BÚZA JUDIT
Önszabotázs I.
Önszabotázs minden halogatás, a függőségeink, a ragaszkodásaink, a nem-et mondás képességének hiánya, a megfelelni és megfeleltetni akarás, minden az, amit a szőnyeg alá söprünk, minden, amit valamiért nem teszünk meg, pedig a szívből jövő vágyaink révén a kiteljesedésünk felé vezetnének bennünket. A „jutalma” pedig a veszteség vagy vereség érzéséből eredő rosszkedv, energia és motiváció hiány, depresszív hangulat, amiknek mélységei egyénenként változó formákat ölthetnek.
Mindannyian hordozunk traumákat, előző életekből, magzati korunkból, kisgyerekkorunkból, kamaszként, vagy még később is akár, amelyek leülepedtek a tudatalattinkban és elég egy-két ráutaló emlékeztető jel, hogy ezek információként bekapcsoljanak és anélkül, hogy ez tudatosulna, akadályozójává válik, negatívan befolyásol az életvitelünkben, a döntéseinkben. A traumákat és az ezekkel járó fájdalmakat bár nem emlékszünk rájuk - igyekszünk kizárni, ezért remek és számunkra elfogadható és biztonságosnak tűnő stratégiákat dolgoztunk ki, hogy ezeket elkerüljük. És sajnos működnek. Kicsit olyan ez, mintha a lábunk csapdába szorult volna, s mi az ezzel járó fájdalmakat állandó 142 CsPM
fájdalomcsillapítók szedésével igyekeznénk kiküszöbölni, ahelyett, hogy leülnénk az út szélére és minden erőnkkel magát a csapdát választanánk le magunkról. Minden józan gondolkodású ember fejében felmerülhet a gondolat, hogy „Ugyan már!? Miért vágnám magam alatt a fát, miért nehezíteném a magam életét, miért lennék önmagam ellensége, miért ragaszkodnék a szenvedéshez?” És ezek jogos kérdések, de mégis megtesszük, ugyanis nem tudunk róla, mert jó alaposan elástuk magunkban, mélyen belül, hogy ne fájjon, de hiába, mert hatnak. Róka fogta csuka.