BÚZA JUDIT
Önszabotázs II.
Furcsa egy körtánc ez, amit itt járunk mindannyian. A mindent tudásból megérkezünk ide a földre és lassan alvókká leszünk, ahogy az életben maradás törvényeihez alkalmazkodunk. Kialakul a személyiségünk, az egónk, felszedünk magunkra sok viselkedésmintát, tévhitet, az ego dominanciája tévutakra sodor, lassan elveszítjük önmagunkat, gépiessé válunk a szokásaink korlátai közé szorítva magunkat egyre boldogtalanabbá leszünk.
Azután történik valami, egy baleset, betegség, vagy épp egy csodával határos gyógyulás, egy számunkra kedves lény elvesztése, vagy egy katarzis élmény. És mi befelé fordítjuk a figyelmünket, kérdéseket teszünk fel, mint hogy: „Ez lenne az egész? Ennyi? Születünk, dolgozunk, élünk, öregszünk, betegszünk, meghalunk?” És kicsivel később: „Ki vagyok én?” és „Mit keresek én itt?” keresni kezdjük az útvesztőkben az utat, az életben az értelmet, a rendet. Keresni azt a lényt magunkban, aki boldog, mert valami halvány érzésünk van róla és talán emlékezni is kezdünk rá, önmagunkra. 118 CsPM
Ezt nevezzük önkeresésnek, az ön-ismeret első lépéseként, tanulunk, magunkról, felismerünk. Ez néha meglepő, néha fájdalmakat hordoz, de gyakran örömteli, mert ettől egyre jobban érezzük magunkat. A második lépés az ön-javítás. Elengedhetetlen. Mert ami volt, az már a múlt és azok már nem mi vagyunk. Felismerjük az ön-korlátozásokat, az ön-szabotázsainkat és mert már vannak más válaszaink, mást választunk, mint korábban. Változunk. Így veszi kezdetét a felemelkedés és az élettervünk megvalósítása.