Partium, 2015., ősz by Partium

Partium Irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat XXIV évfolyam, 3. szám, 2015. ősz SZERZŐINK Balogh Tibor (Budapest) Bánki Benjámin (Pécs) Bíró József (Budapest) Bene Zoltán (Szeged) Bertha Zoltán (Debrecen) Csornij Dávid (Beregszász) Dinók Zoltán (Kecskemét) Diószegi Szabó Pál (Hódmezővásárhely) Dunai Andrea (Budapest) Farkas Gábor (Szigetszentmiklós) Fecske Csaba (Miskolc) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Héder Ingrid (Ankara) Kulcsár Attila (Nyíregyháza) Kürti László (Mátészalka) Madár János (Budapest) Molnár József (Vác) Oláh András (Mátészalka) Sándor Szilárd (Jobbágyfalva) Shrek Tímea (Beregszász) Sróth Ödön (Nagykároly) Szilágyi József (Budapest) Sz. Tóth Gyula (Budapest) Tálas Ágnes (Budapest) Técsi Zoltán (Tiszaladány) Tóth Áron Tamás (Debrecen) Tóth Zoltán (Szeged) Tóthárpád Ferenc (Kőszeg) Varga Ágnes (Mátészalka) Varjú Zoltán (Mezőkaszony)

A folyóirat ezen számának megjelenését Balog Zoltán miniszter úr támogatta

A fedő borítón Czine Árpád „Ősz” című felvétele látható Lapszámunkat Kulcsár Attila és Balogh Tibor rajzai, valamint Czine Árpád fotói illusztrálják. Főszerkesztő: Oláh András (Mátészalka) Szerkesztők:  Elek Ottó (Nyíregyháza)  Farkas Gábor (Szigetszentmiklós)  Felhős Szabolcs (Vásárosnamény)  Kürti László (Mátészalka)  Szigeti Gábor (Budapest) Alapító főszerkesztők:  Ószabó István (Debrecen)  Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Kiadja az UART (Unitárius Alkotók Társasága) Vásárosnamény Lapigazgató: Felhős Szabolcs elnök (Vásárosnamény) WEB: www.unit-art.hu/ A honlap gondozója: Novák Valentin (Budapest) E-mail: olah-andras@index.hu partium2@gmail.com

A szerkesztőség címe: Partium Műhely, 4800 Vásárosnamény Pf. 2. Telefon: 06-30/920-4905 A kiadvány a nyíregyházi Örökségünk Könyvkiadó Kft. gondozásában jelent meg.

ISSN 1216-7525 2

Tartalom SZÉPÍRÁS Bíró József: (.) A és (..) AZ, England / Hungary / Tablet, Megfordult a világ (versek) ............................................................ 5 Bene Zoltán: Bujdosók (történelmi dráma) ....................................... 7 Fecske Csaba: Eltéved, megvirradt, Talán, Tétova nyár (versek) ..... 27 Dunai Andrea: A tisztaszoba titka, MZ/X jelentkezz! Itt a Föld. (novellák) ........................................ 29 Kulcsár Attila: A régi cimborák, Miért hal meg az ember, Nyomot hagyni, Tiszaparton, Csapadékos nyár (versek) ............. 37 Madár János: Csend jön, Ez itt a hazám (versek) ............................. 42 Dinók Zoltán: Napló, Tibor (novellák) ............................................ 43 Tóthárpád Ferenc: Gyermekversek ............................................... 47 Héder Ingrid: Porravaló (novella) .................................................. 51 Varga Ágnes: Hiányzol, Tolvajoddá tettél (versek) .......................... 53 Sróth Ödön: Vérbehulló, Tünet (versek) ......................................... 55 Szilágyi József: Olga randevúja (novella) ....................................... 56 Sándor Szilárd: Idő (vers) ............................................................... 58 Molnár József: Tűnődés, Agyagtáblákra írt titkok (versek) ............. 59 TANULMÁNY Farkas Gábor: Sormetszet, avagy a rettegés metaforái ................... 62 Bertha Zoltán: Szépen magyarul, szépen emberül .......................... 68 Kürti László: Gondolatok a líra etikusságáról ................................. 74 Csornij Dávid: Segélyezési rendszer Beregszászban 1918-ban ...... 81 SZILÁNKOK Técsi Zoltán: Rituális széptettek ..................................................... 87 Sz. Tóth Gyula: Tanári notesz (részletek) ........................................ 89 SZEMLE Bertha Zoltán: Belső tükör ............................................................. 92 Oláh András: A második félidő ...................................................... 95 UNITÁRIUS SZEMMEL Felhős Szabolcs: Örök reformációnk .............................................. 98 Tóth Zoltán: Unitarizmus és kereszténység .................................. 102

Partium

NÉPFŐISKOLA Tálas Ágnes: Idősek a dániai népfőiskolákon .............................. 104 ÉLETUTAK Oláh András: Közel Isten tenyeréhez (A 80 éves Pathó István köszöntése) ....................................... 114 EMLÉKEZÉS Prágai Tamás – Barabás Zoltán – Ébert Tibor ............................... 116 IFJÚSÁGI ROVAT Tóth Áron Tamás: Mulandóság, A hamis prófétáról (versek) ..... 120 Varjú Zoltán: Életem leggroteszkebb napja (novella) ................ 122 Bánki Benjámin: Milyen az, fel se kelve esnék el, Honvágy (versek) ................. 125 HÍREK ................................................................................................ 127

Partium

Szépírás Bíró József

( . ) A és ( .. ) AZ . lányom babusgatja .. unokámat . lányom férje tutujgatja .. unokámat . lányom anyósa ajnározza .. unokámat . lányom apósa ajnározza .. unokámat . lányom anyja tutujgatja .. unokámat . lányom tanítványa babusgatja .. unokámat . lányom apja is szívesen babusgatná szívesen tutujgatná szívesen ajnározná .. unokáját

Partium

Englad / Hungary / Tablet Oundleban éppen reggelizik a lányom Oundleban éppen alszik az unokám Cambridgeben éppen tanít a vejem Újpestről feleségem őrzi a gyermek álmát

Megfordult a világ ( – Boróka Lily Gannonak – ) 2015. április 11. unokámmá lett a lányom : lányommá az unokám : anyámmá a feleségem : ma gam pe dig …

Czine Árpád felvétele

Partium

Bene Zoltán

Bujdosók Történik Rodostóban, 1723. április 25-én Szereplők: zágoni MIKES KELEMEN, a Fejedelem íródeákja és kamarása II. RÁKÓCZI FERENC, a bujdosó Fejedelem BERCSÉNYI MIKLÓS gróf, kuruc főgenerális CSÁKY KRISZTINA, Bercsényi Miklós felesége KŐSZEGHY ZSUZSI, Bercsényi nevelt lánya RÜYA, szolgálólány Bercsényiné és Kőszeghy Zsuzsi mellett ZAY ZSIGMOND báró PÁPAI GÁSPÁR, a bujdosók követe a Magas Portánál SIBRIK MIKLÓS ezereskapitány, a Fejedelem főudvarmestere IBRAHIM müteferrika, a Fényességes Padisah követe a bujdosóknál SÁNTHA MISKA, hajdani kuruc lovaskatona, Rózsa Dániel szegedi kereskedő megbízottja AHMED, fürdőszolga 1. jelenet A Fejedelem rodostói házának belső udvara. Padok, asztalok, karosszékek, bokrok. Tavaszi idő. MIKES asztalnál ül, előtte kupa, olykor iszik. RÜYA belép, kezében kancsó, Mikeshez megy. MIKES kiissza a kupáját. RÜYA önt az üres kupába, a kancsót leteszi az asztalra. Az örményektől való, úgy mondják, tüzes. MIKES kortyol. Nem rossz, nem rossz. RÜYA Az én apám életében egyszer ivott bort. Egy este nagyot ordított, hogy a lelke ijedtében a fejéből a lábába szaladjon, s míg magához nem tér szegény lélek az ijedtségből, gyorsan benyakalt egy meglehetős kancsóval. Utána hamarosan dülöngélni kezdett meg énekelni, pedig olyan hangja volt szegénynek, mint a szamárbőgés. Másnap reggel aztán a fejére borította a köpenyét és lefeküdt meghalni az udvar sarkába, a szikomorfa alá, olyan beteg lett. De nem halt meg. A kólika vitte el szegényt, tudja azt az úr. MIKES Tudom, Rüya. Derék ember volt az apád, betartotta a Próféta törvényeit. RÜYA Kivéve akkor az egyszer. Maguk nem betegszenek le ettől az italtól? Kereszténynek nem árt, csak az igazhitűeknek? MIKES Árt az nekünk is, csak jobban bírjuk. Megszoktuk már. Minden ősünk ezen élt.

Partium

RÜYA Mint a tatárok a lótejet, igaz? MIKES Mint a tatárok a lótejet, lelkem, úgy van. RÜYA nevetgélve el. PÁPAI belép. Adjon Isten, Kelemen! MIKES Fogadj Isten, követ uram! Mikor? PÁPAI Csak az imént. Még mindig eltévedek, noha három éve laknak itt. MIKES No, három év alatt háromszor, ha járt nálunk. PÁPAI Nehezen jöhetek el abból a pokolravaló városból! Feszt járatom a pofám a Portánál. Mindhiába. Nem akarnak ezek semmit. Helyesebben: a semmit akarják, az a jó nekik, ha nem történik az égvilágon semmi. Ahmed szultán mostanában a tulipánokon kívül mivel sem törődik. Bár a müteferrika szerint a tulipán nem hóbort, sokkal inkább jelkép: a birodalom megújulásának szimbóluma. A tulipán török növény, a hollandok azonban néhány száz éve kicsempészték Keletről és értékes árucikké nemesítették a maguk földjén. Most az oszmánok az ősit elegyítik az újjal, ahogyan Damat Ibrahim pasa nagyvezír szokta mondani. A szultán meg azt teszi, amit a nagyvezír a fülébe súg. És a nagyvezír a béke elkötelezett híve. Úgy hiszi, az oszmánoknak mindenekelőtt lelkükben és államszervezetükben kell megerősödniük, hogy újra legyőzhetetlenek legyenek. No, ezek után ne csodálkozzon senki, hogy a janicsárok egyre jobban morognak ellene… Leül. De ezt csak magunk közt, kamarás uram… A Fejedelemnek kellett volna legelébb elmondanom… De ilyenkor, tudom, imádkozik, úgysem jutok elé… És olyan jó magyarul beszélni egy keveset! MIKES kiált Rüya! Rüya! Hozz még egy kupát! RÜYA beszalad, egy kupát az asztalra koppint, bókol Pápainak. PÁPAI Hm. Csinoska. Hm. Tölt magának, iszik. Csettint a nyelvével. Jó bor ez, Kelemen! MIKES Jó. Örmény bor. Négyféle népség lakja ezt a várost, követ uram: görög, örmény, török meg zsidó. Az, hogy virágzik a kereskedelem úgy a szárazföldön, mint a tengeren, ennek tudható be. Némelykor háromszáz szekér jön a városba, de gyakorta történik, kiváltképpen ősszel, hogy amit a szekereken behoznak, azt mind hajókra teszik, és Konstantinápolyba viszik. De nem csak visznek, hoznak is a hajók. Van itt minden, Gáspár… PÁPAI A kereskedelem áldásos tevékenység. MIKES Ha kegyelmed így véli, követ uram… Iszik. Az itteni lakosokról azt mondhatom kegyelmednek, ha netán elfeledte volna ott abban a hatalmas városban, hogy ebben a fészekben a törökök sokan vannak, csendességben és bőségben élnek. Teljességgel külön laknak a keresztényektől, mert itt mindenik nemzet külön-külön résziben lakik a településnek. Ennek megfelelően Rodostónak négy fertálya van, vagyis négy negyede, úgy bizony! A lakosok nem elegyednek, ennélfogva, amikor rájuk tör a pestis, ahogyan rendszeresen meg is teszi, igen ritka, hogy mind a négy nemzet között dühöngjön. Némelykor csak a törökök között dúl, némelykor csak a zsidók között, máskor a görögöket sújtja, aztán az örményeket tizedeli. Olyan ez, mintha még az Isten is külön-külön tartana fölöttük szemlét, külön-külön küldene rájuk büntetést és áldást, mintha mind a négyüknek külön istenük lenne… Holott itt, e földön a négy nemzetnek egy bírája van, aki természetszerűleg török. A fényes elméjű kádi, nyilván tudja kegyelmed. PÁPAI A mindig ápolt és hosszú szakállú kádi, hát persze…

Partium

MIKES Három esztendeig lehet bíró, de néha még hamarabb leteszik. Ugyanakkor azért mindegyik nemzetnek vannak saját bírácskái is, akik képviselik testvéreiket az igazlátó kádi előtt. Az ítélet joga a bölcs kádié, de a kádi bölcsességét lehet befolyásolni. Gondolom, így van ez Konstantinápolyban is. Néhány akcse, egy-két ezüst gyertyatartó, és Allah igazságához mindenkor hűséges, a Próféta szakállára naponta többször is megesküdő kádi máris melegebb szívű lesz… Mi, mivel saját fertályunk, számosságunk fogyatékossága miatt nincsen, hát az örmények közt lakunk, akik rosszabbul élnek, mint a görögök vagy a törökök, de nem is olyan szorgalmatos munkások, mint azok. Ráadásul igen rossz ételekkel élnek… A boruk azonban jó, ez tagadhatatlan, követ uram! PÁPAI Emlékszem, mikor ideérkeztünk, az örmények a kádihoz mentek panaszkodni. Nyavalyogtak, hogy a magyarok olyan vad népek, akik fényes nappal erőszakot tesznek az asszonyokon. A nagyságos Fejedelem engem küldött a kádi elé, hogy rendezzem el az ügyet. Én azt feleltem a vádakra zengő hangon: Kádi, az örmények ne féltsék a feleségeiket a magyaroktól, mert semmi bántások nem lesz, de ha az ő tyúkjok a mi kakasainkhoz jőnek, akkor semmiről nem felelek! Ezenközben egy erszényt ejtettem magam mellé, ami nem is kerülte el az éles tekintetű bíró ﬁgyelmét. Az ügy elsimult. Nagy úr ebben az országban a pénz, kamarás uram, tán még nagyobb, mint másutt! Beszélik, hogy annak idején Baltaji Mohamed pasa nagyvezírtől a cár is pénzen vette meg a hadai életét. Az volt a birodalom utolsó nagy katonai sikere, abban az évben, amikor mi kénytelenek voltunk befejezni a háborúskodást otthon. A pogányok a Prutnál tönkreverték az oroszokat, de a cár megvásárolta a nagyvezírt, így a serege elmenekülhetett… Ebben a világban mindent elsimít a pénz, Kelemen. Ezért népszerűtlen Damat Ibrahim pasa törekvése. Mert ő azt akarja, hogy ne legyenek ajándékok, ne legyen kenőpénz. Ez azonban mindenkit sért. Hiszen, ismétlem, mióta világ a világ, errefelé a pénz simítja el a vitákat, nézeteltéréseket, a pénz dönt arról, ki jó és ki gonosz, ki patyolat és ki mocskos…. MIKES Hát, a mi ügyünket nem simítja el, Gáspár! PÁPAI Éppenséggel megtenné. Csakhogy annyi pénz kellene ahhoz, kamarás uram, de annyi…! SIBRIK belép. Meghökkenve. Kegyelmed itt, Pápai uram? PÁPAI fölugrik, vigyázzba vágja magát. Jelentkezem, ezereskapitány úr! SIBRIK Leginkább főudvarmester, mostanság… MIKES Fáradt a követ úr, két napja lovon, korán kelt ma is, Sibrik uram! SIBRIK A nagyságos Fejedelem reggeli ájtatosságát végzi. Utána meghallgatja kegyelmedet, követ úr. Jöjjön velem, szedje magát rendbe. A lova? PÁPAI Ellátták. SIBRIK Úgy. Helyes! El. 2. jelenet Ugyanott. Mikes, Kőszeghy Zsuzsi MIKES előtte papír, ír. ZSUZSI belép. Jó reggelt, Kelemen! MIKES Szép reggelt neked is, Zsuzsi! ZSUZSI Asszonyom nagyon rosszul érzi magát. Tegnap óta lázas.

Partium

MIKES És Bercsényi uram? ZSUZSI Türelmetlen. A doktorral kiabált. Most kilovagolt Zay báróval. De igazából azért jöttem, hogy megnézzem, milyen az idő. Úgy hiszem, ez a nap jót tenne a grófnénak. Elszalad. MIKES hosszan néz utána. Mosolyog. Utána újra ír. CSÁKY KRISZTINA Zsuzsira támaszkodva lép be. MIKES fölpattan, segít az asszonyt támogatni, egy székhez kísérik, leültetik. CSÁKY KRISZTINA Köszönöm, kamarás uram. Mivel foglalatoskodik? MIKES Levelet írok, asszonyom. CSÁKY KRISZTINA Derék dolog. Kinek ír? MIKES szégyenlősen. Egy asszonynak. Olyan jóságos, erős szívű hölgy, amilyen kegyelmed. CSÁKY KRISZTINA évődve. Csak nem Bonnac márki felesége? MIKES zavartan pislant Zsuzsira. Ó, nem! Nem tagadom, Konstantinápolyban örömömre szolgált, hogy művelt társalgást folytathattam a márkiné őnagysága szalonjában, de vele nem leveleznék sem az illendőség miatt, sem a nyelv miatt. Ha már ilyen messzire vetett a sors a hazámtól, ha már tolmácsok útján kell érintkeznem sokakkal, ha már tizenkét éve, ahogy az utcára lépek, nyomban idegen mondatok szakadnak rám, akár a sűrű hó a zágoni templom tornyára télen, hát legalább a tollamtól ne vitassa el senki azt a nyelvet, amelyet az anyatejjel szívtam magamba! ZSUZSI Jaj, de szépen mondtad, Kelemen! CSÁKY KRISZTINA Szépen, kamarás uram. De kegyelmed még fiatal. Kegyelmed még járhat majd hazai tájakon, otthoni utcákon! De én… Nézze, gyenge vagyok, erőtlen, reszketeg. Hol van már az a Csáky Krisztina, akinek fegyveres férfiak engedelmeskedtek gondolkodás nélkül? MIKES Én itt látom magam előtt… CSÁKY KRISZTINA Kegyelmed nagyon kedves ember, Mikes… Hozatna nekem egy kevés vizezett bort? MIKES felugrik, elsiet. CSÁKY KRISZTINA Zsuzsihoz. Nemes ember… Igazán. ZSUZSI Az. CSÁKY KRISZTINA Szoktatok még üldögélni esténként a kertben? ZSUZSI Szoktunk… CSÁKY KRISZTINA Helyes. Isten áldását kérem majd reátok… MIKES visszatér a borral, nyújtja az asszonynak. CSÁKY KRISZTINA mohón iszik. Az orvos mellébeszél. Köntörfalaz, hímel és hámol… MIKES élénken Nekünk ő javasolta, hogy menjünk el savanyúvizet inni. Azért voltunk távol a múlt héten négy napig Zay báróval és Forgács urammal, aki ott is maradt még. Tudják, hölgyeim, ide nem mesze egy tócsás hely van, amelynek szélessége és hosszúsága lehet úgy tizenöt ölnyi. Ez a mi doktorunk azt mondta, akinek valami nyavalyája van, abban a sárban feredjen meg. Negyven, ötven mérföldről mennek oda az emberek szekereken feleségestől, gyermekestől: általában húsz, vagy harminc szekeret lehet látni a sár körül. A tócsában pedig úgy hever az a sok asszony, férfi és gyermek, mint a disznók a dagonyában. Mikor a sárból kikászálódnak, olyanok, akár az ördögök. Azt

Partium

tartják, igen hasznos ez a feredőzés. Én ugyan nem láttam, hogy valakinek használt volna. Azt viszont be kell valljam, magam is beleereszkedtem abba az ocsmány sárba. Nem a szükségért, inkább azért, hogy elmondhassam itthon: én bizony a sárban henteregtem, miként nyáron a bivalyok! ZSUZSI No, jól nézhettél ki! MIKES Gondolhatod! És a görög papok még meg is szentelik azt a csúnyaságot! Aki aztán kikecmereg abból a tócsából, annak a tradíció szerint, és a Hypocrates parancsolatára a savanyúvízre kell mennie! Abból három napig kel innia, amennyit csak bír. Ha azt akarja valaki, hogy úgy megtisztuljon, mint a kristály, így kell tennie! ZSUZSI És ti így tettetek? MIKES Mi így! A föld népének régi, bevett szokását akarván követni, odamentünk. Találtunk ott legalább kétszáz férﬁt, asszonyt és gyermekeket, meregették a savanyúvizet kannákba, kulacsokba, vödrökbe. A víz maga kősziklákból folyik ki, de a sok nép felzavarja erősen. Szóval mindenki sáros vizet iszik. Mi nemkülönben. CSÁKY KRISZTINA Háborúban megértem. De békében. Micsoda gusztusuk van kegyelmeteknek! MIKES Kristálytiszták akartunk mi lenni, méltóságos asszonyom! Ittuk is a vizet, méghozzá melegen, mert úgy rendeli az a Hypocrates. Egy nagy üst tele volt vízzel a tűzön, abból mertünk. Micsoda savanyú az a víz, el se hiszik, mennyire! Éppen olyan az íze, amilyen ahhoz a sárhoz illik, amiben merítkeztünk. Mert ha egyik utálatos, hát a másik egyenesen fertelmes! Mi azt gondoltuk először, hogy olyan savanyúvíz lesz az, amilyen nálunk van otthon, Erdélyországban, de mikor megkóstoltuk, lehetetlen volt egy cseppet elnyelni belőle. Mert csak tiszta sós víz az, nem egyéb. Rossz ízű, gondolhatják kédtek, cudar rossz! Mindazonáltal lassanként, hogy ne maradjunk szégyenbe, mindenikünk megivott három nap alatt tizenkét csöbörnyit belőle. Zay báró még többet is, mert ő akar a legtisztább lenni köztünk! CSÁKY KRISZTINA És mi lett a kúra eredménye, kamarás uram? MIKES Forgács uram ott maradt egy helyi doktornál, még vagy egy hét, mire hazajöhet. Először azt hittük, halálán van, úgy megpurgálta az a kutya savanyúvíz, attól féltünk, elfolyik a belseje. De már jobban van, csak még igen gyenge. Biztosan tisztább már, mint a ma született bárány, bár kis híján belehalt a nagy tisztálkodásba! ZSUZSI nevet. MIKES egyre élénkebben Jómagam cefetül szenvedtem a hazafelé vezető úton, minduntalan leugráltam a lovamról, magamon való könnyítés végett. A Benedek Pál falfehér lett, szótalanul, fogát összeszorítva jött hazáig, azóta az ágyat nyomja, de már beszél. Zay Zsigán azonban semmi következmény nem mutatkozott… ZAY ZSIGMOND belép, észreveszi a hölgyeket, megdermed. CSÁKY KRISZTINA Lám, éppen kegyelmedről diskuráltunk! ZAY ZSIGMOND furcsán araszol az asztal felé. Remélem, csak jót, asszonyom, remélem, csak jót! ZSUZSI Kelemen a feredőről meg a savanyúvízről mesélt… ZAY ZSIGMOND megtorpan, a tomporához kap. Jaj! A savanyúvízről? Ó, igen, igen… Tovább araszol. CSÁKY KRISZTINA Feltörte tán a ló, báró úr? Ilyen tapasztalt katonaembert, hogyan történhetett?

Partium

ZAY ZSIGMOND eléri az asztalt, a mellette álló padra roskad. Tán még annál is nagyobb szégyen ért, méltóságos asszonyom… Nyög. MIKES Mi lelt, Zsiga? CSÁKY KRISZTINA És a férjem? Nem együtt lovagoltak ki? Mi történt az urammal? ZAY ZSIGMOND A főgenerális úr egészséges, mint a makk és kutya baja. Megnyugodhatik méltóságos asszonyom… Nem ilyen természetű a baj… BERCSÉNYI belép, nagy dérrel-dúrral Zayhoz megy, a vállára csap. No, ecsém, jobb-e már? ZAY ZSIGMOND panaszosan nyög, önkéntelenül megpróbál felemelkedni. BERCSÉNYI visszanyomja Ezúttal eltekintek attól, hogy felállva tisztelegj előttem, ﬁam! Nevet. ZAY ZSIGMOND Hálás vagyok, főgenerális uram! BERCSÉNYI Az helyes… De miért itt lógatod az orrod, miért nem vonulsz félre? Kacsint. ZAY ZSIGMOND panaszkodva. Azzal már elkéstem, főgenerális uram! S félek, ha megmoccanok, a szégyenbe beléhalok… BERCSÉNYI kacag. A két nőhöz, ellentmondást nem tűrő, mégis tréfás hangon Jöjjenek hát, hölgyek, hagyjuk magukra a báró urat és a kamarás urat, férﬁdologról van szó, nem az önök füleinek és szemeinek való… BERCSÉNYI és ZSUZSI jobbról-balról közrefogják CSÁKY KRISZTINÁt, kitámogatják. A két nő folyvást ZAY felé pislog, de szólni nem mer. MIKES Mi a baj hát, Zsiga? ZAY ZSIGMOND kétségbeesetten A savanyúvíz, Kelemen! Alig lovagoltunk egy fertályórát, mikor mordult egyet az alfelem és azon nyomban összerondítottam magam meg a lovam. MIKES felnevet. Megpurgált hát téged is az a nyomorult víz? ZAY ZSIGMOND Meg, hogy verné meg az Isten! De csak legyek túl ezen, legyek újra tiszta gúnyában, felkoncolom azt a doktort, felaprítom és a tengerbe szórom a halak eledeléül! MIKES nevet. Gyere, menjünk a szobádba. ZAY ZSIGMOND Ha megmozdulok, nem állok jót magamért! MIKES Akkor inkább Ahmedért megyek, készítse elő a fürdőt! El. ZAY ZSIGMOND szenvedő arccal ül, sóhajtozik, nyögdécsel. AHMED belép, Zayhoz siet, meghajol. Báró úr üzent értem. Kell jó forró feredőzés? ZAX ZSIGMOND Feredő kell, de nyomban! AHMED Ahmed előkészíti a hamam. Báró úr vár itt, Ahmed jön és szól, ha kész. ZAY ZSIGMOND Olyan gyors legyél, amilyen még soha! AHMED Ahmed gyors. Ahmed ügyes. A Próféta szakállára, Ahmednél nincs jobb hamamszolga… ZAY ZSIGMOND Eredj már, ne locsogj annyit! AHMED meghajol, elszalad.

Partium

3. jelenet Ugyanott. Csáky Krisztina, Sibrik, Rüya. CSÁKY KRISZTINA egy fotelban ül, pokrócokba burkolva. Hűvös van. Olyan hűvös ez az április vége, akárha otthon lennénk… SIBRIK Bár egyéb semmi nincsen itt, méltóságos asszonyom, ami a mi szép Magyarországunkra emlékeztetne… CSÁKY KRISZTINA Itt van a Fejedelem, mindannyiunk ura és parancsolója és itt van az én uram, kegyelmednek, ezereskapitány úr, főgenerálisa! Kell ennél több kédnek, hogy Magyarországot idézze? SIBRIK vigyázz-ba vágja magát Én barom! Bocsánatáért esedezem, asszonyom! Ó, bár mi férﬁak volnánk oly erős lelkülettel megáldva, mint asszonyom… CSÁKY KRISZTINA Maguk nem temetnek annyit, viszont többet ölnek... Ettől van a gyöngeségük… SIBRIK Meglehet, méltóságos asszonyom. Nagy igazsága van! MIKES belép, énekelve Szegény bujdosóknak hogy adsz könnyebbséget, / Ha tőlök elveszed még a reménységet? PÁPAI a nyomában jön, szintén dalol A nyomorúságban lévők nem félhetnek / Semmitől, de sőt még mindent remélhetnek! CSÁKY KRISZTINA Ez ám a jó felelet, követ uram! A remény! SIBRIK zordan Ki szerzette ezt az éneket? MIKES Valami szegénylegény, talán szintúgy a szultán kenyerén, ahogyan mi. Vagy egy deák, aki otthon a lápi emberek között vegyült el, ott kushad a susogó nád tövében, ott búvik a német elől. PÁPAI Esetleg közülünk valaki, még Lengyelföldön vagy Franciahonban. Olyan bajtárs, aki hazatért a Nemes Ifjak Társaságával. MIKES Akárki volt is, nem lényeges. Az a fontos, hogy a régi nóták nem halnak el, de még új énekek is születnek, mert nem felejt a mi népünk. A jobbágy azért szánt, mert abban bízik, aratáskor a Fejedelmet vendégelheti, a városi polgárok ládáik titkos rekeszeiben gyűjtik az aranyakat, hogy amikor urunk újra kibontja a zászlaját, ágyúra, karabélyra, puskaporra, képzett zsoldosokra ajánlják néki a pénzt! Csáky Krisztinához szalad, neki szaval. Méltóságos asszonyom, gondolja csak el: Zay Zsiga szerint a tőzsérek legényei, miközben Nürnbergbe hajtják a gulyát, méghozzá negyvenezer barmot hosszú sorokban, aközben Csínom Palkóról és Csínom Jankóról énekelnek. Mások azt beszélik, a Balaton körüli lápból éjjelente az a csodálatos ének kúszik be a falvakba, hogy Hej, Rákóczi, Bercsényi, Bezerédj! CSÁKY KRISZTINA Hej, Mikes Kelemen! MIKES Ne gúnyoljon engem, asszonyom, kérem… CSÁKY KRISZTINA Nem gúny ez, kamarás uram! Mindenki tudni fogja, mivel tartozik a Fejdelem főkamarásának, legbensőbb szolgálattevőjének és íródeákjának! Tudni fogják, kit tiszteljenek kegyelmedben, amikor végre hazatérnek. PÁPAI És bizony hazatérünk, asszonyom, haza bizony, vagy ne legyen Pápai Gáspár a becsületes nevem! Együtt ettük a számkivetettség kenyerét, együtt esszük az otthoni kalácsot is! Jót nevetünk majd a sok kényelmetlenségen, amit évtizede nyögünk. CSÁKY KRISZTINA Én már aligha, urak, én már aligha… Rüya! Segíts!

Partium

RÜYA az asszonyhoz lép, felsegíti. Miközben kitámogatja, hátraszól a férﬁaknak Kell maguknak fölizgatni! Bolondok a magyarok, jól mondta a molla! PÁPAI Kár volt megtanítani a nyelvünkön. Pöröl. Állandóan pöröl. Nem tudja, mi a tisztelet. MIKES Pöröl. De igaza van, Gáspár. Bolondok vagyunk… SIBRIK Követ uram, mi most már inkább menjünk vissza a nagyságos Fejedelemhez. Már a főgenerális úr is bizonyosan ott van. SIBRIK, PÁPAI el. MIKES leül az asztalhoz, a Csínom Palkót dúdolja. ZSUZSI belép, észreveszi. Min mélázol, Kelemen? MIKES elmosolyodik. Hogy hazamegyünk… ZSUZSI És mihez kezdesz otthon? MIKES Azon még sosem töprengtem… Csak azon, hogy megérkezünk, kibontjuk a lobogót és harcolunk. De ezúttal győzünk. Véglegesen kiszorítjuk a németet. ZSUZSI No, hát én meg éppen ezt kérdeztem. Hogy akkor mit fogsz tenni? MIKES A legfontosabb, hogy otthon leszek végre. Valóságosan. Hazugság, áltatás nélkül otthon. És ha már otthon leszek, hát otthont kell majd teremtenem magamnak. Valóságosat: hazugság és áltatások nélkülit… Egyre kevésbé emlékszem Zágonra, Zsuzsi… Másfél évtizede, hogy utoljára láttam. Azóta megismertem idegen városokat, embereket. Lengyeleket, franciákat. Megismertem a törököt. Megszoktam azt a szűkös Jenikőt, napról napra jobban tudom, mi is ez itt körülöttünk, ez a Rodostó… S közben Zágon egyre messzebb merül bennem. Süllyed, akár egy léket kapott csónak… ZSUZSI Ha hazamegyünk egyszer, újra előbukkan a sötét vizek alól. MIKES Azt mondod? ZSUZSI Jóra fordulhat minden. Sosem késő, sosem lehetetlen! Emlékszel, mit mondott Bercsényi uram, mikor megkaptuk a hírt, hogy Rodostó lesz a következő állomás? MIKES Ostorod. Rodostó, ostorod. Ezt hajtogatta… ZSUZSI Pontosan! Leül Mikes mellé. És látod, szép házakat kaptunk itt, egy egész utcát. Jobban, tágasabban vagyunk, mint bárhol korábban. Ha maradni kell, ha sokat kell még várni a hazatérésre, hát ez a legjobb hely a várakozásra! MIKES Lehet amolyan otthon-félénk is akár, úgy hiszed? ZSUZSI Ha elfogadjuk, igen… Hiszen szerencsénkre még közel is vagyunk mindenhez, nem kerültünk az Isten háta mögé. Konstantinápolytól csupán kétnapi lovaglásra élünk. Nem küldött a szultán Ázsiába, ahogy a német akarta. Se túl messze, se túlságosan szem előtt... Megmaradt a káposzta is, és mégis jóllakott a kecske. MIKES Ez mind igaz. Mégis, az igazi otthon… ZSUZSI Nem adhatjuk föl a hitet, hogy hazatérünk, Kelemen! Ám amíg ez képtelenség, addig itt kell élnünk… És számolnunk kell azzal is, hogy örökre itt ragadunk… MIKES Zsuzsi! Ne fesd a falra…! Jaj, hát te ilyen könnyen beletörődsz, hogy talán sosem láthatod viszont a szépséges Magyarországot? ZSUZSI Tehetek-é vajon mást? Van-é vajon más választásom? Ez a sorsom, Kelemen. Atyám Bercsényi urat szolgálta hűséggel, s midőn háromesztendős koromban elhunyt, árván maradtam, a sors azonban úgy intézkedék, hogy Bercsényi gróf neveljen fel, tisz-

Partium

tességben, becsületben. Én pedig elfogadok minden csapást, amelyet a grófra mér az Úr kifürkészhetetlen akarata, ahogyan te minden kínt és minden megaláztatást és minden nyomorúságot vállalsz a Fejedelemért. MIKES Szeretem a Fejedelmet, akár az édesapámat. ZSUZSI Amiképpen én Krisztina asszonyt és Bercsényi uramat! MIKES Jóllehet egyben s másban alaposan különbözünk, azért sokban hasonlítunk egymásra mi ketten, Zsuzsi. ZSUZSI Ezt ugyan mikor gondoltad ki? MIKES Mindig is ezt gondoltam. ZSUZSI Gondolom, ezt fejtegetted Bonnac márkinénak is… MIKES Miért emlegetitek nekem folyvást a márkinét? Eljártam a szalonjába Konstantinápolyban. Ez talán csak nem bűn? Művelt asszony. ZSUZSI És szép. Ráadásul úgy hírlik, nagyon is francia… MIKES Ezt meg hogy érted? ZSUZSI Úgy. MIKES Hogy úgy? ZSUZSI Hát úgy! MIKES Zsuzsi, én nem hinném, hogy meg kell sértenünk egy tisztességes asszonyt… ZSUZSI Megsérteni? Én? Nem sértem én meg! MIKES Pedig a szavaid, bizonyos értelemben, ugye… ZSUZSI Ne a márkinéról beszéljünk már, Kelemen, az Isten megáldjon! MIKES Zsuzsi, én… Igazad van… Ne haragudj, én… Tudod, hogy veled a legjobb beszélgetni a világon… Nekem… RÜYA berohan. Kisasszony! Jöjjön gyorsan! Jaj, nagy baj van, jöjjön, siessen! ZSUZSI Mikesre néz hosszan, majd kiszalad. ZAY ZSIGMOND nyögve, óvatosan. Azt hiszem, haldoklik… MIKES A grófné? ZAY ZSIGMOND Ő. Együtt tudok érezni vele. Magam is közel jártam… MIKES Ne légy ízléstelen! ZAY ZSIGMOND leül. Ejnye, de harapós vagy, Kelemen! MIKES Sajnálom a grófnét. ZAY ZSIGMOND És Zsuzsi? MIKES Zsuzsi? ZAY ZSIGMOND Zsuzsi! Beszélgettetek? MIKES Szoktunk. ZAY ZSIGMOND Erről, arról…? MIKES Erről, arról… ZAY ZSIGMOND Jaj, de nehéz eset vagy, Kelemen! Mindent úgy kell kihúzni belőled? MIKES Mi mindent, ugyan mi mindent akarsz te kihúzni belőlem, Zay Zsiga? ZAY ZSIGMOND Csupán azt szeretném, hogy ne titkolózz, ne mismásolj, ne fordulj magadba, ne csak a papír fölött görnyedj nem létező személyeknek irkálva hosszúhosszú leveleket, hanem…! MIKES Zsiga! Ehhez nincs…! AHMED belép. A hamam még meleg, gyaur nagyurak felfrissülnek tőle, ha mennek

Partium

bele. Ahmednek csak szólni, és Ahmed már sürög-forog, báró úr, kamarás úr körül. A Próféta szakállára, Ahmed a legjobb hamamszolga… ZAY ZSIGMOND Eridj haza, Ahmed, te legkiválóbb hamamszolga! A mai nap nem a fürdőzés napja. A méltóságos Bercsényiné asszony ágynak esett… AHMED Ajajaj! Allah legyen vele, mert Allah igazságos! MIKES Az. Allah nyilván az… ZAY ZSIGMOND összegörnyed. Kelemen! Segíts, kérlek! Csavargat, tekerget… A patvarba, ha még egyszer savanyúvizet akar itatni velem valaki, megölöm, esküszöm! Felkoncolom, akár egy vaddisznót! AHMED és MIKES közrefogják ZAY ZSIGMONDot, kitámogatják a színről. 4. jelenet Rákóczi, Sibrik és Ibrahim müteferrika. IBRAHIM A Fényességes Padisah baráti jókívánságait küldi a magyarok nagyságos fejedelmének, Rákóczi Ferencnek és afelől tudakozódik szerény személyem által, vajon elégedett-e rodostói udvarával, nem szenved-e szükséget valamiben? SIBRIK Nyugodtan megmondhatod a fényes tekintetű szultánnak, bölcs müteferrika, hogy mindenünk megvan, elégedettek vagyunk… Talán csak akkor lennénk elégedettebbek, ha a Padisah elindítaná hadait… RÁKÓCZI Miklós! Hagyja el ezt a beszédet kegyelmed! Pápai urammal megvitattuk Damat Ibrahim nagyvezír üzenetét. Nem zúgolódunk. IBRAHIM A Fényességes Padisah és a rettenthetetlen nagyvezír nem azért küldtek, nagyságos uram, hogy államügyekről beszéljünk. Pápai követ úr bírja a Porta bizalmát éppen úgy, mint a tiédet, hatalmas úr! RÁKÓCZI Pápai hűséges emberem. IBRAHIM mélyen meghajol. Amiképpen jómagam, felséges uram! RÁKÓCZI leül az egyik karosszékbe. Int a másik kettőnek, azok helyet foglalnak a padon. Túlságosan jól beszélsz magyarul, bölcs müteferrika… IBRAHIM Magyar vagyok, felséges uram. Még nagyságos és vitéz atyjaura, Thököly nagyúr hadakozásai során estem fogságba. Kútásó rabszolga voltam, azért álltam janicsárnak, hogy kimenekedjek az állatok sorából. Sokáig viaskodott bennem a keresztény Isten Allahhal, de mára megbékéltek. Bocsássa meg őszinteségemet felséged, de nem áll oly távol egymástól iszlám és kereszténység. Én úgy vagyok hűséges reformált hitemhez, hogy közben jó muszlimmá lettem. És úgy vagyok a síromig hű magyar, hogy mellette hasznossá tettem magam a szultán birodalmában. RÁKÓCZI Különös világban élünk, bölcs müteferrika. Mi volt a neved odahaza? IBRAHIM Bocsáss meg, felséges uram, de ezt nem árulhatom el. Még neked se. Fogadalom köt. Csak akkor ejtem ki a számon igazi nevem, ha újra hazám földjére léphetek. Több mint harminc éve nem jártam otthon… RÁKÓCZI Miért szólítasz felségnek? IBRAHIM Mióta kibontottad a zászlódat, te vagy számomra Magyarország uralkodója. Erdélyben születtem, szabad székely családban, fejedelmem vagy, hiszen őseim őseidet szolgálták. De több is vagy annál. Az egyetlen király, az igazi uralkodó… Feláll, a földig hajol. Bocsáss meg egy fáradt öregembernek, uram. Nem akartam elérzéke-

Partium

nyülni… Talán visszatetsző számodra a viselkedésem. Ha megbántottalak, bocsásd meg esendőségem! Légy könyörületes! És ne küldj el udvarodból. Ünnep számomra, mikor ide jöhetek, valódi uralkodóm színe elé… RÁKÓCZI Szavaid nem ellenszenvesek számomra, effendi. Mindannyian ott szolgálunk, ahol tudunk. S te, Ibrahim, jó szolgálatokat tettél nekünk mindig. Mióta csak itt vagyunk, biztosak lehetünk abban, a Portánál van egy rendíthetetlen barátunk… Nagy örömmel tölt el, hogy nem csupán barátunk, de hívünk is… IBRAHIM újra meghajol. Boldoggá tettél egy embert, felség, akinek lelkében ritka vendég a boldogság! SIBRIK nevetve. Édesebben szólsz, mint a született törökök, jó müteferrika! RÁKÓCZI feddőn. Miklós! Inkább nézzen utána kegyelmed, mi történik a főgenerális úrék szobáiban! SIBRIK talpra ugrik. Parancsára, nagyságos uram! El. RÁKÓCZI Köszönöm az őszinteséged, barátom. Kérlek, áruld el nekem, vajon szóba került-e már Konstantinápolyban Magyarország sorsa? IBRAHIM Szóba, uram. De nincs okunk nagy reményeket táplálni… Amíg Damat Ibrahim pasa a nagyvezír, Ahmed szultán hadai tétlenek maradnak. A janicsárság zúgolódik is sokat, attól tartanak, zsákmány és fosztogatás nélkül előbb-utóbb mély nyomorba süllyednek. A nagyvezír a tulipánokat gondozza a fegyverek helyett. Konstantinápolyban terjed a francia módi, mind több a nyugati kegyenc. A némettel feszült a viszony, de kenyértörésre nem kerül sor. A nagyvezír szerint a Birodalom beteg. S amíg meg nem gyógyul, a fegyvereknek hallgatniuk kell. RÁKÓCZI sóhajt. Ettől tartottam. Köszönöm az őszinteséged, barátom! Feláll. Kövess, kérlek! Mindketten el. 5. jelenet Ugyanott. Mikes, Zay báró. ZAY ZSIGMOND A jezsuitákhoz viszik a tetemet, Konstantinápolyba. MIKES Jó asszony volt, bár régebben, a betegsége előtt kissé, sőt, nem is kissé gőgös és módfölött nehéz természetű. Bercsényi uramnak viszont hűséges, vigaszt adó párja mindig. Tagadhatatlan, hogy az. ZAY ZSIGMOND Nem szomorú éppen ezért, hogy nem ült ott az ágy szélén, midőn a halál közelített Csáky Krisztinához? Nem fogta a kezét, nem vigasztalta? Úgy halt meg az a szegény asszony, hogy az ura édesdeden szunyókált holmi francia regény fölött. Tán még a nyála is kicsordult! MIKES Amikor azonban ébren volt, gyakorta kereste a kedvét, babusgatta, becézgette! Nem állandóan, persze, ez nem is illett volna hozzá, viszont amikor csak tehette, nem mulasztotta el. ZAY ZSIGMOND Bercsényi úr hatalmas és gazdag, azt tesz, amihez kedve kerekedik. Én mindenesetre úgy látom, nem szomorkodik nagyon ezen a halálon. MIKES Hogy érted ezt? ZAY ZSIGMOND jelentőségteljesen: Zsuzsi! Érzed, tudod, látod te is. Felcsattan: Miért nekem kell kimondanom mindig, ami kellemetlen?

Partium

MIKES szomorúan, elgondolkozva Én azt hittem, a gróf úr majd zokogásokat fog tenni, de csendes volt végig. Ilyen a világ? Én szebbnek szeretném… ZAY ZSIGMOND Szebbnek szeretnéd? Hát cselekedj! MIKES Azt mondod, megházasodik újra? S itt, tudjuk, nincsen más leány, csak Zsuzsi. ZAY ZSIGMOND Ahogy mondod, Kelemen, s ahogy az imént magam is mondtam. Ne tedd, mintha nem lenne nyilvánvaló! Ne tedd, mintha vak volnál! MIKES csüggedten Nem teszem. Nem teszek semmit. ZAY ZSIGMOND Márpedig neked most igenis tenned kellene valamit! Igenis! MIKES No! Nemrég még egészen más téren vitézkedtél… Már nem bánt a savanyúvíz? Elmúlt a facsarás, a levertség, a betegség? S ettől egyszerre ilyen harcias lettél? Ilyen tetterős? ZAY ZSIGMOND Te képes lennél cselekedni, Kelemen! Egyszer az életben mások helyett, mellett − magadért! És én, a barátod, a bajtársad, boldog lennék, ha látnám, hogy nem hagyod, hogy kicsússzék a kezedből a… MIKES Micsoda? Kicsoda? ZAY ZSIGMOND A boldogság… MIKES Meddő ez a dialógus, Zsiga, hagyjuk abba. Gyász idején nem is illendő így beszélni. ZAY ZSIGMOND Gyász az egész életünk! MIKES Gyász? Az egyszer véget ér. ZAY ZSIGMOND Annak, aki megéri… 6. jelenet Ugyanott. Rákóczi, Bercsényi sétálva jönnek. RÁKÓCZI A müteferrika megszerzi a szükséges engedélyeket. BERCSÉYI Mélyen hívő asszony volt, szép temetést szeretnék rendezni számára. RÁKÓCZI Kegyelmed kíséri a koporsót Konstantinápolyba? BERCSÉNYI Nagyságod engedelmével holnap reggel indulnánk Zsuzsival. Ha nagyságod esetleg… RÁKÓCZI Nem. Én maradok. Leül az egyik karosszékbe. Pápai követ úr kíséri el. A müteferrika gyors lovakon kegyelmedék előtt jár majd, mire a gyászmenet a városba ér, mindent elrendez. Ő rendíthetetlen bizalmamat élvezi. BERCSÉNYI Ha így kívánja nagyságod, így lesz… RÁKÓCZI Ez a legjobb megoldás, főgenerális uram. A szertartás után pedig visszatérnek rögvest. Csak Pápai marad, ahogy és ahol szokott. BERCSÉNYI Természetesen, nagyságos uram. Meghajtja a fejét, indulni készül. RÁKÓCZI Egy szóra még, főgenerális uram! Kissé félszegen. Kőszeghy Zsuzsival… vele mi a terve kegyelmednek? BERCSÉNYI Gyámleányom. RÁKÓCZI Érett nő már. BERCSÉNYI Úgy vélem, erős támaszra van szüksége. RÁKÓCZI Úgy… Tudja, főgenerális uram, vitáztunk mi ketten sokat az elmúlt majd’ három évtizedben. Talán többet is, mint üdvös lett volna… Legtöbbet a vallás dolgában acsarogtunk. Kegyelmed engesztelhetetlen volt midig a protestánsokkal szemben…

Partium

BERCSÉNYI közbevág. Nagyságod volt túlságosan engedékeny... RÁKÓCZI felcsattan Szükségünk volt és mindig is szükségünk lesz a protestánsokra! Ez szilárd politikai meggyőződésem. Ők is magyarok, egy a hazánk, egy a célunk! Csak a legszélesebb összefogással érhetünk el eredményeket. Az ellentéteinket, polémiáinkat, fenekedéseinket – emlékezzék csak vissza, milyen ügyesen használta ki mindig a német… De nem erről akartam én most kegyelmeddel beszélni… Kegyelmed jó katolikus, miként én magam. Éppolyan felelősségteljes, szilárd erkölcsű férfiú, amilyen én vagyok. BERCSÉNYI Megtisztel nagyságod! RÁKÓCZI A felelősségtudat és az erkölcs a legjobb tanácsadó. Kőszeghy Zsuzsi fiatal lány. Támaszra van szüksége, ezt nem kétlem…. De…. Már meg ne sértődjék, főgenerális uram, kegyelmed sem lesz már ifjabb! Sőt! Én is egyre erősebben érzem az esztendők súlyát, holott tizenegy évvel vagyok fiatalabb kegyelmednél. Kőszeghy Zsuzsi a vérszerinti leánya lehetne... BERCSÉNYI közbevág Ez színigaz, nagyságos uram. Csakhogy, az a lány vonzódik hozzám. Ezt még a vak is látja… Éppen ezért azt gondolom, erkölcsi kötelességem, hogy gondoskodjam róla… S ne úgy tegyem, ahogyan egy apa tenné, de úgy, ahogyan egy férfi. Erős vagyok és egészséges. RÁKÓCZI Úgy? Ha kegyelmed így vélekedik, én nem mondok ellene kegyelmednek! Ne haragudjék, kérem, hogy szóba hoztam ezt az ügyet. Zavartan. Nem is tagadom: kissé ízléstelennek tartom, hogy erről kellett beszélnünk… Mégis meg kellett említenem a dolgot… Tisztában kell lennem azzal, mi történik az udvarban. Megkövetem, ha sértettem gyászát! BERCSÉNYI Nagyságod soha nem sértett engem. Nagyságod úgy rendelkezik velem, ahogyan jónak látja! RÁKÓCZI hosszan hallgat, fürkészi a másikat. Menjen, főgenerális uram, mondja el imáit! BERCSÉNYI meghajol, el. ZAY ZSIGMOND belép, meghajol. RÁKÓCZI A főgenerális szándékai egyértelműek Kőszeghy kisasszonnyal kapcsolatosan. De miért kért erre az otrombaságra, báró úr? Ha nem szeretném annyira, biztosan nem tudott volna rávenni ilyesmire! ZAY ZSIGMOND Biztosat kellett tudnom, nagyságos uram. RÁKÓCZI Kegyelmed talán beleszeretett a lányba, báró úr? Megérteném, elvégre Zsuzsi csinoska, tagadhatatlanul csinoska… Töpreng. ZAY ZSIGMOND feszeng. Nem, nem én, nagyságos Fejedelmem, én nem, én aztán nem… RÁKÓCZI Ha mégis, hát álljon elébb a lány elé, s álljon utána a főgenerálisa elé! Ha viszont mégsem, hát ne viselkedjék úgy, mint egy kíváncsi vénasszony! Tudja jól, hogy én soha nem avatkoztam bele a híveim magánéletébe! Ne hozzon engem többé ilyen kellemetlen helyzetbe! Inkább imádkozzon az elhunyt méltóságos asszony lelki üdvéért. Föláll. Magam is így cselekszem! El. ZAY ZSIGMOND meghajol utána, sokáig áll lehajtott fejjel. Szegény Kelemen…

Partium

7. jelenet Ugyanott. Zay Zsigmond, Mikes az asztalnál ülnek. ZAY ZSIGMOND Ígérd meg, hogy nem haragszol meg rám! MIKES szórakozottan. Megígérem. ZAY ZSIGMOND Beszéltem a nagyságos Fejedelemmel. Zsuzsiról… MIKES Mit műveltél, Zsiga? ZAY ZSIGMOND Bercsényi uram egyértelműen el akarja venni a lányt. Ahogy sejtettük. Mit sejtettük! Tudtuk! MIKES Igen. És? ZAY ZSIGMOND A nagyságos Fejedelem sem tartja ezt egészséges és erényes cselekedetnek. Úgy vélem, ő nem bánná, ha Zsuzsi egy hozzá jobban illő férﬁnak nyújtaná a kezét. MIKES Minden tiszteletem és szeretetem mellett, ez nem a nagyságos fejedelem hatásköre! ZAY ZSIGMOND Zsuzsié? MIKES Zsuzsié. ZAY ZSIGMOND S ő arról nyilatkozhat, amiről tud. MIKES Pontosan. ZAY ZSIGMOND Ergo? MIKES Ne egzecíroztass engem, Zsiga! ZAY ZSIGMOND Ó, hogy az a..! Dühösen el. MIKES az asztalnál marad, arcát a tenyerébe temeti. SÁNTHA MISKA lép be. SÁNTHA MISKA Adjon Isten, jó uram! MIKES felnéz, feláll. Fogadj Isten, bátyám! Hát kegyelmed honnét? SÁNTHA MISKA A nemzetes Szeged városából, jó uram. Rózsa Dániel megbízásából. A főudvarmester úr küldött ide, hogy itt várjam meg a nagyságos Fejedelmet. MIKES Üljön le hát bátran. Hozatok bort. El. SÁNTHA MISKA toporog, nézelődik, leül. Mikor Mikes visszatér, fölpattan. MIKES Üljön csak le, mondom! SÁNTHA MISKA Ha meg nem sértem… Leül. MIKES helyet foglal. Aztán mi járatban? SÁNTHA MISKA Rózsa uram kalmárember, sokfelé kereskedik. A törökkel is. De Rózsa uram jó magyar ember is, úgy véli, ha tud, segít a nagyságos fejedelemnek, amiben csak lehet. RÁKÓCZI, SIBRIK belépnek. MIKES, SÁNTHA MISKA felpattannak, meghajolnak. RÁKÓCZI leül az egyik karosszékbe, SIBRIK mögé áll. SÁNTHA MISKA a Fejedelem elé lép, fél térdre ereszkedik. SÁNTHA MISKA Áldja meg a jóisten, nagyságos uram!

Partium

RÁKÓCZI Emelkedjék föl kéd, s beszélje el, miért keresett meg bennünket, nyomorúságban bujdosókat. SÁNTHA MISKA Sántha Mihály a nevem, Rózsa Dániel uram küldött. Ő Szeged nemes városában kereskedő, én a nemes város egyszerű polgára vagyok. Rózsa uram a kontyossal is kalmárkodik, s azért küldött, tudakoljam meg, hogyan lehetne szolgálatára nagyságodnak. SIBRIK élesen. Valóban? RÁKÓCZI csitítva És milyen idők járnak a nemes Szeged városára? SÁNTHA MISKA A német várfundáló mérnököt küldött. Olyan erős ma a vár, mint soha még. De a nép…! Aszály van minden esztendőben, nagyságos uram. Olyan száraz a föld, akár a sivatag homokja. Egyre több a szegény ember, csak szaporodik feszt, akár kutyában a bolha. A módosabb polgárok meg, már elnézését kérem nagyságodnak, a német segge likába bujkálnak szakadatlan, hálából azért, mert nyolc esztendeje újra királyi szabad várossá tette Szegedet a császár kegyelme, hogy a rosseb enné meg őfeneségét… MIKES Kinek a zászlaja alatt harcolt kéd? SÁNTHA MISKA kihúzza magát. A győzhetetlen Bottyán tábornok csapatainál, nagy jó uram! Sok harctéren küzdöttem. Ott voltam számos kis csetepatéban és nem egy nagy csatában is, köztük Nagyszombat mellett. Trencsénynél meg egyenesen futára lettem a dicső emlékezetű generálisnak. Azon a gyászos hajnalon én vittem meg a hírt La Mothe ezredes úrnak, hogy nyakunkon a vértes német! MIKES Emlékszem kédre. A trencsényi táborban találkoztunk, én tolmácsoltam az üzenetét La Mothe ezredesnek. SÁNTHA MISKA hálásan Megtisztelő, hogy vélekszik rám, uram! Letérdel a Fejedelem elé. Nagyságos Fejedelem! A szegedi szegénység egy emberként reménykedik abban, hogy nagyságod egyszer visszatér, igazságot oszt és szabadságot hoz nekünk, meg egész nyomorult, kisemmizett népünknek. Százakról tudok az én városomban, akik azért imádkoznak, hogy ami legutóbbi csatározásunkkor nem sikerült, az a nem túl távoli jövőben valóra váljék: Szeged a török után a német alól is felszabaduljon! Százakról tudok, akik nagyságod egyetlen hívó szavára puszta öklükkel esnének a szegedi várnak, a tíz körmükkel kaparnák ki a habarcsot a kövek közül, hogy felséged lábai elé omoljanak azok a falak! Kissé kérkedve. De tudni fogjuk azt is, hová kell elhelyezni az aknákat, ha elérkezik az idő, Isten minket úgy segéljen! RÁKÓCZI Derék legények kegyelmetek! És fogunk még beszélni egyről s másról. Most azonban gyászolunk. Bercsényi asszony ma visszaadta lelkét a Teremtőnek. Feláll. Sibrikhez. Főudvarmester uram, szállásolja el ezt az embert tisztességgel és adasson neki ételt! El. SIBRIK végigméri Sántha Miskát. Isten adja, hogy igazat beszélj! El. MIKES Ne törődjék vele kéd! Morgós medve. No, de az a dolga, hogy gyanakodjon. A nagyságos Fejedelem ellenben kitűnő emberismerő, ő pedig azonnal bizalmába fogadta kegyelmedet, ez nyilvánvaló, s ez az, ami számít… Jöjjön, üljön le velem, amíg előkészítik a szállását! SÁNTHA MISKA dohogva leül. MIKES Aztán hogyan lett egy kalmár ügynöke?

Partium

SÁNTHA MISKA Világéletemben a magam lábán álltam, sokat kószáltam az országban, sokat kódorogtam szülővárosom utcáin, terein is. A Tisza partján üldögéltem, hallgattam a folyó neszeit, figyeltem a kérészek virágzását. Beszélgettem a szent életű ferences atyákkal gyakorta, és hát, ne vegye dicsekvésnek, jó uram, de állítom, hogy alighanem többet olvastam tán még a nagy tudományú magistereknél is! Sokat vitatkoztam bölcsekkel és ostobákkal egyaránt. A beszédem is megváltozott, a szavaim és gondolataim is másként járnak, kinéznek már maguk közül a magamfajta szegénylegények. Régen megszelídültem én már a sorscsapások nyomán, az az igazság. Vadember voltam hajdanán, nem féltem talán még magát az Istent sem! Mára csak egy összetört, mélabús férfiú vagyok. Mára odavan minden. A háborút elvesztettük, tán örök időkig nyakunkon marad a labanc. Én magam az ügyünkkel együtt elvesztettem azt a szépséges lányt is, akire a háborúban akadtam… Talán nem is leltem őreá, de egyenesen a háború találta őt nekem. Ki tudja? Mindenesetre elveszett, nyomát sem találtam, pedig, elhiheti kegyelmed, kutattam utána sokat, sokáig. Olyan volt ő, akár a mennyország. S olyan messzi is kerültem tőle, akár a mennyországtól mindannyian, bűnös lelkek… MIKES Mind elvesztettünk valamit. Ki többet, ki kevesebbet. Nőt, hazát, otthont, reményt… SÁNTHA MISKA Én azonban, hogy színről színre láthattam az én uramat, éppen azt nyertem vissza. A reményt! Jobb lett minden. Míg ő van, hinnünk kell! MIKES Hinnünk kell, igaza van kegyelmednek. Hinni kell, hogy igazságos a kor, amelyben élnünk adatott és saját igazságunk érvényre jut egyszer… SÁNTHA MISKA Egy tudós férfiú otthon, Szegeden arról papolt a népnek, köztük nekem, milyen nagyszerű, minő világos, okos és igazságos törvényekkel irányított korszak köszöntött reánk. Hát, ne vegye bűnömül, kamarás uram, én nem látok valami nagy fényeket az emberiség egén, s amiket látok, azokat bár ne látnám… A mi szerencsétlen, csöbörből vödörbe zuhant hazánkban becsületes embereket rágalmaznak gorombán, miközben a gazembereket mézesmázos szavakkal az egekig magasztalják… Ebben a korban, amiben élünk, kegyelmed a tanúm rá, törvényes uralkodók tengődnek messzi idegenben és a hűségeseknek meghurcolás, halál vagy számkivetettség a sorsuk... Hol van hát az a nagy szellemi világosság és igazságosság, ugyan hol? MIKES Éppen az imént talált rá újra a reményre kéd! SÁNTHA MISKA Az igaz. Reményre, a Fejedelemre. De az igazság… SIBRIK belép, mogorván. Na, jöjjön kéd, Sántha! SÁNTHA MISKA föláll, Mikeshez Ha megbocsát. El. 8. jelenet Ugyanott. Mikes, Zsuzsi. MIKES Jó asszony volt… ZSUZSI Velem legalábbis mindig törődött. MIKES A főgenerális úr is törődik veled. S mindig fog. Ő maga mondta. Zsiga a saját fülével hallotta… ZSUZSI Olyan, akár az apám… MIKES gúnyosan Olyan… Éppen… ZSUZSI Mikesre néz, sokáig vizslatja az arcát.

Partium

MIKES Akár az apád, úgy ám! ZSUZSI Jaj, szegény méltóságos asszony! Szipog. MIKES Szegény méltóságos asszony… Még ki sem hűlt… ZSUZSI élesen És? Mi történt, amíg ki sem hűlt? MIKES Mi történt? A méltóságos asszony még kiterítve fekszik, s a főgenerális úr már azon töri a fejét, hogy… ZSUZSI kedvesen, biztatón. Min töri a fejét Bercsényi uram, Kelemen? MIKES kínlódva. A jövőn… Hogy mi legyen vele és… ZAY ZSIGMOND nagy dérrel-dúrral belép. Ez a nyavalyás savanyúvíz újra a budihoz szögezett… Ó, bocsánat! Te is itt vagy, Zsuzsi? Jaj, de egy barom vagyok! Kiszalad. MIKES felpattan, föl s alá kezd mászkálni. Járt itt egy ember. Szegedről jött. Magam sose jártam abban a városban, a háborúban sem tudtuk bevenni… ZSUZSI szórakozottan. Mit akart? MIKES Katonáskodott a Bottyán generális alatt, Trencsénynél egyszer már találkoztam is vele. Most egy kalmár legénye. A gazdája kereskedik a kontyossal. Közben híreket hozhat-vihet, miegymás. Gondolom, ez áll a háttérben… ZSUZSI No, arra, hogy csak úgy gondolom-formán így van meg úgy van, arra aztán nem lehet valami sokat adni! MIKES Pedig az ember már csak olyan, hogy mindenről gondol valamit… ZSUZSI S van, aki csak gondol… MIKES Akad olyan, valóban… RÜYA belép, kezében kancsó, poharak. Gondoltam, jól esik kegyelmeteknek. MIKES Látod, Zsuzsi, ő is gondol ezt-azt erről-arról! És igazat gondol: mi örömünkben, bánatunkban egyaránt képesek vagyunk inni. ZSUZSI Mi? Te, esetleg… MIKES Jaj, Zsuzsi, tudod, hogy értettem! ZSUZSI És ha igen? RÜYA Olyanok, mint a civódó szerelmesek, esküszöm! ZSUZSI Rüya! Hogy merészelsz! Szemtelen vagy, akár a piaci légy! RÜYA lerakja az asztalra a kancsót, poharakat és kuncogva kiszalad. MIKES tölt, az egyik poharat nyújtja Zsuzsinak. Én igazán sajnálom a méltóságos asszonyt… ZSUZSI Tudom. Ne haragudj… MIKES Sajnálom, mert őt is szerettem. Igaz, nehéz természete volt. Csak az utóbbi napokban engedett föl. Mégis szerettem… ZSUZSI Bercsényi uram mintha inkább megkönnyebbült, semmint megrendült volna… MIKES Holnap indultok Konstantinápolyba… ZSUZSI Igen. A jezsuitákhoz. MIKES Utána visszajöttök. ZSUZSI Igen. Lengyelországban is csak addig voltunk, amíg a gróf úr hitt a cárban. Még itt, Konstantinápolyban is győzködték az orosz követet, hogy nagyságos Fejedelmünket hívja meg a lengyel trónra. Csáky uram és a gróf úr naphosszat előszobáztak. Amikor kútba esett a tervük, mentünk Jenikőbe, hozzátok. Bercsényi uram…

Partium

MIKES Miért mondod ezt, Zsuzsi? Én is ott voltam Jenikőben, a Fejedelem mellett. Mindig mellette. Vártalak benneteket. Most is várni foglak. Mikor visszatértek. Néhány nap múlva… ZSUZSI Várni fogsz, Kelemen? Csak várni? Miért nem mondod inkább, hogy ne menjek? MIKES Hogyan tehetném? Anyád helyett anyád volt a méltóságos asszony… ZSUZSI Mégis! Ha mondanád, hogy ne menjek… MIKES Én azt mondhatom csak, Kőszeghy Zsuzsi, hogy várlak! Én egy kiöregedett apród vagyok csupán. Valóságos belső kamarás, bizalmi íródeák? De úgy ám! Kedvelt embere, szeretett udvaronca egy csodálatos uralkodónak, akinek azonban minden csodálatossága ellenére sincsen valódi udvara, akinek a birodalma ez az utca itt, Rodostóban, teljes szélességében és hosszában. Mit mondhat hát egy olyan ember, amilyen én vagyok, Kőszeghy Zsuzsi? Várni foglak. Ezt mondom. Várom, hogy visszatérjetek a jezsuitáktól, Konstantinápolyból Rodostóba. ZSUZSI Mind ehhez az udvarhoz tartozunk… MIKES A gróf úr egészen másképpen, mint én vagy Zsiga. Ő hatalmas úr, ő szövetséges, ő az ország nagyja. Mi szolgák vagyunk, király jobbágyai… BERCSÉNYI belép. Kamarás uram, a Fejedelem várja! MIKES Megyek, méltóságos gróf úr! Zsuzsira néz hosszan, majd el. BERCSÉNYI Zsuzsi, meg kell beszélnünk az utazást… ZSUZSI Az utazást, igen… 9. jelenet Ugyanott. Mikes és Zay Zsigmond az asztalnál ülnek, boroznak. Az asztalon papírok, toll, tintatartó, kupák, háromkarú, díszes gyertyatartó és egy kancsó. Este van. ZAY ZSIGMOND Én nem tudom, de nekem ezek a csillagok nem ismerősek… MIKES Franciaországban nem ezt mondtad… ZAY ZSIGMOND Azok ismerősek voltak. MIKES Zágon fölött ugyanez az égbolt feszül. ZAY ZSIGMOND Ha te mondod… MIKES És Frankhon fölött is. Emlékszem, egyszer a grosbois-i kolostor kertjében ültünk, tíz éve éppen, akkor azt mondtad, ismerősek a csillagok. ZAY ZSIGMOND Mondom, hogy ott azok voltak… MIKES Akkor láttunk egy hullócsillagot is. ZAY ZSIGMOND Te mindenre emlékszel, Kelemen? MIKES Nem. Például arra sem emlékszem, hogy Zágonban az udvarunk déli végében álló két sudár fa közül a jobb vagy a bal oldali volt magasabb? És ez nyomaszt. Határozottan nyomaszt… ZAY ZSIGMOND Az nem nyomaszt, hogy mi lesz… MIKES Zsuzsival? Ezt akartad kérdezni, ugye? ZAY ZSIGMOND Ezt. MIKES De. Az is nyomaszt. ZAY ZSIGMOND Miért nem beszéltél vele? MIKES Beszéltem.

Partium

ZAY ZSIGMOND Úgy értem, igazán. Őszintén. MIKES Én mindig őszintén beszélek, Zsiga… ZAY ZSIGMOND Ezt most akarattal műveled. MIKES Mit? ZAY ZSIGMOND legyint. Tölt, iszik. Sóhajt. Én nem tudom, de nekem ezek a csillagok nem ismerősek… RÁKÓCZI belép. MIKES, ZAY ZSIGMOND fölpattannak. RÁKÓCZI leül a karosszékbe. Ereszkedjenek csak vissza a padra kegyelmetek. Öntene nekem egy kupával, báró úr? ZAY ZSIGMOND tölt a borból, odaviszi. RÁKÓCZI iszik. Köszönöm. Miután könyörögtem Krisztina lelkéért, egy asztalka lábait csiszolgattam ma délután. Szép asztalka lesz, ha elkészülök vele… MIKES Nagyságodnak kivételesen ügyes keze van. RÁKÓCZI Valóságos asztalosmesterré képzem magam, urak! Nevet. Talán egyszer küldök ajándékba egy szekrénykét a szultánnak. Elkomorodik. S egyet a császárnak is… Kiissza a borát. ZAY ZSIGMOND tölt a kupákba. RÁKÓCZI Holnap reggel a főgenerális úr elutazik Konstantinápolyba Pápai urammal és a müteferrikával. A szegedi embert is velük küldöm… Mit gondolnak amúgy erről a Sántha Miskáról? MIKES Én emlékszem rá, nagyságos uram. ZAY ZSIGMOND Becsületes ábrázata van. Fojtottan felnyög. MIKES Nem hisszük, hogy kémkedni jött volna. RÁKÓCZI Meg aztán mit is lehetne itt kikémlelni, nemde? Kortyol. Mondja, kamarás uram, miket ír mostanában? MIKES Leveleket, nagyságos uram. RÁKÓCZI Haza? MIKES Haza. RÁKÓCZI Gondolja, hogy ez a Sántha elvihetné őket? Zekébe varrva, gatyakorcba rejtve? MIKES Nincs kinek, nagyságos uram. RÁKÓCZI Nincs. Értem… Álmodik-e még Erdéllyel? MIKES Arról álmodom, nagyságos Fejedelmem, hogy hazatérünk. Diadalmasan. József úrﬁ és György úrﬁ a határon várnak majd reánk, mert az otthon bujkáló kurucok egy ügyes rajtaütéssel kiszabadítják őket a labancok karmaiból. Egy új Béri Balogh Ádám terem, ő hozza ki őket Bécsből. A városok megnyitják előttünk a kapuikat, a parasztok kiegyenesítik a kaszát. De csatába nem bocsátkozunk, mert a császár hadai elfutnak előlünk, mikor látják, hogy a Boldogasszony tartja a zászlónkat. A nagyságod zászlaját… RÁKÓCZI Hát, álmodozzék csak, kamarás uram… Magam is gyakorta álmodom. Olykor ébren is. Föláll. ZAY ZSIGMOND, MIKES fölpattannak. RÁKÓCZI Jó éjszakát, urak! El. ZAY ZSIGMOND, MIKES Jó éjszakát, nagyságos urunk! Leülnek.

Partium

ZAY ZSIGMOND nyögdécsel, fészkelődik. Én akkor is azt mondom, nekem ezek a csillagok nem tetszenek! MIKES Ha ettől neked könnyebb, Zsiga… ZAY ZSIGMOND Nem csak ettől… Nyög. Már megint a savanyúvíz abajgat… Jobb lesz, ha elvonulok… El. MIKES Jó éjszakát! Sorban meggyújtja a háromkarú gyertyatartón a gyertyákat. Utána tollat ragad, belemártja a tintába, elmereng, majd írni kezd. Az az én nagy vétkem, hogy már néhány levelére nem feleltem kédnek, édes néném! Nehogy azt gondolja, hogy az utolsó levele miatt nem írtam eddig. Bár, az igaz, hogy nem kellene csúfolni a keserűségben lévőket. Még akkor sem, ha abban talán igaza van kédnek, hogy rend szerint a szegény fogja meg a madarat, és a gazdag kebelezi be. Bár a mi helyzetünkben az sem bizonyos, hogy ebben igaza van… Tudja, édes néném, szegény Csáky Krisztina asszony meghalt ma délben, és Zsuzsi holnap a főgenerális úrral elindul Konstantinápolyba, eltemetni a méltóságos asszonyt. Kőszeghy Zsuzsiként indul el, de Bercsényiné lesz, mire megjön. Ha papír szerint nem is, valójában már igen. Ha kéd is azt mondja, hogy tehetnék ez ellen, hát kéd is téved nagyot. Mit sem tehetek ebben a dologban. És részint bizony nem is bánom, hogy úgy lesz, ahogy lennie kell, habár lehetetlen lett volna ebben az országban jobbat választani Zsuzsinál. Amennyiben választhattam volna. De én nem választhatok. Én pusztán elszenvedem azt, amit rám mér a sorsom. Ez az én szerepem. Kitartani a fejedelem mellett, kitartani az ügyünk mellett. Bercsényi uram mellett, aki nékem főgenerálisom. Akkor is az, ha majd rossz szavakat írok róla kédnek, az esküvő után, mikor kínlódni fogok és kaparom a falat. Ne vegye majd komolyan, amit olvas tőlem! Jaj, édes néném, azt ugyan jól tudom, hogy a szívnek semmi része nem lesz ebben a házasságban, mikor majd megköttetik. És úgy vélem, a testnek sem sok. De ha valakitől netán azt hallja majd kéd, hogy a grófné titulus miatt történik az, ami majd történni fog, hát annak ne higgyen, édes néném, még akkor se, ha én leszek az a valaki! Egészen mások az okok. Hála, kiszolgáltatottság, nyomorúság… És leginkább: hűség. Abbahagyja az írást. Leteszi a tollat, a papírt fújja, hogy száradjon a tinta. Utána szanaszét tépi a levelet. Ül, nézi a csillagokat. Elrévedve. Talán mégse ugyanez az égbolt feszül Zágon fölött… Nem tudom, Istenem…

Partium

Fecske Csaba

Eltéved két erőszakos vágy feszül egymásnak túlhajszolt érzelmek káoszában egyszerre volna jó győzni veszíteni hát magamra hagylak hogy szenvedj ezt érdemled az idő dudvaként nő utánad eltéved benne aki téged akar és követ

megvirradt Hajnali halk moha kelti az alvó erdei csöndet, lomb se köhint, a madár csőre üres, remegő kis szive, mint kisnyúl a bokorban félve lapul meg. Kéklik az ég, befagyott, mint hegyi tó vize, majd fölmelegíti a nap, s tere lesz boldog madaraknak, sárgarigó fütyörész, szél fuvolája zihál, megvirradt

Marosvásárhely

Partium

Talán az ég koporsófedele alatt kemence szájaként izzik a nap kemény földemre gombostűz a fény szisszenő hangom lesz e költemény kezemre kíváncsi hangya mászik ketten vagyunk csak én s ő a másik fehér lábú fácskát ringat a szél csalfa nyír kényeskedve gőgicsél mért hogy a messzi hegyek színe kék talán csak bennem van meg ez a kép a magam kedvére elképzelem még nem teremtetted meg Istenem

Tétova nyár az ég szemébe lóg a füst hosszú haja vajon miféle tűz pernyéllő madarai a forró levegőben unatkozó tekintetem billeg egy barna telt csípőn a földön fekszem a föld magához húz szerelmesen homokos vagyok mint a tengerpart tele kusza lábnyomokkal idegen célok meggondolatlan vágyak hieroglifáival nevetéssel telik meg a nyár tavalyi sebek szégyenkező hegeivel rózsákba száműzött piros és sárga incselkedik velem erőt vesz rajtam régi érzések lámpaláza megmártózom a visszafele folyó időben múltam szemérmetlenül eltakarja a jelent valójában nem is tudom élni mit jelent

Partium

Dunai Andrea

A tisztaszoba tükre Nem várt szerelemgyerek volt. Csak azok születnek ilyen szépnek, így mondták a faluban. Gesztenyebarna, hosszú copfjait már messziről megismerték. – Tudod, a Sanyinak a lánya. Ne mondd má, hogy nem ismered – duruzsolták. – Úgy hasonlít az apjára, hogy le se tagadhatná. – Az annyának, a Panninak vót ilyen szép haja lyány korában, tőle örökölhette. – Meglehet ám, hogy éppolyan kikapós lesz, mint az annya. Látszik az most is. – Miket mond már? Rendes asszony az annya, csak az ura, az a baja neki. És ő mindig előre köszönt hangos csókolommal, még Bözsi néninek is, akit pedig nem igen szívelt a pletykás szája miatt, és aki szúrós szemmel ﬁgyelte mindig a fekete fejkendője alól, ha éppen a kapuja előtt ment el. Kis falu, ahol mindenki ismer mindenkit, az alvégi szomszédok pedig mindig tudni vélnek, vagy tudni akarnak valamit a felvégiekről is. A faluban gyakorta látható volt a „Tiszta udvar rendes ház” a parasztházak kapuján, tágas udvaraikon jól megfért egymás mellett a kutya is és a macska is. Közel volt a Duna, és a falu szépsége sok embert vonzott ide a városból télen is, nyáron is. A járdákat hársfák, akácfák, meggyfák szegélyezték, amik a napsütésben csak úgy fehérlettek a virágos égbenyúló lombjaikkal, és jólesett végignézni a hosszú utcákon. A kékre festett kutak is mindig adtak friss vizet a szomjazóknak. Annácska szerette a kezét a hideg víz alá tartani, és fölé hajolva szürcsölni tenyeréből a vizet. Pedig, ha fel is érte, lenyomni a kút kallantyúját már igen nehéz volt, mégis mindig megpróbálta. A falusiak ügyeltek rá, hogy a házuk ablaka alatt kinyíljanak tavasszal a tátikák, a kukacvirágok, a kék jácintok és a sárga nárciszok. Gondosan gazolták, gereblyézték házuk táját, nehogy a falu szájára vegye őket, hogy elhanyagolják portájukat. Ő is gyakran kapált, gazolt, felszedegette a lehulló meggyet, vagy lesöpörte a járdát, dolga mindig akadt. Ha nem, akkor kérte, hadd segítsen a konyhában, vagy akár fölmegy a padlásra is, és ő majd lehordja a régi szemetet, amit a mama a fájós lábaival már nem bírna. Magának való gyerek volt, így mondták. És jó gyerek is, csak olyan mogorva fajta, de majd kinövi idővel, ezt is mondták. A szomszédok, ismerősök meg-megállították, kérdezték anyja, apja felől, de a kislány se kedves nem volt, se beszédes, udvariasan, de kurta szavakkal válaszolt. Nem kedvelték látszólagos mogorvasága miatt. Egyszer Bözsi néni kiabálós, hangos beszéde áthallatszott a szomszédból. – Rátarti az a gyerök! Úgy fönnhordja az orrát, mintha legalábbis úr lenne! Velünk, falusiakkal szóba se áll, csak ha az a pesti úri nép idegyün, akkor! A fene vigye a jó dógát az ilyennek! Há’ nem tanúta mög tisztölni az idősebbet? – Maj’ mögöregszik, oszt elmúlik az az angyali szépsége, amire ollan büszke! Nem tart örökké a ﬁatalság, nem bizony.

Partium

– Má’ akkó tunni lehetött, mindent, amikó a fővégre udvarót a Sanyi. Nem léssz abbú soha semmi jó, ha az alvégiek a fővégiekkel keverödnek! Annácska az iskolából hazafelé eltűnődött a fákon, a felhőkön, a virágokon, vagy a hó ropogásán a talpa alatt. Figyelte, ahogy szinte zenélt, ha a bokrokat rázta a szél, órákig lófrált a Duna-parton Bogárral, a jó öreg tacskóval. Nem barátkozott. Nem beszélt. Szótlan volt tanórán, nem szólt semmiért, akkor sem, ha bántották. A leckét mindig rendre megcsinálta, a jegyei jók voltak, a feleleteiben sem volt sok hiba. Az osztályfőnökének tűnt fel először a kislány hallgatagsága. Nem először kérte el Anna ellenőrzőjét, amibe mindig ugyanazt írta, és amire sosem jött válasz: „Kedves Szülő! A gyermeke nagyon mélabús. Kérem, keressen fel a fogadóórámon. Tisztelettel: Anna osztályfőnöke.” A falusi gyerekek sokkal előbb érnek, hamarabb felnőnek, mint a városiak. Korán kelnek, szinte kakasszóra kiengedik a csibéket, kukoricát szórnak eléjük, vizet öntenek a vályúba a disznók elé, vagy a moslékot, amit a mama már előző este bekevert a vödörbe. Kötelességtudóak már egészen kicsi korukban. Így természetes, már a nagyanyáik is így csinálták. Annácska sem kérdezett soha vissza, hogy ezt miért kell, vagy amazt, nem kényeskedett, mint a pesti úri népek, elvégezte a ház körüli munkát, amit a mama reá bízott. Pedig a Kati, az a pesti kislány, aki minden nyáron itt nyaralt a nagymamájánál a faluban, egész nap játszhatott. Gyakran hívta őt is játszani, általában királylányosat. Csodaszép ruhái voltak, egyik színesebb, mint a másik, és akkor öltözködhetett, amikor csak akart. Ám az az igazság, hogy Annácska a mamától félt egy kicsit, mert mama nem szerette, ha illegette-billegette magát valaki a tükör előtt. A mama mindig szigorúan összeráncolt szemöldökkel járt-kelt, és sohasem mosolygott, nem beszélt. Még libatömés közben sem – amit muszáj volt megtanulnia, pedig nagyon sajnálta szegénykéket. Már-már rászólt volna a mamára, hogy ugyan, ne szoríjja mán annyira azokkal a vaskos ujjaival a libák nyakát, hát, megfulladnak! És ha vissza is fogta a könnyeit, a mama igazán megdicsérhette volna ezért, vagy legalább elmesélhette volna, hogy mit csinált ő, amikor tíz éves volt. Számtalan kérdés ragadt a lelkében, de ha a mamának így jó, akkor nem kíváncsiskodik. Sosem sietett hazafelé. Talán nem is töprengett azon, hogy miért késlekedik, és miért viseli el inkább a soha el nem maradó haragos korholást, amiért nem ért haza időben. Bámészkodva ﬁgyelte a madarakat, egykedvűen ballagott. Jó időben pedig várta, hogy Eszti tanító néni háza elé érjen, ahol ilyenkor nyílt egy különös piros virág, aminek titokban mindig kitépkedte a szirmait, megnyálazta a szirmokat különkülön, és a körmeire ragasztotta. Maga elé tartotta széttárt ujjait, és sokáig gyönyörködött vöröslő körmeiben. Juci ángyinak is pont ilyenek. Néha meglátogatták őket Pestről a rokonok, náluk nyaraltak a faluban, ilyenkor folyton panaszkodtak a városra. Emlékezett rá, hogy mindig valami félelemmel vegyes kíváncsisággal várta az érkezésüket. Juci ángyi szép volt. Amikor lehajolt hozzá, hogy megpuszilja, érezte, milyen jó szaga van. Nem ismerte az illatot, de abban biztos volt, hogy ilyen illatú virág falun nincsen, csak a városban, mégis fölpanaszolják a városi életet. Nem értette,

Partium

hogy lehet ott olyan rossz, ha ennyi csodálatos illat, szépség és vidámság jön onnan. Mert Juci ángyi folyamatosan és hangosan nevetgélt. Aki nevet, az jól érzi magát. A mama sosem nevet. A mama ilyenkor előkészítette a vendégeknek a tisztaszobát, amit minden áldott nap kitakarítottak, de ők sosem aludtak benne. A mama a nyári konyhában aludt, Annácska pedig a kisszobában apjával és anyjával. Amikor apja kimaradt éjszakára, és anyja is dolgozott, átment a nyári konyhába a mama mellé, hogy ne legyen annyira egyedül. A falusi ház kapuján belépve jobbra külön épületként állt a nyárikonyha, amolyan mindenes helyiség; alvásra, főzésre, ebédhez, vacsorához asztalnál megterítésre, még kiscsirkék nevelésére is. Egészen pici ablakkal nézett az utcára. Az ablakban porosodott a kis Sokol rádió, a mama a déli harangszóra mindig bekapcsolta. A református templomban egy saroknyira, ugyanúgy harangoztak délben. Biztos volt abban, hogy ez a nagyanyja egyetlen öröme, mert csak ilyenkor beszélt hozzá, és egy picit el is mosolyodott olykor. Tésztagyúrás közben néha énekelt is, amin Annácska annyira meglepődött mindig, hogy pisszenni sem mert. Sorra szépen megtanulta a népdalokat. Ha nagyon szomorú volt, pityeregve magára csukta a góré ajtaját, felült a morzsolt kukoricahalom tetejére, és halkan dudorászta azokat. Fürdőszoba nem volt, így hát a nyári konyhában a hokedlire tett lavórba öntöttek vizet, és abban mosakodtak. Ha hajmosásra került a sor, annak mindig sírás lett a vége. Hosszú, dús haját nem szerette. A fésülködést is nehezen tűrte, és könyörgött anyjának, hogy hadd legyen rövid a haja, mint Juci ángyinak. Anyja sosem beszélt hozzá olyan komolyan, és határozottan, mint akkor. A hangja ugyanolyan türelmetlenül, ellentmondást nem tűrően csattant, mint máskor, amikor nem ért haza iskola után időre. – Édes lányom, egy nőnek a haja a dísze! Ugyan, milyen dísz az, amit még sosem láthatott? A házban nem volt tükör, csak a tisztaszobában. Oda pedig csak rendet tenni jártak be. És az is régi, vakotás volt már, és föl sem érné, hacsak a sámliról nem. Apja borotvája és fésűje mellett lógott egy tükör a kisszoba falán, de az olyan kicsi volt, hogy elfért az apja tenyerében. A mama a vasárnapi ebédhez terített a nyári konyhában. Anyja a megszáradt ruhákat szedte össze a kötélről sietve, mielőtt elered az eső. Az apja sokáig dolgozik, nem jön haza. Annácska tudta, hogy ez nem igaz, hiszen vasárnap mindenki pihenni szokott, az emberek csupán csak aratáskor, vagy dohányfűzéskor tettek kivételt, amikor a munkával sietni kellett. Beosont a kisszobába, felállt a sámlira és levette a tisztaszoba kulcsát. Felkapta a sámlit és kinyitotta, majd bezárta maga után az ajtót. A tükör valóban magasan lógott, épp úgy, ahogy eddig. Ügyetlenkedve felállt a sámlira, felegyenesedett, a kezét megtámasztotta a falon, és belenézett a tükörbe. Akkor vette csak észre, hogy ez már nem a régi vakotás tükör, amiben anyja is alig látta magát, ha fésülködött, vagy öltözött. Szegények voltak, de megvolt mindenük, ami kellett; a tyúkok, a disznók, a takarmány, a téli tüzelő, a sok dolog és teendő, és étel minden napra. Egy tükör azonban fényűző költekezést jelentett. A mama sokszor háborgott is miatta, hogy minek

Partium

az, csak hiábavalóság, nem kell páváskodni előtte, jó az a régi is. Most meg itt egy teljesen új, egy aranyozott színű fakeretben. Látta az arcát, egészen derékig látszott a tükörben. Az a virágmintás halványzöld pulóver volt rajta, amit Juci ángyitól kapott ajándékba. Pestről hozta neki. Szerette hordani. Most vette csak észre,hogy a nem túl vastag anyag alól elődomborodnak kislányos mellei. Eddig ez nem tűnt fel neki. Még ott visszhangzott a fülében a szó, ahogy anyja mondta: „egy nőnek”... Hosszan nézte az arcát a tükörben. A mélyen ülő nagy barna szemeket, az arcvonásait... „egy nőnek”... Elkezdte kibontani kislányos copfjait, dús, gesztenyebarna haját a vállaira engedte. Igen, gondolta. Valóban szép a „dísze”... Tekintete komolynak tűnt, egészen felnőttesnek. Majd elkomorult, ijedt lett. Nem, ő nem ezt az arcot várta! Ha ennyire hasonlít rá, akkor inkább világgá megy. Ha fiúsra vágatná a haját, egészen rövidre, akkor még szembetűnőbb lenne a hasonlóság. Nem, inkább sohasem vágatja le... Hulljon a szemébe akár, csak takarja el a vonásait, amik annyira az apjára emlékeztetik, mindahányszor a tükörbe néz. A tükör... Bár soha ne nézte volna meg magát benne. Lemászott a sámliról, a kulcsot visszaakasztotta a helyére, és az asztalhoz ült. A mama már kimerte a levest, még forró volt, hagyta, hadd hűljön. A tányér fölött ülve valahova egészen messze révedt a tekintete, és megint megrohanták az emlékek, amiktől szabadulni akart, amit szégyellt, amitől nem bírta szóra senki, ami miatt belefeledkezett a tanulásba, a ház körüli munkába, virágokba, fákba, és legszívesebben, hogy felejtsen, a pincétől a padlásig inkább csak takarított volna naphosszat. Ha hideg idő köszöntött be, akkor valamivel korábban hajtották be a tyúkokat az ólba, nehogy megfázzanak. Ha bajuk esik, nem tojnak több tojást. A mama éppen vizet hozott egy vödörben a kútról, és közben odaszólt a kislánynak, hogy hajtsa be a tyúkokat, mert késő van. Ha talál még egy-két tojást, vigye magával a kisvájlingot is, abban hozza be. Hirtelen anyja termett mögötte, felrántotta a tyúkól ajtaját, és mint már annyiszor, könyörögve, mégis kiabálva kérte: – Elmész apádért a kocsmába. Addig nem jössz vissza, amíg haza nem hozod! Hideg volt már kint, és fázott. Lassan megint tél volt. Végigbotorkált az alkonyodó utcán, mint már annyiszor, és belépett a sarki kisvendéglő ajtaján. A förtelmes ricsajban mulatozó, dülöngélő, részegen vigyorgó férfiakat látott akkor is, és az apja most is, mint mindannyiszor akadozó nyelvvel danolászott, miközben a cigány hegedűjének húrjai közé egy papír százast próbált betuszkolni. A sör és a pálinka szaga felkavarta a gyomrát, és épphogy csak elugrott egy részeg férfi keze elől, aki meg akarta fogni. Émelygett a látványtól, de inkább ezt viselte el jobban, mint azt, amikor részegen hazaér... Anyja már szinte megszokott módon tért ki az ütések elől; már nem kiabált vissza, nem ellenkezett, ha ütés érte. Már el is felejtette a forró zsír égetését, amit a tűzhelyen álló lábasból a mellére borított, már nem fájt, amikor ellökte, már nem érdekelték a szerteszét hulló kitépett hajcsomók a konyhakövön. Belefásult már az évek óta tartó öldöklésbe. Szinte szokott módon ment ki hajnalban a fészerbe, előhozta a piros kemping biciklit, felültette rá Annácskát, és menekültek a felvégre.

Partium

A falu nem értette. A Sanyi dolgozott, úgy mondták, hogy meg lehetett szakítani a munkában, olyan jól bírta. Hát, miért ne ihatna a cimborákkal vasárnap egy kicsit? A pletyka, pedig csak pletyka, az öregek csak tudják. Anyja szégyellt panaszkodni, sosem mert segítséget kérni. Foggal-körömmel őrizte a látszatot, hogy náluk minden rendben van. A porta szép és rendezett, Annácska pedig szorgalmas, gyönyörű gyermek. Csupán annak felejtette el ezt elmondani, akinek a legnagyobb szüksége lett volna rá: a lányának. Pedig a szomszédban mindent hallani. A kislány sosem értette, hogy Bözsi néni és a többi szomszéd vajon miért nem látja, hogy nem mogorva ő, dehogy rátarti, jaj, dehogy, csak szomorú nagyon. Talán, ha valaki átöleli, és elmagyarázza szépen, amit nem ért. Talán, ha szólnak neki arról, hogy szép. Sosem látta magát szépnek. Nagyon félt. Félt, hogy a hasonlóság, amit a tükör mutatott, közte és az apja között, nem csupán külsőleges. Soha nem akart olyanná válni, aki elveszti uralmát önmaga felett. Nem bánta, hogyha az apja nem ment haza. Sosem bánta. Ilyenkor szinte megfogható volt a levegőben a megkönnyebbülés. A mama órákig nem ráncolta a homlokát, tekintete lágyabban esett rá. Anyját látta végre jóízűen enni, és a mosogatáskor elengedett sóhajtásai valami egészen másról árulkodtak, mint addig. Elszállt a fojtogatóan súlyos csönd is. A tyúkok nyugodtabban ültek el az ólban, még kodáltak kicsit, Bogár a lábához erősebben dörgölőzött, egészen közelről leste, hogy kap-e maradékot, a macska fel mert ugrani a kredencre, mintha tudta volna, hogy most ezt is lehet. A szél is szabadabban lengette a füstölő nyikorgó ajtaját, és nem lehetett bánni a zuhogó esőt sem.

Czine Árpád felvétele

Partium

Dunai Andrea

MZ/X jelentkezz! Itt a Föld. Szabin volt bolygó humorérzékem. Bár bolyong, de érzelmileg mindig stabil kollégának számított. Még nem telt le számára a pihenőidő, az imént hívott, hogy szeretne újra munkába állni, mert már a Vénuszig is eljutott a hír, hogy döcög a csillagrendszer, és még időben kell, hogy ideérjen egy hozzáértő. Ő az én jobb kezem, lelkiismeretesen dolgozott mindig. Bevallom, gyakran hagytam rá az egész galaxist, hogy kellemesebb élményeknek hódolhassak. Beosztottként is önállóan oldott meg kényes érzelmi kérdéseket. Mondtam neki, hogy örvendek a kipihent munkaerőnek, hajrá, tegye a dolgát. Igyekeztem nem megjátszani a nagyfőnököt, aki utasít, és megmondja, hogy ki, mit, hogyan tegyen. Mindig megbízható szaki volt, rá lehetett bízni a bonyolultabb exbolygókat is. Mindent elkövetett, hogy az Egyközpontú Monogám Világkép, mint a galaxis alaptörvénye és biztonsága fennmaradjon. Bár az utóbbi hetekben a csillagköz már megérezte a szaktudása hiányát, mégsem hívtam elő. Ami jár, az jár. Nem lehet egész évben ész nélkül hajtani, mert abból bizony könnyen csillaghullás lehet. Szegény feje még nem tudta, hogy mennyi meló gyűlt össze, mialatt a lábát lógatta a Vénuszon. Először elkezdte tisztára söpörni a csillagpályát övező térséget. Gondolta, ennél nagyobb gond nem lehet. Söpör hármat-négyet, és pikk-pakk rend lesz. Ugyan, mi az egy nagytudású, gyakorlott szakinak egy kis csillagpor-takarítás. Aztán megkéri a nagyobb bolygókat, hogy a kisebb holdakra vigyázzanak, hogy megőrizzék a lelkierejüket. Újra elmondja majd, hogy a gömbölyű részekre kifejezetten ﬁgyeljenek, gyakrabban simogassák, hogy megőrizzék vonzerejüket, és ne kelljen átélniük nagyobb érzelmi viharokat. Ez veszélyeztetheti a rendszer belső egyensúlyát. A kisbolygókat is lassúbb pályára kell állítani, ne érezzék mellőzöttségüket, maradjanak türelmesek, csak így tarthatják kordában az exbolygókat is. Rend a lelke mindennek. Mindig voltak, akik elleneszegültek ennek, könnyekkel, érzelmi zsarolással, különféle manipulációkkal igyekezték átvenni a vezetést, de a legutóbbi tüntetést is könnyen elintézték. Új, a kisebb csillagok számára is megnyugtató szabályokat állítottak fel. Olyanokat, amik talán nem fedték a teljes igazságot, mégis el lehetett hitetni, hogy ez az érdekük, és így lesz jó mindenkinek. Mars és Plútó dolga volt, hogy megakadályozzák a durvább harcokat. Néhány exbolygónál viszont sohasem lehetett tudni, hogy mire számíthatnak. Gyakran történt pályaelhagyás, letérés, ütközés, és kisebb robbanások is. Eddig nagyobb lelki sérülések nélkül megúszták, de most már egészen tisztán látta, hogy itt nagyobb a baj. Sokkal nagyobb. Megdőlt a belső egyensúly. Ezt a Főnök nem tudhatja meg. Pihenő ideje előtt bolygó humorérzékemnek még csak 18 égitesttel kellett foglalkoznia, és most látta csak, hogy a csillagközi térben is elszaporodtak a bolygószerű égitestek, és voltak, akik már ki is lökődtek a csillagrendszerből. Ennek bizony súlyos következménye lehet. Már nem álltak be a sorba, nem fogadták el az előírt szabályokat, egyre több a renitens. A sok csillagközi por miatt, ami időközben összesűrűsödött, újabb exbolygók kerültek elő. Fejét csóválva nézte a zűrzavart, és még önmagának sem merte bevallani, hogy halvány lila gőze sincs, hogyan oldja meg. Egyes kisebb holdak

Partium

már elég nagy károkat okoztak. Számításokba kezdett, és kis idő múltán rájött, hogy az üstökösfelhőt egy szomszédos csillag közelsége bolygatta meg. És ez az érzelmi labilitás tovább rezgett, és az összes bolygóra rátelepedett. Az éltető, tiszta csillagközi szerelem féltékenységi jelenetek, csalódások, félreértések tárgya lett. A szívfájdalom, a megcsalatás miatt egyre nőttek a bolygók közötti távolságok. Az elhagyatottságtól való félelem, a vélt vagy valós igazságtalanságok, a hűtlenség, a viszonzatlan szerelem zűrzavaros érzései az átlagos szoláris napokat is kikezdték. Csökkent a csillagok közötti égitesti-lelki gravitáció, a félrelépés gondolata egyre izgalmasabbnak tűnt, ami a galaxis szétesésének képét vetítette bolygó humorérzékem szemei elé. Jó ideig csak erre tudott gondolni. Szinte megbénította a gondolatait, és nem hagyta nyugodni. Idegen érzések kerítették hatalmukba, ideges volt, és állandóan feszült. A súlyosabb lelki sérüléseket számbavéve pedig elérzékenyült, és nem tudta abbahagyni a sírást. Ezt viselte el a legnehezebben. Úgy érezte, hogy kudarcot vallott, megszégyenült. Ehhez cseppet sem volt hozzászokva. Hiszen mindig elegánsan, büszkén, és nevetve emelkedett felül a lelki nehézségeken. Számba vette a veszteségeket, akikre már nem számíthat. Jupiternek csillagai születtek, velük kellett törődnie, és már túl idős volt ahhoz, hogy egy új világképet befogadjon. Szaturnusz az állandó energiakülönbségek miatt vette a sátorfáját, és idegen bolygóra költözött. Uránuszt a krónikus hazudozásai, és erőszakos jelleme miatt a Főnök száműzte egy másik bolygóközi mezőre. A legendák szerint ott sem élt békésen, úgy tartották, hogy a mezőről már egyes üstökösök is megszöktek elviselhetetlensége miatt. Elvette ugyan Mirandát, az egyik legnagyobb holdat, de hűtlenkedéseit az egész csillagközi mező holdjai szenvedik. Neptunusznak jelenleg tizennégy holdja van, így tornyosan tojik az Egyközpontú Világképet vallókra. Dölyfös, és szemtelen jelleme sosem volt népszerű. A régi galaxisban mindenki egységesen hitt abban, hogy a Föld a Világegyetem középpontjában áll, és a többi bolygó körülötte kering. Bolygó humorérzékem már jó ideje kételkedett ebben. Évek óta ﬁgyelte az égi jeleket. Már rég ﬁgyelmeztetnie kellett volna a Főnököt, de félt, hogy azonnal kirúgná, ha megtudná, hogy ez már nem így van, és vannak, akik a belső egyensúlyt zavarva megszegik az egy bolygó az egyhez tartozás szabályait. Megdőlni látszott az eddigi egyközpontú világkép, ami az alapját adta a mindennapjaiknak. Az érzelmi biztonságot. A Jupiter-típusúak már nem értettek egyet a Föld-típusúakkal, és a törpebolygókat, akik igen megingathatóak voltak hitükben, mindkét fél megpróbálta meggyőzni a maga igazáról. Eljött, amitől mindenki rettegett: a csillaghullás ideje. Lassan belátta, hogy a csillagrendszert egyedül nem képes megmenteni. Tudta, hogy először meg kell győznie a Főnököt, hogy változtasson világképén, mert a régi rendszer már az összeomlás szélén inog. Ha egy csillag belsejében annyira elfogy az érzelmi üzemanyag, hogy már nem tud tovább lelkienergiát termelni, akkor a csillagot saját tömegvonzása, testi-lelki magánya hírtelen összehúzza. Ha az érzelmi tömege, a másik csillag iránt érzett szerelme nagy volt, és viszonzatlan, akkor ez az összeomlás olyan gyors, hogy a csillaganyagban sokmilliárd fokra emelkedik a hőmérséklet, és a csillag ebben a keserű, tehetetlen állapotban felrobban. Viszont ez a kitörés nem bolygókhoz méltó megoldás. Egy csillag önkezétől, akarattal nem hullhat le, ezt nem engedhették meg maguknak: a váratlanul feltűnő, majd örökre elenyésző szerelemre, szeretetre érdemes csillagok eltűnését az Androméda-ködben.

Partium

A negatív bolygóközi érzések túlerőben voltak, ehhez kétség sem fért. Az űr egyre mélyült, egyre sötétebben fenyegetett. Sürgősen ki kell találnia valamit, ha mindenkit meg akar menteni. És mindenkit meg akart. Csak később látta be, hogy mindenkit nem lehet. Eltelt egy tropikus év, két sziderikus hónap, és a mentőötlet lassacskán derengeni kezdett bolygó humorérzékem lelkében. Egyszer csak ujjongva kiáltotta: de hiszen ott a Föld! Itt volt a megoldás mindvégig az orrunk előtt. A felszíne puha, bársonyos, befogadó, a tengerei, óceánjai ringatóak, természete szelíd, mindig lehet rá számítani, keringésében megbízható. A már szinte nyugodt és felszabadult humorérzékemnek a millió fényévnyi távolsága ellenére a legpompásabb megoldásnak látszott. Föld körüli pályára állítani minden bolygót, átmenekíteni és végre egy biztonságos, hűséges pont körül hagyni keringeni. Erről azonban egymaga nem dönthetett. A Főnök nélkül a bolygókat sem mentheti meg. Végső elhatározásra jutott: kerüljön bár stabil pozíciója elvesztésébe, bevonja a Főnököt. Három sziderikus napig örlődött. Végiggondolt minden lehetséges, az Egyközpontú Monogám Világkép mellett szóló érvet, végül a csillagközi kapcsolatok égben köttetett hitére hivatkozva a Főnök elé lépett. Történjen akár milliárdszoros csillaghullás, a bolygóközi szerelmet menteni, menteni. Remegő kézzel tárcsázta a főnöki hullámvonalat. Hosszan kirezgett. Izgatott volt. Talán a Főnök most is túl elfoglalt, mint mindig, és éppen halaszthatatlan tárgyalásait szakítja meg éppen, amikor a bolygók között fáradhatatlanul ingázva, csillagról csillagra szokásos körútját járva a csillagok belső lelki egyensúlyát, az Egyközpontú Monogám Világképet védi meg. Határozottsága, és komolysága mindig arról tanúskodott, hogy szinte erején felül dolgozik minden egyes bolygóközi kapcsolaton. Szeleburdi személyisége ellenére bolygó humorérzékem türelmesen várt. Ez nem volt rá jellemző. Nehezen tűrt minden késlekedést, bolygó humorát mindig azonnal vetette be, amint a helyzet úgy kívánta. A várakozást nehezen viselte most. Egyre nehezebben. Számolta a hullámvonal kirezgéseit. Egy... kettő... kilenc... tizenegy... – MZ/X, jelentkezz! Itt a Föld. Hallgatom, barátom, hallgatom! – a hang meglepően nyugodt volt. – Na, végre, Főnök! Sürgősen beszélnünk kell. Az ügy nem tűr halasztást. Valamit be kell vallanom. És hosszasan taglalta, hogy a csillagrendszer végső veszélybe került, és tőle szokatlan, mély megbánással vallotta be az Egyközpontú Monogám Világképben már rég megdőlt hitét. Amikor befejezte jelleméhez cseppet sem illő, kétségbeesett, bűnbánó mondatait, válasz helyett, csupán a Főnök önfeledt, érezhetően mélyről feltörő, szűnni nem akaró nevetését hallotta. – Ugyan, drága, naiv barátom, már csillagmilliárdok óta tudnia illene... – szólalt meg végül úgy, mint aki ezzel egész életében tisztában volt – azt, hogy szerelmesek vagyunk valakibe, nem zárja ki, hogy ezzel egyidejűleg másba is szerelmesek legyünk... – ismét egy kissé gunyoros, ám együttérzően feltörő nevetés. És a Főnök válasza bár meglepte, mégis úgy hatott rá, mintha helyre billentette volna bolygó humorérzékem összes kínzó kétségeit. – Hát, létezik egyáltalán az igaz szerelem?

Partium

Kulcsár A ila

A régi cimborák a régi cimborák ha összejönnénk sokmindent fel tudnánk idézni mert mindegyig emlékezik egy jó ivásra ki hogy rúgott be, hogy lehányta tudunk egy-egy kapáslövéses gólról de hogy ki volt, aki a jelent megcsinálta arról senkinek nincs kapása pedig a múlt nagyon el volt romolva kellettek hozzá eltökélt tettek is – de józanul nem is ment volna.

Kulcsár Attila: Diákévek! Szigorlat.

Partium

Miért hal meg az ember hogy miért hal meg az ember idő előtt mikor szavatossága még le se járt, hát mert már születésekor fejjel megy a neki a világnak s egymás ellen élve aztán se kíméli magát – a gyártó Isten is tanácstalanul áll a gyújtást kéne visszább vennie vagy megszüntetni néhány akadályt hisz szelleme volna elég sok megabájt nyugszik memóriájában kihasználatlanul de ösztönével él és természettelen a történelméből sohasem tanul no jó, itt van a rák, az AIDS azt is nekünk csinálta anno mint annyi mást: kétismeretlenes egyenletet, pestist, a relativitást mégis megoldva mind, a többi vizsgadrukk aprócska kihagyás, kell még hozzá idő talán az elszaporodás, talán a jólét, lehet, hogy kicsi lett a Föld, a gyomor, a szív, a máj, – ott van akkor a galaxis, – gyerünk s csak virtuálisan zabálj lehetne takarékon élni, a túlélésre játszva, de nem tudjuk megéri-e? az ismert e-világin a m á s , mit boldogít? pedig ki van találva: megoldása a hit – hamari elmúlásért majd kárpótol az ég, – ahol hiányzik a lét ezernyi bugyra, de vagy hibás volt a teremtés, vagy elromlott az ember, – mert oly sokszor hitetlen s a kevéssel beéri

Partium

Nyomot hagyni nyomot hagyni a világban akarunk mindannyian dacolni elmúlással: ki fába vésett átlőtt szívekkel ki teletömött diákfejekkel ki gyermekeket nemz rakásra ki művek garmadával ki hódítással, ki önfeláldozással… de amit szándék szül minden elavulhat kioltja másik akarat csak a spontán az örök mert nem spekulatív, nem akar semmi mást megismételhetetlen mint az örömök ezért csak olyan élet lehet maradandó, amit nem azért éltél hogy neved tudasd a messzi századokkal a jelent csináld nagyon egyszeri alkalom legyen műalkotás szerzője ismeretlen esetleges lelet Olyan az igazi nyom – az egyszeri életed – amilyet az éjjeli őr kutyája lába hagyott a friss betonon.

Partium

Tiszaparton Tisza mellett élni élményfolytonosság honfoglalás óta a hagyományőrzés itt hagyományérzés mint kódolt félelem immár ezer éve él a zsigerekben felidézve mindig egy malomba őröl: az elfolyt mindenem , és megint elölről. Itt élni sorskihívás bajkereső virtus mint tűzhányó tövében de ha az elődök vállalták a harcot meghalva megélve kínlódva kibírva csak azért is, mégis ezzel az elemmel el kellene bírni le kellene győzni ahogy az apáink a gátra kiálltak lapáttal furikkal – ha kell hegyeket hordunk – ahogy falujukban a hazát akarták megtartani mindig, – Tiszát a mederben – ma ez a mi dolgunk, ma ez a mi sorsunk –. áldjon vagy verjen...

Partium

Csapadékos nyár lóg az eső lába – esernyő-elhagyó kedd langy permet szemerkél nőhet a csiperke zuhog a nyári zápor szoláriumig ázol felhőszakadás van belefullad a kanális ez már egy vízözön beázik a lakásunk én is lehetek Noé bérházunk lett a bárka mindenki indulatos van itt már mindenféle haragos barom-állat – evezünk Ararátra

Kulcsár Attila: Jó hételejét!

Partium

Madár János

Csend jön Üres fészekként ring majd ez a ház is. A semmi ágán repedezik a fal. Gyermekkorom mészpettyes reményei fölött az idő mit akar?! Évek, évszakok fuldoklásai hoznak rám fekete éneket. Összekuszálódik minden hang torkomon, és az ég rettentő boltján valami furcsa árny lépeget. Szinte hallom a kövek lábnyomát, a meg-megremegő tájat. A nyírségi fák is közelebb hajolnak a földhöz. Mentsd meg, Istenem, homokba épített hazámat!

Ez itt a hazám Ez itt a hazám, de szülőföldemet bitangok szaglásszák, mint az éj. Egy ország sír a szívem fölött, melyet ezerfelé szaggat a kéj. Tépik, cibálják a magyar zászlót hazugságra fölkent urak, tolvajok. Ki utolsó véréig harcol a rablók ellen, annak én is hű rokona vagyok.

Partium

Dinók Zoltán

Napló Csütörtök reggel. Sipos Sándor már eleve rosszkedvűen ébred. Író volt s az utóbbi időben naplót vezetett. Volt mit leírnia, hiszen szabadúszó munkanélküli most. Ez áll a csütörtök délelőtti naplójában: „A reggeli jó hangulatom rögvest elszállt. Főleg amikor a postás meghozta anyám nyugdíját. Éppen ettem. Tizenegy óra lehetett. Jelenlétével a frászt hozta rám. Rám köszön, hogy én háttal állok neki. Mondom én is: – Hello! A falat majdnem megakadt a torkomon, ezért kiköptem, mert nem akartam megfulladni. Észrevette vagy nem, nem tudom, nem is érdekel. Anyám átveszi a nyugdíjat, ad belőle nekem kétezer forintot. Majd rágyújtok, nem tudom miért, de ma bal lábbal keltem fel, tiszta ideg vagyok. Majd elköszön, siet, mint az ördög. Anyám megy az ebédért. Összeszámolom gondjaimat. Közben pocsékul érzem magam. Beveszek egy nyugtatót. Felsorolok tíz gondot magamban. Köztük az egyik legfontosabb: rájöttem, hogy négy fal között bolondulok, míg mások élvezik az életet. Sírtam. Hogy lehet egy embert ennyire megalázni? Semmit nem élvezem az életet. De a többi gond se semmi. Mint egy szkizofrén, számolási kényszerek. Hogy a tegnapi napom sokkal jobb volt. Most meg nem s miért? Tűnődöm, pedig inkább író vagyok, mint költő. De pedig ez nagyon költői hangulat. Ahogy hazaérkezik az anyám, már sokkal jobban vagyok. Úgy nőznék, udvarolnék egy lánynak, hogy az egyszerűen nem igaz… De nem! Csak a négy fal között… Délutáni napló: „Anyám neten chatel testvéreimmel, miközben hajnyírásra készülök. Előtte meditálok. Negyedóra alatt lenyírja hajam. Szép kis frizurám lett. Ám ahogy rendbe hozom magam, ahelyett hogy nőznék, írni kezdek. Még mindig a múlt hét jár a fejemben. Az írást öt perc után abbahagyom. Kicsit elmélázom. Olvasok. De azt még öt percig se bírom. Én is netezek, zenét hallgatok. Közben az jár a fejemben, hogy meg kéne már nősülni. Rossz egyedül. Romantikus vagyok. S azért, hogy nincs barátnőm, az anyámat vonom felelősségre. Nem ártana egy kicsit elbeszélgetni vele – gondolom, de meglehet, hogy annak csak veszekedés lenne a vége. Szép kis helyzet. Harminc éves vagyok, s úgy kívánom a nőt, mint az európai ember Szaharában a vizet. Megmérem vérnyomásom. 145. Ez nálam jó.

Partium

Esti napló: „Tele vagyok tervekkel. Ifjúsági művészfilmeket nézek a neten, s gondolataim nagyon kavartak. A hűtőből előveszek egy sört s megiszom. Igaz, hogy anyámé, de úgyse veszi észre. Rájöttem, hogy felnőtt vagyok, aki azt csinál, amit akar. Ezekből a lázongó ifjúsági filmekből is kinőttem. Apám nemzedéke halott. Valami megmagyarázhatatlan költői gondolat jár a fejemben. Ha most látna? Majd lefekszem. Hamar el is alszom. Péntek reggel. Sanyi nyolc óra körül ébred. Ahogy megtörténtek vele a délelőtti események, le is írja: „Egyik ismerősünktől cd beszerzését bonyolítottuk le. Rengeteg téma van a fejemben. Egyiket-másikat hozzá is láttam írni. De nem nagyon ment. Tulajdonképpen hamar elszaladt a délelőtt, ma már sokkal jobban éreztem magam, mint tegnap. Anyám meghozza az ebédet, s ettem rendesen. Közben mondom anyámnak így: Én író vagyok, közelebb talán Istenhez is. A magas dolgokon, a komoly dolgokon hogy elgondolkodtam, ezért értek jobban az élet, sőt a politika dolgaihoz. Egyébként Isten nem foglalkozik szenvedéseinkkel. Jól érezzük magunkat vagy nem, nagyon nem tudni mennyire számít ez neki. Csak terve van velünk. Délutáni napló: „Kettő felé elaludtam. Hányingerem volt. Ahogy felkeltem, s az internethez ültem, elmúlt. Anyám néha még mindig a frászt hozza rám, ha írok, s el vagyok varázsolva egy kicsit. A szerelemről jár az eszem folyton. Mennyivel másképp látnám a világot, ha szerelmes lennék. A novelláimon még sokat kell csiszolni. Sokat megéltem, s mindezt szerelem nélkül. Így érzem, előttem az egész élet, holott már sokat megéltem. Egy szerelemről szóló könyv került a kezembe. „Fiatalság-szerelem.” Ez az, amiből kiestem. Rossz, nagyon rossz érzés. Nekiülök írni. Esti napló: „Számlálom a gondjaimat s beléfulladok, nem kell átmennem a szomszédba. (Mikor azoknak úgyis megvan a véleményük rólam.) Zenét hallgatok ismét, de összeszámlálom gondjaimat s egyszerűen vérvörös néha az arcom. Lemegyek a boltba egy doboz sörért. Megiszom. Közben mindenféle novellatémák járnak a fejemben. Hogy azt hiszik, a munkanélkülivel mindent megtehetnek. Majd írni kezdek, s nézek egy filmet, de csak kb. tíz percig. Még jó, hogy rosszabb idegállapotba nem kerültem. Lefekszem s elalszom.” A napló itt befejeződik.

Partium

Tibor Tibor már régóta készült felönteni a garatra. Nem érdekelte most semmi más, csak hogy jól berúgjon. Nem volt alkoholista, de néha-néha iszogatott. Felesége halálát – kit az életben-legjobban szeretett – nem tudta kiheverni. Gyerekkorában annak idején meg a testvérét vesztette el. Élete kész dráma. Egyik halálélmény a másikat követte. Persze közben sok idő eltelt. Ahogy jó sokára kiheverte bátyja halálát – jött egy boldog házasság után egy újabb krízis: feleségét elvitte a tüdőembólia. Ő is, akárcsak felesége, sokat dohányzott. Gyakran elment tüdőszűrőre. Az ő tüdeje még tiszta volt. Stresszes embernek ismerte mindenki. A szíve talán már használódott volt, akárcsak elméje. Tehát reggel felkelt s lement az italboltba. Két üveg vörösbort s három doboz sört vett. Egyedül tartózkodott otthon. Nem zavarta senki. Händelt hallgatott közben. A második üveg bor és az első sör után dalolni lett volna kedve. – Händel, óriás vagy! – mondta magában De hát ez nem mulatós zene. Pedig ő imádta a komolyzenét. Egy ilyen bánatos ember mi mást is szeretne? A második üveg sört már nem bírta meginni. Hányingere lett, forgott vele a világ. – Miért ittam én? – tette fel a kérdést a négy falnak Olyan rosszul lett, hogy muszáj volt lefeküdnie. De ott is csak forgolódott. Az ágyban lábától fejéig szédülést érzett. Majd egy nagyot hányt. Ahogy kiadta magából az italt, sokkal jobban lett. De mégis megbánta, hogy ivott, mert rosszkedvű lett. Aznap éjszaka feleségével álmodott. Ahogy kettesben szeretkeznek. Milyen jó álom volt ez! De felriadt. Bevett egy nyugtatót. Nem sokat segített rajta. - Drágám! – mondta magában. Visszafeküdt s lassan már hajnalodott. Nyolc óra körül csengett a telefon. – Haló! – mondta Tibor – Itt anyád! Hogy vagy? – kérdezte a bemutatkozást követően. – Megvagyok! – Na, jól van, ha pénzre van szükséged, csak szólj! Oké! – mondta S letette a telefont. Már nem feküdt vissza. Rengeteg takarítanivalója akadt a ház körül. Ritkán takarított. Ha más látta volna a házát, nem valami jó véleménnyel lett volna Tiborról. Így hát porszívózott. Nem sokáig csinálta. A polcok között rendet rakott. Épp az egyik könyvet vette kézbe, mikor véletlenül felesége keretes fényképe a földre zuhan. Kettétört. – Ó, én szerencsétlen! Felvette s megpróbálta összerakni a képet.

Partium

– Ne haragudj, drágám! Ám nem sikerült neki. Mérgében – ez apróság miatt – újból ivott. Csak most már jóval kevesebbet. Babonás volt Tibor. Rossz jelnek vélte, hogy az üvegkeretes fénykép széttörik. Mikor kijózanodott, megpróbálta helyre rakni a fényképet. Valaha asztalos volt, s egy óra alatt megoldotta a dolgot. De azért a régi jobb volt. De így is elégedett lett. Álmában lidércek üldözték. Látta magát amint Krisztinával veszekszik. Majd azt mondja, hogy ő miatt halt meg. Ő miatta dohányzott sokat. Tibor felriadt. Ivott egy pohár vizet. Az álmot komolyan vette. El is hitte, hogy ő miatta dohányzott sokat. De lehet, hogy ez hazugság! Hiszen boldog házasoknak gondolták magukat mind a ketten. Aznap Tibor ismét felöntött a garatra, teljesen részeg lett. Bűntudatot érzett. Úgy gondolta, felvágja az ereit. Fogja a kést, amikor épp kopogtat a postás. Tibor remegett. Ajtót nyitott. A postás látta, hogy nincs jól. – Jól van? – Persze! – De miért remeg? – Semmi érdekes. Csak alaposan megfáztam. Az nem hitt neki. Átvette az apjától kapott levelet, majd elolvasta. Megrázó sorok voltak benne. Meghalt Zoli – az apja bátyja. A kést visszarakta a helyére, s sóhajtott egy nagyot, miközben esze igen sok dolog körül forgott. Ez a postás volt az Isten jelenléte. Így legalább életben maradt. Szülei, Anikó és Zoli elváltak egymástól. Nem is értette, hogy miért nem Anikónak szólt először. Ennyire haragszanak egymásra? Felhívta anyját. Az szomorúan, dadogva beszélt. – Az apád most nagyon iszik, nem is keveset! – De miért nem neked szólt először? – Nem tudom. Kérdezd meg őt. Azért van a telefon. – Anya! – fakadt ki Tibor. – Jól vagy? – Igen – mondta ridegen. – De most le kell raknom. Tibor meg rágyújtott, miközben nagyokat sóhajtott. Nem lett volna jó hír most, ha szülei hallották volna, hogy Kázmér öngyilkos lett. Összeszedte magát, aztán ez a gondolat most egy időre kitörlődött agyából. Majd egy nyugtató teát melegített magának. S kezdte jól érezni magát.

Partium

Tóthárpád Ferenc

Hónap-tár Január, a lusta vándor, Februárral ropja, Március, az incselkedő mosolyra fakasztja. Április csak huncutkodik, Május hősszerelmes, Júniusról mit mondhatnék? Néha engedelmes. Július biz’ jó barátom. Augusztus? Egy szép hölgy, Szeptember, az álmodozó, tarka díszruhát ölt. Október, a morcos öreg November komája. Decembertől csókot kapok Szilveszter napjára!

Körtánc Lép a Tavasz, s átnyúl a Nyárba. Ősz követi, csosszan utána. Fagyba karol, szél a nyomába’, baktat a Tél, fárad a lába. Lép a Tavasz, kuncog a Nyár, csosszan az Ősz, Tél hezitál. Együtt járják, mégis oly egyedül! Körtáncukhoz senki se’ hegedül.

Partium

Mit remél az ősz? A rőt levél a földre hull. A széllel int az Ősz, körültekint az ég alatt, kicsit még itt időz. Behúzza kócos üstökét, vajon mit is remél? Maradna még talán velünk, de várja már a tél. Te, kedves Ősz, ne búslakodj! Csak úgy lesz, mint szokott, ha jönnek, akkor mennek is a huncut hónapok.

Két tenyerem Két tenyerem zöld rét. Benne legel hat ló. Tizenkétszer dobban a huszonnégy patkó. Két tenyerem berek: ágas-bogas határ. Galambokat röptet hat bujdosó betyár. Két tenyerem elrejt, dédelget, marasztal, hat búsongó betyárt mátkacsók vigasztal.

Partium

Gyere be! Épül már a jurta rácsos fala: kerege. Birkagyapjú-nemeztető füstlyukkal a teteje. Ej-haj, kerege, Istenfa a közepe! Ha kiveszem, nem szakad le akkor sem a közepe. Ej-haj, kerege, gyere, gyere, gyere be!

Magyari mondóka A magyart az ég is lóra teremtette! Felpattanok én is, s mint ahogy azt tette Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm: pej-ló paripámat szőrmentén is megülöm!

Búg, bőg a nyenyere Búg és bőg a nyenyere, meg nem áll a kereke. Egy kisﬁú tekeri, egy kisleány neveti. Búg és bőg és búg a húrja, zizzen, reccsen, aztán újra… Tekeri, csak tekeri. Zizzen, reccsen, aztán újra búg és bőg a húrja.

Partium

Pipadal Katona volt ükapám, katona volt nagyapám. Pám-pám paripám, katona lett az apám. Pám-pám paripám, tüzet okád a pipám. Tüze hamar lelohad, csak a hamuja marad. Tekeredő füstje azt írja az égre: nagyobb szükség volna kovácsra, meg pékre.

Ébredés Harmat a rétről messzire készül, nap melegével újra kibékül. Elnehezülnek hajnali szárnyak, köd-puha párnán tétova árnyak. Illan az álom, ritmusa tik-tak. Huncut a párna, visszakacsingat.

Partium

Héder Ingrid

Porravaló Laci már tíz éve szolgált fel különféle éttermekben, de olyan furcsa pincérrel, mint János, még nem találkozott. Minden péntek délután két férfi tért be az étterembe, és mindig közel a konyhához ültek, a Jánosnak kiosztott asztaloknál. Az egyikük köpcös, kopasz, ideges fickó volt, az a fajta, aki összehúzott szemöldökkel nézi még a tévét is, míg a másik békés arcú, nyílt tekintetű, nyájas figura. János tapasztalt, szorgos pincér lévén igyekezett kifogástalanul végezni a munkáját, de a köpcös ennek ellenére is minden alkalommal belekötött. Durván és udvariatlanul beszélt, ócsárolta az ételt és kritizálta a kiszolgálást. Evés közben folyton mérgesen dünnyögött, és még akkor sem fáradt bele a szidalmazásba, amikor a maradék kenyérrel dörzsölte tisztára a tányérját. A nyájas fickó pont az ellentétének bizonyult. Sosem felejtett el köszönetet mondani, azzal bókolt Jánosnak, hogy ő a kedvenc pincére, és ha olykor az étel kissé odaégett vagy hidegen rakták elé, zokszó nélkül, elégedetten lapátolta be. Egyszer János tévedésből egy másik asztal számláját adta nekik, mire a köpcös hatalmas cirkuszt csapott. A terem harsogó zsongása óvatos suttogássá szelídült, a vendégek megfeledkeztek az evésről, pletykára és némi felháborodásra éhesen inkább az előadást élvezték. A köpködve ordibáló emberke a feje búbjától a gallérjáig elvörösödött, úgy próbált a magas pincér képébe mászni, mint valami felhergelt kiskakas. Komikus látványt nyújtott, és ha János nem vág annyira szánni való, szenvedő képet, a közönség talán meg is kuncogja ezt a csapkodó, ugráló kis pukkancsot. A jelenetnek és egyben a rémült pincér fájdalmainak a köpcös mindig udvarias barátja vetett véget, ráadásul a végén még ő is kért elnézést a sárga földig süllyedt felszolgálótól, aki alig győzött mentegetőzni a számára is elfogadhatatlan hibáért. Mindezek ellenére Laci megfigyelte, hogy János minden péntek délután türelmetlenül sündörög a konyhában, követeli a bőségesebb, gusztusosabb tálalást, hogy tökéletes fogásokat szolgálhasson fel a durva alaknak, míg a kedves férfi ételébe titokban beleeszik, és néhabele is köp. Laci egyik nap aztán, amikor már nem bírt a kíváncsiságával, kérdőre vonta a pincért: – Miért bánsz úgy azzal a bunkóval, mint valami hímes tojással, míg annak a szerencsétlennek beleköpsz a kajájába? János szendén elmosolyodott. – Hát igen. Egyeseknek valóban nem könnyű a kedvére tenni, de a mi szakmánkban ez már csak így működik. Elvégre az orvosnak vagy a katonának sem nézed el, ha hibázik.

Partium

Laci úgy vélte, hogy a pincérkedésben és az orvoslásban (nem is beszélve a fegyveres erőkről), az égvilágon nincs semmi közös, de nem akarta félbeszakítani cimboráját. – Amikor igénylünk egy szolgáltatást, elvárjuk, hogy a lehető legjobb minőségben részesüljünk. Tudod, az emberek bizalmat szavaznak nekünk, amivel nem szabad visszaélni. – Jó, jó, de mi van a másik ﬁckóval? János szabadkozó mosolya egyszer csak eltűnt, ábrázatára a sértettség és a szégyen zavarba ejtő keveréke ült ki. – Az az ember úgy beszél velem, mint valami nyomorékkal. És tudod, mit szokott csinálni? Tudod, mit csinál még? Szegény férﬁ el sem tudta képzelni, de barátja felháborodása láttán valami nagyon súlyos dologra gondolt. – Minden alkalommal hagy huszonöt kopek borravalót. Huszonöt... istenverte... kopeket. Manapság lehet még egyáltalán venni valamit huszonöt kopekért? –Idegesen elvigyorodott. – Utána meg olyan elégedett pofát vág, mint aki megváltotta a világot. Érted te ezt? – kérdezte, de a választ már nem várta meg. Felkapta a tálcáját, és az orrát olyan magasra húzva sétált ki a konyhából, hogy Laci attól félt, a végén még elbotlik a saját büszkeségében.

Czine Árpád felvétele

Partium

Varga Ágnes

Hiányzol Hozzád gömbölyödne lelkem – mint könnycsepp szememhez. Bújnék ölelés hangjához, hajad kacagásához hajolnék, s ringnék rajta, ahogy reggel súgására madárdal, ha hívnál, és mosolyt virítna lelkem, felkelő fényűt, örököt. És illatodból innék végtelen szomjazón. Szádba kapaszkodnék, bár tudom is szeretsz, azért függnék még, mint felhőből eső, szakadón. S ráncaidba fésülnék néhány évnyi tavaszt, tán esküvőst, unokást, szemeid köré ragyogást, de csak a napot hagytad itt nekem- mindig magam boldogulóst, nélküled. Újra a fák rügyébe zuhan a tél, kipattant élet integet márciusi zöld azóta halványabb színében, mióta egy lehetsz nekemmagzati képem csillagfényű oltára. S szenderednék, mint árnyék levélke fonákán zuhogó napfényben, úgy hozzád bújnék, ahogy szélhez levegő, és dalhoz ének, mint könnyhöz a só… Mert hiányzol.

Partium

Tolvajoddá tettél Viharból kihűlt kedvű lázadás lettél; mellettem csitulsz csöndes alkuvóban, mint olvadó nyár,eső és meleg alkonyattá váló izzó házakon, közben bennem menedékem legyél– napból kiszakadt világ lámpásba hajlón halkulóban önnön– múltunk felől a közös örök felé minden önként feláldozható csókváltás között belenőni a fénybe Isten színe elé vonulón számot adni éltünk szerelem bűneiért: a veled pillanatért élve pajkos szíved tolvajává tettél.

Czine Árpád felvétele

Partium

Sróth Ödön

Vérbehulló Tág tér és tág torok Hajad között a fény forog lovasok tolulnak és hajolnak Jelez az idő a holdnak jelez az idő a holdnak Felmész a homokdombra még megsuhintod a szél fülét Hömpölygő sárban könyökölsz rozsda-pirkadat zaja költ Inogva repedt küszöbre ülsz Fűpaplanon elterülsz Érzed a pillanat mellénye szúr Az az igaz, mi véredbe hull

Tünet Dobhártyádon dobol a fény Szemedet kitágítja a csend Ruhád torzuló testet cserél És öltözésbe kezd Így hűl ki riasztó kezed Cérnahangon magad ébresztgeted Csillag röpköd és csóvája oson Most Most Ha kéred Füzetem lapjára hozom

Partium

Szilágyi József

Olga randevúja A várakozás boldog izgalma nem hagyta nyugton ülni a rekamién, újra és újra a szekrényhez penderült, kinyitotta a tükrös ajtót, nézegette magát a virágmintás ruhában, amit az első fizetéséből vett, órákig zavartan turkálva a divatáruban. Mindez három hónapja történt – azóta naponta megcsodálta a kelmét – de eddig nem viselte, nem volt miért, nem történt semmi, amiért felvehette volna. Most viszont Áron kedvéért öltözött… Áron, és a kerületi bál! Tegnap a kerítésnél ácsorogva nem is értette mit akar a férfi, amikor hozzálépve megkérdezte, szeretne-e egy pohár sört? Vagy inkább gyümölcslevet? De nem pincér volt, mert amikor félénken méregette a pohár mögül, a fiú azt firtatta, lenne-e kedve másnap moziba menni. Vagy inkább a vidámparkba szeretne? Szinte megrémült: Azt kérdezik, mit szeretne ő? Nem értette… És a haja a tükörben? A rúzs? Hibátlan. Lehetetlen. A szeme! A szeme túl kerek, mintha a Rudolfék kutyája ijesztette volna meg. Ezen nem segít sem a spirál, sem a szemfesték. Visszaült a rekamiéra. Még huszonöt perc és elhagyja a nővérszállót, akkor öt perccel korábban ér az újságosstandhoz, éppen időben. Újra felugrott, az egyetlen székhez lépett, ám hiába fürkészte, egy árva redőt nem talált az ott pihenő blézer vanília illatú simulásán. Ismét a fiókban kezdett turkálni. Micsoda szerencse, hogy bölcsődei dadusként kapott szobát a szállón – itt van neki ez a fiók is, ahol a kincseit őrizheti, a kincseit, amelyeket anya gondosan a nagypapáról maradt lakkbőröndbe csomagolt, szeletelt kenyér, három főtt tojás és egy zacskó krumpli társaságában, aztán a küszöbre tette a kitömött sporttáska mellé: – Olga, mától tiéd a világ! Koncz Sz. Olga Óvodás olvasta milliomodszor a névjegyet, legdrágább ereklyéjét. Az egyetlen ajándék volt, amit azért kapott, mert szerette volna megkapni. Akkor anya nevetett, mert a szemüveges elvitte őket a csónakázni, aztán gesztenyepürét ettek, a plázában meg fagylaltkelyhet, és örömükben névjegyet nyomtattak mindhármuknak az alagsorban. „Óvodás”. Most meg dadus, vagy még inkább bölcsődés? A törpikét is nagyon szerette, ez volt az első szerzeménye, a nagyközértből, amikor anya Gyuszi bácsi miatt dühösen dobálta a kosárba a mireliteket – Gyuszi bácsitól, aztán a szakállas fafaragótól és a többiektől már nem kapott semmit, és akkortól anya állandóan mérges volt, csapkodott – ő pedig, szokása szerint szándéktalanul, elképzeléstelenül andalgott az árurakatok között, amikor – mi ütött belé? – a zsebébe rejtette azt az édességet, belsejében törpikével. Mit tudott volna magával hozni a kirakatüvegek mögül, az áruházi polcsorokról, amelyek előtt ugyanilyen tehetetlenül ácsorgott, hisz nem kérdezte meg soha senki, mit szeretne, vagy szeretne-e egyáltalán valamit. Kéri a barackos tejberizst? Tetszik a sötétbarna dzseki? Van kedve egész este a ruhatárban anyára várni? Nem, senki.

Partium

Itt lapul a fiókban az iskolai bizonyítványa is, amibe egyszer dicséretet kapott. Micsoda megdöbbenést keltett az Egészségügyiben, hogy az összes Arany-balladát el tudja szavalni, ha csak suttogva is! Az eset gyorsan feledésbe merült, és igaz, hogy soha nem bukott semmiből, de természetrajzból majdnem, amikor az elhanyagolt tályog miatt hat hétig nem tudott bejárni – olvasható a bejegyzés a 6. oldalon. A pótvizsgán átment, mert betéve tudta az egész könyvet, mondta is Bordás tanárnő, hogy ez igazán megér egy hármast, és csak néhány helyen volt bizonytalan. Egyedül nehezen ment, és nem ért rá anya sem, hogy segítsen, a szomszéd Ilka néni sem, aki tudjaafrászmiért, néha megsimogatta a haját, se a kitudjamerrejár apa, se Bordás tanárnő, se az igazgató, se a gyámügyes, se a miniszterelnök… de még Miley Cyrus sem, hogy elmagyarázzon néhány homályos részletet. És itt a piros szívecskés füzete, amelybe minden fontosat feljegyez, még azt is, ki nem ért rá, hogy a természetrajzzal segítsen. A szívecskés füzetben tartotta összehajtva a Miley poszterét, mert még nem merte a szállón kifüggeszteni. Amikor Rudolfék tavaly festettek – szerencsére a kutyát elpaterolták vidékre – a lépcsőházba tornyozott fotelok alatt talált egy nem túl régi Bravót. Megőrizte a lapot, mert volt benne egy képmelléklet, épp ő, akit már látott, amikor nem anya nézte a sorozatait. Otthon, merészen, kitűzte a fotót a polc oldalára, és ezt anya sem tépte le. Így Miley lett a kedvence. Felnézett a fiókból, arcára terítette az újságlapot, álmok kergetőztek kuszán a színes papír túloldalán. A bölcsödéből még nem volt emléktárgya, ott még csak feddést kapott: Miért nem tart rendet? Miért olyan szigorú? Miért futkároznak a gyerekek? Miért ülnek a gyerekek? Miért van ilyen zsivaj, miért van ilyen csend… Amikor a vezető gondozónő kimegy a teremből, Bettike selypít csokoládéfoltokkal az ajka körül, bátorítja, hogy ne legyen szomorú a dadus néni, inkább rajzol neki angyalkát. És lám, itt ez a kis lila krikszkraksz, becsúszott a szerelmes versek alá… „Óvodás” – mégis csak ezt szerette leginkább, a kisgyerekkori névjegyet, amin a neve rajta van. Anya mindig gúnyolódott, „Olga, milyen ostoba név! A szülészeten találta ki az a kajla beteghordó, mert én nevet sem akartam.” De akkor ki akarta, a papa? Nem értette. Ki az ostoba, ő, anya, vagy a papa, aki már akkor is ki tudja, merre járt? Ez az! Ha Áronnak tetszik, megváltoztatja a nevét, ahogy mindig is szerette volna: Koncz-Szabadi Otília. Újra felpattant. Minden rendben? Még mindig tíz perc! Egyszerre kiverte a víz. Egy minuta és hozzálép Áron a standnál! Másodjára találkoznak. Nem, inkább még sem megy el… Pedig ujjong és háborog a lelke… Azt kérdezte tőle, mit szeretne… Úgy nézett rá, mintha ő is lenne valaki! Olyan szépen és komolyan… Tisztára úgy, mint Vilmos bácsi a sorozatban… Szerencsére nem olyan öreg. Talán csak azt akarja, amire a vezető gondozónő célozgatott… Hát, csak akarja! Megkaphatja… Odakint a délutáni nap hirtelen előbukkant a felhők mögül és világossággal töltötte meg az apró szobát. Olga, megsejtve azt, amit eddig még sohasem, visszacsúsztatta a fiókot, málló homályba küldve névjegyet, posztert, iskolát, bölcsödét, törpöt és anyát, finoman válla köré hengerítette a blézert, szeptember fényében fürödve megcsodálta magát a tükörben, és elindult a körforgalom felé.

Partium

Sándor Szilárd

idő előtted van a múltad amint azt ismered hátad mögött van a jövőd amint azt elveszed visszatekintésed bölcs előre-látás

A vásárosnaményi 1956-os emléktáblánál 58

Partium

Molnár József

Tűnődés Az ember gondolkodik. Közben hátba vágják sziklával. Dobd vissza kenyérrel, gondolja, majd lő. A Boldog elvonulva a világtól barlangban él, imádkozik, mint kinek nagy a bűne, kergetik hite miatt, félnek követőitől, egyenlővé teszik a földdel. A Fiú járja a világot, nem tudnak róla semmit. Bemutatkozik. Megismerik. Megtanítja az embereket szeretni. Gyűlölködés lesz a vége. Keresztre feszül. Buddha folyóparton él elvonultan a zajtól. Lótusz ülésben várja a megvilágosodást. Pár szem rizs az étke, melyet a helybéliek adnak… Egy nap meghallja a csalogány énekét, szívében szól, s rádöbben, neki más a dolga, mint egyhelyben várni a lenyugvó napot. Elindul.

Partium

Az Öregisten tűnődik. Ember szemmel nézve mintha aludna már örök idő óta. De akkor ki teremtette ezt a világot, kérdezhetné magától a legnagyobb, a legmagasabb, aki mellett a leghatalmasabb hegy is törpe. Az Öregisten süketnek látszik, s mintha örök idő óta aludna. De akkor ki teremtette az igét, a mennydörgést, s a villámot? Ki teremtette az Istent?

Agyagtáblákra írt titkok Maga köré az ember barlangokat ácsol, hogy türelemmel kivárja a jégkorszakot, maga köré az ember vízeséseket sző, hogy a lezúduló folyók alá állhasson, és gyönyörködhessen benne, maga alá az ember, aki gyáva és nagyratörő, fegyvereket pattint, eleinte kőből, maga köré az ember állatokat terel, előbb a pusztába, később az ólba, maga köré az ember hajókat épít, hogy a vízen is tudjon járni, hogy az égben is tudjon járni, maga köré az ember természetet ácsol, és csak később találja fel a sivatagi csendet, maga köré az ember begyűjti a gyűlölet csíráit, amelyből kinő a féltékenység vérrel megöntözve,

Partium

maga köré az ember jó vallásokat kér fentről, de ami fent, úgy lent elve nem érvényesül, maga köré az ember bölcs előre látással agyagtáblákra ír titkokat, hogy legyen mit összetörni, maga köré az ember templomokat épít, hogy legyen hova menekülnie, maga köré az ember börtön-chippeket forraszt, hogy mobilabb legyen, maga köré az ember isten-gazdagságokat épít isten nélküli helyeken, maga köré az ember fekete lyukat ácsol, legyen hova elbújjon besúgói elől, maga köré az ember gúlákba rendezi tévedései falait, de amit estére felhúz, reggelre leomlik.

Apáczai Csere János sírköve Kolozsvárott

Partium

Tanulmányok Farkas Gábor

Sorsmetszet, avagy a rettegés metaforái Kányádi Sándor költészete az 1980-as években (a Sörény és koponya című kötet) (Előadás. Elhangzott a 42. Tokaji írótábor konferenciáján 2014. augusztus 14-én) Egy történelmi esemény jellemzésével kezdem előadásom, mielőtt Kányádi Sándor Sörény és koponya című kötetének elemzésébe fognék. Azért fontos e kötet esztétikai értékelését történelmi háttérelemzéssel kezdenem, mert bármennyire is igaz, hogy az irodalmi szövegek értelmezésekor a textust függetlenítenünk kell mind a szerző, mind az adott kor adta összefüggésektől, véleményem szerint a rendszerváltás irodalmát, illetve a kisebbségi magyar irodalom jórészét nem lehet teljesen szeparáltan elemezni ezektől. Ahogy Pécsi Györgyi is utal rá: „az erdélyi magyarság tragikus létveszélyét nem a (nem létező) civil szerveződések, nem a média s nem a politikusok szólaltatták meg érvényesen, hanem egyedül a romániai magyar irodalom. A Sörény és koponya kötet újólagos olvasásakor sem mehetünk el a megszületés rettenetes körülményei mellett, bár ezek nélkül is érthető a versek motívumrendszere, de értelmezhetőbb 1 a könyv egyszólamúsága.” A rendszerváltó évek egyik fontos, induktív eseménye volt Budapesten a romániai falurombolás elítélését és megszűntetését követelő tüntetés. Az 1988. június 27-ére meghirdetett, és békésen lezajló demonstráció – amelynek szervezésében az akkori magyar ellenzéki körök szinte mindegyike részt vett – Nicolae Ceausescu államfő, a Román Kommunista Párt (RKP) főtitkára 1988. április 29-i, a Román Kommunista Párt Politikai Végrehajtó Bizottságának ülésén bejelentett tervei ellen irányult. A településszisztematizálási tervek lényege az volt, hogy 2000-ig a romániai mintegy tizenháromezer falu közül a nem életképes településeket lerombolják, és helyükön ún. agrárcentrumokat hoznak létre. Természetesen először a magyarlakta falvakat nyilvánították életképtelenné, de veszélyeztetettek voltak „a német nemzetiségű falvak is, mivel lélekszámuk az NSZK-ba történő erőteljes kivándorlás miatt folyamatosan csökkent. A tervezett településrendezés nyilvánvalóan e nemzetiségek szellemi hagyományai és közösségi tudata ellen is irányult, erősítve a román lakosság módszeres betelepítésével támogatott homogenizációs folyamatot. Mindez ellentétes volt a polgári és politikai jogok nemzetközi egységokmányával és a helsinki záróokmánnyal, amelyeket Románia is aláírt.2 1 2

Pécsi Györgyi, Kányádi Sándor. Kalligram Kiadó, 2003. 132. Forrás: http://mult-kor.hu/cikk.php?id=39114 2014. július 31.

Partium

A közösségi és személyes identitáson túl tehát a romániai magyar kisebbség léte vált veszélyeztetetté a ceausescu-i terror évei alatt. Kányádi Sándor erről a veszélyeztetettségről már a hatvanas évek verseiben is hírt adott olyan megközelítésben, hogy az identitásválsághoz köthető ábrázolt élményen túl levonta az erkölcsi konzekvenciát is példázattá emelve mondanivalóját. Az 1968-as Fától fáig például „a személyes helytállás és küzdés önként vállalt morálját és az elviselt tragikus élmények feloldását fejezi ki.”3 Ha a Fától fáig című vers lovait kereső kisfiújának kilátástalan helyzetétől az 1981es Sörény és koponya című versig tartó eszmei ívet vázoljuk, láthatóvá válik a közösséget megtartó identitásba vetett hit válsága. A fától fáigban megfogalmazott anyatejből ecetté lett illúziótlan józanság a meg nem talált, elhullott ló tetemének képében, az identitásvesztés szimbólumaként fogalmazódik meg újra az 1981-es versben. Itt már a kereső gyermek, a lírai alany háttérbe szorul átadva helyét az elhullott állat naturális ábrázolásának. „harmadnapon már csak sörény és koponya lerágott bordák s a karambolozott csigolya egymásra futott véres kis vagonjai el sem kellett már takarítani harmadnapon már csak a dögszag s a belek széttaposott sarából torozó legyek s a szakadék szélén sebtében kirakott zabálás sürgette anyagcsere-nyomok” A versben többször ismételt archaikus időhatározó az Evangéliumokban egyértelműen Krisztus feltámadására utal, itt azonban a tetem elhullásának idejét érzékelteti, tehát szó sincs feltámadásról, az elmúlás visszafordíthatatlan. A vers zárása teszi csak egyértelművé, hogy ugyanaz a motívum-rendszer (az elveszett lovait kereső kisfiú) a költemény alapja, mint a Fától fáig verskompozíciónak: „mint akire önnön halála alkonyul úgy állok olyan vigasztalanul s a dögre settenkedő farkasok szájuk szélét nyalva lesik hogy zokogok” Nem az állat elhullása, hanem a biztonság, az identitás elvesztése itt a megrendítő, ez váltja ki a zokogást. A „dögre settenkedő farkasok” pedig egyértelműen a közösségi és személyes sors ellen irányuló veszélyt jelképezik. Az 1980-as évek diktatórikus viszonyaira reflektáló vers – ha figyelembe vesszük a ló és a zokogó lírai alany (a kisfiú) szimbolikus jelentésrétegeit – a közösségi identitás válságával párhuzamba állítja a személyes identitás elvesztésének lehetőségét. Ebből a lélektani-hitbeli válságból jut el a lírai szubjektum az 1990-es évek elejére a remény, a megtartó irgalom megfogalmazásáig. Erről Kányádi-monográfiájában így ír Ködöböcz Gábor: „A ló – a kányádi-költészet egé3

Péter László (szerk.), Új magyar irodalmi lexikon. Budapest, 1994.

Partium

szére kiterjedő érvénnyel – érték- és sorsjelképként, az áldozat-mítosz szenvedő alanyaként jelenik meg. (…) az elpusztított ló sorsában jelentheti a derékbatörtséget, a létbeli csonkaságot, utalhat az aktuális elmondhatatlanságra és közölhetetlenségre”4 Az 1989-ben Debrecenben megjelent Sörény és koponya című kötetben „A megalázott, lelkében megtiport, nyelvében, kultúrájában, nemegyszer létében veszélyeztetett romániai magyarság sorsának kibeszélőjeként” vall Kányádi – így foglalja össze a tematikát Cs. Nagy Ibolya a könyvhöz írt ajánlójában. A nyolcvanas években Romániában csak gyermekverseket publikálható költő örök játékossága átvillan azért a diktatúra, a kisebbségi lét tragikumainak látleleteit megfogalmazó költeményeken egyfajta szarkasztikus kettősséget megteremtve. Ez leginkább a Körömversek ciklus haikuira igaz. A szerző így vall ezekről: „Ez az egész gyűjtemény abból a becsvágyból fakadt, hogy el akartam foglalni, magaménak, magunkénak akartam tudni elsősorban a szűkebb pátriámat, Erdélyt, aztán, hogy megjött az étvágyam: a világot, a fél világot, egyegy darabkát legalább innen is, onnan is (…)A nyolcvanas évek elején s egyáltalán azokban az időkben, amikor nemigen volt ahová írni (…) akkor jött segítségemül Kosztolányi. (…) Az ő emlékezetére neveztem a magam tizenhétszótagosait köröm5 verseknek a nyolcvanas évek elején” A huszonnégy darabból álló ciklus haikui tartalmi szempontból epigrammává alakulnak, mert a formai sajátosságokat ugyan betartja Kányádi, de a japán zen tanokra jellemző természeti elemekhez való kötődést és az ezekből levezetett ﬁlozóﬁát európaivá avanzsálja. A versek tematikáját így a diktatúra által meghatározott emberi sors ábrázolása határozza meg. „Harcos versek ezek: lehetetlen nem mögéjük látni a teret és a kort, amelyben születtek.”6 A diktatúra jellemzésénél Kányádi hangneme a szenvtelen, kimért tónustól („Szögesdrót-eső./A magasság is hozzánk/alacsonyodott.”) az ironikuson keresztül („Háziasultál?/Begyeld, amit elibéd/szórnak – s burukkolj!”) jut el a szarkazmusig („Ne légy kishitű!/Volt idő, hogy emberhúst/mértek Enyeden”). A korszakra jellemző lelkiállapotot feloldhatatlan ellentétekkel fejezi ki („A senkiföldje/ gondosan felszántva – s a/mienk parlagon”). Több vers pedig az írás-nem írás, megszólalás-elhallgatás problematikáját fejezi ki áttételesen („Nyeld le a nyelved!/Egyszer jóllakhatsz vele:/egyetlen egyszer”) vagy egyértelműen, erős érzelmi, hangulati indíttatással („Lesz-e majd torok/elüvölteni, amit/most elhallgatunk?!”) A ciklus utolsó verse hűen tükrözi a diktatúra kiszolgáltatottságra épülő rendszerét: „és majd elfognak/ és majd felkötnek és majd/föl is támasztanak”. A haiku utolsó sora egyaránt értelmezhető a reménytelenség ironikus, és a hitbe vetett remény kifejezéseként. A kötetben Kányádi gyakran a távolságtartás poétikai technikáit alkalmazva ábrázolja az abszurditásában is tényszerű környezetet. Ezek a technikák: a példázatos narráció, az irónia, az általánosítás és a tér- és időbeli elvonatkoztatás. Ez utóbbi jellemzi leginkább a Vannak vidékek ciklus verseit. A ciklus költeményeiben a vershelyzet, az, ami történik, vagy amilyen körülmények között realizálódik az ábrázolt lírai valóságban, az nem az itt és most jelene, hanem egy általánosított tér és idő eseményeinek rög4

Ködöböcz Gábor, Hagyomány és újítás Kányádi Sándor költészetében. Debrecen 2002. 179181. 5 Csipkebokor az alkonyatban. Kányádi Sándor egyberostált műfordításai. Bp. 1999. 375. 6 A haikuról. Török Attila. In: Új Symposion 1991/1-2.

Partium

zített, filmszerű leírása. Ezáltal a befogadó csak, mint általában valamikor, valahol, valamilyen elképzelt helyzetben beteljesülő tragikumot értékelheti az ábrázolt szituációt. Általános értelemben tehát például feloldódik a diktatúra elnyomásában elszenvedett hallgatás, és a diktatúrát elsöprő, véráldozattal is járó forradalom képe az Indián ének utolsó versszakában: Vannak vidékek/ahol a népek/csöndben az ágak/jelekkel élnek/beszélni félnek/viharra várnak. A példázatos narráció érvényesül a Szürke szonettek című ciklus költeményeiben, amely szintén képes oldani a versekben megjelenített és átélt tapasztalat traumáját. A tücsök és a hangya ezópuszi történetét feldolgozó nyitó-szonettben például a hangyaszorgalom szembeállítása a léha életvitellel egy másik aspektusból más tanulságot állít az olvasó elé: ki mit gyűjt beadja/ morzsáig beszolgáltatja a bolyba (…) s ti szabadnak hitt társaim azóta/ is rajtam fenitek léha nyelvetek/ ki koplalok bár de szabadon cirpelek. Az idézett szakaszok tehát általánosítva, példázatos jelleggel a korabeli Romániát és Magyarországot egyaránt jellemző kommunista diktatúra metszetrajzát adják, nem nélkülözve az irónia hangnemét sem. A példázatos jelleg áttételesen érvényes a Barbár szonettek, a Dachaui képeslapokra és a Pergamentekercsekre című rövidebb ciklusokra is. Ezekben a versekben az idő és a tér átvitele, vagyis a német haláltábor, az ókori Egyiptom fáraója és rabszolgái vagy a dühös barbár kán világa mind a lírai én jelenének metaforái, tehát a ceausescu-i diktatúra őrülete időben és térben más-más horizonton, de realizálódik a költeményekben. A Sörény és koponya című kötet első, Dísztelen dalok című fejezete azonban tudatosan kerüli ezt a távolságtartó, tér- és időbeli elvonatkoztatást. A Helyzetdal, a Dokumentumlíra vagy a Dísztelen dal soraiban az 1980-as évek romániai diktatúrájában a kisebbségi lét állapotáról személyes hangnemben, ironikusan vall Kányádi Sándor. Pécsi Györgyi monográfiájában így ír erről: „A képviseleti, profetikus költői szerep demitizálása a Kányádi-versek életközeli, valóságvonatkozású, szociografikus, lélektani realisztikus verseiben valósul meg. Vizsgálat, önvizsgálat részévé teszi önmagát, mint a diktatúra megfélemlített emberét, verseiben azt a paradoxont jeleníti meg, hogy a heroikus vállalás nagyságához, eszmei tisztaságának hiteles képviseletéhez a költő mindennapi életének számtalan megalázó helyzete, s olykor a költő emberi gyöngesége társul.”7 A kötet utolsó két fejezetében (Űrsorompó, Históriás énekek odaátra) a személyesség válik uralkodóvá, a költői játék helyét a megszólítások líraisága foglalja el. Az Űrsorompó első verse, a címével Móricz-regényt idéző Isten háta mögött egy – Kányádira mindig jellemző egyszerű pontossággal megfogalmazott – négy versszakos fohász. A teremtőt megszólító, személyes hangnemű imára nem a szakralitás, a transzcendencia a jellemző, épp ellenkezőleg: az immanencia és a humánum. Isten, a megszólított egy közeli jótevő, akivel a lírai alany kiegyensúlyozott, tegeződő viszonyban áll („előrelátó vagy de mégis/ nézz uram a hátad mögé is”), aki azonban magára hagyta szeretteit, pedig ők az Isten háta mögött „örülnének” mosolyának. A költemény tematikája két részt alkot: az elfogadás és a könyörgés szólama építi fel a fohász egészét. Az első strófában a nélkülözésekkel telt, üres karácsonyt szomorúan tudomásul vevő kijelen7

Pécsi Györgyi, Kányádi Sándor. Kalligram Kiadó, 2003. 134.

Partium

tés után a hiábavalóság megfogalmazása teszi visszafordíthatatlanná a beletörődést („hiába vártok/ nem jönnek a három királyok”). Ez nem a remény, a fohász hangja, hanem a szomorú sors elfogadásáé („megértjük persze mit tehetnénk”). Ezt követi a második, könyörgést megfogalmazó szakasz, melynek kezdő „de” kötőszava magában hordozza a sors elleni tiltakozást is. A fohász egyetlen, mégis mindent felülíró érve pedig a szeretet, azaz az evangéliumi ígéret, mely szerint Isten nem hagyja el az elesetteket („a szeretetnek/ hiánya nagyon dideregtet”). Ez a kötet egyetlen olyan verse, amely a létveszélyeztetettség megszüntetésének alternatívájaként az istenhitet adja meg. A kiszolgáltatottság feloldásának lehetőségeként sorakoznak a könyv utolsó fejezetében az üzenet-versek, melyek közül összetett jelentésrétegei és intertextualitása miatt a Krónikás ének Illyés Gyulának – odaátra című alkotást emelem ki. „Vállalni a kisebbségi sorsot, azonosulni nemzeti-nemzetiségi közösségével, egyetemessé emelni a vers segítségével a csonkítottság, a magukra hagyatottság, a megtiportság, elnyomottság kelet-európai változatát ma is annyit tesz: vállalni a mindennapi lét nyomorúságát, szégyenét, az önbecsülést sebesítő félelmeket, a kiszolgáltatottság szégyellni való reﬂexeit, a fennköltségétől megfosztott, lelkében lemeztelenített embert” – fogalmazza meg Cs. Nagy Ibolya a Sörény és koponya kötet egészére jellemző, de leginkább az ebben a versben vállalt sorsközösséget az elnyomott és létében veszélyeztetett ro8 mániai magyar kisebbséggel. A választott műfaj, a jeremiád a középkori és a kora újkori magyar dalköltészet jelentős formája volt. Mindenkori feladata a krónikás részéről, hogy hírt adjon a közösségnek a távol aratott győzelmekről, helytállásról erősítve ezzel a nép kitartását, bizakodását a vészterhes időkben a hősök példájával. Ez a hírmondás Kányádi krónikás énekének is a jellemzője, címzettje pedig az odaát lévő anyaországi magyarság, illetve a tisztelt költőtárs, Illyés Gyula. A bizakodásnak azonban nyoma sincs a versben, hiszen „ég már a szekértábor”, ez a védelmet nyújtó haditechnikai készítmény. Ahogy égett egykor Muhinál, úgy porlasztja, emészti a mai magyarságot is. És ahogy egykor Mohács, Rákóczi, Petőﬁ és Trianon idejében, úgy a nyolcvanas években sem csak a külső ellenség áldozata a szülőföldje mellett kitartó nép. A zsoldosok, a kilovaglók, a hópénzt követelők, a suttyomban latolgatók ugyanolyan ellenségei annak az embernek, akinek mégis azt parancsolja a sorsközösséget vállaló költő: „de meg se add magad”. A tönkrevert védőkkel együtt tehát a „szenvedés totalitását, de egy sorsközösség vállalását is”9 vallja Kányádi. A vers gazdag utalásrendszeréből kiemelendő a János apostol első leveléből átemelt parafrázis (2:19): „Közülünk indultak el, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, megmaradtak volna közöttünk.”; a Krónikás énekben így fogalmaz a költő: „akik elmentek közülünk/ nem voltak közülünk valók/ mert ha közülünk valók lettek volna/ nem mentek volna el”. A bibliai szónak az ad nyomatékot, hogy a strófa a parafrázis folytatásaként az utolsó vacsora áldozati bemutatását, az eucharisztia képét idézi az elmenetel-maradás, az átállás-helytállás párhuzam metaforájaként: „szétosztjuk az úr testét/ utolsó kenyerünket”.

CS. NAGY Ibolya, Önfelmutatás és harangzúgás. K. S.: Sörény és koponya. In uő: Kérdez az idő. Miskolc, 2002, Felsőmagyarország, 143. 9 Görömbei András, Kisebbségi magyar irodalmak (1945-1990). Debrecen, 1997. 70.

Partium

A költemény záró versszaka az égő szekértábor képét ismétli, de fontos tény, hogy a verskezdethez képest változik ugyanannak a képnek a jelentése: immár a sorsközösséget vállaló helytállás egyetlen alternatívájaként értelmezhető, vagyis az áldozati magatartás meghatározójaként. A hittel telt áldozat-vállalás perspektívájából pedig „potomság” a halál is – ahogy idézi Kányádi a költőelőd Petőfi utolsó szavát a segesvári csatában (a költemény címzettjének, Illyés Gyulának nem sokkal a vers megírása előtt jelent meg Petőfi-monográfiája). Az ezt követő szakasz melléknévi értelemben használt, párhuzamba állított határozószói („a hajdani/ a majdani”) arra utalnak, hogy a halált rejtő kukoricás veszedelme – amely egyszersmind a két felöl szorongatott haza szimbólumaként is értelmezhető – nem múlt el, a magyarság akkor is, most is áldozat. Kétségtelen, hogy 1989-ben minden megváltozott azzal, hogy mind Magyarországon, mind Romániában elsöpörte az addig elnyomott nép a kommunista diktatúrát. Amellett, hogy a két ország rendszerváltásának folyamatára – ma már tudjuk – egyaránt hatással volt mind a magyarországi, mind a romániai magyar irodalom, nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy az erdélyi és moldvai magyarság léthelyzetének veszélyeztetettsége nem szűnt meg a rendszerváltással. Kányádi Sándor versei a nyolcvanas években tényszerű félelmet jelenítenek meg, nem csupán látomások, máig hatóan fejezik ki a lét elpusztíthatóságának botrányát.

Déva

Partium

Be ha Zoltán

Szépen magyarul, szépen emberül (A Hídverő-díjas Ködöböcz Gábor köszöntése) „Személyesség és egyetemesség, tradíció és modernség szintézisére ügyelve hozza létre korszakos jelentőségű életművét, amely éppen azért tarthat számot sokak érdeklődésére, mert a kommunikációképesség és a korszerűség követelményének egyaránt megfelel.” Ezekkel a szavakkal köszöntötte a Petőfi Irodalmi Múzeum hatalmas közönsége előtt 2009 tavaszán Ködöböcz Gábor kortárs költészetünk klasszikusát, Kányádi Sándort nyolcvanadik születésnapján, Barabás Zoltánnal együtt átadva egyúttal neki a Partiumi Írótábor azévi irodalmi díját is. Úgy hangsúlyozva hagyomány és újítás, éthosz és esztézis példaállító szerves egységét a Kányádi-lírában, hogy azzal mintegy saját irodalomtörténészi, kritikusi hitvallásának – „ars criticá”-jának – a lényegét is megfogalmazta: a nyitottságot minden hiteles szellemi, erkölcsi és esztétikai műérték örökérvényűségére, s vele minden autentikus és igaz magyar nemzeti kulturális törekvés és csúcsteljesítmény iránt. Ködöböcz Gábor volt, aki a Kárpát-medence egészét tekintve is először, elsőként készített (bölcsészdoktori disszertációként is megvédett) monografikus pályaképet a jelenkori erdélyi és összmagyar literatúra mesteréről (2002-ben jelent ez meg Hagyomány és újítás Kányádi Sándor költészetében – A poétikai módosulások természete a daloktól a „szövegekig” címmel, a Debreceni Egyetemi Kiadó neves akadémikusok – Bitskey István, Görömbei András, Imre László – szerkesztette és fémjelezte kitűnő irodalomtörténeti könyvsorozatában, a Csokonai Könyvtár 26. darabjaként). Az átfogó pályarajzé az érdem, hogy modern magyar sorsköltészetünk kiemelkedő fejezetének méltó nagyságrendű tárgyalásával korunk remekírójának „kanonizációját” mintegy új szakaszba léptette. A krónikás és vallomásos Kányádi-versek katartikus jelentésvilágának érzékeny feltárásával pedig újólag irodalom és kollektív történelmi, lelki, morális önismeret mély összefüggéseire, személyiség és közösség elválaszthatatlanságára figyelmeztet ez az elemzés, amely az analitikus részletértelmezések sokaságát a tág látókörű értékelés szempontjaihoz emelve egyben élénken tanúskodik arról a szerző által sokszor kinyilvánított és mindenkor alkalmazott kritikai alapelvről is, hogy az adott tárgyat nemcsak vizsgálni, hanem szeretni is kell: ahhoz, hogy érvényesen beszélhessünk róla. „Rilkével szólva: a költőkhöz, a versekhez csak szeretettel lehetünk igazságosak. A szeretet ugyanis nemcsak egy érzésminőség, hanem megismerő, megvilágosító, megtartó és üdvözítő erő” – szögezi le Ködöböcz Gábor, aki a Kányádi-monográfia hőse nyomdokában mint a monográfia szerzője is megkapta 2011-ben a nagyváradi Partiumi Írótábor Egyesület rangos irodalmi díját. (Éppen Kányádi vagy Lászlóffy Csaba után, vagyis kortárs klasszikusok sorához kapcsolódva.) S valóban, nemcsak a megértő, hanem a megtartó szellem nagykövete is ő, aki szemhatárát spirituális, művészeti-kulturális és szakrális magasságokhoz igazítva vállal közvetítő, összehangoló szerepet magyar tájak, korok, messzesugárzó tér- és időövezetek között. A kitágított értelmű műveltségben, irodalmiságban is mindig az otthonosságot, a bensőségességet, az összetartozó emberi lényegvalóságot és létminőséget keresve és tapintva ki; mert hite szerint „a magyar nyelv és a belőle születő irodalom sokat tehet

Partium

azért, hogy a világ otthonosabb és élhetőbb legyen.” A tiszántúli, nyírségi (vásárosnaményi, vámosatyai) szülőföld és gyermekkor („szülőfalum a késő román, kora gótikus templomáról és négy fiatornyos, tiszta faácsolatú, erdélyi mintára épült haranglábjáról mesze földön híres Vámosatya” – vallja nem kis /de indokolt!/ büszkeséggel ma is, legutóbb a kecskeméti Montázs magazin riportrerével, Nagy L. Évával beszélgetve, 2015 júliusában; de szívesen emlékezik egy tizenhat éves kori kétsoros versikéjére is: „Bennem szépszavú törvény-könyv apám, / fölöttem szűz fénykoszorú anyám”), a nyíregyházi gimnáziumi és a debreceni egyetemista diákévek, majd a hajdúböszörményi középiskolai tanítás és 1986-tól az egri Eszterházy Károly Főiskola irodalomtudományi tanszékén betöltött tanári hivatás mind annak a tudatosságát erősítették benne, hogy az irodalmi kultúrának embernevelő, egzisztenciális, létigazító jelentősége, elidegeníthetetlen humanitásalakító életfontossága van. Hogy lét- és hazaszeretet, hit és tudás, emberség és magyarság nem ellentétei, hanem kölcsönös feltételei egymásnak. Élmény és érték, értelem és érzelem, rend és szabadság – József Attila és többiek igéző tanítása szerint. S éppen ezt az összetettséget nyomatékosítja Ködöböcz Gábor következő könyvének, a 2003-ban a miskolci Felsőmagyarország Kiadónál megjelent tanulmánykötetének már a címe is: Értékvilág és formarend. Felvonulnak ebben megidézett, megfaggatott műveiken keresztül Vörösmartytól, Petőfitől József Attilán, Nagy Lászlón, Pilinszkyn, Kálnokyn, Faludyn át Jókai Annáig, Serfőző Simonig, Utassy Józsefig, Kovács Istvánig, Nagy Gáspárig, Döbrentei Kornélig mindazok, akik eszme és artisztikum organikus igényteljességével írták be magukat klasszikus és modern magyar irodalomtörténetünkbe. Miközben nemzedékektől, irányzatoktól, műfajoktól, régióktól, ismertségüktől függetlenül egymás mellé kerülnek még Tóth Krisztina és Tar Sándor, Papp Magdolna és Bányász István, Szokolay Károly és Loboczky János. S a sor az újabb – s címében megint sokatmondó – tanulmánygyűjtemény, a Megtartó párbeszéd (Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2009) lapjain sűrűn folytatódik: Ady Endre, Juhász Gyula, Lázár Ervin, Apor Elemér, Kiss Benedek, Konczek József, Kannás Alajos, Cseh Károly, Fecske Csaba, Léka Géza, vagy az irodalomkritikus Görömbei András, Szakolczay Lajos és sokan mások révén. Olyan gondolatgazdag összefoglalásokig, mint amilyen például az 1956-os ihletésű magyar költészet áramlatait tárja elénk; s olyan beszélgetésekig, amelyek mélyen bevilágítanak egy-egy alkotóműhely titkaiba: Serfőző Simonnal, Konczek Józseffel, Nagy Gáspárral, Szakolczay Lajossal. A régebben és az újabban készült tanulmányok, esszék, kritikák, interjúk serege nyújt azután impozáns panorámát az erdélyi irodalom fő vonulatairól az Erdélyi élmény – erdélyi gondolat (Pandora Könyvek 23., Eger, Líceum Kiadó, 2011) című kötet oldalain – ahol is Áprilyn, Jékelyn, Dsida Jenőn, Sütő Andráson, Szilágyi Domokoson, Csiki Lászlón kívül az erdélyi és partiumi vétetésű-kötődésű szépirodalom megannyi ma is élő jelesével találkozhatunk, olyanokkal, mint Farkas Árpád, Ferenczes István, Kovács András Ferenc, Barabás Zoltán, Lipcsei Márta, Pataki István, Demeter József, Csender Levente és a többiek. 2014-es kötete – Szépen magyarul, szépen emberül (Esszék, tanulmányok, pályaképek – Bp., Magyar Napló Kiadó) – még tovább bővíti az elemzett, értékelt és megbecsült szellemi nagyságaink körét: Weöres Sándortól Csoóri Sándorig és tovább (a „Hetek” nemzedéke utáni „Kilencek” mértékadó alakjai közül) Oláh Jánosig, Mezey Katalinig, a nagyváradi gyökerű Gittai Istvánig, a Tokaji Írótábort évtizedekig fémjelző Székelyhidi Ágostonig, a kiváló egri költőnő és meseíró Anga Máriáig, a kecskeméti S. Csoma Jánosig, a volt tanít-

Partium

vány Bozók Ferencig, a hajdúböszörményi (s a Kertész László irodalmi kört vezető) Papp-Für Jánosig, az ózdi (volt sárospataki diák) Fazekas Józsefig, és Holló Józsefig, Farkas Gáborig, Vitéz Ferencig, vagy a kárpátaljai Nagy Zoltán Mihályig. A klasszikusokat tekintve pedig Mikes Kelementől Gárdonyi Gézán át Németh Lászlóig ível a sor. És műfajilag is sokszínűen: átfogó pályarajz, laudáció, köszöntés és kötetrecenzió mind szép rendben fér meg egymás mellett: ahogyan a főcím is jelzi ezt a kritikai credo-t, ezt az irodalomtörténészi hozzáállást és hitvallást: szépen magyarul, szépen emberül. Minden régi vagy legújabb magyar értékre figyelve, senkit nem lebecsülve, hanem mindenkinél a maradandó teljesítményt láttatva és tolmácsolva. Körképet, tablót festve Kárpátmedencei irodalmunk legfőbb vonulatairól, s történelmünk olyan meghatározó időszakait is górcső alá helyezve, mint az országcsonkoló tragikus trianoni békediktátum vagy az 1956-os forradalom és szabadságharc, s ezek irodalmi vetülete, visszhangja és utóélete. Tárgyilagos, mértéktartó, előítéletektől mentes – szakszerű fogalmiságot és beleérző empátiát egyszerre tanúsító és érvényesítő – szép esszéstílusban, megragadón gondolatgazdag fejtegetésekben taglalva a lélekemelő eszményeket. A „szabadságmozgalmakra fókuszáló, nemzeti sorskérdéseket érintő”, teljes nemzetben gondolkodó, kristálytisztán értékmentő írásokkal egyúttal olyat tudván mondani a költészetről, s úgy szőve a szavak labirintusát: „hogy az maga a költészet” (amint azt Szíki Károly, a kiváló színész és művelődéstörténész – és „kultúrmisszionárius” – is leszögezte a kötet kapcsán /Ködöböcz Gábor új kötetéről, www.eirodalom.ro, Könyvekről rovatban – Búvópatak/). A „magasabb szellemi-erkölcsi minőségért” áll ki valóban a kritikus irodalomtörténész, a szakralitás, a szent és a profán, „a földre néző szem s az égre tekintő lélek” művészi benyomásait kutatva, „az esztétikum és az etikum egymást átható sugárzására” figyelve (Antal Attilával /Agria, 2014/4./ szólva), s ezeket az értékideálokat erőszakos kánonoktól függetlenül észrevételezve és hitelesen elénk tárva a legváltozatosabb írásművészek életútjában, magatartásában és alkotásaiban. „Micsoda energia és fényes produktum!” – írja minderről az elemző teljesítményről Sz. Tóth Gyula, kiemelve még a megközelítés módszerében „a beleérzés, az átlényegülés” finomságait, hogy Ködöböcz Gábor mindenkori, örökbecsű értékeket „ápol, őriz, közel hoz”, „kitűnő az ízlése”, stílusa „elegáns, nyelvezete példásan szabatos”, beszédmódja „példaértékű”, miközben „érzelmekre tapint”, s „a gondolatokat képekkel színezi” (Partium, 2014/3.). Kétségkívül az „eleganciát és mértéktartást ötvöző távlatos és értékközéppontú” értelmezői magatartás ez, amely „az irodalom, ezen belül a költészet feladatát egy meghatározott történelmi léthelyzetben s olyan nemzeti sorsküldetések függvényében vizsgálja, ahol a lényegi kérdések közt nem egyszerűen a szabadság, hanem a megmaradás problémája áll. Nyelvben és nemzetben való megmaradás a tét” – írja erről Vitéz Ferenc (Néző–Pont, 2015. 63. kötet). És igen, az irodalomról szóló beszéd így lesz igazán igényes és minőségelvű, mert hiszen maga az értékelvű irodalom, a költészet is – amint azt a kötetbevezető szavak között olvashatjuk –: nélkülözhetetlen életteljességet sugárzó, megtartó és megtisztító erő; „mentális, lelki egészségünket védi, miközben a létet teljesebbé, a világot otthonosabbá, emberibbé teszi.” Hiteles önmegértéshez és létmegértéshez, egyben mérhetetlen szabadsághoz és lehetőséghez vezet, tehát élni segít – azzal, hogy látni, érezni, gondolkodni tanít. Lelki-szellemi szükséglet, hiszen „a derűt, a harmóniát és a belső békét munkálja bennünk.” S így válik a személyiség (íróé és irodalmáré, de befogadóé és irodalomszeretőé, vagy egyáltalán bármilyen érzékeny emberé is) nem kívülről, hanem

Partium

belülről (a lelkiismerettől) és felülről (a szakrális providenciától) vezérelt lélekké. Amely egyszerre köt a gyökereinkhez és emel a fölöttünk lakozó értékmindenséghez. Amint az a „fény- és létszerelmes költő”, Kiss Benedek esetében is példamutatóan valósul meg: róla egész monográfia született Ködöböcz Gábor műhelyében, amely a Magyar Művészeti Akadémia Ács Margit szerkesztette Közelképek írókról című sorozatában jelent meg 2014-ben. Autentikus tájszeretet, hazaszeretet, eleven szubjektivitás és közösségiség, gyermek- és ifjúkorból származó alföldi tágasságérzet, pannon derű, sziporkázó életöröm, kontemplatív harmónia, plasztikus tárgyiasság, delejező látomás, képhalmozó asszociativitás, képzetsűrítő játékosság, archaikus-modern mítosz és metafizikai létbölcsesség (s még mi minden!) az, ami ennek a költészetnek a számtalan varázslatos műfaját, stílusformáját, nyelvuniverzumát betölti – a nagyszabású, mélyreható és szuggesztív elemzések gondolatébresztő eredményei és megállapításai szerint is. Az artisztikum sugárzása a „dalos, elégikus, himnikus kedély” táplálója ebben a versbeszédben, amelyben – a megigéző szépség jegyében – „a nyelv otthonosan lakja a formát.” A Kiss Benedek-pályakép az irodalomtörténeti portréműfaj legkiemelkedőbb darabjai közé tartozik. Aniszi Kálmán Otthon a nyelvben, otthon a versben címmel erről a könyvről külön is faggatta a szerzőt (Kapu, 2015/6-7.), aki újólag kiemeli, hogy a költő, a „teljességelvű gondolkodás ethoszával” felvértezett integer személyiség a „mikro- és makrorealista alaposság” igényétől vezettetve egyszersmind „bravúros képalkotó technikával villantja föl az életszentség diadalát”. A monográfus pedig – akinek a módszeréhez tartozik a rendkívüli beleélés – „mint a gyöngyhalász: belemerít, felhoz részleteket, melyek egésszé állnak össze”; „képi, gondolati egységet teremt, nyelvi erőt sugárzó, koherens szemléletű alkotást hoz létre, művet, ahogy a zene- vagy képzőművészeti kompozíciók is születnek. Szól is, látjuk is” – taglalja méltatásában mindezt Sz. Tóth Gyula (Agria, 2015/2.). És valóban, nagy alapossággal járja körül Kiss Benedek munkásságát (s a benne is kiteljesedő „folklór inspirációjú, archaikus hagyományokban gyökerező szépségfelfogást”) és helyezi el azt a magyar irodalom szellemi térképén, „kiemelve azt a morális épséget, amelyet felfedezni kíván az életmű egészét vizsgálva” – mutat rá recenziójában Kaló Béla is (Valóság és látomás között /Ködöböcz Gábor: Kiss Benedek című kötetéről/, www.krater.hu/polisz - PoLíSz, ). S. Csoma Jánossal pedig együtt is mondhatjuk, hogy a könyvet hit és szakmai felkészültség, s a lényegre vezető szeretet és bátorság jellemzi; a monográfus egyszerre szakképzett és ihletett előadásmódja, „prozódiája maga a lírai hitelesség – virágoskertet alkot, kertésze ő a szónak, s recenzióiban elköveti azt a fajta interpretációt, mely a kiválasztott szerző munkásságát a legmagasabb szinten tárja olvasói elé” (Bécsi Napló, 2015/4.). Vitéz Ferencet idézve: a monográfia nem kevesebbre vállalkozik, „mint az életút és a saját, az arányt és az irányt is egyként szem előtt tartó »növésterv« (transzcendencia) jegyében mutatni be ezt a költői létformát és annak szerteágazóan gazdag termését, művészileg érvényes és hiteles artikulációját. Ez a monografikus vállalkozás az alföldi tájhazában töltött csikóévek és a Kilencek vonzásától kezdve, a disszonáns létérzékelésen és a poétikai-világképi gazdagodás fázisain, a gyermekversek játékos nyelvteremtésén keresztül, az életútösszegző számvetésig vezet el. Ha maga Kiss Benedek választhatta volna meg az életművét hitelesített mérlegre tevő irodalomtörténészt, ő sem dönthetett volna érzékenyebb eszű s okosabb lelkű kritikus mellett, mint a Magyar Művészeti Akadémia sorozatszerkesztője” (Néző–Pont, 2015. 66-67. kötet).

Partium

A 2009-ben Eger város Irodalmi Nívódíjával, 2010-ben Eszterházy Károly-emlékéremmel, 2011-ben pedig Nagyváradon a Partiumi Írótábor – Tőkés László által átnyújtott – irodalmi díjával kitüntetett Ködöböcz Gábor értekezői munkássága mindamellett távlatosan egészül ki a nemzedékeket a kultúraápolásra oktató több évtizedes tanári erőfeszítéssel, a fiatal tehetségeket felkaroló eredményes segítőkészséggel, a sikeres irodalomszervező, ismeretterjesztő, kiadványszerkesztő tevékenységgel. „Ifjú szíveket éltetek, az ifjú szívek meg éltetnek engem” – szokta örömmel mondani, s a nemrég elhunyt költőbarát, Cseh Károly nyomán, hogy „fény és öröklét a szolgálat” (mint legutóbb az egri főiskola – általa mint alapító főszerkesztővel indult és 1995 és 1998 között irányított – Líceumi Paletta című havilapjának 2015/4. számában is, Gasko Bianka kérdéseire válaszolva; s hasonlóképpen a Heves Megyei Hírlap 2015. április 25-i számában, Sike Sándorral társalogva). Szűkebb hazájában, a patinás Egerben ő vezeti a Kálnoky Lászlóról elnevezett irodalmi egyesületet, de még az Észak-magyarországi Írócsoport titkára, a Tokaji Írótábor kuratóriumának is aktív tagja, s közben számtalan előadással, százféle ankéton, konferencián, tanácskozáson, kulturális rendezvényen való részvétellel (és írásainak harmincnál többféle Kárpát-hazai folyóiratban való közlésével) kapcsol össze szellemi és baráti szálakat a Dunántúltól a Tisza-vidékig, Egertől Budapestig, Tokajtól Nagyváradig. Vidékek és generációk, alkotó tendenciák és művészi irányzatok egész hálózata szövetkezik és tükröződik ilyképpen az ő számon tartó figyelmében és szolgálatában. S e nagyarányú szellemi szövetségnek a kibontakozása történik meg annak az orgánumnak a holdudvarában, amelyet Ködöböcz Gábor 2007-ben kezdeményezett, indított és fémjelez csaknem egy évtizede. Az Egerben évente négyszer megjelenő (s immáron tehát a kilencedik évfolyamához érkezett) Agria című periodika, amelynek ő az alapító főszerkesztője, s amelynek munkálataiba családja – magyar szakos tanár felesége, Ködöböczné Tóth Ágnes és Debrecenben angol szakot végzett fia, ifj. Ködöböcz Gábor – is oly megható áldozatossággal és hathatós támogató odaszánással segít be, mára az észak- vagy felsőmagyarországi régió legkiterjedtebb vonzáskörű irodalmi fórumává nőtte ki magát. Jelképezve is szinte az értékóvó védővár vagy végvár, az őrtorony és kilátó, az összekötő, a begyűjtő és az életújító küldetés evidens, de mégiscsak a hősies vállalkozás révén megmutatkozó nélkülözhetetlenségét. A jubileumi harmincadik köteténél járó negyedéves Agria – ahogy maga a főszerkesztő jellemzi kiadványát – tehát már 2007-es „indulásától fogva egy olyan széles ölelésű lap, amely a nemzedéki és szemléleti sokszínűség jegyében tárja elénk a kortárs magyar irodalmat. A hosszmetszeti és keresztmetszeti elvet vegyítő szerkesztői felfogás antológia-, illetve almanach jellegű lapot eredményez, melyben az egri és régióbeli értékek országos kitekintésben, sőt Kárpát-medencei beágyazottságban nyerik el a legteljesebb értelmüket. Arról, hogy voltaképpen milyen arculatú lap az Agria, mindennél beszédesebben árulkodnak a tények. A folyóiratban rendszeresen hatvan-hetven szerző jelenik meg – Pozsonytól Székelyudvarhelyig, Beregszásztól Lendváig, Sárospataktól Szekszárdig, Mátészalkától Tapolcáig, Nagyváradtól Budapestig. A húszas éveikben járó pályakezdőktől a nyolcvanas éveikben járó generációkig mindenféle korosztály publikál a lapban. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az Agria olyan, mint a bőségszaru: van benne minden, s a sokféle gazdagságban kedvére válogathat az olvasó. A nyitottságon alapuló, tág horizontú szerkesztői koncepció legfőbb hozadéka abban rejlik, hogy a kortárs irodalmat poétikai és világképi változatosságában, az alkotói törekvések árnyalatos sokszínűségében tudja felmutatni a

Partium

lap. Ez a breviáriumszerű gazdagság és szemléleti sokféleség az Agria egyik legszembeötlőbb jellegzetessége és sokak által megbecsült értéke.” S hogy mindez a pazar színbőség a karakteres össznemzeti értéktudat és a markáns identitásvállalás együttes dimenziójában képes egyszersmind integratív és minőségi teljességgel összegeződni, annak legfőbb feltétele és biztosítéka csakis a főszerkesztő felelősségteljes tisztánlátása és morális-szellemi formátuma lehet. Az a rokonszenves elkötelezettség tehát, ami összefogja régi és új, népi és nemzeti, szülőföldi és európai, gyökeres és univerzális értékszférák együttes megbecsülését, tiszteletét, követését. „Minden magyar felelős minden magyarért szerte e nagyvilágban, s nekünk nagyon erősen kellene egymás kezét fognunk, egymásra tisztelettel és szeretettel gondolnunk. (…) Az irodalom speciális feladata a mentális egészség, a lelki-szellemi immunrendszer megóvása” – mondja Somogyi Kingával beszélgetve (Egri Magazin, 2011/8.), s hogy ő gyerekkorában a falu templomtornyából rálátott a kárpátaljai Beregszászi-hegyre – s így a megcsonkítottan is egységes magyarság nemzettudata kezdettől őbenne is tisztán átörökítődhetett. A „szülőház, a vár, az erdő, a templom, az iskola és a temető számomra valóban a létezés centruma” – összegzi a Lengyel János készítette interjújában (Búvópatak, 2013/5.; és in: Lengyel János: Arc-poeticák – Beszélgetni jó /Interjúk/, Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2015), s hogy a trianoni sebek enyhítésében, a nemzetegység munkálásában mindig serénykednünk kell; mert – hangzik aforisztikus mélyértelműséggel – „habár nem mindig lehet megtenni, amit kell, mindig meg kell tenni, amit lehet.” Így jutunk „annak az európai, egyben magyar kategorikus imperatívusznak maximális” betartásáig, „mely szerint az adott helyen mindenből a maximumot kell kihozni, számolva az adott hely lehetőségeivel”; Ködöböcz Gábor „ennek jegyében volt alapító főszerkesztője a főiskolán ma is működő Líceumi Paletta közéleti lapnak, nem véletlen, hogy a Balázs Géza által vezetett zsűri két alkalommal adott fődíjat az újságnak. És ha már újság, ez az időszak, a számos cikk és recenzió, nem beszélve a remek kapcsolatápolásról, szóval mindez értékekkel teli előszobája lehetett annak a legmagasabb szintű újságírói, szerkesztői tevékenységnek, melyet az egri Agria irodalmi folyóirat 'főnökeként' 2007 óta, tehát közel tíz esztendeje végez. (…) Ködöböcz Gábor ízlése mérce, pontossága több mint dicsérendő, korrektsége lenyűgöző, különösen linkségekre gazdag, gesztusokra szegény korunkban. (…) Ezzel a korrektséggel, ezzel a minőséggel és minőségigénnyel, vagyis munkássága egészével érdemelte ki a Petőﬁ Sándor Sajtószabadság-díjat” – hangoztatta szép és igaz laudációjában 2015 márciusának idusán a pályatárs-barát Kaiser László a Magyar Újságírók Közössége budapesti székházában rendezett díjátadó ünnepségen (Agria, 2015/2.). Az a szellemiség tehát, amelyet Ködöböcz Gábor is képvisel, a magyar megmaradás záloga. Amikor őt kitüntetjük – 2015 tavaszán tehát a MÚK Petőﬁ Sándor Sajtószabadság-díjával, most, az év őszén pedig éppen az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány Hídverő-díjával Székelyudvarhelyen (olyan előző díjazottak sorában, mint például Pomogáts Béla, Ilia Mihály, Széles Klára, Láng Gusztáv, Szakolczay Lajos, Görömbei András, Márkus Béla, Pécsi Györgyi, Elek Tibor) –: magyar jövőnkért is tesszük. Mint barátja, mint eszme- és pályatársa, mint volt debreceni egyetemista diáktársa is szívből gratulálok és kívánok neki Istentől megáldott további sikeres alkotómunkát, kedvet, örömet és lankadatlan erőt!

Partium

Kü i László

Gondolatok a líra etikusságáról Számon kérhető-e a lírán bármiféle etikusság? Költőként közelítve meg a kérdést, a válasz egyértelműen és több szempontból is: igen. Kevés költő van, aki ne szembesült volna például azzal, hogy az olvasóközönsége etikai szempontból ítéli meg egyes szövegeit. Gondoljunk csak arra, milyen botrányt kavart a közeli múltban Tóth Krisztina Pitbull című verse: még a legolvasottabb internetes portálokig is eljutott a hír, hogy a költőnőt megfenyegették azok az önérzetes pitbull-gazdák, akik méltatlan, negatív kampányként olvasták a verset, mely játékosan beszél a pitbull agresszivitásáról. De említhetnénk Lackfi János esetét is, akit szülők sokasága kárhoztatott egy, az iskolai olvasókönyvbe bekerült játékos verse miatt. A sort hosszasan folytathatnám. Nem kell tehát egészen József Attiláig visszamennünk, ha példákat akarunk felhozni arra, milyen társadalmi, munkahelyi vagy családi retorziók érhetik a költőt egy-egy „botrányos” verse miatt. Innen nézve tehát a vers olyan, mint bármilyen más kulturális termék, ami a „fogyasztók” elé kerülve nem feltétlenül művészi megítélésben részesül. Az irodalomnak, mint kulturális terméknek, ha tetszik, ha nem, szükségszerűen van tehát etikai, morális vonatkozása. Legkézenfekvőbb tehát, hogy a líra etikusságát a morális tartalom, a „hétköznapi” igazságfogalom fikcióval való ütközése és a referencializáló olvasat okozta problémák felől közelítsük meg. De a kérdést másfelől is megközelíthetjük: van-e etikus mozzanata a versírásnak és a versolvasásnak? Akarhat-e a költő tanítani? Alkalmas-e a líra bármilyen morális tartalom hordozására vagy célba juttatására? A versértésnek és a katarzisnak van-e etikai komponense vagy folyománya a befogadásban? Az alábbiakban líra és etika kapcsolatát igyekszem néhány itt felemlített szempont szerint körüljárni. Irodalomelméleti megfontolások Az utóbbi fél évszázad irodalomértését alapvetően meghatározó posztmodern elméleti konstrukciói, a dekonstrukció és az 1960-as években kezdődő, nyelvi fordulatként (linguistic turn) emlegetett irányzat elméleti felvetései és eredményei lehetetlenné teszik a modernség korában még elfogadottan metafizikus érvénnyel bíró fogalmakról (így esetünkben a morálról) való naiv beszédet. Azaz, tisztában kell lennünk vele, hogy az etikusság metafizikus tartalmait, azoknak irodalmi színre vihetőségét, a helyes és helytelen minőségek beazonosíthatóságát kikezdték azok az elméleti felvetések, melyek szerint a nyelv határozza meg gondolkodásunkat. Közismert, hogyan fordul az arisztotelészi és kanti alapokon nyugvó etikáról való gondolkodás már Wittgenstein óta a nyelv, a nyelv 1 felől való meghatározottság kérdésköre felé , s hogy a dekonstrukció máig egyik legnagyobb hatással bíró gondolkodója, Paul de Man hogyan vonja ki az etikát a metafizika kategóriájából, nyelvi eltévelyedésnek értékelve minden olyan olvasatot, mely morális, 2 helyesnek vagy helytelennek ítélt tartalmakat fogalmaz meg önmaga számára . A meta1

„Bárki, aki valaha is az etikáról próbált beszélni vagy írni [...] nem tett egyebet, mint a nyelv határait ostromolta. Börtönünk falain túljutni azonban teljességgel lehetetlen.” (Wittgenstein)

Partium

fizikus hátterétől ily módon megfosztott etika azonban, ahogy a közelmúlt angolszász irodalomkritika érdeklődése jól mutatja, mégsem tud kiesni az irodalmi érdeklődés horizontjából. A modernista elméletek azonban abban határolódnak el a több évszázados humanista hagyománytól, hogy az irodalom etikai relevanciájáról való gondolkodás „átkerült az esztétikum alapvetően etikai természetű újraértésébe”, azaz, egy-egy mű etikai dimenziójának kibontása már nem a mű tartalmi elemei felől történik meg, hanem az esz3 tétikai tapasztalat, a műalkotással való találkozás aktusának reflexiójában. A kortárs angolszász etikai kritika, számos közös alapvetés ellenére, mégis mutat valamiféle megosztottságot, melyet a morálfilozófus Martha Nussbaum és a dekonstrukciós irodalomkritikus, Hillis Miller neve fémjelez. Nussbaumot a humanista hagyomány modern folytatójának szokás tekinteni. Az irodalomhoz való közelítésében főként olyan kérdésekre koncentrál, hogyan jeleníthetnek meg irodalmi alkotások döntéshelyzeteket, mi módon terelheti egy adott mű az olvasót afelé, hogy egy bizonyos döntést helyesnek vagy helytelennek tartson, mennyire lehetnek ma is érvényes modellek korábbi idők re4 gényei. Nussbaumot tehát, morálfilozófusként, az etika továbbra is mint ember és ember közötti dimenzió érdekli, az interperszonális etika. E humanista hagyomány jellemzőit összegezve az mondható el, hogy a szubjektum azon felfogásából indul ki, amely szerint a szubjektum értéke a tökéletesíthetőségben rejlik. Az irodalmi szövegeket úgy kezeli, mint pozitív modelljeit a szubjektum etikai meghatározottságainak, az irodalomhoz való viszonyulása alapvetően tehát a példázatosság keresése – mely ugyanakkor azzal a veszéllyel jár együtt, hogy az irodalmat újra eszközszerűvé minősíti.5 Ezzel szemben a dekonstruktivista irodalomkritikai vonulat olvasásetikáról beszél. Millernél az etika és az eticitás olvasói attitűdként, befogadói aktusként, a fikcionális 6 nyelv valamiféle hozadékaként kerül ismét az érdeklődés középpontjába . Miller alapvetéssé vált, The Ethics of Reading című könyvében arra tesz kísérletet, hogy a de Man-i dekonstrukciós olvasatot tisztázza a nihilizmus vádja alól, az alól a vád alól, miszerint a dekonstrukciós olvasat a jelentés önkényes tulajdonításának felelőtlen játéka lenne. Textológiai alapokon kívánja felmutatni, hogy az olvasásnak, az értelmezésnek, de a művészi szövegalkotásnak és az irodalmi nyelvnek igenis van etikai dimenziója, a de Man-i értelemben is. Fontos különbséget tesz ugyanakkor morál és etika között: az etikát a másikért viselt feltétlen felelősségként, a szubjektum és a világ közötti alapvető viszonyként, a morált pedig bizonyos parancsolatok, kötelességek tematizálható együtteseként határozza meg.7 A (nem túl hangos) magyarországi recepcióval is bíró vállalkozás a dekonstrukciós alapvetéseknél maradva igyekszik felmutatni az etikaiság és az etikusság kérdéskörének legitimitását az irodalomértésben. 2

Paul de MAN, Az olvasás allegóriái, Figurális nyelv Rousseau, Nietzsche, Rilke és Proust műveiben, Ford. Fogarasi György, DeKON-KÖNYVek, Irodalmi és interpretációs sorozat, 17.Ictus Kiadó és JATE Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1999. 3 BÉNYEI Tamás, Z. KOVÁCS Zoltán, Az etikai kritikáról, Helikon, 2007/4, 470. 4 NUSSBAUM, Martha, C., Love’s knowledge: Essays on Philosophy and Literature, Oxford, 1990. 5 BÉNYEI – Z. KOVÁCS, i.m., 478. 6 MILLER, Hillis, The Ethics of Reading, Columbia Press, 1987. A Nussbaum-i és milleri felfogás különbözőségeiről ld. TÚRI György, Mi az irodalom, Holmi 2004/7, 892-894. 7 BÉNYEI – Z. KOVÁCS, i.m. 485.

Partium

A két modernista megközelítésmód közös alapvetései közül számunkra a legfontosabb, hogy irodalom és etika viszonyának kutatásában alapvetően a narrativitásnak szánnak nagy szerepet. Irodalmi elemzéseik tehát főként regényekre, novellákra koncentrálnak. Tény: a modernista etikai kritikában etika és líra viszonyáról alig esik szó, a líra eticitásának kérdése tehát jóval kevésbé tárgyalt terület. Holott, Ricoeurre támaszkodva, úgy gondolom, az eticitás problémáját a líra esetében is megragadhatjuk. Egy irodalmi műalkotás hermeneutikai íve ugyanis, Ricoeurrel szólva, a konfigurációval kezdődik és a refigurációval zárul8: a szerzői megalkotástól a „megcsináltságon” keresztül csak az olvasói értelmezésben és alkalmazásban zárulhat le. Az életből indul és az életbe visszacsatolódva juthat csak nyugvópontra, s ezen ív mindkét pillérében fontos etikai mozzanatok rejlenek. Kérdéseim tehát egyaránt fognak vonatkozni az írói szándékra és üzenetre a szerzői felelősség kapcsán, de a nyelvileg megformáltra és azon keresztül a befogadásra is: Milyen érvényességgel értelmezhető az etikusság követelménye az irodalmi műalkotással szemben, mely valóság és fikció bonyolult összjátékaként működve a köznapitól eltérő igazságfogalommal működik? A lírának, mely az irodalmi műnemek között konszenzusosan a legnagyobb teret enged(het)i a fikcionalitásnak, milyen elkötelezettségei vannak a valósághoz való viszonyában? Az alanyi líra játéka a valós, a fiktív és az imaginá9 rius módozataival milyen etikai kérdések elé állítja az alkotót, hogyan érintheti reális valóságának szereplőit (elfogult olvasóit) és milyen etikai hatást gyakorolhat az „ideális” olvasóra s hogyan éri ezt el? A valósághűség kérdése Esztétikai vagy inkább etikai vonatkozású-e az irodalmi műalkotás valósághoz való hűségére vonatkozó kérdés? Hillis Miller már említett könyvének negyedik fejezete az alkotás és az irodalmi produktum valósághoz való hűségét mindenesetre mint etikai problémát tárgyalja. A kérdés felvetéséhez egy viktoriánus kori szerző, George Eliot (egy férfi álnéven író női szerző, Mary Ann Evans) egy regényét, annak is egy elméleti felvetéseket taglaló fejezetét veszi alapul. A szóban forgó mű (Eliot Adam Bede című regénye) e fejezete az irodalmi realizmus mellett és az idealizáló művészet ellenében foglal el harcias álláspontot, etikai alapon. Eliot hitt a narráció problémátlan realizmusában, és abban, hogy az olvasók egyenes morális leckéket kaphatnak a regényein keresztül. Számára – és kora számára – egy elbeszélt történet érvényességét a valóságnak való megfeleltethetősége adja, a történeti, szociális, emberi valóságnak való megfeleltethetősége, azaz egy külső, a nyelven kívül létező valósághoz való hűsége. Eliotnál ez azzal a meggyőződéssel jár együtt, hogy az elbeszélés igazmondásának gyakorlati funkciója van: megtanítani az olvasóknak, hogyan legyenek jók, hogyan szeressék meg a – valójában csúnya és rosszindulatú – szomszédjaikat, azáltal, hogy a szöveg példát mutat a jóságról illetve a jóság hiányából fakadó szörnyű következményekre. Azaz a viktoriánus kor realizmusa számára egy szöveg érvényessége a mű világán kívüli referencialitásban van. A realizmus e teóriája azon a hiten alapszik, hogy kell léteznie egy olyan elbeszélői nyelvnek, amely betű szerinti és nem figurális. Ennek a nyelvnek a funkciója Eliot el8 9

RICOEUR, Paul, A szöveg világa és az olvasó világa,In: Narratívák 2., 9-43. ISER, Wolfgang, A ﬁktív és az imaginárius, Bp., Osiris, 2001.

Partium

képzelése szerint az arisztotelészi mimézis definiciójának egy protestáns etikával átitatott változata: míg Arisztotelésznél a mimézis célja a tudás, Eliot számára a mimézis célja etikai: a szeretet. A valóság problémátlan megjelenítése azonban már Eliot számára is kérdéses: a dolgok, az emberek nem jeleníthetők meg a maguk valóságában (as they are), ugyanis a művészet tükröző útján kell áthaladniuk, hogy láthatóvá és szerethetővé váljanak. A tükrözés aktusa, mely a szerző elméjében történik meg, a szerző szükségszerű kötelessége az alkotásban. (63) Adott tehát számára a felismerés, hogy ami a regény szavaiban reprezentálódik, az nem a dolgok objektív valósága, hanem az alkotó tükröző elméjének reflexiója. Ez a tükör pedig torzít. Ám ezzel együtt is az alkotó etikai kötelessége, hogy a lehető legpontosabban adja vissza azt a reflexiót, amit az elméje torzító tükrében talál. A megfeleltethetőség igazsága tehát a realizmusban mégsem az objektív dolgokra vonatkozik, hanem a szükségszerűen torzult, szubjektív szerzői reflexiókra. Eliot szerint az író etikai kötelessége az, hogy hiteles beszámolót nyújtson az emberekről és a dolgokról, ahogy azok az elméjében tükröződnek. (65) Az objektív dolgoktól a mentális képeken át a szóbeli megnyilatkozásig jutva a realista regény szavai tehát dupla átültetésen (translation) esnek keresztül. Ennek az átültetésnek a funkciója performatív, nem pusztán leíró vagy kognitív. Az írói etikai kötelességének meghatározása a „közismert dolgok hiteles reprezentálásában” és az olvasóban való helyes érzések generálásában áll, akik aztán helyesen cselekszenek. (65). A szavak tehát a szerzői elme hiteles megjelenítéséért felelnek. Ez a realizmus elutasítja az idealizáló, esztétizáló művészetet: a művészet, ami pusztán az alkotói elme szépségének reprezentálására törekszik, de a fiktivitásból nem tér vissza a reálishoz, nem teljesíti kötelességét, haszontalan. Az etikusság realizmust követel. (67) A Miller által felvetett kérdéssel gyakorló költő szinte hétköznapi szinten szembesül: Miket merészel? Hol húzhatóak meg a művészi szabadság határai? Milyen szabadságot engedhet meg magának a valóság és fikció kezelésében? Az olvasás pillanatában 10 szerző és olvasó között tulajdonképpen szerződéses viszony lép életbe , e szerződés azonban nem jogi, hanem bizalmi alapú. A szerzőnek szüksége van rá, hogy az olvasó „ismerje el ahhoz való jogát, hogy nemcsak tudja mindazt, amit elbeszél vagy megmutat, hanem sugalmazhatja főbb szereplőinek értékelését, fel- vagy alábecsülését”- vagy akár jogában áll magára hagyni, sőt, akár félrevezetni az olvasót11. Az olvasó szerződésbeli igénye bonyolult kérdés: az olvasó elvárhatja a hitelességet, szavahihetőséget, cserébe, amiért aláveti magát a vezetettségnek, ugyanakkor, olvasói igény az olvasói szabadság is: a döntés joga, a vezetés autoritásával való szembefordulás joga, annak függvényében, ő maga mennyire ítéli megbízhatónak ezt az autoritást. A bizalmi játék tehát javarészt az olvasó hozzáállásán múlik, s itt óriási súllyal esik latba az olvasó „olvasói 12 minősége”: naiv olvasóval vagy „ideális”, „válaszoló” , tapasztalt olvasóval találkozik-e a szöveg. Egy szöveg aktuális olvashatóságát tehát nagy részben éppen az dönti el, milyen „szabadságfokán” áll az olvasó a befogadásnak, mi az ösztönös tudása a fikció igazságáról.

RICOEUR, i.m. RICOEUR, i.m. 16. 12 RICOEUR, i.m. 16. 11

Partium

A szerzői hitelesség Egy-egy mű hitelességének kérdése részben a műre részben a szerzőre magára vezethető vissza. Bár sokáig tartotta magát az irodalomtudományban az elképzelés, miszerint „a szerző meghalt”, ennek tarthatatlansága éppen az irodalomtudományok kulturális fordulata óta nyilvánvaló. „A mű kompozíciója határozza meg az olvasást, de más tényezők is belépnek, amelyek ahhoz a kommunikációfajtához tartoznak, amelynek kiindulópontja a szerző, s amely áthatol a művön, hogy végül az olvasónál kössön ki.” – fogalmaz Ricoeur.13 Nem vitatható ugyanis, hogy a szerzőtől indul ki az a rábeszélő stratégia, amelynek a célpontja az olvasó. „Az olvasó erre a rábeszélő stratégiára vá14 laszol, amikor végighalad a konfiguráción és elsajátítja a szöveg világának állítását.” Lényeges ugyanakkor a különbségtétel, amit ezen a ponton Ricoeur tesz a szerző valóságos, hús-vér minősége és az úgynevezett implikált szerző között. A szövegen keresztül az olvasó ugyanis sohasem a biográfiai szerzővel találkozik, hanem a tényleges szerző „irodalmiként, tettetettként” való megnyilvánulásával, egy kreatúrával, egy „second self”-fel, melyet a tényleges szerző mint önmaga egy lehetséges, fiktív megvalósulásaként hoz létre. A hitelesség kérdésének problémája a szerzőre visszavezetve tehát csak az implikált szerző fogalmának beépítésével, ezzel a korlátozással tematizálható irodalomtudományos szempontok szerint. A szerző valós, társadalmi-biológiai énjét érő etikai kérdésfelvetések csak kultúratudományos megközelítéssel legitimálhatóak, létező és fontos problémák tehát, de nem az irodalmi vizsgálódás számára. Az „igaz beszéd” etikusságának problémaköre irodalomtudományos szempontból tehát alapvetően a valóság-fikcionalitás viszonyának problémaköréhez vezet. Először tehát a műalkotás valósághoz és fikcióhoz való viszonyáról érdemes szólni, mielőtt rátérnénk a szerzőt érintő etikai kérdésekre. Évszázados meghatározások szerint az irodalmi műalkotás lényegisége valóság és fikció kettősségében elemezhető. Wolfgang Iser ismerte fel, hogy az irodalmi műalkotás valójában nem a fikció-valóság ellentétében közelíthető meg a legigazabban: e kettősséget olyan triásszal helyettesítette, mely a valós és a fiktív mellett harmadikként az általa imagináriusnak elnevezett elemet tartalmazza.15 Érdemes közelebbről szemügyre vennünk Iser elméletét. Iser az irodalmat ugyanis nem autonóm művészetként, de nem is dokumentumként kezeli, az irodalom ugyanis szerinte nem lehet semminek a mimézise vagy illusztrációja. Az irodalom médium16, mely alapvetően a valóságból merít és a fikció segítségével az imaginárius létrehozására törekszik. Iser imaginárius fogalma talán legkönnyebben József Attilán keresztül érthető meg. „Az igazat mondd, ne csak a valódit”17 – mondja a költő, s Iser imaginárius fogalma mintha épp a József Attila-i „igaz” terminusával esne egybe. Iser imagináriusfogalma ugyanis „alapvetően határozott jelleg nélküli és tétlen potencialitás [...] nem önmagát működtető potencialitás, hanem olyasvalami, amit mindig kívülről kell játékba 13

RICOEUR, i.m., 12. RICOEUR, u.o. 15 ISER, i.m., 21. 16 ISER, i.m., 10. 17 József Attila, Thomas Mann üdvözlése 14

Partium

hozni. Ez a külső erő lehet a szubjektum, a tudat illetve a psziché, vagy éppen a társadal18 mi-történeti.” Az imaginárius e működtetőjével összjátékban tárul fel, a fikció szerepe ugyanis nem más és nem több, mint hogy „játékteret nyit, és ezzel formába kényszeríti az imagináriust. [...] Amire a fiktív irányul, még üres, így betöltésre szorul, az imagináriust pedig jellegnélkülisége jellemzi – vagyis formára van szüksége ahhoz, hogy kibontakozhassék. A játék ennek következtében a fiktív és az imaginárius együttlétéből áll elő.” A műben jelenlévő erőterek és tartalmi rétegek sajátos horizontjaiban tehát különös összjátékok alakulnak ki. Olyan világok (az imaginárius) tárulnak fel a valóság és a képzelet (fikció) együttesében, amiknek létrejötte nemcsak a vers születésének mechanizmusára, esztétikájára kérdez rá, de jó néhány etikai kérdést is fölvetnek. A művész ugyanis, amellett, hogy az alkotás folyamatában élvezi és használja a fikció szabadságát, és az imaginárius megteremtésére, formába öntésére törekszik, a hétköznapi értelemben értett etikusság közmegítélésnek a kereszttüzében is él. A következőkben tehát a líra etikusságának kérdését a szerző felől próbálom körüljárni. Mint fentebb említettem, Ricoeur határozottan elkülöníti a biográfiai szerzőt az implikált szerzőtől, ezzel elold mindenféle etikára irányuló kérdést a szerző valóságos, hétköznapi világától. Ekkor azonban rá kell kérdezünk: hogyan jön létre az egyes művekben az implikált szerző, s mennyiben függetleníthető a szerző valóságos egyéniségétől? A kérdés tehát valamelyest még mindig ugyanúgy a művészi szabadság határaira vonatkozik. Hiszen, ha az implikált szerzőt teljesen elszakíthatóként kezeljük a hús-vér szerzőtől, elvágjuk az útját minden olyan további kérdésnek, mely a szerzői felelősséget célozza. Eörsi István a szerző személyes én-jét és költői én-jét ugyan elkülöníti19, az etikusság mozzanatában határozottan nem tartja elválaszthatónak. Orbán Ottó költői világát tárgyalva egy helyen így fogalmaz: „Ismerek olyan költőt, aki magánemberként a gyávaság, a puhánysás és a tartásnélküliség hérosza, ezt azonban jól felfogott érdekében nem veheti tudomásul, és ezért költői énjét egyenessé, hűségessé, sőt, időnként még hősivé is kalapálja. Mivel ezt – legalábbis írás közben – többnyire őszintén el is hiszi magának, és mivel jelentős formakultúrája van, a csalás csak a vers második, harmadik olvasásakor lepleződik le. Csábításokkal és fenyegetésekkel teljes századunk - amelyben a morális értékek könnyebben csaphatnak át az esztétikumba, mint bármikor ezelőtt – 20 nem kedvez a hétköznapi és költői én ilyesforma széthasadásának.” Eörsi sajnos arról nem beszél, hogy a „csalás” hogyan lepleződik le az olvasásban. Azt viszont egyértelműsíti: az alkotóval szemben etikai elvárás, hogy személyes énje fedezet legyen a művészetére. Az implikált szerző és a valós szerző viszonyára való rákérdezés tehát etikailag fontos momentumot tartalmaz. Az implikált szerzőt felfoghatjuk, Iser alapján „önmagunk egy-egy lehetséges színrevitele”-ként. Azonban, ha így teszünk, továbbra is nyi-

ISER, i.m., 18. „Már a – jórészt ösztönös – kiválasztás is a két én közti különbözőségre utal: az dől el itt, hogy milyenforma típust akar formálni a költői én az emberi én anyagából, mit tart érdemesnek arra, hogy egy nagyobb közösség öntudatának részévé váljon.” EÖRSI István, A költői világszemléletről Orbán Ottó kalandozásainak ürügyén, In: A derűlátás esélyei, Budapest, 1981, 11-34, 16. 20 EÖRSI, i.m., 17. 19

Partium

tott marad a kérdés, mit rejt magában a „lehetséges” szó, hol jelölhetők ki jelentéstartományának határai. Az eddigiekben tehát azt jártam körül, hogy a műalkotással szemben támasztott igazság-igény felől miként értelmezhető a műalkotásban fikció és valóság viszonya. Iserre támaszkodva felmutattam, hogy a fikció és valóság kettőse csak egy harmadik dimenzió, az imaginárius megteremtése felől értelmezhető. Az imaginárius mint a „művészi igazmondás” terepeként értelmezett lényegi momentum a szerző és az olvasó bizalmi játékterében képes működésbe lépni az olvasás aktusában, melyhez azonban felelős olvasó és felelős (vagy felelősségre vonható) szerző szükséges. Ezek után a szerző felelősségére kérdeztem rá, és felmutattam, hogy a szerző műalkotásban való megkettőződése (implikált szerző vagy „second self”) annak nyelvi megalkotottsága és az imaginárius megteremtésére való törekvése miatt egyfelől felmenti a valós szerzőt a durva referencializálhatóság és annak etikai folyományai alól (hiszen a nyelv sosem lehet teljesen uralt a szerző által, s mert a fikció, nem számon kérhetően, bármekkora szerepet játszhat az imaginárius megképzésében). Ugyanakkor a megkettőződés sem mentheti fel a szerzőt az etikusság ontológiai természetű kötelezettsége alól, amennyiben a művész a priori kötelezettsége, hogy a művészetében éppen személyes létezése (megélése, szenvedése) által hitelesített sors- és önfelismerésekről adjon számot – ez a problémakör azonban már nem a szoros értelemben vett irodalomtudományé.

Partium

Csornij Dávid

Segélyezési rendszer Beregszászban 1918-ban Beregszász 1918-as évét tekintve elmondható a szociális helyzetet illetőleg, hogy akárcsak Magyarország más területein, az emberek itt is rendkívül nehéz megélhetési viszonyok között éltek. Már 1917-ben is kérvények tömkelege érkezett ahhoz a hivatalhoz a városházán, amely a közellátásért volt felelős. Ez volt a Közélelmezési Ügyosztály. 1917. szeptember 19-én képviselőtestületi közgyűlésre került sor, melynek keretében a polgármester a város közellátásánál alkalmazott hivatali személyzet áthelyezéséről beszélt. A közgyűlésen a részleteket tekintve arról volt szó, hogy a közszükségleti cikkek utalványainak kiállítása is már hatalmas problémát okoz, ugyanis az utalványok átadása lassan zajlik, a termek állandóan tele vannak, ez még tetézte az is, hogy a szűk lépcsőkön is várakoztak az emberek, néha teljesen hiába, ráadásul a kevés hely miatt egymásra is veszélyesek voltak. Ez a tömeg nem csak megnehezíti a Közélelmezési Ügyosztály munkáját, hanem súlyosbít a városháza munkáját illetőleg, hiszen azzal, hogy tele voltak a helyiségek, akadályozták azoknak is a munkáját, akik egyéb ügye végett mentek a városházára, illetve azokat a tisztviselőket is akadályozták, akik a városházán dolgoztak, de nem a közélelmezéssel foglalkozó ügyosztálynál. A polgármester javaslata erre a problémára az volt, hogy a városháza közelében szükséges lenne kibérelni egy helyiséget, amelyben berendezkedhetne a Közélelmezési Osztály. A választás Méhes Samu Andrássy utcai (ma: Széchenyi utca) házának egyik földszinti helyiségére esett, amelyet évi 2500 koronáért kilehetett bérelni. A szerződésben egy éves bérletről van szó. Végül is a képviselőtestület úgy határozott, hogy kibérlik a helységet, a közélelmezési 1 ügyeket ellátó tisztviselők és alkalmazottak munkáját is segítve. 1918 szeptemberében a polgármester, Gáthy Zsigmond újabb közgyűlés keretében jelenti a képviselőtestületnek, hogy 1918. október 1-jén a bérleti szerződés lejár, és szükséges lenne a szerződés meghosszabbítására, pontosabban további egy évre. Ekkor már változik a bérleti helyiség mennyisége és az ár is: 4000 koronáról van szó, és három földszinti helyiségről, melyben a közélelmezési hivatal, illetve a lakáshivatal végezné munkáját. A közgyűlés véghatározata szerint a képviselőtestület egyhangúlag támogat2 ja a javaslatot, és Méhes Samuval meghosszabbítják a bérleti szerződést. Ezek a kiadások viszont alaposan megterhelték a város pénzügyét, a témát illetőleg akkor bizonyosodhatunk meg erről, ha megtekintünk néhány lakbérelengedésről szóló kérvényt, amelyeknek többségét a város képviselőtestülete elutasított. Példának okáért érdemes megtekinteni Dr. Elek Endre kérvényét, aki a Kossuth tér 1. szám alatt lakott a város tulajdonát képező Bazár-épületben lévő egyik lakásban. Maga a kérvény megfogalmazásának módja is ad okot izgalmakra, hiszen a kérvény, amelyet lakbérelengedés céljából címzett a város képviselőtestületének, kombináltan lett megírva: egyszerre kér 1

Kárpátaljai Területi Állami Levéltár (Державний архів закарпатської області) – továbbiakban KTÁL. Fond 721. Op. 1. od.zb.1500, f. 7 2 KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1500, f. 8

Partium

lakbérelengedést, ugyanitt a bérleti idő lejártával az előző szerződés feltételei mellett új bérleti szerződés megkötése is kérvényezi, és mindezt tulajdonképpen egy rövid életrajz bemutatásával teszi. Nem emeltem volna ki ezt az egy bérleti szerződést, ha nem lett volna ily módon megírva, hiszen ezzel is betekintést nyerhetünk egy beregszászi ember századfordulói életébe, illetve a világháború túlélési történetének rejtelmeibe. A kérvényből megtudhatjuk, hogy a sikeres ügyvédi irodával rendelkező Dr. Elek Endre 1914 óta bérli a várostól a lakást, de tekintve azt, hogy 1914. augusztus 1-jén kitör a világháború, lakásbérlését csak néhány hónapig „élvezhette”. 1914 decemberében, 29 évesen katonai szolgálatra vonul be és négy évig, azaz a világháború teljes időszakát leszolgálta. Azt is megtudhatjuk, hogy ebből a négy évből jelentékeny időt a fronton töltött, egészen addig, ameddig meg nem sebesült, illetve idegi alapú betegségek nem kezdték el kínozni. A történtek után a minisztérium rokkanttá nyilvánította. Miután hazaérkezett, anyagilag is a tönk szélére jutott: miután bevonult a hadseregbe, az ügyvédi irodáját be kellett zárnia, pangó ügyei megakadtak, így nem igazán volt jövedelme. A szolgálatai végett sem kapott annyi összeget, hogy ebből kezdeni tudjon valamit hazaérkeztét követően, ugyanis egy év alatt annyit kapott, hogy éppen fenn tudta tartani magát. Később a tiszti rangja sem jövedelmezett: „...oly nyomorúságos éhbért kaptam, hogy abból élni a rettenetes drágaságban szinte lehetetlenség volt...” Tulajdonképpen ilyen viszonyok között szerelt le, és nem igazán tudta miből fenntartani magát. Budapesten ott volt a forradalom idején, eközben édesapját kirabolták, aki a már említett lakásba költözött, abba a lakásba, amelyben az itt, Beregszászban lévő német hadsereg részére idő3 közben kiadtak és iroda illetve raktárhelyiségként funkcionált. A képviselőtestület azonban nem teljesítette a kérelmet, azzal indokolta, hogy egyrészt a kialakult helyzet miatt Dr. Elek Endre a hibás, aki nem mondta fel a lakásbérleti szerződést, noha erre módja lett volna, illetve másrészt, a város súlyos pénzügyi helyzete nem engedi meg azt, hogy bárkinek is elengedhessék a bérhátralékát. A képviselőtestület véghatározatából megtudhatjuk, hogy Dr. Elek Endre bérhátraléka 700 korona volt, amelyre az említett kérelmező személynek a kérelem elutasításától számítva 30 4 napja van arra, hogy kiﬁzesse. Természetesen nem volt annyira súlyos a helyzet a leszerelt katonák helyzetét illetőleg, mint Dr. Elek Endre és hasonló sorsúaknál, mégis, a világháború utolsó évében, illetve az 1919-es év válságosnak mondható ezen a téren is. A most leírtak során azt tanulmányoztam, hogy hogyan és milyen formában látták el a leszerelt katonákat, pontosabban milyen, mekkora összegű illetményeket kaptak, és az illetmények kiosztása helyileg hogyan valósult meg. 1918. november 20-án Bereg vármegye alispánja levelet írt Beregszász polgármesterének, amely röviden és vázlatosan tartalmazza azt, hogy ki és milyen kritériumok alapján kaphat illetményt. E szerint azok kaptak leszerelési illetményt, akik: a) a leszerelés alkalmával tíznapi illetéküket megkapták – az ő részükre harmincnapi zsold és élelmezési támogatás fejében 270 koronát kapnak. b) akiknek a zsoldjai nem voltak akkor kiutalhatóak – az ő részükre negyvennapi zsold és élelmezési támogatás fejében 360 koronát kapnak. 3 4

KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1500, f. 28. KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1500, f. 31.

Partium

Az említett összegek kifizetését a városi pénztárak fogják kifizetni, ugyanezek fizették a hadbavonult családjának is a hadisegélyt. Azoknak, akiknek a családja nem részesült hadisegélyben, szükségük volt valamilyen iratra, amely igazolta állandó tartózkodási helyüket. Felmerül a kérdés, milyen pénzből fizették ezeket ki? Nos, a kifizetés a városi pénztárban rendelkezésre álló készpénzből kellett kifizetni, amennyiben nem rendelkeztek ezek a pénztárak fedezettel, abban az esetben attól függően, hogy hány katona érkezik Beregszászba, azaz haza, ahhoz viszonyítva a szükségelt összeget kiutalványozták, és a pénzügyigazgatósághoz kellett fordulni, amely ezeket az összegeket de5 cember 1-ig ki kellett, hogy utalja. Ez egy kezdetleges rendelkezés volt, ugyanis többször is módosították. Fontos megemlíteni, hogyan zajlottak az elkövetkezendő napok az aktuális téma szempontjából. 1918. november 24-én Gáthy Zsigmond (Beregszász polgármestere) hirdetményt ad ki, melyben arról van szó, hogy a leszerelt legénységnek a leszerelési illetmények kifizetése előtt nyilvántartásba lesz véve, így azoknak jelentkezniük kellett a városi főjegyzőnél 6 a leszerelési igazolvánnyal együtt. Ez valóban így volt, hiszen a 30442/eln.1/6-918. számú rendelet így határozta meg. A részletekbe beletekintve megtudhatjuk, hogy a kifizető pénztár a leszerelt katonákat a illetményük kifizetése előtt jegyzékbe vették fel. Ez a jegyzék az illetőnek a nevén kívül tartalmazta a születési évét, helyét, nemzetiségét, akkori lakhelyét, a szülei nevét, illetve a leszerelést eszközlő katonai hatóságot / parancsnokságot, melyik csapattestnél szolgált és hogy mikor fizették ki az adott összeget számára. A procedúra során még azt is ellenőrizték, hogy a kifizető pénztár a leszerelt illetékét nem fizette már ki egyszer, és ennek megakadályozására a kifizetésről szóló okmányban aláírással kötelezték a leszerelt katonát, melyben elismerte, hogy az összeget 7 átvette. 1918. november 28-án egy hivatalos nyugta szerint a magyar hadügyminiszter 300.000 koronát utalt ki a leszerelt katonák illetményének kifizetésére.8 1918. november 30-án hirdetmény formájában nyugtatta meg az érintetteket Gáthy Zsigmond, Beregszász polgármestere azt illetőleg, hogy amint megérkezik a leszerelési illetékek kifizetésére szánt összeg, azonnal értesítve leszek a leszereltek, és az értesítés folyamán megtudják a kifizetés pontos helyét és idejét. Ugyan fentebb már leírtam, hogy december 1-re terveztek az összegek kifizetését, mégis, a hirdetményben Gáthy felhívja a figyelmet arra, hogy a nehéz közlekedési viszonyok és egyéb technikai, szervezési okok miatt előreláthatólag késni fog a kifizetésre szánt összeg, de itt is megpróbálja nyugtatni az érintetteket, mondván, hogy az illetékek kifizetésre érdekében a kormány 9 mindent elkövet, és ha késéssel is, de mindenki meg fogja kapni. A kronológiai sorrendet tekintve a következő dátum 1918. december 4.: Gáthy Zsigmond hirdetményben közli az érintettekkel, hogy december 9-től kezdődően kifizetésekre kerül sor tulajdonképpen ABC-sorrendben: december 9-én az A, B, C, és D betűvel kezdődő nevű leszerelt katonákat fizetik ki, 10-én az E, F, G, H betűvel kezdődőeket, 5

KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1505, f. 8. KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1505, f. 9. 7 KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1505, f. 7. 8 KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1505, f. 11. 9 KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1505, f. 13 6

Partium

stb. Ezenkívül a jogosultakról is szó esik, ergo azokról, akik megkaphatják illetményü10 ket. A tervek szerint a kifizetéseket igen hamar lebonyolították volna, mindössze 4-5 nap alatt, azonban Dr. Linner Jenő polgármester hirdetményéből megtudhatjuk, nem így sikerült. Az kutatásom témája nem terjed ki Dr. Linner Jenő megválasztásának időpontjára és körülményeire, így erről az eseményről nem tudok bővebb tájékoztatást adni. Mindenesetre az biztos, hogy 1919. január 6-án már hivatalban volt, ugyanis a hirdetmény alatt az ő aláírása van. A hirdetmény szerint azok a leszerelt katonák, akik még nem kapták meg az illetményeiket, azok 1919. január 13-tól kezdve a városi pénztárban 11 felvehetik. Továbbá ismerteti a kritériumokat röviden hirdetményében. Érdemes megismerkednünk a Magyar Szent Korona Országai Vöröskereszt Egyletének körlevélben való felhívásával, amely 1918 márciusában jelent meg. A felhívás szövege szerint a magyar, az osztrák és a német határ mentén Oroszországból sok ezer hadifogoly fog visszaözönleni. Ezekről gondoskodni kell: a fogadásukról, az ellátásukról és a felszerelésükről, amely nagy feladatot hárít ugyebár a hadvezetőségre. A felhívás figyelmeztet: a magyar társadalomnak és a Magyar Vöröskeresztnek nem szabad tétlennek maradnia abból a szempontból, hogy kivegye a maga részét a „munkából”. Ennek céljából a Magyar Szent Korona Országai Vöröskereszt Egylete felhívja a figyelmet arra, hogy a legnagyobb segítség az lenne, ha a társadalom adakozóképes rétege megpróbálna segíteni ezeken a hadifoglyokon adománnyal, pénzzel, ruhával, lényegében bármivel. A felhívást „aláírásával” támogatja Dr. Darányi Ignác, a Hadifoglyokat Gyámolító Bizottság (tov. HGYB) elnöke, gr. Csekonics Endre királyi biztos, elnök, Dr. Farkas László, főtitkár, a HGYB előadója, Josipovich Géza, elnökhelyettes, Földi János, a HGYB és a Tudósító Hivatal vezetője, zólyomi Wagner Ödön, központi főmegbízott – 12 főgondnok és báró Herzog Mór Lipót, a Szeretetadomány Osztály vezetője. Az oroszországi hadifoglyok segélyezési akciójával kapcsolatosan a kormány is reagál a 47,236/ 1918. B. M. számú körrendelet XII-b. pontjával, amelynek másolatát megkapta a Bereg vármegyei alispán és a beregszászi polgármester is: az Oroszországból hazatérő hadifoglyok gyámolításával kapcsolatos felhívást. A felhívás nem különbözik tartalmi szempontból túl sok mindenben a Magyar Szent Korona Országai Vöröskereszt Egyletének felhívásától, csupán két dologban. Egyrészt leszögezi, hogy a kormány támogatja a kezdeményezést abban a formában, hogy az ország közigazgatási hatóságainál jelzi a kezdeményezést és gyűjtésre hív fel, másrészt felhívja az alispán/polgármester figyelmét arra, hogy a nevezett bizottság a hazatérő hadifoglyokat a gyűjtés eredménye érdekében hathatósan támogassa és a hozzá intézett felhívásokat és gyűjtőíveket terjessze.13 És most térjünk rá, hogy hogyan működött ez Beregszászban. A polgármester kapott egy levelet, úgyn. körlevelet a HGYB-től, amelyben nagyjából ugyanaz volt leírva, mint az előző két felhívásban. Annyiban különbözik, hogy a levél írója felkéri a polgármester, hogy úgy a város lakossága között, mint a befolyásába tartozó nagyobb cégek, 10

KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1505, f. 16 KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1505, f. 25. 12 KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1504, f. 3 13 KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1504, f. 11 11

Partium

egyebek körében terjessze a felhívást, küldjön gyűjtőíveket. A gyűjtőíveket ki kellett tölteni, majd visszaküldeni a polgármester részére, csatolva hozzá a takarékpénztári beﬁzetéslapokat. Ezt a polgármester a gyűjtés lezárása után a gyűjtőívet közvetlenül, a befolyt összeget pedig a csatolt postatakarékpénztári beﬁzetéslappal el kellett juttatnia a 14 HGYB-hez Budapestre. Az akció a városban 1918 májusától kezdődött. A lakosság körében való hirdetés mellett a polgármester elküldte ezt a felhívást, illetve a gyűjtőívet a Bereg Megyei Központi Takarékpénztár igazgatóságának, a Beregszászi Bank igazgatóságának, a Bereg Megyei Gazdasági Bank igazgatóságának, a Beregszászi Hitelintézet igazgatóságának, Beregszászi Bank és Részvénytársaság, a Bereg Ki15 adó hivatalának, a Beregi Hírlapnak és a Beregi Közlönynek. A hivatalos jegyzetből megtudhatjuk, hogy a Beregszászi Hitelintézet 100 koronát, a Bereg Megyei Központi Takarékpénztár 100 koronát, a Bereg Megyei Gazdasági Bank 20 koronát, Beregszászi Bank és Részvénytársaság 50 koronát adományozott, így összesen 270 koronát gyűjtöttek össze. Az újságok, hetilapok hirdetés formájában megjelentették a felhívást, azonban arra nem igazán akadt jelentkező. A szociális intézkedések tekintetében egy viszonylag jól kialakított segélyezési rendszert tekinthetünk át az elkövetkezendőkben. Munkámban szeretném vázolni azt, hogy hogyan és miképpen támogatták a hadiözvegyeket, rokkantakat és árvákat és közalkalmazottakat kronológiai határokon belül. Elsősorban a beregszászi hadiözvegyek, rokkantak és árvák segélyezésére szolgáló alapról, annak megteremtéséről és munkájáról lesz szó. Ennek az alapnak az ötlete 1918 augusztusában merült fel. Tulajdonképpen ennek során egy hadigondozó alapról volt szó, amelyet a város, pontosabban annak képviselőtestülete létesített. Az alapítvány nem tartozott az Országos Hadigondozó Hivatal (OHGH) hatáskörébe, más nem rendelkezhetett felette, csak a város. Az ötlet szerint a költségvetést a helyi pénzintézetek és iparvállalatok adják, ezen felül magánszemélyek is, tehát a lakosságot is bevonták a gyűjtésbe. Azok a szervezetek, amelyek hasonló céllal jöttek létre és/vagy működtek, a városi alap részére ugyanúgy némi összeggel, vagy támogatással kellett szolgálniuk. A kormány segítségét is kérték támogatás tekintetében: az ötlet mivolta rávilágít arra, hogy a rokkantak, hadiözvegyek és árvák helyzetének segítése az állam feladata. Ez az alap tulajdonképpen a városi tanács keze alatt működik és munkájukról az alappal kap16 csolatosan negyedévente be kellett számolniuk. Emellett érdemes megemlíteni, hogy amennyiben tényleges hadiszolgálatban álló közalkalmazott elhalálozott, abban az esetben az alkalmazottnak segélybeli összegére, ellátási összegére igénnyel bíró özvegy vagy árva kapta meg az összeget – ez egy egyszeri, nagyobb összegű rendkívüli segély volt, amelyet általánosságban a városi tanács, képviselőtestület adott ki, de kérvényezni lehetett az illetékes adóhivatal vagy az alispánnál is.17 Az 1918-as évre az állam a beregszászi hadiözvegyek, rokkantak, nyugdíjasok és árvák részére mindössze ötszázkilencven koronát utalt ki. Ezt az összeget általánosságban 14

KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1504, f. 12. KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1504, f. 14. 16 KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1525, f. 29-30. 17 KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1525, f. 31. 15

Partium

a városi pénztár fizette ki. Az igényelt összeget nyugtára kapta meg az igénylő, amelyet a pénztárnok és az ellenőr aláírásával hitelesített, és a polgármester vagy a helyettese ezek alapján a nyugták alapján számolt el az államnak a segélyek kifizetéséről.18 A segélyezések összegét tekintve megtudhatjuk, hogy például az árvák részére 1918-ban az 1918/50000 számú rendeletnek köszönhetően évi 12 koronát fizettek ki, ám ez az összeg 1918 telére változik, mégpedig évi 96 koronára növekszik.19 Érdekes megfigyelni a közalkalmazottak segélyezését, és azoknak összegét. A 149800/1918 sz. B.M rendelet értelmében Beregszász város közigazgatási alkalmazottai rögtöni segélyben részesültek, amelynek összege ötvennégy ezer korona volt. A segélyosztást a polgármester vezette, ugyanis ő volt az, aki eldöntötte, kik jogosultak a segélyre. Azonban különböző problémák merültek fel, ezek főleg anyagiakban mutatkoztak meg, mely alatt azt értem, hogy a városi pénztár nem rendelkezett elegendő fedezettel. Ezt úgy oldották meg felsőutasításra, hogy az adótartalék-alapból, a V.64. sz. beregszászi hitelintézeti betétkönyvből ötvennégy ezer koronát felvettek, és az a házi pénztár javára utalták, bevételként feltüntetve. A polgármestert arra is utasították, hogy a segélyezést adminisztratív módon jutassa el az illetékeshez, esetünkben a belügyminiszter20 hez. A kimutatás tulajdonképpen négy oszlopos volt, ezek tartalmazták a segélyhez jutottak nevét, állását, a megkapott összeget, illetve megjegyzést. Érdekes, hogy maga a polgármester, Gáthy Zsigmond is kapott, 600 koronát, de az is felettébb érdekes, hogy ugyanennyit kapott a főjegyző (Hunyady Gyula), a főmérnök (Méhes Samu), az aljegyző (Kasztos Sándor), és még sorolhatnánk. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden alkalmazott ugyanannyit, 600 koronát kapott, ugyanis több mint 140 közalkalmazott kapott segélyt.21 Természetesen nem csak pénzbeli segélyezés volt, hanem különböző közszükségleti cikkek terén is próbáltak segíteni a lakosság helyzetén. Így például megtudhatjuk a polgármesternek írt alispáni levélből, amelyet 1918. március 22-én írtak, hogy Beregszász lakossága, pontosabban 9280 főre kiutaltak 27.840 kg búzalisztet illetve 27.840 kg tengeri lisztet. Ezen kívül külön kirendeltek a Beregszászi Közkórház részére 1782 kg, a rendőrlegénység részére 195 kg, a vendéglősök részére 72 kg, ipari célra 60 kg, és a városi fogolytábor részére 350 kg lisztet, egybeszámolva a külön kirendelést 2459 kg lisztet rendeltek ki ezek részére, 1229. 5 kg búzalisztet, és 1229.5 kg tengeri lisztet. Teljes kirendelésre 29.069,5 kg jutott ezek szerint, és ezek elosztásának a módjára az alispán felhívja a polgármester figyelmét, miszerint 6 kilogrammos fejadagok alapján kell eloszta22 ni, 50% búza és 50 % tengeri liszt arányban. Ugyanezen időben, 1918 márciusában kü23 lön kérvényeztek 700 kg lisztet azon katonák részére, akik szabadságolva lettek.

KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1525, f. 45 KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1525, f. 2. 20 KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1525, f. 15. 21 KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1525, f. 12. 22 KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1516, f. 21. 23 KTÁL, Fond 721. Op. 1. od.zb.1516, f. 22. 19

Partium

Szilánkok Técsi Zoltán

Rituális széptettek VIII./18. A véráztatta vár Nem mondták be ugyan a rádióban, de azért tudhatjuk innen-onnan, hogy ma van a nándorfehérvári diadal évfordulója. (Pontosabban ma és holnap, meg még azután is, attól függően, honnan nézzük.) E hadi tett márpedig az egész keresztény világ számára (lét)fontossággal bírt, s a korabeli világlapok – ha lettek volna – bizonyára a borítón, sőt, különszámban emlékeznek meg róla. Ehelyett II. Callixtus pápa letudta a dolgot egy déli harangozást előíró rendelettel – pontosabban azt is hamarabb hirdették ki, mint ahogy a magyar hőstett megszületett, csak a kettő közelsége okozta, hogy ma már összekapcsoljuk őket –, lényeg, hogy ennek az 559 évvel ezelőtti fényes napnak köszönhetően még kerek hetven évre sikerült távol tartanunk a törököt Európától. (Akik egyébként csak száz évvel azelőtti térvesztésük mellékhatásaként szállták meg Eurázsia felénk eső részeit, az aragóniai, majd a többi spanyol királyság megerősödésével, s mintegy hatszáz év után földrészünkről kiszorított mórok – azaz, a lábukat ideát is megvető arabok – tolták tudniillik maguk előtt az Afrika északi partvidékét birtokló szeldzsuk törököket. Mint minket annak idején a kunok és besenyők.) A várnai és rigómezei csatákban addigra már elévülhetetlen érdemeket szerzett Hunyadi János, az ezekben oldalán küzdő sógora, Szilágyi Mihály, valamint a csatát voltaképpen eldöntő, több tízezer keresztes vitéz élén a legjobbkor a Duna és a Száva találkozásánál lévő Fehérvár, a mai Belgrád falai alá érkezett ferences szerzetes, Kapisztrán János egyesített seregeinek dolgát amúgy az a II. Mehmed (Mohamed) nehezítette meg, aki három évvel korábban Bizáncot, a későbbi Konstantinápolyt is elfoglalta, s török fővárossá tette. Különben egy kifejezetten felvilágosult uralkodónak számított a maga korában – ami persze nem tartotta vissza, hogy megszállja Szicíliát, és a Földközi-tenger sok más szigetét és szegletét. Így még inkább értékelnünk kell, hogy két-háromszoros túlerőben lévő ármádiáját meg tudták fékezni eleink hadai. Hogy aztán mi lett mindennek a vége, azt persze tudjuk – s többet is beszélünk róla a kelleténél –, azóta pedig nekünk már Mohács kell! Meg Muhi, Majtény és Világos. (Utóbbi hírhedtté lett kastélyában*, a Segesvár helyett már a későbbi leszámolás helyszínéhez, Aradhoz közel eső Bohus-villában mi is megfordultunk egyik erdélyi gyűjtőutunkon, s ﬁgyelembe véve, hogy nagyon szép mind a városka, mint a nevezett főúri lak, fogalmam sincs, miért kerüljük el messzire. Hiszen e helyen Görgey** nemhogy nem árulta el az országot, de nagyfokú bátorságról tanúbizonyságot téve, csakis az orosz vezérkar előtt volt hajlandó letenni a fegyvert. Mondván, olyan hatalommal nem egyezkedik, amely őt csatatéren soha, de soha le nem tudta győzni.) És azt se felejtsük el azért, hogy a mohácsi síkon – ahová egy másik papi személy, Tomori Pál toborozta vert hadunk javát – a törökök legalább olyan érzékeny veszteséget szenvedtek. Hisz 15 évre elkerülték mégiscsak a Kárpát-medencét, és csak Buda vér nélkül való elfoglalásával állandósították jelenlétüket az ország közepén. Aztán pedig ott volt még az egri majd a szigetvári diadal, ahol nem háromszoros, de harmincszoros túlerőt leckéztetett – tartóztatott fel, avagy vert vissza – maroknyi emberünk! (A Szulejmán című képes litánia nézé-

Partium

sekor gondoljunk is néha rá, hogy ez a nagy-nagy ember az utóbbi várának elfoglalásáért folytatott, 1566. augusztusának közepétől szeptember idusáig elhúzódó ütközet során veszítette életét, így az akkori ellenségével, Zrínyi Miklóssal fej-fej mellett álló, a törökök számára valóságos zarándokhellyé lett közös emlékművük méltán vívja ki a ma élők tiszteletét.) Más kérdés, persze, hogy a nándorfehérvári hőstett idején még négymilliós országunk a megszállás százötven éve alatt a negyedére fogyatkozott, miközben az akkoriban úgyszintén négymilliós Anglia lélekszáma ez alatt, éppen hogy, megduplázódott. Miáltal készen is állhattak a világtengerek meghódítására, majd a távoli világok gyarmatosítására. Szegény Hunyadi, Szilágyi és Kapisztrán, ezekről persze még semmit sem sejtett. Ők csak tették dolgukat – sőt, sokkal többet is annál – s közvetve az életüket is odaadták hazájukért, a szolgált ügyért. Az ország első korona nélküli királya, a Kossuth és Horthy mellett kormányzóként elhíresült Hunyadi János, illetve a nevezett minorita pap tudnillik nem sokkal később – augusztus 11-én, illetve október 23-án – pestisben ugyanúgy elhunyt, mint sok-sok vitézük. És a török seregből is legalább tízezren. Ma már csak széljegyzet – mert, tudjuk, sportban és háborúban a ha-val kezdődő mondatoknak nincs értelmük -, szóval, jegyezzük meg azért: ha nem fertőzi meg e szörnyű kór a győzteseket, minden bizonnyal üldözőbe veszik a szinte teljesen megsemmisült, 27 hadigályát, háromszáz ágyút és kőhajítót, harmincvalahány ezer embert, s fővezérei mellett kis híján szultánját is elvesztett török sereget. Igen, ekkora siker koronázta a kicsivel korábban még sarokba szorított vadállatként küzdő egyesült magyar és szerb sereg ténykedését! És emiatt érezzük, igenis, hogy értük kong az a harang. * Milyen érdekes, hogy a villa fölötti várba záratta be éppen Hunyadi János életben maradt ﬁa, a későbbi Mátyás király az apja oldalán*** oly sok csatát vívó, s a nándorfehérvári vár védelmével megbízott Szilágyi Mihályt, miután ő – az unokaöcskös központosító törekvéseit látva – a főúri ellenzék oldalára állt. Pedig előbb még kormányzójává tette, és a Beszterce örökös grófja címmel is megjutalmazta az Igazságos, éppen amiatti hálája jeléül, hogy az illető főurakkal szemben kiállt mellette, s mindent megmozgatott királlyá választásáért. (Mi több, főkolomposukat, a korábbi királyt, V. Lászlót támogató Cillei Ulrikot még el is tetette láb alól.) Más kérdés, hogy 1460-ban, mikor feltűnt újra a török a láthatáron, újra kibékültek és szövetségbe forrtak – ettől egy csapásra erdélyi vajdává és az alsórészek kapitányává vált megint a nagybácsi –, ám az iránta való bizalom mégiscsak meginoghatott, mert mikor ugyanezen évben oszmán fogságba került, Mátyásunk „elfelejtette” kiváltani, s ezzel alá is írta halálos ítéletét. ** Akiben egy vegyész végzettségű, harmincadik életévét épp csak betöltött úriembert tisztelhetünk ekkor – érdekes, mert az általa levezényelt Tavaszi hadjáratot kitervelő Klapka sem volt sokkal korosabb –, akinek annyi elégtétel mégiscsak megadatott a leárulózásért, hogy hazája földjén maradhatott, sőt, még túl is élte négy évvel az egyébként igen szép kort megélt, hat év híján a százig jutott Kossuthot. S hogy minden mindennel összefüggjön, az a Visegrád vált végső otthonává, aminek várában Világos után raboskodott Szilágyi Mihály… *** Itt jegyzem meg, a Hunyadiak regényes életéről húszrészesre tervezett regénysorozatban emlékezik meg az általam szolgált legelső újság, a szolnoki Új Néplap későbbi főszerkesztője, Bán János. A Bán Mór néven jegyzett könyvek egyikéből pedig kiderül, hogy nem ám a semmiből született a majdani törökverő, Nándorfehérvár visszavívója, hiszen három éven át Milánóban tanult hadtudományt. (Az viszont már csak a véletlen műve, hogy az a vármegye lett a nagyhírű család névadója, ami állítólag a hunokra tekintettel vált Hunyaddá.)

Partium

Sz. Tóth Gyula

Tanári notesz 10. (részlet – kézirat) Fogalomkorlátozás. Bevándorló, migráns, menekült, illegális határsértő. Már a határsértés is vitatott. Drótkerítés, határzár. Schengeni egyezmény – „elsősorban a belső határőrizet megszüntetését és a külső határok közös ellenőrzését jelenti”. Árad az emberhullám Európába, az uniós vezetés tehetetlenkedik, „bénázik” ahogy a gyerekek mondják az ilyen esetre. Magyarország az egyezménynek megfelelően megpróbálja őrizni a „külső határokat”. Néhány más ország mintájára kerítéssel próbálkozik – határsorompó. A lehetséges védekezési módozatokról heves viták folynak. A Magyar Narancs (amúgy szép nevű hetilap, inkább értelmiségieknek szóló írásokkal) szögesdrótból font bajusszal Hitlerként ábrázolta a minapi címlapján a magyar miniszterelnököt, vezércikkében pedig elmebetegnek nevezte. Az újabb fogalmak tehát: náci, fasizmus, holokauszt, ami itt folyik. Óriási a felháborodás az újságcikk ellen. Konrád György, aki a miniszterelnök politikai ellenfele, amit soha nem rejtett véka alá, sőt(!), a „fal” kapcsán megszólal. „Ma is sok fal áll a világban, amely az illegális bevándorlást hivatott megakadályozni”. Az amerikai-mexikói, az izraeli, a spanyol-marokkói határfalakat hozza fel példaként. Kertész Imre, Nobel-díjas írónk azt mondja, hogy egy civilizáció, bizonyos érettségi fokon eljut odáig, hogy „látszólag érthetetlen módon a saját ellenségét imádja”. A végső kocsma című regényében az európai attitűdről van szó. Ezzel szemben, mindez „diktatúra”. Mert: „A magyar állam elsőrendű kötelessége nem az országhatár, hanem az emberi jogok védelme”. Passzus a TASZ (Társaság a Szabadságjogokért) közleményéből. A haza védelme, az állampolgárokat nem illetik meg az emberi jogok? Történelemtanár legyen a talpán, aki ezt megmagyarázza a magyar lurkóknak. És eddig nem esett szó a humanizmusról. Kerülgetjük. Bayer Zsolt kemény cikkben szól oda a MN szerkesztőségének – abszurd, embertelen, gusztustalan, mondja. Külön kihangsúlyozza a hitlerező címlap kegyeletsértő hangulatát, a náci koncentrációs táborokba hurcolt (már halott, vagy éppen túlélő) zsidó emberek történetének, emlékének meggyalázását. (Ilyen értelmű jól felépített, hatásos beszédet mond az újság elleni tüntetésen.) Mélyen elgondolkodtató: a holokauszt gusztustalan, olcsó felhasználása, visszaélés az emberi méltósággal. Mondhatja a szerkesztőség: a vélemény szabad, a karikatúrát el kell bírni. Nem olyan régen voltunk tanúi a világot, egy ideig megrázó karikatúraügynek, a francia Charlie-Hebdo szerkesztősége addig feszítette a véleményszabadság határait, amíg nem tragédia lett belőle. Akkoriban azt írtam a szabadságvédelem-témában, hogy az emberi jogok, vagy ember védelme a fontosabb? Sűrűsödnek a tisztázatlan fogalmak. Humanizmust minékünk, józan hangokat! Mallarmé után (még) szabadon. A végén (de úgy tűnik, nem zárszó lesz), kis személyesség a jelen történelemben. A schengeni egyezményt 1985. július 14-én írták alá a Princesse Marie-Astrid nevű hajó fedélzetén. A nevezetes eseményt emlékmű is őrzi a Moselle menti falucska vízpartján. Schengen Luxemburgban van, többször jártunk ott. Különösebben nem dobogott fel a szívünk a paktum kapcsán. Inkább csak amiatt, hogy később, az ott született Danival is

Partium

sétálhattunk arrafelé, a falu névtáblája mellett készült fényképet elégedetten mutathattam meg az érettségi utáni, Vendéglátás – Turizmusképzés hallgatóinak, amikor az uniós témákat vettük az órákon. (Ez a fotó is, meg az is, amelyen az emlékművet támasztom, látható A virtuális valósága c. 8. Tanári notesz 211. oldalán.) Emlékszem, 2005ben lehetett, a folyóparti emlékmű mellett ácsorogtunk Marival, egy német házaspár, a közeli Trierből, nézelődött mellettünk. Csóválták a fejüket, hümmögtek, majd megtudván, hogy magyarok vagyunk, nem haboztak, sorolták az unió elleni érveiket. Nem voltak indulatosak, inkább józanok, némi rezignáltsággal. Nem ellenkeztünk, nekik akkor már nagyobb volt a tapasztalatuk a tárgykörben. Igazuk lett. Ennyi reális akció közepette dúl a fogalomháború. Például, a fentebb soroltakon túl: „illiberalizmus”. És, ebben a helyzetben, az illogikus, az irracionális tetteket nem is említjük. Ezek is fogalmak. Tanárainknak adva van a nagy feladvány. 2015. szeptember 13. A semlegesség árnyalatai. A hazánkra zúduló menekültárad folyamatos, figyelemmel kísérem, borzolja kedélyemet, erősen foglalkoztat, muszáj jegyzetelni. Nem dokumentálok mindent, a nyomtatott és a vizuális média rögzít, későbbi kutatásra hatalmas alkalmas anyag gyűlik össze. A nagyobb, meghökkentő fordulatok bekerülnek a noteszkönyvbe. De már nem győzöm, annyi a „meghökkentő”. A politikai ellenzék nem állt a kormány mellé a migránsprobléma kezelésében. Mit is csináltak? „Ha ég a ház”, szeptember 16-án írtam erről. Tiltakoztak a határon épülő kerítés ellen, a fegyveres erők felvonultatása ellen, minden ellen, amit a kormány meglépett a lakosság, a haza, Európa megvédése érdekében. A szocialista párt, fogalmilag, a legmeghökkentőbb bejelentést tette a hozzáállásáról: „pozitív semlegesség”. Hát ez „fogalomkorlátozás” a javából (lásd szeptember 13.). Ez a kijelentés nagyfokú felkészületlenséget jelent, történelemből, jogból, logikából, filozófiából. Mert vagy lősz vagy nem lősz. Beavatkozol a kocsmai verekedésbe vagy nem. A magyar kormány hivatalos politikája 1939-ben: az országnak „készenlétben kell állnia és fel kell fegyverkeznie, de nem szabad belépnie a háborúba, mert annak kimenetele kétséges”. (1941-ben aztán mégis bekapcsolódtunk.) Az álláspontjukat szellemi mutatvánnyal igyekeztek fényezni. Elkenték. E logikátlan bravúrért nem kell iskolába járni. Nem is akartam „írásba foglalni”. Ám újabb fordulat történt: a magyar kormány 6 pontos rendezési javaslattal állt az unió, „bénázó” csúcsvezetése elé. A csúcs a hatból ötöt elfogadott, uniós program lett a magyar elképzelésekből és már működő gyakorlatból. Ám a fordulatoknak koránt sincs vége, ez egy ilyen korszak. A szocialisták, a „pozitív semlegesek” kijelentették, ők mindig is ezt a rendezési elgondolást támogatták. Nem is: ők voltak azok, akik ezt hangoztatták?! Ennek voltak a hívei már a kezdetektől!? Ezt már a brüsszeli uniós közleménye után rögtön, aztán másnaptól folyamatosan. Hogy a híveik mit szólnak ehhez az újabb „bravúrhoz”, nem tudom. Pálfordulás, pártfordulás. Annyit forognak, míg el nem szédülnek. De már nem szédíthetnek. Kis kutatásba fogtam, a tudományos nyomaték kedvéért. Akkor a semlegesség. „A hadviselő feleken kívüli összes államok, a semlegesek, mint a szónak etimológiai értelme is mutatja (ne-uter: sem egyik, sem másik), nem csatlakoznak a hadviselő felek egyikéhez sem, hanem egyszerű szemlélői az előttük lefolyó küzdelemnek. A semlegesség tehát azt jelenti, hogy háború esetén a tulajdonképi hadviselő

Partium

feleken kívüli többi nemzetközi jogalany távol tartja magát a küzdelemtől, még pedig úgy, hogy a hadviselő felek egyike iránt sem tanúsít kedvező magatartást, hanem pártatlanul szemléli a küzdelmet. (…) Tehát vannak, akik aktív szerepet visznek, az összes többi államokat, melyek nem harcolnak, tehát a harcban passzív magatartást tanúsítanak. (…) ha nincs háború az államok, mint nemzetközi jogalanyok között, semlegességről sem beszélhetünk, mert a semlegesség fogalma nemzetközi jogalanyokat és háborút feltételez.” (A kiemelések tőlem valók.) Forrás: A semlegesség elmélete. Nemzetközi jogi tanulmány. Írta Dr. Ferenczy Árpád ügyvéd, egyetemi magántanár, ny. r. jogakadémiai tanár. Budapest, Franklin Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, 1097. 8-9. o. (http://mtdaportal.extra.hu/books/ferenczy_arpad_a_semlegesseg_elmelete.pdf) Feltehetjük egyszerűbben is: Iszik vagy vezet? Teccik tudni, rendőr úr, én csak keveset ittam, épphogy, a gyalogos meg csak úgy elém került a semmiből. Merthogy alig látok. De vannak ennél emelkedettebb érvek is. „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.” Forrás: William Shakespeare: Hamlet (fordította: Arany János). Kosztolányi Dezső így szólt írótársaihoz: „Lenni vagy nem lenni.” Elmondotta az író 1930. február 2-án, a Magyar Írók Egyesületének közgyűlésén. Idézet belőle: „– Mondd – de őszintén felelj nekem –: mit akarsz még te költő, író, művész a huszadik században s főképp mit akarsz itt, minálunk? Kacagnom kell, ha rád pillantok.” Forrás: Nyugat /1930/ 1930. 4. szám (http://epa.oszk.hu/00000/00022/00484/14956.htm). Nohát, ez itt a kérdés: föl tud-e szállni a páva? Melyik s hogyan? „Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, / Vagy marad régiben a bús, magyar élet.” Forrás: Ady Endre. Első megjelenés: BN 1907. március 10. XII. évf. 60. sz. 2. – (Páris, március) – Ady Endre – („Kis tarka nóták” főcímmel másodikként közli Az áhított csömör c. vers után és az Egy ismerős kis ﬁú c. vers előtt.) – További megjelenés: Szil 1908. január 9. XXVI. évf. 2. sz. 1–2. – Tárca – (Főcím: „Vér és Arany”. Alatta zárójelben: Ady Endre e cím alatt megjelent új verskötetéből. A lap elsőnek közli A Léda arany-szobra, a Nem mehetek hozzád és Az Értől az Oceánig c. versek előtt.) – Kötetben: VA1 (1908) (A magyar Messiások ciklus) 45–46.; AH (1908) 37–38.; VA2 (1910) 29–30.; VA3 (1910) 29–30.; Gyűjt [1910] 29.; VA4 (1918) 29–30.; VA5 (1919) 39. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 51. = http://mek.oszk.hu/05500/05552/html/av0084.html. Hát ennyiből állt, egy hajnali órán. Lehet-e és kell-e valamit hozzátenni ehhez? Talán annyit: ha már a politikusoknak és szellemi háttérerőiknek nincs rá idejük (vagy kapacitásuk, vagy más az érdekük), a tanárnak ennyit rá kell szánnia. Oktatási segédlet. Mert hamarosan érkeznek a tanulók, és kérdeznek. 2015. szeptember 25.

Partium

Szemle Be ha Zoltán

Belső tükör Oláh János összegyűjtött versei Oláh János impozáns életművének valódi arányai most igazán megmutatkozhatnak azok előtt is, akik eddig nem alaposan követték nyomon e lenyűgözően gazdag írói pálya termékeny útjait. 2011-ben jelent meg a novellái színe-javát tartalmazó Száműzött történetek című kötet, amely „kegyetlen nyíltsággal” (Kodolányi Gyula), „drámaiságában is egzakt pontossággal” (Pécsi Györgyi) vetíti ki a kommunista korszak embernyomorító hétköznapjait: a szenvedésözönnek meg az élniakarásnak azt a különleges sorspanorámáját távlatosítva, amely megrázó autentikussággal és katartikussággal vílágít rá az ezt a népet az elmúlt évtizedekben tépve-zilálva gyötrő mindennemű kifosztatásokra, alávettetésekre, elkorcsosulásokra – ami ténylegesen külső vagy belső száműzetésbe sodorta a tisztességet és a tisztalelkűséget. Az elbeszélések „a fenyegetettség kordokumentumai: hogy romlott meg, hogy esett szét egy egészséges élet, egy közösség, miféle hatalmi téboly és hipnózis gyöngített és ölt ki emberi érzést, veszélytudatot” (Lezsák Sándor); narrátoruk „korhű krónikásként tárja elénk a szabadság nélküli rend természetét, árnyalt és hiteles képet rajzolva a bolsevik típusú diktatúra majd félévszázados ámokfutásáról” (Ködöböcz Gábor) – a számvetés, az emlékezés, a szembenézés egyfajta modern népiséget (móriczi, sánthai örökséget tovább újító) módszerességével és invenciózusságával. A szuggesztív újrealizmus „hihetetlen pontossággal és magabiztos vonalvezetéssel kanyarítja” a történetmondást: azokról a kisemberekről, akik „próbálják túlélni a néha-túlélhetetlent, és magyarázatot találni a néha- megmagyarázhatatlanra” (Lajtos Nóra); akik „folyton folyvást saját körülményeikbe ütköznek”, s akik sebzettségének „legfájóbb hatása pedig az, hogy egy közösség hagyományos struktúráit és kultúráját pusztítja” (Kelemen Lajos). S így kerekedik egésszé ez a megrendítően igaz, élénk, életes néptörténelmi tabló. – Az újabb összefoglaló könyv, a többrészes, monumentális regény (Közel, 2014) a hasonló tematikát a magyar és a világirodalmi (egyszerre konfesszionális és tudatáramoltató, tudatmozgás-leképező) modernség számos jellegzetességével, az erőteljesen lélektani és metaﬁzikai sugallatú konkrét-tárgyias ábrázolással és nyelvezettel juttatja kifejezésre. Az emlékidézés formatechnikája – „az önpusztító önkeresés, az önélveboncolás hangja”, a „prózaversre emlékeztető” asszociativitása, „bartóki kontraszthatásaival” (Határ Győző), a „paraszt-, vagy pontosabban szegényregény” (Réz Pál) elemző mélységeit költői-vizionárius irányba tágító, így a szerzőt Proust tanítványaként is jellemezhető intonációja –, az előadásmód rétegezettsége, dús epikai összetettsége (Oláh János önvallomása szerint) még a francia új regény (a „nouveau roman”) esztétikai hatáserejétől is gazdagodik: a „közelség élménye” (az új értelmezési lehetőségeket kínáló objektivista, úgyszólván fenomenológiai mikro- vagy hiperrealizmus), a tárgyakat a „pórusaikig kinagyító” szemlélet mind-mind a vérbő léttapasztalatok műgonddal cizellált intenzív nyelvi-stiláris megalkotottságát demonstrálja egyszersmind. S a műfaji, poétikai sokszínűség és változatosság kincsestáraként értékelhetjük, becsülhetjük a most (2014 végén) közreadott Belső tükör – Összegyűjtött versek 1958–2014 című

Partium

hatalmas könyvet is, amely Oláh János eddigi teljes lírikusi oeuvre-jét magába öleli. Immár együtt és reprezentatív kiadványokban válik tehát hozzáférhetővé és még közismertebbé a sok műnemben munkálkodó író művészi teljesítménye – miközben még nagysikerű drámáinak vagy esszéinek, publicisztikáinak az összegző gyűjteményeit is szívesen vennénk kézbe. De ez a három kötet már mindenképpen nagyszabású figyelemfelhívás és méltó elismerésre késztető eredmény. A „belső tükör” introspektív metaforája megintcsak a viviszekciós önanalizálásra hajlamos, a modern személyiséget felzaklató érzelmi, látványi és látomásos benyomásokra érzékeny költői én helyzetét definiálja (a „belső tükrök egy eltévedt tekintet tánctermében égnek”; s a „kígyómarás érzete” meg a „méhek falánk sava” „gyógyít és gyilkol”), vagyis a szubjektív létérzékelés de profundis ágazik föl a közösségi és a transzcendentális világszférák és sorsdimenziók övezeteibe. A „belső tükör” így egyben külső is: egész korok, hosszú évtizedek, társadalmi állapotok és változások hiteles visszképévé, sorjázó nemzedékek közérzetének hű lenyomatává tágul. Az „őszinteség szabadító ereje” bontakozik itt ki, a meditatív tömörítés és áttételezés, „a keresetlenség és a választékosság szerencsés egyensúlyát, a szkeptikus moralista bölcsességét” hordozó esztétikai értékformákban, az egyszerre rezignált és protestáló létkritikai hangvételben, a konok, fanyar, filozofikusan pontos és szenvtelen stílusba feszített látleletek és veszteségtudatos közérzet-jelentések atmoszférájában, a „kollektív megbántottság hangulatát” tüntetve kifejező kor- és kórképekben – ahogyan Alföldy Jenő taglalja legújabban mindezt (Magyar Napló, 2015/7. 62-65.). S ez a szikár, tárgyilagos, a leírást a gondolati reflexió árnyalatosságával, az emocionális felindultságot a visszafogott szenvedély tónusaival, az elégiát az önmegszólító elfogulatlansággal, a valóságképzeteket a bölcseleti perspektívák vibráltatásával vegyítő hanghordozás is talán alapvető sajátszerűsége e szuverén lírai univerzumnak, amely tehát Illyés, Nagy László, Csoóri és mások után a szenzuális absztrakciók és az egzisztenciális fogalmi paradoxonok artisztikus regiszterein frissítik föl a szervesen összekapcsolódó egyéniség- és közösségtudatos világlátás öntanúsító formakultúráját. A Kilencek legendás antológiájának, az 1969-es Elérhetetlen földnek a címadó versét Oláh János írta, s a megszenvedett szülőföld-élmény (az elszakadással és a mégis-ragaszkodással, az elsüllyedt múlt és a bizonytalan jelen-jövő keltette rezignációval) már ott is egyetemes létélménnyé tágult. A kortárs kritika megragadta és dokumentálta is ennek az öntörvényű költőiségnek a markáns karakterjegyeit; a pályatárs barát Rózsa Endre például a „lakonikus mondatok, nyelvi párhuzamok és ellentétek” racionalitását emelte ki, a filozófiai érintettséget és ihletettséget, s az inspiráló hagyományok közül Kassák és az angolszász líra fanyarságát és enyhe gunyorosságát hangsúlyozta. Hasonlóképpen Vasy Géza (a Kilencek monográfusa), aki szerint a költő „kezdettől tárgyias és elvont egyszerre, s nála az intellektualizmus filozofikussá is válik, s ezzel egyidőben nemegyszer enigmatikussá vagy példabeszédszerűvé”. S ha mondjuk csak a közvetlen költőcsoport kiteljesedő életművei között Utassy József imagista enthuziazmusával, Kiss Benedek érzelemtelítetten ötletes, dalszerű szómágiájával, Péntek Imre groteszk, abszurd villódzású nyelvbravúrjaival, Mezey Katalin profanitást és szakralitást keverő, ötvöző stílusával, Konczek József neoavantgárd, újexpresszionisztikus hangütéseivel, Kovács István talányosan képzettömörítő, Győri László játékosan fantáziamozgósító versmodorával vetjük össze Oláh János beszédmódját, kétségtelen önelvűsége ennek a líravilágnak is színesen kibontakozik. Például a csönddel, az elnémulással, a szavak megnevező elégtelenségével birkózó – s a háttérben valamiképpen a titokzatos kozmikus csendzúgást állandósító – darabok sokaságában: „Beszélni kellett volna mindarról, / miről beszélni nem lehet” (Nagyítófény); „Mióta ezt az egyszemélyes nyelvet beszélem, / azóta nem hiszem már, / hogy felöltözhetnek a

Partium

csontok ott a pusztán, / hogy odaférkőzhet a szó / valaki közé és közéjük. / Elhallgatok, hogy hihetőbb legyen” (Biblia idézet); „Másra valló szavak mögött / rejtőznek az igazi szavak, / és az idejükre várnak, / mikor mindent elmondanak” (Búcsú nélkül); „Kimondtam, amit kimondtam. Amit / nem, az nincs, és most már nem is lehet / kimondva, mert ez a beszélgetés / véget ért, és nélküle ugyanúgy, / mintha vele ért volna véget” (Amit elhallgatok); „A szó, ha igazán meghitt, / adjon hírt bármiről, / úgyis visszhangtalan” (Ars poetica). Vagy mindezzel szoros összeköttetésben a nemzeti megmaradás nyomasztó sorskérdésein töprengő – a problematikus személyes és a traumatikus, drámai-tragikus kollektív létbe vetett ember örökös veszteségérzékeny keserűségét kottázó – költőnek a gnómikus tőmondatoktól a történelmi katasztrófákra és szájzáras parancsuralmakra reﬂektáló gondolati futamain át vagy a szimbolikus képsűrítő érzékletességen keresztül a historikus, folklorisztikus, mitologikus misztériumteremtésig ívelő hangnemskálájának szélességében, tónushasználati bőségében megnyilatkozva: „Kövér tankoktól rázkódott az asztal / s a lámpafény egy ördöglepke- szárnyon. (…) Amire készültem, most már hiába. / Talán jobb is, ha nem válik valóra. / Rászoktattam magam a hallgatásra, / gyűrött papírra, hideg altatóra” (Titkos ország); „E kiszolgáltatott helyzetben, / ha lehet élni, beszélni minek?” (Vállamon a kártyavár pora); „A történelem lábát / bennem törölte meg, / de gyalázatom nem fájt / végül is senkinek” (Tanulság nélkül); „E konok nyelvet / kevesen beszéljük, / de ahhoz mégis / túl sokan, / hogy értsük egymást” (Magyarok); „Ég vándorát újra látod! / Nomád íjad megfeszíted, / célzod, célzod, buta látnok, / léha voltod, üres nincsed. // Akit hajdan űztél-vágytál / átszökellve berket-árkot, / most, amikor rátaláltál, / szántszándékkal elhibázod” (A csodaszarvas elvesztése – Jankovics Marcellnak). Amikor egyfelől a szótlanság háttérmorajos motívuma a félelmes nemzethalál elsiratott jelenségére is kiterjed: „Olyan nehéz szótlanul szólnom hozzád / szétszabdalt, kivégzett, hazátlan ország, / mert néma vagy és néma vagyok én is, / e némaság ínyemből serkedt vér-íz. // S ha megszólalnánk is, kihez ki szólna, / nem hitetlenség, de nem is hit volna. / Vége van, jaj, mindennek vége, vége, / ne szégyelljük, mondjuk ki bátran végre” (Olyan nehéz…). S amikor másfelől a hierophánia, a theophánia térségében, közegében – aminek gyökeressége a szentség és a numinozitás önkijelentésévé lényegül át, középpontjában a fölfelé nyúló és mutató világtengellyel: a lenti mélységekből az égbe szökő, így a végtelen emberi és emberfölötti szférákat kijelző építménnyel, a templomtoronnyal – a fentiek erői betörhetnek a mélybe és új életre emelhetik fel a teremtő anyai matériát, a mindenekelőtti anyaföldet, a legősibb földistennőt: „Templomtorony hatol a földbe, / és Gaia anyánk megtermékenyül. / Szerelmesen fölkapja ölbe, / s fülébe duruzsol a jeges űr” (Gaia anyánk). Lehet, hogy mostanra mégis megközelíthetővé vált az „elérhetetlen föld” – de közben végzetesen – igaz, egyfajta reménytelen reményként is – „egymásra talál / születés és halál”: „Mintha tőr járna át, / a nemlét dallamát // hallom: egy hangtalan / dal sír föl daltalan. // Mint nábobi zene, / áradón tölti be // tétova tudatom. / Hallgatom és hagyom. // Zengj, hol minden üres, / új kódban ősi nesz!” (A nemlét dallama). „Néhány sor, s mennyi ﬁnom, rejtett mélység, titok, utalás, kérdés” – méltatja ezt a minőségű autentikus költőiséget Tőzsér Árpád a kötet borítóján. S Tőkés László pedig azt írja, hogy „Oláh János álmában is éber, a vak világban is látó költőként, »a történelem gégemetszett csöndjét« megtörve, kimondja a már-már kimondhatatlant.” Műve így lesz valóban mindnyájunkat eszméltető igazságbeszéd, bölcsességbeszéd, sugárzó sorsbeszéd. (Oláh János: Belső tükör – Összegyűjtött versek 1958–2014. Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2014.)

Partium

Oláh András

A második félidő Fecske Csaba – mesteréhez, példaképéhez, Weöres Sándorhoz hasonlóan – bámulatos eleganciával tud bánni a szavakkal. Izgalmas, egyedi képeket teremt. Verseinek tónusába azonban rendszerint vegyül némi kesernyés felhang, amit olykor ironikus groteszkséggel színez. Látszólag a magányos individuum költője, aki írásaiban életének fontosabb stációit járja végig. Valójában azonban sokkal többet ad ennél: felmutatja az örök emberit. A kötet első ciklusa (Tékozló ﬁú) a halálig csodát remélő ember kesernyés vallomásával kezdődik, aki fel- és beismerni kénytelen a fájdalmas igazságot, miszerint „e világba vettetvén / szüzességünk egyből odalett” (Az áldozat). „Minden eltévedt érzés elvett / tőlem inkább mint adott” – állapítja meg lakonikusan, mégis föltámad benne a palánk mögé leső kisgyerek őszinte kíváncsisága, és megkísérli szétválogatni a múlt fondorlatos hálójában összekeveredett dolgokat. Az idő bizonytalanná, pontatlanná teszi az emlékeket. De itt nem is a csupasz tény az érdekes, hanem az érzés, az érzelem, a lehetőség. A gyermekkor tisztasága, a testi vágy felfedezése, az első testi kapcsolat fölsejlő emléke mellett a hibernáltnak hitt vágyak (a csábítás, a csábulás reménye és élvezete) is újjáélednek Fecske írásaiban. Örömök és csalódások, szemérmes vágy és buja erotika. E szavakkal jellemezhetők a ciklus darabjai. A tévedések („bezárult ajtó a hátad / kezemben maradt a kilincs / ha nyílnál is csak másnak / számomra ott már semmi sincs” – Semmi sincs), a kimaradt lehetőségek („őt várták a hegyek / én nem mentem utána” – A faun éjszakája), a mulasztás soha sem pótolható sóvár áhítata keveredik itt a megélt vagy vágyott szerelemmel, a pajzán testiséggel: „sárló kancaként hágatta meg magát”, „bekapta / néma furulyámat szopta harapta / nyelve forró volt mint a napsütötte kő / bátortalan vágyat csalt belőlem elő” (Így volt, nem így volt). Bár Fecske kezünkbe adja a kulcsot a rejtvényhez, az álmok, ábrándok és a valóság kusza halmazának szétfejtéséhez („magamat adtam közületek egyért / a többi megmaradt érintetlen szépségében” – Gazdát cserél), arra azonban mégis vigyáz, hogy az „így volt, nem így volt” kételye ezután is megmaradjon az olvasóban: „tilosba tévedt megriadt de azért élvezte / a kísértést s a tékozló ﬁúként hosszú / idő után visszatért érzést öröm és kétség / munkált benne pincetűz erejével konokságával / hosszan bámult ki az ablakon az idegen házban / a zöldjében pompázó tiszafára mely a nő / kertjének ékessége volt…” (Kései). A visszatekintés egy másik aspektusát mutatják fel a Lépés az időből ciklus darabjai. Egyfajta rekviem ez. Nemcsak a család, a szülők, a testvér, a gyermeki lét elmúlását vetíti elénk, hanem a szeretett szülőföld, a falu pusztulásának, kihalásának, elnéptelenedésének a kísértetét rajzolja meg szívszorítóan: „a templom felé vezető ösvényt fölverte a gaz / nem jár itt senki az apátiába süppedt Isten / nem fogad többé ügyfelet mint elkárhozott / lelkek zörögnek az aláhulló akáclevelek” (Kísértetfalu). A szemébe szúró emlékek kimoshatatlanok, kísérik és kísértik. Nincs semmi, ami kitörölhetné: „magának való táj szomorú / porszemként hullik szemembe és szúr / viszem

Partium

magammal akaratlan bárhová megyek / szebbnél szebb látvánnyal próbálom kimosni / szememből hiába alattomosan megbújik a szemzugban / és irritál bánt mint a lelkiismeret” (Magának való). A kisemmizettség, az elárvulás szívszorító fájdalma csendül ki a ciklus verseiből. A mulasztás jóvátehetetlenül sajog, fojtogat: „ülnék apámmal kint az udvaron / a kecskelábú asztal mellett (…) és azt mondanám / amit még sohase mondtam de ki kellett / volna mondani rég / mégse mondom mert már nincs kinek” (Nincs kinek). Hatalmas teher ez, amitől szabadulni nem lehet, de nem is akar, hiszen az összeszámolható veszteség már csupán a halványodó emlékekben mérhető: „tompuló érzékeim áldozatává / válik lassan itt minden befelé nézek / ott van az én elpusztult birodalmam / nem tudom az emlékezés kegyelem-é / vagy büntetés az élet akaratlan meghosszabbítása / foggal-körömmel ragaszkodom mindenhez / ami az enyém az enyém lehetett volna” (Az öregember) Földi jelenlétünk egyetlen nagy versenyfutás az idővel, az egyetlen dimenzióval, amit talán sohasem érthetünk meg igazán. Csak azt tudjuk, hogy létünknek határokat szab. A tér-idő foglyaként élő költő az emlékein keresztül próbálja meg kijátszani a mulandóságot. De meddig tart életben az emlékezet? A fejfákra írt nevek, az elmosódó arcok, a felderengő töredékpillanatok meddig maradnak meg, amikor már mi is a második félidőt játsszuk? A második félidő tehát nem csupán térfélcsere. A stratégia is változik. „Egyre gyorsabban váltják egymást a napok / ha nem vigyázok közéjük szorulok” – írja némi malíciával a ciklus címadó versében. A beszűkülő idő megfontoltabbá teszi az embert. Különösen amikor „…életét már mások / helyett is kénytelen élni noha már a sajátjához is kevés” (Juharfák). Itt már nincs helye kapkodásnak, kísérletezésnek. És nincs értelme a menekülésnek sem. „De önmaga elől hova / menekülhetne az ember” – veti fel a kérdést A menekülő Káin című versében a költő. Pedig saját bevallása szerint ezt tette – legalábbis erre utalnak a „Némi elhasznált” című vers alábbi sorai: „egész életemben csak menekültem / önmagam elől ideje volna már / hogy üldöző legyek…”. A sokasodó problémák, a kórház, a betegség az elmúlás közelségét sejteti: „nem álmodni dugnak ágyba / nem szép nő seb hoz ma lázba” (Kórházi dal). Nap mint nap felsejlik előtte az elkerülhetetlen, kijátszhatatlan vég: „orromat megérinti az enyészet avarszaga / nap se volt és már este lett jön aminek / nem kéne jön menetrend szerint” (Menetrend szerint). A kör bezárult: „az ismeretlen hasonmása vagy / csontodon a hús Isten szennyese / gyűlik benned az idegen anyag / hiába nem menekülhetsz te se” szögezi le „Imágó” című versében. Sokkal nagyobb tehát a tét, hisz egyre kevesebb az idő a korrekcióra. A számvetés ideje ez, tisztázásé, a szembenézésé: „ideje hát elkezdeni valami mást / járni járatlan utat élni hogy / van élet rajtad kívül is /…/ mint talált tárgyat / gondosan megtisztogatom magam múltamtól / hogy egy kíváncsi szív vitrinében ragyogjon / s kezdődjék minden elölről” (Az önismétlés kényszere). Nemcsak a megváltoztathatatlan felismerése fontos itt, hanem az elfogadásé, a megnyugvásé is: „még itt ülök kedves fotelemben / még én ülök itt / ahol minden valószínűség szerint / majd más fog ülni a / hűtlen falak közt egy másik időben” – vetíti előre az elkerülhetetlent „A dolgok egymásutánja” című költemény.

Partium

A kötet záró ciklusa (Gellert kapott szó) némiképp feloldása az előző szakaszok komor hangulatának. A Tóth Árpád, Kosztolányi, Puskin, Eliot, Arany, Balassi, Weöres modorában írott versek hangulata, a klasszikusok műveire reflektáló új ötletek, valamint a poénokra kihegyezett majd kéttucatnyi limerick, a csattanók, az élcek, az olykor szarkasztikus humor nem csupán derűt csempész a kötetbe, hanem ismételten bizonyítja Fecske kiváló formakészségét és empátiáját: „van egy falu Mátraderecske / ott él egy kikapós menyecske / szexelni szeret ő / egy férj s egy szerető / használja két éve felesbe” (Falu a Mátrában). Ám még ezekben az írásokban is tetten érhető a kötet egészét átható elmúlás-érzés. Ott sejlik ez a Verlaine-átiratban, a Kosztolányitól átvett – némiképp átigazított – sorokban („Már nem vagyok itt a világban, / S még nem vagyok otthon az égben.” – Boldog szomorú dal), és az Epilógus című költeményben is: „csöndben éltem és szerényen / nem ártottam azt remélem / s ha megholtam / emlékezzetek rám voltam”. Fecske Csaba mindennapi leltárjait végzi. Költészetében az élet van felfűzve szavakra. A fiatalság, az álmok, a szerelem, az erotika éppúgy, mint az öregedés, a betegség, a tehetetlenség s a halál. Mindez a tékozló fiú korrupt emlékezetének szűrőjén keresztül. Az élet teljességét kutatja – olykor Istennel, máskor önmagával perelve. De az érzelmeknek is van utószezonja, a fájdalom gazdát cserél. S amikor már csak az üres évek kerülnek elő – a halál, a pusztulás, a fogyatkozás –, már nem tudni, hogy az emlékezés kegyelem-e vagy büntetés, hisz egyre csak a hiánnyal szembesülünk. Mert a mulandóság kijátszhatatlan. Érzékeny költészet a Fecske Csabáé, amely az élet egyszeri és megismételhetetlen történéseit állítva középpontba vállalja az érzelmi kiszolgáltatottságot, a védtelenséget. A sorok közt szelíden megbúvó irónia pedig a szembenézés fájdalmával szemben nyújt esélyt az kibírhatatlan méltósággal történő elviseléséhez. (Fecske Csaba: Árnyas kertben /Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc – 2013/)

Szenczi Molnár Albert

Partium

Unitárius szemmel Felhős Szabolcs

Örök reformációnk „… én protestáns vagyok. Mint ilyen, szabadelvű, és jóindulatú minden más vallás iránt” Jókai Mór Az unitáriusoknál is piros betűs ünnep október 31. Ekkor szegezte ki (1517-ben) déli 12 órakor a wittenbergi vártemplom kapujára döngő kalapácsütésekkel Luther Márton a hagyomány szerint a búcsúra vonatkozó 95 pontját. A protestáns világ a protestáns felekezetek születésnapjaként ünneplik ezt a napot. A protestantizmus és a reformáció a kereszténység történetének fontos szakasza. Az ökumenizmus is protestáns szemlélet; az egyház teljességének, állandó megújulási igényének kifejezője – ez az örök reformáció. A keresztény hit számára igen fontos, hogy a nagy reformátorok (Luther Márton – Kálvin János és Dávid Ferenc) hozzákezdtek a hitélet megreformálásához. A reformátorok munkájának volt egy közös vonása. Ők nem akartak új egyházat, hanem a tiszta jézusi kereszténység visszaállítása volt a cél. Ez viszont reformokat kívánt. Mindannyian a saját tanaikat tekintették helyesnek a pápai tekintéllyel szemben, minek következtében létrejöttek a reformált egyházak (evangélikus, református, unitárius). Mindegyik reformátor a sajátját tartotta jónak és igaznak. A protestáns reformáció így lett hitelvi jellegű. A reformáció mindhárom fő ága hozott újat, eredetit, maradandót tanításában, tevékenységében. A 16. század végén Erdély valóságos paradicsoma lett a protestáns vallásújítóknak és politikai síkon is érvényesülő vallási toleranciának egy igen korai példáját valósítja meg, még ha rövid 15 évre is. Részben mint ok, részben mint okozat, könnyen megérthető, hogy azok az itáliai protestáns radikálisok, akik éppen felfogásuk miatt egyre-inkább Észak-Itáliába szorultak, majd onnan is menekülni kényszerültek, Svájc és Erdély felé vették útjukat. Erdélyben jó felvevő talajra találtak eszméik számára, másrészt tényleges tolerancia fogadta őket. Elsősorban János Zsigmond erdélyi fejedelem udvari orvosa, Blandrata György, valamint a két Socini (Socinus-testvérek) voltak nagy hatással az erdélyi unitarizmus fejlődésére. Hagyományos felfogás szerint a reformáció kiBlandrata György bontakozását egy találó hasonlattal szokták szem-

Partium

léltetni: A hegy csúcsaként a lelkiismereti és gondolatszabadság áll. Erre a hegycsúcsra indultak el a reformáció nagy egyéniségei Luther Mártonnal, Kálvin Jánossal az élükön. El is indulnak a csúcs felé, oda azonban csak az unitarizmus jutott el Dávid Ferenccel és társaival a reformáció legradikálisabb ágaként. Mára azonban megdőlt ez a hagyományos felfogás. Kiderült, hogy a reformáció semmiféle eszmei, lelkiismereti szabadságot nem tűzött maga elé, sőt inkább türelmetlen volt. Kétségtelen, hogy részleteiben haladó, de összképében inkább az akkori társadalom konzerválója. Dávid Ferenc kétségtelenül a reformáció talaján indult el, de amikor megismerkedik Erasmussal és Faustus Socinus Szervéttel, legfőképpen pedig, amikor az 1570-es években kolozsvári elszigeteltségében kora legjelesebb reneszánsz-vallások gondolkodóit látja vendégül, hátat fordít a megmerevedő reformációnak (lutheránus és kálvinista püspök is), és elindul az unitarizmus útján. Volt tehát helyünk a nap alatt a 16. században. Nem a legvadabb hajtása vagyunk ugyanis a reformációnak, hanem tudatos vállalói egy új vallásos megfogalmazásnak, a modern ember vallásosságának. Dávid Ferenc egyházalapítónk célja: szabadon kutatni, vitázni, hogy győzedelmeskedjék az igazság. A hitben vállalta a történetiséget a Szentírás alapján és a fejlődést is szorgalmazta. Hálát ad Istennek, hogy az igazság ismeretébe és Isten országába fokozatosan vezeti be. Meggyőződéséért még az életét is feláldozta.1 Ez az egyházalapítás az első, magyar földön kibontakozó forradalom volt. Összegezve a lényeget: a vallásszabadság és tolerancia eszméjének nem sok köze van a reformációs mozgalomhoz és felekezetekhez, hanem a reneszánsz és humanizmus lényegéből fakadó új „emberértékelésnek a gyermeke”, ahogy ezt Szász János lelkész, egykori teológiai tanárom értelmezte.2 Ez a szellemiség egyértelműen rávilágított arra, hogy Jézus evangéliuma félreérthetetlenül csak egyetlen Istenről, az Atyáról tanít; aki lélek, igazság, szeretet, és akit lélekben és igazságban tudunk egyetlen személyében imádni. Ő aki személyválogatás nélkül mindenkinek felkínálja szeretetét. Ennek fényében tisztán láthatjuk, hogy Jézus felfedezte Istent az emberiség számára. Dávid Ferenc a felvilágosult gondolkodás felkent apostola volt. A reformáció folytatását prófétai küldetésnek tekinti. Nagy pillanat az 1568-as tordai országgyűlés, amely általános vallásszabadságot hirdet minden ember számára.

Báthory Kristóf katolikus fejedelem a dévai várba hurcolta. Itt halt meg 1579. november 15-én. A Magyarországi Unitárius Egyház budapesti Teológiai Intézete levelezős tagozatot működtetett 1984-86. 2

Partium

Vallásalapítónk a reformátori protestantizmus alapjain indul, a mély hitet magáévá téve. Találkozik a vallásos humanizmus embert értékelő eszméivel. Ennek következtében új vallásos mozgalom indul el: az unitarizmus. Erdélyben és Dél-Alföldön szabadon hódított, a magyar irodalomnak és szellemi életnek is ragyogó fejezete volt ez az időszak. (A török uralom távolról sem zárta ki e területen a gazdasági élet, a kereskedelem és a szellemi tevékenység időszakos felvirágzását – lásd a baranyai illetve pécsi unitárius virágzást.) Mindaz, amit a modern világ büszkén vall magáénak a tudomány, a civilizáció a kultúra területén, a végső fokon abban a szellemben gyökerezik, amely a 14. században az úttörők merészségével és bátorDávid Ferenc ságával merte felszakítani a kutató értelmet, mert ráhagyatkozni az ember felszabadult lelkiismeretére és derűlátóan, reménységgel fordította tekintetét erre a földre. Közel 500 év után is ugyanezzel a Dávid Ferenc-i elhivatottsággal lépünk a világ elé. Dávid Ferenc létre kívánta hozni az „egyetértő eklézsiák” reformált egyházát, tehát az unitárius egyházat. Ő forradalmár volt abban az értelemben, hogy ki merte mondani, minden ember egyénileg felelős cselekedeteiért és hibáiért. A tudományos felfedezéseket és eredményeket az alkotó hitben kell tisztázni. Hirdette Isten felekezetfelettiségét és az ember a valláshoz való szabadságát. Egyházalapítónk Jézus felvilágosult, de hívő, hűséges tanítványa felállította azt a tételt, hogy Jézust nem imádni, hanem követni kell. Ez pedig akkor valósulhat meg, ha a gondolkodás és az áhítat, az Istenben való bizalom és a felebaráti szeretet megbonthatatlan, áldott egységet alkotnak. Az unitárius szellem a hit fényéhez minden időben hozzákapcsolta a józanész, a tiszta értelem világosságát. Méltán mondhatjuk, ez már nagykorúság Krisztusban. „Istent belevinni az emberbe, és az embert belevinni Istenbe…”3 Mi unitáriusok a biblikus hitünkhöz ragaszkodva úgy véljük, az élő hitet nem helyettesítheti semmilyen emberi dogma. A reformáció örök tanulsága, hogy a békés alkotómunka a jövő egyetlen záloga. Megtanultuk, hogy a feltörekvő polgárság (épp a reformáció idején) a középkorral folytatott szabadságharc során megfogalmazza a modern ember életeszményét. Az ember önmagára van utalva, és ezért bízik magában. A változás hajtórészét nem a világon kívüli erőforrásokból akarja meríteni, hanem önmagából, a benne rejlő értékekből, akaratból, tehetségből. Dávid Ferenc észre sem veszi eleinte, hogy milyen csodálatosan félelmetes útra indult a Kálvin János által megégettetett Szervát Mihály útján. 3

Hamvas Béla

100

Partium

A mai kor embere a nyugati civilizáció hanyatlását összetéveszti az emberi civilizáció hanyatlásával és nem akarja észrevenni azt a hatalmas feszítőerőt, amellyel a ma még elmaradt népek törekednek új életre, jólétre, emberségre. Unitárius vallásunk hisz a haladásban, az alkotó élet lüktetésében, és ezért modern, s ezért különbözik minden más felekezettől. Táplálja az újjászületés vágyát és törekvését a lelki élet területén. Dogmamentességet, dinamikus szemléletet és lelkiismereti szabadságot biztosít, s végül az élet optimista szemléletét. Az élet legnehezebb viszonyai között is hisz a jövendőben, mert úgy érzi, hogy hivatása van ezen a földön. Ez a szellemiség Kyrosz perzsa király Kr.e. 6. századi birodalmának vallási toleranciájával kezdődik, és a 16. század Erdélyében csúcsosodik ki. (Bethlen Gábor fejedelem Erdélyében üldözés és bántódás nélkül élt együtt a négy bevett vallás, református, katolikus, evangélikus és unitárius – a fejedelmi tanács fele református, másik fele katolikus, evangélikus és unitárius, Péchy Simon kancellár pedig szombatos.) A hit csak akkor nevezhető kereszténynek, ha toleranciával párosul. Jézus szellemében a békés egymás mellett élést fel kell váltania a testvériségnek. Az egyházak közötti toleranciát (ökumenia) ki kell terjeszteni minden vallásra: Mózes, Jézus, Buddha, Leo-Tse, Mohamed és a többi nagy Tanító alapgondolatának egyenjogúsága alapján az egyetemes emberiség testvérisége a kivezető út a jelenlegi válságból.

Arianus kereszt (a pécsi ókeresztény katakombában látható)

Partium

101

TÓTH ZOLTÁN Tóth Zoltán

Unitarizmus és kereszténység Intézményesült szabadelvű vallásos alakulatunkat, az unitarizmust a többi egyház nemkeresztény felekezetnek tekinti. Mi lehet ennek az oka? Nem több és nem kevesebb, mint az, hogy az unitárius vallás követői számára a keresztény dogmatika „elhívése” nem kötelező erejű, míg a többi egyházat szigorúan megkötik hitvallási formuláik. Nagyon tanulságos, hogy jeles katolikus és protestáns gondolkodók manapság is a dogmák újabbnál újabb értelmezésével bírkóznak. Sokszor mondjuk tréfálkozva, hogy az unitarizmusnak egyetlen dogmája van – az, hogy nincs dogmánk. Ez tetszetős és szimpatikus megnyilatkozás, de természetesen nem teljesen fedi a valóságot. Dogmáink, azaz hitigazságként felfogott hittételeink vannak (Isten a mi Atyánk; Isten szeretet; Isten lélek; stb.), melyeket néhány speciﬁkusan unitárius tanítás (a Szentírás hitünk és életünk alapja; Jézus Isten legjobb Fia, a mi igaz Tanítómesterünk stb.) gazdagít. Ez utóbbiak azonban az utóbbi kb. 150 évben, a liberalizmus (majd az ebből kifejlődő univerzalismus) térhódítása révén sokunk számára kérdésessé váltak. Ez nem jelenti azt, hogy ezen tételeket a liberális/univerzalista unitárius nem tartja örök érvényűnek, csupán vizsgálati tárggyá avanzsáltak. Vallásunk az egyetlen olyan hitforma, amely legalapvetőbbnek hitt igazságait időről időre újragondolás tárgyává teszi. Ezt a módszert a többi vallás (erős dogmatizmusa miatt) nem meri követni. Mi felvállaljuk a tévedés kockázatát is, hiszen a logikát száműző hittan előbb normává, majd kötelező dogmatikává csontosodik. Vallásunk ezért rendkívül vonzó nemhívő, nemkeresztény vagy éppen ateista testvéreink számára is. A hívő unitárius szemében mindannyian Isten gyermekei, tehát egymás testvérei vagyunk. (Míg a római katolicizmus – udvarias gesztussal – keresőkről és jóindulatű emberekről beszél, a protestáns egyházak jó, ha a felebarát szóval minősítenek.) Ha Isten maga az egyetemes Szeretet, melyőnknek lenne joga Őt kisajátítani? Ha Ő az egyetemes Tudás, milyen alapon szorítják be a Biblia keretei közé, ellentmondást nem tűrő hangon kijelentve, hogy az isteni Kijelentés a kánon elkészültével egyszer s mindenkorra befejeződött? Tudom, hogy az adott egyházak számára ez a legbiztosabb alapelv, hiszen ellenőrizhetővé teszi a hitet. A vicces az a dologban, hogy éppen ezen egyházak kebelén jöttek létre a legkülönbözőbb szekták, melyek sokszor sors tanításrendszerre és fanatikus hitvallásossága a „szülő” egyház rövidségeinek felnagyított változata. Minden egyház olyan szektát szül, amilyet megérdemel. Az erdélyi unitarizmust eddig csupán egyetlen szekta, a szombatosság hagyta el, amely lényegében új vallássá nőtte ki magát. A többi keresztény felekezet (a római katolicizmus is) szekták százainak létrejötténél bábáskodik; ahelyett, hogy a szektás egyháztagokat lelkigondozná vagy párbeszédre hívná, a mózesi nagy átokkal sújtja, és azonnal kiközösíti, nehogy megfertőzzék a még „egészséges” híveket. Ez persze korántsem problémamegoldás, hiszen ezek a legtöbbször lelkileg súlyosan sérült emberek Sziszifuszként legtöbbször életük végéig maguk előtt görgetik problémáikat. A hivatalos egyházvezetés számára viszont ez a módszer a legcélszerűbb, mert a leggyorsabban és leghatásosabban így lehet iskolázni az egészséges „testrészt” a betegtől. Mindemellet megfeledkeznek az önállók felelősségéről, noha nyájuk egyedül hivatalos pásztoraiként tetszelegnek ország-világ előtt.

102

Partium

Mennyiben más, esetleg jobb mindennél az unitárius egyház? Szektánk – legalábbis eddig – nincs. Nem „telepszünk” a hívek agyára, meghagyjuk a szabad filozofálás lehetőségét tudván, hogy Istent és róla szóló tudásunkat a bölcselet nem kárhoztatja. Az egyetlen felekezet vagyunk, mely hittanrendszerét vallásfilozófiai alapon építi, bővíti. A szabad gondolkodás újabb és újabb ötletekkel, módszerekkel, szempontokkal gazdagítja személyiségünket, ugyanis valljuk, hogy a vallás(osság) egyedüli értelme a hívő tökéletesedése, Isten-arcúvá válása. Szempontunk tehát gyökeresen különbözik minden más vallásétól; az egyház van az emberért és nem fordítva. Ha az istentisztelet nem szolgál a hívek épülésére, nemcsak felesleges de káros is;öncéllá válik csakúgy, mint a Jézus korabeli zsidóság hitélete. Csak ennek állandó elkerülése révén leszünk valóban a Krisztuséi; ha Mesterünknek valljuk, Őt kövessük. Nem véletlen, hogy alapító püspökünk, Dávid Ferenc a tiszta szívvel, előítéletek és félelmek nélkül fordulunk Atyánkhoz a belső szobánkban,Jézus istenélményét élhetjük át. Ennél nagyobb dolog, a negyedik dimenzió megtapasztalása nincs, nem is lehet az ember számára. Kövezzenek meg bár érte; én arra vagyok büszke, hogy olyan egyház tagja vagyok, mely Isten és ember lényegi azonosságát vallja, hisz az emberben mint a teremtés céljában és eszközében. Isten folyamatosan teremt, lelke által újjászül bennünket, így lehetünk a szeretet követei az Istentől származó, de Tőle elidegenedett világban. Mindennek legyünk tudatában, hogy végre öntudatos unitáriusokká válhassunk. Tudom, hogy sokan félünk ennek hangos kimondásától. Mi esz, ha végképp kirekesztenek minket az ökumené közösségéből? Ébredjünk fel testvérek ; sohasem voltunk benne, s amíg az összes többi keresztény egyház nem vetkezi le dogmatikusságát, nem is lehetünk benne. Egyetlen lehetőségünk van; emelt fővel kell vállalnunk hitvallásunkat, ha egy világgal kell is dacolnunk érte. A mi utunk lelkiismeretünk szerint keskeny, nehéz, tele van buktatókkal. Mindent meg kell vizsgálnunk, és csak a rosszat vessük el. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?

Szervet Mihály (1511-1553) (Balogh Tibor rajza) A 16. századi reformáció egyik legmarkánsabb egyénisége. „Jézus az örök Isten ﬁa, könyörülj rajtam.” (Szervét utolsó szavai a máglyán)

Partium

103

Népfőiskola Tálas Ágnes

Idősek a dániai népfőiskolákon Bevezetés A várható élettartam a 20. század közepétől 35 évről napjainkra látványosan 55 évre emelkedett. Ez természetesen megoszlik országonként, elmondható azonban, hogy a jobb életkörülményeket biztosító fejlett nyugati országokban a várható élettartam ma meghaladja a nyolcvan évet (Pethő, 2008). Az OECD adatai szerint Dániában a várható élettartam ma 80 év (1. sz. melléklet), a nyugdíjkorhatár nőknél és férfiaknál egyaránt 65 év (2. sz. melléklet), ami azt jelenti, hogy körülbelül 25 évet töltenek „inaktívan”. Valójában azonban nagyon sokan a munka befejeztével is aktívak szeretnének maradni, így számos lehetőség nyílik meg előttük: újfajta szabadidős tevékenységek, sport, utazás, tanulás. A népfőiskola hazájában, Dániában nem nehéz idősekkel foglalkozó intézményt találni, hiszen a népfőiskola filozófiáját alapul véve, egy mindenki számára nyitott lehetőségről beszélünk. A Hřjskolerne honlapján regisztrált, Dániában található körülbelül 70 népfőiskolából 20 kínál időseknek szóló többnyire úgynevezett rövid tanfolyamokat, amelyek általában 1-2 hetes kurzusok a legkülönbözőbb témákban. Tánc, golf, művészet, zene, történelem, vallás, aktív időskor, túrázás (Hřjskolerne honlapja, 2014). A következőkben a dán népfőiskolák történetével foglalkozom, betekintést nyerhetünk a jelenkori intézmények működésébe, megismerkedhetünk a részvételi arányokkal, a résztvevőkkel és egyéb lényeges adatokkal. 2014 tavaszán három hónapot töltöttem a dániai Nordfyns Hřjskolén. Fontosnak tartom az itt szerzett tapasztalataimat beépíteni, így a leírás a szakirodalmat megerősítve vagy cáfolva személyes benyomásaimmal, élményeimmel kiegészítve olvasható. A dolgozat következő részében az időstanulás kerül középpontba, majd ezt követően négy idősekkel foglalkozó népfőiskolát hasonlítok össze a tőlük kapott válaszok alapján, majd kitérek a deviáns idősek a népfőiskolákon témakörre is. Dánia a „népfőiskola bölcsője” A grundtvigiánus eszmék kétségkívül a nehézsorsú, mezőgazdaságilag elmaradott Dániában éreztették hatásukat legerősebben, ahol mintegy „megoldásként” sorra jöttek létre népfőiskolák — a roddingi (az első 1844-ben), a zeelandi Hindholm Népfőiskola, a bjornbakker iskolák — mégis azt mondhatjuk, a jövő népfőiskolájára Christen Kold (1816-1870), az egyszerű falusi tanító, kezdeményezése gyakorolta a legnagyobb hatást (Szigeti Tóth, 1993). Általában Grundtviggal párba állítva, mint a népfőiskola gyakorlati megvalósítóját emlegetik. Iskolakoncepcióját 1851-ben váltotta valóra, amikor Grundtvig támogatásával megnyitotta a Ryslinge Népfőiskolát (Reich, 2010). Legfőbb célja az impulzusadás volt (Szigeti Tóth, 1993). A népfőiskola legfőbb feladatának tekintette, hogy nevelje az ifjúságot Isten, a felebarátok és a haza szeretetére (Harsányi, 1991). Erőteljesen hangsúlyozta a tanár és a diák közelségét. Az első generáció az ő szuggesztív elképzeléseit követte a népfőiskolák szervezésében (Szigeti Tóth, 1993). 104

Partium

Christen Kold munkatársaival 15 népfőiskolát szervezett Dániában 20 év alatt. 1872-ben már 52, 1982-83-ban pedig 92 népfőiskolát tartottak számon (Harsányi, 1991). Napjainkban 105 népfőiskoláról beszélünk, ha beleszámoljuk a 28 háztartás-gazdaságtani és a 32 mezőgazdasági népfőiskolát, akkor 165-ről. A 105-ből 10 testnevelési, 4 nyugdíjas és 2 ifjúsági népfőiskola. Az általános, azaz a grundtvigi hagyományokat követő népfőiskoláknak is sajátos arculatuk van. Ezek a népfőiskolák programjukban, szellemiségükben függetlenek, de vannak párthoz, mozgalomhoz, vagy vallási áramlathoz kötődő népfőiskolák is (Harangi, 2010). A hosszú tanfolyamok tanulóinak átlagos életkora 21 év, a résztvevők 70% 20-25 éves. A hosszú tanfolyamok tipikus hallgatója az a 20-21 éves fiatal, aki a gimnáziumot elvégezve erőgyűjtés céljából kihagy néhány évet az egyetem előtt. Ezen kívül magasabb számban vannak jelen munkanélküliek a képzéseken (hosszú tanfolyamokon körülbelül 20%), valamint külföldiek (8%). A legtöbben a skandináv országokból jönnek, Németországból és Európa többi országából, valamint a tengerentúlról (u. o.). Három hónapos kint tartózkodásom alatt azonban azt tapasztaltam, hogy egyre többen érkeznek Kínából nyelvtanulási célzattal, valamint Nepálból, akiknek a népfőiskola belépőt jelent Európába. Szintén nagy számban érkeznek menekültek az arab országokból letelepedési szándékkal, ebben az esetben a népfőiskola a sikeres munkavállaláshoz, társadalomba való beilleszkedéshez szükséges feltételeket kínálja. Az állam és a népfőiskola viszonya jogszabályban foglaltaknak megfelelő, e szerint, bentlakásos iskolaként kell, hogy működjön, célprogramját és tantervét a minisztériumnak jóvá kell hagynia, az általános nevelés kategóriájába kell, hogy essen, semmiféle vizsgát nem tarthatnak, a hallgatók 17, 5 évesen iratkozhatnak be. A programok összeállítását a tanárok és a hallgatók közösen végzik. A népfőiskola tananyagának mindig a tanulók és a társadalom mindenkori helyzetéből kell kiindulnia (Harsányi, 1991). A dán népfőiskolán hosszú és rövid kurzusok vannak. A hosszú tanfolyamok 1-10 hónaposak (jellemzően 3-4 hónap), a rövid tanfolyamok időtartama 1-3 hét (általában 1-2 hetesek). A grundtvigi hagyományokat őrző hosszú tanfolyamok hallgatóinak száma évente 13 ezer, míg a rövid tanfolyamoké 56 ezer, tehát évente a lakosság 1% vesz részt népfőiskolai képzésben (Harangi, 2010). A Nordfyns Hřjskolén 12, 19 és 25 hetes kurzusokat hirdetnek, de természetesen újra és újra be lehet iratkozni, ameddig az egyén szükségét érzi. A tanárok és a tanulók együtt élnek a tanfolyamok alatt, amelynek igen nagy nevelő hatása van (Harsányi, 1991). A Nordfyns Hřjskole igazgatója ott lakott az iskola területén, egy másik tanár szintén, a tanárok nagy része azonban akár több kilométert is utazott naponta, hogy beérjen a Népfőiskolára. Az együttlét leginkább napközben jellemző, amikor ténylegesen közösen étkeztünk és lehetőségünk volt a foglalkozások után is beszélgetni. A népfőiskolák jelentős állami támogatással működnek, költségvetésük 85%-át az állam központilag finanszírozza. Beszélhetünk ugyan részvételi díjról, de a hallgatók nagy része állami vagy önkormányzati ösztöndíjban részesül, valamint a munkanélküliek is megkapják a munkanélküli segélyt a tanfolyam idejére (u. o.). A Nordfyns Hřjskole kurzusain a dán hallgatók túlnyomó része ösztöndíjjal vett részt, ami szociális alapon kerül meghatározásra. Egyébként 1100 dán koronával kell számolni egy hétre, ez körülbelül 45 000 forintot jelent, tehát egy három hónapos képzésre több, mint fél millió forintot fizet az a dán hallgató, aki nem részesül ösztöndíjban. Ha a Népfőiskola bekapcsolódik egyéb projektekbe is, bizonyos országokból érkezők – például a kelet-európai hallgatók – az összeg töredékéért tanulhatnak. Sajátos helyzetben vannak a menekült státusszal rendelkező diákok, hiszen tanulmányaikat, valamint egyéb költségeiket is az állam finanszírozza. Egyes tanulók pedig, például a Kínából érkezők a dán hallgatók által fizetett összeg körülbelül háromszorosát is fizethetik.

Partium

105

A népfőiskola inkább a tanulásra, mint a tanításra összpontosít. A módszerek a csoport igényeitől, jellegétől függnek. Népszerű a csoportmódszer, a projektmunka. Vizsgák nincsenek, a hallgatók látogatási igazolványt kapnak. A népfőiskola olyan közösség, amelyben a hallgatók nem csupán „hallgatók, hanem aktív munkatársakként vesznek részt a közös munkában” (Harsányi, 1991. 12. o.). A hallgatók saját életükből és annak lehetőségeiből indulnak ki. A dán népfőiskola gyakorlati, célja nem pusztán a tanulás, hanem az életnek tanulás. A helyes életvezetést nem lehet könyvekből megtanulni, személyes élmények, tapasztalatok, kudarcok, sikerek, közösségben való együttélés, együttműködés és a verseny járul hozzá, hogy valaki azzá váljon, aki. Mindennek a megvalósulásához azonban elengedhetetlen, hogy bentlakásos intézményről legyen szó, hiszen ez fontos kiindulási alapot ad a társadalomban való „létezéshez”. Gyönyörű természeti környezetben felépített, jól felszerelt, bentlakásos létesítményekről beszélhetünk magas szintű művelődési intézményekkel (színház, sporttelep, művésztelep) kiegészítve (u. o.). A Nordfyns Hřjskolén gyakori, hogy az egyes osztályok csoportjainak egy-egy a kurzus témájához kapcsolódó projektet kell megvalósítaniuk. Ez lehet egy kutatás, egy program megszervezése, egy szakácskönyv létrehozása, amelyben a tanárok különböző szerepet töltenek be. Lehetnek irányító, facilitáló, mentori, sőt résztvevői szerepkörben is a projekt nagyságától függően. A mi osztályunk például egy civil megmozdulást szervezett, melynek keretében az afrikai országokban adót nem ﬁzető nagyvállalatok ellen tiltakoztunk. Az iskola nagy része kerékpárral indult a tőlünk 30 km-re lévő kisvárosba, ahol egy nagyobb rendezvényhez csatlakoztunk. Az osztályon belül kisebb csoportokra oszlottunk, amelyeknek megvolt a maga feladata. Például a kerékpárok előkészítése, dekorálása, az ebéd csomagok elkészítése, a reggeli torna vezénylése stb. Egy másik osztály résztvevői kisebb kutatásokat folytattak a népfőiskolán akár szakterületükhöz kapcsolódva, akár a dán kultúrából merítve. „A népfőiskola fő célja – hangoztatják ideológusai – alternatív tanulási lehetőség teremtése a hagyományos iskolai szerkezettel szemben.” (Harsányi, 1991. 18. o.) A tanulók az iskola működtetésében való részvétellel készülnek fel társadalmi életükre, az iskola tisztántartása, a programok, foglalkozások szervezése felelősségre nevel. A dán népfőiskolákon jelen lévő igazi demokrácia teszi sokszínűvé ezeket az intézményeket, közös azonban, hogy látókörük tágítására serkentik a tanulókat, s élő gyakorlattal tanulják meg mások elviselését és tiszteletét (u. o.). Saját tapasztalataimat alapul véve a népfőiskola inkább egy állomás lehet, ahol az ember azért van, hogy választ kapjon aktuális kérdéseire, problémáira, s innen kilépve az itt tapasztaltak tudatában, személyiségében megerősödve teljesítse ki életét. Az egyhetes, decemberi látogatásom mutatott rá erre, hiszen barátaim nagy része, akik hazajövetelem után, ősszel is folytatták népfőiskolai tanulmányaikat, mára új célokkal, tervekkel tértek haza, vagy kezdték el az egyetemet Dániában, szóval valahogy mindenki megtalálta, amiért jött, még akkor is, ha nem is tudta, valójában miért van ott. Időstanulás Az időskor meghatározása és kezdete Máig megválaszolatlan kérdés, hogy ki számít idősnek, honnan számoljuk az időskort. A szakirodalmak megegyeznek abban, hogy megkülönböztetünk társadalmi és individuális időskort. Az idősség deﬁniálására általában a következő négyes felosztást használjuk:

106

Partium

– naptári vagy kronologikus időskor, – biológiai időskor, – pszichológiai időskor és – szociális időskor (Bangó, 1999). Ennél differenciáltabb például Buchka tizenkét öregségi meghatározása: 1. „Naptári öregség: a születés óta eltelt idő, években mérve. 2. Adminisztratív öregség: a hivatalok és statisztikák korcsoportjai. 3. Biológiai öregség: az ember testi állapota a biológiai folyamatok következményeképpen – növekedés, érés, leépülés és hanyatlás. 4. Jogi öregség: a naptári öregségnek megfelelő jogok és kötelességek. 5. Funkcionális öregség: kor szerinti funkcionalitás, teljesítőképesség a szociális élet egészében, különösen a társadalmi munkamegosztás keretében. 6. Pszichológiai öregség: az egyén kapcsolata önmagához, saját állapotának elemzése − ilyen öregnek érzi magát és ennek megfelelően viselkedik. 7. Szociális öregség: az öregséghez tartozó szerepek és pozíciók átvétele a társadalomban. 8 Etikai öregség: a korszerinti, erkölcsi és felelősségteljes cselekedetek etikai értéktudata és ennek megfelelő cselekvési minták alapján. 9. Szellemi öregség: bizonyos változások szellemi elfogadása és a tanulási képesség tanúsítása, valamint a változások kritikus szemlélése és megfelelő viselkedési alkalmazkodás. 10. Vallási öregség: időskornak megfelelő hit és istenkapcsolat, az életvezetés és az értékorientáció idekapcsolódása, valamint az egyházi életbe történő részvétel. 11. Történelmi öregség: bizonyos történelmi események (háború, forradalom) által meghatározott biográfia. 12. Személyes öregség: az összes öregedési aspektusok együtthatása és integrációja az egész élet és az öregedési folyamat alatt, mely a személyes és szociális azonosságot formázza.” (Bangó idézi Buchkát, 1999) A köznyelv is mutatja, mennyire bizonytalan, kit is tekintünk idősnek, hiszen míg a húszévesnek a negyven éves is öreg, addig a negyven évesnek a hatvan. Az időskort leggyakrabban mégis a negatív változásokkal és a testi és szellemi képességek fokozatos leépülésével hozzuk kapcsolatba (Bangó, 1999). Az időskori tanulási képességek E. L. Thorndike az 1920-as években vizsgálta a felnőttkori tanulási képességeket. Eredményei nagyban változtatták meg az addigi felfogást, miszerint a felnőttek már nem képesek jelentős tanulási teljesítményre, hiszen igazolta, hogy a tanulási képességek maximuma a fiatal felnőttkorra tehető, azonban 40-50 éves korig optimálisak, majd az ezt követő csökkenés mértéke sem rohamos (Bajusz idézi Thorndike-ot, 2009). Az andragógiai kutatások, valamint a felnőttkori tanulási képességek tudományos értékű vizsgálata új lendületet kapott (Bajusz, 2009). A tudomány 45-50 éves korban jelöli meg a biológiai, pszichológiai és szociális változásokkal együtt járó öregedés kezdetét. Ez a folyamat minden felnőttnél különbözőképpen zajlik le, melyre külső (társadalmi, anyagi, kulturális) és belső (genetikai) faktorok gyakorolnak hatást. Ezen hatások együttes szerepe meghatározó. Az időskori tanulás elsősorban a külső faktoroktól függ (u. o.). Az észlelés és érzékelés, a memória, a figyelem romlása ténylegesen gátolhatja az időskori tanulást, hangsúlyoznunk kell azonban, a felnőttkori tanulási képességeknek csupán egyik meghatározó eleme az életkor. A tanulási képességek nagymértékben függnek egyéb

Partium

107

tényezőktől is, mint a korábbi tanulási tapasztalatoktól, a tanulási szituációk gyakoriságától, a tanuló felnőtt környezeti feltételeitől és nem utolsó sorban a tanulási motivációktól (u. o.). Ügyelni kell a megfelelő módszerek, oktatási formák kiválasztására, hiszen időskorban a motoros vagy szenzomotoros tanulással szemben előtérbe helyeződik a verbális vagy szociális tanulás, a hatékonyság érdekében ehhez alkalmazkodni kell. Továbbá érdemes ﬁgyelembe venni, hogy az időskori tanulást nehezíthetik egyéb sajátosságok is, például az érdeklődés csökkenése, a változásoktól való erősödő félelem vagy az alkalmazkodóképesség hiánya, a rövid távú memória, illetve a testi adottságok romlása (u. o.). A gerontológiai kutatásokból ismert, hogy azok az idősek, akik megőrzik társadalmi kapcsolataikat, mozgékonyak és nyitottak maradnak, teljesebb öregkorra számíthatnak. Ez igaz a tanulásra is, tehát, akik ﬁatalkorukban többet tanultak, idősebben is tanulékonyabbak maradnak, mivel az agyi idegsejtjeik közötti kapcsolatok, szinapszisok száma magasabb. Az intelligencia, a kreativitás, a műveltségi szint a korosodással nem romlik feltétlenül. Az intelligenciatesztek eredményei szerint húszas éveink elején teljesítünk legjobban, ám a verbális képességek romlása időskorban sem mutatható ki (u. o.). Az időskori tanulási motivációk A felnőttkori tanulás esetében kiemelt szerepet tölt be a motiváció. Különböző tanulási motivációkat különböztetünk meg, azonban ezek a valóságban nem válnak el egymástól ilyen élesen, többnyire egy tanulási folyamatra többféle motiváció együttesen hat. Természetesen ugyanez a helyzet az időskori tanulás esetében is, azzal a különbséggel, hogy itt a külső motivációk már nem olyan meghatározóak, mint aktív korban: a munkahely vagy a család irányából érkező elvárások hatásai vagy az anyagi előnyök az idősek munkaerő-piaci és élethelyzetéből adódóan kevéssé erőteljesek Az időskori tanulás a belső motivációkkal hozható szorosabb kapcsolatba. Ezek forrásai alapvetően a következők lehetnek: – Kommunikációs szükséglet: időskorban fokozódik az elmagányosodás veszélye, így a tanulásban az idősek sok esetben egy kommunikációs lehetőséget látnak, melyben benne rejlik az új csoportok, új kapcsolatok alakulásának, a régiek felelevenítésének esélye. Itt a tanulási cél másodlagossá válik, hiszen elsősorban a társas kapcsolatok alakításának eszköze. – Technikai fejlődés: a technikai eszközök gyorsütemű fejlődése, a mindennapjainkat behálózó technológiai változások egyre inkább arra késztetik az embert, hogy legyen részese mindannak, ami körülötte zajlik, egyre inkább szükségesnek érzi az új eszközök elsajátítását, ezt mutatja a „Kattints rá, Nagyi!” tanfolyamok országos sikere is. Az időseknél különösen jellemző a bizonyítási vágy, mint motiváció, mind a környezetének, mind magának igyekszik igazolni, hogy képes új ismereteket szerezni a kora ellenére is. – A szabadidő hasznos eltöltése: az inaktív kor olyan dolgokra is lehetőséget ad, amikre korábban idő hiányában nem kerülhetett sor. A rég vágyott hobbik, egészségesebb élet, sport ebben az időszakban előtérbe kerülhet. Jellemző, hogy klubokban, baráti összejöveteleken vagy tanfolyamokon ismeretterjesztő előadásokat hallgatnak, nyelvet tanulnak, hobbijuknak hódolnak, kirándulnak. – Közös szakmai múlt: a munkaerő-piacról kilépő idősek arra is megtalálják a lehetőséget, hogy ápolják szakmai kapcsolataikat, akár a felnőttoktatás keretein belül, akár szabadidős tevékenységek során. – Egészségügyi okok: az idős kor gyakran az egészségi állapot romlásával is jár, éppen ezért sok esetben ezzel kapcsolatos tanulási folyamatra kerül sor, például diétázni kell, ehhez újfajta életmódot kell elsajátítani, új ételek elkészítését megtanulni, viszont napjainkban már egy prevenciós szakasz is megelőzi ezeket a radikális változtatásokat (Bajusz, 2009).

108

Partium

Idősek a népfőiskolákon A népfőiskola remek lehetőséget biztosít az idős emberek számára szabadidejük eltöltésére, legyen szó akár egy-egy előadás meghallgatásáról, vagy egy pár hetes rövid tanfolyamon való részvételről. Magyarországon leginkább az egy-egy előadás dominál, többnyire erre van igény, viszont a Lakitelek Népfőiskolán szerveztek már egyhetes bentlakásos számítástechnikai tanfolyamot is nyugdíjasoknak. Németországban is nagy hangsúlyt fektetnek az idősekkel való foglalkozásra, a népfőiskolákon különböző praktikus ismereteket sajátíthatnak el, mint a kertészkedés, utazásszervezés, számítástechnikai ismeretek, sőt Aachenben egy speciális képzést is szerveznek nekik, ahol megismerkednek az öregedési folyamattal és a lehetőségeikkel (Pethő, 2008). Dániában számos intézményben foglalkoznak idősekkel, 1-2 hetes kurzusok alkalmával, vagy rendszeresen szerveznek előadásokat, amelyek mindenki számára nyitottak. A Nordfyns Hřjskolen például alkalmam volt részt venni egy az igazgató lánya által tartott előadáson, aki a Doctors Without Borders szervezetnél dolgozik szülésznőként. Egy esti előadás volt, amihez bárki csatlakozhatott, azonban ezek a rendezvények általában csak a népfőiskola diákjainak ingyenesek. A résztvevőknek körülbelül a fele 65 éven felüli volt, ami körülbelül 15 embert jelent. Egy koncert alkalmával szintén hasonló formában külsősök is bekapcsolódhattak, népzenei koncert volt, itt túlnyomóan ﬁatalok vettek részt, azonban három-négy idős házaspár itt is megjelent. A Nordfyns Folkehřjskole diákjaival lehetőségünk volt ellátogatni a Brenderup Hřjskolen tartott, az Európai Uniós szavazásokat megelőző előadásra, ami az Európai Uniós politikával foglalkozott. Itt a 44 jelenlévőből 14-en 65 év felettiek voltak, hiszen itt is nyitott volt a program. Az előadások közben, mind a Nordfyns, mind pedig a Brenderup Hřjskolen általában van egy-egy szünet, melynek alkalmával a népfőiskola vendégszeretetét élvezhetik a részvevők, azaz kávét és süteményt fogyaszthatnak, ami jó lehetőséget ad a szociális, vagy éppen szakmai kapcsolatok építésére. Az előadó(k) általában szintén részt vesz(nek), így közvetlen beszélgetés bontakozhat ki, csak úgy, mint az előadások végén, amikor rendszerint lehetőséget adnak a kérdezésre, de azt tapasztaltam, hogy az előadás kötöttségéhez mérten van, aki előadás közben is bátran kérdez. Érdekes megemlíteni, hogy mind a Brenderup, mind pedig a Nordfyns Hřjskolen közös énekléssel kezdtük ezeket az alkalmakat, hiszen a dániai népfőiskolákon nagy hagyománya van a zenének, a közös éneklésnek. A hagyományos Grundtvigi népfőiskolákon van egy-egy népfőiskolai énekes könyv, amely többnyire dán, illetve néhány külföldi dalt is tartalmaz az életről, hétköznapi eseményekről, reggeli vagy esti alkalmakra, az évszakok, a természet változásai is gyakran megjelennek bennük, vagy egyszerű érzelmeket közvetítenek, mint szerelem, boldogság, bánat. Felvettem a kapcsolatot az összes senior kurzussal rendelkező népfőiskolával Dániában, ami 20 intézményt jelent a Hřjskolerne honlapja (2014) szerint, és megkérdeztem, hogy pár kérdés erejéig kaphatnék-e bővebb információt az intézményről, a résztvevőkről, a kurzusokról. A 20 intézményből nyolcan válaszoltak, kettő nem tud segíteni, viszont a többi pozitívan reagált, végül öt intézménytől kaptam válaszokat, ebből egy nem bizonyult relevánsnak. (Az interjúvázlat a 3. sz. mellékletben olvasható.) A következőkben ezeket a válaszokat fogom összesíteni, rövid ismertetést adva a négy népfőiskoláról. (A népfőiskolák földrajzi elhelyezkedését a 4. sz. melléklet szemlélteti.) Brenderup Hřjskole Nem csupán az előadás alkalmával látogattunk el a Brenderup Hřjskolera, hanem korábban magát a Népfőiskolát is bemutatták nekünk, körbevezettek, betekintést kaphattunk az ot-

Partium

109

tani életbe, kérdéseket tehettünk föl, alakalmunk volt beszélgetni az egyik tanárral, valamint a diákokkal is. Így a következőket az ott szerzett ismereteimre, valamint a kérdésekre kapott válaszokra alapozom. A Brenderup Hřjskolet 1986-ban alapították, hagyományos Grundtvigi népfőiskola, a közösség, a szakmaiság és az egyéniség összekapcsolásán dolgozik. Célja az emberi jogok, a demokrácia, a politika, a nemzetközi kapcsolatok témakörében való tájékoztatás, viták kezdeményezése. Építenek a dán kulturális örökségre, ugyanakkor fontosnak tartják a népek közötti kölcsönös megértést, elfogadást (Brenderup Hřjskole honlapja, 2014). A népfőiskola az utóbbi években sajátos célt tűzött zászlajára, a fenntartható fejlődést. 2007-ben épült Strawberry háza (5. sz. melléklet) is ezt mutatja, amely speciális technikával készült, természetes anyagok felhasználásával. Szintén ezt a szemléletet tükrözi az iskola egyik kinti műhelye (6. sz. melléklet), amelynek építésénél fát és újrahasznosított anyagokat választottak. A népfőiskolán 50 diákot tudnak elszállásolni, az ebédlőben (7. sz. melléklet) 200-250 férőhely van. Nyelvi labor (8. sz. melléklet), fazekas műhely (9. sz. melléklet), művészeti műhely (10. sz. melléklet), barkácsoló műhely (11. sz. melléklet), szabadidős helyiség, tornaterem (12. sz. melléklet), mászófal (13. sz. melléklet), zenei műhely (14. sz. melléklet), mozihelyiség áll a résztvevők rendelkezésére (Peter Mogensen szóbeli közlése, 2014). Fiatal felnőtteknek szóló kurzusaik vannak év közben, azaz augusztustól júniusig, a nyári hónapokban pedig időseknek, művészeknek, mentális sérülteknek, családoknak, gyerekeknek kínálnak tanfolyamokat, továbbá speciális kurzusokat karácsony és újév időszakában. Ezek általában úgynevezett rövid kurzusok, 1-2 hetes időtartammal (Ulla írásbeli közlése alapján, 2014). Évente körülbelül 150 idős vesz részt a kurzusokon. A legnépszerűbb kurzus a hagyományos dán népzene és néptánc. Általában házaspárok, vagy barátnők jelentkeznek, jellemzően több a nő, mint a férﬁ. Az időseknek szóló kurzusok többnyire egyhetesek, néhányuk kettő. A részvételi díj 4000 DKK egy hétre, ami körülbelül 165 000 Forintot jelent (u. o.). Seniorhřjskolen - Norre Nissum A Népfőiskola kifejezetten időseknek kínál tanfolyamokat, mindössze három ilyen népfőiskola van Dániában, amely idősekre specializálódott, a másik kettő a Hřjskolen Marielyst – aktív időseknek és a Rude Strand Seniorhřjskole. A Népfőiskola 1971-ben épült, 80 résztvevőnek tud helyet biztosítani egyszerre. Az aktív és érdeklődő felnőttek számára jött létre. Könyvtár, közös olvasótermi helyiség, számítógépes szoba, uszoda, tankonyha, hagyományos tantermek, és műhelyek állnak a hallgatók rendelkezésére (Seniorhřjskolen - Nřrre Nissum honlapja, 2014). A Népfőiskola sokszínű tanfolyamkínálattal rendelkezik, irodalom, történelem, zene, természet, vallás, képzőművészet, testmozgás témaköréből választhatnak a hallgatók, de vannak utazási tanfolyamok is. Minden kurzust közös reggeli énekléssel kezdenek, az előadásokon kívül esti programokkal is igyekeznek hozzájárulni az ott töltött idő kellemessé tételéhez (u. o.). Idén nyárra hirdetnek például nyári egyetemet, séta kurzust, történelmi témájú tanfolyamot „A hidegháború – 25 évvel a fal leomlása után” címmel, vagy a helyi nemzeti parkkal kapcsolatos kurzust (Hřjskolerne honlapja, 2014). Évente 2200-an vesznek részt a tanfolyamaikon, a legnépszerűbbek az adott környéket bemutató tanfolyamok, a séta kurzus, valamint a buszos kirándulások, továbbá a zene és kórus tanfolyamok. A résztvevők nagy része itt is nő, jellemzően 60 és 90 év között. A kurzusok többnyire itt is 1-2 hetesek. Az árak 3000 és 7000 DKK (125 000-290 000 HUF) között vál110

Partium

toznak attól függően, hogy mennyi időre szólnak, valamint, hogy mikor, a nyári kurzusok drágábbak, mint a kora tavasziak, de ha karácsony és újév időszakát szeretné valaki itt tölteni, akkor kell a legtöbbet fizetnie (Susse Chapman írásbeli közlése, 2014). Jaruplund Hřjskole Az iskolát 1950-ben, Dél-Schleswigben alapították a dán kisebbség számára. Célkitűzései között szerepel saját hagyományaik megőrzése, továbbadása, felhívni a figyelmet a régió kulturális sokszínűségére és az ebben rejlő lehetőségekre. Napjainkra egy megújult intézmény várja a résztvevőket saját mozival, számítógépes teremmel, szaunával és ezüst műhelyekkel. 37 egy vagy kétágyas szobával rendelkeznek (Jaruplund Hřjskole honlapja, 2014). Legtöbb kurzusuk egy két hetes, de nyáron hirdetnek 16 hetes tanfolyamot fiataloknak és speciális családi tanfolyamot is (Dieter Paul Küssner írásbeli közlése, 2014). Az időseknek idén nyárra tánctanfolyamot hirdetnek (Hřjskolerne honlapja, 2014). Évente 700-an vesznek részt a kurzusaikon, legnépszerűbbek a határrégió történelmével és a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó tanfolyamok. Művészet, zene és az utazási kurzusok a Feröer-szigetekre és Grönlandra. A legtöbb résztvevő 60 és 80 év közötti. Az árak a többihez hasonlóan 4000 és 7000 DKK (125 000-290 000 HUF) között mozognak (Dieter Paul Küssner írásbeli közlése, 2014). Nřrgaards Hřjskole A Népfőiskola Silkeborg és Aarhus között található vidéken, egy erdőben. Közvetlen közelében egy sportcentrum van, amelyet az iskola is igénybe vesz. Számos egyéb lehetőséget kínálnak a szabadidő eltöltésére az iskolában, vagy a közeli erdőben. Itt is, mint az eddigi népfőiskolákon odafigyelnek az egészségtudatos táplálkozásra (Nřrgaards Hřjskole honlapja, 2014). Idén nyáron „Történelem, művészet, zene Jütlandon” címmel kínálnak kurzusokat, valamint a sok helyen népszerű tánctanfolyam itt is elérhető. (Hřjskolerne honlapja, 2014) Körülbelül 2000 idős vesz részt a képzéseken évente, a legnépszerűbb a golf tanfolyam. Többnyire nők jelentkeznek, a tanfolyamok általában egyhetesek, a részvételi díj pedig 4500 DKK (185 000 HUF) körül alakul (Vibeke Hundborg írásbeli közlése, 2014). Összehasonlítás A különböző népfőiskolákról elmondható, hogy általában 1-2 hetes kurzusokat ajánlanak. A kurzuskínálat változatos, a Hřjskolerne honlapján szinte mindegyik népfőiskolánál olvastam, hogy valamilyen tánctanfolyamot indítanak időseknek. A részvételi arány különböző, legnagyobb számot a Nřrre Nissum produkálja, ami nem véletlen, hiszen idősekre specializálódott úgynevezett senior népfőiskola, ugyanakkor a Nřrgaards Hřjskole nem sokkal marad el tőle. Felszereltségét tekintve is a Nřrre Nissum biztosítja az időseknek legmegfelelőbb körülményeket. A tanfolyami díjak szinte azonosak, többnyire 4000 DKK (165 000 HUF) körül alakul egy hétre, természetesen különleges alkalmakkor, például a Nřrre Nissum karácsonyi és újévi időszakában igen magasak az árak. A képzéseken túlnyomórészt nők vesznek részt, jellemzően 60 év felettiek. A következő táblázatban foglaltam össze a kapott eredményeket (1. ábra):

Partium

111

Részvevők Tanfoly. Tanfoly. jellemzően időtart. ára DKK

Résztvevők száma/fő/év

Legnépszerűbb kurzus

150

dán népzene néptánc

több a nő

1-2 hét

2200

adott környéket bemutató tanf., a séta kurzus, buszos kirándulások, zene és kórus tanf.

több a nő, 60-90 évesek

1-2 hét 3000-7000

Jaruplund Hřjskole

700

a határrégió történelmével és a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó tanf., művészet, zene, utazási kurzusok

többnyire nők, 60-80 évesek

1-2 hét 3000-7000

Nřrgaards Hřjskole

2000

golf

többnyire nők

Brenderup Hřjskole

Seniorhřjskolen – Norre Nissum

1 hét

4000

4500

Deviáns idősek a népfőiskolákon Deviancia Ha devianciáról beszélünk, alapvetően két fogalommal kell megismerkednünk, az egyik maga a deviancia, a másik pedig a deviáns viselkedés. A deviancia normaszegést jelent, ami nem szükségképpen káros. A szociológiában csak azt tekintik devianciának, ami az egyén és a társadalom számára káros. A deviáns viselkedés normaszegő viselkedés, vagyis azok a viselkedések, amelyek eltérnek az adott társadalomban elfogadott normáktól. Például bűnözés, öngyilkosság, alkoholizmus, kábítószer-fogyasztás, lelki betegségek. (Andorka, 2006) Tanfolyami lehetőségek Nem találtam olyan népfőiskolát, ahol kifejezetten idős, deviáns emberekkel foglalkoznának. Leginkább a különböző mentális betegségekben szenvedők jelennek meg a népfőiskolákon, de nincsenek életkorra vonatkozó elvárások. Dániában 39 népfőiskolán foglalkoznak fogyatékkal élőkkel. (Hřjskolerne honlapja, 2014) A Disabled Peoples Organisations – Denmark egy olyan szervezet, mely igyekszik felvenni a harcot a kirekesztés ellen, különböző programjaival támogatja a fogyatékkal élők társadalomba való beilleszkedését. A fejlődő országokban több mint 600 millióan élnek valamilyen fogyatékossággal, ami több mint a teljes populáció 15 %-a, akiknek lehetőségei nagyban korlátozottak. A DPOD ezen próbál változtatni. Több népfőiskolával is kapcso-

112

Partium

lata van, mint az Egmont Hřjskole (DPOD honlapja, 2014), akik integrált oktatást folytatva próbálnak különös figyelmet szentelni a speciális képességekkel rendelkező felnőtteknek. (Egmont Hřjskole honlapja, 2014) A Nordfyns Hřjskolen szintén foglalkoznak fogyatékkal élőkkel, azonban a legidősebb résztvevő is csak 45 éves. Itt a világban való eligazodásra próbálják őket felkészíteni, számítástechnikai ismereteket sajátíthatnak el, megismertetik velük az on-line lét fontosságát, az online létben való részvételt. (Nordfyns Hřjskole tanára, 2014) Az általam megkérdezett négy népfőiskola nem foglalkozik kifejezetten deviáns idősekkel, a Brenderup-ban nyaranta tartanak egy rövid kurzust mentális problémákkal küzdőknek, ahova kortól függetlenül várják a résztvevőket. A Nřrre Nissum kapuja mindenki előtt nyitva áll, amennyiben tudnak gondoskodni magukról, tehát külön személyzetet erre a célra nem foglalkoztatnak, ahogy a Nřrgaardsban sem. A Jaruplund népfőiskola válasza is egyértelmű nem volt, azonban Dieter Paul Küssner megemlítette az Egmont Népfőiskola nevét, de a többi válaszadó nem tudott ilyen intézményt mondani, ahol fogllakoznának deviáns emberekkel. Összefoglalás A dániai népfőiskolák többségének fő profilja az általában fiatal felnőtteknek meghirdetett bentlakásos, úgynevezett hosszú tanfolyam, ennek ellenére több népfőiskola felismerte az idősebb korosztállyal való foglalkozás fontosságát. Jellemzően nyaranta, 1-2 hetes kurzusokat kínálnak, amelyek során a résztvevők különböző ismereteket sajátíthatnak el, vagy egyszerűen csak kellemesen tölthetik el szabadidejüket. A fogyatékkal élőkkel való foglalkozás kiemelkedő, hiszen 39 népfőiskola foglalkozik a területtel, azonban a deviancia egyéb ágai nem jelennek meg, életkor szerinti csoportosítást pedig szintén nem tapasztaltam. Érdekesnek tartom, hogy például az alkoholizmusban szenvedődnek nem tartanak speciális képzéseket, de ez valószínűleg sajátos felkészültséget igényelne, ugyanakkor a népfőiskola mindenki számára nyitott kapuja talán nekik is otthont adhatna egy időre.

Luther Márton

Partium

113

Életutak – Andrea életművek Dunai Oláh András

Közel Isten tenyeréhez (A 80 éves Pathó István köszöntése) „Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem, hogy semmi sincs, amiben több MÜVÉSZET lenne, mint SZERETNI az embereket.” (Vincent Van Gogh) Vannak, akiket Isten a tenyerén hordoz. Vannak, akik csak látják-érzik Isten tenyerét. És vannak a vakok… Amikor Pathó István 1956-ban – elvégezve a Mezőgazdasági Akadémiát – úgy döntött, hogy mégis inkább színésznek áll, még nem Isten tenyerét látta, csak Isten egyetlen ujját, amellyel útba igazította őt. Pedig nem ment egyszerűen. A felejthetetlen jó baráttal, Sztankay Istvánnal négyszer rugaszkodtak neki a felvételinek. De az út kijelöltetett: a debreceni Sztanyiszlavszkij Stúdióból Téry Árpád szerződtette aztán a Csokonai Színházhoz. Utána Eger, Békéscsaba, Kecskemét következett, hogy végül 1965-ben a Nemzeti Színház – majd végül a Pesti Magyar Színház – művésze legyen. Számtalan klasszikus szerepet formált meg a különböző Shakespeare-darabokban (Rómeó, Lysander, Sir Pearce stb.), de játszott Csehovot, Goldonit, Ibsent, Brechtet, Molilére-t, Örkényt, Szakonyit, Vörösmartyt, Szabó Magdát, Sütő Andrást, Márait, Csurkát – hogy csak néhányat említsünk. Otthon volt a filmvásznon és a szinkronstúdióban is. Az utóbbiban olyan kiválóságoknak kölcsönözte a hangját, mint Claude Brasseur, Robert Duvall, Richard Todd vagy Gene Wilder. Ahogy jó néhány híressé vált rajzfilmfigurát is ő jelenített meg. Tucatnyi mozifilmben (pl. a Pacsirta, az Egri csillagok, Angi Vera) és még több tévéjátékban, tévésorozatban szerepelt. Művészi tevékenységét számos díjjal jutalmazták. Megkapta a Farkas-Ratkó-díjat (1976), Jászai Mari-díjat (1989) és a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét (1996). Amikor színészi pályájának 40. évfordulóját ünnepelte kollégái körében, egy évtizedekkel korábbi élményét elevenítve fel megidézte a pillanatot, amikor Isten tenyerében érezhette magát: „…itt, ezen a szent helyen, ahol most állok, Shakespeare Lear királyának Vihar-jelenetében az általam rajongva szeretett és tisztelt színészkollégám, Básti Lajos, mindkét kezével gyöngéden megfogta a fejemet és megkérdezte: »Fázol fiam? Hol az a szalma, kis suhancom?« Szemében könny, az enyémben is. S akkor kimerevítettem magamban ezt az egyedülálló, ritka, csodás színpadi pillanatot, és megfogadtam, hogyha mostantól kezdve minden áldott nap délelőtt 10-től 2-ig, felsöpörtetik velem a színház összes lépcsőházát, akkor is megéri az ország Nemzeti Színháza színészének lenni!” És onnantól már mindegy volt, hogy Kálmán Imre „Bóni grófja”, Vörösmarty „Csongora” vagy Rose „12. esküdtjeként”, esetleg Szakonyi „1. előmunkásaként” kellett színpadra

114

Partium

lépnie fő- vagy epizódszerepekben, mert azt vallotta: kis szerep nincs, csak SZEREP van. Feladat, kihívás, amit meg kell oldani. Pathó István zseniális színész és nagyszerű ember. Örökifjú, bohém. És imádja Mátészalkát. Nemcsak azért, mert itt járt gimnáziumba, nemcsak azért, mert itt ismerhette meg a feleségét (a nemrég elhunyt Móricz Ildikót), nemcsak azért, mert itt született a gyermeke (István, aki ma az Egyesült Államokban él), hanem azért is, mert érzi a szalkaiak szeretetét, megbecsülését. Huncut mosollyal mesélte, hogy tavaly, amikor Mátészalka díszpolgára lett, a díjátadás előtt – amolyan álruhás Mátyás királyként sétálgatva a városban –, betért egy kávéra vagy egy pohár borra egyik-másik vendéglátó-ipari egységbe, és élvezte, amikor a hangját meghallva a felszolgáló vagy a vendégek felkapták a fejüket, összesúgtak mögötte. Hiszen akik színpadon nem láthatták, még azok is felismerik! Még a gyermekek is! Ha meghallják hangjának utánozhatatlan zsongását, máris mondják: hisz ez a Vizipók-csodapók, vagy Lusti a Hupikék törpikékből! Meghatotta Mátészalka szeretete. Ez indította arra, hogy személyes tárgyait, színházi emlékeit Mátészalkának adományozza. A Szentpétery Szalon üvegszekrényében láthatjuk ezeket a darabokat – az asztalokat pedig feleségének, Móricz Ildikónak, a Madách Színház egykori tagjának, Mátészalka szülöttének saját kezűleg készített csipke és horgolt terítői díszítik. Előttem egy tavalyi kép: borozgatunk a nappaliban. Ontja a történeteket, anekdotákat. Tele van energiával. Szemében kamaszos csintalanság és derű. Beszélgetés közben „ﬁam”-nak szólít. Otthon van. Közel Isten tenyeréhez… Pathó István nyáron töltötte be 80. életévét. Isten éltesse sokáig!

Pathó István az őt ünneplő szalkaiak körében

Partium

115

Emlékezés PRÁGAI TAMÁS (1968 – 2015) „A világot meg kell alapozni, hogy lakható lehessen. A világ nem a van, hanem a lehet. Ha csak elfogadjuk a világot, megöljük; HISZEN ARRÓL, AMI VAN, EGY DOLGOT TUDUNK bizonyosan: azt, hogy ily módon nem fenntartható...” – írja Prágai Tamás a Pesti Kornél című regényében. József Attila-díjas író (2005) költő, szerkesztő, irodalomtörténész. „Vidám és bölcs. Tiszta beszédű, tiszta gondolkodású, tisztán mesélő és kutató. Mindig keresett, értelmezett, végére járt, hagyta ellebegni...” – méltatta egyik kritikusa. Irodalomkritikai írásaiban főként kortárs költészettel foglalkozott. Munkái 1990 óta jelentek meg irodalmi folyóiratokban, többek között lapunkban is. Élethűen mutatta be szürreális hangvételű kisprózáiban környezetét, a várost peremhelyzetben lévő ﬁguráit, s az ismeretlen művészvilágot. Költészetét minimalizmus és nyelvi intenzitás jellemzi. Közvetlensége és hiánypótló művészete örök emléket állít bennünk.

116

Partium

BARABÁS ZOLTÁN (1953 – 2015) Nagyváradi költő, újságíró, szerkesztő, az Ady Társaság és a Várad kulturális folyóirat egyik alapítója és szerkesztője, volt továbbá a Romániai Magyar Szó tudósítója és az Erdélyi Napló munkatársa is. A kilencvenes évek közepétől a Királyhágómelléki Református Egyházkerület tájékoztatási szolgálatát vezette, a Partiumi Közlöny főszerkesztője volt. Tagja volt a Tokaji Írótábor kuratóriumának, főmunkatársa az Agria folyóiratnak, és 2004 – 2014 között pedig a Partiumi Írótábor főszervezőjeként tevékenykedett. Versesköteteiben az „emlékterek” sajátos érzelmi-gondolati dimenzióit teremti meg. Írásait lapunk is közölte.

Partium

117

IN MEMORIAM ÉBERT TIBOR Prolongálva * öreg ház öreg ház meghosszabítottam az életet öreg ház nagyon öreg ház megmentetted a létezésem hetek hónapok évek??? öreg ház öreg ház talán öregebb vagyok mint te ki tudja talán egyidősek az idő időtlenségében öreg ház öreg ház öreg téglák kövek salétromos repedések hulló vakolatfoltokkal öreg minden körülötted öregségek lehellete öregségek szellemei öregségnek lenyomata öreg ház öreg ház (itt emlékezéseimbe kapaszkodom, másutt emlékveszítések kínjai) megmentetted az életem megmentetted az életed megmentették az életünket (néhány hétre, hónapokra?) szerény idő álmodozom élsz vagy lehetsz lehetünk nincs pusztulás rombolás prolongálva az örökkévalóság remények reménytelenségeivel

118

Partium

van ebben az öregségben ócskaságban halhatatlanság 2015 augusztusában (horzsolt emlékezések, másutt eszméletvesztés) (másutt Borsch ﬁgurák szellemtánca körülöttem) * Utolsó versével búcsúzunk Ébert Tibor (1926-2015) felvidéki írótól, költőtől

Czine Árpád felvétele

Partium

119

Ifjúsági rovat Tóth Áron Tamás

Mulandóság Belesárgul a télbe a tegnap, a múlt, az ősz utolsó lehelete is. Minden elavult. A történelem? Így aszódik el fátylas tekintetemben. Köddé válik a teremtés, s bizonytalanná lesz a végzet. Mulandóság… Mindent körülölel az enyészet. Behatárolja a létet… Enyémet. Tiédet. Miénket.

A hunok alatti kereszténység az Erdélyt lakó nyugati gótok arianusok

120

Partium

A hamis prófétáról ‘Hallgat’ És közben keserűen fanyalog ‘Mosolyog’ Pedig legbelül hánynia kéne. Ilyen a hamis próféta képe. ‘Tanácsol’ Olyat, mit maga be nem tartana. ‘Aratna’ A teáltalad művelt földön, Hogy ott, mint vadat, téged is betörjön. ‘Prédikál’ Amit mond, még maga sem hiszi el. ‘Vezekel’ De lelkében semmiféle bánat, Mégis ő hirdeti, mi a bűnbocsánat. ‘Csalárdság!’ Mikor áldását fejünkre adja; ‘S elhagyja’ Száját hányszor az az álszent Ámen, Mely az Úr szolgáját illetné, őt nem. ‘Hirdeti’ Az Igét, s megbicsaklik a hangja, ‘Mert szája’ Érzi, csak üres szavakat formál,

Partium

121

Varjú Zoltán

Életem leggroteszkebb napja A lopott bicikli Reggel van. Kinyitom a szemem, szétnézek és látom, ahogy a nap sugaraiban ezernyi porszem jár táncot… Mindegyiknek útja van, mindegyik tart valahová, sodorja őket az élet… Ez a jelenet nyugalommal tölt el, az életnek rendje van, egy kifürkészhetetlen kaotikus rend ez. Egy újabb nap, találkozással, utak kereszteződésével és kimeríthetetlen lehetőségekkel, kaotikus rend ez… Felkelek, nyújtózkodom egy nagyot, ez jól esik, majd egy határozott felkiáltással jó reggelt kívánok. A szoba egyszerre mozdul meg, egy hálóteremben vagyok harminc kamasz ﬁúval. A hegyekben táborozunk, én felelek értük. Lassan mindenki tudomásul veszi az új napot, és mint a vonat nehezen induló kerekei, megmozdul az egész szoba. Néhány perc múlva már zakatoló nyüzsgés vesz körül. Táborzárás... Egyesek örülnek, mások sírnak, az elmúláson. Valami véget ért. Még itt vagyunk, de már honvágy tölt el bennünket. Ezzel nyugtázom, hogy egy remek táboron vagyunk túl. Szent Liturgia. Reggeli. Takarítás. Hosszan szorított kézfogások, amiben benne van minden. Egymás szemébe nézünk, mindketten tudjuk, hogy többé nem találkozunk, vagy ha mégis közömbösen megyünk majd el egymás mellett… Felpattanok a biciklire és szikrázó napsütésben elindulok, haza. Leolvadnak a színek a tájról. Az erős fénytől hunyorogva folyik összeszorított szemeim közzé a fény. Szeretek biciklizni, önbizalommal tölt el, a magam ura vagyok. Másfél óra telt el, megtettem negyvenöt kilométert. Munkácson a vár tövében megpihenek. Miközben a kedvenc lembergi barna sörömet kortyolom, végignyújtóztatom szememet a váron. Zrínyi Ilona jut eszembe. Elképzelem, ahogy teljes vértben végigjárja a bástyák strázsáit, a labancok sortüze nem tör rést erején és bátorságán, s a kis Rákóczi a kuruc kapitányok sarkában csodálja az édesanyát… Az utolsó korty zökkent ki elmélázásomból, biciklire ülök és folytatom az utamat. Már csak huszonhárom kilométer. Jól haladok. Gáton vagyok, az út két oldala diófákkal szegélyezett. A dús falombok összefonódnak az utca fölött. Ez már egy színmagyar falu. Mosolygós otthonkás nénikkel, a kapu mellett eltespedő lócákról ér össze tekintetünk. Portékáikat árulják, ameddig a szem ellát. Magyar sors ez, becsületes dolgos ember sorsa. Ismerős arc fogad, megállok egy borkóstolóra, a szárazzal kezdem. Fehér. Vörös. Megállapodok egy fűszeres félédes hárslevelűnél. Mintha ezt az italt pont erre az évszakra teremtették volna. Szép bor ez, fűszeres és üdítő. Benéből van, hirtelen kapom a választ. Megveszem. Búcsúzóul még a kezembe nyom a gazdasszony egy érett barackot. Ajándék. Hirtelen szabadkozni kezdek, de eszembe jut, hogy itthon vagyok. Kárpátalja, zárom rövidre magamban a gondolatot. Mosolygok és tovább megyek. Déltájt érkezem Beregszászba. A várost hályogszemű meleg tölti be. Petőﬁ is így érezhette magát mikor megírta városunkról a Meleg délben című versét. Az emberek árnyékba menekülnek, az aszfalton délibáb hullámzik. Van egy kis elintéznivalóm. Gyorsan túl vagyok rajta. A Vérke partján gesztenyefák sűrű árnyékában találok menedéket. A pincérnő mosolygós, nem kérdezi, hogy kis vagy nagy sört kérek. Nagyot hoz. Világos lembergi, 1715-ös. Veszek egy újságot, gyorsan átfutom mi történt a héten. Behívások. Krízis. Gazdasági mélypont. Megemlékezés. Gyermektáborok. Ukrán válság. Katonaság. Kilátástalanság. Egy Reményik-vers. Vonattal megyek haza. Nincs sok időm. Sietek. Az állomáson megszokott nagy tömeg fo-

122

Partium

gad. Biciklisek, turisták lehetnek. Köszönök. Jól esik nekik, visszaköszönnek és mosolyognak. Egy leláncolt bicikli. Furcsa. Melegem van, tikkasztó bágyadt hőség. Várjunk csak, ez a bicikli ismerős. Lassan szemügyre veszem. Gondolkodom. Belém hasít a felismerés. Ez az én biciklim! Három éve lopták el. Nem hiszek a szememnek. Közelebb megyek és megbizonyosodom felőle. Furcsa, hogy három év elteltével is először a tökéletlenségeit veszem észre. Az ülés ugyanúgy van elrepedve. A kormányon még mindig foszlik a ragasztószalag és a sárhányó még mindig hordozza annak a húsvéti locsolkodásnak az emlékét, amikor az egyik legkedvesebb barátommal a feltámadt Krisztus örömhírét vittük barátainkhoz a locsolkodás hagyományát ápolva. Az örömhír köszöntése a sokadik helyen kellően mámorossá tett bennünket ahhoz, hogy elhitessük magunkkal ez a bicikli kibírja kettőnk száznyolcvan kilogrammos tömegét. Persze nem bírta ki. Az első kanyarban, sűrű gödrök kerülgetése közben parádés borulás lett az ára a meggyőződésünknek. Sebaj. Innentől gyalog folytatjuk utunkat gondoltuk. A biciklit a közeli görögkatolikus parókia ajtajában hagytuk majd folytattuk utunkat. Persze felvettelek bennünket, ilyen a vándor élet. A jó emberek egymásra találnak. Nem úgy a szerencsétlenül járt biciklimmel, amit a katolikus parókia tornácáról néhány hét elteltével eltulajdonítottak. Kicsit bosszús voltam miatta, de igazán nem sokáig. Megtörténik az ilyen. És most itt van előttem, hajlott sárhányóval a régi biciklim. Rengeteg emlék, rengeteg gondolat cikázik fejemben. Mit tegyek? Elhatározom, hogy az igazság végére járok. Kérdezősködni kezdek. Az emberek körém gyűlnek. Végre történik valami, a várakozók tanakodni kezdenek. Aztán jönnek a tanácsok. Vágjuk el a bicikli lakatot. Hívjuk a rendőrséget. Néhányan saját kárukról kezdenek mesélni. Mások szidni kezdik a rendszert. Mindennek a rendszer az oka, mondják. Fütyül a vonatom. Döntenem kell. Megérkezik a vasparipa, az emberek még vetnek egy utolsó kíváncsi pillantást és továbbállnak. Maradok. Rábízom a portékájukat áruló bódésokra a biciklim, és a rendőrség felé veszem az utat. Unott kedvű ügyeletre érkezem. Köszönök, majd elmondom, hogy miért jöttem. A munka hallatán kissé ingerültek lesznek a rend őrei. Nem hajlandóak magyarul hozzám szólni. Határozott vagyok. Magyarul folyatom mondandómat. Párbeszéd kezdődik köztünk. Ők ukránul beszélnek hozzám, én pedig magyarul beszélek hozzájuk. Értjük egymást. Ezt a kommunikációt csak egy idegen nem értheti, ez Kárpátalja. Néhány trágár káromkodás kíséretében elindulunk a vonatállomásra. Három rendőr kíséretében, szemmel láthatólag kerülnek bennünket az emberek. A kékingesek kérdezősködni kezdenek. Megtudják, hogy gyakran itt van ez a bicikli és általában este jönnek érte. A tulajdonosról semmi információ nincs. Néhány fénykép és vissza a kapitányságra. Elkészült a jegyzőkönyv. Megbirkózom a cirill betűkkel. Sajnos nincs írott dokumentum arról, hogy ez az én biciklim volt. Félhavi ﬁzetésemért használtan vettem annakidején. Hiteles tanúim és néhány fényképem viszont van. Be tudom bizonyítani, hogy a kerékpár az enyém volt. Az eljárás hivatalosan is elindul. Újra az állomásra érkezünk. Ezúttal négyen. Sajnos nem tettem annak idején feljelentést. A huszonkettes csapdájában vagyunk, de van min elindulni. Egy járőr érkezik. „Kicsit beszélni magyar”. A többiek elmennek. Veszek két hideg Coca-Cola-t és beülök a járőrhöz. A maga módján kedves. Szláv ember. Beszélgetni kezdünk. Jól megértjük egymást. A civil rendőrautó hamar felhevül. Egy fekete Ladában ülünk a napon. A rend őre engedélyt kér tőlem, hogy levehesse a tányérsapkáját. Vicces jelenet. Mint utólag megtudom. Csak teljes rendőri felszerelésben teljesíthet szolgálatot, mely alól a serpenyő méretű sötétkék rendőrsapka sem kivétel. A strázsa két órától indult. Közben vonatok jönnek és mennek. A vonatállomás sarkában két cimborát (látszólag a városszéli tábor lakóit) agyonütött a nyári melegben az ukrán vodka. Néha kiszállunk, járunk egyet. Egyre közvetlenebb köztünk a hangnem. Három évvel idősebb nálam. Tegeződni kezdünk. Ő igyekszik hozzám magyarul beszélni, én pedig ukránul szólok

Partium

123

hozzá. Néha nagyokat nevetünk a nyelvi elszólásokon. Lassan telik az idő. Hirtelen eszembe jut, hogy az egyik régi osztálytársam Karácsfalváról, megajándékozott egy londoni ginnel. Angliában dolgozik, kedvelem a fanyar humorát, jó barátok vagyunk. Kicsit töprengek, aztán hirtelen felkínálom a lehetőséget az idő kerekeinek megolajozására. Egy picit mindketten zavarba jövünk. Kissé szabadkozik, hogy nem szabad, majd int a szemével, hogy üljünk be a kocsiba. Bezárjuk az ajtót, feltekerjük a fekete Zsiguli sötétített ablakait, mindezt szó nélkül, majd a dolgok legnagyobb természetességével reccsen a dugó, és tompa bugyogással már a poharunkban is van a gin. Komoly szertartásossággal egymás szemébe nézünk, a rendőr még mielőtt ürítjük, poharunkat annyit mond: „a biciklire és a barátságra!”. Ürítjük poharunkat majd egyszerre nagyot nevetünk. Igor meghív egy kávéra. Elkalandozik a gondolatunk, és azon tanakodunk, hogy miközben igazoltatjuk a régi biciklim „tulajdonosát”, ellopják az új biciklimet. Az idő lassan telik, újra olajozzuk kerekeit, és ürítjük poharunkat az emberségre. Beszélgetünk, munkáról, hivatásról, Kárpátaljáról, a vonat váróiról, nőkről, nagy italozásokról, a nők melleiről, vicces esetekről, közben sétálunk, ﬁgyelünk, nevetünk és iszunk. Az üveg felénél járunk, amikor megköszöni az italt és azt mondja, hogy mára elég, még vezetnie kell. Egyikünkön sem látni az ital hatását, Mihail meg is jegyzi, hogy látszik, mindketten helyiek vagyunk… Hat órája várunk. Közben járőr kollégák érkeznek, néhányan jól beszélnek magyarul. Viccelődünk. Megérkezik a nyomozó összesíti a nap információit. Megállapítja, hogy minden bizonnyal a portékás asszonyok értesítették a tulajdonost. Először is az állomáson nagyon sok oszlop van, ám a bicikli mégis ahhoz van hozzálakatolva, amelyik a legközelebb esik a bódésokhoz, minden bizonnyal azért, mert valamelyikkőjüket megkérte, hogy nézzen rá napközben. Másodszor erre erősít rá az az információ, hogy mindig ide szokta láncolni. Harmadszor, már csak egy vonat van hátra és az új tulaj még mindig nem érkezett meg, ami arra enged következtetni, hogy ő volt a tettes csak megkapta a „forró drótot” valakitől. Aki itt él az tudja, hogy nem hagy senki csak úgy egy biciklit valahol odaláncolva, pláne nem egy vonatállomáson. Fél óra maradt még, a járőrök tovább állnak. Igor meghív egy pizzára, amit két palack kólával egészítek ki. Telefonszámot cserélünk. Hamarosan megérkezik a vonat. Ismét rágyújt egy cigarettára, ezúttal én is elfogadom. Eszembe jut, hogy ez a kilencvenedik száll cigaretta, amit életemben elszívtam. Szinte mindegyiknek tudom a történetét. Az utolsó vonat fütyölve érkezik. Néhányan leszállnak. Mindenki megy a maga dolgára. Ketten maradunk az állomáson. Nincs bennem rossz érzés. Még utoljára odamegyünk a régi biciklimhez, búcsú pillantást vetek rá, majd erősen kezet szorítunk az új rendőr cimborámmal és megbeszéljük, hogy jövő héten Ő hív meg egy frissen főzött sörre, ha civilben lesz. Este tíz óra van, kellemes az idő. Vörösen kell fel a hold Beregszászban a Kossuth tér felet. Sétálok. A bogarak gömböt alkotva fürdenek meg a város esti fényeiben. Hálás vagyok a mai napért, a lebiciklizett hetven kilométerért, az új cimboráért és a találkozásokért. Kassák Lajos és Németh László jut az eszembe és az a tanárnő, aki első órán megkérdezi a diákoktól, hogy mi a jog és a groteszk között a különbség? Kárpátalján, gyakorlatilag semmi… Ezért művészet itt élni magyarként nap-nap után. Egy újabb nap, találkozással, utak kereszteződésével és kimeríthetetlen lehetőségekkel, kaotikus rend ez…

124

Partium

Bánki Benjámin

Milyen az Tudod, milyen az, ha buszként kerülitek egymást, kik a végtelenben sem találkoznak? Tudod, milyen elrántani a kormányt széles zsákutcájában az önutálatnak? Tudod, milyen az, ha a téglákat a falban számolod, csak őt nem vele? Tudod, milyen az, ha a tétova bajban megváltozik az életvitele? Tudod, milyen az, ha villany oszlopánál sokkalta fényesebbet keresel? Tudod, milyen az, ha továbbra is csak várnál, mert nem adhattál többet, csak ezt a keveset? Tudod milyen az, ha tükörbe mosolyogsz, s már nem a saját arcodat látod? Ha egy buszút során hazahozod egyre gyengülő lélek-vonzásod? Tudod, milyen az, ha nem beszélhetsz róla, hogy szíved bomlik le, mint régi épület? Tudod, milyen az, ha nem ment fel alóla a kényszeres elalvás előtti szédület? Tudod, milyen az? Te már mindent tudsz. Vagy az egész nem igaz! Saját tükrödbe hazudsz.

Nemzetközi unitárius címer

Partium

125

fel se kelve esnék el szétesni, meg elválni, szédülni, meg hánykódni, és feszíteni egyszáznyi – szíveden – szép zászlót ki. felkelni, meg elesni, fel se kelve esnék el, láncait elereszti (szíved fél az enyémmel).

Honvágy Szép, tágas barlang a tested – pitvar, pince, szív aulája. S kik egyszer e csodás kelepcébe estek, nem feledik drága aurádat. S jaj, ki búcsúzó, az visszavágyó, mert ki elmegy, hidd el, félt téged. Megbolondul illatától bőrödnek – jaj, félédes. Nem vagyok más, gyenge vándor, idekötsz Te, ideköt Ő. Tűnik minden, mint a kámfor, ige vagy, s én igekötő.

126

Partium

Hírek A 43. Tokaji Írótábor előadásai és szekció-tanácskozásai ezúttal arra kerestek választ, hogy milyen hatással van a globális átalakulás és a legújabb kori népvándorlás például a magyar nemzet kulturális gyökereire, öntudatára, önismeretére? Hogyan őrizhető meg egy nép identitása, nyelve és kultúrája, hagyományai és szokásai az elektronikus ipari forradalom és a határokat nem ismerő gazdaságszervezési gyakorlat korszakában, a globális tudatipar (vagy médiaipar) termékeinek áradatában. Ezt a témát az irodalom, a néprajz, a történettudomány, az antropológia stb. szemszögéből, társadalmi és lélektani szempontból vizsgálja az idei tanácskozás, a téma legjobb ismerőinek, neves előadóknak, tudósoknak a bevonásával.

Az előadók között szerepelt Jókai Anna Kossuth-díjas író és

Balog Zoltán, a kulturális ügyekért felelős miniszter is.

*** Augusztus utolsó hétvégéjén került sor Mátészalkán a hagyományos „Fényes napok” rendezvénysorozat lebonyolítására. A négy napos programmal a város annak a jeles eseménynek kíván évről évre emléket állítani, hogy Magyarország mai határai között itt gyulladt fel először (1888-ban) az elektromos közvilágítás. *** A Berekfürdőn megrendezett Körmendi Lajos Írótáborban lapunk szerkesztőségét és szerzőit Nagy Zoltán Mihály József Attila-díjas író, Vári Fábián László József Attila-díjas költő, akik egyben a Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának tagjai, dr. Dupka György író, történész, Oláh András költő, szerkesztő és Kocsis Csaba költő, zenész képviselték. A program keretében a résztvevők fejet hajtottak Körmendi Lajos író síremléke előtt, részt vettek Körmendi összes műveinek bemutatóján, graﬁkai tárlaton, falunapon, a karcagi író-olvasó találkozókon, az alkotói eszmecseréken. Ellátogattak Berettyóújfaluba is, ahol a Bihari Múzeum és Sinka István Városi könyvtár dísztermében felolvasó délutánon vettek részt. *** A Reformátusok Szatmárért Egyesület szeptember 5-én Érmindszentre invitálta a térség irodalommal foglalkozó alkotóit. Az egyesület tagjai elhatározták, hogy a következőkben rendszeresen felkeresik a Partium irodalmi kegyhelyeit, s ott előadásokat, író-olvasó találkozókat, könyvbemutatókat tartanak. Az érmindszenti programot Végh Balázs Béla irodalomtörténész szervezte.

Partium

127

Gál Sándor református lelkipásztor igehirdetésében a feltöltődés fontosságáról beszélt. Varga Sándor színművész Ady „A föl-föl dobott kő” című versét mondta el, míg Kereskényi Sándor a posztmodern Ady-recepcióról tartott előadást. Végh Balázs Béla, a Reformátusok Szatmárért Közhasznú Egyesület alelnöke előadásában hangsúlyozta: Ady egész életében a kicsinyességgel és a kicsiséggel küzdött. Ennek a tanácskozásnak az egyik fő célja: választ keresni arra a kérdésre, hogyan egyeztethető össze az egyetemesség a provincializmussal? A találkozó végén Végh Balázs Béla bejelentette, hogy a Szatmár Megyei Tanács támogatásával az egyesület egy negyedévenként megjelenő 100–130 oldalas irodalmi, kulturális folyóiratot fog indítani.

A résztvevők egy csoportja Ady szülőháza előtt *** A Magyar Nemzeti Levéltár és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár 60 tagú küldöttsége a levéltári napok keretében megemlékezést tartott a Szolyvai Emlékparkban, ahol a megjelenteknek dr. Dupka György történész, a Szolyvai Emlékparkbizottság felelős titkára A kollektív bűnösség elvének alkalmazása a kárpátaljai magyarokkal és németekkel szemben (A 4. Ukrán Front katonai tanácsa határozatainak végrehajtása az NKVD-jelentések tükrében, 1944-1947) címmel tartott előadást. *** A beregszászi Európa-Magyar Házban „Nyelvújítás a múlt és a jelen irodalmában” témakörben került megrendezésre irodalmi kerekasztal a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet és a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság szervezésében. Vitaindító előadást tartott Pomogáts Béla irodalomtörténész, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaság – Anyanyelvi Konferencia tiszteletbeli elnöke, Vári Fábián László József Attila-díjas költő, az Együtt szerkesztőbizottságának elnöke, Zubánics László történész, a KMMI elnöke, Csordás László irodalmár, a Kovács Vilmos

128

Partium

Irodalmi Társaság elnöke, Kovács Eleonóra, az UNE magyar karának adjunktusa, Szemere Judit, a Kárpátaljai Hírmondó főszerkesztője. Végezetül Dupka György az Intermix Kiadó 2015. évi kiadványait (Dupka György, Zubánics László, Lengyel János kötetei) és az Együtt című irodalmi lap legújabb lapszámát mutatta be, szólt a könyv és folyóirat kiadási problémákról, a 2016os könyvkiadási tervekről és az október végén megrendezésre kerülő Együtt-Írótábor előzetes programjáról is. A rendezvényen résztvevők többek között arra a kérdésre kerestek választ, hogy milyen a kapcsolata a kortárs irodalomnak és a nyelvújításnak, illetve mennyire van létjogosultsága a nyelvújításnak a XXI. században. A résztvevők megismerkedhetnek a nyelvújítás történetével, mai szemléletmódjával, illetve annak hatásaival a modern kori társadalomra. Az előadók bemutatták, milyen módon épült be a nyelvújítás eredménye az irodalmi nyelvbe, milyen a viszonya a kortárs irodalmi nyelvvel, majd ezt követően érdemi vita keretében megosztották egymással az előadók és a résztvevők nézeteiket és tapasztalataikat az adott témával kapcsolatosan. A Kovács Vilmos Irodalom Társaság tagjai másnap irodalmi emléktúrán vettek részt a Latorca völgyében, amely során többek között felkeresték a beregszentmiklósi Telegdy-Rákóczi kastélyt is. Bartosh József, a várkastélyt működtető Kalhan-A Alapítvány elnöke és a KVIT tagjai megállapodtak arról, hogy az elkövetkező hónapok során tematikus magyar irodalmi estéket szerveznek Beregszentmiklóson. *** A Kölcsey Társaság Álmosdon tartotta szokásos 3 napos őszi rendezvényét. A tartalmas program az irodalomtörténeti előadások mellett múzeumlátogatásra, kiállítás megtekintésre és irodalmi kirándulásra is alkalmat teremtett. Az érdeklődők egyebek mellett Jánosi Zoltán (Kölcsey emlékezete), Muzsnay Árpád (A Szatmárnémeti Kölcsey Kör hagyományőrző tevékenysége) és Márkus Béla (Horváth István munkássága) előadását hallgathatták meg. *** A nyíregyház Hadron Művészeti Egyesület szervezésében rendezték meg Nyíregyházán a „Mustárházban” a „100 ezer költő a változásért” címet viselő összművészeti gálát, amelyen jelen volt és felolvasott a program magyarországi elindítója, Gyukics Gábor költő is. A Partium szerzői közül Nagy Zsuka, Kürti László és Oláh András mutatták be munkáikat a közönség előtt. ***

Fazekas István drámaíró lapunk kiadója, Felhős Szabolcs társaságában

Partium

Gyukics Gábor, Oláh András és a műsorvezető: Karády Zsolt

2015 október 9-én került sor Fazekas István „A megvádolt” című drámájának nyíregyházi kötetbemutatója. A Váci Mihály-díjas és Jókai-díjas szerző műve keletkezéséről így vall: „Béres József sorsában nem az a legmegrázóbb, hogy az igaz és elnyomott ügyért szembe száll a hamis vádlókat és hamis tanúkat ellene uszító romlott erőkkel. A valódi földindulást az okozza, hogy felismeri: az igazság a szeretet szinonimája. Ennek a felismerésnek eredtem én a nyomába.”

129

„Fazekas István »A megvádolt« címet adta Béres Józsefről szóló darabjának. Minden bizonnyal nem véletlenül. A kitűnő feltaláló drámai sorsában ugyanis bőven akadnak hamleti pillanatok. A szerző hitelesen, nagy erejű költői indulattal és megszállott tárgyilagossággal mutatja be az emberi méltóságért vívott küzdelmet.” (Pozsgay Imre) ***

A könyvbemutatót megtisztelt jelenlétével Pozsgay Imre is Vásárosnaményban és Mátészalkán is nagy sikerrel szerepelt író-olvasó találkozókon valamint rendhagyó irodalomórán Kemény István József Attila díjas költő, akit Kürti László, lapunk szerkesztője faggatott irodalomról, elkötelezettségről, művészi hitvallásról. Kemény István, Felhős Szabolcs és Kürti László

Kolozsvár

130

Partium