világ” – egy ilyen nap után az ember okvetlenül keresi a világában az arcjátékot, a dramaturgiát, a gondokat elfeledtető vörös függönyt, ami egyszer el fog húzódni, és elénk tárja a valóságot, amelyben élünk. Meghökkenve csodálkozunk rá, mennyi színház belefér egy kis világba, és mennyi világ fér bele egy kis színházba. Ha színház az egész világ, én boldogan élek benne. Ötvös Dávid

10. oldal

LEMEZKRITIKA DJANGO - The D is silent.

Quentin Tarantino neve sosem csak lehengerlő forgatókönyvei és igényes filmjei, na meg az azokban szereplő népszerű színészgárda miatt volt világszerte ismert.

Az őt jogosan illető szép szavakat, elismeréseket gyakran a műveihez külön odafigyeléssel összeválogatott daloknak köszönhette – és köszönheti most is. Legutóbbi munkájától (a kishazánkban januárban bemutatott Django Unchained – Django elszabadul című alkotásától) ugyanis az agyunkat eldobjuk, annyira jó – mind a történetet, mind a színészi teljesítményt, a kivitelezést és a zenét tekintve. Tarantino ugyanis nem csak egyszerűen „összedobálja” az igénytelenül filmezett tekercseihez az általa éppen az utóbbi időben rongyossá hallgatott darabokat. Sokkal nagyobb figyelmet fordít a részletekre, mint az ellustult huszonegyedik századi rendezők többsége, és amint azt a mellékelt ábra is mutatja: a kemény munka valóban kifizetődik.

Az elsősorban nem kritikus szemmel sasoló nézők hajlamosak egy filmet csak egy szempont alapján megítélni. Azonban vegyünk például egy olyan mozizást, amit feszült figyelemmel ülünk végig, mégis a teremből kiérkezve valahogy elégedetlennek érezzük magunkat, valamilyen megmagyarázhatatlannak tűnő zavarodottság uralkodik bennünk a látottakkal kapcsolatban. Ezután két dolog történhet: vagy simán beletörő-

dünk, hogy nem volt rendben a film (ez a lusta emberek megoldása); vagy újra végiggondoljuk az előbb fészkelődéssel, popcorn-majszolgatással és a mögöttünk, mellettünk, előttünk ülő idegesítő néző csitítgatásával töltött perceket, reménykedve, hogy rájövünk a titok nyitjára. Ez gyakran nem is valami hűdenagy ördöngösség: meglehet, egyszerűen csak a jelenetekhez választott filmzenék nem tűntek megfelelőnek.

Nos, egy Tarantino-mozi után gyakorlatilag 0% az esély arra, hogy a fejünket ehhez hasonló kérdéseken törjük, a rendező ugyanis nemcsak az adott jelenethez (azon belül is a díszlethez, a hangulathoz, a dialógusokhoz) igazítja gondosan válogatott zeneszámait, hanem magukhoz a karakterekhez is.

A Django filmzenéjén a szintén igen nagy névnek számító Ennio Morriconéval (A Jó, a Rossz és a Csúf, Volt egyszer egy Vadnyugat, A profi) munkálkodott, így nem meglepő, hogy a dalok mind elérték a várt hatást: biztosítottak felőle, hogy teljesen át tudjunk szellemülni, hogy gond nélkül a szereplők helyzetébe képzelhessük magunkat. A kiadott lemez egyaránt tartalmazza a kizárólag a filmhez íródott dalokat, de Tarantino más alkotásokból is „nyúlt le” hatásos darabokat – mégsem lőtt mellé velük (pl. a Lo chiamavano King című 1971-es olasz B-movie főcímdala, a His Name Was King végül tökéletesen passzolt Dr. King Schultz karakteréhez). Megtalálhatjuk még persze a filmből kiemelt legfontosabb megszólalásokat is néhány könnyed dallam között, vagy

11. oldal

éppen egy-egy John Legend, 2Pac vagy Rick Ross dübörögtetés után (hogy egy egészen más műfajnak is hódolhassunk).

A film egyik legemlékezetesebb jelenete is kapott egy igen erőteljes szerzeményt. Miközben Django korábbi fogvatartóit pillantja meg – immáron szabad emberként, visszaemlékezésében láthatjuk, amint menyasszonyával szökést kísérelnek meg, majd a kedves elnyeri „méltó” büntetését. A megrázó kockákhoz választott dal szövegének és hangulatának köszönhetjük, hogy ez a jelenet szinte hibátlanra sikeredett.

Nem csoda, hogy Quentin Tarantino filmjeinek nagy kultusza van a mai napig.

A világ összes pontján ismerik, szeretik, és idézik életkorra, bőrszínre, társadalmi helyzetre és nemre való tekintet nélkül, legyen szó a Kutyaszorítóban, a Ponyvaregény vagy éppen a Jackie Brown című klasszikusáról. A Django végigizgulásával töltött több mint két óra után megeshet, hogy egy-egy a filmből lopott emlékezetes sorral egészítjük ki mondanivalónkat, azaz kijelenthetjük: a Django megérdemel bármiféle elismerést, mivel napjaink egyik legeredetibb és legigényesebb (western) movie-jának nevezhetjük.

Galambosi Eszter

KÖNYVAJÁNLÓ Így szerettek ők Az idén a karácsonyfa alatt egy igazi magyarfakosnak való ajándékot találtam, Nyáry Krisztián könyvét.

A facebook posztokból összeállított mű azonnal elvarázsolt, alighogy elkezdtem tanulmányozni. Már az elején eltalálta a gyenge pontomat. Radnótival és szerelmével, Fifivel indít. Hogy miről is szól ez a könyv?

Képzeljetek el egy jól kidolgozott pletykamagazint a 1800-1900-as évekből, amelyben minden sztori teljesen megalapozott. A megdöbbentő információk gyakorlatilag derékba törték az összes gyermeteg elképzeléseimet a hősszerelmes költőinkkel kapcsolatban. Ugyanolyan emberek voltak, mint bárki más. Hazudtak, félreléptek… Ezekről persze egyik irodalomkönyvünk sem beszél. A szerelmes versek sokszor csupán parasztvakításnak tűnhetnek e könyv olvasása után. Ez az iromány minden titkot feltár, lehull a lepel tiszteletreméltó íróink mocskos magánéletéről, és hinnénk, hogy csak egy fényképpel indult az egész? (Olvasd csak el, és megtudod, mire gondolok!) Semmi negatívumot nem tudnék említeni ezzel a könyvvel kapcsolatban, nem is szaporítom tovább a szót, kellemes olvasást kívánok mindenkinek!

Balog Zita

12. oldal

FILMKRITIKA A nyomorultak (Les Misérables) A nyomorultak 2012. december 27-én került a mozikba hazánkban. A film Victor Hugo világhírű regényén alapul, a zenei betétek pedig Alain Boublil és Claude MichelSchönberg tollából származnak.

Tom Hooper a rendező, aki tavaly több díjat is elnyert A király beszédével. Jean Valjeant, a főszereplőt, Hugh Jackman formázza meg, Fantine-t Anne Hathaway, Javert-t pedig Russell Crowe. A sztori a regény történetét követi, hasonlóan drámai és tragikus. A depresszió elkerülése végett a Boratból ismert Sacha Baron Cohen is fontos szerepet kapott a filmben, amit nagyszerűen alakít a tőle megszokott stílusban.

A film kezdetén Jean Valjean büntetése véget ér 19 év után. Már itt megismerjük élettörténetének egy megrendítő pillanatát, mégpedig a börtönbe zárásának okát. A mozi során hasonlóan negatív hangulat uralkodik, hiszen Javert felügyelő végig üldözni fogja őt. A fordulatokban gazdag történetbe a történelem is közbeszól, a forradalommal.

A szövegkönyv 90%-a meg van zenésítve, de a színészek kiváló munkát végeztek.

Hugh Jackman és Anne Hathaway rengeteg pozitív kritikát kapott, Russell Crowe-t viszont sokan bírálták, mivel hangokat tévesztett. Ez számomra egyáltalán nem volt zavaró, sőt, az egyik kedvenc szereplőm a zenei részt tekintve, mivel a hangja nagyon illik a megformált karakterhez. A főbb szereplők közül szinte mindenkinek van saját dala, amelyek nagyon jól hangzanak, viszont kissé zavaró tud lenni az arcuktól öt centiméterre elhelyezett kamera, amibe csoda, hogy nem fejelnek bele minden második sornál. Igaz, ez sajátos hangulatot kölcsönöz a pillanatnak. Összességében szerintem nagyon jó film, de a hossza sokak számára elrettentő lehet (160 perc), habár így is rövidebb egy órával, mint a leghoszszabb, „musical-mentes” változat (1957). Ha valaki tolerálja a folyamatos éneklést, netalán még élvezi is, akkor bátran ajánlom ezt a látványra is remek filmet.

10 / 9 Batiz Krisztián

13. oldal

KIÁLLÍTÁS MURDER - Gyilkos tárlat Az interneten bukkantam rá erre a kiállításra, amiely egyből felkeltette az érdeklődésemet. A plakáton csak annyi állt: Murder; az Év kiállítása.

Január 26-án, szombaton, 6:45-kor találkozott a 10. A osztály a gyulai vasútállomásnál. A hosszan tartó utazás és a Parlament megtekintése után elsétáltunk az Üvegpalotáig, ahol a Murder kiállítás helye található. Dél után néhány perccel érkeztünk meg a kiállításra. Beljebb mentünk, és egy nagy piros szoba tárult a szemünk elé. Mivel a kiállítás teljesen interaktív, egy fejhallgatót kellett a fülünkre tenni. Az első szoba egy sötét, koponyákkal és csontokkal teli barlang volt. A következő pedig Báthory Erzsébetről szólt. A fejhallgatón keresztül a fülünkbe beszélő narrátor mesélte el a történetét, miszerint Erzsébet halott nők vérében fürdött, hogy bőre szebb és szebb legyen. Mutatták a bugyborékoló kádat, ami tele volt valami vérszerű anyaggal. A következő szoba Vlad Tepesről szólt, akinek a legkedveltebb gyilkoló eszköze a karó volt. Egy újabb teremben John Wayne Gacy, a híres POGO bohóc életét mutatták be. Ismert volt, mindenkit szeretett, főleg a kisfiúkat, ugyanis homoszexuális hajlama miatt vált főként híressé. Áldozatait elrabolta, kikötözte őket az ágyához, és megerőszakolta, majd megölte őket.

Egy másik szobában az Andok réme, Pedro Alonso Lopez gyilkosságát láthattuk.

300 kislányt erőszakolt, majd ölt meg, mindez az 1990-es években történt, és a hatóságok a mai napig nem tudják, hova is temethette el az áldo-

zatait. Hasf e l m e t sz ő Jack számára is készítettek egy szobát, aki mesteri pontossággal vágta ki az áldozatai belső szerveit. A rossz hír, hogy a mai napig nem tudták megfejteni a kutatók, ki is volt ő valójában, személytelen maradt, viszont rengeteg feljegyzés és találgatás született róla.

Az utolsó említésre méltó szoba egy olyan emberé volt, aki szerszámos pincéjében gyilkolta le áldozatait. Testüket feldarabolta, és a savba oldott massza a csatornán keresztül folyt ki. A nyomokat azonban nem sikerült eltüntetnie, és neonfény mellett, amibe a kiállító-terem is burkolózott, a vér nyomai láthatóvá váltak. A legutolsó szoba egy úgynevezett relaxációs szoba volt; kicsit lenyugtatott bennünket. A narrátor elmondta, hogy ez a gyilkolási hajlam nem genetika, senki sem születik azzá, hanem a gyerekkori bántalmazások, traumák miatt lett az ember olyan, amilyen – gyilkos. Összegezve, ez egy lenyűgöző kiállítás volt, ami nagyon megérte, hiszen együtt volt az osztály, és mindenki remekül érezte magát. Én mindenkinek ajánlani tudom, hogy menjen el, és nézze meg ezt a felejthetetlen tárlatot, és ahogy a plakát is írja: Az ÉV kiállítását.

14. oldal

Juhász Lilla

Egy közepesen unalmas téli napon Hajdu Tanár úr hívta fel a figyelmemet az 5K Központ országos karácsonyi történetíró pályázatára. A feltételeik nekem nagyon szimpatikusnak tűntek, hiszen (akárcsak egy Think-Túrán) 10 előre megadott szót kellett beleszőni a történetbe (diós bejgli, elveszett síkesztyű, strandlabda, csíkos nyakkendő, fejlámpa, nagyító, merész, huszonhárom, kutyapiszok), és nyilvánvalóan valamilyen karácsonyi mesével kellett előrukkolnom. Az elkészült történetem a fenti pályázaton elnyerte a kiváló írás díját, azaz amolyan különdíjat kaptam.

Kopcsák Róbert: Párhuzamos karácsony A karácsonyi fehér szellő békésen bandukolt a bamba bozótok burkában. Játszott az első jégvirágokkal, tisztelgett a holdfénynek, majd egy fal repedésén keresztül emberkínzó fagyos fuvallattá változott. Gergő nyugodtan tűrte, hogy e nemes téli szél az arcába kapjon, hirtelen elfújta az egy órája égő gyertyát. Mivel ez volt az utolsó fényforrás, kénytelen volt beüzemelni a régi fejlámpáját. A szerkezet sejtelmesen búgott, néhányat pislákolt, majd víg mosollyal üdvözölte a gazdáját.

Szétnézett az asztalán: egy elveszett síkesztyű kereste párját, rongyos és szakadt ruhák várták a megváltást, és egy ízléses csíkos nyakkendő hirdette a régmúlt ifjúságot. Nem volt sok mindene, de nem is vágyott másra. Gyermeke nem volt, a többi rokonát pedig legfeljebb csak f é n yk é p e ken látta.

Az apró figyelemkihagyása után folytatta a munkáját: nagyítóval bogarászta az őszi sárgába burkolózott könyvét, aminek az előlapján az állt, hogy Biblia. A következő idézetnél tartott: „A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ.”

(Jn 1.10) Ő az a fajta ember volt, akinél a

karácsony nem három napig, hanem egy egész életen át tartott.

A szobában ült, mégis távolba meredő szemekkel. Talán a mennyországon gondolkozott, amikor megszólalt a csengő. „Csing-ling” - ismételte erőteljesen. „Ki járhat erre, Szenteste?”- gondolta, hiszen nem várt vendégeket. Ahogy kinyitotta az ajtót, egy ködbe burkolózott embert látott, akinek a pupillájában a kétségbeesés tengere bújt meg. Egy lapot mutatott fel és azt kérdezte: - Elnézést uram, nem tudja, hogy merre találom ezt a címet? Tudja, az unokáim házát keresem. *** Alessandro nyugtalan szemekkel állt a szobájában. Vajon, hogy fog illeszkedni a hőn áhított ajándéka a kristályokkal szegélyezett fotellel, az Ázsiából hozatott méregdrága szőnyeggel és a világ különböző hoteljaiból összegyűjtött pohárkészlettel?

15. oldal

Tanácstalanságát - mint az egész életében két perc álboldogságot szolgáltató diós bejglivel csapta félre. Az illúziót a sarokban a kényelmesen elterpeszkedő kutyapiszok rombolta.

- Grétike! – Ordibált a szobalánynak. – Csincsuka már megint a szobába kakilt!

Takarítsd fel nagyon gyorsan, mert mindjárt jönnek a futárok!

Hetven éves volt. A szeme piroslott a dühtől, a bőrét megviselte a tizenötödik ráncfelvarratás és mindezt tetézte a márkás, habár egymáshoz nem illő ruháival. A Szentestéről annyi jutott eszébe, hogy: fény, csillogás, pénzpazarlás. A rokonokat persze elintézte egy bankkártyával, amiről elég annyit tudni, hogy nem volt üres. Ő az a fajta ember volt, akinél a karácsony nem egész életen át, hanem három napig tartott. „Jingle bells, jingle bells…”- énekelte enyhe iróniával a csengője.

- Na, végre! – Kiáltotta, majd feltépte hurrikánként a bejárati ajtót. - Most, hogy megjöttek azzal a vacak biliárdasztallal, elárulnák, miért kellett huszonhárom percet késni?

A legnagyobb meglepetésére azonban két idős úr ált az ajtóban. Ahogy végigmérte őket, rájött, hogy nem befektetők, nem is gazdagok, sőt, még biliárdasztal sincs náluk. A magasabbik ember megszólalt: - Kellemes Szentestét! Tudna nekünk egy térképet adni vagy telefont? Tudja, ez az úr…

Már nem hallotta meg az utolsó mondatot, hanem mérgében bevágta az ajtót.

Nem értette, hogy ez a kettő miként lehet ilyen merész, hogy csak úgy becsenget hozzá, amikor ő egy komoly dolgot vár.

Egészen a pincéig szaladt, mert eszébe jutott, hogy a padló enyhén lejt, valamivel ki

kell majd támasztani a saját magának vett karácsonyi g yön yörű séget. Félredobta a strandlabdákat és valami nehezebb dolog után nézett. Talált egy régi bőrkötésű könyvet, amire a Biblia szó volt felvésve. Kéjes mosoly rajzolódott ki az arcán: elképzelte az általa szentfazekaknak vélt embereket, akik most tiltakoznának, hogy ne ezt használja támasztéknak. Éppen szaladt volna fel, hogy az egyetlen általa mélyen tisztelt élőlénynek, Csincsukának megossza ezen varázslatos gondolatait, amikor megszólalt a csengő, és ehhez egy fagyos szél is társult. Beleborzongott, utána kinyitotta az ajtót és belekezdett a mondókájába: - Miért késtek harmi…

A látvány a szűzies hó színébe fagyasztotta. Egy kapucnis ember ált ott, testét fekete ruha borította és csontváz kezével egy eddig soha nem látott kapura mutatott, ahonnan égő lelkek borzasztó sikolya hirdette a soha el nem jövő tavaszt. *** Eközben a város másik végén: - Köszönjük még egyszer a kedvességét!

Igazán nem tudjuk még jobban meghálálni, hogy elhozta nekünk a nagypapit! Viszontlátásra!

- Semmiség volt, miután egy taxis barátom segített. Viszlát!

Ezzel búcsúzott Gergő ettől a kedves családtól. Később, ahogy bandukolt hazafelé, egy angyal fogta meg a jobb vállát és egy olyan ajtót mutatott neki, amit sohasem látott, de régóta ismert. Amikor belépett, hárfával kísért éneket hallott, ami örökké hirdette az uralkodó tavaszt.

16. oldal

Tartalom Képek a kampányról .................................................................

Szalagavató 2013 ......................................................................

Interjú a The Carbonfools zenekarral .......................................

Színház az egész világ! (Látogatás az Örkény Színházban) .....

Lemezkritika (Django Unchained soundtrack) .........................

Könyvajánló (Így szerettek ők) ................................................

Filmkritika (A nyomorultak) ....................................................

Kiállítás (Murder) .....................................................................

Kopcsák Róbert: Párhuzamos karácsony..................................

1 3 5 9 11 12 13 14 15

Impresszum Felelős kiadó: Szűcs Levente Szerkesztők: Balog Zita; Batiz Krisztián; Costin Boglárka; Erdész Ádám; Galambosi Eszter; Orbán Kata; Ötvös Dávid; Zsarnóczay Emese A borítót rajzolta: Zsarnóczay Emese Fénykép: Orbán Kata és Ficzere Szonja Olvasószerkesztő: Kiss László Tördelőszerkesztő: Balogh Norbert