Partium, 2017., tavasz by Partium

Partium Irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat XXVI. évfolyam, 1. szám, 2017. tavasz SZERZŐINK

Antal Attila (Nyíregyháza) Barna T. Attila (Budapest) Bertha Zoltán (Debrecen) Bíró József (Budapest) Dinók Zoltán (Kecskemét) Fecske Csaba (Miskolc) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Grunda János (Miskolc) Győrﬁ Gergő (Nagykálló) Halmosi Sándor (Budapest) Jahoda Sándor (Budapest) Kaiser László (Budapest) Marković, Radmila (Kishegyes) Molnár Pál (Budapest) Nyitrai Levente (Kocsord) Oláh András (Mátészalka) Ószabó István (Debrecen) Péntek Imre (Zalaegerszeg) Rimóczi László (Budapest) Saitos Lajos (Székesfehérvár) Szigeti Gábor (Budapest) Szilágyi József (Budapest) Sz. Tóth Gyula (Budapest) Támba Renátó (Ózd) Técsi Zoltán (Tiszaladány) Vajda Anna Noémi (Kisiratos) Varga Róbert (Beregszász) Vitéz Ferenc (Debrecen)

A kiadvány a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre Afedő borítón Filep Gergő „Rókás” című felvétele látható A lapbelsőt Filep Gergő fotói díszítik Főszerkesztő: Oláh András (Mátészalka) Szerkesztők: Elek Ottó (Nyíregyháza) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Szigeti Gábor (Budapest) Főmunkatárs Farkas Gábor (Szigetszentmiklós) Kürti László (Mátészalka) Alapító főszerkesztők: Ószabó István (Debrecen) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Kiadja az UART (Unitárius Alkotók Társasága) Vásárosnamény Lapigazgató: Felhős Szabolcs elnök (Vásárosnamény) WEB: www.unit-art.hu/ A honlap gondozója: Novák Valentin (Budapest) E-mail: olah-andras@index.hu partium2@gmail.com A szerkesztőség címe: Partium Műhely, 4800 Vásárosnamény Pf. 2. Telefon: 06-30/920-4905 A kiadvány a nyíregyházi Örökségünk Könyvkiadó Kft. gondozásában jelent meg.

ISSN 1216-7525

Tartalom SZÉPÍRÁS Bíró József: Tabula rasa (vers) .......................................................... 5 Fecske Csaba: Rakja a fészkét, Lillafüred, Falu, Összefércelni velem (versek) ........................................................ 6 Péntek Imre: Tojáshegy .................................................................... 9 Rimóczi László: Az új ősmagyarok Zrikálása ................................ 12 Barna T. Attila: Levelezőlap Csoóri Sándor után, Rothadás-nász (versek) 17 Vitéz Ferenc: Utóirat J. A.-nak, A városról (versek) ....................... 18 Ószabó István: Így lehetek ............................................................. 21 Jahoda Sándor: Költők vitéze, vitézek költője .............................. 22 Halmosi Sándor: Wamsler-szvit, Éhség (versek) ....................... .... . 27 Támba Renátó: Vízhordók, Fiatal lány szegfűvel (versek) ............ 31 Dinók Zoltán: Az író üres könyvespolca, Öt Miatyánk .................. 33 Grunda János: Színes Útlevelek .................................................... 36 Antal Attila: Míg rám hull a téli szürkület, Pillanatok (versek) ...... 47 Saitos Lajos: Ha nem, Hűtlenség, Szavak, Esőben. Szú a fában, Esély, Önzetlen (versek) .............................................................................. 48 Szilágyi József: Detox ..................................................................... 51 TANULMÁNY Bertha Zoltán: Szempontok a magyar nemzeti irodalmi paradigmához ............. 53 Varga Róbert: Rekvirálások Ung vármegye hadműveleti területén 1914-1915 között ......................................................................... 65 SZILÁNKOK Sz. Tóth Gyula: Hajnali válaszok ................................................... 72 Técsi Zoltán: Rituális széptettek X/5-6. (Szegény, szemét világ, A mi Iron Ladynk) ..................................................................................... 75 EMLÉKEZÉS Felhős Szabolcs: A Partium 25 évéről ............................................. 80 Kaiser László: Sánta Ferencről ....................................................... 86 Molnár Pál: Magyar gyökerű nemzetközi irodalmi díj: Balassi Bálint emlékkard ......................................................................................... 89

Partium

SZEMLE Dr. Radmila Marković: Szenvtelen kérdező .................................. 92 Oláh András: Téli szürkület ............................................................ 94 Vajda Anna Noémi: Az ember drámája .......................................... 96 UNITÁRIUS SZEMMEL Nyitrai Levente: A vallásgyakorlat kérdései ................................. 100 Támba Renátó: „Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak…” 102 Felhős Szabolcs: Radikális reformációs törekvések Lengyelhonban és Erdélyben ....................................................................................... 104 NÉPFŐISKOLAI ROVAT Szigeti Gábor: A Balázs Ferenc Beregi Népfőiskola .................... 109 KOPOGTATÓ Győrﬁ Gergő versei ....................................................................... 111 HÍREK ................................................................................................. 114

Partium

Szépírás Bíró József

TABULA RASA ( – Simándi Ágnes emlékére – ) 2015. szeptember 24. könyvbemutatód volt adatott kisidő adatott majd szólított az ÚR amint ha elrendeltetett consummatum est ám mégis tudta merthogy ÍME örökéletűvé lettél mindvégig

hű

hívő

Filep Gergő: Csend

Partium

Fecske Csaba

Rakja a fészkét Rakja a fészkét Vígan a fecske Hol tavaly is volt: Pince-ereszre Kútra igyekvő Barna menyecske Két szeme huncut Szája cseresznye Vízzel a kancsót Már telemerte – Lába nyomában Kullog az este

Lillafüred A szikláról vízesés szakálla csüng, alatta riadt kis patak szalad a völgynek kövekbe botolva, a fák közt áttűz a nap. Még érintetlen a nyár, a pletykázó levelek zöldje ép, a rigó, mint olvadt aranyat csurrantja el az énekét. Hűvös az erdő, akár a pince, csöndje áttetsző tiszta, mint a bor, indulnék, de kicsit még maraszt, utánam nyúl egy vadrózsabokor.

Partium

Falu a hegynek szaladó házak megtorpantak itt félúton talán az erdőirtók átizzadt ingének savanyú szaga vagy a fejszecsattogás riasztotta vissza őket és most szomorúan néznek vissza az árnyékos völgybe hol társaik lapulnak összebújva ahol a tiszta vizű kis patakot halak cipelik hátukon az óceán felé a kakukk és rigó hangja jó mélyen belekalapálva az áttetsző levegőbe nyári párába őszi ködbe megmaradt a múlt relikviájaként a ma elkorcsosodott embere észre sem veszi ez ősvilági hangokat melyeket motorfűrész és autók marcangolnak egyre eszelősebben némaság szigete temető csontra csont láthatatlan máglyák a föld alatt miféle szándékok tűntek el itt örökre miféle érzések vágyak törtek derékba falu falum hét-nyolcszáz esztendő rozsdája mar a messziről jött itt nem marad idegen a napcserzette bőrű gazda borral kínálja arca barázdáin bukdácsoló gyámoltalan mosolyával így tudatván az idetévedővel érezd magad otthon talán őseinket is így fogadták a bennszülöttek légy hozzánk bizalommal nézd utcáinkat közelről bólogató hegyeinket legyenek a tiéd is ugyan mit kezdenénk velük mink egyedül

Partium

Összefércelni velem Van úgy hogy már csak egyetlen Levél a lomb súlyosan mint a vakolat hullni kezd a hó mennyi van belőlünk másokban romolhatatlan rész bizony nem tudható emlékezhettek ott voltam én zsebpiszok között ragacsos cukorka ott voltam én minden – azóta elveszett – helyén minden ott van – ott van minden ahol éppen ott vagy eledeléül minden éhesnek minden elhagyottnak mint kép helye a falon világít homlokod mögött hűlt helyem mint cérnát a tű fokán a kéz átfűz az idő testemen ami szétfeslett összefércelni velem

Filep Gergő: Egyedül 8

Partium

Péntek Imre

Tojáshegy A színpadon nem látni semmit, illetve egy nagy fehérséget. Két férfi jön be, tiszta feketében. Egy kicsi, kövér és vékony, magas. Különböző iratok vannak náluk, diplomatatáska, laptop. Szinte potyog le a sok kellék. Halk misztikus zene. KICSIKÖVÉR: Hölgyeim és uraim! Ez itt a tojáshegy. Egy hegynyi tojás. Kiemelkedő tereptárgy.Atérképek is jegyzik. VÉKONYMAGAS: A műholdak regisztrálják. A hadseregek bevésik a térképre, mint tájékozódási pontot. KICSIKÖVÉR: Ponty-ponty, veszőcske! VÉKONYMAGAS: Ám ez nem veszik el, ez örökké él. Mint Lenin. Pardon. Lenon. KICSIKÖVÉR: Elvtárs! VÉKONYMAGAS: Na, hagyjuk ezt! Most el kell mondanunk, miért jöttünk ide. Eláruljuk a titkot, ami minden újságban megjelent. Bemondta a tv. A rádió. Elárasztotta az internetet. Plakát, szórólap, videó. Csendes kapualjban: olvashatatlan-olvasatlan kézírás. KICSIKÖVÉR: Ez a hivatás, amire születni kell. Megbízás, ami a Hónaljszőr Egyesület napirendjén szerepel. Előrelátás a Gyengén Látók Körének honlapján. Csendes sistergés a vasárnapi serpenyők alatt. Bocsánat: alól. A szentmisék áldozata. A kiskutyák ugatása.Ahoroszkópék kiáltozása. El nem halasztott fülbegyónás. Katonai vezényszó. VÉKONYMAGAS: Olimpiai csalogató. Keresztrejtvény megfejtés. Iskolai feladat. Hirtelen megértett álomjelenés. Suttogó propaganda. Kormányzati szólam. (Amit naponta repülőraj ír az égre.) Ketten együtt:ATojáshegyet meg kell mászni! KICSIKÖVÉR: Erről határozatot hozott a pápai nunciantúra.Az ENSZ Biztonsági Harácsa.Agalapagosi Éremgyűjtők Egyesülete. (Lobogtatja. )AFakoptatók Térségi Szövetsége. Az importcukor felhalmozók kartellje. A Lábbal Írók Klubjának Mecenatúrája.Az idegenbe szakadt honfiak védegylete. Pardon: véregylete. VÉKONYMAGAS: Egyszóval – mindenki. Jóformán. KICSIKÖVÉR: Feladatunk nem egyszerű. VÉKONYMAGAS: Nagyon is bonyolult. KICSIKÖVÉR: Elő kell készítenünk a terepet. Erkölcsileg és filozófiailag. VÉKONYMAGAS:Alegnemesebb elvek szerint. KICSIKÖVÉR: Tulajdonképpen ez már megtörtént. VÉKONYMAGAS:Arészletekről is gondoskodtunk. KICSIKÖVÉR: Hirdetést adtunk fel.Avizsgát elvégeztük. Illetve: ték. VÉKONYMAGAS: A zsűri döntött. Hamarosan megismerhetik az eredményt. Kik lesznek a tojáshegy-mászók? KICSIKÖVÉR: Kik lesznek a tiszteletre méltóak, a nagyok, a történelemkönyvekbe „felkentek”? VÉKONYMAGAS:Azért ne essünk túlzásba.

Partium

KICSIKÖVÉR: Én csak idéztem az ezzel kapcsolatos határozatok szellemét. VÉKONYMAGAS: Hagyjuk a szellemeket!Aszellemeskedőket.Aszellemirtókat. KICSIKÖVÉR: Jó, jó, hagyjuk az égimeszelőket. VÉKONYMAGAS: Elébb hallgassuk meg az ezzel kapcsolatos versikéket. Atojáshegy igen magos, a külseje, mint a farost, ha a tetejére mászol, legény/leány vagy a javából. KICSIKÖVÉR: Láttál-e már hegynyi tojást? Fölmagaslik a magos égre. Ki jut fel a tetőre végre? Meddig tart e szarakodás? Összeölelkeznek, táncolnak, furcsa zenére… Ám a zene elhalkul, és egy ﬁatal férﬁ és nő óvakodik be a színre. Mindkettőnél vödör. A VÉKONYMAGAS és a KICSIKÖVÉR távcsövet vesznek elő. Nézik őket. VÉKONYMAGAS: Ezek volnának a nyertesek? Ezek a kákabélűek? KICSIKÖVÉR: Ezek a nyiszlettek? Vékonydongájúak? VÉKONYMAGAS: Én nem értem a mostani zsűriket. Világosan meg lett mondva… Le lett szögezve. Mi a kívánalom. KICSIKÖVÉR: Ezt nem érteni meg… Pedig a legjobb hat embert bíztuk meg. Érthetetlen. FIÚ: Kedves szervezők. Mielőtt a feladathoz fognánk, egy kis bemutatkozó verset hallgassanak meg tőlünk. De kezdem is. Minket nem a kocsma küldött, mi vagyunk a legesjobbak. Tapsolt nékünk minden ülnök, aki apró tárcsát forgat. Mert a tojást meg kell mászni, elhangzott a határozat. Nyilatkozzék erről bárki, akit hoz a kacsafogat. LÁNY: Hiába van tojásképed, mely a horizontra téved, mászni kell már, föl, magosra, hogy világ megláthassa. Kell a kötél, csákány, lapát, meg a kicsi kacsa család, azt kántálják: Háp, háp! El ne kapd a náthát. KICSIKÖVÉR: Ja, ha bizonyos m-pontoknak, helyesebben: szempontoknak megfelelnek, akkor mehet a menet. VÉKONYMAGAS: Ha az intenciókat is magos – kendermagos – szempontok szerint hozzák, akkor mi hozzá sem szagolunk. 10

Partium

KICSIKÖVÉR: Hát ennyit ér a kamarilla-politika? VÉKONYMAGAS: Hát ennyit se ér a kamarillapolitika? FIÚ és LÁNY – előkészületeket tesznek. Két nagy vödörből kötelet vesznek elő. Próbálják, méregetik. FIÚ: Csak ki ne keljen közben… LÁNY: Rántottának túl nagy… KICSIKÖVÉR és VÉKONYMAGAS pedig elénekli a Kötelességtudás dalát. Már kezdődik a setétülés, belóg a képbe halk fonat. Véget ért a setét ülés, kocog lován az alkonyat. Égből jött a határozat, hat pontja éppen bőv' elég. Mindenki keblére tapogat, megvagyon-e a főzelék? Persze, hogy nem a főzelék, ez csak csalóka állapot, ennél sokkal nagyobb a tét, mi nyomja tiszti váll-lapod. Ha már a hálás köztudat ennyire erkölcsire vált, kicsorbulnak a nagy szavak, lesújt a vadregényes bárd. (A tánc és az ének pazarul aláfesti a Fiú és a Lány mozdulatait, akik feldobják a kötelet, és visszaesik mind. Elcsüggednek, tántorognak.) Anézőtérről:Apirosat! AFIÚ és a LÁNY:Apirosat! AKICSIKÖVÉR és a VÉKONYMAGAS:Apirosat! Bejön a Hivatalszolga díszes vödrével: Piros kötél – tojásig ér! Fiú és a Lány pukedliznek előtte. És kiveszik a piros kötelet. Feldobják, fennmarad. Villámgyorsan felmásznak a magasba. Onnan, a magasból hallatszik: Győzelem! Teljesült a közkívánat. AKICSIKÖVÉR, a VÉKONYMAGAS és Hivatalszolga záró dala: Kié lenne a főszerep? Ha minket éppen értenek? Kinyúl a kéz, lelóg a láb, ennek van célja legalább? Megmászva már a bíg tojás, fenn a magasban égi nász, s ami végszóként eljövend: fehér vigasz, tojásnyi csend.

Partium

Rimóczi László

Az új ősmagyarok Zrikálása ...hol is kezdjem? Legjobb a végén... Általában akkor dobnak piacra egy járványt, ha már megvan rá az eladható oltóanyag. Ám ha a vírus mutálódik, hatástalan az ellenszer. A baj megtörtént, a Zrikavírus elszabadult, és pár év alatt letakarította a föld lakosságának zömét, csupán egymillió embernyi létezést hagyva a bolygón. Magyarország népessége kétezerre csappant. Ennyi hoppon maradt adófizető nem sok lóvét dob majd össze az újrakezdéshez – bár nincs is kinek –, de legalább családiasabb a hangulat és röhejesen egyszerűbb a népszámlálás... Nos, ez a kétezer emberfő szépen össze is gyűlt a Parlament előtt, egy derűs szerdai napon, hogy együtt kutassák a hogyan továbbot meg a mi legyent. Két férfi állt a Parlament főlépcsőjén. Mivel az áramszolgáltatás hetek óta szünetelt, hangosítás híján a torkuk kapacitásán múlt, mennyire tudják érthetően bekiabálni a teret az új reformokkal. Bálint Jenő nemrég választotta meg saját magát államelnökké. Az állás betöltéséhez szükséges végzettséget nem nagyon kérte számon magán, mert jól tudta, hogy elnöki gyakorlata milyen csekély, előző életében egy kerékpárboltban dolgozott. Napirend előtti felszólalásában azt javasolta, hogy költözzünk össze egy jó nagy kerületbe mind, hogy ne legyünk széjjel, de szem előtt, így a közügyek is könnyebben kezelhetőek, ha vannak. Ekkor vette át a szót Jenő önjelölt riválisa, Dániel Tibor segédlakatos, jelenlegi ellenzék. Kezében egy elemes megafont tartott, a bekapcsolásával ügyetlenkedett, majd udvariasan Jenő felé nyújtotta, aki hangosan és büszkén kijelentette, hogy neki nem kell ilyesféle szemfényvesztés, „elég az én hangom hatásvadásztalanul természetes természete” de Tibor használja csak nyugodtan. Tibor lerakta a hangosbeszélőt. – Maradék magyarok! – szólította meg Jenő a maradék magyarokat. – Első napirendi pontunk: A fosztogatás rendszabályozása. Hagyjunk másnak is. A leghatékonyabb megoldás, ha a hipermarketekben maradt konzervek és egyéb, nem romlandó élelmiszerek egyenlő elosztásra kerülnek. – Jenő, azt mondd meg, miért pont te dirigálsz erről a lépcsőről? – torkolta le politikai ellenfele. Buta kérdés, ugyanis a tomboló Zrika-vírus válogatás nélkül működött, és nem indokolta meg, kit miért hagy életben. Öreg és fiatal, alacsony és magas, kormánypárti és nem kormánypárti, diplomás és diplomátlan ugyanúgy hullott, így most bárki bármi lehetett, ha akart. Oda a túlnépesedés. – Azért, mert nekem van államigazgatási diplomám – hazudta Jenő. – Neked van ilyened? 12

Partium

– Nincs. De már állam sincs. – Apropó, áram, mi lesz a tévével? – kiabált be egy borízű hang a tömegből. – Tévét akarunk! – Kedves barátaim! – fordult a tömeg felé Jenő. – Ha megbíztok bizalmatokkal, haladéktalanul szorgalmazom egy azonnali válságszínház felállítását a népszórakoztatás ...izé... végett! A járványügyisek által ideiglenes kórháznak berendezett InterContinental előterében. Jó lesz? – De az nem tévé! Az hülye színház... utálom – méltatlankodott az előbbi felszólaló. – Ne hisztizz, kedves testvérem! Amint sikerül visszaállítani az áramszolgáltatást, haladéktalanul megkezdjük a tárgyalásokat egy nemzeti állami televízió elindítására. De jelenleg vannak fontosabb dolgaink is. Oké, kedves barátom? Most pedig tegye fel a kezét, aki ért az áramcsináláshoz! Aki be tudja üzemelni az erőművet. És aki tudja, hol van... – Miért pont te dirigálsz már megint? – támadt rá Dániel Tibor újfent. – Mert nekem van kiállásom, te mitugrász kis köcsög – sziszegte neki Jenő, hogy a tömeg ne hallja. – És nekem nem adsz szót? – Itt állhatsz mellettem, az nem elég? Na, jó... khm... Kedves barátaim! Hadd mutassam be barátomat... Dániel Viktort... – Tibort! – javította ki Tibor, aki teljesen Tibor volt. – Akarom mondani, Tibort... Mivel olyan állami rendszert szeretnék, ahol nincsenek különböző pártok, se színek, se piros, se narancssárga, így nem teremtve meg az alapjait egy majdani radikális széthúzásnak, Tibor egyelőre párt és szín nélküli ellenzék... – És te mi vagy? – kérdezte Tibor felháborodva. – Akkor te most egyeduralkodsz?Abszolutizmus, már így, az elején? – Hát, ja... – Diktatúra! – hápog Viktor. Illetve, Tibor. – ...de puha. – Demokráciát akarunk – lendítette a magasba haragosabb öklét. – Korai. Arra még nem vagyunk érettek. De jól van, akkor legyenek mégis színek. De csak egy szín. A kék. Én leszek a sötétkék, te meg a világoskék – ajánlotta Jenő. – Jó, de én is a Parlamentben akarok lakni! – Sorry, ezzel már elkéstél. Amúgy is kicsi lenne kettőnknek. Régóta tetszik. Már egy hete beköltöztem. Én láttam meg előbb. Én egymagam takarítottam ki innen a tetemeket és tüzeltem el a Kossuth téren! Tudod, mi meló volt?? Dehogy tudod. Egy ilyen történelmi válsághelyzetben szabad az önkényes lakásfoglalás. Ez csak gyarmatosítás. – Inkább privatizáció, de még inkább eltulajdonítás. –Anyád a privatizáció ! – vágott vissza Jenő. Érezhetően párolgott a türelme. – Nekem is kell a Parlament. Tetszik – így Tibor.

Partium

– Ott a Budai vár, sikló is jár hozzá, meg egy nagy parkoló. Vagy a Műcsarnok, tele műkinccsel. Vagy a Gresham-palota, az is menő. Vagy ott az egész Oktogon. – Onnan ócska a kilátás. – Jelenleg minden kilátás mindenhonnan ócska, te piás gibbon. – Apropó, pia – kiabál be egy reszelős hangú nő, vagy férﬁ, nem látszott belőle semmi. – Mi lesz a’alkóhól ellátássa’? Jenő kihúzta magát, végigsimított az Armani öltönyén, amit a reggeli portyázás során zsákmányolt azAndrássy úton, majd széttárta kezeit, mintha áldást osztana: – Kedves barátaim. Azonnal kezdeményezem egy állami piagyár felállítását. Nekem is kell. Tegye fel a kezét, aki ért a piához! Idétlen bekiabálások hullámzottak át a tömegen, kényszeredett poénok születtek, központi témájuk szerint lényegében mindenki csak inni szereti, előállítani nem. Végül találnak egy hobbiborászt meg egy illegális pálinkafőző nénit. Probléma megoldva. – És a védelem, elnök úr? – kiabál be egy vékony, affektáló férﬁ. – Ha esetleg le kívánnak minket más országok, vagy törzsek inváziózni, területszerzés, vagy élelemforrás,vagy miegymás miatt, akkor, kérdem én, ki lesz katona, vagy zsaru? Jenőnek rettenetesen tetszett a leelnökurazás, ez volt az első alkalom, új lendületet is adott neki: – Haladéktalanul felállítom az első nemzetőrséget és statáriumot hirdetek, amit mindenki vegyen magára, és ne balhézzon, bírja ki egy erős hatóság megjelenéséig – kiabálta Jenő. – De ki dönti el, hogy ki lesz katona? Én nem akarok meghalni egy halott hazáért – bomlasztotta a szellemet Tibor újra. Atömeget is beterítette a rengeteg „én sem”. – Jó, akkor marad az önvédelem. De nekem testőrség akkor is kell. Tegye fel a kezét, aki zsaru volt, vagy szeretne lenni. Senki nem jelentkezett. „Sumák kummantó banda! Nehogy már elhiggyem, hogy minden zsaru kihalt! Nesze nektek demokrácia” – gondolta keserűen Jenő. – Hogyan képzeli el a fenntartható élelmezési rendszert, elnök úr? – kérdezte valaki onnan lentről. Tessék, még egy! Még egy elnökurazás! Úgy látszik, ragadós. Jenő szinte repült. A bicajboltban egyszer se mondták neki, hogy elnök úr, csak azt, hogy már megint rosszul számlázott, megint hibásan ütötte be a prizmás német pedálokat, elhányta a céges pecsétet, szarul zárta a kasszát, és az év végi leltárnál is csalt. – Kedves barátaim. Az élelmezés egy kardinális kérdés ebben a ciklusomban. Azt javaslom, hogy tereljük egybe a megmaradt haszon- és kóbor állatokat, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Tegye fel a kezét, aki hentes! Hentesből már jóval több akadt, mint zsaruból. – Istenem, mennyi pacal vár reánk! – sóhajtotta öntudatlanul Jenő. – Apropó, istenem. Mi lesz a vallással? – szólt be egy tudálékos galambősz nénike az első sorból. 14

Partium

– Nos, a vallásokban nem tett jelentős kárt a Zrika-vírus, így változatlanul használhatóak arra, amire eddig is, simán hihető valamennyi, ugyanúgy. A nemzeti ünnepeink is maradnak. Ha akarjátok... – És a tömegközlekedés? – offolt Tibor, mert ehhez nem tudott hozzászólni. – Jó kérdés. Az üzemanyagkészletek lassan elfogynak. Előtérbe kerülnek a kerékpárok. Ezennel állami monopóliummá nyilvánítom a bicikliket. Bicaj-adót vetek ki.Ahivatalomban lehet igényelni a Nemzeti kerékpár-engedélyt. – És akinek van saját kerékpárja, annak is be kell adózni? – kérdezte egy bukósisakos, zöld cicanadrágot viselő ürge. – Nem. Nem kell. De akkor meg lesz bírságolva, akár visszamenőleg is. – Jó hogy nem mindjárt most, előbecsléssel! – méltatlankodott a bringás. – Ne feledje, ahhoz, hogy talpra álljunk, valakinek monopolhelyzetbe kell kerülnie, hogy egy egészséges gazdasági környezetben kialakulhasson az egészséges konkurenciaharc, a mesterségesen kialakított versenyszellem gyeptégláján – ezt így egy szuszra mondta Jenő, maga sem értette, de nagyon jól hangzott, hogy a bringás eltöprengjen rajta és kussoljon. – Ez egy marhaság – mondta savanyúan az ellenzéki Tibor. – Te vagy a marhaság! Neked van bicaj-értékesítő diplomád? Nincs? Nos, nekem van. – Cseszd meg! – Nem beszélhetsz velem így a saját lépcsőmön, megtiltom. – De miért is kéne mindezeket elfogadnunk? Amikor simán agyon is verhetnénk, itt és most. Ki akadályozna meg benne?Arendőrség? – tromfolt Tibor. – Mindez a megszorítás valójában a nép érdeke, nem az enyém – fújt visszavonulót Jenő elnök –, mert rendnek kell lenni. Rend nélkül nincs tradíció, tradíció nélkül nincs kultúra, kultúra nélkül pedig nincs hatékony császárság... – Császársááááág? – a tömeg egyszerre hördült fel. – Erről majd később... – És mi lesz a Facebookkal ? – kérdezte egy negyvenes, vézna, zaklatott hajú nő, akinek még nem esett le, miként függ össze a közösségi portál az áramellátással. – Arra ott a Hősök tere – vágta rá Jenő. Már zsigerből ment neki az ígérgetés. Hiába, született politikus. – Ott lehet ismerősnek jelölni bárkit, lájkolni ugyanúgy, mint megosztani. – Élőben? Fizikai kommunikáció élő emberekkel? Nooooormális? – replikázott a polgárnő. – Higgye el, nem olyan veszélyes, mint amilyennek hangzik. Ne csüggedjünk. Jelenlegi nehézségeink csupán újjászületésünk tolófájásai... Eközben értelmiséginek tűnő ﬁgurák sutyorogtak középen. Csak remélni merték, hogy egyiküknek sem kell majd feltenni a kezét, amikor elhangzik a „Ki tud itt gondolkodni?” – kérdés. – Eddig sem volt igazán szükség ránk, hát ezután se legyen – duzzogott egy körszakállas faszi, egy hároméves, összetekert Népszabadsággal a hóna alatt.

Partium

További mondatfoszlányok emelkednek a magasba, forrásuk névtelen és ismeretlen: – … ez az egész valahogy a vérünkben van... megint nem fejlődünk... – … a világ új esélyeket ad, de ez a nép változatlanul a saját sarában dagonyázik... – … rajtunk még az Isten sem segíthet. Komolyan... – … erre vártunk mióta, a nagy és gyökeres változásra, az igazi rendszerváltásra, a tiszta lapra, és még mindig nem tudjuk levetkőzni az impotencia-faktort... Azsörtölődő értelmiség Jenő és Tibor ordibálására ocsúdott fel: – Kikiáltom magam a magyar utóállam császárának! – így Jenő. – Miért pont te? – így Tibor. – Mert én mondtam először! – Igen?Akkor én meg király leszek! – Butus, egy országnak nem lehet egyszerre királya is meg császára is. – Emberek, szavazzatok rám! Csináljunk egy élhető országot, ha ráértek! – ...és a nép meg a népjólét? – kiált be valaki. Egyik jelölt sem hallotta. Különben is, egy uralkodó, akár császár, akár király, ilyen hülyeségekkel nem foglalkozik. Oldjátok meg, nagyok vagytok már. – Tibor, felajánlok neked a császárságomban egy önkormányzati alcsászár státuszt, de ez az utolsó ajánlatom. – Nem, én is egyeduralkodó akarok lenni! Ezen a ponton ugrottak egymásnak, Jenő beletépett Tibor frizurájába, Tibor meg ágyékon rúgta politikustársát, lábbal tiporva a beállt kampánycsendet. Marták-tépték egymást a tömeg előtt, kicsit sem zavartatva magukat. – Na, megint kezdődik elölről az egész szar – mondta özv. Bakter Katalin elszontyolodva, majd magányosan elindult a kifosztott Lady Room hölgyáruház felé. Látott reggel egy szép fürdőruhát, hátha még ott van valahol a járdán.

Filep Gergő: Csónak 16

Partium

Barna T. A ila

Levelezőlap Csoóri Sándor után „Isten elaludt”. (Cs. S.) Ki űzte fel idáig, a kilencedik emeleti ablakig a Dunáról a sirályokat? Csak keringenek összezavarodva. Ősz van, és temetünk. Úgy járunk már a temetőbe, mintha az elmúláshoz, béketárgyalásra. Most mentél el, most, mikor a gajdoló történelem tántorog végig újra Európán, hazákat leokádva. Veled mentek a Bibliás parasztok, katonasírok, vagonok, kávéházi márványasztalok, hófúvásban vonuló tankok, csattogó ló paták, a nők háta, hol annyiszor indultak rohamra ujjaid. Hallod az elvágott torkú harangokat; lángoló szénapadláson költögeted, nyöszörgő katonaszökevényt, az Istent.

Rothadás-nász Fekete-sárga ég alatt püffed a lila hulla-táj. Isten szájában odvas fog vagyok. A világűr velem hová rohan? Önmagával párzik a Rothadás. Nemzi, kihordja, megszüli magát. Felsír. Eszik. Meghal. Szeretkezik. Vonat csahol. A tél zakatol. József Attila szigorú, elgázolt árva háború. Disszimulál a halál. Megvadult kanca nyerít, két lábra ágaskodik a Pusztulás, vizel, sugárban dől az alkonyat, sistereg, fojtó gőze száll. Tanyák, falvak és városok, áznak a metropolisok. Áznak a temetők. Ugat az ég. Ugat a föld. Fekszem a Semmi kék szemében. Ez a világ a túlvilág. Egy szürke hajú asszony énekelget nekem. De néma. Szomorú nagyon, mert ő a Szomorúság.Aludjunk.

Partium

Vitéz Ferenc

Utóirat J. A.-nak Már majdnem minden napon eszembe jut a „világ gyémánttengelye”. Ha ajándékba kapom, lázas leszek és éhes: átdöfném a szívemen; ha küszködök, hogy lássam, mint egy félig-vak fekélyes: nem tudok jól bánni vele. El tudnám képzelni fejfám helyett – de addig is minden reggel nekitámasztanám a gerincemet.

Filep Gergő: Borostyán 18

Partium

A városról (Guillevicnek) (…) A városról, ahol élek, nem tudok semmit mondani. Nincsenek fények. Az éjszakákat cipelő lelkek előtt elszégyelli magát a Hold. A város, ahol élek, már majdnem halott. Nem találja otthonát bennem – és megrettennek tőle az angyalok. (…) A városban nincsenek virágok – ez a város nem szereti az ajándékokat. Nem keresi a csöndeket, sem az okokat. Kifakulnak a város hajában a szerelmek és az indulatok. Reggelente az ablakpárkányokra könyököl ki a semmi. Ebben a városban, ahol élek, néha nem élek. Ha éhes leszek a fényre, egyszer magamat kell majd megenni. (…)

Partium

A városban idegen nyelveken beszélnek. Más neve van a nőnek, a bámulásnak, más az emléknek, a csontnak és a szélnek. Rozsdás hajszálak zörögnek a szívem fölött. Üres a fészek – a kék madár innen már régen elköltözött. Rigónyi árnyék (In honorem Arany János) Arany nyomában gyalog megyek bizon', a talpam elkopott csikorgó grádicson. Azt hittem, fel kell jutni a toronyba, hogy messze lássak, s nem vettem hasznát hímes és goromba izgágaságnak. Az élettel megjártam mára én is: a könyvespolcomon sok árva tézis. Hitettek tűzzel, félelemmel, lenge holddal és a nappal, pedig beérném sajgó reggelente már egy kis vigasszal. *** Arany zöldellő fészkébe vágynék – lennék bár csak ott egy rigónyi árnyék. Útra kelnék a gyűrűző széllel, s lehullanék az őszi-kék levéllel…

Partium

Ószabó István

Így lehetek Életem egyetlen, mindent eldöntő szerencséje talán, hogy ide születtem, ide, ahol gyermekkorom eltelt. Ide köt minden. Mintha csak ennyi volna Magyarország, gyarmat a hazán belül; a sík, a fehér szikföld — ez a régiekről maradt tisztás nekem a jelen idejű túlvilág.Az ősi keremet helye, ahol még pogányok imádták Istent. Múzsák nyelvén szólni, s hallgatni itt tanultam; s hogy a baj eredetének tartsam a beszédet. Ez a végtelen nyitott távlatot előttem. Angyalt én itt teremtettem képzeletemmel, aki a lángokból szólt: „Vedd le sarudat, mert a föld, ahol állsz, szent”. Itt a születésem előtti időbe nyúlnak vissza életem emlékei. – És volt idő, amikor ezt is megtagadtam. Milyen szánalmas volt sötétben csapkodásom. Azt hittem ostobán, folytathatatlan, életképtelen az, ami leszármazásom ágaiban élet és erő volt; s hogy ami életüknek még értelmet adott, számomra semmivé lesz. Azt gondoltam, a nemlét a múlt, s ami volt, kiszáradt héj a csibe pihéin, – nem őrizhetem tovább. Szent védettségem biztonságáról lemondva, nincs számomra más, magamtól kell lennem valamivé; vagy – ami rajtam kiüt – sajátság jegyeimbe kell belehalnom. Ma már tudom, ha vagyok, nem csupán vagyok valahol – de az ő szellemükben: egy nemzet, egy nyelv az, boldog és szép tartomány. Ide születtem. Én én vagyok. Ha bármit teszek, ha megszólalok, ez jelenti eredetiségem. Személyes életemen túl, ez az én különbözésem. Így lehetek a világnak. Külön lombja, Élet: égig érő fádon egy kis ágnak. Ez az ország boldog anyaként ölelt magához minden idegent, lényegét megtartó tiszta, őserőként; s örömömet és kínom is nemzetivé avatja. Sokféle forrásból ihattam itt. Egymást egyformán ölelő s összeölelkező kis népek bábelében nyelvünk, költészetünk egyedülálló aranyharangként bong. Azt a bizonyos pontot hát, amiről Archimedes beszél én nem kerestem. Fölnéztem s elém tárulón egyszerre megláttam itt ezt a földet. Nem hiszitek talán, ahogy felé közeledtem, lassanként kezdtem emlékezni rá. Honvágyat nem érezhettem volna egy ismeretlen haza után. Úgy jöttem én ide, mint aki élt itt egyszer. Nem tudom mi, milyen idegenség az, ami népet hajszol a földön, széltibe-hosszába, hogy hazáját keresse. Talán őseink is rátaláltak ennél egy szebb, védettebb helyre s valami érzés azt súgta nekik, menjetek tovább, messze van az még, amit kerestek, ahol majd végre pihenést találtok. Tüskék Európa szívében, ti pogányok, vadak, mégis-csak ide, ide értetek. Adassék meg ez a földön minden népnek. Ne legyen olyan erő, olyan hatalom, amely ragaszkodásunk gyökereit kitépi; s hogy idegennek érezzük magunkat, ahol élünk, száműzöttnek, ahol otthonunk van, gyökértelennek ott, ahol születtünk. És ne csak lefelé, gyökereink törjenek egymás felé is, s ha elvágják, újra összenőnek, eggyé forrva össze, ahogy Isten lényével egyszer minden lélek.

Partium

Jahoda Sándor

Költők vitéze, vitézek költője Ezekre a számunkra, igen becses, régi kéziratokra, több évi lázas keresgélés, kutakodás után, a Bécsi- és az Isztambuli Levéltárakban találtam rá, és fordítottam le német és török eredetiből. Most a magyar olvasóközönség elé tárom e nagyfontosságú kéziratokat, azzal a – nem titkolt – reménnyel és szándékkal, hogy talán némiképp (vagy mondjuk ki: jócskán) gazdagíthatja, nagy reneszánsz költőnk, Balassi Bálint életével kapcsolatos eddigi ismereteinket. A kéziratokat közzéteszi, Jahoda Sándor, író

Első kézirat: Johann von Schurtzﬂeisch, császári kém jelentése, Balassi Bálintról, Bécsbe, Rudolf Császárnak: „Eger vára, az Úr 1579. évében, július hó 21. napján Nagy jó Uram, Leglegyőzhetetlenebb Császári Fenség! Mint legutóbb megírtam Fenségednek, ez a fölöttébb veszedelmes ember (ember? azt kétlem), e várban, lovascsapat-parancsnoki minőségében, minősíthetetlen gaztetteket vitt és visz végbe a mai napig is. Ugyan nem sikerült közelebb férkőznöm hozzá és vitézeihez (eddig, hangsúlyozom, Fenség, eddig!), ám megtudtam róla egyet-mást, ami fényt deríthet ennek az istentelen barbárnak lelki mozgatórugóira. Mit tudtam meg? Fenség, esedezem, vessen keresztet, mielőtt e levelemet tovább olvasná! Szóval ez az aljas ember, előre megfontolt szándékkal verseket ír. Nem, Fenség, nem olvasta félre. Úgy, ahogy mondom: ver-se-ket-ír. Azt gondolom, ennél mélyebbre ember már nem süllyedhet. Mellesleg nyolc nyelven beszél és ír. Ezt a roppantul veszélyes embert, Fenséges Uram – meg kell fékezni! Mit tegyünk? Nem lenne célszerű összehívni Fenséged minisztereit, és válságtanácskozást tartani? Várom Fenséged Legmagasztosabb döntését, és Legcsászáribb javaslatait. Maradok Császári Fenséged legalázatosabb szolgája, Johann von Schurtzﬂeisch, császári kém és címzetes besúgó

Partium

Második kézirat: Mehmet Dündür, budai pasa jelentése, Balassi Bálintról, Isztambulba, III. Murád szultánnak: „Buda vára, a hitetlen gyaurok gyalázatos időszámítása szerinti, 1579. évében, július hó 29. napján Minden élő és élettelen Ura, minden Szultánok Legszultánabbika! Allah növessze szakállad még Hatalmasabbra! Mint Leghatalmasabbságod már bizonyára értesült róla, ez a Balassi nevű átkozott magyar, időnként ki-kicsap az egri várból, arcátlan, kutya vitézeivel – tán unatkoznak e garázda fattyak! –, és fiainkat üldözi, sőt levágja. Igen, csakhogy foglyokat is ejt ám! Fiainkat, és fiaink asszonyait, gyermekeit. Mire nem vetemedik ez a gyaur! És ez még mind semmi! Egy tőle kiszabadult rab – bizonyos Hali bej – elmondása szerint, üti-veri a fiainkat, és addig nem nyugszik, míg válogatott kínzások árán, ki nem szedi belőlük, népünk énekeit, verseit. Ezeket – állítólag – ott helyben lejegyzi ez a fenevad, és ördögi elméjével pillanatok alatt megtanulja, úgy, hogy másnap már széltében-hosszában dalolja őket. Mert nyelvünket is tökéletesen bírja ez a pokolravaló! Hali bej, szegény, még mindig remegve az átélt megpróbáltatásoktól, elmesélte, hogyan zajlik az ilyen bestiális gyötretés. Ez a kutyalelkű odamegy minden nap a foglyainkhoz, kezében egy ostort pattogtatva, és reájuk parancsol, ekképpen: Gyerünk! Énekeljetek! Énekeljetek! Mire foglyaink, páni félelemtől reszketve, állva éneklik el neki, legszebb dalainkat, verseinket. Leghatalmasabbságodat kérve kérem, állítsa meg, valamiképp, ezt a gyalázatost, mert különben ennek beláthatatlan következményei lesznek – amibe, azt gondolom, jobb, ha nem gondolunk bele! Allah irgalmazzon nekünk! Várva Leghatalmasabbságod Legbölcsebb parancsait, maradok Leghatalmasabbságod legodaadóbb szolgája, és leghűségesebb talpnyalója, Mehmet Gündür, budai pasa

Partium

Harmadik kézirat: Johann von Schutzﬂeisch, császári kém jelentése, Balassi Bálintról, Bécsbe, Rudolf Császárnak: „Eger vára, az Úr 1579. évében, augusztus hó, 1. napján Nagy jó Uram, Leglegyőzhetetlenebb Császári Fenség! Ez a Balassi nevű vadember már semmitől sem riad vissza. Értesülésem szerint a török foglyaival diskurál, mégpedig a pogányok nyelvén, sőt együtt dalolgat velük! Azt is módomban volt megtudni – egy Fenségedhez hű, felettébb megbíztató várbéli asszonytól, bizonyos Sommernétől –, hogy áttért a muzulmán hitre, és – fogódzkodjék meg, Fenség! – körül is metéltette magát. Ennek az információnak a valóságtartalmában már csak azért sem kételkedhetünk, mert amit Balassi ezzel a – fent nevezett – Sommernével művelt, az… Inkább ki sem mondom. Szóval, amit vele művelt, az olyan égbekiáltó és – engedje meg, Fenség, de most egy keresztet vetek, így ni – olyan állatias, hogy nincs rá szó. Mert mi is történt nemrégiben? Az egyik éjjel, teliholdkor, Sommerné egymaga sétált a vár alatt – mint mondta: „Olyan fülledt volt az idő, csak egy kis levegőt akartam szívni” –, egyszerre csak ott termett Balassi, rátámadt, letépte róla a pólyás fejkötőt, mire a szépen befont hajzat kibomlott, majd lerántotta Sommerné övét és a nyakába akasztott erszényt, s ölelgetve lependerült vele a fűre, de mikorra vetkőztetésnél tartott – Sommerné legnagyobb szerencséjére, mert mint mondta:a sokktól sikoltozni sem tudott, és a várat sem akarta fölverni –, megjelent az asszony szolgája, és puskát fogott rá (mármint Balassira). Szegény asszony! Fenség, hát mire számíthatunk még, ettől a fenevadtól? Fenség! Ez a… nem is mondom, mi… vitézeivel napestig borozgat, mulat. A múltkor három utcalányt kapott egy lóért, és azzal cicáztak ezek a… Egyszóval: botrány. Másszóval: botrány botrány hátán. Egy jólértesült informátorom szerint – és ez már aztán igazi skandalum! – alig jelenik meg egy verseskötet a messzi Párizsban, ő máris lecsap rá; alig hagyja el a sajtót egy olasz pásztor-dráma Itáliában, ő máris megkaparintja. Vajon hányféle kereskedővel, könyvárussal, tudóssal tarthat kapcsolatot ez a…? Nem várhatunk, Fenség! Kérem, lépjen közbe, vagy Birodalmát – fekete sereg gyanánt – elözönlik a Balassi-költemények! Várom Fenséged fenséges utasításait. Maradok Császári Fenséged legalázatosabb szolgája, Johann von Schurtzﬂeisch, császári kém és címzetes besúgó”

Partium

Negyedik kézirat: Mehmet Gündür, budai pasa jelentése, Balassi Bálintról, Isztambulba, III. Murát szultánnak: „Buda vára, a hitetlen gyaurok gyalázatos időszámítása szerinti, 1579. évében, augusztus hó,12.napján Minden élő és élettelen Ura, minden szultánok Legszultánabbika! Allah növessze szakállad még Hatalmasabbra! Mint Leghatalmasabbságod bizonyára értesült róla, nemrég ez a kutyalelkű magyar, rajtaütött a hatvani helyőrségünkön, és, mivel a hatvani bég épp hozzám utazott fel, Budára, a helyőrség parancsnok nélkül maradt. Ez a hitetlen rengeteg foglyot ejtett, többek között a mi adószedőnket is, a teljes bevétellel! Hogy Bécs követeli – tőlük – a mi pénzünket, az is tudomásomra jutott. Ez az ördög pedig váltságdíjat akar a foglyokért! Hasszán aga kiváltásáért megkínoztatott több műveltebb foglyot (például: Ali babát; Musztafa agát; Hajdárt és Hramadámt, a jancsárt). Sajnos töméntelensok dalt és verset kicsalt belőlük! Ez még a pénz elrablásánál is aggasztóbb. Mit tegyünk, Uram? Körülbelül 100-150 vitéze van. Küldjünk rá megtorló sereget, elpusztítani? Egy háromszázezres hadsereg vajon elég lenne? Én nem vagyok biztos benne. Nagyon veszélyes ember. Kétszer annyi kéne – legalább. Várom Leghatalamasabbságod Legbölcsebb döntését. Maradok Leghatalmasabbságod legodaadóbb szolgája és leghűségesebb talpnyalója, Mehmet Gündür, budai pasa”

Ötödik kézirat: Johann von Schurtzﬂeisch, császári kém jelentése Balassi Bálintról, Bécsbe, Rudolf Császárhoz: „Esztergom vára, az Úr 1594. évében, május hó 30. napján Nagy jó Uram, Leglegyőzhetetlenebb Császári Fenség! Iszonyú nehéz most nekem, Fenség! Újra előjött ez az átkozott köszvényem, kínoz keservesen… A szívem sem a régi már… De mit fecsegek itt, összevissza! Nagyuram! A vár felszabadító harca közben, e hó 19-én, Balassi comblövést kapott, és nemsokára rá –

Partium

meghalt. Igen. Ezt tette. Meghalt a hazájáért. Ez a veszélyes ember még holtában is kellemetlenkedhet nekünk. Hogy mi módon? Fenség, képzelje el: mi lesz, ha halhatatlan lesz? Gondolt már erre? Hisz ismert poéta volt… Az Úristen irgalmazzon nekünk!! Maradok – köszvényesen is – Császári Fenséged legalázatosabb szolgája, Johann von Schurtzﬂeisch, császári kém és címzetes besúgó”

Hatodik kézirat: Mehmet Gündür, budai pasa jelentése, Balassi Bálintról, Isztambulba, III. Murát szultánnak: „Buda vára, a hitetlen gyaurok gyalázatos időszámítása szerinti, 1594. évében, május hó 31. napján Minden élő és halott Ura, minden szultánok Legszultánabbika! Allah növessze szakállad még Hatalmasabbra! Legdícsőbb Szultánunk! Szörnyű híreim vannak! Mind a két lábam meg van dagadva, hetek óta már csak hordszékkel tudok közlekedni. Roppant kellemetlen ez nekem. Arról nem is beszélve, hogy kelések vannak úgyszólván az egész testemen! El tudja ezt képzelni? Azokból a kevés megmaradt fogaimból pedig, amikor vénségemre megmaradtak, kettő új fáj, hogy csak na. Valószínűleg ki kell, hogy húzassam őket, bár, még húzom az időt, hátha… Leghatalmasabbságod mit tanácsol? Csak simán borogassam a lábaimat, vagy menjek a Fürdőbe, néhány hétre? A magam – ámbár szerény – véleménye szerint, jobbat tesz a fürdő, de csakis akkor, ha következetesen végzem a fürdést, vagyis: minden áldott nap. Nos? Mit tegyek hát? Szó mi szó, vannak még egyéb nyavalyáim is, de ezek taglalásával nem akarom untatni Leghatalmasabbságodat. Szóval ez a Balassi, ez a magyar veszedelem, nem is oly rég el…” A kézirat itt, sajnálatos módon – félbeszakad. Igen valószínű, hogy a – már kétségkívül koros – pasa lába, újra megfájdult, és nem tudta folytatni a levelét. Ezzel együtt, ezek a kéziratok – reményeim szerint, legalábbis – jelentékeny segítséget nyújthatnak, mind a kutatók, mind pedig az érdeklődő olvasók, irodalombarátok számára, a Balassi-kép teljességéhez. 26

Partium

Halmosi Sándor

WAMSLER-SZVIT rögtönzött vers a következő szavakra: anya, jézusmárja, vízibicikli, halvány, szeretet, kék, fény (Wamsler gyár, Salgótarján, tűzzománc alkotótábor)

Állítólag anya csak egy van, csak egy anya van, és fényből van, fehérből és kékből, frittből, szeretetzúzadékból, és gyermeki nemvanból, halványan. Joseph Beuys meleg nemezeket használt, olajokat és fémeket, és azt mondta, hogy mindenki művész. Niki de Saint Phalle vízibiciklis donnái, kötéltáncos vénuszai, a modern torzók, a törött végtagú torz törzsek, plázapufókok, a közérti jézusmárják, a piaci kofák, a te anyád, az én anyám, édesanyám, mért szültél a világra. Igen, te is művész vagy, harminc fölött már mindenki költő és ﬁlozófus, pszichológus, mediátor, lélekvezetett és lélekvezető, mester és tanítvány, meglett ember, asszony. Menekült és próféta a saját hazájában, a kőkor óta, a bronzkor óta, a vaskor óta, ezüst csengettyűs életfák alatt, rézerdőben burungoló, rézfán fütyülő angyal, kisördög, hogy nem sül le a bőr a képről ebben a nagy hévben, örökkön örökké zománc-kor, hajlító kor, megyünk az őszbe, az Aranykorba, s majd kifutunk érte a világból, pedig itt van, legbelül.

Partium

Itt vagy legbelül, el se mentél, el se jössz és el se holsz, de fájsz és élsz, hiányban és élcben is isten vagy, jó isten, teremtő isten, istenfája, tat tvam aszi, meditációs objektum, a kéz, ami formál, és az anyag is, amit. Te vagy. S ha kitakarom a felületet, megdolgozom, lecsiszolom, átfújom, lekaparom, megfolyatom, satírozom, vonalazom, csipkézem, megkarcolom, kézzel átdörzsölöm, áttörlöm, megrepedeztetem, a harmadik égetés után is, az égetés utáni első meleg simogatás után is, és ha már kihűlt, akkor is: te vagy. És ha a többiek már mind elmentek, és magunkra maradtunk, beszélhetünk végre a hüvelygombáról, és a jóindulatú prosztatamegnagyobbodásról, arról, hogy például a féltékenység és birtoklás nem azért félelmetesen sötétek, mert félelmetesek és sötétek, de mert ott roncsolják az életet, ahol a legpuhább, az oldottságban, és ahol görcsök vannak, ott keménység van, és nincs derű, nincs beszéd, nincs szeretet, nincs egymásra ﬁgyelés, nincs semmi, nincs élet és elevenség, nincs te, csak én, és én, nagy Én, és sok kicsi, a dogmatikusok és a nagy komolyak világtalálkozója, világ nagyképűi egyesüljetek. Szeretem a nagy képeket, a premier plánokat és plein aireket, a triptichonokat, a nagy ólomüvegeket és kupolákat, a majolikákat, az épületterveket, az ipari zománcokat,

Partium

és minden szépet, ami még igaz, – a kis rekeszeket is. Azt a nagy körképet nem. Már nincs hova hátrálni, elmentünk a falig, azt mondom hát, hogy elég volt, legyen elég, hogy a szellem mindig csak kivonul a szellemi helyekről, hívogatlak benneteket szeretettel, a százéves szecessziós kivonulás után a bevonulásra, a bevencióra, bemenni és bevenni, kiszellőztetni és kiseperni, és letörölni a port, fényt ereszteni be és friss levegőt, hisz tán ezért alapították meg az Akadémiát és a bölcsészkart, hogy legyen világosság, – és nem lőn. És lőn aztán nagy vonulás, meculpa, alászállás és megmerítkezés a csendben, alázat és töltekezés, és megérkezés, és napraforgók, és izzás, és hetykék, és pipacsok. Lakvirágok. Ha megérkeztél, Uram, te is, meg nem feledkezünk rólad. A közhelyek után is van élet. Csodavárás.

Partium

ÉHSÉG rögtönzött vers rendhagyó irodalomórán, a diákok által megadott szavakra: éhség, internet, fűző, kecske, haza [Zilah, Pedagógiai Líceum]

Végre csend lett. Bolygóközi, internetközi csend. Szerelmen túli. Öt éve nem beszéltünk Öt éve hazudjuk a csendet. Hiányzol. Nincs az a kecskerím Nincs az a fűző Nincs az a szégyen Ami hazahozna hozzám.

Filep Gergő: Kömörői Kiserdő 30

Partium

Támba Renátó

Vízhordók (Koszta József: Vízhordók, 1903) Hét leány vonul a kútra mélykék csendben, rendezett sorban. Szívükben bús énekszólam, kötényük nagy bánat hordozója. Hét korsó az alkonyi búban, elmúlás veleje hét búcsúszóban. Hét lányka tart a feneketlen kútra, engedelmes lényük már feloldódna. Elpihennének a végességben, magvukból új lelkek élednének. Nincsen már szívüknek gondozója, lelkük e sárföldtől eloldódna. E megfáradt lét egyszer majd révbe ér, száradj fel könny, csendesedj szívverés!

Filep Gergő: Gyilkos-tó

Partium

Fiatal lány szegfűvel (Vastagh György: Fiatal lány szegfűvel) Fogában illatos szegfű, márványszín bőre pőrén csalogat a virágmezőre. Kalapján még tavaszi rózsa, dolgos, nyugtalan méh a gondozója. Arcpírja alatt halk derű, szeme tengerében vak férﬁ-nedű. De várj, kalapján már fekete rózsa szárad, s döglődik már a méh az elvirágzó nyárban. Alányka ajkain magányos szegfű rohad, nem jön már termékeny, szellős tavasz soha. Márványszín testéből dől, dől az őszi pára, belé költözött már a hideg kezű bánat.

Partium

Dinók Zoltán

Az író üres könyvespolca Felhők gyülekeztek.AzAndrássy úton Mária és fia Elekkel Miklóshoz, az íróhoz tartottak. Ültek a taxiban. Mária már rágyújtott volna. Ahogy megérkeztek s kifizette az anya a taxit, első dolga volt, hogy rágyújtson. Jólesett most neki. Mária nem akart az írónál sokat időzni, csak néhány fényképet akart átadni, amire az számított. Mária kopogtatott. Miklós éppen takarított s ajtót nyitott. – Gyertek be! Elek okos gyerek volt, irodalomból kitűnő és jeles, kíváncsi volt milyen is egy igazi író. Aztán bementek a nagyszobába. Mária átadta a fényképeket, amelyek az asszony születésnapi buliján készültek. Miklós meglepődött önmagán. – Túl sápadt vagyok ezen a képen! – Nem. Te jól nézel ki. Inkább én látszom nagyon öregnek. – Elek néz ki a legjobban! Asrác közben szétnézett a szekrények között s kevés könyvet talált a polcok között. – És nézd a lányomat meg a férjét! – Szép lányod van!Aférje is jóképű! Hogy is hívják a lányod? – Krisztina.Aférje meg Nagy Zoltán. – Krisztina orvos ugye? – Igen.Akórházban dolgozik, és sokat panaszkodik. – Miért panaszkodik? – Hát elege van a betegekből! – És Zoltán? Ő mit csinál? – Egy ügyvédi irodában dolgozik. Neki mégis jóval kevesebb a fizetése. – Miért mondod azt, hogy „mégis”? –Az orvosok manapság kevés fizetést kapnak. De a lányom kivétel. –Akkor ne panaszkodjon! Mária egy pillanatra megsértődött. – Jól van. Nem mondtam semmit! – Tudod a betegeket gyógyítani nem könnyű dolog. – Nekem is nemrég húzták ki a fogamat! – Nézd csak Petikét! Ő a három éves kisfiuk! – Nagyon aranyos! – Én meg olyan zavarban voltam az egész ünnepség miatt, hogy tisztára piros volt a fülem s szerintem a vérnyomásom is magas! Miklós nevetett. – Nagyon mulatságos! – Na, jól van, ezeket a képeket akkor elteszem! Az író Elekre nézett. – Hát te? Jól vagy? Hogy megy a tanulás?

Partium

–Abiológiát meg a ﬁzikát utálom! –Az apja szigorúan veszi őt. Kicsit az iskolában kezdik kiközösíteni! –Ajjaj, az nem jó! S mi szeretnél lenni a gimnázium után? – Még nem tudom! Én is szoktam verseket írni. – Ilyen korban mindenki szokott! – legyintette le az anyja – az író előtt zavarában. – Majd mutasd meg a verseidet nekem! Én igazán kinézem belőled, hogy jó verseket tudnál írni! – Olyanokat ír, hogy nem is rímel! –Az nem baj! – Ne hazudj anya, igenis rímelnek a verseim! – No, akkor mi megyünk is, a férjem mostanában sokat betegeskedik! – Mi baja? – Tüdőgyulladása volt! – Szegény! – Gyere Elek, mennünk kell. Majd elköszöntek az írótól.Amikor beszálltak a kocsiba, Elek azt mondta: – Ez a Miklós író s alig láttam polcokat, nincsenek könyvei? Mária kényszeredetten nevetett. – Jaj, ne szólj abba, amihez nem értesz! Miklós eladta a könyveit! Ő már túl öreg!Annak idején a könyvtárba járt.Ami könyvei voltak, azokat pedig eladogatta a barátainak. –Azt hittem, hogy ilyen műveletlen íróval van dolgunk! – Nem! Ő neki már nincs új a nap alatt, s nem nagyon olvas már s írni is keveset ír már. – Értem. – mondta Elek De valami furcsa volt számára. Főleg az, hogy csak egy jelentéktelen Sipos Gyula kötetet talált a polcon, meg néhány levelet. Az út mentén egyenesen hajtottak, síri csendben, a fák mellett száguldva.

Öt Miatyánk Egy vén, hetven év körüli férﬁ a templomban sétált. A Krisztus-kereszt előtt imádkozott. Nagy bánata volt. Lemondott ő már minden földi jóról. Felesége meghalt. Nem kímélte magát, alkoholistaként szenvedett, míg élt. Negyven éve éltek házasként. Sanyi nem értette az Istent. Ő már sokat megélt, mindig vallásos ember volt, de valami nem fért a fejébe. Hiszen gyerekként átélte apja halálát, az is traumaként hatott rá, akkor talán megértette az Istent, bár épp ez az, hogy akkor nem lehet igazán, de felesége mindennél fontosabb volt számára. Ahogy megismerte Évát, eleve az adott erőt hogy Ferit, az apja halálát feldolgozza. És most ez az ember, vagyis nőszemély is halott. Mit tehet az ember ilyenkor? Ha tehet egyáltalán? Nemsokára – perceken belül – megjelent a pap is. 34

Partium

– Mit csinál itt Uram? – Csak elgondolkodtam. – Min? – kérdezte kíváncsian a pap – mert jókedvében volt. – Meghalt a feleségem. – Oh! – kapott a fejéhez a pap – hát őszinte részvétem. – Ő volt, akit legjobban szerettem! Apap lehajtva fejét sóhajtott. – Porból lettünk és porrá leszünk. – mondta az – Pedig nem volt olyan öreg! – Isten útjai kifürkészhetetlenek! – Nekem mondja? – Higgye el, sajnálom magát. Most mit tervez csinálni? – Hazamegyek és megiszom öt üveg sört! –Az ital? Nem megoldás! – Mi lenne a megoldás? – fakadt ki dühösen Sanyi – Kérem, én pap vagyok, ne beszéljen így velem! Nem tehetek erről. – Ennyire igazságos az Úr? Egy rendes, légynek nem ártó nőszemélyt a túlvilágra juttatni? – Így látta jónak. – Isten ﬁgyelembe se veszi a szenvedéseinket! – Nono, ilyet ne mondjon.Az úrnak gondja van ránk. Minden egyes áldott napon. – Ha gondja van ránk, akkor miért szenvedünk annyit? – Mert valószínűleg valamit rosszul csináltunk. Szóval vétkeztünk! – De az igazsághoz tartozik, hogy többet szenvedünk annál, amennyit a gyarlóságunk megérdemel. – Ez valóban igaz. De sok minden más is. És most? Mit tesz? – Hazamegyek. Mit tehetnék? De előtte az italboltból veszek öt üveg sört. – Ne! Ne igyon.Azzal bűnbe esik. Inkább mondjon el öt Miatyánkot! Sanyi nem nagyon akart hallgatni a papra. Neki most súlyos lelki fájdalma van. – No? – Mi, no? – kérdezte a gyászoló – Sör vagy Miatyánk? – Majd átgondolom. Most, azt hiszem, megyek. De előtte a pap megfogta kezét s abból olyan melegség áradt, mint a sülő mákos kalácsból. – Viszlát! –Az Úr legyen magával! Hazafelé menet Sanyi nagy dilemmába esett. Igyon vagy imádkozzon? Épp menne a boltba, de egy mentőautó fordult be épp a sarkon. Meggondolta magát Sanyi. Nem iszik. Hazamegy s elmond öt Miatyánkot. Úgy is tett. S ha hiszi más, ha nem, a lelkiállapota ettől még mámorosabb lett, mint a sörtől…

Partium

Grunda János

Színes Útlevelek (Felix Kiechle-nek) A miskolci lakásunk erkélyén állok, esik a hó az Avason, körülöttem csak bérházak sorakoznak. Még a tapolcai dombot se látom, mert nagyon felhős az ég. Rádőlve az erkélykorlátra lassan szívom a cigarettát, közben nézem a rohanó emberek küzdelmét. Van, akinek még a kukák tartalmára is van ideje. Ez a betondzsungel mégsem keserít el. Mert a harminc évem alatt annyi országban jártam már, és annyi jó embert ismertem meg, hogy a lelki szemeimnek ezek megelevenítése nem okoz gondot. Beterít a sok élmény, mint a hópelyhek a városomat. Apa csupán egy családi örökségre tartott igényt, az pedig egy nagy-magyarországos „Nem, Nem, Soha!” felíratú agyagtányér volt. Ez az örökség az én életemre is végérvényesen kihatott. Szüleim nem Spanyolországba vagy Görögországba vittek el gyerekként, hanem Kárpátaljára, Erdélybe, és Felvidékre. Később öntudatra ébredve rájöttem, hogy én is otthon érzem magam a szomszédos magyar országrészeken. Már a történet elkezdésekor tudtam, hogy egy novellába nem tudom összefoglalni mindazokat, akiket szeretnék, vagy azokat a tájakat, amiket láttam, de akkor is megpróbálkozom vele. Nem időrendben utazom, hanem a térbeli haladás fonalát próbálom meg követni. Első emlékeim Felvidékre, Erdélybe és Kárpátaljára visznek. Kassára egy gyerekkori osztálykirándulással jutottam el először, de a szülőkkel is gyakran ellátogattunk Rákóczi nyughelyére. Erdélyben a Gyilkos-tó, a Békás-szoros és a Medve-tó világát látom, Kárpátalján pedig a kis magyar falvak egyszerű szépségét. Tiszaújhely és Déda szüleim barátainak lakhelye. Később is sokat kaptam az Orosz családtól. A Vajdaságot sokáig nem láttam, pedig a család oda is elvitt volna. Egy ismerőssel néztem meg először Szabadkát és Újvidéket. Pozsony, Eperjes, Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad, Topolya, Beregszász, Munkács, Ungvár kedvesen hangzó nevek a számomra, a kezdőpontom első hullámai. A hullámok egyre nagyobb kört írtak le, az ezer éves határhoz is eljutottam, álltam többször a Vereckei-hágón, voltam a Gyimes-völgyben, aminél szebbet életemben nem láttam. A határok bennem megsemmisültek, de hamar rá kellett jönnöm, hogy van egy megmagyarázhatatlan ellentét a magyarságban. Új Trianonokat kellett ezerszámra megélnem mind mások véleménye által egyszerű beszélgetésekben, mind a politikában. Mára úgy érzem, javult a helyzet, de a „táposozás” és a „lerománozás” azért még nem veszett ki teljesen. Viszont most nem egy esszé megírására vállalkoztam, hanem egy utazásra invitálnálak titeket. Dédában és Jánosiban kutattam a görög katolikusság megpróbáltatásait, a szovjet éra gaztetteit. Jánosiban nagyon jókat pókereztem a ﬁatalokkal, akkor ismertem meg Adamart, az első kárpátaljai barátomat. Isten belé is rengeteg vándorszérumot csepegtetett, jelenleg éppen Amerikában tartózkodik. Életem egyik legszebb városát, Lemberget vele látogattam meg először. Majd az egyetem után a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceum nevelőtanára lettem. Orosz István atya hívott meg. A szülinapomon léptem be először az iskola kapuján, és a következőn ért véget az egy éves megbízatásom. Körülbelül ötven diákom volt. Zolit, Kriszt és Veronikát ismertem meg először. Ők mind fontos részesei lettek további életemnek. Utóbb a diákok azt mondták, 36

Partium

hogy tetszett nekik, hogy a „gyakorlókertben” én is rögtön beálltam kapálni velük. Azt hiszem, megszerettek, bár néha nem hagytam őket aludni, mert NHL-eztem a gépemen, és néha a szívbaj kerülgette őket a reggeli ébresztő zenéim hatására. Jó volt, hogy esténként bejöttek beszélgetni, sok jó barátot szereztem akkor. Persze akadtak, akik nem kedveltek, hisz sikerült a cigis bagázst is lelepleznem, bár az igazgatóhoz nem vihettem, mert kirúgták volna őket. Kifejlesztettem egy ajándékozási és büntetési rendszert. A jól viselkedők használhatják a laptopot, elkérhetik a hiﬁt és még a kéréseik teljesítését is megfontoljuk. A rosszul viselkedők takarítanak és elvesztik az előjogaikat. Próbáltam következetes lenni.Alegjobb a közös kirándulások sokasága volt.Anovellás kötet egyik képe is ezt örökíti meg, ahogy a diákok Újhelynél a síneken egyensúlyoznak a lemenő nap fényében. Egyedül is szerettem felfedező utakra járni. Bringára pattantam, bebarangoltam a környék falvait és megkóstoltam a különböző bárokban, milyen aranysárga nedűt csapolnak. Olyan szabadnak éreztem magam, hogy sokszor el is kiáltottam magam az egyedüllét és a teljes szabadság mámorában. Ilyenkor a könyvek voltak az útitársaim. Egyszer defektet kaptam, és egy olyan néni segített, aki még magyarul sem tudott. Az egyik ilyen utamon szerettem bele Benébe, ebbe a paradicsomi faluba, amelynek minden adottsága megvan: ﬁnom bora, folyója, dombjai. Akkor még nem tudtam, de ez a falu nevelte fel nekem Csillát, az én göndör hajú babámat. Sírva léptem ki szülinapomkor a karácsfalvi kapun. A diákok az utolsó nap mindenféle ürüggyel bejöttek a szobámba. Volt, aki jégkrémet hozott, volt, aki kitakarította a szobámat. Sokan megöleltek. Úgy jöttem ide Debrecenből, megalázottan a szakítás után, hogy nem is akartam akkor tovább élni. Aztán a búcsúzáskor rájöttem arra, hogy bárhová is megyek, ennyire már sosem fognak szeretni az életben, mint a diákjaim. Szerencsére sokukkal máig tartom a kapcsolatot, és több faluban becsöngethetek valakihez egy „pohár vízért” vagy sörért. Zolival pedig szüleim Kisvárdára helyezésével közelebb kerültünk egymáshoz földrajzilag is. A szeretett szülőfaluja, Kaszony már csak 30 km-re fekszik tőlünk, így felváltva elbiciklizgetünk egymáshoz, a másik gyorsasági rekordjait döntögetve. Zolival, Csillával és Krisszel, igaz külön-külön, de bebarangoltuk Kassát, és a kocsmákban még rendes szlovák emberekkel is megismerkedtünk. Egy remek vasutas ötletnek köszönhetően, három éve megszületett a Kárpátalja expressz gondolata, amely az anyaországot köti össze három szomszédos ország magyarlakta területeivel. Kétszer is sikerült már rajta lennem, egyszer Zolival is. Tavaly pedig már az az öröm ért, hogy a vonat utolsó megállójában, a felvidéki Perbenyik községben találkozhattam Veca unokahúgommal, akik időközben oda költöztek. Az öcsém esküvőjén Alex, Zoli, Félix és a lengyel Stan is ott volt, nem beszélve Conniékról, a bajor barátokról. Hét országból jöttek vendégek, felejthetetlen volt. Utána Tiszabecsre mentünk öten, hogy egy szép kárpátaljai hetet töltsünk el együtt. Újlak felé a határon öt ember, ötszínű útlevéllel ment át, a határőrök nagy csodálkozására. Az Alexébe belekötöttek, így elővette az amerikai útlevelét is. Kettős állampolgár. Az apukája tolmácsként Putyinnak és Jack Nicholsonnak is fordított. A senki földjén várva az ukrán vizsgálatra, Zoli boldogan egy frissen zsákmányolt, nagy üveg, 70 fokos vodkát emelt a magasba, mi meg bármilyen rutinosak vagyunk is, egyből összehúztuk magunkat. Ő is annyira átélte a színes útlevelek csodáját, hogy gyermeki eufóriába került. Rá is szólt egy kiskatona. A karácsfalvi év utáni nyáron, Kijev felé vettük az irányt. Egy volt diákom a katonaságát töltő barátját látogatta meg. Velem jött Félix is, az én német barátom, aki ekkor Mis-

Partium

kolcon volt önkéntes. Krisz is jött, akiről még nem mondtam, hogy készített nekem egy sajtos vajas kenyeret a karácsfalvi évem első napjaiban, ami nagyon jól esett. Nem szabad megfeledkeznem unokaöcsémről, Daniról sem, aki gyerekkori jó barátom is. Az út csodálatos volt, Kijev arany kupolái megigéztek. Bár előtte a metróban két megálló alatt ellopták Félix pénztárcáját. Egy remek jelenet történt ezután.Atársaság körbe állta, mindenki elővette a pénztárcáját és odaadta neki az 1/5-öd pénzét. Így már neki is lett pénze, bár nem értette a magyarok nagyvonalúságát. Én Kárpátalján ehhez már hozzászoktam. Tyutyu Mása egy Kijev melletti faluban fillérekért szállásolt el, krumplilevest is készített nekünk. Kalapácsot ittunk, és táncoltunk a falunapot ünneplő helyi fiatalokkal vodkagőzösen. Vagy húsz ukrán szót tanultam meg az egy év alatt, és sokszor tudtam ezeket használni is a boltokban. Nem kell sok szó, máris el tudok kezdeni kommunikálni. A katonasághoz esőben mentünk, mezőkön át, hulla fáradtan. A diákom rengeteg kárpátaljai borral kiváltotta barátját egy hétvégére. Nem felejtem el az ukrán tiszt fenyegetését, amit persze nem értettem, de biztos nem lett volna jó végünk, ha elraboljuk a srácot. Tetszett, hogy sokszor Danival és Félixszel vezettük a bandát a nevezetességek keresésekor. Kijev is egy európai város, csak a metróban a cirill betűkhöz kellett Dani jó memóriája. Kijev után jöttek sorra a keleti városok. Először Alexet ismertem meg Moszkvából, Félix filozófia szakos barátját, majd Igort is. Félix még Németországban a karlsruhe-i kollégiumban barátkozott össze velük. Alex eljött vele Budapestre, ahol megismerte az unokatesóimat. Igorral Moszkvában találkoztunk. Nagyon jó utazó cimborák. Moszkva és Szentpétervár egy álom volt, az ő vendégszeretetüknek köszönhetően. Tejben-vajban fürdettek, mert mi voltunk az első olyan ismerőseik, akik tényleg elfogadták a meghívást Oroszországba. Moszkva a hatalmas kereszteződéseiről maradt meg bennem, rengeteg globalizált reklámmal, óriási szobrokkal, jó vodkákkal, sok templommal. A Kreml gyönyörű volt, a téglafalak tetején még mindig vörös csillag ragyogott, de Leninhez akkor nem lehetett bemenni. Nem is mentem volna. Egyszer a vodkának köszönhetően azt hittem, hogy Budapesten vagyok. Egyébként Moszkva egyes kerületei valóban hasonlítanak Pestre. Vodka nélkül is. Szentpétervár egy időutazás volt, ugyanis az újév a vonaton ért minket. Nagy dínomdánom volt, mindenki szerette a másikat. Igor két kínai lánnyal az anyanyelvükön beszélt, nem akartuk elhinni. Volt Kínában tudósító, kétszer utazott már végig a transz-szibériai expresszen. Gimiben nagy Puskin fanatikus voltam, Moszkvában és Péterváron is rátaláltam a nyomaira. A fővárosban láttam a templomot, ahol az esküvője volt Natasával. Dosztojevszkij és Csajkovszkij sírját is láttam Péterváron. Ez a város Oroszország ékköve. Hatalmas a Néva, a nagy sugárutak garmadája, gyönyörű a kivilágított Ermitázs, a Péter-Pál erőd, és a magányos Auróra is tudna mesélni, amely kirobbantotta az orosz forradalmat.Alex anyukája kikúrált a megfázásomból. Ott beszéltük meg a vonaton filozófus barátommal, hogy sosem fogunk búcsúzkodni egy nagy utunk után. Ezt máig betartottuk. Lejárt vízummal is elhagyhattam Oroszországot a határőr jóindulatának köszönhetően. A Krím-félszigetre velem jött Vika, Félix ukrajnai exe, Marci és Dávid öcsém s természetesen Félix barátom. Utóbbi a leghűségesebb útitársam, megszámlálhatatlan országban voltunk már együtt. Nem is beszélve a volt diákomról, Zoliról, aki szintén meg tud jelenni bárhol, a legváratlanabb helyzetekben. Kijev felé mentünk Szimferopolba. Kicsit féltünk – akkor még – az ilyen nyitott hálókocsis szláv vagonoktól, gondoltuk, hogy valaki belénk köt majd. Ellenkezőleg, olyan jól 38

Partium

éreztük magunkat, hogy vissza kellett fogni a hangulatot, mert kisgyerekes családok is utaztak velünk. Hajnalban gyönyörű volt napfelkeltekor meglátni a Fekete-tengert. A világ leghosszabb troli-járatával jutottunk el Jaltára, ami egy mediterrán kisváros, tengerrel és hegyekkel övezve. Óriás jachtok, Lenin-szobor, matrózok és rengeteg nyaraló. McDonalds, olcsó dinnye, olcsó sör, persze nem a tengerparton. Az apartmanunkban kifogástalan kényelem, narancsvodkák, nagy halak egy akváriumban. Az egyik agresszív feketét el is neveztük Sztálinnak. 45 fokos hőség napközben. A rendőrök persze szeretik a turistákat, majdnem megbírságolták Zolit, mert póló nélkül ment le a szeméttel. Egyszer Vika kiment futni hajnalban és elesett, össze kellett varrni a száját. Félix fizetett 200 hrivnyát, hogy szépen csinálják meg. Utána a bérházban azt hitték, hogy az öt fiú összeverte szegény földijüket. Olyan jó volt az a bogárzizegés, amit a déli országokban lehet hallani, este élmény volt lubickolni a tengerben, miközben Jalta fényeit csodáltuk. Féltettem a tesókat, kicsit túlzásba is vittem az aggódást. Jalta vízpartja a kikötőből és két strandból áll. Ezek a Massandra és a Delfin. Az előbbi Jalta városrészéről kapta a nevét és Aluszta irányában fekszik, a másik Szevasztopol felé. A Delfin kavicsos, ott egy kutya folyamatosan beugrált a vízbe, majd kiemelték és megint vissza. Mi inkább a Massandrán voltunk, ami végül is betonmólók váltakozásából áll, közöttük kavicsos résszel a napozóknak. Vicces volt, hogy injekciós tűt, fegyvert, kést tiltó tábla volt kirakva, majd következtek a bárok és pár betonépület, amik máig nem készültek el. Akkor jött be az osztrák Parov Stelar együttes, a csapból is ez folyt, így az utunk hivatalos zenéje lett. Szevasztopolba Marsutkával mentünk át, ott már látszott a lemenő nap, és a győzedelmi emlékművön, ami a vízben van, jó képeket készítettünk a csapatról. Egy igazi háborús város, sok emlékművel. Jaltáról két hajókirándulást is bevállaltunk, először a Fecskefészek nevű kastélyt néztük meg, ami egy kőszirten található és lélegzetelállítóan szép. A másik hajóút egy régi botanikus világba vitt el minket. Zoli egyszer befestette a haját vörösre, nagyon vicces volt. Sokat nevettünk és beszélgettünk. A búcsúesten megadtuk a módját, már a parton 40 hrivnya volt egy sör és 100 hrivnya egy sisa. (A leendő gyerekeim miatt írom, hogy nem fűre kell gondolni.) Zolit és Alexet Lembergben mutattam be egymásnak, abban az emeletes bárban, ahol egy cilinderes gentleman invitálja be a vendégeket. Nagyon jót beszélgettünk. Történelem az ő szakterületük. A finom lembergi sör és a tormás vodka is segített a kommunikációban.Alex felmászott legalább 4 méter magasan a központi fekete emlékműre rendes hegymászó felszereléssel. Svejkkel koccintás. És ezen az úton jelen volt egy kedves orosz lány, Natasa is. Később sok más Natasát ismertünk meg, az egyik Félix nagy ideálja is lett. De ezen az úton ő nem tartott velünk. Viszont a 2013-as nagy szilveszteri utunkon már igen. Alex, Zoli, Anna, aki egy kárpátaljai ismerős, Igor, barátnője Fatya, a jekatyerinburgi Olga, a hárkovi Vika, Vlasz, és egy másik Igor, megszámlálhatatlan szláv ismerős. 5 napra 1600 dolláros kéró, kandallóval és egy lehangolódott kb. 20 milliót érő Bösendorfer zongorával. Nem is beszélve az óriási antik könyvgyűjteményről. Voltak kevésbé antik könyvek is, találtam Hasekot is. Gyönyörű volt a szilveszter, 4 himnusszal, nagy vacsorával, és a bandát még arra is rá lehetett venni, hogy üljünk le egy körbe, és számoljunk be az év eseményeiről és a jövőbeli tervekről. Soktolmácsos megoldás kellett, de szép volt a kandalló tüze mellett ennyi jó baráttal együtt lenni. Sajnos Zoliéknak hajnalban haza kellett menniük, mi pedig elmélyültünk a jól ismert Lemberg hangulatában, és újabb ismeretségeket kötöttünk. Jöttek-mentek az emberek, de épp ezért

Partium

volt nagyon jó. Aztán egy utolsó kávézás a poltavai Olgával és a lembergi Natasával, majd Félixszel jengáztunk, konyakoztunk, és majdnem lekéstük a minszki vonatot. Alexék már ott vártak. Végül már csak öten folytattuk az utat, Igor, Alex, Fatya, Félix és én. A vonaton is jó volt a hangulat, de egy véletlen miatt más kocsiba kaptam jegyet, így az alváshoz már át kellett mennem a helyemre. Az arrogáns fehérorosz útlevélkezelőknek köszönhetően megismerkedtem Vlagyimirrel és Natasával, akik angolul kimentettek a csávából, ugyanis biztosítást kellett kötnöm, és megígértem, hogy nem viszek be betegséget a Lukasenko-diktatúra szent földjére és öt napon belül elhagyom az országot. A hatóság nem épp turistabarát, ellentétben az egyszerű emberekkel. A szimpatikus pártól búcsút vettem, de előbb megtörtént a telefonszámcsere. Minszkben kilépve a vasútállomás épületéből, rögtön a város szimbóluma fogadott, az a két torony, ami kisebb, mint a moszkvai, vagy varsói építmények. – Apropó Varsóról a keleti blokkban el is felejtkeztem, de nem baj, majd átvezetem nyugat felé. – Tehát Minszkben a hostelt alig találtuk meg, mert nem voltak kirakva utcajelző táblák. Majd a helyszínen kiderült, hogy egy szmolenszki csapatnak is kiadták a szobát, de végül jól kijöttünk velük és a kanapé is kényelmes volt. Grúz konyakokat ittunk a hideg télben. Félix kicsit tartott az ottaniak történelmi németellenességétől, de végül minden gond nélkül megúsztuk. A fény városa Minszk, szép kis terekkel, ami a második világháborús bombázás hatására formálódott ilyenné. Egy író szerint, itt még láthatod az árnyékodat. Ellentétben az Európai nagyvárosokkal. Az oroszok január 5-én a karácsonyuk miatt hazamentek, de előtte még egy ölelkezős KO partit szerveztünk magunknak. Viccesen, a hóban botorkálva jutottunk haza Félixszel. Másnap a vonatos Vlagyimirékkel találkoztunk, pedig nekik is karácsony volt. De ők a délutánjukat ránk szánták. Kocsiba ültünk, és a kérésünkre megmutatták a Kontinetális Jégkorong Liga (KHL) minszki stadionját, megkóstolhattuk a nemzeti ételüket: egy agyag edényben sütve lapcsánkába ágyazott rántott hús, a tetején húsos tésztával. Mennyei volt. Később egy faluba is elvittek, ahol egy szép skanzent nézhettünk meg. A végére már nagyon fáztunk, és egy autentikus kocsmában, ami egyébként tömve volt (Félix meg is jegyezte, hogy mint a világ minden táján), házi vodkát kóstolhattunk meg és fényképezkedtünk ottani emberekkel. Megint majdnem lekéstük a vonatot, búcsú Natasáéktól és Vilnius felé vettük az irányt. Már értem, miért hagytam ki Varsót. Mert így átköthetem Vilniusszal. Stan barátunk a „varsói magyar” már olyan szépen tudja a nyelvünket, hogy akár hazánkﬁának is nézhetnénk. Sok itthoni bulinkban vett már részt, szinte már családtag. Ő mesélt sokat Vilniusról és a litvánok falánkságáról. Lemberg és Vilnius, két sajgó seb Lengyelország szívén. Erről mi is tudnánk mesélni, mint ahogy sok más ország is. Mi végül két kívülálló szemszögéből néztük meg a várost, de sok lengyel emlékművet láttunk. A litván emberek kedvesek voltak, az autósok már 10 méterrel a zebra előtt lelassítottak. Ez már egy EU-s ország, nem kellett tartanunk a rendőröktől. Sok épület nem volt renoválva, és a látnivalókért sétálni kellett. Két folyója van, a kisebb mentén egy remek Pub-ot találtunk. Fekete sörrel és egy norvég turistával, akihez aztán estére le is cövekeltünk. Másnap felmentünk a bástyaszerű építménybe, a város legmagasabb pontjára, ahonnan jól láttuk a modern felhőkarcolók és az óváros kontrasztját. A hostel első osztályú volt, tíz emberrel aludtunk együtt, akik ki-be járkáltak, de minket nem zavart, mert mellette találtunk egy hangulatos kis éttermet, ahol eszegettünk és iszogattunk. Itt volt idő lelkizni is, kellenek ezek a momentumok is. Majdnem lekéste Félix a repülőjét, én öt órával később, gyors40

Partium

busszal mentem Varsó irányában haza. Varsóban régebben Marcit látogattuk meg Félixszel. Stan ott is kitett magáért, flekkeneztünk a hóban egy parkban, majd egy öreg csöves nénit ölelgettem. Lengyelekkel Marci szervezett egy jó kis kolis bulit, ment ezerrel a magyar-lengyel barátság. Aminek tényleg van történelmi alapja. Marcival a hóban összeölelkezve botladozni és sírni a nevetéstől, életem egyik legjobb élménye. Akkor készült még az ország a 2012-es EB-re, tele volt plakátokkal. Amire végül ki is jutottam Adamarral, egy jó kis dán-portugál meccsre Lembergbe. Rengeteg élményem lenne még, de a magyar utak, és a kelet bebarangolása után nyugat felé kell vennem az irányt. Nekem nyugati túrázgatásaim Németországgal kezdődtek. Vagyis inkább Ausztriával, de az nem hozott olyan katarzist az életemben. Emlékszem, már kiskoromban voltak apáéknak német ismerőseik, ők hoztak banánt és playmobil katonákat, amiknek még a csuklójukat is lehetett csavargatni. Ellentétben az itthon kaphatókkal. Günterék, apáék régi barátai München mellől jöttek, s a Wolkswagen-ükben nem értettem, hogy miért nem hallom az autó hangját.ATrabant után szokatlan volt. Már akkor a gazdagság szimbóluma volt számomra ez az ország, s mára pedig Európa csúcsára ért. Már több mint 20 évre tekint vissza a Miskolc-Straubing testvérváros kapcsolat. Egyik évben ők jöttek hozzánk, következő évben a miskolci fiatalok mentek ki. Elfriede asszony volt a német lelkiismeretes szervező, sajnos ő már nem él. Nem volt pénzem, hogy a halálos ágyához elmenjek elbúcsúzni. Ezért a kapcsolatért szerették meg a Grundák a német kultúrát. Apa is kivette a részét a szervezésben. Emlékszem, hogy én is mindig mentem velük, ha itt voltak Miskolcon. Egyszer a Hortobágyról hazafelé a buszon jó volt hallani a karattyolásukat, és közben nézni a lemenő napot. A németek szeretete, nem csak az országban és a fociban nyilvánult meg. Unokatestvéreimmel, a „Négy indiánnal” – Nagyapám nevezett el így minket – a strandokon gyerekként mindig próbáltunk németül gagyogni, hogy a kívülállók külföldinek nézzenek minket. Tomek volt a legviccesebb az ő irodalmi tudásával: „Walther Von Der Vogelweide”!!! Emlékszem, olyan kis korlátoltak voltunk Detti húgommal, hogy anyáéknak majdhogynem úgy kellett feltuszkolni minket az első bajor utunkra Straubingba. Mindketten csak „tanulgattuk” a németet, de kint mégis szép élmények értek minket. Még egy lánnyal kézen fogva is jártam, levelezés, fényképcsere stb. Kraus Melanie-ban a fogszabályozója ellenére láttam valami szépet. Passauban varázsolt el először a sör, azt hiszem búza sör, amit mára már nem szeretek. De ott a három folyó találkozásánál mennyei volt az ízek orgiája. Utazok, és szabad vagyok. Straubing mellett voltam elszállásolva Mitterfelsben, ebben a kis dombvidékes faluban. Egy tanár házaspár és két fiú. Wintermeierék végképp feltették a koronát a német kultuszomra. Kárpátalja után máig harmadik hazámnak tekintem. Ott ismerkedtünk meg Connival, ezzel a szeplős vörös lánnyal, aki még a „megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért”-et is ki tudta mondani. Már az egész családdal jó kapcsolatot ápolunk. Májusban megyünk az esküvőjükre is. Majd jött Marci öcsém egy éve St. Blasienben, még a gimi idején, és egyszer meg is látogattuk. Életem első novellájának színhelye lett egy hegyvidékes német falu, ahol megálltunk kinyújtózni. Az egyetemen szarakodtam a nyelvvizsgával, és Günterékhez fordultunk segítségért. Ebersbergben a nyelvkurzus két hét alatt eredményes lett, sikerült megcsinálnom a szóbelit. Ezalatt jobban megismertem Münchent, és Günterék falujában írtam meg a „Lányom csak ugrált szüntelen” novellámat.

Partium

Gyerekként, Ausztriában a szafari parkba mentünk a családdal, egy pesti bábjáték verseny győzteseként. Megnéztük Bécset, amit azóta gyakran látogattam, de sosem nőtt a szívemhez. Linzbe is többször eljutottam, de Ausztriát csak a tiroli hegyei és Salzburg miatt szerettem meg. Németországra visszatérve: a kárpátaljai évem után hosszabb időre kimentem Nordrhein-Westfalen tartományba, Langenbergbe, ebbe a Bielefeld és Dortmund közötti kis faluba. Már az első nap megtudtam, hogy kifogtam Németország egyetlen olyan helyét, ahol szar sört gyártanak. A munkám nem volt nehéz, sok szabad időm volt. A Café „zur Linde” nevű kávézóban voltam mindenes. A család nagyjából kedves volt, két eleven gyerekkel, de egyedül a nagyapával barátkoztam össze. Jó volt a kávézó melletti focipályát kis traktoros fűnyíróval megdolgozni. Ő volt a gondnok az épület előtt, és én a falevelek seprésétől kezdve mindenben segítettem neki. A kávézóban mosogatás, felmosás, porszívózás, gyerekfelügyelet, egyszóval tényleg mindenesi szerepkör várt rám. Heti 70 euróért. Kaptam szállást, ellátást és a nyelvkurzusomat is állták. Már az iskola miatt is megérte kimenni. Rheda-Wiedenbrückbe mentem hetente ötször reggelente biciklivel, ahol rengeteg bevándorlóval megismerkedtem. A kurd, török, tunéziai, iráni, szerb, lengyel, litván emberek társaságába nagyon hamar beilleszkedtem. Naponta oda-vissza 20 kilométert bicikliztem az iskola miatt, de ezek szántóföldek és kis tanyák között elbújó kis útvonalak voltak, ahol nagyon jó volt zenét hallgatni és elmélázni. Itt is megadatott a kárpátaljai szabadságérzés. Itt tudtam meg, hogy milyen jó magyarnak lenni, rengeteg Ghymest hallgattam a bringázásaim alatt. 40 kilométeres körzetben bejártam minden lehetséges várost, falut, amit találtam. Kellett ez a kis szabadság, mert a munkahelyemen történtek érdekes dolgok. Egyszer, mikor befogtak egy egész hétvégés kis faházépítéses, puncsárulásos fesztiválon, amire plusz embereket is felvettek, kidolgoztuk a belünket is. Napi 70-100 euróért dolgoztak a német ﬁatalok, majd vasárnap este a házigazda asszonyság az egész hétvégi munkámért kezembe nyomott egy 10 euróst. Egyszer pedig kikeltem egy családi vacsorán, ahol a nagy rokonság is ott volt, mert a házigazda elkezdett belekötni a német nyelvtanomba. Elmondtam neki, hogy ha hétköznap nem képes kijavítani, akkor ne itt az asztalnál tegye ezt meg. Később a villingeni hegyi nyaralójuk felújításához is egyre gyakrabban kellettem, így kezdett elegem lenni a kizsigerelésből. Erről majd később. Egyszer rúgtam be nagyon Németországban, ez pont az ominózus 10 eurós megalázás után történt. Egy bielefeldi bulinak a spanyol Silviával, a török Serdárral és a tunéz Heykellel mentünk neki, vettem egy üveg kommersz vodkát, de kiderült, hogy senki nem szomjas. Egyedül ittam meg az egészet, majd nem emlékszem, hogy jutottam haza, de reggel az ágyamban ébredtem. Szemét voltam, és félve néztem meg a pénztárcámat, de benne találtam a bontatlan 50 eurósom. Akkor tudtam meg, hogy a „déli” barátok tűzbe tennék a kezüket is értem. Tehát rengeteg időm volt, főleg fél év után, mikor már csak hetente két órám volt. Ekkor tudtam kiolvasni a kiolvashatatlan Lét és Idő-t Heideggertől, vagy az annál érdekesebb Schopenhauer főművetAvilág, mint akarat és képzet címmel. Félix mentett meg az eltunyulástól, az ottani évem legjobb időszakait neki köszönhetem. Először Göttingenben találkoztunk, ahol egy haver professzor édesapjának házában szálltunk meg. A polcán megtaláltam az Ulyssest, ami akkor még nem volt meg nekem. A piros bőr szófája is tetszett, ezért választottam piros ágyat Debrecenben az új lakásunkba. Rengeteg sört megittunk, és ott találkoztunk Herr Professorral, vagyis Chris42

Partium

tiannal is, aki szintén egy miskolci önkéntes ismerősünk. Azért kapta még Magyarországon ezt az elnevezést, mert irodalmi magyart beszélt, sokkal szebben és választékosabban, mint a magyarok. Göttingenbe úgy jutottam el, hogy kb. 40 kilométert bicikliztem Paderbornig, és onnan vettem igénybe a nagyon drága Deutsche Bahn-t. Schopenhauer is élt Göttingenben, és itt vettem meg egy antikváriumban Günter Grass Macska és Egér című kisregényét németül. Második, az előbbinél jóval nagyobb utam először Stuttgartba vezetett, ahol letettem végre a német nyelvvizsgám levél részét is. Véget ért a több éves küzdelem ezért a nyamvadt papírért, és így már megkaphattam a diplomámat is. Ezt az Oktoberfest kistestvérén, a stuttgarti fesztiválon ünnepeltük meg, rengeteg kiürített kriglivel, asztalon énekléssel, autóban alvással. Majd innen Freiburgba mentünk Félix lakhelyére, ahol a szülei elvittek egy magyar étterembe. Majd innen a svájci Baselbe, és a francia Strasbourgba mentünk, amelyek nem voltak messze Félix lakhelyétől. Baselben tetszett a villamosok többnyelvűsége, ﬁnom volt a fekete sör, de az árak is húzósak voltak. A piros városháza ragadott meg leginkább. Sokat beszéltünk itt a kirekesztő svájci politikáról. Strasbourgban kicsit otthonosabban éreztük magunkat.Aváros megmenekült a bombázásoktól, tudtunk németül is beszélni, és gyönyörű volt a központban a dóm is. A kocsmában tetszett a csapos őszintesége, mely szerint Franciaországban nem kapunk jó francia sört, de végül mégis ajánlott egyet. Majd segítettem Félixnek beköltözni Karlsruhéba az egyetem kezdetekor.Az itteni kollégiumban találkozott később Vikával,Alexszel és Igorral. Kintlétem második felében egy ennél is nagyobb útra vállalkoztunk Félixszel, amelyre már a Grunda Brothers többi tagját is hívtuk. Drezdában volt a találkozó, ahová kicsit késve érkeztem meg, mert egy másnaposság miatt nem értem el a vonatot. Ha jól emlékszem 90 eurót buktam a hülyeségem miatt, pedig legalább fél éve vártam és tervezgettem ezt az utat. Az égiek velem voltak, mert egy magyar ismerős, épp ezen a napon készült haza Magyarországra Drezdán keresztül. 20 euróért bepattantam hozzá, és pár órás késéssel ugyan, de megérkeztem és összeölelkezhettem Marcival, Dáviddal, Herr Professorral és Félixszel. Drezda mellett egy kis falu plébániájának hittantermében aludtunk. A németek rengeteg sört vettek, így akkor kóstolhattuk meg első ízben a piros szívesAstra sört, és akkor ízlelhették meg először öcsémék a német utam legnagyobb felfedezését a türingiai fekete Köstritzer-t. Drezda a német kitartás szimbóluma számomra, gyönyörűen újjáépítették a Frauenkirche-t. Nagyon jó volt a Zwingerben Dávid barátjával, Annával találkozni. Ott láttam élőben Jan Vermeer van Delft „Olvasó nő” vagy „Levelet olvasó lány nyitott ablaknál” című festményét.Afestőt márAmszterdamból ismertem. Majd Raffaello Madonnája élőben is letaglózott, de főleg a kis puttók a lábánál tetszettek. Tomeknek hála már van egy olyan pólóm, amelyen ez a két angyal egy pultot támaszt, rajta sörrel és cigivel. Mikor először megláttam, sírtam a nevetéstől. Drezdában jó volt sétálni az Elba partján két sörrel a kezünkben. Innen Lipcsébe mentünk, ahol Dávid megérzésének köszönhetően, azt hiszem a Tamás templomban megtaláltuk Bach sírját úgy, hogy nem is tudtunk róla, hogy ott őrzik. Mostanában gondolatban sétálok Lipcse utcáin, megint megtalálom a sárga Staropramenes autót, ami mellett fényképezkedtünk, és az egyetemre is eltalálok. Kelet-Németországban voltunk, a tilosban parkolásért sem büntettek meg. Ezután Berlin következett, de először Potsdamban egy másik régi pesti önkéntes német cimborát, Adriant látogattuk meg, aki egy hihetetlen gusztustalan albérletben lakott

Partium

akkor. Ő is jól tud magyarul. Majd Félix barátjának, Viktornak a családjához mentünk Pankow kerületbe. Este nyolcra ígértük magunkat, de csak tizenegyre értünk oda.Az asztalnál vártak, remek lasagne-val, agyag korsóban felszolgált sörrel. Hihetetlen vidám család volt, elnézést kértek, hogy a vodka már elfogyott, de nem győztek minket várni. Az apuka tengerész volt, mesélt a svédekről, a gyerekek piros pozsgás kedves emberek, akik szintén nem vetették meg az alkoholt. Rögtön otthon éreztük magunkat, és órák hosszat beszélgettünk mindenről. Akkor értettem meg, hogy a kelet-németeknek is hasonló sorsuk volt a szovjet érában, mint a magyaroknak. Egyszer egy sztorival sikerült úgy megnevettetnem a házigazdánkat, hogy sírt a nevetéstől. Öcsémék tekintetéből láttam, hogy kivívtam büszkeségüket. Viktorral még elmentünk bulizni, absinteztünk, s Marco válla megint kéznél volt, mint ahogy Varsóban és mindenhol, ahol szükségem volt rá. Másnap városnézés, majd egy darabig kerestük Hitler bunkerének helyszínét, de egy vízipipás helyen ott ragadtunk, két újdonsült ismerőssel. Berlinből Hamburg irányába mentünk az autópályán, ahová már Adrian is velünk tartott. Sajnos az autóból kihánytam a másnaposság miatt, de ezen az úton történt egy jobb impulzus is, meghallottunk egy számot a Röyksopp új albumáról a rádióban és egy letérőben, egy Media Marktban meg is vettük azt. Lüneburgban megálltunk este, ami egy Perle, azaz gyöngy szépségű kis városka volt, itt született Himmler. Majd mentünk Adrian szülőfalujába, ahol a hippi anyukája várt minket valami zöldséges kajával. Gitározott nekünk, mi meg később Röyksoppot hallgattunk. Reggel köszöntünk a szomszédban csordogáló Elbának, majd Lübecknek vettük az irányt. Marcipán, Buddenbrook ház, Günter Grass lakhely. Hamburgban 4 órát töltöttünk, kikötők, tégla raktárak, HSV póló öcsém szerelmének, Eszternek. Hazafelé Bréma következett, Timot és családját látogattuk meg, aki szintén Miskolcon volt önkéntes. Sokat köszönhetünk ennek az önkéntes rendszernek. A Weser partján jó volt sétálni, kis velencei utcákat is találtunk, na meg a brémai muzsikusokat. Innen Münster következett volna, de az eső elmosta terveinket, így az öcsémék Langenbergben nálam aludtak. Végül hazamentek. Rá 3-4 nappal betelt a pohár, mikor azt mondta a munkaadóm a délelőtti szabadidőmben, hogy porszívózzam ki a lakást. Nagyon nyugodtan összepakoltam, kitettem a lakáskulcsot az asztalra, és a hátsó ajtón köszönés nélkül távoztam. Háromnegyed év. Szép volt, küzdelmes, Kárpátalja után kicsit gyötrelmes, de a felnőtté válásban mindenképp segített. Haza akartam stoppolni, hátrahagyva cuccaimat az ennigerlohi magyar ismerősömnél, de végül lebeszélt erről. Tíz napot maradtam nála és Húsvétkor egy román vendégmunkás csoporttal utaztam haza. Féltem beülni a kisbuszba, de pálinkával fogadtak. A maradék német tíz napom is jól telt, egy kis veteményes faházában olvastam és söröztem, segítettem egy ﬁatal srác költözésében, és egy horvát srác betonozási munkájában. Csak azért, hogy hasznosan töltsem el időmet. Hazaérve Pestre, annyira szeretetéhes voltam, hogy a csöveseket is megöleltem volna. Külföldön éreztem meg, hogy milyen fontos a magyarság életérzés biztonsága. Szeretem Németországot, sokat kaptam tőle, viszont formált is, amit egy történettel tudnék jellemezni. Freiburgban elmentünk egy Erasmus-os buliba, ahol volt egy feles akció, 10 euróért 10 feles, és elkezdtem számolgatni az eddigi sörfogyasztásunkat Félixszel, hogy kinek mennyit kell beadnia. Félix szóban felpofozott, hogy ébredjek már fel, én magyar vagyok, mit számolgatom az aprót. Emlékezzek Kijevre, a metró állomásra. Tényleg, Németország előtt gavallér és nagyvonalú voltam, mint a legtöbb magyar. Ekkor felébredtem, s végül sikerült Németországból 10 centtel hazaérkeznem, amit egy tatabányai 44

Partium

vasútállomáson éjszaka sörözés közben az egyik vasúti biztonsági ellenőrnek ajándékoztam… Londonban a balatoni exemmel voltam, sok stadiont néztem meg, megszerettem az ír kocsmákat, aminek köztudottan jobb a hangulata, mint egy angolnak, és jó volt látni a Temze partján azt a nemzetiségi kavalkádot, ami abban a városban él. Mérinek olyannyira tetszett az ottlét, hogy máig is ez a város a kenyéradója. Amszterdamban András unokabátyámmal jártam, akivel Hágát és Delftet is bebarangoltuk, sok múzeummal, Coffee Shop-pal, és az abszolút szabad világ megtapasztalásával. Csehországba, Prágába mindig is el akartam jutni, Hrabal megismerése után végképp, de ezzel várok Tomek felgyógyulásáig. Brünoban Anyezt látogattam meg, az én drága volt debreceni csoporttársamat, ahol rögtön a Svejk étteremben landoltunk, amikor is megkóstolhattam az első barna Kozelemet. Ez a város jó előszele volt Prágának, ahová bármikor eljuthattam volna, de nem tettem, mert akkor beteljesült volna az álmom, akkor pedig mi maradt volna? Maradt észak és dél a történetben, de ezt már tényleg lerövidítem. Még mielőtt belekezdenék, elmondom, hogy a kis csónakomba, melyet a szél ide-oda ringat, felvettem egy társat. A fentebb említett kárpátaljai takaros falucska, Bene szülöttét, Csillát. Az interneten ismerkedtünk meg, és először a Lüneburg mellett lakó németAdriannal bicikliztünk el hozzá, egy forró nyáron. Azóta is hű társam, egy kis mosolyszünetet leszámítva, de mindig visszavár a közös belső kikötőnkbe. Az idegei kötélből vannak. Rengeteg útnak indultam már neki, de ő türelemmel, mindig visszavárt. Otthon nélkül nincs elindulás. Déllel mindig fenntartásaim voltak, de nemrég Danival és Tomekkel egy szuper olasz úton jártunk, Vecánál, akinél az egész kezdődött Helsinkiben, és fent már említettem a felvidéki találkozást is, de most még Gavignanoban vagyunk, ebben a Lazio tartománybeli kis hegyi faluban, ahol Tomekkel, Danival és Veca férjével grappáztunk az erkélyen, és nagyon kellemesen elvoltunk. Másnap tudtam, hogy nem tudok felébredni hajnalban, hogy bemenjek a többiekkel Rómába, így én elstoppoltam egy magasabb hegyi falucskába, Segnibe, ahol folytattam a grappázást egy jó könyv kíséretében. Másnap Rómában csodás volt Tomek idegenvezetését követni, egy élő lexikon volt, és már gyerekkorunkban is vele voltam itt az olasz fővárosban, de most fel is fogtuk, hogy mit látunk. A legszebb élményem az egy táncmulatság befejezésekor történt Gavignanoban, amikor Tomek a mankójával, Dani és én, hármasban grappás felhővel körülöttünk sétáltunk a falu ódon kőépítményei között, és élveztük a barátságot és a létet. A feleségek elől mentek, távolságot tartva, és talán megérezték ők is a férﬁbarátság meghittségét. Hazafelé nem vettem repülőjegyet, s a vándorok védőszentje ismét velem volt, egy debreceni papi ismerősöm épp akkor hozta el ﬁát egy római ösztöndíjra, és hazafelé volt hely a kocsijukban. Azért nem repülővel akartam menni, mert szerettem volna hazafelé még pár várost megnézni. A telefonban emlékszem arra a pillanatra, amikor megkérdezte tőlem az ismerősöm, hogy nem gond-e, ha hazafelé megnézzük Padovát és Velencét is…? Alexszel és Félixszel nekivágtunk Szerbiának, de először még a Vajdaságban Topolyán aludtunk meg, a kedves írótárs, Bellamaria jóvoltából. Alexről azt mondták, hogy olyan, mint egy Romanov, aminek örült, mert mindig kisebbségi komplexusa volt. Alexet zavarta, hogy az oroszok „testvér országában” csak magyar hangokat hallott Szabadkán és Topolyán is. Újvidéken kicsit fellélegezhetett. Belgrádban pedig már vég-

Partium

képp. Bár amikor oroszul beszélt, mindig megkérték, hogy váltson át angolra. Én is fellélegezhettem, ugyanis Szerbia fővárosában véget ért a gyerekkori sztereotípiám az agresszív kopasz szerbekről. Nagyon rendezett várost találtunk, remek infrastruktúrával. Néhol láttuk a bombázás nyomait, de könyvélményeimnek köszönhetően is, már nem úgy látom, hogy mindenről a szerbek tehetnek, a jó horvátokkal szemben. Srebrenica szégyen lesz örökre ezen az országon, de itt is visszazökkentett a realitás talajára a kisember élni akarása, kedvessége. Nyugat-Európában is a magyarokra acsarkodó fenevadakként írnak róluk. Belgrádban körtés szerb rakit ittunk a főutcán, jó volt látni a kedvenc teniszezőmet Djokovicot minden reklámtáblán, majd kifeküdtünk egy parkban, és néztük az egyik középület tetején lengedező kivilágított szerb zászlót. Szófiában, beléptünk az EU területére, a főváros szép keleti templomokkal van megáldva. A hostelben nyegle internetező turistákat láttunk, akik talán ki se tették a lábukat a városba. Szép volt, hogy Szófiát távolról dombok vették körül, voltunk egy buliban, ahol megtáncoltattam egy bulgár lányt, sokat taxiztunk pedig nem így indultunk. Topolyáról Újvidékre még egy kamionos vett fel, aki még egy Jelen sörre is meghívott az egyik benzinkútnál. Orosz vodkával kínált, kitettük a színes útleveleinket, szerb, orosz, német és magyar. Visszatérve Szófiába, Alex az utolsó napon megőrült, a búcsúzáskor jön rá ez az állapot, sokat ivott, és nem volt beszámítható. Ment tovább Isztambulba, mi meg Félixszel, egy bulgár vendégmunkással hazafelé vettük az irányt. Észak, a kezdetek fénye. Kinga unokanővéremmel elterveztük egyetemista korunkban, hogy meglátogatjuk a már fent említett Vecát, aki Helsinkiben töltötte ösztöndíjas félévét. Svédországon keresztül mentünk hozzá, megnéztük Stockholmot, megaludtunk a Mälaren-tó egyik kikötőjében egy hajón. Másnap 17 órás hajóúttal jutottunk el Helsinkibe. Az út során egy svájci sapkás, utcai öltönyös svéd tanárral, egy vándor ausztrállal és egy német-török munkással ismerkedtünk meg.A tanár a finn barátnőjét látogatta meg. A találkozás hatására hazajöttünkkor én is beszereztem egy zakót és egy svájci sapkát. Este elnéztem a kis szigetek apró fényeit, miközben Café del Mar számokat hallgattam a korlátnak dőlve. A helsinki ortodox templom kupolái már messziről látszódtak, és egyik nap egy kis szigetre kirándultunk, ami régebben védelmi célokat szolgált. Mikor vártuk a kompot a lócán, gyönyörködtünk a finn főváros fényeiben, és akkor határoztam el, hogy egész életemben utazni fogok. Huszonhárom országot sikerült eddig bejárnom, és azt hiszem, a halálos ágyamon ötvennel meg leszek elégedve. Persze nem így lesz. Úgy érzem, szeretnék egyszer utazás közben meghalni. Az útjaim során, barátaim társaságában megismertem saját magamat, határaimat a végtelenségig feszítettem. A végeláthatatlan kilométerek nemcsak térben haladtak, de közelebb hozták az embereket is hozzám, akik szinte csak karnyújtásnyira vannak tőlünk, sokszor országoktól függetlenül is, mint ez a korlát most hozzám, a miskolc-avasi bérházunk erkélyén.

Partium

Antal A ila

Míg rám hull a téli szürkület Nyárvégi erdőt képzelek fonott kosarat szendvicsekkel kevéske sörrel ami elkel mert megoszthatom veled és bozsog a lomb fejünk fölött a reggel tűnik a dél időz a szélben már érzik a koraősz és sugárpászmák a lomb között – s füves tér pokróc s zörren is már a szendvicsek papírja s nevet kezedben a szégyenlős üveg és nevetsz te is bárha innál hogy belepirul arcod füled… s pirulásod kimerevítem hogy pótoljon kicsit melegítsen míg rám hull a téli szürkület

Pillanatok Majd egy ablak tükrösen villanva becsapódik s a hirtelen támadt májusi szél elnémítja a park rigóit majd július dele üt melledre izzó billogot s a kapualjban hol megpihensz vén lelkek árnya suhog majd arra eszmélsz hogy november csipkés katedrálist havaz köréd… s mindegyik pillanat jel lesz amit csak te értesz… és valaki még

Partium

Saitos Lajos

Ha nem Ha nem embernek születtél volna leginkább madár lehetnél korán kelő költő mint énekes madár vagy talán károgó varjú…?!

Hűtlenség Kánikulában halk lombok alatt már készülődik a penész hogy megülje lakodalmát spóra a spórával tás a tással az ember meg mindig mással.

Szavak Élet és halál szavak szavak szavak egymás nélkül kimondhatatlanok csak mormolhatók monoton onthatók igeidők nélkül…

Partium

Esőben Amikor dörög az ég Isten gurgatja hordóit de mintha mind üresen kongana tartalmuk az imént zúdult gyöngéden záporként nyakadba

Szú a fában Perceg a szú a fában porzik mint homokóra ím e benti házból ki-kinézek egy karóra… Múlik az idő mállik s ha minden fogunk elvásik mint viseltes ingünk legyen még mibe' hinnünk Mozdul a léc rozogán törik is idejekorán s perceg a szú a fában ne higgyetek a halálban…!

Partium

Esély Esélyünk hogy földönkívüli civilizátorok ragadjanak el hétmilliárdnyi… maradunk hát földhözragadt ragaszkodók amíg vagyunk sok bűn alatt.

Önzetlen A világ összes bagzó macskáját odavinném egy szépasszony ablaka alá kellős közepén az éjnek… hadd tudná meg mi az önzetlen szeretet.

Filep Gergő: Varrógép 50

Partium

Szilágyi József

Detox Pulzáló látomás. Egy védtelen kiscica és egy vicsorgó oroszlán alakul át egymásba fél másodperces ritmussal. Megölje az oroszlánt vagy ölbe vegye a kiscicát? Ez a jelenség Kata, a felesége, ő váltogatja alakjait, Vízzi ebben semmi meglepőt nem érzett. – Ébredj, haver, itt a reggeli! Vakító fényözön mosta el a víziót, összezárta szemét, majd fejét oldalra fordítva nyitotta ki újra. Fülébe ömlött a nyitott ablakon begomolygó utcai forgalom zaja és a zsibongó kórterem zsongása. Körülötte Hypo és ürülék szagából kevert kórházi ágyas körkép. Pont a fejére tűz a perzselő augusztusi nap a háromrétegű rácson át. Mennyi már az idő? Kiütötték a tegnap beléerőltetett tabletták. Megemeli verejtékben úszó testét, de felülni nem tud. Karjai és lábai gézből font kötéllel vannak az ágykerethez kötve. Egyetlen alsónadrágba van öltözve. – Szólok az ápolóknak, hogy vágják le – mondja az álomvégi hang. – Én a Feri vagyok, ne aggódj semmit, pajtás! Nyüzüge, készséges, hihetetlenül beesett képű ﬁckó, a bal szeme körül hatalmas, vörös, monokli. Ő is egy szál alsógatyában. Tüsténkedik, teát hoz és egy debella ápolót, aki óva intően csörgeti kantárra kötött, kilós kulcscsomóját. Azzal egy grizzlyt is padlóra lehetne küldeni. – Magához tért? Viselkedjen az elvtárs, ez nem egy boksz edzőterem. Ha ma is ugrál, alulról kötözzük az ágyra. Értem? Egye meg a reggelit. Megvizsgálja majd egy pszichiáter. Legalább a béklyót leszedte. Szégyen! Micsoda szégyen! Az ágyakon alsógatyás, pőre alakok, csupa gyűrött, megviselt arc. Szemmel láthatólag idült alkoholisták. Beleivott a teába, a langyos löttyöt majdnem visszaköpte. A mosdókagyló mellett hárman snóbliztak. Odalépdelt, kieresztette a csapot és mohón nyelte a hűs kortyokat. – Ne aggódj. Megvizsgál a pszichiáter, megírják a zárójelentést, és délután mehetsz. Én már egy csomószor voltam itt. – Feri tényleg rutinosan mozgott, valahonnan egy pizsama alsót is kerített magának. – Erre szükség lesz, mert szerzünk piát – vonta be az akcióba Vízzit. – Még itt is piálni akarsz? – Piálni? Mindent megtett volna, hogy szabaduljon innen. Berúgni itt? – Nagyon hülye voltam tegnap? – kérdezte Ferit, aki már az ablak rácsain át pisszegett, és füttyögött. – Csak a szokásos, kicsit be voltál indulva. Ez holnapra már itt sem lesz – mutatott a monoklija felé. – Az öreg kezdett hergelni, ő tehet az egészről. Lecsaptad, mint a taxiórát. Egy két sorral odébb lévő ágy szélén szintén monoklit viselő, felrepedt szájú, kopasz öregúr lóbázta a lábát. Barátságosan integetett. „Talán még fel is jelentik verekedésért…” Vízzi egyre kényelmetlenebbül főtt a saját levében. – Mikor lesz az orvosi vizsgálat? – türelmetlenkedett Vízzi. – Ki tudja… Délelőtt vagy délután. Amikor rád kerül a sor. Addig itt punnyadunk

Partium

– mondta Feri és folytatta az ablakon át a pisszegést. A detox rutinos páciensei egyáltalán nem aggodalmaskodtak. A terem másik két ablakánál is valami hasonló játék folyt. Az ápolók oda sem hederítettek, az egyik fel-alá járva mindenféléket intézett, a másik elvileg az osztályt vigyázta. Kulcscsomóját időről időre megcsörgetve újságot olvasott. – Három rácson át akarsz piát szerezni? – Kell hozzá némi ügyesség, meg szervezés, de mindig összejön… Fél óra alatt egy tucat járókelőt leszólított és össze is lejmolta a szükséges pár szár forintot. Mindezt egy tripla rácsrendszeren keresztül, amelynek belső eleme egy sűrű szövésű, hörcsögketrec rács volt.Az ablakon kívül a földszinten szokásos vasrudak, azután még egy sűrű szövésű rosta.Ahörcsögrácsok a keretnél egy darabon fel voltak válva, bankónak és aprópénznek pont elég volt a hely. – OK, a pénz megvan. De egy üveg ott nem fér be – tornáztatta az agyát megszokásból Vízzi. – Most jön a szervezés. Az összegyűlt pénzt most kiadom valakinek. Valakinek, aki nem csak megveszi a páleszt, de be is hozza az osztályra. Bejön, érted? Hozzám, mint látogató. Vízzi elképedve nézett. Ha ezt összehozza, tényleg egy született tehetség. – Mit csinálsz civilben? – Cirkuszi artista vagyok, önálló vállalkozóként… Áh, csak hülyülök! Leszázalékoltak. De eredetileg villanyszerelő voltam. Meg taxis. Betegszállító. Kertész. Idegenvezető. Ilyesmik… És Feri megoldotta. A pénzt a szűk hasadáson át kijuttatta egy járókelőnek, akit nem csak az ital megvételére tudott rábeszélni, hanem arra is, hogy látogatót játszva bejusson az osztályra és titokban átadja a „kedves rokonnak” a hőn óhajtott alkoholos oldatot, leginkább cseresznyepálinkát. A hat-nyolc órája még önkívületben fetrengő szenvedélybetegek artista ügyességgel és leleményességgel oldották meg a részletkérdéseket. Vízzi továbbra sem értette: szörnyű kalamajkában vannak és újra csak a piáláson jár az eszük? A délelőtt folyamán egy év absztinenciát fogadott, ha még ma sikerül ebből az undorító helyzetből kikászálódnia… A legügyesebb adománygyűjtők ténykedését siker koronázta. Mire eljött a vizit ideje, annyira beszívtak, hogy újra öntudatlanul hevertek az ágyukon és maguk alá vizeltek. A matracon átcsorgott sárga lé a megszokott horpadásokban gyűlt össze a padlón és otthonosan párolgott az augusztusi melegben…

Partium

Tanulmány Be ha Zoltán

Szempontok a magyar nemzeti irodalmi paradigmához „One can only reach out to the universe with a gloved hand – that glove is one’s nation” („az univerzum felé csak kesztyűs kézzel nyúlhatunk ki, s ez a kesztyű a nemzetünk”) – foglalja nemzeti identitás és univerzalitás finom összefüggéseit rendkívül találó és mélyértelmű metaforába W. B. Yeats, egyszersmind a nemzeti önazonosságot az egyetemesség elérésének vagy megközelítésének a feltételeként elgondolva. Saját nemzetére vonatkoztatva hasonló képzetformák mozgósításával tömöríti axiomatikus szentenciába (a „sic itur ad astra”-gondolat jegyében is) Ady Endre, hogy „a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.” Babits Mihály ugyancsak leszögezi a nemzeti jelleg értékképző önállításának humánontológiai és értékfilozófiai, axiológiai bizonyosságát, amikor azt fejtegeti (szinte Adyt is visszhangozva) Trianon alatt és után, hogy ez „az a haza, melyet sohasem lehet az Emberiség ellen fordítani: mert kincse inkább ez az emberiségnek, és sokasodása és gazdagodása”; „ez az a haza, amelyre igenis szüksége van az emberiségnek, amelyet meg kell őrizni az emberiség számára.” S midőn így vall: „Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét!”; „azt mondhatnám, amit Illyés: bármely nemzet kiveszése ilyen tragikus görccsel markolná szívemet. S azt, amit Széchenyi: mindig méltó feladat egy nemzetet megmenteni az emberiségnek.” „Egy színt a csokornak, egy hangot a koncertnek.” A megmentés gondolata pedig újra Adyhoz is visszavezet: „bármi áron meg kell védeni (…) egy fenyegetett fajtát.” Hiszen minden nép, minden nyelv és nyelvhaza egy megőrzendő „külön látomás a világról” – s „a nyelvi hazák halála metafizikai tragédia lehet az egész emberi civilizáció számára” (ahogyan pedig Szőcs Géza posztulálta). A nemzetvédő minőségbölcseleti konklúzió így törvényszerűen teremti meg az etikai és a metafizikai belátás integritását. Babits szavaival: e „szerencsétlen és megalázott nemzet – a harci erő védtelen áldozata – szellemi tekintetben szerencsésebb, mint a büszke hatalmasok: szabadon nézhet szembe a Gondolattal, melytől az Erő fél, s egyszerre szeretheti hazáját és az Igazságot.”; „hiszen az Igazság maga sem kívánhat itt egyebet, mint fölemelését ennek a boldogtalan népnek, melynek oly fájdalmasan igaza van.” „Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság, / de leghatalmasabb mégis az igazság.” Asajátos nemzeti érték- és lényegvalóságok szükségszerűségét azután számtalan kortárs kultúrtörténész és elméletíró irodalomtudós is csak megerősítheti. A nemzeti tudat és a nemzeti önazonosság metafizikája a teljes közösségi önmegvalósítást követeli („the metaphysics of nationalism speak of the entry into full self-realization of a unitary subject known as the people”) – summázza Terry Eagleton. Az értelmiségi nagyon gyakran tekinthető úgy a saját népe szemében, mint aki képviseli, kifejezi és tanúsítja a

Partium

nemzeti közösség szenvedéseit. Ezt a rettentően fontos feladatot pedig – a történelmi emlékezet ébrentartását, a kollektív létezés megerősítését – a művészek az egyetemes esztétikai értékek és távlatok hiteles megteremtésével töltik be (an „intellectual is very often looked to by members of his or her nationality to represent, speak out for, and testify to the sufferings of that nationality /…/ To this terribly important task of representing the collective suffering of your own people, testifying to its travails, reasserting its enduring presence, reinforcing its memory, their must be added something else, which only an intellectual /…/ has the obligation to fulfil.After all, many novelists, painters, and poets /…/ have embodied the historical experience of their people in aesthetic works, which in turn become recognized as great masterpieces. For the intellectual the task, I believe, is explicitly to universalize the crisis, to give greater human scope to what a particular race or nation suffered, to associate that experience with the sufferings of others”) – fejtegeti Edward W. Said. Az esztétika nincs elvágva az etikától vagy a politikától. Ekképpen az irodalomtudomány feladata nem egyszerűen az olyan esztétikai vizsgálódás, amely az értékelést és a kifinomultságot célozza meg, hanem az olyan kulturális elemzés, amelyet a társadalmi megértés és az emberi emancipáció érdekel („aesthetics is not severed from ethics or politics. Thus, the task of literary study is not simply aesthetic scrutiny in the pursuit of appreciation and refinement but cultural analysis in the interest of social understanding and human emancipation”) – taglalja Vincent B. Leitch. Régebbi és újabb gondolkodók győzhetnek meg tehát nemzeti sajátosságszféra és egyetemes értékrend egymástól elválaszthatatlan minőségekkel rendelkező, organikus kapcsolatáról, kölcsönös előfeltételezettségéről és összefüggéséről; a kölcsönviszonyban az egymást átjáró értékdimenziók szintézisigényét evidenciának tekintve. Megint Babitsot idézve: „Minden művészet annál értékesebb, mennél nemzetibb, mennél jobban differenciálódott minden irányban, a nemzeti irányában is. S az irodalom, a nyelv művészete, annál értékesebb, mennél nemzetibb a nyelve, mennél idiomatikusabb, a görög szó etimológiai jelentése szerint.” Németh Lászlóval szólva: „Mennél mélyebben vagyok magyar, annál igazabban vagyok ember. A legfranciább franciák, a legnémetebb németek, a legoroszabb oroszok voltak azok, akik az egész emberiségnek is mondtak valamit.” A magyar irodalmi tudatvilágnak markáns vonása az az önszemléleti bizonyosság, amely szerves szimbiózisban fogja fel magát a világkultúrával. Még a közvetítés, a fordíthatóság nehézségeivel történő birkózás közepette is. Babits szerint: „nem lehet csodálkozni, hogy a könnyen fordítható művek többnyire egészen más, nem speciálisan irodalomművészeti értékekkel bírnak – ha egyáltalán értékesek: s az ilyen művek összessége hamis fogalmat ad valamely irodalom értékeiről. (…) Mindenhez az irodalomban, ami nem külsőleges és technika, köze van a nyelv géniuszának – és lefordíthatatlan.” Ezért, ennek elfogadása folytán sem lehet csodálkozni azon a szándékon, amely legjobbjainkat mindig a hozzájárulás, a többletnyújtás minőségigényével vértezte föl, az utánzás és a másolás szervilizmusával szemben. Abban a hitben, hogy alkotó autonómiájával és aktív önállóságával, akár a példanemzeti célkitűzés törekvésével vagy a példanemzet-alakítás reményével a magyar sors és a magyar szellem legalább a „sajátosság méltóságának” státusát bizton elérheti. Makkai Sándor is így hirdette: „Nem érette, az ő kedvéért, hanem önmagunkért kell európai nemzetnek lennünk. Ez, éppen ebből kifolyólag, valami egészen mást jelent, mint Európa utánzójának, szolgájának, vagy éppen majmolójának lenni. Nincs szükségünk Európa bűneire, igazságtalanságai54

Partium

ra, szeszélyeire, képmutatására, felfuvalkodottságára. Saját magyar jellemünk és szellemiségünk kifejtésére van szükségünk az európai kultúra valódi és örök értékeinek érvényesítése által. A mi európai feladatunk: embernek lenni – magyarul.” De József Attila is önérzetesen jelentette ki: „Az emberiségnek éppen magyar mivoltunkkal tartozunk.” A világhorizontú betagozódás vetületeit és módozatait árnyalatosan boncolgatva Babits arra is felhívja a figyelmet, hogy irodalmunk „európai még akkor is, még abban is, mikor nemzeti.Az úgynevezett nemzeti irány nem jelentett nekünk valami egyoldalú begubózkodást és elzárkózást a világirodalom nagy áramlataitól: hanem éppen az áramlatok egyikét”; s hogy „a nemzetiség pedig csak akkor értékes a világirodalom számára, ha abba beilleszkedett, avval összehangolódott, átitatódott.” Igaz, hogy „valamely irodalom éppen annál inkább lehet világirodalmi érték, mennél nemzetibb: mennél több új színt, új hangot visz belé a világirodalomba.” A „világirodalom általában az egész kultúra – a népek lelkének óriás koncertje”, s e „nagy koncerthez egy új hangot adni, egy új színt a világirodalom nagy tarkaságához, a legnagyobb szolgálatok egyike, melyeket egy kis irodalom a világirodalomban tehet, s része a kis nemzetek azon nagy feladatának, mely nálunk Széchenyiben vált leginkább tudatossá, aki így fejezte ki: ‘egy nemzettel ajándékozni meg az emberiséget’. Az élet mindig keresi a különségeket és tarkaságokat, és milyen szegény lenne az egyszínű emberiség!” S tovább árnyalva azt is elemzi, hogy míg „tehát egy irodalomnak, mint egésznek, értéke annál nagyobb a világirodalomban, mennél inkább új hangot visz bele, s mennél több új kifejezőeszközzel gazdagítja, azaz mennél kifejezettebben külön nemzeti karakterrel bír: addig, megfordítva, valamely egyes műnek világirodalmi értéke annál nagyobb, mennél általánosabban emberi vagy európai érdekkel bír, s mennél európaibb eszközöket használ a kifejezésre.” Németh László ugyanilyen kölcsönösség alapján figyelmeztet a kétoldalúság nélkülözhetetlenségére: „Nincs barbárabb, mint a külföld szempontjait fordítani a magyar irodalom ellen. De nincs sürgetőbb, mint olyan értelemmel gondolkozni magyar alkotásokon, amely sok idegen művön is gondolkozott.” A magyar irodalom történeti folyamataira és mozgástendenciáira tekintve az egyik legfeltűnőbb, leginkább szembeötlő – vagyis nehezen vitatható – sajátlagos jelenség: az utóbbi mintegy két évszázadban lezajlott hatalmas arányú, az addigiakhoz képest és általában a nagyvilág kultúrtörténeti szemszögéből is különlegesnek látszó kiteljesedés, kicsúcsosodás – hallatlan jelentőségű írók sokaságának az egyidejű teljesítményrengetegét, értékösszességét eredményezve. A „kis nép, nagy szellem” tézise igazolódik, és Babits például már a tízes évek elején azt összegzi, hogy a magyar literatúrában „először a kifejezés európai értékét találtuk: s történeti fejtegetéssel bizonyítottuk, hogy irodalmunk úgyszólván kezdetétől fogva a nagy európai kultúrának egyik kifejezésformája, s már mint ilyen is helyet foglal az úgynevezett világirodalomban. Másodszor megmutattuk, hogy e világkultúrába nemzeti sajátságaival s önálló, egyéniségszerű karakterével egészen új színt hozott. E két pontot tekintve számlánkon igen erős aktívát sejtettünk meg.” Modern jövőjében „végtelen kilátásokat” remél, mint ahogy a húszas évek derekán Németh László még határozottabban körvonalazza ezt a lehetőséget – a mechanikus teleologikus evolucionizmussal szemben a szerves mozgásjelenségek és növésfolyamatok kiszámíthatatlan erupcióját érzékelő egyfajta organicista elméletének jegyében, sőt ebből következően egyenesen a mintaállítás affirmatív, küldetéses törekvésének szellemében –: „A nemzetek akkor adják legjobb erőiket, midőn magukra eszmélve, a genezis ihletével először öntik tökéletes és eredeti alakba külön mondanivalójukat.” (…)

Partium

„Aki ismeri a magyarságban immár százötven éve erjedő erőket, látja, hogy tanuljuk el fokról fokra Nyugat kifejező eszközeit, hogy kerekedünk a Nyugat fölé a mi külön mondanivalónkkal, elhiszi, hogy a következő szót a magyarság fogja mondani. Az áttörést már múlt a század előkészítette. Berzsenyi, Csokonai, Katona, Vörösmarty, Jókai, Arany ennek a munícióraktárnak a felhalmozói. A kilencszáz körüli évek tespedéséből nem remélt magasságokba csap föl a magyar géniusz. A nemzeti katasztrófa ezt az irodalmi föllendülést széles magyar rétegek személyes ügyévé tette. (…) Egyszer forduljon felénk Európa figyelme, irodalmunk hódítani fog.” Németh a nemzeteket tartja Európa eleven szerveinek, amely mindig más és más újraéledő szervével, azaz nemzetével nőtt és ugrott ki – „a teremtő tettek soha nem tapasztalt sűrű egymásutánjával” –, mint például az antik görögség. De a harmincas évek végén Babits is az athéni kultúrára hivatkozva állapíthatja már meg – és saját korábbi eszményeinek, vágyainak a megvalósulását is mintegy konstatálva –, hogy a „mi kicsiny és ismeretlen népünk feltűnően nagy s magas értékű irodalmat és művészetet hozott létre, amely nemcsak egyes csúcsjelenségeiben, de egészében is hatalmas nemzetek teljesítményeivel kiállja a versenyt. (…) Ma, amikor a kultúra ereje és szellemisége egész Európában hanyatlani látszik, a tépett és megszegényedett magyar még mindig tartja irodalmának és művészetének színvonalát, mely semmivel sem áll a legjobb nyugati színvonalnál alacsonyabban.” Mindezekből táplálkozva a magyar nemzeti irodalmi paradigma irányadó alapvetéséhez tartozónak gondolhatjuk egyfelől a világirodalmi jelenségek teljes körű jelenlétét, reflexióját és asszimilációját, másfelől azok sajátszerű átszíneződését. „Európai és magyar szellem párhuzamossága és markáns eltérése magyaráz meg leginkább speciálisan magyar jelenségeket a Gellért-legendától máig” – fektette le tézisét napjaink irodalomtudományi diskurzusában Imre László is. Mindemellett számba vehető egészen egyedi, különös szemléleti formák és beszédmódok, specifikus poétikai, műfaji képződmények kifejlése és meggyökeresedése is. A magyar jellemről értekező, bizonyos nemzetkarakterológiai ihletettségű tanulmányában Babits Mihály olyan tulajdonságokat sorol, mint a képgazdagság, a realizmus, a kifejezés józansága, az edzett flegma és a bölcs, morális szónokiasság. Azonban ezeknél talán még általánosabb jellegzetességek is nyomatékosíthatják a sajátosságok paradigmakonstituáló karakterjegyeit. Elsősorban talán azt, hogy az egyes kiteljesedő tulajdonságok bár külön-külön nyilván más és más népek irodalmában is fellelhetők vagy kiemelve azonosíthatók, mindezek ilyenfajta együttállása, jellegképző kombinációja vagy koegzisztenciája mégis leginkább a mi irodalmunkat markírozhatják. Valószínűleg tagadhatatlan a megmaradás létkérdéseit tematizáló és problematizáló, morális vétetésű és vonatkozású sorsirodalmiság jellegmeghatározó hangsúlyossága. Amely erőteljes és elementáris történeti tudatossággal reflektál a kollektív fennállás historikus dilemmáira és kataklizmáira. Sorsos tájékozódás, nemzeti önismeret, lelkiismereti hajlam és beállítódás, kötelességérzet és képviseleti felelősségtudat egyaránt identifikálja.A történelemben való szubszintenciális fennmaradás szükségképpeniségét egyetemes, világtávlatú és emberfölötti, természetfölötti perspektívákba illesztve képzeli el. („Megmaradni. Ahogy lehet. S hogy lehet? Úgy, ahogy a nép nagy többsége hiszi, hogy lehet. Mert a hit nagy erő, a történelemben talán a legelső erő” – Veres Péter; „Atyám, míg néped egy is van e földön… míg néped van… magyar is legyen”; „Volt-e a magyarral valami célja, valami külön célja a Teremtőnek? (...) Azzal, hogy oly sok emberi nyelv van, kicsi és nagy – volt-e terve az Úrnak? És vélünk, a mi nyelvünkkel volt-e, s ha 56

Partium

igen, mi célja, terve volt? (...) hiszem, hogy akármily kicsiny, de mégis volt célja. Ha semmi más, egy bizonyosan: hogy megmaradjon. Hogy fennmaradjon most és mindörökké” – Páskándi Géza; „A nemzet célja tehát az lehet, hogy az Isten csak számára kiválasztott nyelvét az emberiség legvégső határáig továbbvigye, gyarapítsa mindannyiónk örömére, és tegyük hozzá, Isten nagyobb dicsőségére” – Kányádi Sándor; „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk” – Sütő András; „a Nagyisten legyen tanunk: / kiirthatatlanul megmaradunk” – Döbrentei Kornél.) Kialakul egy olyanfajta sajátos (és közismert) erkölcsi nemzetfogalom, azaz nem származás- és eredetközösségi, nem etnocentrikus, nem vagy nem pusztán állampolitikai, földrajzi-területi, táji-természeti, gazdasági, társadalmi, de még a hagyományközösségi nyelvi-kulturális adottságokon, övezeteken, körülményeken is túlhaladó, azokat transzcendáló, szinte vallási (mert önkéntesen és szabad akaratból sorsvállaló) attribútumokkal felruházott, vagyis szakralizáló morális nemzeteszme és konfirmált nemzeti aspiráció, amely elvileg a legmagasabbrendűnek értelmezhető, mert tisztán lelkiszellemi erezetű, spiritualizált vérvonalként vonul végig irodalmi gondolkodásunk évszázadain. Azon túl, hogy nyelvében és lelkében él a nemzet: erkölcsiségében, morális hűségében a legmagasztosabban és legigazabban, s az „excelsior” igényességében, minőségtudatában. Újra Babits hangján utalva erre: „– Mit ér az ember, ha magyar? – kérdezte Ady Endre. De nem ő először, s nem ő utoljára. Azt mondhatnám: az egész magyar történelem ezt kérdezi. Amit Ady versével, szavaival, ugyanazt kérdezte Széchenyi egész életével. Nincs még egy élet, mely oly ellenállhatatlanul veti föl a ‘magyarság és emberség viszonyának problémáját’.” Magyarság és emberség, nacionalitás és humanitás erényelvű (úgyszólván meritokratikus) egybefüggéséről, fundamentális széttéphetetlenségéről szintén idézetek (itt természetesen csak kiragadott, vagyis jelzésszerű) özöne tanúskodhatik – szállóigeszerű maximák és szentenciák ezerféle költői és filozofikus hangnemváltozatában: „Mi az hát, ami a magyart emelheti? / Valóban nem más, mint az ész s erkölcs” (Berzsenyi Dániel); „Minden ember legyen ember / És magyar” (Vörösmarty Mihály); „Ha nem születtem volna is magyarnak, / E néphez állanék ezennel én” (Petőfi Sándor); „Testvéremül elfogadom, / Ki tiszta ember és magyar. (…) Kitárul a felé karom, / Kit magyarrá tett értelem, / Parancs, sors, szándék, alkalom”; „Ember az embertelenségben, / Magyar az űzött magyarságban” (Ady Endre); „Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, jó európainak lenni és jó magyarnak lenni” (Kosztolányi Dezső); „jövőt nevelni, embert és magyart” (Áprily Lajos); „Nekem nem magyar, aki élvez, aki kizsákmányol, aki élősködik. Nekem az magyar, aki dolgozik (…) Nekem magyar: az élet nyolc millió verejtékes, szomorú gladiátora” (Szabó Dezső); „Ember is; magyar is; magam is”; „adj emberséget az embernek. / Adj magyarságot a magyarnak” (József Attila); „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, / A mi dolgunk csak: igazabbá lenni”; „Hát minden tárnát fel kell tárni, // Ahol még érc van: emberi s magyar” (Reményik Sándor); aki „amíg embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas” (Tamási Áron); „mindíg magunkért, soha mások ellen” (Dsida Jenő); „a magyarság az én szememben, de a múlt magyarjai szemében is: a nemes gondolkozás és a nemes magatartás” (Veres Péter); „A magyar az, akinek jellemzésére azt mondhatjuk el, amit a tökéletes emberről gondolunk”; „Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek” (Illyés Gyula); „Mennél jobban sikerül embernek lennem, annál igazabb, tisztább és termékenyebb lesz magyarságom is. (…) egységes a magyarság akkor, ha minden magyar emberebbé lenni igyekszik, hogy ezáltal magyarabbá váljon”; „Hon-

Partium

talan vagyok / de vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet / és maradok ez úton, míg csak élek / töretlen hittel ember és magyar” (Wass Albert); „én ember vagyok magyar és Európa” (Hervay Gizella); „a magyar ember csak magyarként / marad meg nálunk ép embernek” (Bábi Tibor); „egy irányba mozduljunk / föl / e medencemélyből arcunkat / minden népek arcával / egy magasságba emelni” (Gál Sándor); „EMBERNEK MAGYART, / MAGYARNAK EMBERIT!” (Utassy József). A feltétlen érvényesség szintjén szakralizált ragaszkodás és kötődés modellje szorosan és természetszerűleg fonódik össze azután a transzcendentális eszmélkedés belső ösztönzéseivel. A személyes és közösségi egzisztenciális krízishelyzetek végeláthatatlan sorozatában lezajló történelmi létküzdelem egyszerre volt hitküzdelem is, és fordítva; az Isten-kérdés közvetlenül ember- és nemzetkérdés. Kitüntetett jelentőséget nyert így a vallási tapasztalat artisztikusan nyelvformáló átesztétizálásának, összeforrasztásának érzetköre is. Az archaikus és a keresztény mítosziság magasművészeti megnyilatkozásainak áramlatai – a fokozott hitőrzés és nemzetvédelem egyidejűségében – az azonosságvállalás mitikus-biblikus közegét szélesítették ki; a hitvalló imádság, a segélykérő óda és könyörgés, a lamentáció, a zsoltáros ének, a régiségben gyökerező folklorisztikus-liturgikus konfesszió számtalan műformájában; s csak újabban is a nemzeti Himnusz (Kölcsey), a Szózat (Vörösmarty), a Psalmus Hungaricus (Dsida), a „Húsvéttalan a magyarság” (Ady), a „Krisztus-követő bús próbálkozás” (Reményik), a „Népek Krisztusa, Magyarország” (Márai) képzetvilágában, az „imitatio Christi”, a magyar passió – a krisztológiai sorsazonosítás – megannyi vallomástételében. („Kereszténynek lenni és magyarnak lenni csaknem ezer éven át teljesen egyet jelentett” – mondta Szerb Antal.) A „patrióta a heveny bajok mögött embermagjával a végzethez beszél, s küldetésnek érzett pályája teremt Istent neki. (…) a magyar szellemben mindig megvolt a hajlam a patrióta lírából a végokok körén mint vallásos líra szállni följebb” tehát (amint arra pedig Németh László is rámutatott). És bizonyítottá válik így az a kultúrantropológiai állítás is, miszerint „az etnikai identitás folytonossá tételének kiemelkedően a leghatékonyabb eszköze a vallás. A szokatlanul tartós fennmaradás (…) esetei – a szamaritánusoktól a baszkokig – egytől-egyig ugyanazt a képet mutatják: az etnikai identitás egy sajátos vallási beállítottsággal fonódik össze” (JanAssmann). A mitologikus ősiség mélységperspektívája és a modern létszemléleti és kifejezésformák egymással ötvöződő tendenciája különös kijelölő hatásfunkcióval látja el a magyar irodalmiság erős folklór-ihletettségét, az autentikus tradicionalitás és a modernizmus között létesülő kapcsolatok szorosságát, illetve a bartóki modell vagy szintézis kivételes inspiratív hatását. A népi kulturális örökségbe való beágyazottság („a nagy medence, amelyből az egész nemzet eredt, valóban a parasztság” – Németh László), a folklórhagyományok reintegrációja, a remitologizációs kísérletek még a klasszikus vagy a neoavantgárdizmus experimentalizmusát is be tudja oltani a népiség szabad vagy jelképes látomásosságával, s a népi expresszionizmus vagy szürrealizmus (Sinka István, Nagy László, Juhász Ferenc) után vagy mellett a mágikus realizmus korai vagy szinkron válfajai is termékeny talajon bontakozhatnak ki (Tamási Árontól Bálint Tiboron át Gion Nándorig). („A bartóki modell lényege a szintetizálás és a komplexitás. A kultúra ‘alsó’ regiszteréből, a népi műveltségből megújulást remélő alkotói és értelmezői rendszer. A bartókiság mint szemlélet- és alkotásmód az emberi lélek civilizációk során elhalványodott mélységeinek a felkutatására, a modern kultúrába való bevonására irányul, melynek során az ősit, a régit ütköztetve a jelenkorival, a létrejövő disszonanciákat legyőzve új, 58

Partium

magasabb rendű harmónia keresése a művészi tevékenység célja. (…) A szintézis a kontinuitást szolgálja: az időfolyamatban kibomló kollektív értelmesség hagyománytörténésébe való beilleszkedés szándéka vezérli, amolyan időösszegző, magát a történés lényegét megragadni kívánó alkotói ambíciótól indíttatva. A bartókiság részben a remitologizáció vonulatához is illeszthető minta: egyes műveiben mitologikus modelleket alkot, melyek diffúz tartalmakat sűrítve, reális, történeti és mitologikus elemek, mítosztípusok egybehangolásával a teljes létezés megragadására, a világegész s abban az emberi léthelyzet megértésére tesznek kísérletet” – foglalja ezt össze pontosan és távlatosan Papp Endre.) A népiség ideáltípusai – főként a magyar népi írói mozgalomban – egyébként is olyan gondolati és formanyelvi tüneményeket produkáltak, melyek legerőteljesebben magyar kultúrtörténeti fejleményeknek (mondhatni afféle „szellemi hungaricumoknak”) számítanak. Ilyen például a harmadikutas ideológia vagy nézet- és eszmerendszer kidolgozása (benne a Kelet és a Nyugat közötti örökös őrlődés dilemmatikus helyzet- és feladatértelmezésével, a kettősség és a köztesség hátrányait előnyre váltó, szintézisteremtő történelem- és társadalomfilozófiai, nemzetpolitikai esélyek részletező körülírásával – Szabó Dezső, Németh László, Kodolányi János, Szabó Zoltán, Bibó István és mások gondolatvilágában; s például versben, újabb keletű költői látomásban: „Se jobbra, se balra. Hanem a pokolra, / ahová kell menni, ha dudás akarsz lenni, / ez a harmadik út? Hanem a csillagokra, / ‘csillagos ég, merre van a magyar hazám, / merre sirat engem az édesanyám?’– ez / a dal, ez a harmadik út? Bibó István / ott jár ezen az úton, ott keresd, / megismered, kicsit hajlott hátú, / szemüveges, kezében bőrönd, / most épp Bartók teli bőröndjét Ő viszi” – Pintér Lajos: Harmadik út). Ilyen specifikum azután az irodalmi szociográfia művészet- és tudományközi polifóniája, komplexitása is. És ilyen a tényfeltáró, valóságirodalmi, non-fiction elbeszélőformák bősége, amelyekben a tárgyias epikai szépirodalmiság, meg a publicisztikai, riporttudósítói, naplószerű krónikási előadásmód feldúsítja a szubjektív önéletrajzisággal és az esszéizáló szellemiséggel telített, sokértelmű prózapoétikai szövegszőttesek összetettségét. (Egyébként például a régi – a reneszánsz – magyar irodalomban megtalálható és jellegformáló históriás ének műfajának sincsen pontos európai vagy világirodalmi poétikai megfelelője.) De megfigyelhető magának a negyedik műnemnek, az esszéműfajnak (elsősorban az irodalom- és társadalomkritikai, a kultúrtörténeti, néprajzi, teológiai vagy a lélek- és lételméleti esszének) a páratlanul monumentális arányokban és mennyiségiminőségi jelentőséggel bíró kiterjedése is. És a nemzettudati önreflexió külön termékenyítő övezete a kisebbségiség sorsélménye: az elszakított nemzetrészek részint elkülönböződő, de a „sokágú síp” (az illyési „ötágú sípból” továbbfejlesztett) metaforának az alapvető igazságát is megtámogató irodalomtörténete. A nyelvi és kulturális kollektívumként, szimbolikus értelemközösségként felfogott nemzetegészen belüli erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai, őrvidéki létformák emberi világa, kisebbségiségében jellegadó szerepe, a szórványlét, a nyugati és tengerentúli diaszpóratudat, a szétszóratásszindróma, az emigrációs életérzés – a megélt minoritás, mint átható sorsprobléma –, mindennek ennyire változatos és komplex kifejeződésmódokban és ilyen arányokban jelentkező összessége: alighanem ugyancsak jellegzetes magyar kultúrtapasztalat.A„lehet – nem lehet” vita alapján egyrészt a maga elviselhetetlenségével, másrészt viszont a heroikus pesszimizmus vagy a neokantiánus értéketika egzisztenciális éthosza szerinti helytállásával és kitartásával: az „ahogy lehet” vagy a „lehet, mert kell” törvényének megfelelően. Az „ahogy lehet” szofizmája egyébként régebbi keletű és napjainkig tartós

Partium

életű motívum, illetve szófordulat: feltűnik már Arany János balladisztikus históriáskrónikás énekében (Török Bálint), Hősökről beszélek című poémájában Illyés Gyulánál („tartsd fenn magad, ahogy lehet!”), Reményik Sándornál költeménycím, Szabó Pálnál regénycím, Wass Albert jeremiádszerű, panaszdalos-rapszodikus regényéből (Adjátok vissza a hegyeimet!) így hangzik: „hogy valahogyan megmaradjon a család, a magyar élet, a magyar gyermek és a magyar jövendő. Ahogy lehet”; Veres Péter Szárszón hangsúlyozta az „ahogy lehet” stratégiáját, s a karizmatikus irodalomtörténész Czine Mihály is gyakran utalt rá: „Fegyverrel, ravaszsággal, munkával: de megmaradni. Ahogy lehet.” Felbukkan Kárpátalja kortárs remekírójának, Nagy Zoltán Mihálynak A sátán fattya című regénytrilógiájában („éli az életet, ahogy lehet”), illetve Messze még az alkonyat című „versesregény-variációjában” is („élni, végigélni / a teremtő által beléjük plántált / életet, / tedd / te is / ezt, / ahogy lehet”). Azonban ez a keservesen kiküzdött, megszenvedett válaszadási kísérlet az alapvető lét–nemlét dilemmákra és dichotóm sorsproblémákra, a „veritas duplex” megoldhatatlan szorításában mindig magával hordozza a reményvesztés ellenpólusát, a „nem lehet” kényszerű és elháríthatatlan igazságát is. Amikor Makkai Sándor 1936-ban elhagyta Erdélyt és áttelepült Magyarországra, felgyülemlett keserűséggel teli híres – Nem lehet című – cikkében pontosan kifejtette, hogy „a kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem erkölcsi lehetetlenség”; „legmélyebb gyökerében elviselhetetlen, mert merőben ellenkezik az emberi méltósággal, és ez az, amit Európa lelkiismeretének – ha ugyan van lelkiismerete – nem szabadna eltűrnie és nem lehetne elhordoznia.” De hasonlóképpen fogalmazott Tamási Áron 1941-ben: „Idegen uralom alatt élni az ember meggyalázásának egyik neme”; és Bibó István is 1946-ban: „A kisebbségi élet megszűnik teljes értékű emberi élet lenni, háttérbe szorított, nyomott életté válik”; „a reményből élésnek ez az állapota pedig, ha a remény hamarosan nem valósul meg /…/ tartósan elviselhetetlen”. Makkai írása akkoriban heves vitát váltott ki – a kisebbségi létparadoxon, a „non possumus” máig égető eszmecseréjét indította el –, mert az erdélyi szülőföldjükön otthon maradottaknak nyilvánvaló szükségük volt morális kitartásuk eszmei igazolására, s ezt elméletileg elsősorban az öntörvényű, autonóm konstitutív értéketika, a kantiánus kategorikus imperatívusz posztulátumával kísérelték meg rögzíteni. A parancsoló hűség és ragaszkodás emblematikus (és a klasszikus német ﬁlozófusra utaló) kifejeződése Reményik Sándor válaszcikkében például így hangzott: „Az erkölcsi törvény, mint magyar követelmény bennünk. A transsylván csillagok pedig felettünk. És semmi más. / Nekünk lehet – mert kell.”Alétgond azonban múlhatatlan létgond marad, s magát az emésztő és katartikusan nyugtalanító drámai vívódást a későbbi évtizedek kommunista (és azon belül romániai) diktatúráját abszurd drámában (Kétszemélyes tragédia) leleplező Kányádi Sándor is ezt a kettősséget képletező dialógust adja szereplői szájába: „Nem lehet így élni”, s válaszként, hogy „csak így lehet élni”; „és élni kell”. Az erdélyi neoavantgarde áramlatokhoz is kapcsolódó Kenéz Ferenc megrázó versfolyamba foglalja a gyötrelmes sorskérdést: „miközben élni próbálunk, / ha tudni nem lehet, / miközben tudni próbálunk, / ha élni nem lehet”. Sütő András pedig így foglalja össze az egzisztenciális apória lényegét: Erdély tizenegyedik parancsolata az, hogy „itt maradni kell akkor is, hogyha nem lehet”. S a nagykunsági Körmendi Lajos is általános érvénnyel nyilvánítja ki (még a szovjet birodalmi érában), hogy „élni talán / nem lehet itt, / ámde muszáj”. Mezey Katalin „mondókája” pedig egyenesen, hogy mindennek ellenére azért hátha mégis: „mindenütt lehet élni”. 60

Partium

Sőt a „szenvedés nemesít”, az ágostoni „megváltó szenvedés” vagy a „teher alatt nő a pálma” antik-keresztény etikai-perfekcionista eszményiségének és bölcsességének indíttatását, irányultságát is követve kristályosodik ki a kisebbségi humánum és emelkedésideál („kín kovácsolta korona”, „romon virág” – Reményik Sándor; „teremtő”, „produktív fájdalom”, „sebző homokszemek”-ből, „fájdalmas izgalomból” „igazgyöngy” – Áprily Lajos; „súly alatt a pálma” – Ligeti Ernő; „akár a gyöngykagyló, feleim, / mert szomorú az, feleim, / hogy mocsok által jutunk kincshez” – Szilágyi Domokos) – és mintha Babits (a „szerencsétlenségnek nemessége is van, amely kötelez”) és Németh László nyomán is („hol keresse méltóságát egy /…/ kisebbségi sors? A kevesebb joga az élethez az, hogy különb”). Vagy „a kisebbségi sors ajándékairól” elmélkedő László Dezső szerint: van „egy emberfajta, amelyiknek millió és millió egyedét valami megfoghatatlan hatalom arra kényszeríti, hogy akkor is magyarnak vallja magát, ha abból kára származik.” Minden egyszerűsített racionalitást vagy formállogikát felülhaladó vállalás és közösségpszichológia vezérszólama ez. Magyarnak lenni: mintha valaminő titkos erőktől vagy szövetségektől kapott sorsvállaló elkötelezettség lenne. Sőt annál is több: mint általában az ember végzet elleni, fátummal megküzdő, ellenálló, sorslegyőző késztetése. Az emberé, akinek ugyan a tragikus történelme, „a sorsa erősebb, mint ő, de ő több a sorsánál” (Németh László). És ez hangzik ki Csoóri Sándor kultúrmorfológiai, nemzetélettani, magyarságlélektani axiómájából is: „magyar az, aki az érdekei ellen is magyar akar maradni! A kérdés tehát nem faji, ahogyan sokan értelmezni szokták és szeretik, hanem filozófiai és erkölcsi.” Hol van ez a nemzet, az ilyen nemzet? – kérdezik gúnyosan Németh László Apáczai-drámájában, s a válasz így érkezik: „a csillagokban”. Lélekben, szellemben, ideában; hitben és reményben – sőt elhivatottságban, misszióban; mint Adynál, Móricznál, Babitsnál („mint maga a lélek, oszthatatlan”; „nem holt rög, hanem élő lélek”), Reményiknél („Magyarok voltak Magyarország nélkül, / Magyarok vannak Magyarország nélkül, / Magyarok lesznek Magyarország nélkül. / Mert az országnál mélyebb a magyarság, / Mert test az ország és lélek a nép”), Németh Lászlónál („Én a Lélek közösségeit tisztelem / S lefitymálom a frissmázú országhatárt. / Állatok akadályain a madár átrepül. /…/ Tenger sem szeli szét, amit a Lélek összehoz. // Egy Pünkösd megszálltjai egy felekezet / És a felekezet a legigazabb kötés. / Szívósb, mint vér boga vagy országok abroncsai. // Kik magyarok vagyunk, felekezet legyünk”), Illyésnél („haza, a magasban”) s még annyi sokaknál. A létprobléma-halmazt mindazonáltal csak növeli a megint feloldhatatlannak látszó megmaradásstratégia látszólagos kétértékűsége, létszerű ambiguitása. Krízisek idején ugyanis maga a tisztán szellemi-ideális premisszákon és konklúziókon nyugvó erkölcsi nemzeteszme is problematikussá válhat. A végső kiszolgáltatottsággal szembeni sorsigazító önvédelem természetes cselekvésmódozataiban a keresztény-etikai szempont primátusa helyébe az ontológiai szempont abszolút létérdekűsége léphet: a létezés elsődleges, vitális alapértékeinek a megóvása. „Vallom, hogy minden fegyver jogtalan, / a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt, / ám annak a kezében, kit fegyver szorongat, / a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd. / Ezért nem is hányódom már magamban, / vallom, hogy igazam nincs / és mégis igazam van” – hangzik a huszadik század nagy Szózat- vagy Himnusz-variációjának is tekinthető Dsida-zsoltárból, a Psalmus Hungaricusból a kettős igazság (újra e sajátos „veritas duplex”), amelynek a feltétlen ellenállást és életmentést hirdető része sem idegen a magyar sorsirodalomtól és sorsgondolkodástól, Zrínyitől („Fegyvert s vitézt éneklek”) Petőfiig („Fényesebb a láncnál a kard”),

Partium

vagy Széchenyitől (aki arról elmélkedik, hogy olyan kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni)Adyig (aki pedig Vallomás a patriotizmusról című cikkében nyilvánítja ki határozottan, hogy végső veszedelemkor a nemzet hibáit félretolná „egy kicsit feledni”, mert „egy fenyegetett fajtát” „bármi áron meg kell védeni”). Vagy a debreceni Kiss Tamás szíven ütő míves soraiig is: „Látlak honom, te hontalan, / te gyermekednek mostoha, / ki jót adtál mindenkinek, csak a magyarnak nem, soha. / Kiért ám mégis élni kell, / irántad szívet szítani… / Adj fegyvert kezembe s mondd meg, / miként kell meghódítani” (Kunsági elégia). És kétségbeesett zsoltáros jeremiádjában Dsida Jenő is az etikai megfontolások fölé emelkedő puszta létfolytonosság elsőbbsége mellett hirdeti problematikus, de a helyzetet tekintve szintén meggyőző (és ﬁlológiailag Széchenyitől eredő) érvét: „ha bűnös is, magyar / s ha tolvaj is, magyar / s ha gyilkos is, magyar, / itt nincsen alku, nincsen semmi ‘de’.” Ortega szerint a forradalom a szellem műve. A magyar forradalmakra kiváltképpen áll ez, hiszen azokban mindig az elvitathatatlan igazság fénylett föl. „Mert hogyan is kezdődtek a mi forradalmaink? Úgy, ahogy a remek színpadi művek: a sorstól kikényszerített cselekvés mindig igazolhatta magát a tűrhetetlen sorssal, s föladatot a szereplőknek az erkölcsi érzék adott, nem a történelmi” (Csoóri Sándor). És válságos időkben törvényszerű a numinózus igazságtartalmakkal feltöltött védekező identitás mozgósítása. Ha (Adyval szólva) a „Templomot” (a magyar önazonosság és összetartozás, az erkölcsi, spirituális, nyelvi-kulturális nemzetegység szentségét) nem építjük föl: „népét Hadúr is szétszórja”, s „fölolvaszt a világ kohója”. És: „Úgy elfogy a magyar, / Mintha nem lett volna.” „Tetveinktől ellepetten, elgyengülve várjuk, hogy mit kezd velünk a más népek sorsa. Valamelyik nagy nép gyarmatbirtokába olvadunk be? Szomszédaink darabolnak fel, hogy egységüket védjék? Vagy egy internacionalista néptestvériségnek leszünk osztjákjai? Mindegy (…) elveszünk, mert elvesztettük magunkat” – mondja örökérvényű időszerűséggel A szétszóródás előtt Adyját idézve (Debreceni kátéjában) Németh László is. S az ő születésének nyolcvanadik évfordulójára írott versében (Üdvösség vagy halál) Illyés Gyula pedig mindezek után, szintén Ady kapcsán, mégis-hitre és reményre így buzdít: „Vagy fölépítjük mi is azt a Templomot, / vagy népét Hadúr is szétszórja”. A magyar irodalom értékrendszere a közvetlenül (tematikus-historikus, eszmeierkölcsi jelentéstartalmi vonásaiban) megragadható különneműségekben és együttes, paradigmatikus konstellációkban, s az irodalmi műfajok, stílusok, hangnemek, világképi és esztétikai irányzatok jelleggazdagító formai, poétikai modulációiban, tipológiai értelemben vehető elkülönböződéseiben egyaránt megnyilvánul tehát. Az emlegetett modern hagyományelvű népiség újabb ágai közé helyezhetők például a Gyerekidő (Serfőző Simon regényciklusának) darabjai, amelyek hangulatisága valahol a Szabó Pál-i és Tamási Áron-féle mesélő kedélyvilág hatástörténeti tartományaiban kontextualizálható, Oláh Jánosnak a móriczi, sántai, Szabó István-i novellisztika nyomdokába lépő „száműzött” történetei, a Veres Péter-i realizmus átmentett erkölcsiségéből is táplálkozó Sarusi Mihály tollán megújított, felfrissített krónikás falurajzok, vagy Nagy Zoltán Mihály lírai-balladás regénytrilógiái. De még arra is akad példa, hogy a modernség neoavantgárdista regisztereit megszólaltató műtípusok – az underground vagy a protest-art területén – akár folklorisztikus szabad asszociativitással vagy újraértett, aktualizált nemzetpolitikai üzenetekkel töltekeznek: Balaskó Jenőtől az Inconnu csoportig. Az abszurd-groteszk dráma kelet- vagy közép-európai változatának reprezentánsai közül Örkénytől Páskándiig ugyancsak sokan világossá tették, hogy a képtelen társa62

Partium

dalmi-egzisztenciális élmények konkrét tapasztalatisága és referencialitása mifelénk a metafizikus abszurdot is részint másféle nyelvkritikai és történelemanalitikai tulajdonságokkal rétegezi meg. Az elvont és általános krízisérzet a szorongás és kiszolgáltatottság akár többlet-jelentéstartalmakat mozgató valóságos létgondjaival telítődik. Örkény István 1976-ban, Amerikában, a közép-európai groteszkről tartott előadásában azt fejtegette, hogy aki „határvidéken él, annak szüntelenül értelmeznie kell a dolgokat”, ahogy bennünk, magyarokban, az „életért és a nemzet megmaradásáért vívott állandó küzdelem bizonyos szorongást fejlesztett ki”, s a szkepszis, a paradoxonokban-látás, a groteszk létérzékelés másfajta stílusra és szemléletre kényszerít és képesít, mint ami a szublimált, metafizikus abszurdban megszokottá vált. Mi „másképpen kérdezünk, mint önök itt Nyugaton” – vallotta Örkény, s így folytatta: „Samuel Beckett színdarabjában Vladimir és Estragon Godot-ra vár. De hol? Akárhol. És mikor? Nem érdekes. Bármikor és a föld bármely pontján. Vladimir és Estragon absztrakció, nincs más dolguk, mint az, hogy várjanak, valahol a térben”; „mi viszont jobban szeretjük drámáinkat konkrétan és pontosan elhelyezni az időben és a térben”; „mi nem érezzük jól magunkat a semmiben, nekünk meg kell érintenünk a földet, hogy erőt merítsünk belőle”. Páskándi Géza pedig (nyilvánvaló önértelmező szándékkal is, ars poetica-szerűen) így fogalmaz: „Nálunk világosabban ki lehet venni a célpontokat, s ezek a jelen történelméhez viszonylag jól kapcsolhatók. Az indítékok nyíltabbak. A világ, a lét teljes értelmetlenségét nem sugallják vagy ez nem hangsúlyozódik… Hisz például a 'teremtett világ' ab ovo nem lehet célirány nélküli. Így hát nemegyszer abszurdoidok, s nem abszurdak. A hely ködébe burkolt parabolák; jelképek beázott, elmosódott körvonalai… Felbukkannak bennük a folklór színei, motívumai, jobban, mint amazokban. A népi észjárás fordulatait, paradoxonos, szofizmás megoldásait inkább felhasználják, helyesebben: nem leplezik úgy. Még nem feledték. Nem agonizál az ésszerűség, csak nagyon ellentmondásos. Tehát könnyebben kimutatható a történelmi-földrajzi hátterük, a genius locira, a hely szellemére való vonatkozás… Vagy az utalásokból a körülbelüli időpont is kivehető, amikor születtek. Az abszurdoidban az ember nemcsak vak eszköze a képtelen helyzetnek, hanem (…) maga is bűnrészese annak. Felelősebb alakok ezek.” Egyébként a kafkai, orwelli abszurd naturalizmussal is rokonítható nagy honi regényteljesítmények világa sem szakítható el közvetlen élményalapjaitól – Bodor Ádámtól Szilágyi Istvánig és Mózes Attiláig. És persze még a posztmodern ízlésformákból sem zárható eleve ki a kollektív sorstapasztalatok referenciatartománya. A virtuóz nyelvjáték varázsaiba és katarzisaiba élénken szűrődhetnek be a bárminemű létvalóságra reflektáló frivol irónia és fekete humor sziporkázó tónusai – mint például Szőcs Gézánál, aki '56 leveretéséhez ilyen songot társít: „Reszkess (…) kuruc népség / reszkessetek talpasok / győzni hozzák Kádár Jánost / szovjet hernyótalpasok!” Lokalitás és globalitás harmonikus újjászervezése („mutual reorganization of the local and the global”).napirenden van – a posztkoloniáls elméletek, s például Stuart Hall szerint is. A regionális és az univerzális kiegyenlítődő kölcsönösségére mutat rá Páskándi Géza, amikor kozmikus megerősítését, felboltozódását látja a vicinális vidékeknek, az otthonos kistájaknak, a meghitt tájhazáknak, a bensőséges szülőföldeknek: az égben. „Nézd csak a csillagtérképeket! Bika! A földi istállóból felvitték az égbe. A földi istálló egy portán állt, a porta a faluban (…) Felvitték a falut, a vidéket, az égre. Kis Kutya, Nagy Kutya! Felvitték a házőrzőket is! A vadászebeket! Nagy medve… Az erdőt, a sziklát! Nem tudsz úgy beszélni az égről, hogy közben ne a falut, ne a vidéket emlegetnéd, ne

Partium

majort, ne tanyát, ne erdőt és mezőt” – hangzik egyik (Beckettet parafrazeáló) abszurd drámájából. S más műveiből is: „a Mindenséghez, Univerzumhoz, a végtelenhez képest maga a glóbusz is csupán parányi sár-provincia”; „A 'provincia' a megmaradás egyik esélye, mint némely halnak a holt-ág vagy öböl”; „Földünk is csupán provincia (és provinciális) az egyetemesnek mondott törvények uralma alatt. Nyelveink holmi diaszpórák a végtelenségnek keresztelt tér és idő hangjai közepette. Pánprovincializmusban élünk. Láthatjuk naponta”; az „egyetemesség és tájiság egymásban jelentkeznek”; „az egyetemes gyökerei is anyaföldben, hazaföldben nőnek, és nem a semmiben”; „nem lebegő gyökerek, hisz még azok is csak helyi vízben tudnak lebegni, ha élnek”. S így kerekedik ki az intim szülőhaza-szeretet teológiai-krisztológiai mélységű, magasztos himnusza: „áldassanak a szülőföldek, mert úgy szeretik a nyelvi hazát és úgy szeretik a nemzetek hazáját, a kerek világot, hogy egyszülött zseniális ﬁaikat adják neki és érette”. Az emberi minőségnek nincs tehát mérete; nincs központja és perifériája – csak mélysége és magassága. Bárhol születik: köt és emel. Köt és emel a bennünk lévő – s a fölöttünk húzódó értékekhez. Az ehhez a szellemkörhöz köthető idézetek sokasága pedig jelezni kívánta: nem biztos, hogy klasszikusaink, szellemóriásaink tanításainak revíziója lenne a mi legfőbb feladatunk. Lehet, hogy elég volna csak jól megérteni őket.

Filep Gergő: Fák 64

Partium

Varga Róbe

Rekvirálások Ung vármegye hadműveleti területén 1914–1915 között Az első világháború kitörésének centenáriumi megemlékezése során számos munka született, amely a diplomáciai és hadtörténeti szempontok alapján vizsgálják a Nagy Háború eseménysorozatát. Ezek a munkák az esetek többségében egy régiót, országot mutatnak be. Azonban az első világháború kutatása szempontjából egyre nagyobb teret hódít a téma társadalomtörténeti megközelítése. Az ilyen kutatási szemszögnek köszönhetően betekintést nyerünk egy ország, illetve annak területén élő emberek mindennapjaiba, megtudhatjuk, hogy hogyan élték meg a nagy háború vérzivataros időszakát, milyen mindennapi problémákkal találta szembe magát az átlagember, hogyan kellett alkalmazkodni a háborús körülményekhez, és hogy sok esetben a front elérte a lakott területeket is, amely hatást gyakorolt rájuk is. Ilyen estre került sor a mai Kárpátalja területén, amikor 1914. szeptember 24. és október 22. között az ellenséges orosz katonai csapatok betörtek Ung vármegye területére. A lakosság hirtelen egy hadi konfliktus kellős közepén találta magát. A harci események során a polgári közigazgatást felváltotta a katonai közigazgatás. Ennek a váltásnak köszönhetően a lakosságnak alkalmazkodnia kellett a hadsereg háborúra vonatkozó utasításaihoz, rendeleteihez, illetve a katonaságnak is be kellett tartania a katonai konfliktusra vonatkozó törvényeket, a lakosságra vonatkozólag. A kutatás fő iránya a civil lakosság és a hadsereg közötti viszony vizsgálata 1914–1915-ös kronológiai határral. Ezen kívül milyen problémák, konfliktusok fordultak elő Ung vármegye területén a hadsereg megjelenésekor, valamint milyen típusú panasztételeket fogalmazott meg a lakosság a hadsereggel szemben és a panaszok benyújtását követően milyen hivatalos eredmények születtek. Aháborúhoz vezetőút. Európában a XIX. század végén és a XX. század elejét igen feszült politikai, katonai, diplomáciai viszonyok jellemezték, ami miatt a nagyhatalmak folyamatos fegyverkezés1 be fogtak. Az első és második balkáni háborúknak a következtében megjelent az Osztrák–Magyar Monarchia déli szomszédságában az egyre erősebb és agresszívabb Szerb Királyság, amelynek igen erős szövetségese is akadt a cári Oroszország személyében.AMonarchia és Szerbia között egyre feszültebbé vált a helyzet, politikai és katonai téren egy2 aránt. Ez 1914. június 28-án tetőzöttbe, ugyanis ezen a napon Ferenc Ferdinándot, a Monarchia trónörököse és felesége ellen fegyveres merényletet követtek el. A merénylet következtében a trónörökös és felesége életét vesztette. Az elkövető egy boszniai szerb naci3 onalista volt, akit Gavrilo Principnek hívtak. A merényletet követően, hosszas diplomá1

DIÓSZEGI István: Az Osztrák – Magyar Monarchia külpolitikája 1867-1918. Vince Kiadó. 140142. old. 2 BOIA Lucian: Vesztesek és győztesek. Az első világháború újraértelmezése. Csere Kiadó. Budapest. 2015. 30-49. old. 3 CLARK Christoher: Alvajárók. Hogyan menetelt Európa 1914-ben a háború felé. Park Könyvkiadó. 64-72. old.

Partium

ciai csatározás vette kezdetét. Először a két érintett állam között, de folyamatosan más európai nagyhatalmak is megjelentek a diplomáciai csatározások színpadán. A diplomáciai megoldás kudarca után a Monarchia hivatalosan 1914. július 28-án küldött hadüzene4 tet Szerbiának. Ennek hatására, Oroszország is elkezdte az általános mozgósítást mivel a szerbek a szövetségesének számítottak, valamint sértette volna balkáni érdekeit egy esetleges osztrák-magyar győzelem. Az orosz katonai mozgósítás eredménye az lett, hogy a Monarchia 1914. augusztus 7-én hadat üzent Oroszországnak. Ennek az volt a hátránya, 5 hogy így a Monarchia hadseregének egy kétfrontos háborút kellett megvívnia. Katonai intézkedések Ung vármegye területén a háború kitörése után. Az Oroszországgal való konﬂiktus miatt az osztrák–magyar hadvezetés a határ menti vármegyék területén bevezette a katonai közigazgatást. A háború miatt, a Monarchia az északkeleti vármegyékben (Ung, Ugocsa, Máramaros, Zemplén) lényegében a IV. katonai parancsnokság egész területén bevezette a katonai közigazgatást és az említett várme6 gyék térségét hadműveleti területnek nyilvánították 1914-1915 között. Ezen kívül a IV. katonai parancsnokság élére egy kormánybiztost neveztek ki, akinek feladata volt, hogy szorosan együtt működjön a katonai közigazgatás szerveivel, illetve megoldja a különle7 ges ügyeket (kémelhárítás, törvények közvetítése és betartása). Ezen intézkedéseknek sémáját már 1912. december 12-én elfogadta a magyar parlament. A katonai közigazgatás bevezetése magával vonta a polgári közigazgatás alárendelését a hadseregnek, illetve megváltoztak az alapvető polgári jogokat is. A katonai közigazgatási és a hadműveleti területeken a közlekedést a hadsereg, a háborús előírásoknak megfelelően szigorúan ellenőrizte. Kizárólag azok a személyek közlekedhettek a hadsereg által ellenőrzött területen, akiknek rendelkeztek egy hivatalos engedélyt, amely a hadműveleti terület parancsnoká8 nak nevével és kézjegyével volt ellátva. Azok a személyek, akik nem rendelkeztek ezzel a dokumentummal, a hadsereg letartóztatta kémkedés vádjával. Ezeknek az intézkedéseknek köszönhetően a hadseregnek, a kormánybiztosnak és a főispánnak (sok esetben az alispán is) szorosan együtt kellett működniük, hogy a szabálysértőket minél hatékonyabban kitudják szűrni és megfelelő büntetést szabják ki. Azok a személyek, akik elvesztették vagy ellopták a közlekedéshez kiállított igazolványt, kötelesek voltak jelenteni az alispáni hivatalnak. Ilyen bejelentést tett dr. Oncul Viktor is, aki elhagyta a kiállított igazol4

HAJDU Tibor – POLLMANN Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja 1914–1918. Osiris Kiadó. Budapest, 2014. 58-60. old. 5 Uo. 60-63. 6 A hadműveleti terület a tábori hadsereg ellenőrzése alatt álló zónája. Határvonalai közvetlenül a frontvonal, a hátország felé pedig a záróvonal, amelyen keresztül csakis katonai engedéllyel és igazolvánnyal lehet közlekedni. A zónában seregtestek és seregcsoportok is tevékenykedhetnek. Az adott területen vezetik be a katonai közigazgatást. SZIJJ Jolán (főszerk.): Magyarország az első világháborúban. Petit Real Kiadó. 250. old. 7 4. §Az ezen a törvényen alapuló közigazgatási feladatok végrehajtására a minisztérium kormánybiztosokat nevezhet ki, a kik csak magyar honos polgári egyének lehetnek. A kormánybiztosok a minisztériumnak alárendelvén és működésük megkezdése előtt a miniszterelnök kezébe esküt tesznek. Lásd: 1912. évi LXIII. törvénycikk A háború esetére szóló kivételes intézkedésekről. I. FEJEZET. Kivételes hatalom. Elérhető: http://1000ev.hu/index.php?a=3&param=7188. (utolsó letöltés: 2016-11-11.) 8 Kárpátaljai Területi Állami Levéltár (a továbbiakban: KTÁL) 7. Fond, 1. opisz, 2705. ügyirat, 1. lap

Partium

ványát. Bejelentését követően az alispán Ung vármegye összes főszolgabírójának levelet küldött, hogy amennyiben ilyen nevezetű személy átutazik, valamelyik járás területén azt azonnal tartóztassák le, vagy szóljanak annak a területi parancsnoknak, akihez a járásuk 9 tartozik. A katonai közigazgatás bevezetése után Ung vármegye alispánjához, Lőrinczy Jenőhöz megérkezett az első hivatalos háborúra vonatkozó rendelet. Ennek értelmében a vármegye területéről (járások, városok, falvak) minden olyan dokumentumot el kell szállítani, ami segítséget nyújthat az ellenséges csapatoknak. A parancs szerint: földtulajdoni lapokat, kataszteri térképeket, háztulajdoni iratok stb. minél hamarabb az ország belső biz10 tonságos részeibe kellett szállítani. Ezen kívül a rendelet tartalmazta azt az utasítást is, hogy minden állami és templomi értékeket (pénz, műtárgy, kegytárgyak stb.) lajstromba 11 kell venni és azonnal szállítsák el a veszélyben lévő területről. A fenti intézkedéseken kívül az alispánhoz érkezett rendelet kitért azokra az utasításokra, amelyet megszállás esetén végre kell hajtani a hivatalnokoknak és a csendőrségnek. Ennek értelmében, amikor az ellenséges csapatok elérik a megye határát, akkor a csendőrségnek kell lennie az utolsó rendvédelmi szervnek, amely elhagyja a kiürített zónát. Viszont, a legközelebbi városban, faluba kell berendezniük az új szálláshelyüket. Erre azért volt szükség, hogy a terület visszafoglalása esetén gyorsan biztosítani tudják a rendet és a közbiztonságot. Azonban több olyan település volt, ahol a helyi csendőrőrsöket bezárták és így az ott állomásozó csendőröket áthelyezték más járás területére vagy egy másik településre. Ez az eset tör12 tént Sóháton is, ezért az ottani elöljáró kérte, hogy a háborúra miatt azonnal küldjenek a településre csendőröket, mert a közrendet nem tudják majd fenntartani hosszú távon.13 Továbbá a rendelet egyik alpontja ezen kívül kimondta, hogy a hivatalnokoknak a helyükön kell maradni, mert a terület visszafoglalása esetén segítséget kell nyújtani a hadsereg szá14 mára és biztosítani kell a törvényes hatalom újbóli működését. Ahadsereg jogszerű rekvirálásai Ung vármegye területén 1914–1915. A katonai közigazgatás bevezetése és a hadműveleti terület kihirdetését követően a hadsereg folyamatosan listákat küldött azokról az élelmiszerekről, állatokról és használati tárgyakról, amire szükségük volt. A hadsereg szükségleteinek a biztosítása is a kormánybiztos feladatköréhez tartozott, ezért mindent meg kellett tennie, hogy eleget tegyen a katonaság kéréseinek. Első lépésként a kinevezése után a biztosnak gondoskodnia kellett arról, hogy a magyar parlament és a Magyar Királyi Honvédelmi Miniszter rendelkezéseit maradéktalanul betartsák az ő irányítása alatt álló területen. Olyan rendeletekről volt szó, mint például 1914. augusztus 25-én kiadott ármaximalizálás maradéktalan betartatása. Ennek értelmében minden megye, város és település köteles volt a rendeletben megszabott árakat maximálisan betartani, valamint csak a hadsereg által kiadott dokumentumokkal lehetett a termékeket eladni és venni. A rendelet értelmében a meghatározott árak szerint: búza 29 korona 50 ﬁllérbe, tengeri 17 koronába, 50 ﬁllérbe, árpakása 9

KTÁL, 7. Fond, 1. opisz, 2705. ügyirat, 9. lap KTÁL, 7. Fond, 1. opisz, 2636. ügyirat, 10-11. lap 11 Uo.15. 12 SÓHÁT: Nagyberezna járás, ukránul: Чорноголова. 13 Uo. 1-3. 14 KTÁL, 7. Fond, 1. opisz, 2735. ügyirat, 2. lap 10

Partium

40 koronába, bab 40 koronába, kávé 320 koronába stb került. Erre azért is volt szükség, hogy egyes kereskedők ne tudjanak az árakkal jogtalanul spekulálni, illetve nagyobb anyagi kárt okozni az államnak és a hadseregnek. Mivel a katonaság így fix áron tudta felvásárolni az élelmet és a takarmányt, ezért megkezdődött a lovaknak a fokozott felvásárolása Ung megye területén. A hadmozdulatok, haditechnika, logisztika stb. mozgatására lovakat használtak. 1914. augusztus 30-án megkezdődött a lovak az összeírása, osztályozása és vásárlása. A háború és az ellenség közelsége miatt változások következtek be a lovak vásárlására vonatkozó szabályzatban. Minden járásból két személy kapott hivatalos engedélyt arra, hogy lovakat áruljon a katonai közigazgatás és a hadműveleti területeken. A kiadott rendelet szerint nem lehet lovat eladni: ellenségnek, német vagy osztrák kereskedőnek illetve olyan személyeknek, akik nem rendelkeznek a honvédelmi minisztérium hivatalos dokumentumaival. Szigorúan tilos volt a megye területén kívül eladni az állatokat, valamint olyan kereskedőnek, akik nem a megyében laktak. A lovak vásárlása a hadsereg részéről nagyon egyszerűen zajlott. Egy négyfős bizottság vizsgálta meg a lovak alkalmasságát, ezután osztályozták az állatokat 16 különböző kategóriába. A hadsereg a vásárlás alkalmával a lovakat három csoportba sorolta, az árakat is ennek megfelelően határozták meg. A hátas lovak 850 koronába, könnyű hámos lovak 850 koronába, nehéz hámos lovak 1000 koronába és málhás állatok 17 400 koronába került. Sok esetben azonban nem sikerült a kereskedőknek összeszedni megfelelő számú lovat. Ezzel a problémával elsősorban 1914 telén szembesült a hadsereg, mivel az orosz betörések megnehezítették az összeírások menetét. Több járási főszolgabíró is jelentést tett Ung vármegye területéről a kormánybiztosnak, hogy nem tudják véghezvinni a parancs által megfogalmazott ló osztályozást, mivel az orosz betörések követően nem tudták összeszámolni, hogy a járás területén hány állatot is tudnának össze18 19 gyűjteni a hadsereg részére. Ilyen jelentést küldött a Perecse, Nagybereznai és a Sze20 rednyi járás főszolgabírája is. A lovakon kívül a hadsereg hiányt szenvedett különböző járművek tekintetében is. A tél beköszönt előtt szükség volt a közlekedést megkönnyítő lóvontatású szánkókra, mivel a hegyek, hágók közötti közlekedésnek ez volt a legegyszerűbb és leggyorsabb formája. Elsősorban olyan szánkókat keresett a hadsereg, ami alkalmas élelmiszer-, lőszer-, és személyszállításra. Ung vármegye területén ezért megkezdődött a járművek összeírása és rekvirálása a lakosság köréből. Az összeírásoknak köszönhetően a vármegye 1914. novembere és 1915. februárja között 600 db lóvontatású szánkót tudott listázni és átadni a 21 hadseregnek. A rekvirálások után a tulajdonosoknak egy nyugtát állított ki a hadsereg és kötelezettséget vállalt, hogy azokat 1915 áprilisáig kifizeti. Ám a kifizetést különféle feltételekhez kötötték. Így azok nem részesültek benne, akik az orosz csapatok betörése következtében elmenekültek a lakhelyükről, kollaboráltak az ellenséggel, vagy ha a tulajdonos meghalt. A szánkók tulajdonosainak a kifizetése több hónapot is csúszott, de végül minden tulajdonos megkapta a nyugtába szereplő összeget. Néhány hónappal a háború 15

KTÁL, 7. Fond, 1. opisz, 2640. ügyirat, 16-19. lap KTÁL, 7. Fond, 1. opisz, 2636. ügyirat, 16-19. lap 17 Uo. 38. 18 PERECSENYI JÁRÁS: ukránul: Перечинський район. 19 NAGYBEREZNAJÁRÁS: ukránul: Великоберезнянський район. 20 SZEREDNYE: Ungvári járás, ukránul: Середнє. 21 KTÁL, 7. Fond, 1. opisz, 2638. ügyirat, 20. lap 16

Partium

kirobbanása után 1915 februárjától elkezdődött az állatok összeírása a hadsereg részére Ung vármegye területén. Az utánpótlást hordó szekerek mozgatására a katonaság igavonó ökröket akart alkalmazni, mert a lovak után ez az alternatíva maradt. Az összeírásokra és a beszolgáltatásokra 1915 februárja – decembere között került sor. Több jelentés is érkezett Ung vármegyéből a IV. katonai parancsnoksághoz az összeírás eredményeiről. 22 Ilyen jelentést küldött a Szerednyei járási főszolgabírója, akinek körzetéből – Köblér, 23 24 25 26 Nagygajdos, Szerednye, Nagyláz, Mélyút és Oroszkomoróc – területéről összesen 307 db igavonó ökröt sikerült a hadsereg részére rekvirálni. A főszolgabíró azonban jelentésében kitér arra a problémára is, hogy alakosságot az ilyen és ehhez hasonló rekvirálások aggodalommal és félelemmel töltik el: az állatokat inkább a közeli erdőkben rejtik el vagy levágják. Jelentésében kiemeli annak fontosságát, hogy minél előbb megoldást kell találni a problémára valamint a leggyorsabb módon a lakosságot kárpótolni kell. Indoklását azzal magyarázta, hogy a lakosság nem hisz a hadsereg által kiadott nyugtáknak és a 27 kárpótolási ígéreteknek. Ahadsereg törvénytelen rekvirálásai Ung vármegye területén 1914–1915. Az összeírások és rekvirálások azokat az eljárásokat mutatja be, amikor a hadsereg a törvényeknek megfelelően lépett fel, és kárpótlásban részesítette az érintett tulajdonosokat. Azonban a hadsereg nem minden esetben járt el törvényesen a rekvirálások és összeírások során. Voltak olyan személyek a katonaság berkein belül, akik átlépték a törvényesség határait és öncélúan kobozták vagy rekvirálták el a civil lakosság tulajdonait. Számos feljelentés érkezett Ung megye csendőrségre és az alispáni adminisztrációhoz, hogy tisztek és közkatonák mindenféle hivatalos dokumentum vagy engedély nélkül rekvirálnak a lakosságtól. Legtöbb esetben pedig arra hivatkoztak, hogy Ferenc József nevében és a haza védelme érdekében kobozzák el a jószágokat, járműveket és az épületeket. A panasztételeket a lakosság először a járási bíróknál nyújtották be, aki továbbította az alispánnak és a kormánybiztosnak. A panaszok benyújtását követően, azokhoz a katonai parancsnokokhoz intézettek elhívást, akiknek a körzetében történtek a visszaélés. Ilyen eset 28 29 fordult elő a Nagykopos járás területén található Ungszenna községben is. Itt Miroszláw Wawroke tiszt jelent meg pár közkatona jelenlétében és báró Vécsey László tulajdonában lévő állatokat (igavonó ökrök, tehenek, borjúk) mindenféle hivatalos parancs és engedély nélkül elkobozta. Azokat a jószágokat is rekvirálták, amelyek karanténba voltak helyezve betegség miatt, illetve amelyek vemhesek voltak. Mindezt akkor követte el Miroszláw Wawroke, amikor a báró nem tartózkodott otthon, a szolgálók és a napszámosok 30 nem tudták megakadályozni az elkobzást. A feljelentést először az Ung megyei alispánnak küldték, aki továbbította mindezt a katonai parancsnoknak, akinek a körzetéhez tartozott Nagykapos járása. Az eljárás alkalmával sikerült megtalálni az elkövető katonákat. 22

KÖBLÉR: Ungvári járás, ukránul: Кибляри. NAGYGAJDOS:Ungvári járás, ukránul: Гайдош. 24 NAGYLÁZ: Ungvári járás, ukránul:ВеликіЛази. 25 MÉLYÚT: Ungvári járás, ukránul: Глибоке. 26 OROSZKOMORÓC: Ungvári járás, ukránul: Руські Комарівці. 27 Uo. 46-49. 28 NAGYKAPOSI járás: Nagymihályi járás, szlovákul: VeľkéKapušany. 29 UNGSZENNA: Nagymihályi járás, szlovákul: Senné. 30 Uo. 52. 23

Partium

Négy közkatonát elítéltek, Miroszláw Wowraket pedig áthelyezték egy másik ezredhez és lefokozásban is részesült. A hivatalos döntés szerint, 1915. március 30-ig vissza kell szolgáltatni a jószágokat a gazdájának. Nem csak báró Vécsey Lászlóval fordult elő, hogy a jószágokat ilyen módon rekvirálta a hadsereg. 1915. március 17-én egy másik panasz is érkezett az alispánhoz, Bordás Ferenc Ung megyei lakostól. Nála is megjelent öt katona és három tiszt társaságában, akik az uralkodó nevében a fejőstehenet és két borjút kikötöttek az istállóból és elvitték magukkal. A panasztétel után, az alispán és a kormánybiztos nyomására a terület parancsnoka kártérítést fizetett Bordás Ferencnek. A kártérítés által ka31 pott összeg 20 korona volt, ami nem fedezte az állatok összértékét. Nagykapos tekintetében a rekvirálási ügyeket nehezítette, hogy előzőleg már több panasz érkezet a járásszolgabírójától az alispánhoz illetve a kormánybiztoshoz. A panaszokban a járási bíró nem érti, hogy a területén miért állomásozik három hadtest és nem tudja, hogy a hadtestparancsnokok közül kinek tartozik a fennhatósága alá, kinek a parancsait kövesse. A nagykaposi járásban a rekvirálások nem zajlottak konfliktusmentesen, mivel a hadsereg több esetben erőszakosan lépett fel a helyi lakossággal szemben. Ez történt 1915. március 19-én, amikor a 40. honvéd gyalogezred katonái nem akarták a lakosságnak kifizetni a jószágokért szerződésben foglalt összeget. A vásárlásra megérkezett katonák közül egy tiszt fenyegetően és agresszívan lépett fel. Azzal fenyegette meg a jószág tulajdonosait, hogy amennyiben nem adják el áron alul az állatokat, akkor az egészet elviszik, és nem fizetnek semmit sem. A történetet nehezítette, hogy a szokottnál is sokkal több jószágot akartak ilyen módon rekvirálni: 41 db növendék jószág, 12 db fejős tehenet, 2 db borjút. A lakosság körében ez az eset nagy elégedetlenséget váltott ki és csak a járási szolgabíró tudta az indulatokat kordában tartani, hogy ne történjen összecsapás a hadsereg és a gazdák között. Az ügyet követően a 40. honvéd gyalogezred vezetése a felelősöket megtalálta és a katonaság berkein belül oldották meg az ügyet. Az agresszívan fellépő tisztek 32 megrovásba részesítették és harminc napos elzárást kapott. 33 34 Csap és Tiszasalamon községben is voltak tisztek és katonák, akik a törvény megkerülésével szerették volna elkobozni a jószágállomány.35 A helyiek olyan panasszal fordultak Ung vármegye főispánjához, hogy egy bizonyos Chrobak Nikolaus hadnagy a lakosságot azzal fenyegette, ha nem adnak a hadsereg részére élelmet és vágásra alkalmas jószágokat, akkor a gazdákat oroszokkal való kollaborálás vádjával helyben kivégzik. A főispán egyetlen lehetősége az volt, hogy hivatalosan panaszt emel a kormánybiztosnál és kéri, hogy a hadnagyot azonnal vonják felelősségre a lakosság megfélemlítése miatt. Az ügyet a hadsereg azzal tekintette lezártnak, hogy Chrobak Nikolaus hadnagyot 36 átvezényelték a galíciai hadszintére. Nem kizárólag az állatok rekvirálása miatt emeltek panaszt az emberek a hadsereg ellen. Több esetben a katonaság olyan épületeket vett birtokba, aminek lefoglalásával kapcsolatban előre nem egyeztettek a megye hatóságával. A városi és falusi lakosokat több esetben kilakoltatták a házaikból, lakásaikból azzal az ürüggyel, hogy a hadsereg részére azonnal át kell adniuk. Azok a személyek, akik nem tettek eleget a hadsereg parancsának 31

KTÁL, 7. Fond, 1. opisz, 2638. ügyirat, 54. lap Uo. 53. 33 CSAP: területi jelentőségű város, ukránul: Чоп. 34 TISZASALAMON: Ungvári járás, ukránul: Соломоновo. 35 Uo.27. 36 Uo.26. 32

Partium

több súlyos váddal is meggyanúsították, mint például: kém, kollaboráns, államellenes bűncselekmények végrehajtója stb.Afolytonos panasztételek és a hadműveleti terület parancsnok tehetetlensége miatt, a főispán és az alispán a belügyminiszternek fogalmazott meg egy panaszkérő és egyben segélykérő levelet. A miniszter hivatalos válaszára 1915. július 25-ig kellett várni, és nem a panaszt megfogalmazó, elküldő főispán és alispán kapta meg, hanem a kormánybiztos. A hivatalos válasz értelmében nyomatékosan arra kérik a 37 biztost, hogy tartsa tiszteletben az 1912. évi LXVIII. tc 27. paragrafusát. A törvény kimondja, hogy a hadsereg csak akkor sajátíthat ki egy épületet háború során, ha előtte egyeztetett a megye, város törvényhatóságával, aki nem ennek megfelelően cselekszik, megsérti a törvényt, feljelentés útján pedig büntetőjogi eljárás indítható, akár tisztről, akár 38 közkatonáról legyen szó. Abban az esetben, ha a hadseregnek a hadműveletek során olyan épületre van szüksége, amelyet kórháznak szeretett volna használni, jogában állt azt a kormánybiztos és a főispán megkerülésével lefoglalni. Mindehhez csupán a hadműveleti terület parancsnokának illetve a kormánybiztos kézjegyével ellátott igazolásra volt 39 szükség. Ung vármegye hadműveleti területén történt egy érdekes eset. Egy tiszteket szállásoltak el családi házakba úgy, hogy a család is még ott élt. Ez több konfliktushoz is vezetett, ha az elszállásolt tiszt és a család nem tudott egymás mellett békésen élni. Ilyen eset történt Ungváron városában is, amikor Tóth István helyi lakoshoz és családjához egy lengyel származású tisztet szállásoltak be. A tiszt többször átlépte a család tűréshatárát, részegen nem egy alkalommal összetörte a szobája bútorzatát és szidalmazta Ferenc József császárt is. A panasztétel következtében a kormánybiztos eljárást kezdeményezett és a szó40 ban forgó tisztet hároméves börtönre ítélte a katonai bíróság. A háború kitörésének következtében Ung vármegye területén kihirdették a katonai közigazgatást illetve a megyét, hadműveleti területté nyilvánították és az élére egy különleges jogkörrel felhatalmazott kormánybiztost neveztek ki. Ennek folytán a polgári közigazgatást alárendelték a katonai közigazgatásnak. A kormánybiztos feladata volt a hadsereg számára biztosítani mindent, amire szüksége lehet. További feladatköre volt a közbiztonság fenntartása, a kémek és kémgyanús személyek leleplezése illetve azok felelősségre vonása. A hadsereg számára történő összeírásokat és rekvirálásokat igyekeztek minél megfelelőbb törvényes keretek között végrehajtani. Így például a lovakért, járművekért és az élelemért is egy előre meghatározott összeget fizetett a tulajdonosoknak. Sajnos azonban voltak a hadseregen belül olyan személyek, aki nem törvényes úton hajtották végre a rekvirálásokat. Ennek eredménye lett, hogy a lakosság több feljelentést is tett először a járási szolgabíróknál, akik továbbították mindezt az alispánnak, főispánnak és végül a kormánybiztoshoz is eljutatták. Az esetek többségében azonban hadműveleti terület parancsnokának vagy az illetékes körzetparancsnoknak kellett a tetteseket felkutatni és büntetést kiszabni. A katonaság és a helyi lakosok viszonya emiatt nem volt konfliktusmentes.Az embereknek nem csak a háború viszontagságos napjaival, hónapjaival kellett megküzdeniük, de több esetben a hadsereggel is. Azonban nem magával az egész hadsereggel voltak problémái az embereknek, hanem egyes katonákkal, akik önkényesen és agresszívan léptek fel. 37

http://1000ev.hu/index.php?a=3&param=7188 KTÁL, 7. Fond, 1. opisz, 2705. ügyirat, 1-3. lap 39 KTÁL, 7. Fond, 1. opisz, 2705. ügyirat, 4. lap 40 KTÁL, 7. Fond, 1. opisz, 2758. ügyirat, 19 lap. 38

Partium

Szilánkok Sz. Tóth Gyula

Hajnali válaszok Válaszok Babitscsal.Aki keres, talál a PPKE BTK Magyar Irodalomtudományi Tanszékének Babits Kutatócsoportja rendezvényén (2016. december 19.). Sipos Lajos, a kutatócsoport vezetője kezdi: „… a könyvteremtő ember…” mottóval – „Írások Babits Mihályról Téglás János tiszteletére”. Ünnepi kötet, tisztelgés a 80 éves tanár, a megszállott, gondos gyűjtő előtt, aki szerényen amatőrnek nevezi magát, több évtizedes munkája méltó köntösben elismerésre talál. És sorra jön a többi, még öt új könyv Babitsról. A teljesség kedvéért a lista: Mátyus Norbert, Babits és Dante. Filológiai közelítés Babits Mihály Pokol fordításához. Haász Gabriella, Babits Mihály és a San Remodíj. Finta Gábor, Próbajárat. Szénási Zoltán, Örökkék ég alatt. Horváth Réka (szerk.), Égi múzsa.Akutató-alkotó munka dicsérete. Elámulunk. Van még, mit nem tudunk Babitsról? Igen. Lehet még kiadatlan Babits-írás? Lehet. Babits termékenysége kiapadhatatlan, összegyűjtve, felmutatva tárház, megismerésre vár. Nem lehet elég, nem lehet elégszer nekifogni. Nem feladni, nem feledni. Sok még a kincs. Megszerzésük javunkra válik. Csiszoltan őrizve, csiszolva énünket – fejünket, szívünket, lelkünket. Mindez légies komolyzenei hangfestéssel, fuvola zongorakísérettel.Aritmus visz, lendít, mint a meghívón a babitsi idézet: „… csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe, / ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.” (Ritmus a könyvről) És nincs vége, a Babits-ővr modern. Ezt erősíti Sipos Lajos új könyve: „Modernitások, alkotók, párbeszédek”. S aki ezt bemutatja, maga is alkotó, tanítvány–tanár, professzora könyvének méltatója, kiadója, Fűzfa Balázs. A könyvbemutató munkás ünnep, az irodalom szolgálata előtt fejet hajtunk, s tapsolunk. Miközben válaszokat találunk, kérdések sora vetődik fel. Lesz még ünnep a világon. Válaszok Babitsról. Helyi őrzőktől. A hely őrzőitől. Ezt kaptam egy kötettel, amelyet kaptam egy őrzőtől. G. Tóth Franciska alkotói terméke, rajta keresztül Esztergom Város Önkormányzat ajándéka, és kiadása 2016-ban: „… kinyúlhat égig a lélek…” Babits Mihály esztergomi versei és esszéi. Gyönyörű kiadvány, kívül, belül. A könyvészet remeke: keményfedelű borítók, ﬁnom, jó simítású, árnyasan színezett papíron, hozzá illeszkedő korabeli, szürke, de többnyire barnás tónusú fényképekkel, hangulatosharmonikus egységben a tartalom szavaival. Lágy könyvjelző az olvasás segítségére. A műdarab visszahozza a kort, a hely szellemét, és őrzőn visz bennünket a mában a jövőnk felé. Tervezés és tipográﬁa: Szeder Balázs Péter, illusztrációk: Schubert Péter András. Művészi termék, a Pauker Nyomdából. A könyvet Romanek Etelka polgármester ajánlja, nem protokollszöveggel, de bensőséges, értő szavakkal. Dicséret minden közreműködőnek. Szerkesztette, az utószót és a jegyzeteket G. Tóth Franciska, irodalmi muzeológus, tanár írta. Miként az indító szöveget: A költő halálának 75. évfordulójára emlékezve (12.). 72

Partium

Nagy és gazdag korszakot fog át a könyv, ha jól néztem, 1924-től 1941-ig vonulnak az írások, a fotók. Olyan darabok kerültek be, amelyek „valószínűsíthetően Esztergomban születtek vagy a várost és épített környezetét tematizálják” (155). Az egyes anyagok „beazonosítása” is megtörtént, a segítők hosszú listája tanúskodik erről. A fotók lelőhelyének sorában található egy színes kép, Einczinger Ferenc 1926-ban készített festménye: Esztergomi séta (94-95.). Az egyes darabok nem időrendben sorakoznak, a tablót hosszasabban kellene tanulmányozni, hogy a koncepcióra rájöjjünk. Vélhetően a szerkesztő dramaturgiája alakította Babits helyhez fűződő gondolat- és érzelemvilága nyomán. Az olvasó szépséges helyre nyit, vezetik, lágy-borzongató élményben van része. Noha látható Babits a betegágyon 1941-ben, de nem ez az utolsó üzenet. A méltóságteli arckép, mellette a bejelentés: „Aki életemre kíváncsi, olvassa verseimet!” (155.). És mégis, a könyv közel engedi hozzánk a magánembert, a „magán ént”. A címlapfotón a költő, Török Sophie a feleség és Babits Ildikó a fogadott gyermek. Szent család sugárzása vetül ránk. Közben, az alkotások közepette, Babits a mindennapokban, írógép előtt görnyedve, kertben, hegyen, strandra menet, barátokkal, vendégekkel, asztalnál, gyakran hármasban szeretett hölgyeivel, a két legközelibb személlyel, mosolyokkal. A költő arcán a mély szeretet ﬁnomsága mindenütt. És a hátsó borító a kis család fotójával zár. Mégis ember a géniusz, több évtized nem az „elefántcsonttoronyban”. A kötet közelebb enged a babitsi életműhöz, az emberhez, s így életéhez. Nagy lecke ez iskolának, az ifjúságot formáló tanároknak. Mert, hogy is van? Megtudható: Ének az élet javairól (148.). Mi közöm ehhez? Túl a szellemi vonzódáson, a máig tartó eligazodás létköveinek vizsgálatától, követésétől, ideértve noteszkönyvem mottójaként az útravalóul jelzett babitsi idézetet (AZ ISTENEK HALNAK, AZ EMBER ÉL /1929 JOBB ÉS BAL), élnek bennem személyes megtapasztalások, könyvről, helyről. („Aszerk.” – azaz az alkotó Főszerkesztő) zendülő utószavában tárgyilagos szenvedéllyel megemlíti: „Szent áhítat fogja el az embert az emlékházban járva, tiszteletet érzünk, és egy különös jelenlétet is, amely azt sugallja, hogy Babits élő örökség. Lakhelye múzeum és műhely” (153.). Tanúsíthatom, külsősként, értéknyomozó deákként, amikor ott voltam: „Vendégségben Babitsnál”, 2009 áprilisában. A Fűzfa Balázs vezette, „A 12 legszebb magyar vers”-sorozat szólított a helyszínre, verset mondani és keresni az Esti kérdés francia verziójának: Question du soir „megfeleléseit és másságát”. Lélegzetelállító volt bolyongani az éppen akkor, szépen felújított házmúzeumban. A bőrömön éreztem a „szent áhítat” bizsergető, néma tiszteletre szorító és munkára késztető érzését. A könyvben ismerősöket fedezek fel. Még Szekszárd is előkerül, ahol tanárkodásomat kezdtem. Előtte, pécsi gimnáziumi tanulmányaim azzal (is) hagytak sok nyomot bennem, hogy nem volt „hangsúlyos” Babits a tananyagban. A hiány, verseit olvasva, motivált. A szegedi egyetemi tanulmányokat szüneteltetve, elvetődtem Szekszárdra: „Szövetkezeti Fiatal Dolgozók Szavalóversenye”, részt vettem, továbbjutottam. Akkor egyben közelebb kerültem a költőóriáshoz, helyben, és egyre inkább inspirálóan, szellemben. Később, tanárként odakerülve (szándékos, tudatalatti választás?), publikálási törekvésem Csányi Lászlóval hozott össze. A csendes, alapos, művelt irodalmár, előbb a megyei napilapnál, később a Dunatájnál egyengette írásaim sorsát. Örömmel látom a rá való hivatkozást (153.). A könyvhöz nyújtott szekszárdi segítség sorában ott a Wosinszky Mór Megyei Múzeum, a Babits Mihály Emlékház. (A személyes kötődé-

Partium

sen túl, a könyvben természetesen rengeteg szervezeti és magánforrás van összegyűjtve, névvel megtisztelve. És köszönve „… a kötet létrejöttében nyújtott szakmai támogatást és szellemi, lelki segítséget”.) A kutatás eredménye, a kutató értéke. Mi kell ehhez? Attitűd, elszántság, jó kutatócsoport, kiváló vezetővel, ő Sipos Lajos. És persze egy támogató családi életvitel. Szóval, helyzet. De ennél jóval több, mert helyzetbe csak az kerülhet, csak azt lehet hozni, aki éppen úton van a világban. Milyen G. Tóth Franciska, az Alkotó Főszerkesztő mint kutató? Klasszikus, hiteles, a társadalomtudományok hitelének visszaadója. Fontos ez, amikor tapasztaljuk manapság a hiányos feltárásokat (szándékos? felületes?), a nem kellő hivatkozást. (A politikatudomány mellett ez észrevehető a pedagógia irodalomban, a történész szakma, és még az irodalomtudomány is kapható (volt) erre.) Szerencsére vannak kivételek. A fiatal kutatónak nem témái vannak, a kutatást nem dolgozatírás-sorozatnak tételezi. Nem is kutatásterülete van, neki a kutatott terület világ, tárgyaival, személyeivel, cselekvéseivel, egyszóval dolgaival.Akutatott személy nála beszélgető társ, akinek belső világából hoz felszínre aprólékos elemeket, mely egyszersmind visszatekintés. Teszi ezt a klasszikus feltárás, mondhatjuk a descartes-i filozófia metodikájával. (Ez egyetemista koromban nekem is sokat segített, amikor a francia szakon tanulmányoztuk Nagy Géza tanár úr vezetésével, és hasonlót követelt Zsolnai József a pedagógiai kutatások során). Vagyis: feltárni, összegyűjteni minden lehetséges részletet, rendezni, és megjeleníteni.AFőszerkesztő a kutatott „tárgyhoz” így, ezen keresztül közelít, nem titkolt, de feszesen kezelt érzelemmel, s szép nyelvezettel közvetíti annak világát. Az alaposságra jellemző a tiszteletpéldányokhoz mellékelt levele, amelyben, a tévedhetetlenséget, a hibátlanságot kizárva, hibajavításokat tesz közzé, ezzel a kecsegtető felszólítással: „További hibákat megtalálók irodalmi ajándékban részesülnek! Baráti köszöntéssel”. Ugyanitt láthatatlan szálat említ, melyek egyben tartják a világot, az emberi kapcsolathálókat. Ezt egy verssorral erősíti, melyet Babits Mihály jegyzett be Halvány téli rajz című művéből 1940 augusztusában bizonyos Olajos Mariann esztergomi ifjú hölgy emlékkönyvébe: „Titkos lánc nyúl át a földön összekötve aki jó”. A kötések, a kötődések jegyében. Mindezt, mint e szép munka is jelzi, nagyban segítette Sipos Lajos professzor tudományos értékképző, nevelői pedagógiája. Mivel is viszonozhatom ezt a kedves, értékes ajándékot? Irodalmi élményeket, forrásokat kínálnak Tanári noteszkönyveim, legyen hát sorozat belőle. Ráadásként: Egy franciatanár irodalmi kalandjai. (Szombathely, Savaria University Press, 2015), konkrétan Babits és a franciák kapcsolatával. Kordokumentumok, egy gondos kutatónak színes lelőhely gyűjteményének gyarapítására. Elviszem férjének, az Újpesti Önkormányzat Városüzemeltetési és Környezetvédelmi Osztály vezetője, ő majd eljuttatja a Szerzőnek. Cipeljük a múltat. Margittai Gábor, a Magyar Idők Lugas magazinjában (2016. december 24.) az erdélyi történelmi családok otthonáról, kastélyairól írva leszögezi: „… a múltat megragadni és élettel megtölteni csupán elhatározás kérdése”. Ennyi. Egyszerű?

Partium

Técsi Zoltán

Rituális széptettek X./5. szegény, szemét világ Jó lenne azt hinni, hogy mindenkinek jó lesz ezen a földön, aki jó. De legalábbis nem annyira rossz, hogy felelnie kelljen a földi, avagy az égi ítélőszék előtt, mondjuk úgy, képviseli nagyjából a nagy átlagot. Igen, aki éli egyszerűen egyszerű életét, nem árt senkinek, s közben – ha képes rá – elvégzi azt, amit el kell végeznie, hogy jusson élelemre, és teljen fedélre is. Ha pedig olyan szerencsés, és van neki gyereke, érte, értük is megtesz mindent, hogy ne lássanak semmiben hiányt. Össztársadalmilag, s főleg egymást segítve, tényleg nem tűnik megoldhatatlan dolognak. Ehhez képest, látjuk közvetlen környezetünkben is, hányan kerülnek nehéz, már-már reménytelen helyzetbe, sodródnak ki-, illetve csúsznak lefelé. És nem lehetünk meggyőződve arról, hogy mindegyikük önnön hibájából került a perifériára, illetve süllyedt emberhez méltatlan mélységekbe. Én legalábbis nem tudok arra gondolni, mikor meglátok egy szerencsétlen, ahogy mondani szoktam, jobb sorsra érdemes embertársat, hogy sorsát ő maga pecsételte meg... Ilyesmik kavarogtak bennem a minap is, miután moziból, tehát az álmok világából* jövet valami olyan részese lettem, amin, azóta sem tudom, sírjak vagy nevessek. Történe ugyanis, hogy hazafelé bandukolva Hollywood-alsóból, azaz, a Krúdyról elnevezett kedvenc nyíregyházi mozgóból, szokásomhoz híven, helyezném a szelektív gyűjtőkbe, amiket út közben felszedegettem mások után, mikor a papírtároló konténer felnyitásakor egy nagykabátra ﬁgyelek fel. Mivel kettővel odébb ruhagyűjtő vastartály is üzemel, gondoltam, korrigálom a hibát, s átrakom oda a másnak még bizonyára nagy hasznot hajtó ruhadarabot. És ráncigálom, ráncigálom – mindhiába –, sőt, már fel is adom, mikor... a kabát hirtelen megmozdult! Merthogy, viselő is volt hozzá. Igen, valaki befészkelt oda, a végül is, résmentesen záródó, és a körülményekhez képest kényelmesnek számító óriásedénybe, majd takaróként magára húzta annak fedelét. Mintegy a szemét újrahasznosításának egy közbülső fokozataként, ágyneműként véve igénybe a kidobott kartonlapokat, egyéb csomagolókat. Mi tagadás, meghökkentem némiképp. De aztán illedelmesen elnézést kértem a háborgatásért, s részemről ezzel le is lett volna zárva az ügy – hiszen szó szerint is visszazártam a takaróvá vedlett fedelet –, ám ekkor a kabáton túl az egész konténer megmozdult. Kikászálódott tudniillik belőle az inkább közép-, mintsem hajlott korú úr, s komótosan elindult a belváros irányába. Pontosabban, méltatlankodott még kicsit magában, amiből csak annyit értettem: „Cigányok! Nem hagyjátok aludni az embert!” (Ami csak azért érdekes, mert ilyen szinten a megkülönböztetésnek már nem lehet talán értelme, no meg hát, első ránézésre sem igen tűnhettem cigánynak. Továbbá, ugyan miért gondolhatná bárki halandó, hogy egy lomtartálynak lakója vagyon?) Hát ennyi. És ahelyett, hogy adnék egy kis időt a feldolgozásra, egyáltalán, felocsúdásra, máris

Partium

folytatnám a szegénységgel való következő találkozásommal. Amire csupán a hétvégéig kellett várni, s szülőföldem székhelyéről szülőfalumba hazatérni.Az ilyenkor szokásos téli madárszámlálás miatt volt okom ugyanis odalátogatni, ami nem áll másból, mint hogy egy tetszőleges januári napon nyakamba veszem a gégényi határt, annak egy megadott szeletét, és feljegyzem a menet közben észlelt szárnyasokat. Így megy ez már lassan húsz éve. Emiatt pedig van is kellő alapom az összehasonlításra, azaz, annak megítélésére, miként változik szeretett falucskámban, illetve, a körül az élet. (Hisz eleve ez a célja ennek a fajta felmérésnek, egyben európai mintaprogramnak, hogy a madarak mozgása, megtelepedése, avagy eltávozása révén lemérjük helyileg, illetve országra szólóan, mi változik a „levegőben”.) Tapasztalásban pedig nincs hiány. Mert még az, hogy időközben kerítés került oda, ahol azelőtt és azóta is csak nádas van, és eltűnt a nádas onnan, ahol emberemlékezet óta csak az volt, eltűntek lassan a fák, fasorok is**. Felemésztette őket a tűz – no nem úgy, mint a brazíliai és indonéz őserdőket (lásd, alább), hanem csak apránként, ahogy a tüzelőre igény mutatkozott. Jószerivel nem is maradt mára semmi, amibe beleakadhatna a szem, már’ a templomtornyokat leszámítva. Ebből következően pedig fészkelőhelyből is jóval kevesebb akad – vetélkedhetnek értük a megmaradt madarak. De ez a fajta elszegényedés az átlagember számára alig érzékelhető, pontosabban, ezt a formáját nem érzékeli csak. Elvégre, nagyobb annál az ő saját baja, időszerűen, a hideggel való küzdelem. Miközben róttam az utam, s tapostam lelkesen a havat, szembe is találkoztam két fűrészes földimmel – akiket nem ismertem ugyan a kimaradó évek okán –, s ha már szembetalálkoztunk, szóltam is hozzájuk. Elújságolva például, hogy fűtőanyagukat, a jófajta akácot, éppen alma materem névadója, egy Mária Terézia korában élt szarvasi evangélikus lelkész hozta be a hazába a homok megkötése végett, s ugye, milyen jól tette? S ha már ilyen bizalmas viszonyba kerültünk, bátorkodtam azt is megkérdezni, miért nem viszik el a vékonyabb ágakat? Elvégre, a tűzön az is nagyon szépen tud muzsikálni, s ontja ugyanúgy a meleget. „Energiahordozóink” azonban szúrós szemmel néztek vissza rám – még tán az akácnál is szúrósabban –, s letudták körülbelül annyival a válaszadást: a vele való vesződés már nem térülne meg. Én viszont azóta is értetlenkedek. Nem azért, mert én magam minden kis papírfecnit összegyűjtök és elégetek, mikor nagy ritkán begyújtok, de eszembe jut a költő sora – mi szerint, van, akinek csak „a gallya jut” –, meg egyik legkedvesebb olvasmányom, a Talpalatnyi föld.Amiben leírja Szabó Pál, hogy a Keres-szélen – azaz, a Körös-parton – nem létezett már egy árva bokor se, ezért az egész falu árvaganéval fűtött és főzött. Igen, a vályogként kiöntött tehénlepények tüze mellett melegedett, egyszerűen, mert nem volt más. Ebből következően pedig telente az egész falut egy bizonyos kesernyés, semmi mással össze nem téveszthető szag lengte be. S mint ahogy megtudtam a DiCaprio úr nevével fémjelzett, a klímaváltozás nevű készülő kataklizmát körüljáró ﬁlmalkotásból***, Indiában máig így melengetik ételeiket úgy hétszázmillióan. Tehát nagyjából a lakosság fele. És ha netán áttérnének ők is a szénalapú tüzelőanyagra, amivel ma inkább csak erőműveiket táplálják, akkor jaj lenne mindannyiunknak, és még közelebb kerülnénk a világvégéhez. Ezzel, persze, nem azt mondom, hogy elő a vályogvetőkkel, és jöjjön újra az árvagané – amihez már úgysincs elég „fűnyíró” kérődző –, csak épp azt kellene megbecsülnünk nyomorúságunkban, s megtanulni elődeinktől, hogy nem létezhet olyan, hogy hulladék, csakis alapanyag az újrahasznosításhoz. 76

Partium

Úgyhogy, énszerintem nincs mese, fel kell aprítani, és el kell fűteni azokat a lejövő akácágakat is! Mert hiszen, akkor teszünk rossz fát a tűzre, ha nem rakunk minden risszrossz gallyat a kályhánkba! Máskülönben meg sem igen érdemeljük a meleget. * Itt szó szerint is az álomvilágból, a találó eredeti cím szerint LA LA LAND-ból, ami, ugye, Los Angelesre, az angyalok és filmek fővárosára, no meg a felcsendülő dallamokra való utalás. A Kaliforniai álom című szertelen „szerel-mese” ugyanis az Álomgyár közegében szövődik, miként Woody Allen legújabb filmje is, és mindkettő megéri igencsak a pénzét, azaz, a jegy árát. Úgyhogy, ne habozzatok, s gyerünk a moziba, be! ** „Cserében” csirkenevelde nőtt ki a földből, éppen az én felségterületemen, ami legalább verebeket vonz magához, s így von maga után. De a jelek szerint az ember társaságát különösebben nem kereső nádi énekeseket sem zavarja a közeli objektum, ahogy az ölyvek, rétihéják is lesz…rják – szó szerint – magasról. *** A kátrányolaj kitermelése és a pálmaolaj termelése miatti (ős)erdőpusztítástól Grönland és a gleccserek vészes olvadásán át a haltömegek és koralltelepek eltűnéséig annyi mindent megörökítő, s a tudósoktól a civileken át a politikai tényezőkig, sőt, a világ lelki és másmilyen vezetőiig oly sokakat megszólaltató mozgókép találóan az Özönvíz előtt címet viseli, és Föld-lakóként egyszerűen kötelező megnézni. Már csak azért is, mert Martin Scorsese-től Trent Reznorig, Leonardo DiCaprio-tól a National Geographic alkotócsapatáig oly sokan tették bele tudásukat és pénzüket, szívüket és lelküket. E két éven át készülő, s az internetről első perctől ingyenesen letölthető filmcsoda forgatása amúgy párhuzamoson zajlott annak a másik filmnek a forgatásával, amiért Leonardo barátunk megkapta végre áhított, és már régtől megérdemelt kisplasztikáját, azt a bizonyos (legelső) Oscart, s ami valahol ugyanúgy az élővilág, írjuk inkább úgy, az Élő Világ pusztításáról szól. Csak éppen, a száz évvel korábbi változatról, a gúlába rakott bölénykoponyákkal „megkoronázva”. Hogy tanulunk e belőlük – mint egyfajta példázatból, illetve, szikár és szigorú szembesítésből –, az már csak rajtunk múlik.

Rituális széptettek X./6. A mi Iron Ladynk Mert hiszen így hívta helyben mindenki legﬁatalabb halottunkat, vagyis hát, Iron Mary-nek. Ha már Vas Mariskaként is anyakönyvezték úgy hatvan-hetven éve*. És valamilyen értelemben vetekedett ő valóban Baja világhíres szülöttével – akiről már megemlékeztem egy korábbi elmeszüleményemben –, igaz, nem vízen, hanem szárazon tudott felmutatni valami olyat, amit csak nagyon kevesen. Nő létére tudniillik ő terelgette a teheneket tizenegy éven át abban a faluban, aminek hajdan hétszáz szarvasmarhája gömbölyödött messze környék legnagyobb legelőjén, s ahol már nem lesz senki, aki a helyébe lépjen.Az egyszerűség kedvéért amúgy ott is lakott munkahelyével szemben, a korábbi útkaparó háza mellett, Ladány Tokaj felőli végén, a Macsi András féle portán**. Mikor in-

Partium

dultam újabb meg újabb útjaimra, s elhaladtam kapuja előtt, meg is kérdezte mindig – és mindig mosolyogva –, hová tartok éppen. Valamilyen szinten rokon lelkek voltunk ugyanis, csak én a stoppolás és a túrázás révén töltöttem, töltök el sok időt az ég alatt, ő meg, ugye, munkaköre velejárójaként. Ez pedig sárban és fagyban, illetve hőségben és szakadó esőben végképp nem lehetett leányálom – még ha régen is volt ő már leány –, tetézve azokkal a megtermett jószágokkal, amiknek különböző elnevezései talán nem véletlenül váltak negatív jelzőkké, egyben a butaság és értetlenség szinonimáivá. A marhától a barmon át az ökörig. De, mondom, Mariskánk mégis dacolt több mint egy évtizeden át a körülményekkel – dacolt akkor is, ha ráment erre az egészsége. Mostanában ugyanis már fájt mindene. Mégsem panaszkodott, csak ha rákérdeztem kifejezetten hogylétére. Egy ideje érezte is minden bizonnyal a vesztét, végzetét, mert alig lehetett látni, s ama elmaradhatatlan, hamiskás mosoly is lehervadt mindinkább arcáról. Az az ominózus utolsó év – amit annyit emlegetett – tényleg megtörhette. Addig viszont fütyörészve követte naphosszat kedves kérődzőit, beszélt hozzájuk, és persze mindegyiknek nevet adott. Nyilván, kicsit meg is bolondult végtelen magányában, de ez nem csapott át véletlenül sem gonoszságba vagy gyanakvásba, ahogy az sok vénségnél megtörténik. Mint a pásztorok általában, csupán élt csendben ég és föld között, sorsával megbékélve, s terelte fel, le a rá bízott állatokat Szent Györgytől Szent Mihályig. Utódra nem lelvén pedig – már hogy, addigi alkalmazói –, szó szerint is nagy űrt hagy hátra. Ama Ladánytól Csobajig, mi több, Taktabájig nyújtózó, elnémult pusztaságot. Mert csak akkor tudta meg a falu közössége, mennyit is ért ő nekünk, mikor megromlott egészsége miatt felmondta tavalyelőtt a szolgálatot – itt és most abban a régi, mondhatni, eredeti értelemben –, s többé már nem kurjongatta tele a ladányi határt. (Következésképp, a megmaradt néhány tehéntartónak magának kellett megoldania jószágai felügyeletét.Ami, látszik jól, márpedig egész embert kíván.) Fényeskedjék hát az örök világosság Vaslédinknek az égi legelőkön is, ahol innenstől már nem marhákat, hanem bárányfelhőket terelhet, ha a kedve is úgy tartja! * Merthogy, a tucatnyi megkérdezett közül senki sem tudta megmondani, pontosan mennyi ideig is élt ezen a földön a mi Mariskánk. Hisz eleve az a fajta volt, akire tényleg csak azt lehet mondani, kortalan, s még túl ezen is egy életre kelt csontváz, amolyan aszkétikus alkat. Úgyhogy, most már maradjon is meg a számunkra ilyen időtlen, vagy inkább, időn túli lénynek, mint a régi vajákosok és bábák, bűbájosok és boszorkák... **Amiből végül – vagyis hát, egyelőre – nem lett tájház, noha „fogadott falum” egyik legjellegzetesebb paraszti portájával állunk szemben, s volna is mivel megtölteni. Hiszen egy hajdani halászfaluról beszélünk, ami aztán kertészkedő hajlamait fejlesztette tökélyre, s ezt a Kert-Magyarország megálmodójaként tisztelt, és a népi írók kétszeri „idecsődülése” után is vissza-visszatérő Somogyi Imre csak még tovább mélyített ilyen-olyan ötleteivel. A hasurázást, azaz a gyékény- és fűzfonást például ő terjesztette el a falu akkori lakossága körében – hogy a kertek alatt tömegével termő „buzogány” leveléből szőttest készíthessenek a kertjeiket sújtó jégkár ellen –, s még mindig van egy-két öregember, akiben tisztán él e tudás. A Vas Mariska melletti másik kedvenc ladányim***, Csikai Guszti bácsi ráadásul, a kilencvenhez közeledve, nem csupán érti, de műveli is a vesszőhajlítgatást, és a szekérkast ugyanúgy megköti, mint a virágtartót meg a legkülönfélébb kosarakat. És, ha már megint Mariskánknál kötöttünk ki, az állattartás helyi hagyományát 78

Partium

úgyszintén meg – jobb esetben át! – lehetne örökíteni**** a következő nemzedékekre, nemzedékeknek ugyanezen falak között, s így az utolsó lakó, egyben utolsó csordásunk alakját is... *** A harmadik pedig, mit ad Isten, az a Pipás Bandiként becézett börtönviselt cigányember, aki valameddig Mariska élete párja vala, s aki a halfogás minden csínját és bínját tudja. Dutyiba egyébként azért került, mert, még gyerekfejjel szinte, belekeveredett egy bulizásból bicskázásba átmenő társas rendezvénybe, vénségére pedig úgy vált visszaesővé, s húzott le még pár évet a hűvösön, mert összeverekedett a házukhoz kiszálló mentőssel. (Zárójelben megjegyzem, a sors úgy hozta, hogy Bandi barátunk édesanyjának, bizonyos Budai Leonettának a temetésén én is ott voltam – mint az 1902 óta meglévő helyi férﬁkar alkalmi tagja –, sőt, véletlenségből tanúja lehettem annak is, majdhogynem itt is szó szerint, ahogy összeköti élete fonalát egy újabb hölggyel. Akivel azóta hol együtt van, hol külön, mindenesetre szabadlábon. Azt a képet pedig soha nem fogom elfelejteni, ahogy megbilincselt kezében egy szál vörös rózsát szorongatva ott áll egy szál magában ennek a tíz gyereket megszülő, és hetet fel is nevelő vályogvető cigányasszonynak, tehát tulajdon édesanyjának a sírjánál, s körülötte féltucat kommandós, és még ráadásként a komplett tokaji rendőrőrs őrzi a békét...) **** Szerencsére, az ELTE néprajzi tanszéke – ami ugyanazon falak között működik megint, mint ahol annó Györffy István megalapította –, szóval, az azt vezető Mohay Tamásnak és Deáky Zitának, továbbá a három egymást követő nyár egy-egy hetében maguk köré gyűjtött lelkes elsőéveseknek hála, meg is lett örökítve falucskánk ezen eleven színfoltja. Sok más mellett ugyanis róla is készült egy ﬁlm, illetve egy feltáró beszélgetés, ami most hirtelen igencsak felértékelődött. Mert, ahogy Kosztolányi írja – annyiszor idézett – Halotti beszédében: „Keresheted őt, nem leled, hiába,/ se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,/ a múltba sem és a gazdag jövőben/ akárki megszülethet már, csak ő nem.” Záradék: Miután már fel is adtam, hogy megtudjam, mennyi idő adatott az életre hősünknek – most, igenis, szó szerint értve e szót! -, teljesen véletlenül mégis összeakadtam valakivel, aki ahhoz képest képben volt dolgait illetően. Mert hiszen együtt koptatták a padokat két faluval odébb, és ötven egynéhány évvel visszább Csobajon – ezt se tudta már senki, honnan keveredett hozzánk –, s így arról is akadt emléke az övével szomszédos(!) házba látogató úrnak, hogy volt, vagy van egy Erzsike nevű testvére is néki, s hogy lánykorában egy időre felköltözött a fővárosba. De aztán, ahogy lenni szokott az ilyen szabadságra született szerzetekkel, hazahúzta a szíve – ami, végtére is, világra jövetele után hatvankét és fél évvel szűnt meg benne dobogni...

Partium

Emlékezés Felhős Szabolcs

A Partium 25 évéről I.Ahőskor A Partium Irodalmi Társaság égisze alatt, Ratkó József szellemében „Az igazság az Isten tisztessége, emberé csak ha rálel, s aszerint él.” (Ratkó József) A Partium Irodalmi Társaság ideája 1987-ben a Tokajban fogalmazódott meg először, s voltaképpen ekkor jött létre a közismert költő, Ratkó József elnökletével, hogy később Kelet-Magyarország szellemi műhelyévé nője ki magát. Ratkó elképzelése szerint az új irodalmi képződmény célja és programja nem más volt, mint, hogy alkotó közösséget és publikációs fórumot biztosítson azoknak a tehetséges kelet-magyarországi íróknak és költőknek, akik nemzetben gondolkodnak és haladó polgári értékeket vallanak. E koncepció már önmagában jelezte a szocializmus útvesztőjéből való menekülés vágyát, az alkotók életművének ismeretében pedig meggyőződhetünk arról, hogy a korai Partium korántsem volt idegen a konzervatív társadalom- és művészetszemlélettől. A társaság alapító tagjai – Ratkón túl – név szerint Dusa Lajos, Magyar József, G. Nagy Ilián és Ószabó István voltak, akik a Jó hazát című, 65 oldalas füzetben mutatkoztak be, 1988-ban. Ezt követően a társaság – különféle Ratkó József halála után, 1989-ben, Ószabó István debreceni költő lett a társaság elnöke. Három év múlva, 1992-ben, útjára indult a Partium c. folyóirat, melyet már akkor negyedévi kiadványnak terveztek, azonban, miután a források pusztán csordogáltak, s a vezetőség gazdálkodási szokásaiban is akadtak hiányosságok, egyelőre csak periodika válhatott a régóta dédelgetett álomból. A Partium koncepcióját voltaképpen Ratkó álmodta meg, sőt, az irodalmi társaság születése mögött is meghatározó motívumként munkálkodott a törekvés egy megyei irodalmi lap létrehozására. Ekkor ugyan már létezett a Hangsúly c. hangos irodalmi és művészeti folyóirat, melynek szerkesztésében maga Ratkó is részt vett, ám a költő mégis szükségesnek érezte egy nyomtatott irodalmi folyóirat létrejöttét. A lap létrejöttét azonban nem élhette meg, a Partium első lapszáma pár évvel a költő halála után jelent meg. Adebreceni Dusa Lajos a következőképpen emlékezik vissza a kezdetekre. „A Partium című irodalmi periodika 1988-ban egyfajta tett volt, mivel Ratkó József jelenlétében és személyes instrukciói alapján kezdhettük el a publikálásokat. A címválasztást 80

Partium

az engedélyezőnek még meg is kellett magyarázni, amit a szótár szerint első jelentésből a részek kifejezésre egyszerűsítettünk, mondván: eme szó nemigen jelenthet többet annál, hogy valaminek részei vagyunk. Ratkó halála után, a zűrzavaros rendszerváltás idején sem kaptuk meg a remélt támogatást, a folyóiratnak szánt, főleg irodalmi jellegű orgánum támogatására. Később még úgy sem. (…) A periodika hősies, ámde reménytelen küzdelme sikertelen maradt.” Az anyagi források elapadtak, s ez 1994-ben a társaság széthullásához vezetett. Ugyanakkor a keleti régióban a társaság mellett tevékenykedett egy protestáns kör, amelybe az alapító társasági tagok jórésze belépett, és megfordítva. Végül tehát az összeomlás mégsem érte tragédiaként a vezetőséget, hiszen a társaság esélyt kapott arra, hogy – immár új szervezeti keretek és körülmények között – feltámadjon hamvaiból. II. Újjászületés A Kelet-Magyarországi Szabadelvű Protestáns Kör kebelén, Balázs Ferenc szellemében „A vallás megadja az én életem célját; a tudomány hozzásegít az eléréséhez; a művészet alkalmat ad, hogy benne gyönyörrel elmerüljek. Az én imígy teljessé váló életemben várom Istent, hogy kinyilatkoztassa magát.” (Balázs Ferenc) 1995-től tehát új háttéregyesülete lett a társaságnak, mégpedig a Szabadelvű Protestáns Kör, mely korábban a „Szabadelvű Füzetek” sorozatban hirdette szellemiségét.* A protestáns kör az 1990-es években keletmagyarországi unitárius és szabadelvű atyaﬁak és gondolkodók egész táborát tömörítette magába. A szervezet roppant fontos szerepet vállalt a vidék szellemi életében és közéletében, hiszen a beregi Balázs Ferenc Népfőiskolával karöltve felvilágosító előadásokat szervezett a demokráciáról és az érdekképviseletről, a Partium pedig publikációs felületet biztosított a népfőiskolai előadások számára. A Partium Műhely azonban nemcsak tükröt tartott a kor embere elé, hanem igyekezett felmutatni mindazon tiszta, nemes érzelmeket, melyek számára az unitárius szellemiség termékeny táptalajt szolgáltatott. A rendszerváltás utáni tizenöt évben (1989-2004) a Szabadelvű Protestáns Kör valóságos kulturális missziót folytatott a Partium hasábjain keresztül, mely idővel nagyrégiós folyóiratként kezdte el deﬁniálni magát. *

ASzabadelvű Füzetek darabjai: 1. kötet. Kállai Emőd: Érintsd meg a jövőt! Kállai Emőd válogatott versei. 1992. 2. kötet.Ahetedik napra.Antológia a kör alkotóinak munkáiból. 1993. 3. kötet. Balázs Ferenc beregi utóélete. 1994.

Partium

A Partium korábbi szerzőinek és szerkesztőinek egy része a lapnál maradt, de új alkotók is csatlakoztak, ám a lap profilját tekintve innentől fogva meghatározó elemmé vált az unitárius, illetve szabadelvű protestáns szellemiség. A régiót feszítő belső erők, a protestáns köralapítók unitárius szellemű törekvése és a megújhodás vágya nyújtottak inspirációs forrást ahhoz, hogy létrejöjjön az előbb Debrecenben, majd Vásárosnaményban szerkesztett Partium c. folyóirat, mely széles panorámát nyitott a keletmagyarországi irodalmárok és gondolkodók élet- és társadalomszemléletére. Az alkotói gárda névsorában találjuk Magyar Józsefet Nyírbátorból, Oláh Andrást Mátészalkáról, Ószabó Istvánt és Dusa Lajost Debrecenből, Felhős Szabolcsot Vásárosnaményból, valamint Kiss Lajos Andrást Nyíregyházáról. Ószabó, Dusa, Oláh András, Magyar József és Felhős Szabolcs – protestáns köri titkárként – már a Partium Irodalmi Társaság összeomlása előtt tagjai voltak a Szabadelvű Protestáns Körnek, így nem meglepő, ha – egy izgalmas eszme- és irodalomtörténeti átmenet mentén – a protestáns kör átvette az irányítást, hogy immár határozott koncepcióval és eltökéltséggel teljesítse kulturális misszióját, s a szerzők műveinek kiadása helyett most már a lap megmentésének szándéka került előtérbe. A Partium életében rendkívül fontos szerepet tölt be az alkotói együttlét, hiszen a lap eszmeiségét átitató szabadelvű unitárius éthosz nem másnak köszönhető, mint a Partium Műhely tagjai által végzett közös alkotótevékenységnek. Az unitárizmus a szerzők számára társadalmi elkötelezettséget jelent, mégpedig annak irányában, hogy a keresztény szellemiség behatolhasson a közéletbe, annak a meggyőződésnek a jegyében, mi szerint Isten törvénye a jóra, a szépre és az igazságra irányul. A lap fáradhatatlanul hirdeti az emberi együttélés alapját képező értékeket, mint amilyen a szeretet, a tolerancia, a feltétel nélküli elfogadás, az empátia, a jóindulat és a segítőkészség. A folyóirat sokrétű tematikájából legfőképpen olyan törekvések emelkednek ki, mint amilyen a szűkebb értelemben vett pátria irodalmi hagyományaira, népművészeti törekvéseire való reflektálás, a szomszédos térségek magyar és nemzetiségi kulturális életének figyelemmel kísérése, a cigány kisebbség és az unitárius szellemiség kérdésköreinek körbejárása, aktualitásainak figyelemmel kísérése. Mindez az összmagyarságban való gondolkodás jegyében valósul meg, egyformán összpontosítva a beregi, partiumi, kárpátaljai és erdélyi régió kulturális életére. Az 1995-ös újrakezdés hátterében – eszmetörténeti motívumként – a beregi unitárius szórványgyülekezet lelki-szellemi ébredezése húzódik meg, amelynek kezdetei 1988-ra tehetők.ABeregben működő unitárius szórványgyülekezet valóságos kovászként működött a térségben, hiszen ebből nőtt ki a Szabadelvű Protestáns Kör is. Óriási küldetéstudat hatotta át a fordulat résztvevőit, s ekkor határoztuk el, hogy példaképül nagy szellemi elődünket, Balázs Ferenc mészkői unitárius lelkész-írót, kultúrmisszionáriust választjuk. A beregi ünnepi hetek keretében 1990-ben Tiszaszalkán keltettük életre a Balázs Ferenc-díjat, amelyet azóta öt érdemes munkatársnak osztottunk ki, név szerint Néző László újságírónak, Ószabó István költőnek, Csizmadia Attila grafikusnak, Csányi Ottó karnagynak és Kürti László költőnek. Az unitárius író mellett Bartók Béla példamutató személyiségét is irányadónak tekintjük kulturális munkánk során, ám Frank Lloyd Wright unitárius karaktere is jelentős hatást gyakorol a társaságra.

Partium

III. Változások a szerkesztőbizottságban és a szerzői gárdában 1995-től 2007-ig A Partium szerkesztőségében az első szám megjelenésekor jelen volt Ószabó István főszerkesztői pozícióban, a szerkesztőbizottság tagjai között pedig olyan neveket találunk, mint Papp András, Vitéz Ferenc, Fátyol Zoltán és Burai István. E lapszámban Ratkó József, Utassy József, Magyar József, Dusa Lajos, Ószabó István, Térey János, Papp András, Sz. Kima László és Poós Zoltán írásait olvashatjuk. A második szám előkészítésében már Dusa Lajos, G. Nagy Ilián és Magyar József is részt vett, de a szerzők sora is bővült, mégpedig Kiss Benedek, Léka Géza, Bíró József, G. Nagy Ilián és Fátyol Zoltán művei által. A Partium feltámadásakor, 1995-ben már csak hárman maradtak meg a régi a szerkesztőségből: (Ószabó István, Magyar József és Dusa Lajos), azonban ekkor csatlakozott a körhöz Bágyoni Szabó István, Felhős Szabolcs, Néző László, Oláh András és Török Levente. A szerzők között továbbra is megtaláljuk Ratkó Józsefet, Ószabó Istvánt, Dusa Lajost, Magyar Józsefet és Léka Gézát, új alkotóként pedig Gál Éva Emese, Antal Attila, László Gyula, Újváry Zoltán, Sarusi Mihály, Oláh András, Felhős Szabolcs és Lászlóffy Csaba kezdett el publikálni a folyóiratban. 1997-ben a szerkesztőség központja Vásárosnaményból a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola magyar tanszékére kerül. Ekkor alakulnak ki az állandó rovatok, s a rovatszerkesztői pozíciók. Antal Attila felel a prózáért, Dusa Lajos a líráért, Felhős Szabolcs a közélet-hitélet rovatért, Oláh András pedig a szemléért, a képszerkesztő pedig Beregszászi Szabó Tibor. 1998-tól bővül a kínálat Kiss Lajos András bölcseleti rovatával, a képzőművészeti rovatot Tarczy Péter vezeti, a kritikai rovat felelőse pedig Jánosi Zoltán lett. 2001-től, miután megunták a szüntelen koldulást és nincstelenséget, távozott a szerkesztőbizottságból Tarczy Péter, OláhAndrás, Dusa Lajos és Antal Attila. Ekkor Ószabó István veszi át a líra-rovat vezetését. 2003-tól új szerkesztőként tevékenykedik Babosi László, 2004-től pedig Gáspár Ferenc. Végül csak 2005-től állandósult – egy bizonyos időre – a szerkesztőbizottság. Állandó munkatárssá lép elő az alapító főszerkesztő: Ószabó István. Az állandó munkatársak közé beregszászi, nagyváradi és kolozsvári tagok is kerültek, úgy, mint Demeter Szilárd Nagyváradról, Lengyel János Beregszászról és Orbán János Dénes Kolozsvárról. A szervezettebb munka érdekében háromtagú elnökség jött létre, melynek tagjai: Biró Albert (Budapest), Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) és Varga János (Nyíregyháza). 2006-tól kezdtünk el foglalkozni az arculatváltás kérdésével, megőrizve a lap szellemiségét. Ezt elsősorban egy ﬁatal mátészalkai csoport szorgalmazta, amelyet Kürti László mátészalkai költő vezetett. Ennek eredményeként Filep Anita borítótervével és Bócsi Krisztián mátészalkai fotóművész képeivel a lap küllemében egészen megváltozott. Ez a nagyszabású szervezőmunka indokolta, hogy Kürti László később, 2007-ben Balázs Ferenc-díjban részesült, amelyet a Partium Műhely állapított meg részére. Ekkortájt újfent új tagokkal bővült a szerzői kör: a líra rovatban immár Cseh Károly, Bari Károly, Fecske Csaba, Utassy József, Mogyorósi László, Jónás Tamás, Lackﬁ János, Kürti László, Payer Imre és Vass Tibor alkotásaival is találkozunk, a prózaírók közül pedig Székelyhidi Ágoston, Jánosi Zoltán, Orbán János Dénes, Tőkés László, Medvigy Endre, Aniszi Kálmán és Takács Péter kezdte el közölni munkáit a Partiumban.

Partium

IV.Az együttes munkálkodás öröme A kibontakozás lehetőségei az UART zászlaja alatt 2007-ben új fordulópont következett be a társaság életében. Már megjelenésekor, 2007-ben erős magnak ígérkezett a Partium Műhely köré csoportosuló művészgárda, amelynek tagjai egyrészt a műhely alapítói, másrészt szimpatizánsok, szabadelvű alkotók.Aszerzők egy része unitárius szellemiségű (Felhős Szabolcs, Deák József, Dusa Lajos, Ószabó István, Bakos Kiss Károly, Magyarosi Árpád), más részük pedig humanista vagy univerzalista (JoóAdrián, Kürti László), tehát felfogásukban közel állnak az unitárizmushoz. A háttérben már akkor erősödőben volt egy ütőképes szervezet, a 2005-ben létrehozott UART (Unitárius Alkotók Társasága), amely végül felváltotta a Szabadelvű Protestáns Kört. Miként azt az UART alapszabálya is rögzíti, a társaság a Partium Műhelyből bontakozott ki, a beregi unitárius szórvány alkotótevékenységének kiteljesedéseként, amely az alkotó unitáriusok és szimpatizánsok műhelyeként működik, publikációs fóruma pedig a Partium, mely magában hordozza Ratkó József és Balázs Ferenc szellemi-lelki örökségét. Értékeinkből megőriztük a Balázs Ferenc alkotói nívódíjat, amelyet a Partiumban tevékenykedő alkotók kapnak kiemelkedő munkájukért. Ratkó József tiszta magyarságtudata, illetve a közösségépítő apostol, Balázs Ferenc másokért való áldozatos cselekvése együttes gondolkodásra és közös munkálkodásra késztet bennünket, s ez újra és újra meghozza a szerzők számára a közösségépítés és az együtt munkálkodás örömét. A társaság célkitűzése szerint tovább kell építeni a kapcsolatot Nagyvárad és Temesvár szimpatizáns alkotóival, hogy a lap végül Ungvártól Temesvárig átfogja a tágabb értelemben vett keleti és délkeleti régiók partiumi területét. Testvérlapunknak tekintjük a partiumi Várad, a kárpátaljai Együtt és a sárospataki Zempléni Múzsa c. folyóiratot, melyek szerkesztőségével tovább kívánjuk fejleszteni a kapcsolatot.Alap regionális jellege és unitárius beállítottsága tehát roppant hangsúlyos, ám – mint ahogyan azt Novák Valentin a Magyar Írószövetség fórumán megfogalmazta (2015. május 14-én) – a társaság életében megfér egymás mellett a református, a katolikus és az unitárius alkotói szemléletmód egyaránt, hiszen már az 1568-as tordai országgyűlésen is hangsúlyos eszmei törekvésként jelent meg a szellemi sokszínűség és a vallásbéke, mégpedig Dávid Ferenc jóvoltából. Az utóbbi évtizedben számos eseménnyel gazdagodott a Partium Műhely története. A műhely fontos törekvéseként tételeződik, hogy minél több helyen bemutatkozhasson, mint például a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán 2008-ban, de bizonyos időközönként a Magyar Írószövetség előtt is megjelennek, illetve ismertek az Ünnepi Könyvhetek UART találkozói is. 2009-ben a Magyar Pen Club és az UART tartott közös rendezvényestet a Partium alkotóinak (pl. Bakos Kiss Károly, Farkas Wellmann Endre, Oláh András, Mátyus Attila, Dusa Lajos, Karner Ottó és Felhős Szabolcs) részvételével, a Petőﬁ Irodalmi Múzeumban, 2011-ben Mátészalkán, 2012-ben Vásárosnaményban, majd 2015-ben ismét az Írószövetségben tartott felolvasóestet a Partium. Hit, hűség és közéletiség – ebben a hármas jelszóban ragadhatjuk meg a Partium szellemiségét. Vallásos lelkületű, a népi és polgári értékvilág iránt elkötelezett szerkesztőség működteti a folyóirat, így a hit valóban roppant meghatározó.Ahűség a szel84

Partium

lemi és lelki elődökhöz (Ratkó József, Balázs Ferenc) köt mindnyájunkat, s rendkívül fontos számunkra a közéleti szerepvállalás, mely meggyőződésünk szerint csakis jóakarattal, önfeláldozással és küzdelemmel valósulhat meg, szemben az előítélet, az önzés és a közöny mérgező áradatával. Az önszerveződő társadalomépítés hívei vagyunk, az emberi teljességigény fényének őrzői közé tartozunk, s mindennek tükrében sürgetőnek tartunk afféle paradigmaváltást korunk mentalitásában. A hit, a keresztény magatartás kötelez bennünket hivatásunk lelkiismeretes teljesítésére, ezt tanulhattuk lelki és szellemi elődeink munkásságából is. 2013 óta Oláh András szerkeszti a lapot. Korrektorként Elek Ottó segíti a munkáját. Egy-egy rovat anyagának összeállításában pedig Szigeti Gábor (Népfőiskolai rovat) és Felhős Szabolcs (Unitárius szemmel) működik közre. A folyóirat szemléletét nem érte jelentős változás – struktúráját, rovatszerkezetét illetően azonban tapasztalhatunk némi frissülést. A lap rovatai jelenleg a következők: Szépírás, Tanulmány, Szilánkok, Emlékezés, Szemle, Unitárius szemmel, Népfőiskolai rovat, Kopogtató és Hírek.A Szépírás magába tömöríti a szépprózát és a költészetet, a Tanulmány rovatban pedig korunk jeles irodalomtörténészei, esztétái közlik színvonalas elemzéseiket, áttekintéseiket, de olykor történettudományi, művészettörténeti cikkeket is olvashatunk itt. A Szilánkok szubjektív impressziók sorozata, az Emlékezés a hagyományőrzésnek ad teret, a Szemle pedig a hazai irodalom és bölcsészettudományi kutatások legújabb termékeit veszi górcső alá. Az Unitárius szemmel az unitárius szellemi élet tanításainak interpretációját nyújtja, a Népfőiskolai rovat pedig a társaság történeti gyökereinek áttekintésére hivatott. A Kopogtató (korábban Ifjúsági rovat) lehetőséget nyújt a ﬁatal, még javarészt középiskolás diákok verseinek, egyéb írásainak közzétételére, ezáltal bátorítva őket az alkotómunkára, tehát ily módon a lap egyfajta pedagógiai feladatot is ellát. A lap utolsó rovata rendszerint a Hírek, melyben a társasággal és az unitárius élettel kapcsolatos aktualitások kerülnek bemutatásra. Afolyóirat 2013 óta az NKA-tól is kap szerény támogatást a működtetésre. APartium hozzáférhetősége Végül, mintegy írásunk prózai utószavaként, térjünk rá arra, hogy miképp juthat hozzá a folyóirathoz az érdeklődő. A Partium természetesen a kiadónál előﬁzethető. A terjesztést baráti láncolat is segíti. Megvásárolható továbbá Budapesten (az Írók Boltjában, a Magyarok Házában és a Litea Könyvesboltban) és több vidéki városban (Mátészalkán, Vásárosnaményban, Nagykállóban, Kisvárdán stb.) valamint néhány határon túli településen (Nagyváradon, Beregszászon). Mindemellett letölthető az UART honlapjáról is.

Partium

Kaiser László

Sánta Ferencről Íróról, alkotóról vallani: valójában emlékek összegzése, a bennünk levők s rögzültek felszínre hozása, megörökítése. Író, különösen nagy író esetében három forrása lehet emlékezésnek, szólhatunk a művekről, a művek hatásáról, felidézhetünk a szerzővel és alkotásaival foglalkozó elemzéseket, dokumentumokat s végül, ha az élet és a sors így hozta, szólhatunk a személyes találkozásokról, beszélgetésekről, egyáltalán a valamilyen szintű és sűrűségű kapcsolatról. Hogy Sánta Ferenc nem csupán jó író, hanem nagy, sőt korszakos író, ezt az 1954-es induláskor sejteni lehetett, a közel két évtizedes aktív munkássága, melynek során – Németh László szép szavával élve – fényre bábáskodta remekműveit: novelláit és három regényét, igazolta a jóslásokat: hihetetlen rövid idő alatt lett élő klasszikus. Az egyetemes magyar irodalom, a magyar prózairodalom legnagyobbjai közé került, szinte a művek megszületésétől, ezt csak az nem ismerte föl, aki Sánta Ferenc vagy nem akarta, vagy egyszerűen nem volt (1927-2008) értéke a minőséghez… S ez, ha már életében ilyen egyértelmű volt, hogyne lenne most, s hogyne maradna így az idők végezetéig. A már idézett Németh László írta pályája végén, hogy olyan emlékművet szeretne, ami egy nagy gyűjtemény lenne, s benne az összes vele és munkásságával foglalkozó írás, lám, milyen közegben élt s dolgozott. Sánta Ferenc is megérdemelne egy ilyen „emlékművet”, még akkor is, ha kevésbé került kritikusi és kortársi kartácstűzbe (persze azért kapott eleget) és Németh László negyven esztendős alkotói pályájához képest neki csupán alig két évtized adatott.Adatott, vagy pontosabban adott magának, hiszen máig rejtély: miért hagyta abba az írást a hetvenes évek közepén… Mintegy tizenöt-húsz év alatt kerültek ki tolla alól a remek művek és a remekművek, felsorolásképp a kötetek: Téli virágzás (elbeszélések), Farkasok a küszöbön (elbeszélések), Az ötödik pecsét (regény), Húsz óra (regény), Az áruló (regény), Isten a szekéren (elbeszélések), Kicsik és nagyok (elbeszélések). Persze készültek műveiből ﬁlmek, színdarabok, de ez más kérdés. A nagy elhallgatás, a korábbi írások után legföljebb előadások, interjúk, kisebb elmélkedések jutottak el az érdeklődőkhöz, az olvasókhoz.

Partium

Az én korosztályomnak, tehát az ötvenes évek elején, közepén születetteknek Sánta mérce és iránytű volt, mai szóval élve: etalon. Minden érdekelt engem és minket, ami vele kapcsolatos. Életrecept után kutakodtunk a műveit olvasva. Ő maga az irodalom volt, a minőség írásban, szóban és tettben, megkockáztatom, hogy valami homályos apakeresés is kötött hozzá, az abszolút minta magasodott előttünk: talán ezért is rázott meg minket halála 2008-ban. Apával a rend, anyával a szív száll a sírba, legalábbis így érzi az emberﬁa a gyász pillanatában, hogy aztán a fájdalom csökkenésével (de nem múltával), újra kapaszkodó legyen a szülői kéz. Summázzunk végre: Sánta Ferenc emberi, írói minőségének, ennek a bizonyított ténynek és tételnek taglalása és kifejtése, sőt megélése már megtörtént irodalmunkban, illetve az is kétségtelen, hogy ugyanakkor további munkákat igényel, hiszen mindig marad titok és talány a nagyság és remekmű körül, nem beszélve az új korok és új emberek új szempontjairól, amikor az örök értéket vizsgálják… Ez az emlékezés sem nélkülözheti a méltató mondatokat az íróról és életművéről (benne az életéről!), de igazán a személyes élmények és képek villannak föl most bennem: az a néhány találkozás, beszélgetés, amelynek megörökítése kötelesség. Miként kötelesség az is, hogy az emlék ne törleszkedő, öncélú mutatványként maradjon fenn, sose szerettem az ilyet s mindig zavart, ha ezt éreztem valakinél. Azt a néhány találkozást a krónikás éppen Sántához hűen rögzítheti. Amit Sánta megfogalmazott írói munkásságával kapcsolatban, kötelező mindenkire és sok mindenre vonatkoztatható szószátyár korunkban: „ügyeltem arra is, hogy ne szaporítsak a kevésből érdemtelen sokat”. Az a néhány emlék tehát, mely velem és bennem él, elsősorban és természetesen irodalmi vonatkozású. Ha azt a néhány, de fontos találkozást és beszélgetést jellemeznem kéne, Sánta magatartását tömören összefoglalni, nos, akkor ezt mondhatnám: egy tartásos ember kevés szavú kedvessége. Kezdve onnan, hogy megköszönte a neki dedikált könyvemet, a személyes találkozásokig. A személyes találkozások sorából egyébként hármat részleteznék, mind a három igen tanulságos. Az első még a hetvenes évek végén volt, könyvtárosként dolgoztam, s egyéb teendők mellett író-olvasó találkozókat szerveztem. Az egyik budai gimnáziumba hívtam meg Sántát. Kicsit féltem az akkori tizenévesektől, nehogy generációm hőfokánál jóval lejjebb sikeredjen az összejövetel. Tévedtem: forró légkörű, izgalmas, szellemileg pezsdítő, perzselő emlékű lett az a délután. Sánta Ferenc alig ejtett szót az irodalomról, életről beszélt inkább, az élet dolgairól, elsősorban morális megközelítésben. Persze könyvek, az ő könyvei is fölfűződtek a témák fonalára, de Sánta ama bölcsesség birtokában említette őket, mely szerint az irodalmat az irodalomból megérteni lehetetlenség… A találkozó diákjai rögvest ráéreztek az író szavainak hitelességére, a szavak érvényességére. Nem mintha csupa új dolgot hallottak volna, de éppen hinni tudtak annak, aki beszélt. Talán rádöbbentek, hogy egy igaz gondolat gyakran elszegődik zsoldos módjára érdemtelen senkikhez, hiszen tapasztalhatták ezt eddig rövid életük során is a Kádár-korszakban. Sántánál viszont azt érezték meg: emberi fedezete van a kimondott szónak, a kényes etikai mércéknek! Hosszú-hosszú évekkel később, a kilencvenes évek elején, amikor egy kiadó fölkérésére diákkönyvtár-sorozatot szerkesztettem, az elsők között vettem be Az ötödik pecsét című regényt, amelyet egyébként néhány novellája mellett élete fő művének tartok. Sánta készséges és kedves volt a kiadóvezetővel is, aki a várható honoráriumról

Partium

faggatta az írót. Sánta mosolygott és nem volt hajlandó válaszolni, többszöri unszolásra sem. Végül a kiadóvezetőnek kellett mondani valamit. Sánta gondolkodás nélkül bólintott, majd hozzátette: bármekkora összeget hall, úgyis elfogadja, mert az a legfontosabb, hogy könyve eljusson a ﬁatalokhoz… Én meg a könyvhöz írt előszóban a hajdani író-olvasó találkozót idéztem föl: érjenek össze az összeillő körök… Egy-két év múlva, egészen pontosan 1996-ban más ügyben fordultam hozzá.Améltán jó hírű Pomázi Zeneiskola zenés művet akart bemutatni, s Rózsa Pál zeneszerzővel Sánta Ferenc Bíró Juli című novellájában kezdtünk el gondolkodni. Sánta megint kedves és készséges volt, örömmel jött hozzám a XIII. kerületi Radnóti Miklós utcai lakásomba, talán azért is, mert ez egy ugrásra van az ő egykori Balzac utcai lakhelyétől. Nagy kedvvel beszélgettünk a zeneszerzővel, Rózsa Pállal együtt az elképzelésekről, részletekről, örültünk, hogy Sánta is látta a novellában egy zenés mű lehetőségeit, megerősítést kaptunk. Aztán mégsem lett az egészből semmi, s ezért senki sem hibás: a Zeneiskola szereposztási gondok miatt más darab mellett döntött. S amikor ezt Sántával bánatosan közöltem, még ő vigasztalt, teljesen megértve az iskola szempontjait. Halála előtt jó néhány évvel beszéltem vele utoljára, telefonon. Egy antológiát szerkesztettem, XIII. kerületi antológiát, olyan szépirodalmi művek gyűjteményét, melyek témája tágan értelmezve Angyalföldhöz, Újlipótvároshoz kötődik. Tudtam jól, hogy harminc éve gyakorlatilag letette a tollat, de reménykedtem. Reménykedve fordultam a nagy íróhoz a személyes kapcsolat miatt is, de azért is, mert ő mint a kerület díszpolgára, talán ad, netán ír valamit. Kedves volt és szűkszavú. Nem tudok írni – felelt határozottan a kérésemre, s ez a mondat azóta sem hagy nyugodni. S persze sokan nem értik, úgy is megfogalmazható, igazán senki nem érti, hogy miért hagyta abba az írást a nagy művek megszületése után, valamikor a hatvanas évek második felében. Talán a minőség igézetében és holdudvarában kellett elhallgatnia úgy, hogy mégis jelen volt. Hogy jelen legyen… S hogy 2008-ban eltávozott, legalábbis a teste Farkasrétre költözött: az emlékezés is kell, hogy erőt adjon. Mert erőt kell, hogy adjon egy olyan hatalmas tehetségű alkotó, akinek az élete – életművének része, a minőség és az erkölcsi tartás jegyében. A világirodalomból Tolsztoj, a magyar irodalomból Németh László neve ötlik fel először, mint hasonló törekvésű alkotóké: a művészi tehetség és az emberi tisztesség egy tömbben állt össze bennük is. Az örökké gyarló emberiség és a mindmáig békétlen s folyamatos küzdésre képtelen magyarság okulására, netán csodálatára. Írói pályája csúcsán mondta Sánta Ferenc: „A nép az emlékezetéből is kiirtja azokat, akik nem az igazat írják.” És tegyük hozzá, azokat is, akik nem az igazat mondják. Ma, amikor egy sokat emlegetett virtuális valóság hazugság hálója vesz körbe minket, amikor nehéz és veszélyes a dolgokat néven nevezni, s amikor a mellébeszélés az érdem: Sánta Ferenc szavai adnak reményt. Miként reményt ad műveinek olvasása és alakjának megidézése is!

Partium

Molnár Pál

Magyar gyökerű nemzetközi irodalmi díj: 2 Balassi Bálint-emlékkard Emberségről példát, kedves hölgyeim, vitézségről formát, kedves uraim! Kormányzati támogatás nélkül, civil kezdeményezésre kiterebélyesedett egy magyar gyökerű nemzetközi irodalmi díj. A két évtizedes múltú Balassi Bálint-emlékkard különlegesség a glóbuszon: a magyar Wikipedia szerint hat ilyen elismerés lelhető ma a planétán: az első természetesen az Irodalmi Nobel-díj, a második a lajstromban a – különben oklahomai – Neustadt Nemzetközi Irodalmi Díj, és a harmadik helyre a Balassi Bálint-emlékkardot állítja a világhálós lexikon. Mindhárom elismerést egyezik abban, hogy „nem egy bizonyos műért ítélik oda, hanem az író több művéért együtt.” Fölsorolja még a Wikipedia az Astrid Lindgren-emlékdíjat – gyermek- és ifjúsági irodalmi teljesítményért –, a Franz Kafka-díjat és a Jeruzsálem-díjat. Múltját tekintve a Balassi-kard a negyedik: a Kafka-díj és az Atrid Lindgren-emlékdíj ﬁatalabb, mint az 1997-ben nekilendült magyar elismerés. Előadásomban arra ﬁgyelek, hogyan változtatta meg a Balassi-kard a világot. Ebben segít az amerikai akciókutatás – action research – módszere, melyet Kurt Lewin tevékenységhez kötnek. Egyik frissebb irányzatának: a részvételi akciókutatásnak a jelmondata: Meg akarod ismerni a világot? Változtasd meg! Majd működj együtt a változásokkal!… Nos, a Balassi-kard – hála Istennek – nem forgatta fel a világot, ám valamennyire megváltoztatta, hiszen ha kikeressük, hogy 22 éve mit írt a sajtó a Balassi-kardról, azt látjuk: semmit. Ugyanis nem létezett. Valakinek ki kellett találnia, és meg kellett szerveznie akkor és azóta is. Ennyiben a világ más lett, és kétségtelen: jelentős világismeretet is hozott a húszéves – hatalmas mértékben a családom: feleségem és lányaim által is végzett – szervezői munka. Segítők és gáncsolók egyaránt többé-kevésbé előrehúzták a folyamatot, így két évtized alatt kialakult a magyar gyökerű nemzetközi – szándékában a teljes földkerekségre kiterjedő – irodalmi díj. Maga az 1997-es indulási dátum is érzékelteti, hogy a Balassi-kard küldetésében a rendszerváltoztatás művészeti folyamatának előre vitele is fontos volt – fontossá akart válni – a kezdetkor, ám a rajtoláshoz kellő energiát nem ez, hanem egy darázscsípésnek beillő furcsa mozzanat adta: a Valentin-nap körüli hév fokozódása. Ez sokakat bosszantott már akkor is, de a legjobban minden bizonnyal engem, a díjalapítót töltött el idegenkedéssel. Semmi közünk nincs ehhez a tengeren túlról importált kereskedelmi akcióhoz – gondoltam a díj elindítása előtt. És gondolom ma is. Védekeznünk kell a kommersz inváziója ellen, és a Teremtő nekünk, magyaroknak adott ehhez egy nagy lehető1 2

Molnár Pál a díj alapítója, a Balassi Kard Művészeti Alapítvány elnöke Az előadás elhangzott a lakiteleki konferencián

Partium

séget: mégpedig Balassi Bálint költészetét. Erről a nemes alapról kiindulva mi a Bálint napot Bálint napként ünnepelhetjük – reméltem akkor, s az eltelt két évtizedben félig-meddig igazolódott várakozásom. 1997-től minden év Bálint napján a Gellért szállóban kardátadás történik, s ennek híre sok magyar emberhez eljut a Lajtától a Berecki-havasokig, sőt a tengerentúlra is. Az első Kardtársak című antológiában – szerkesztésemben – Balassitól Utassyig az öt első Balassi-kardos poéta sorakoztatta verseit. A 2016 decemberében megjelent Balassi kardtársai című kötetben külföldi műfordítók is bemutathatják alkotásaikat e soknyelvű könyvben, jelezve, hogy a XVI. századi magyar poéta európai nagyság és globális érték. Santa Barbarától Tokióig, Jyväskylätől KinshasaKongóig eddig négy kontinensre hatolt be Balassi kardja – Ausztrália még várat magára –, tizenhat ország egy-egy kiváló irodalmára kapott bátorítást a civil Magyarországtól arra, hogy folytassa a magyar költeményeknek az ő anyanyelvére való átültetését. Maga a díj tárgyként is különlegesség: XVI. századi végvári szablya, melyet a Balassa Menyhárt sírjában talált kardmaradvány alapján Fazekas József bonyhádi mester kovácsol. E szablyát az utóbbi években Kiss-Rigó László püspök szenteli meg az évről évre más-más templomba zarándokló Balassi-misén, a főpapi áldást 2013-ban a bécsi Stephansdomban – itt talán maga Balassi is megfordult egykor – kapták meg a fegyverek mintegy kilencszáz magyar hívő jelenlétében A Balassi-kard civil díj. 2017-ig nem volt mögötte az állami költségvetés; ebben az évben már pályázati pénz jutott erre a nemzeti célra. Változó kedvvel ad róla hírt az állami média. Többek közt ezért is kellett szatelit-rendezvényeket felbocsátanom az irodalmi díj köré: hogy híre a médiumok esetleges passzivitása ellenére minél több magyar ﬁatalhoz eljusson. 2006-ban elindítottam a Bálint napi Balassifesztivált. A kiírás szerint e rendezvényeken – melyből egy már Lisszabonban is tartatott – föl kell olvasni a közönség előtt az akkor, Bálint napján kitüntetett két irodalmár nevét. Az adott év témáját előzetesen szeptember elsején kibocsátott pályázatban adom meg: Balassi, a madarakkal szárnyaló, Balassi, a virágokkal nyíló, Balassi, a lovasok kapitánya – és így tovább –, e címek próbáltak ötletet ébreszteni a civil szervezőkben eddig. A Balassi, a borok barátja volt a legsikeresebb: a felföldi Nyitracsehin hagyományt indított el. Maradva a boroknál: eddig tizenkét Balassikard borseregszemle tartatott, ennek fő célja: a pénzzel nem jutalmazott irodalmár legalább egy koccintásra meg tudja vendégelni a neki gratuláló barátokat. Ez a seregszemle is vándorol: Tokajtól Villányig, Szekszárdtól Sopronig, Balatonfüredtől Egerig sok helyre elzarándokolt. Tokaj… Ahol maga Balassi is többször megfordult: a közeli Sárospatakon – ahogy ő írta: Bodrog parti Patakon – kötött házassága révén szőleje is lett Mezőzomborban. A tokaji földvárban pedig öccse, Ferenc vicekapitányként szolgált. Később ez a kiváló harcﬁ a bátyja halálával azonos évben: 1594-ben halt hősi halált, miközben egy tatárbetörés ellen – egy korábbi sebesülését még ki sem heverve – harcba bocsátkozott az Alföldön… A borvidék mellett a borfajta is változik – a Balassi-kard borseregszemle ebben is zarándokol –, talán különös értelmet is sugallt a Balassi Kard Kéknyelű vagy a Balassi Kard Egri Csillag 90

Partium

elnevezés a bajnokborok jelölésére. A borászok Balassival együtt vallják: „Vitézek közt ülvén kedvem ellen sincsen jó borral teli pohár.” Az eltelt immár bő két évtizedben a Balassi-kard körüli mozgás létrehozott egy hagyományos fesztivált – a Bálint napi Balassi-fesztivált -, egy hagyományos borversenyt – a Balassi-kard borseregszemlét -, egy hagyományos kardszentelő istentiszteletet – a Balassi-misét –, két versantológia-kötetet, egy folyóiratcikket – Hitel, 2016, május –, kilenc zeneművet, amelyet a kardátadásra alkottak magyar zeneszerzők, köztük Balassa Sándor, Koltay Gergely és mások –, két Pünkösdi Balassihangversenyt, s az ezekre a kardtárs kötők által írt nyolc pünkösdi verset, s tizenhat országban keltette a magyar költészet jó hírét, s létrejött 39 kard is, ezek négy földrészre behatoltak. Mindezek – reményeim szerint – emlékezetes Balassi-élményt adtak több ezer embernek. Az égieket arra kérem, hogy ezen előadás közönségében mindenkit: mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel áldjon Isten mezőkbe.

Filep Gergő: Felhő

Partium

Szemle dr. Radmila Marković

Szenvtelen kérdező (Gondolatok Radnai István „Jégbefagyott fény” című verseskötete kapcsán) Radnai Istvánt aligha szükséges bemutatni az olvasóközönség számára, néhány sort azonban mégis szükségesnek érzek idézni Gyimesi László szavaiból: „Radnai István konok kitartással építi egyre távlatosabb, egyre izgalmasabb életművét – újabb verseiben az őszikék hangulatát igencsak felvérzik az új és újabb tavaszok ígéretes üzenetei […] összetéveszthetetlen, bejárható lírai világot teremt, a gyönyörök, fájdalmak egyszerre égi és földi vadaskertjét.” A verseskötet öt ciklust foglal magába. Az első ciklus (Álmatlan próféta) írásai közül szükségesnek érzem kiemelni a „Szenvtelen kérdező a temetőben” című alkotást, amelynek már a címe is utal a vers vezérfonalára. Kérdések hada, amik látszólag spontánul, látszólag ösztönösen törnek elő, ám valójában megfontolt sorrendben következnek egymás után. Radnai jól ismeri Ady Endre hitvallását, lázadó természetét, az elmaradottság elleni küzdelmét, a kizsákmányolást elítélőjét, a szegények sorsát fájlalót. Ebben a versben találkozik és egybeforr két hasonló lelkületű, gondolkodású és érző lírai lélek. A vers első szakasza komoly ország-problémákat vesz górcső alá. Vizsgálja a társadalmi változásokat, az ország megcsonkításának kérdését, majd a határokon kívül rekedtek lelki bánatának kifejtésével folytatja, felidézve az egykori országot, Ady Az értől az óceánig című versére is utalva. A továbbiakban a szociális problémák kerülnek előtérbe, mint a nép kihasználása, elszegényedettség, amit korántsem csak a megszállás idézett elő, hanem folytatódik ma is az új, modern kizsákmányolókkal, a bankárokkal. Anegyedik versszak költői kérdése után jönnek a realitással megírt feleletek.Adyra utalással önmaga érzelmeit, állásfoglalását, reagálásait, és azon keresztül népének válaszát is megkapjuk a költőtől. A vers csattanója a legfájdalmasabb kérdés: lehet-e változtatni, akár óriási veszteség árán is. A ciklus utolsó verse, a Karbolszag, líraiságával elbűvöli az embert. A nyitó és záró sorpárok mintegy átölelik a verset. Azzal kezdődik és fejeződik be a költői üzenet, hogy semmi sem örökös, az idő foga megteszi a magáét.Aközbevett rész az élet szép oldaláról zeng, megjelenik az érzékiség: a „tétova ajkak” összeolvadása olyan, mint a szerelem első illata, aminek rózsabimbó és a kinyílt, pompázó rózsa a szimbóluma. Fokozással fejezi ki a vágyakozást: kábítva, részegen és sietősen, az ifjúi hévre utal. A testi szerelem el nem múló étvágya érdekes hasonlattal jut kifejezésre: „mint diák, akit nem bánt a lecke, már el is múlt, mielőtt beteljesedne”. Az utolsó két sor előtti versszakban a „szerelem apálya” jelenti a szerelem elmúlását, de a befejező részben búcsúcsókkal 92

Partium

jelenik meg az emlékezés, nem siránkozással, ami még szebbé teszi a vers hangulatát, hiszen az átélt élvezetek szépsége utolsó búcsúcsókkal zárul le. A „Ha a Holdnak udvarolnék” című ciklusban rövid, pár soros versek adják vissza a költői érzelemvilágot. Ebből a szakaszból „A tizenkilencedik század” című alkotás emelkedik ki, mely a szeretett lénynek szóló vallomás. Három versszak egybeforr, mégis jellegzetesen egyéni és elragadó. A vezérfonal a szerelem – nyomatékosan kifejezve, hogy az imádott kedves a mindenek feletti, és ezt természeti jelenséggel nyomatékosítja. Itt is megjelenik az elmúlás, amelyben felcsillan nagy hittel a bizalom. Időnek múltával sem felejti el őt a kedvese, mert ha már nem lesz e földi létben, akkor is várja, hiszen „legalább tudod majd merre s hol találsz”. A harmadik ciklus (Mint törött ábrát) verseiben a természethez fordul a költő. A „Tájkép fejjel lefelé” című vers kemény szavú írás – természeti képbe burkolva. Metaforával indít „ferde szájú szél”, ami szinesztéziába megy át „víg futára a télnek”. Költői jelzőkkel képet fest a szerző: szúrós, zabolátlan, kegyetlen, és a hasonlataiban is a tél borzalmait tárja föl. A következő rész a tél hozta szociális problémákra utal, nincs semmi idillikus a téli képben, hiszen megjelennek a hajléktalanok, a szegénység sorstalansága: a fagyhalál. Ezzel ellentétben a gazdagok élik világukat. De a tél pusztító kegyetlenségének eredménye a „néptelen vidék”, amivel még inkább kiemeli a problémákat.Avers utolsó két sora igazságot követelő jajkiáltás. A következő ciklus (Ápolni akar) a hétköznapok próbatételeit állítja előtérbe. Az „Infarktus a nyílt kapu előtt” című versben a sors által kimért kemény következményt, a betegséget, és az ahhoz kötődő gondolati-érzelmi fonalat énekeli meg Radnai István. A küzdelem, az élni akarás mind jelen van, de az élet olyanná válik, mintha az ember feje fölött állandóan ott lebegne a rém, amely kíséri minden léptét. A szív testi fájdalma hozza a kérdést: meddig „járok még a sírok közt, vagy elfekszem alant”. A „Talán lúgkövet kellene inni” című verse az idős korra jellemző életet tükrözi vissza. Nem sajnáltatja, és nem sajnálja önmagát, sem az öregséggel küzdőket, inkább „játékosan kezdi” az öregséggel járó, bajok indítását, a betegséggel való ébredést, majd a tehetetlenséggel való küzdelem kerül előtérbe, és nem segíthet senki sem: „se jézus, se isten”. Az Utolsó ünnep ciklus költeményei közül „A hetvenötödik ősz”-t emelem ki, melyből egy egész élet, egy egész korrajz szívszaggató fájdalma, a Sors ars poeticája kiált az égig. Valójában elbeszélő költeményről van szó. A kisgyermek vidám játszótér helyett a sziréna hangjára az óvóhelyre rohan az anyjával, a nagyapját a szeme láttára lövik agyon. Micsoda lelki traumát olvasunk egy kisgyermek életéhez fűződve… Menekülés, a háború vége, romokban áll minden kint és bent a lélek mélyén. A háború utáni elnyomatásról szóló két versszak elég ahhoz, hogy világosan érzékelhetjük a megsemmisíteni akarást, ami – szerencsére – nem járt sikerrel. Az ifjúság szívében az életkedv, és „a valami volt a levegőben” a változás előjelére utal, ami reményt sugall a szívbe, s az észbe. Ezzel a pár sorral igyekeztem ízelítőt adni a verseskötet értékeiből. Aki a könyvet a kezébe veszi, megtapasztalhatja, mennyire voltam szűkszavúan szerény a bemutatásban. (Hungarovox Kiadó, Budapest – 2016)

Partium

Oláh András

Téli szürkület A tél hűvös szürkesége nyomja rá bélyegét Antal Attila legújabb kötetének hangulatára. A didergető hidegség, zordság visszahúzódásra, bezárkózásra – a tűzhely vagy kandalló melege mellé kényszeríti az embert. A lelkében didergő költő is egyfajta melegségre vágyik, és ezt a melegséget az emlékek jelentik számára. Az első ciklus verseiben (Messzi fű, szél) a távoli múltba réved a tekintete („Egy reggel / gyermekkorom templomában ébredek…” [A harmadik ministráns]). Az idők mélyéről feltoluló emlékek nosztalgikus hangulatot varázsolnak elő. Felbukkan a gyermekkor sebezhetetlen tisztasága, s egy kaland kapcsán az apa emléke is: „Tapostuk a nyirkos avart / apám elől mögötte én / s addig bújtuk az elvadult / bükköst míg eltévedtünk / károgott az ég a fák közt / … / mi meg föl-le ködből ködbe /…/ hátunk összetámasztottuk / össze lelkünk és lebegtünk / mint se addig se azóta” (Fát gyűjtöttünk apámmal). Kapcsolatuk legszebb pillanataként élte meg ezt a napot, amikor csak egymásra számíthattak, egymásra támaszkodhattak, s egy korábban nem tapasztalt mélységes bizalom alakult ki köztük. A sorsszerűség kérdése merül fel a családi képek böngészése közben. A múltról is keveset tudunk, az emlékek gyakran elhomályosulnak, de a holnapról, a holnaputánról legfeljebb sejtéseink lehetnek. Reményeket fogalmazhatunk meg, terveket szövögethetünk, ahogy teszi ezt a családi hagyaték egy kiegyezés kori fényképének alakja is: „lánygyerek dédanya néz… / bizakodón maga elé… kezében / kis kalapot gyűröget / még nem tudja hogy általa mi kezdődik / a sors miféle dominósora” (Régi családi fényképek). De felmerülnek a gondtalannak tetsző ifjúkor képei is, amikor régészeti ásatásokon vett részt („csontokat kocogtattam / de szezám: a múlt / sehogy se tárult / virágos bikinik / sürögtek körülöttem /…/ halálban élet” [Kihantolt nyarak, ásatások]), vagy amikor új lakóhelyének, Nyíregyházának paneldzsungelével ismerkedett („Jósaváros: kődominó /…/ kő kövedhez illett kőként / én meg kocsmáidhoz főként” [Jósaváros]). De fogytán a múlt, melynek emlékei erőt és kapaszkodót adnak. Persze mi magunk is tehetünk erről, hiszen pusztítjuk magunk körül az emlékeket is: „Jégdara marta kezünk /…/ mikor az elaggott fát kivágtuk” (Diófánk hagyatéka). Mindez erős hiányérzethez, az otthonosság érzetének elvesztéséhez vezet. De az idő múlása ettől függetlenül is folyamatos búcsúra kényszerít bennünket, melynek nyomán „nevetéseink megritkultak” (Őzek). Amásodik ciklus (A trubadúr utolsó dala) versei a nőről – és a nőhöz kapcsolódó érzelmekről – szólnak. A nő egyrészt nélkülözhetetlen támasz („mért kapaszkodom / rossz éjeken beléd? // s vajon mért hiszem: / azért tartunk csak itt / mert nem értjük vissza- / fojtott sikolyaid” [Margit]), másrészt a vágy forrása is: „légy hát Széchy Máriám / nyisd meg Murányt / s szeress mint ő is / hősét” (Murány ostroma). A Szatmárhoz és Sárospatakhoz is ezer szállal kötődő Képes Géza csigaház-hasonlatára építve fejezi ki féltő szerelmét: „Lestelek bújva csigaházban” (A szerelmében csalódott Próteusz). 94

Partium

A féltő vágy kifogyhatatlan és mindent felemésztő erejű – s minduntalan versenyt fut az idővel: „Fogytán időnk. Te égiesülsz, / én menőben vagyok sárrá. / Elszármazunk e köztes létből / mélységgé és magassággá. / Külön világok: legyünk eggyé…” (Romantika). A szerelem persze – miként az élet is – véges, és olykor csalódások kísérik: „a szívem most / akár e hely itt: omladék” (Az elfelejtett véghely). A harmadik ciklus írásaiban a költő mindezt „Kétszemélyes nyelv”-re fordítja le. Az egymásnak adott, megélt pillanatok varázsa örök köteléket jelent: „s mindegyik pillanat jel lesz amit csak / te érthetsz… és valaki még” (Pillanatok). Bár az ismétlődés esélye csekély, és a sors rendelése nem írható át, versében mégis ez várja, ezt reméli szerelmétől a költő: „gyere úgy szeretném / látni még egyszer ahogy / átírják lépteid / az avar jóslatát // ahogy hajad tükrében / a fény erőre kap / s a mulandóság szele / megtörik mosolyodon” (Ősz végi vasárnap). Ugyanezt erősítik a Szakítás című vers alábbi sorai is: „Nézek párába fúródott vonatod után /…/ és persze hogy kezdeném újra”. Az időt megállítani volna jó – ha csak egy pillanatra is –, a ha már örökké nem tarthat a szerelem, a boldogság: „zörren is már / a szendvicsek papírja s nevet / kezedben a szégyenlős üveg / és nevetsz te is bárha innál / hogy belepirul arcod füled… / s pirulásod kimerevítem / hogy pótoljon kicsit melegítsen / míg rám hull a téli szürkület” (Míg rám hull a téli szürkület). A záró ciklusba (Világprés) gyűjtött versek egy része az irodalom és irodalomtörténet több jeles alakjának lett dedikálva (pl. az Antal Attila irodalomtörténészi kutatásainak körébe tartozó Áprily Lajos, vagy Gion Nándor, Váci Mihály, illetve olyan kortárs irodalomtörténészek, barátok, mint Jánosi Zoltán, Bertha Zoltán). A költemények jórészt annak a fájdalomnak adnak hangot, amit a napjainkban tapasztalható nihil és kiüresedés látványa gerjeszt. „Fárasztanak / a kiürült szavak” – jegyzi meg keserű hangon a költő a Lélekszomj a Duna-tájon című versben. A helyzet kétségbeejtőnek látszik: „…e tájon nincs egy rög / amit az aszfalt ne uralna” (Aszfalt-blues). A ránk telepedő látszatvilág harsánykodása mellett („Hull a szó / pereg zuhog / a megapoliszban / show kvíz karaoke / tévékék / hahoták verdesnek /…/ zümmögnek a hálózatok” [Utolsó este Szomorrában]) a bulvárosodás és a morál teljes megsemmisülése jelenti a fő veszélyt: „Már se bánki kétség, / se gőggel viselt gertrudisi vétség. / Az ájert belengi / a jellemhullaszag. Biberech a trendi.” (Széljegyzet egy drámához). A költő által jelzett víziók az elhagyott árvaházak sötétéről sajnos nagyon is valóságközeliek és félelmetesek. Az értékvesztés, az értékpusztulás a társadalom alapjait ássa alá. Ezt a fenyegetettséget fogalmazza meg A jövő katedrálisépítői című vers első szakaszában: „elvadult hordák üvöltik egyre / újmódi himnuszát a törpeségnek.” Izgalmas és tanulságos olvasmány Antal Attila új verseskönyve. A megélt telek romantikus és nosztalgikus emlékei mellett egy jövőbeni télről szól, annak várhatóan bekövetkező pusztító hatásaira ﬁgyelmeztet, s arra, hogy lássunk túl ezen a körénk és belénk épülő homályon. Antal Attila: Havak elé (Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár – Nyíregyháza, 2015)

Partium

Vajda Anna Noémi

Az ember drámája Sarusi Mihály ‘szomorújátéka’ a Forradalom 60. évfordulójára A darab helységnévre utaló címe – elnevezéséből gondolhatjuk –: álombeli, képzeletbeli. Az összetett szó két tagja között már-már egymást kizáró ellentét feszül. Hisz az álom általában reményteljes. Mind összetett szavas szerkezetekben (álomlakás, álomvakáció, álomnő…), mind szófordulatban (Olyan, mint az álom!) pozitív jelentésmezeje van. A puszta ugyanakkor, amellett, hogy az Alföldet idézi, megfosztottságot teremt. ‘Álompuszta’ – már létező szóból teremtett szó. (Népi) Sarusi-etimológia. A hivatalos szervet képviselők számára: Állampuszta. Halált hozó hely. Melytől rettegnek a számkivetettek. Mellyel fenyegetőznek a hatalmat gyakorlók. Itt maga ne fenyegetőzzön, mert mehet Állampusztára! (I/2.) A színmű helyszíne: Békéscsaba. Ezen belül jelenetenként, azaz: színenként ill. képenként változik. /I. fölvonás: (A színpad hátsó falán végig az egész előadás alatt a csabai evangélikus nagytemplom és a kéttornyú katolikus templom tornya, előttük ‒ jelenetenként? ‒ más-más kerítés látszik) (a kerítésből fogy a kolbász, nő a gumibot) (délibáb gyanánt?): 1. szín: gazdáék tisztaszobája (disznótor) (a háttérben a három csabai torony alatti töredezett kolbászkerítést gumibotsor tartja lábon), 2. őrbódé és környéke (éjszaka) (a háttérben, a föllegek helyén, alul szögesdrót keríti a három templomtornyot), 3. szőlőhegyi pincesor (háttérkép: a három templom körül a kerítés szőlőkaróból, rajtuk géppisztoly), 4. pince belső előtere (háttérkép /a föllegekben/: a három templom gumibotkerítéssel, géppisztolyokkal), II. fölvonás: 1. szín: kocsma előtt (a háttérben a 3 torony alatt gumibotkerítés, némi kolbászmaradékkal), 2. Anikóéknál (3 torony, áttűnő kolbász‒gumibot kerítés) Kertes ház előtt: utca, kiskapu, kert, tornác., 3. Fő tér (hátul a föllegekben a három torony, nemzeti zászlós kerítéssel), 4. Pufajkás kaszárnya (háttérkép: /a háztető fölötti légben/ kerítés tankokból a három torony körül): 1. kép (parancsnoki szoba), 2. kép (pufajkás körlet), 3. kép (a Lány zárkája), 4. kép (a Lány zárkája – végül is), 5. kép (kaszárnyaudvar), 5. szín: tanyasor (háttérkép: távolban a város körvonalai, a három toronnyal ‒ akasztófa-kerítés)/ Idő: az Antikrisztus éveiben /1950-valahányban/. Az alakok felvonultatása arányjelző minősítés: az első látásra számosabb Egyrészt az etikailag pozitív oldal megszemélyesítői, gyakorta rezonőrök: Matyi – szomszéd ﬁú, Anikóé: Nem az számít, a becsület. (…) Persze, ebben a világban nem árt egy kis bátorság. Ezen az oldalon további főalakok: Anikó – a gazdáék helyes leánya és a Lány – forradalmár, vértanúvá teszik a pufajkások. A kevesebbnek tűnő, de valójában megszámlálhatatlan, névtelen kutyaütővel megtoldott Másrészt a negatív pólus képviselői. Itt főalak Marci a szomszédból, téeszelnök, tanácselnök, pufajkás százados (Anikót szeretné). Majd zárójelben: (Aki csak… sodródik az árral, mivel hogy meg kell valahogy élni…) A színházesztéta Bécsy Tamás állapítja meg: a magyar regény- és drámairodalomban mindig kevés volt a hős, akit méltóság, heroikusság, egyértelmű nagyság jellemez, és hogy valamely belső tartalmat megalkuvás nélkül végigvisz.

Partium

Anikó mindvégig kitart Matyi és az itthon maradás mellett, annak ellenére, hogy hiába végez kereskedelmi iskolát, mert valaki véletlenül X-et tesz a személyi lapjára, melynek jelentése: teljes kiközösítés (II/3). A Lány sem nevezhető egyértelmű hősnek, hisz időnként fogalma sincs, mi zajlik körülötte. Őt vértanúvá teszik a pufajkások. Nincs kellő eszköze akarata megvalósítására. Ő maga válik a hatalom eszközévé: bár végig kitart meggyőződése mellett, részt kell vennie egy szervezett áltárgyaláson, és el kell szenvednie halálos ítéletét. Matyi alakja áll a legközelebb a hőséhez. Nemcsak, mert a jogtalanul bántalmazott parasztok védelmére kel a pincében – a tisztet megüti, igaz, ezután el kell tűnnie (I/3): Tiszt: Miért nem kért vágási engedélyt? Paraszt: Meg sem kérdezte, hol az engedély… És ha lenne? Mert igenis van! Tiszt: Nem szemtelenkedünk.Abejelentő világosan a tudtunkra adta… Aparaszt sunyi, egy szavát sem szabad elhinni! Matyi megőrül. Hanem olyan megnyilvánulásaiért is, mint amikor a Fő téren összegyűlt tömeget megfékezi (II/3): Ne… (szelíden tesz rendet a vaduló tömegben) Ne emberek, mi különbek vagyunk ezeknél. Ám, a cselekmény végén nem lát más kiutat, csakis a megfutamodást, a tovább állást (II/5). EkkorAnikó mondja rendületlenül: Nem megyek sehova. Matyi: Inkább itt rohadjunk?Amerikában… Anikó: Mehetsz, ha annyira akarsz… Matyi: Nélküled?... „Ha a dráma cselekménye az alakok közti viszonyok változását mutatja be, akkor ez a tény kijelöli a dráma kezdetét. A kezdet nyilván az a «pillanat», amikor az alakok közötti statikus viszonyokban történik valami, ami a viszonyokat ettől kezdődően szükségszerűen változókká formálja át. Drámaelméleti írásaimban ezt a pillanatot szituációnak neveztem el. (…) amikortól a viszonyrendszernek változnia kell. (…) A szituáció kijelöli a mű végét is, mely azon a ponton következik be, ahol a szükségszerű viszonyváltozások már mind megtörténtek.” (Bécsy, Drámák és elemzések, 134. o., Dialóg Campus Kiadó, 2002). Az apró jelenetek közti cselekmény a jelenetek közti kisebb mozaik-jelenetek különböző helyzeteket, élet-átalakulásokat villantanak föl. Eredetileg a csabai kolbász témájára meghirdetett drámaíró pályázatra készült a darab. Mivel mással indíthatna a drámaíró, mint kolbászjelenettel: egy disznótorral. Olyan helyi viccek, tréfálkozások beiktatásával, mint a kétszer csíp a csabai. Hogy aztán a vaskos humorból elvezessen a keresetlenség kegyetlen, groteszk világába. Az álmindenbe. Amit a látszat működtet (II/4/2): Főnök: Rendet kell tenni. Megyénként legalább egynek ki kell tekerni a nyakát. Pufajkás: Mi már… Főnök: Ti megnyúztok annyit, amennyit akartok, rátok bízom, a kommunista tiszti becsületetekre, ´ezekkel´ nem kell elszámolni, de amit föl is lehet mutatni! (…) Szóval: kivégezni! De betartva a törvényesség látszatát. (…) A látszat, ﬁaim, a látszat, a kutya úristenit! A kuláknak titulált és kisemmizett kisember, gazdaember világából a moszkovita, pufajkás hatalom világába. Ugyanazokat az értékeket látjuk innen és onnan: kolbász – a kisembernek életfeltétel és életveszély. Korlátozott, megszabott, tilos. A moszkovitáknak a

Partium

mindennapi tivornya része. Orozva birtokba vett, tehát könnyen szerzett, és könnyelműen eltékozolt termék, melyet összekoccintott sörrel nyomtatnak el, akasztás után. A Lányt, a vértanút szintén e két világ ellentétes pólusából látjuk: a pozitív pólus felől nézve ő Mány Erzsike. Neve van, húga van, szülei, fájdalmai, személyes története.Az akasztók felől nézve ő csak a meggyalázott, vértanúvá tett Lány. Akivel példát statuálnak. Akivel elijesztenek. Akit tisztességesen ítélnek el, végeznek ki, és mutatnak fel a Nyugatnak. Akit csak a bírósági tárgyalásra kell kímélni, előtte, utána kiélhetik rajta erőszakosságukat, gyűlöletüket, bosszúvágyukat. És ki? Hol a nevén nevezett Marci, hol a beosztásuk alapján feltűntetett hatalmi szervhez tartozók, a hatalom reprezentáns figurái. A gerinctelen, kisbetűs marcik. Az antihősök. Életképpel indul tehát a színmű: már a háborúnak rég vége, de még fogságban Jóska, a gazda.Anna, a felesége vágási engedélyt kapott. Sógor, Jóskára utalva, tudakolná: Csinált valamit? Nincs válasz. Ezek a levegőben hagyott kérdések is az irracionális félelmet mélyítik, melybe, mint minden egyes nagyobb zajra, belerándulnak az emberek: Lövik a házat! Miközben csak dörög az ég. A nagyobb család az asztalnál. A társalgásban az teremt szituációt, amikor véletlenszerűen kiderül, hamarosan megérkezik, és közéjük ül valaki, aki nem közéjük való, akitől tartani lehet, aki a jelenlegi, hazaáruló hatalmat képviseli: Marci, a szomszéd. Színre lépését megelőzi híre, melytől darázsfészekként bolydul fel a ház. Együtt egy ilyennel?! A háziasszony kínos tehetetlensége: Marci segített a disznóvágásban. Megint elszólásszerűen tudjuk meg Marci segédkezésének valódi okát, ezúttal Jani bácsitól: Mert Anikóra fáj a foga. A tulajdonképpeni drámai dialógus Marci megjelenésével indul. Feszültséget, bizonyos fokú fenyegetettséget teremt Marci jelenléte. Hisz a szovjetbarát hatalmat képviseli, azokat, akik feltehetőleg tehetnek arról, hogy még mindig nem került haza a ház ura, holott már rég vége a háborúnak. Marci fenyegetettséget jelent Anikóra nézve is, mert a lány őt nem akarja. Neki Matyi udvarol, aki éppen katona, megvédeni sem tudná. Ezen a szálon végül nem teremtődik valós konfliktus. Amikor később Marci lánykérőbe jön, csupán fenyeget, sérteget, megalázni próbál, végül kiteszik a szűrét (II/2.): Matyi: KéremAnikó kezét! Anna: Tőlem kéred? Tudod, mi a rend. Majd, ha itt lesz a gazda is. Marci: ‘Gazda’… Hallom, már a lovat sem tudja tartani (…) Szép kis család; lassan minden férfi megjárja a börtönt… Gondolhatna a fiaira is. Anna:Afiaimat hagyd békén!Alányomat is. Takarodj innen. Marci felsül. A jelenlétében mondják el Anikónak: az ő fajtája Kolbászköztársaságról álmodott, azaz körükben közös a nő. Az elutasításból származó feszültségnek a Lány lesz az elszenvedője (II/4): Nővér: Bosszúból ítéltek el… Tulkán nyomozó. Háromszor kérte meg a kezed és te háromszor utasítottad el! Bécsy Tamás műfajelméletében 3 dramaturgiai modellt különböztet meg. Eszerint a konfliktusos, középpontos és kétszintes drámát. Az Álompusztában a középpontos dráma modellje érvényesül. Annak ellenére, hogy lépten-nyomon észlelhetőek a politikai ellentétek, az osztálybeli különbségek, a gazdaember és ávós, mihaszna ember szemben állása, a két ellentétes pólusnak nincs egyenértékű eszköze saját akarata érvényesítéséhez. A Fő téren egy pillanatra úgy tűnik, a tömeg szembe tud állni, és megszerezheti a hatalmat (II/3). Aztán hirtelen jelenetváltás, ahonnan már világossá válik, hogy mégsem. Talán az 98

Partium

amerikaiak. Ha jöttek volna. De nem jöttek. Amerika igenis le van… ejtve – kottyant a felnőttek beszélgetésébe Jani, Anikó öccse, már a kezdő életképben. A végén már csak a Lány a börtönben, összeverten reménykedik bennük. Reménykedése naivitás. Gúny tárgyává válik.Ahatalom átvétele végleg meghiúsult. A középpontos dráma jellemzően az eszköz nélkül maradt legyőzötteket jeleníti meg. A dráma középpontjában ezek a(z el)szenvedő alakok vannak. A cselekmény tulajdonképpen abból bontakozik ki, miként kerülnek viszonyváltásba a hatalmat képviselő, akaratuk érvényesítéséhez elegendő eszközzel rendelkezőkkel. A szenvedést a hatalomvágy (a másik ember leigázásának, megalázásának, kizsákmányolásának vágya), a kéjes kegyetlenkedés, munkakerülés és az elvakult előnyszerzés (pozíció) okozza.Atúlburjánzott életösztön.Amikor a túlélés mások szenvedésébe, akár életébe kerül. Az emberek, a karakterek attól ellenségek vagy sem, hogy hogyan viszonyulnak egy központi kérdéshez. A színmű látszólagos könnyedsége, hogy mindezt a kolbász jelképezi. Csakhogy a kolbász a disznótori csipkelődésekből, viccekből átvezet a komor valóságba. Itt már a hús életfeltétel. Mégpedig olyan kegyetlen módon, hogy a megélhetéshez, élethez való jogot engedélyeztetni kell. Kell a hatalmi szerv láttamozása. Mert ez a hatalom, ez az új világrend mindenüve beszimatol. Mindent meghall. Mindent irányítani akar. És mindenkit eltipor, aki nem azonosul vele. Álompusztára küld. Munkatábor-e ez vagy politikai börtön Állampuszta. Rettegetett hely, derül ki az embereknek ehhez a valós nevén talán félelemből nem nevezett, ezért majdnem mesei nevet kapott félelmetes helyhez való viszonyulásából. Anikó tehát megmenekül Marcitól és a Lányéhoz hasonló sorstól, de ez valójában véletlenszerű. Mert Matyi ugyan elmondja egy monológban (I/2.), hogy megvédi Anikót, gondja lesz rá, mégis kibúvót abban látna, ha elhagynák azt az országot, ahol a kerítés is géppisztolyból van. Ekkor a védelem maga Anikó kitartása, határozottsága. A hit. A reménytelenségben reménnyel zárul a dráma. Matyi: Álom a pusztán? Akasztófákkal körbekerítve, lehet így álmodni? Valami jobbat. Kádárkolbász nélkül… Menni? Maradni… Valójában a központi eszme az embereknek az élethez, emberséghez, hazához való viszonyulásuk. Ez alapján szerveződnek csoportba, baráti társaságba, vagy éppen besúgó ingyenélő csürhébe. A jó emberpár nem szökik ki ebből az elveszettnek tűnő paradicsomból. Bár az utolsó jelenetben elszaladnak a fegyverropogás elől. S bár minden arra vall, hogy nincs itt, a kolbászból lett gumibotkerítések közt maradásuk. Az észérvek is azt mondanák: menj, menekülj! Mégis van valami, ami miatt Éva‒Anikó azt mondja: nem megyünk sehova, Ádám‒Matyi, és élni fogunk. Itt. Deus ex machina: szól az írói utasítás: A távolból felsejlik a fény. Megjelenik a remény. Végül az írói fanyar humor: mindenre vasfüggöny ereszkedik le. Sarusi Mihály színművéből egyértelművé válik az író viszonyulása a világhoz: az ember etikus lény, az életben mégiscsak a pozitív tartalomnak kell érvényesülnie. Ez összefügg az utolsó jelenetbeli „és mégis” hittel, melyről Bécsy azt írja: „Talán Szerb Antal írt először a magyar irodalmon Zrínyitől végighúzódó «és mégis» hitről; erről a jövőbe vetett talán irracionális hitről, amelyet történelmünk viszontagságai, vérzivatarai hívtak bennünk életre. Hogy kibírjuk.” (Uo. 144. o.) (Sarusi Mihály: Álompuszta. Színjáték két fölvonásban. Békéscsaba, Corvinka Könyvek – 2016)

Partium

Unitárius szemmel Nyitrai Levente

A vallásgyakorlat kérdései – az imádkozás helye és ideje „Imádkozni bárhol és bármikor lehet, de tudnunk kell, hogy a hely és az idő erősen kihat az imádkozás minőségére.” (Idézet az előző részből.) Lakni is lehet a szabad ég alatt, dolgozni is a pihenés óráiban. de még a mozgásképtelen növények közül is annak van szerencséje, amelyik a neki legmegfelelőbb helyen és időben terem.A madár se mindenfelé röpköd, hanem csak ott, ahol ﬁókáinak élelmet talál. Nappali madár nem jár éjjel, éjjeli madár nem jár nappal az élelem után. Különösen érvényes ez a vándormadárra, melynek napra pontosan meghatározott életrendje helyhez és időhöz alkalmazkodik. Évmilliókkal korábbi költőhelyeikre pontosan visszatérnek, és délre költöznek a tél elöl. Az embert se jellemzi a kiszámíthatatlanság. Ellenkezőleg: létfeltételeihez az ember is alkalmazkodik. Azokat sok-sok erőfeszítéssel teszi magának alkalmasabbá. Az embernek testi létfeltételei mellett lelki létfeltételei is vannak. Ezek javításával, hozzájuk való alkalmazkodásukkal sokkal rosszabb a helyzetünk. Erősen elhanyagoltuk őket, mióta ﬁgyelmünket testiségünk köti le, mióta az a meggyőződésünk, hogy a lelkiekről nem szerezhetünk pontos ismereteket, illetve fáradozásunk ezen a téren kevesebb eredménnyel jár. Kevés vigasztalást nyújt ebben Pál apostol tanítása, aki szerint elég nekünk az Isten kegyelme (2.Kor.12.9.). Mi az elegendőnél is több eredményre vágyunk, különben elhanyagoljuk a vallásgyakorlatot. A vallásgyakorlat eredményességét pedig az mutatja meg, ami az elhanyagolásból következik. Az imádkozás esetében ez az arra alkalmas hely és idő megválasztásának elhanyagolásával kezdődött. Az imádkozásra alkalmas hely és idő megválasztása, ill. kiépítése több évezredes tapasztalat és munka eredménye volt. Az ilyen tapasztalatok megőrzésére az embernek ugyanolyan szüksége van, mint bármely más fajnak az élővilágból. Az ilyen tapasztalatok elhagyása létükben veszélyezteti a fajok bármelyikét, így az embert is. Lelki létezésünket, létezésünk értelmét adó minőségét veszélyezteti. Létében veszélyezteti bármelyik vallásfelekezetet is. Hagyományos helyen és időn kívül nincs eredményes imádkozás, imádkozás nélkül nincsen vallás, unitárius vallás sincs. Mint bármely más vallás, az unitárius is az Istenhez fűződő evangéliumi kapcsolat sajátos módozata. Az imádkozás sajátos módja is tehát. De a sajátosság nemcsak különbözést jelent a többitől. Meg nem is azért unitárius a mi imádkozásunk, mert más, hanem sokkal inkább azért, mert ugyanannak a keresztény imádkozásnak keressük egy eredményesebb, egy pontosabb istenismeretre vezető mód jobban megválasztott helyét és idejét. A jelenkor közismert kihívásai között vallásunkat csak a hagyományai100

Partium

hoz való ragaszkodás éltetheti. Ezek erősen evangéliumi gyökerezettségűek az imádkozásban is. Mi Jézustól tanuljuk az imádkozás alkalmait is. Jézusnak maga a földi élet egyetlen szüntelen alkalom volt az imádkozásra, amit elkezdett a születés karácsonyán, és a kereszt nagypéntekén fejezett be. Jézus útja Názárettől Jeruzsálemig az imádkozás helye felé vezető vándorút, ahogy költőhelyére tavasszal a madár visszatér. Jézus a Mt. 6,5-ben megtanítja, hogy hol és hogyan nem lehet imádkozni, a 6,6-7ben pedig azt tanítja meg, hogy hol és hogyan kell imádkoznunk. A templomba érve Jézus megbotránkozik azon, hogy a templomot kereskedésre és pénzváltásra is használják. A következményekkel sem törődve meg is tisztítja, mert Ezsaiás 56,7-ben, meg Jeremiás 7,11-ben „meg van írva”: Az én házamat imádság házának nevezik, ti pedig rablók barlangjává teszitek.” (Mt. 21.13.) Jézus fontosnak tartja az asztali imádságot. Ilyennek szánta a Miatyánkot is. (Mt.6,9-13. és Lk.11,2-4,.) Az úrvacsorát is asztali imádság mellett szerezte. (1.Kor,11,24-25.) Szenvedéseihez erőért imádkozni Jézus az Olajfák hegyére vonul. (Mt.26,39.) Halála előtt a kereszten is imádkozik. Bocsánatért azoknak, aki megfeszítették, (Lk.23,34.) és hogy Isten kezébe tegye le a lelkét. (Lk. 23,44.) Közülünk is bárkinek lehet egész élete egyetlen összefüggő, ünnepi alkalom az imádkozásra. Így is gondolja mindenki, aki tisztában van azzal, hogy honnan jön, és hová megy: kitől és kihez. Hogy erről meg ne feledkezzünk, imádkoznunk kell reggel, délben és este, imádkoznunk kell vasárnap és minden ünnepnapon, imádkoznunk minden arra méltó helyen és alkalommal, belső szobánktól kezdve az áldott templomig.

Filep Gergő: Kraszna

Partium

101

Támba Renátó

„Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak…” Jézus tanításai a társadalmi együttélésről Manapság még mindig szokás hangsúlyozni, hogy a nyugati társadalmakban erős a szociális háló és jelentős a létbiztonság. Ha igaz is volna ez, ma, amikor egyre-másra megmutatkoznak a jóléti társadalom deﬁcitjei, ebből még nem következik a szociális érzékenység általános fejlettsége. Az emberek még ma is gyakran részvétlenek és előítéletesek a segítségre szorulókkal szemben. Ma már nem tesszük hegy ormára a vézna kisdedeket, s nem kövezzük meg a házasságtörő asszonyt, de még mindig zsigerből alkotunk véleményt a szociális kérdésekben, így aztán nap mint nap szembeköpjük a hajléktalanokat, az alkoholbetegeket vagy a prostituáltakat. Nem tudjuk, nem akarjuk megérteni, hogy minden társadalmi jelenség mögött okok, azok mögött pedig még mélyebb okok húzódnak, hogy egy életút mindig törvényszerűen alakul úgy, ahogy. Gondoljunk csak Kosztolányi Dezső „Édes Annájára”, melyben Moviszter Doktor Úr kifejti, hogy Édes Annát egész életében robotként, személytelen vagyontárgyként kezelték, így aztán elidegenedett önmagától. Érzéseit elfojtotta, feszültségeit kendője alá rejtette, míg végül a benne munkáló feszültségfolyam ki nem robbant, s brutális, tévéhírekbe illő rémtetthez nem vezetett. Ehhez hasonló hír hallatán többnyire ítélkezünk, miközben az ellenpélda által megerősítve érezhetjük magunkat saját erkölcsi jóságunkban. Én már várom a kort, amelyben az ítélkezéstől való távolmaradás, a jóindulat, az elfogadás és a feltétel nélküli odafordulás alapvető életelvekké válnak. Ezeket az életelveket tanította Jézus is, s ezek az attitűdök ma már a segítő tevékenységet tudományos alapra helyező szociális munka körvonalait adják. Ebből kiindulva Jézust tekinthetjük a szociális munkások prototípusának, hiszen ő már explicit módon megfogalmazta a felebarátiság, a megbocsátás és a könyörületesség értékeit, életgyakorlatával pedig hiteles tanúságot tett ezek létjogosultságáról. Mint az Evangéliumokból kiderül, Jézus mindig olyan elhagyatott, félreeső vidékeket keresett, ahol aztán missziójához emberanyagot talált: kitaszított, elesett embereket, például leprásokat. Jézus nem fordult el a szajhától sem, sőt, megbocsátott neki: „Én sem kárhoztatlak: eredj el és többé ne vétkezzél” (Jn 8,11). Bár nem derül ki, talán úgy vélte, hogy aki paráználkodik, azt rég elhagyta önbecsülése, s így hite is. Aki áruba bocsátja testét, nem hiszi, hogy az Úrra bízhatja sorsát, nem hisz abban, hogy ha bízik, rá is süthet még a Nap. Azonban aki visszanyeri hitét, rálel az igaz útra: „a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága” (Jn 8,12). Szociális munkás tapasztalataimból kiindulva úgy vélem, hogy a prostituáltak gyakran még a családjukra sem számíthatnak. Hiába mondjuk ki a súlyos erkölcsi vétség vádját egy nőről, akit gyerekkorában vertek vagy szexuálisan molesztáltak, vagy pusztán érdekből tartottak, miközben porig rombolták büszkeségét. Egy ilyen lány felnőtté cseperedvén gyakran még csak a hit küszöbéig sem jut el, hiába várjuk tőle, hogy becsületes és rendezett életet éljen. Pedig a hit virágzóvá teheti még a kiirtott kertet is, 102

Partium

jól tudta ezt Jézus, amikor – bízva abban, hogy ennek hatására az előtte könyörgő, kétségbeesett nő a hit által megújulhat – megbocsátott neki. A kitaszítottakhoz való jézusi viszonyulást érzékelteti az asztali közösség gyakorlata is. A négy- és ötezrek megvendégelésénél a legtisztátalanabbnak tűnők elegyedhettek a magukat erkölcsileg feddhetetlennek tartó emberekkel egy-egy lakomán, amikor Jézus „megparancsolta a sokaságnak, hogy telepedjenek le a földre” (Mk 8,5), majd kenyérrel és hallal jól lakatta őket. Ilyenkor közelebb kerülhettek egymáshoz azok is, akik undorodtak egymástól, alkalmat szolgáltatva ezzel az előítéletek leküzdéséhez. E példából is kitűnik, hogy Jézus nagy elhivatottsággal hirdette a társadalmi szolidaritás és egyenlőség, illetve a testvériség és az összetartozás eszméjét. Ez az eszme tükröződik Jézusnak a társadalmi értékekkel szembeni attitűdjében is. Jézus azt mondta: „Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám” (Mt 10,37). E mondatban az apa és az anya figurája – egyebek mellett – a többségi társadalom erkölcsét szimbolizálja, itt tehát utalás történik a normákhoz való kritikus viszonyulás kívánalmára. A normák szűk keretek között tartják a társadalmi problémákról való gondolkodásunkat, instant választ szolgáltatva kérdéseinkre. Ezzel szemben Jézus autonóm gondolkodásra tanít, hiszen azt kívánja tőlünk, hogy ne hagyjuk befolyásolni magunkat a többség ítélkező hangjának, s az effajta reflektív gondolkodásból pedig egyenesen következik az empátia, a szolidaritás és a karitativitás gyakorlata. Isten szemében mindenki egyenlő, s az Úrban, a Szeretetben mindenki egy. Mindenki testvére a másiknak, hiszen mindnyájunkban ott van az Úr. Miért bántjuk egymást mégis? Miért nem segítünk legalább egy kedves szóval a bajba jutottakon? Minden bizonnyal a felelőtlenség és az önhittség miatt. Aki jó családba születik, talán soha nem fogja megtudni, hogy milyen nélkülözni, milyen elhagyatottnak, kitaszítottnak lenni, az átérzés képességét azonban mindenki megtanulhatja. Előfordulhat azonban az is, hogy valaki jómódú családja, gondoskodó környezete ellenére téved rossz útra, mint a tékozló fiú, akit apja nagy örömmel visszafogadott, miután az hazatalált. „Hizlalt borjút” (Lk 15,30) vágatott neki, mert „halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült” (Lk 15,32). E példázat sugallata szerint az eltévedt báránykák jó útra térését nagyra kell értékelni, s ítélkezés helyett hinnünk kell egymásban! Ne legyünk önhittek, mint a tékozló fiú testvére, aki apja lelkesedésének számonkérésével a többség lesújtó ítéletét tükrözi. Ne hagyjuk, hogy a konformizmus eltávolítson minket szeretteinktől és más embertársainktól, ne hagyjuk, hogy kiölje belőlünk a jóindulatot! Szenteljük életünket a felebaráti szeretet eszméjének: „legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban!” (Ef 4,31) Bár kétségtelenül nehéz feladat ez, az egymáshoz fordulás gyakorlata nélkül meddő és értelmetlen minden cselekedetünk, még ha úgy hisszük is, hogy Isten parancsát követjük. Forduljunk egymás felé teljes lélekkel és feltétlen elfogadással, mert az Úrban egyek vagyunk, s egy bennünk a Szeretet, mely mindnyájunkat áthat…

Partium

103

Felhős Szabolcs

Radikális reformációs törekvések Lengyelhonban és Erdélyben (Socinustól a kolozsvári eklézsiákig) Jelen írásmű a lengyel szociniánusok és az erdélyi unitáriusok kapcsolatát kívánja körbejárni Socinustól egészen a kolozsvári eklézsiák alapításáig. E cikk a „Lengyelmagyar két jó barát…” c. áttekintés folytatásának tekinthető, mely a Partium 2016. téli lapszámában jelent meg. Socinus Faustus (1539-1604) életútja 1578-ig A lengyel arianizmus történetében rendkívül meghatározó szerepet játszottak azok a más nemzetekből érkező gondolkodók, akik vallási szabadelvűségük miatti békétlenségük vagy üldöztetésük közepette lengyel földön leltek menedékre. E bölcselők között az egyik legnagyobb hatása az olasz Socinus Faustusnak (olasz nevén Fausto Sozzini) volt. Socinus Siepor város egyik előkelő nemesi családjában született, 1539-ben. A család, mely anyai ágon rokonságban állt II. és III. Pius pápával, a 14. század közepétől kezdve jelentős közéleti szerepet töltött be. A család több tagja is a protestantizmus pártolói közé számított, Socinus Comillo például ennek köszönhetően alig menekült meg az inkvizíció kezéből. Miután Socinus 1561-ben megkapja nagyatyai örökségét, Lyonba megy, hogy itt folytassa tanulmányait. A legnagyobb hatást nagybátyja, a teológiai érdeklődésű Laelius gyakorolta rá, aki Sienában élt, s amikor váratlanul elhunyt, kéziratos műveit, könyvtárát és jelentős levelezését Socinus örökli meg; értékes örökségét Zürichben veszi át. Az unitárius eszmei kapcsolat érzékeltetése céljából megemlítendő, hogy Laelius Dávid Ferenc wittenbergi egyetemi tanulótársa volt, sőt, Dávid Ferenc a De Falsa et Vara című kiadványába Laelius kéziratos művét is beszerkeszti. Socinus 1563-től 1574-ig titkári állást töltött be a ﬁrenzei uralkodó mellett, ám hamar kiábrándult az udvar léha, semmittevő életéből. A herceg halála után Baselben telepedett le, itt írta meg fő művét De Jesu Cristi Servatore címmel, amit kora művelt emberei elismeréssel méltattak. E kéziratos munka másolatai az erdélyi és lengyel papok között is elterjedt. Blandrata György is e művet használta Dávid Ferenc ellenében. 1578 őszén Blandrata Erdélybe hívta Socinust, Dávid Ferenc elítélése után azonban Lengyelországba megy, hogy aztán egész további életét ott élje le.

104

Partium

Socinus lengyel földön Krakkóban az ottani kisebbség papjaként működött, hiszen itt számos olasz élt az udvar alkalmazottjaként. Socinus voltaképpen az antitrinitarizmus konzervatív vonalát képviselte, s nem értett egyet a lengyel ariánusok anabaptista felfogásával. Igyekezett egységet teremteni lengyel arianizmus irányzatai között, s részt vett a rakówi zsinaton is,* de a felnőtt keresztség elvetése miatt elutasították. 1584-ben vitázott Franken Keresztéllyel, s ez a disputa szélesebb körökben is ismertté tette nevét, különösen azok körében, akik az ariánus álláspontot védték. Socinus kora minden ismert gondolkodójával levelezett, mindvégig kitartva egyfajta mérsékelt álláspont mellett képviselt, s ebből fakadóan harcban állt a tiszta unitarizmust következetesen képviselő Dávid Ferenc és Paleolog Jakab nézeteivel is. Számos levelet váltott az ariánus nézeteket valló, lengyel földön élő Dudics András magyar katolikus püspökkel, aki a tridenti zsinaton a katolikus hit védelmezőjeként jelent meg. Idővel bizonyos társadalmi kérdések vonatkozásában ellentétbe került a lengyel uralkodó körök felfogásával is, s barátai tanácsára, az egyik lengyel nemes, Morsztyn Kristóf birtokán húzódott meg néhány évre; itt folytatja irodalmi munkásságát. 1586ban feleségül vette vendéglátója lányát, aki azonban kislányuk születése után meghalt. Leánya később az ismert lengyel ariánus lelkész, Wisszowáty András felesége lett, aki a lengyel ariánusok lengyel földről való kiűzetése után kiadta a lengyel ariánusok irodalmi műveit, köztük Socinus teljes irodalmi hagyatékát latin nyelven, a Bibliotecha Fratrum Polonorum c. kötetben, 1668-ban, holland földön. Socinus gyakran járt a krakkói könyvtárban, ám egy alkalommal ezen a helyszínen támadták meg diákok tömegei. A főtéren máglyára hordták könyveit és jegyzeteit, őt pedig a folyóba akarták ölni, ám egy humanista szellemű tanár megmentette életét. Ezután barátai tanácsának köszönhetően egy Loslawice nevű faluba költözött, ahol a helyi pap, Stoinski, hűséges tanítványának állt. Socinus e faluból járt el a Krakkóban és Rakowban tartott lelkészi ülésekre, ahol hosszú heteken át vitatták a hit fontosabb kérdéseit. Mindennek következtében Socinusnak végül sikerült egységet alkotni az ortodox irányzattal, ily módon egységesítve a lengyel arianizmus teológiai és társadalmi vonatkozású tanításait. Socinus döntő hatással bírt a lengyel arianizmus szellemi életére, hiszen élete munkája képezte az alapját a Rakowi káténak is, mely halálát követően rövidesen ba* Raków városa 1602-1638 között egy hírneves főiskolát is működtetett.

Partium

105

Socinus emlékműve

rátai és tanítványai összeállításában napvilágot látott. Socinus sírját még ma is ápolják a luslawicei temetőben, ahol 1604-ben temették el. Luslawicében található egy 1933ban emelt Socinus-emlékmű is, mely Krysztof Penderecki zeneszerző birtokán áll, s valóságos unitárius zarándokhely szerepét tölti be. A socianizmus az ortodox protestáns gondolkodás történetében jelentős fejlődést jelentett, noha meglehetősen távol állt Dávid Ferenc tiszta modernizmusától. Alengyel szociniánusok kolozsvári tevékenysége Jelentős fordulat következett be a lengyel unitáriusok életében Lengyelországnak a protestáns svédek ellen vívott háborúját követően, hiszen Lengyelhonban roppant erőre kapott az ellenreformáció és a vallási intolerancia. Egy 1658-ban, a lengyel katolikusok által kiadott diétai határozat értelmében a lengyel testvéreknek választaniuk kellett a katolizálás és az önkéntes száműzetés között. A döntésre két év haladékot kaptak. Mindezt megelőzően számos ariánus lengyel nemes élénk politikai kapcsolatot tartott az erdélyi fejedelmekkel, támogatva törekvésüket a lengyel korona megszerzésére. Tehát nemcsak a felekezeti kötelékek, hanem a politikai összeköttetések is meghatározóak voltak annak elhatározása szempontjából, hogy a lengyel ariánusok egy része Erdélybe vette útját, főleg a krakkói, a lublini vajdaságból és az ukrajnai részekből. Ennek magyarázata Janusz Tazbir lengyel egyháztörténész szerint abban rejlik, hogy ezek a részek közelebb voltak Erdélyhez. Kolozsvárott a lengyel testvérek gyorsan elnyerték a polgári jogokat, s a céhekbe is bebocsáttatást nyertek; mindez természetesen a beolvadás egyértelmű jelének tekinthető. Alengyel szociniánusok egyik ága Erdélybe, pontosabban Kolozsvárra, Bethlenbe, Bánffyhunyadra, Árkosra és Ádámosra vonult. Pusztán 30-40 családnak sikerült Erdélybe jutnia, hiszen a határon állomásozó német császári katonák kifosztották az elvándorolni kívánókat. Kolozsvárott kaptak egy házat a pap és a prédikátorok lakhatására, valamint az istentiszteletek lengyel nyelven történő megtartására; ez az épület a „Lengyel eklézsia háza” nevet kapta. A sikeresen betelepült családok pedig hamar megkezdték vallási missziójukat: Kolozsváron eklézsiákat alapítottak. Egy püspököt, Radeczky Bálintot (Valentinus Radecius; 1550-1632) adtak Erdélynek, aki a lengyel arianizmus szellemi életében rendkívül fontos szerepet töltött be. 1605-ben Kolozsvárra hívták, hogy a szász unitáriusok papjaként végezze tevékenységét. Ugyanitt iskolaigazgatói pozíciót is betöltött, majd 1616-től 1632-ig püspökké választották Kolozsvárott. Erdélyben előbb a szász unitáriusok papjaként, majd 1605-től a kolozsvári iskola igazgatójaként tevékenykedett. Az ő nevéhez fűződik az első az első unitárus egyházi rendtartás megalkotása is, melyet később Almási Gergely Mihály püspök átdolgozott, s 1694-ben újra kiadta. A Radeczky-féle rendtartásból nőtt ki az Egyházi Főtanács, az unitárius egyház központjának csírája. E központ egyik fő feladata az egész egyház ügyeinek intézése, egészen a mai napig. Élén egy vezető testület áll, az Egyházi Képviselő Tanács. Kiemelkedő szerepet játszott a lengyel szociniánusok Erdélyi letelepedésében Augusztinovics Pál, főgondnok, aki egyébként jelentős adományokkal segítette a kolozsvári eklézsiát. 106

Partium

A betelepült családok közül néhány szerencsésebb, amelyeket a menekülés nem viselt meg túlságosan, idővel a jótékonyság területén is kifejtette tevékenységét: házakat, birtokokat adományoztak a rászorulóknak, ami jól kifejezi az unitáriusok emberségességét. A lengyel unitárius eklézsia első prédikátorai Pawel Siedliczki és Jan Demianovich voltak. Utána következett Lachowski (felszentelése kétséges), majd Jedrzey Geyzanowski, akit még Lengyelországban szenteltek föl. Őt követte ﬁa, Jan Geyzanowski, aki a kolozsvári iskola segédtanítójaként kezdte pályafutását, majd kollégiumi lektorrá avatták, ám ezután orvosi gyakorlatra adta magát; éppen ez okozta halálát is, járványos bőrkiütéses betegségben hunyt el. Tovább folytathatnánk a sort, ám az újabb prédikátorok említése kortörténetileg már nem releváns. Kolozsvár szellemi életében 150 évig tartott az unitárius dominancia, hiszen például a kolozsvári Szent Mihály Főtemplom épületét 1566-tól 1716-ig az unitáriusok használták. Innen aztán pusztán katonai erővel, Habsburg segítséggel sikerült kiűzniük őket a jezsuitáknak. Mindenesetre a lengyel szociniánusok hozzávetőleg 100 évig őrizték mérsékeltebb felfogásukat, ugyanis idővel beolvadtak a magyar unitárius egyházba, s jelentős áldozatokat hoztak az anyaszentegyházért. Elkezdtek magyar nyelven beszélni, jellemzővé vált a beházasodás, s többen a kolozsvári unitárius kollégiumban kezdtek tanítani. Utolsó zsinatjukon, 1782-ben, már utalás történt arra, hogy segíteni kell az új kolozsvári unitárius templom építését.Avégső beolvadás 1784-ben történt meg, amikor a lengyel egyház egyesült a magyar unitárius egyházzal, a lengyel eklézsia házát pedig eladták, hogy a befolyó összegből unitárius templomot építsenek.

*** Mint láthattuk, a 16-17. században az erdélyi fejedelemség és Lengyelország volt Európának azon két állama, ahol az unitáriusok vallási tekintetben korlátlan szabadságot élveztek. Mindemellett a lengyel hittestvérek rendkívüli tanúbizonyságot tettek hithűségükről és toleranciájukról, ezért fejet hajtunk előttük.

Partium

107

Forrásmunkák Végül az írás zárlataként hadd térjek ki a téma bibliográﬁai vonatkozásainak taglalására, hiszen a fentebb vázolt tárgykörben számos hasznos tanulmányt olvashatunk e kutatási terület főbb szaktekintélyeitől. Mindenekelőtt Stanislaus Kot krakkói professzor Le Mouvement Antitrinitaire au XVI-e et XVII-e siécle c. művét említeném meg, melyet E. M. Wilbur 1937-ben angol nyelvre ültetett. Hasznos forrásmunka Delio Cantomiri Eretici Italiani del Cinquecento c. műve is, mely Firenzében látott napvilágot, 1939ben. H. G. Williams, a Harward University professzora, The Radical Reformation címmel adott ki egy áttekintő tanulmányt 1952-ben, Philadelphiában. Külön kiemelendő Konrád Górski és Ludwig Chmaj neve is, akik 1945 előtt fejtették ki tevékenységüket, a Lengyel TudományosAkadémia tagjaiként. Górskitól ismeretes Griegorz Paulról szóló írása 1929-ből, valamint egy 1949-es keltezésű összefoglaló munka, mely A lengyel antitrinitarizmus címen került kiadásra. Zbigniew Ogonowski 1958-ban, Varsóban adatta ki Z Zagadniew Tolerancji w Polsce XVII. wieku c. írásművét, Janusz Tazbir lengyel egyháztörténész pedig Bracia Polscy w Siedmiogrodze 1660-1784 (A lengyel testvérek Erdélyben 1660-1784) címen (Varsó, 1964) jelentetett meg nagyhatású írásművet e szakterületen, mely az Erdélybe menekült lengyel unitáriusokról szól, akik ott több mint egy évszázadon át önálló szervezeti éltek. A hatvanas években számos tanulmányt jelentetett meg Waclaw Urban is, aki a krakkói Jagello Egyetemen működött. Amagyar kiadványok közül kiemelkedik A magyar irodalom története 1600-ig c. tanulmánykötet, mely 1964-ben látott napvilágot Pirnát Antal Varjas Béla Klaniczay Tibor Gerézdi Rabán V. Kovács Sándor és Stoll Béla munkájának köszönhetően; e műben szintén számos vonatkozást találunk a tárgyalt témakörben. Viszont közvetlenül ezzel a témával kapcsolatos Kénosi Tőzsér János és Uzoni Fosztó István műve Az erdélyi unitárius egyház története II., melyet 2009-ben adott ki az Erdélyi Unitárius Egyház. Továbbá alapvető primér forrás Kanyaró László Unitáriusok Magyarországon tekintettel az unitárizmus általános történetére c. könyve, mely 1891-ből való.

Filep Gergő: Jégzajlás 108

Partium

Népfőiskola Szigeti Gábor

A Balázs Ferenc Beregi Népfőiskola 1988 decemberében indult el Tarpán a Beregi Népfőiskola – névadója, Balázs Ferenc szellemében. A háttérben folyamatosan működik tovább az erős közösségi szellemű egyházi műhely, az unitárius szórvány, amely a beregi népfőiskola beindítására készül. Eközben érlelődik a Tisza-kör életre hívása. Valamennyi esemény kapcsolatos az egyik szervező, Felhős Szabolcs személyével. A beregi népfőiskola első korszaka öt évig tartott. Igyekeztek a rendszerváltást minél gördülékenyebbé tenni a beregi falvakban. Szó esett a földkérdésről, az önkormányzatok szerepéről, a demokratikus választásról, a szabad véleménynyilvánításról. Nagy sikere volt a vitaestnek, amelyre megyei előadók jöttek el. Ebből a korszakból nőtt ki a beregi népfőiskola közéleti-kulturális jellege, és ez a mai napig tart. Először Tiszaszalkán a kulturális előadássorozatot mindig aktuális gazdasági vagy vállalkozói témákkal társítva hirdette meg a vezetőség. Itt alakult ki a közéleti-kulturális csoport. Tiszaszalkán még utcát is elneveztek Balázs Ferencről.

Csoportfoglalkozás a beregi népfőiskolán

Partium

109

Amásodik korszakban az ifjúság felé fordult a népfőiskola. 1993-tól felkarolta a beregi cserkészmozgalmat. Életre hívta a Brassai Sámuel, Kriza János cserkészcsapatokat. A cserkészet mellett kialakítottak ifjúsági klubokat is. Külön érdem a cigány ﬁatalokkal való foglalkozás. Az ősi cigány mesterségek felélesztése érdekében vessző- és gyékényfonó tanfolyamot indított. 1995-től Vásárosnaményban a cigány népfőiskola erősödött meg, amely elősegítette a Dandos Gyula cigányegylet létrejöttét. Az ifjúsági mozgalomból kinőtt egy számítástechnikai csoport is Mándokon. A jubileumi évben (1998) Aranyosapátiban épült ki a népfőiskolai bázis. Itt lett az új központ. Szerették volna, ha a három kialakult forma (közélet, cigány ﬁatalokkal való foglalkozás, számítástechnikai) mellett a környezetvédelem is tovább fejlődne. „A helyi környezetvédőket és a Tisza szerelmeseit igyekszünk összefogni, célunk a természet tiszteletben tartása a környezetben, a kultúrában és az ember személyiségében. Ez a csoport a politizálást nem választásokon és parlamenti üléseken képzeli el, hanem az egyéni és közösségi lét autonóm formáiban. A jelszó: együtt gondolkodni mindazokkal, akik helyre akarják állítani a társadalomban, a természetben és a lélekben megbomlott harmóniát.” – fogalmazta meg a célokat Baraksó Erzsébet. Terveik közt szerepelt egy idegenforgalmi bázis kiépítése is, hiszen a környezetvédelem és a falusi turizmus szépen kiegészítik egymást. Balázs Ferenc szellemiségét úgy tudjuk megőrizni és továbbfejleszteni, hogy a népfőiskola vezetősége a beregi unitárius szórványból kerül ki.

Népfőiskolai népszolgálat A legfontosabb cél az volt, hogy tiszta eszményképeket adjanak a beregi fiataloknak, mert az ifjúság hazafias és ökumenikus keresztény szellemű nevelése az igazi népszolgálat. Először is hitet kellett adni a fiataloknak a további küzdelemhez. Az alattvalói mentalitás helyett a demokratikus modern Magyarország képének kialakításához a polgármentalitás és a vállalkozói szellem építése volt a legsürgetőbb. Ebben a folyamatban úttörőmunkát végzett a beregi népfőiskola.

110

Partium

Kopogtató Győrfi Gergő versei elé Furcsa – olykor abszurdba hajló, de mégis kegyetlenül őszinte – világot vizionálnak Győrfi Gergő írásai. Mélységesen emberi hang szól ki a sorok közül: figyelmet, megértést, kapaszkodót kereső.Aszerző fájdalmakról, félelmekről szól, ám sorai a legváratlanabb pillanatban fordulnak groteszkbe, olykor cinikusnak ható távolságtartásba. Valójában azonban csupán napjaink goromba valóságával szembesítenek. Minden szépelgéstől mentes szövegek ezek – pillanatképek, hangulatok, tépelődések – nincsenek mögöttük megfelelési kényszerek, csak a leírt szavak puritán egyszerűsége. Érdekes versvilág – ajánljuk olvasóink figyelmébe. Oláh András

Győrﬁ Gergő

Néha Ha néha a ruhád léha, és a koszos vákuummá váló foltok alatt tűre vágyik a felfeslő, lehulló cérnaszál; ha néha néma pigmentek szalutálnak a hamuvá aszalt allergiás mosolyodnak; ha néha didergéssé olvadt visszavedlés a kába tóba; ha néha a két középső fára szén pora száradt; akkor bezzegül el igazán a semmi.

Partium

111

Együtt-érző Keresni kellene valakit, aki lemegy helyettem a metróba, keresni kellene valakit, aki leül helyettem a templom elé; venni kellene neki egy kalapot, vagyis venni kellene egy kalapot, amit – ha ﬁzet érte – megkap; talán le kellene vágni a lábát, talán le kellene vágni mindkét lábát, a kezét nem, hogy összeszedhesse és elhozhassa a jól megérdemelt pénzemet, le kellene vágni mindkét lábát, így se lenne olyan, mint én. Keresni kellene valakit helyettem, lehet, hogy kapna egy ezreléket, keresni kellene valakit helyettem, mindenki így csinálja.

112

Partium

Amorf etalon Negyven fokon vacogó testem hamvasztja el a dunnát, a nyolcadszögre iszunk bort, melyet szemezgetve születtek a teher alatt; fütté dermedő testem hamvasztja el a dunnám, a nyolcadszögnél szagolunk bort, melyet összeelegyítve rohasztottak a rácsok mögött. Vér, burok életet adva a remegésben. Pohár és üveg milliók Váltják az alakot Amorﬁzálják a formát áletalon, követhetetlen etalon. Szekerek felborulva, ömlik a lét. Negyven fokon vacogó Füstté dermedő testem ered epedni az élet a tükröm az élet a trükköm szögek a falak alatt szögek a falak mögött. Léttagadás, életnemelés. Sablonozódjatok. Akkor is csak amorf etalon.

Partium

113

Hírek A reformáció emléknapja a Hőgyes Endre Utcai Unitárius Templomban 2017. január 7-én a Hőgyes Endre Utcai Unitárius Templomban sor került a reformáció emléknapjának megtartására. Kint, a Corvin-negyedben hideg szél fújt, mely még a legrétegzettebb öltözéken is áthatott, s bent, a templomban sem volt sokkal melegebb, de az elhangzott előadások csakhamar elterelték figyelmem.Arendezvényt Léta Sándor lelkész nyitotta meg, majd Dr. Czire Szabolcs tartott bevezetőt kötetlen hangnemben, melyben kitért az unitárius életelvek emberközeliségére és az unitárius vallás teofil attitűdjére, mely a római katolikus teofóbiával szemben a bennünk rejlő isteni lényegiség teremtő erejére irányítja a figyelmet, s azt hirdeti, hogy Isten országa nem a túlvilágon kezdődik, hanem itt és most. E szemlélet által az erkölcsi jón való munkálkodás összekapcsolódik az evilági élet szeretetével, s ezen attitűd eltávolít minket a katolikusok önmegtagadó, természetmegvető életfelfogásától. Az első előadást Dr. Kovács Sándor tartotta „Pillanatképek a magyar unitárius egyház küzdelmes évszázadaiból” címmel, mely a tordai országgyűlés problémaköréből kiindulva, egy, a zsinatot ábrázoló festményt elemezve boncolgatta az unitárius vallás sorsát érintő főbb történeti problémákat. Miután Dávid Ferenc elszántan kihirdette követeléseit, hosszú időre megalapozta e felekezet sorsát, hiszen az unitarizmus szabadelvűsége miatt máig egy kirekesztett, sokak által meg nem értett hitéleti irányzatot takar. Ma már nem zárnak fagyos börtönbe senkit annak képviseletéért, de a római katolicizmus dogmái még mindig nem hagyják érvényesülni ezt a szabad, letisztult szemléletű, propaganda-mentes, a hívőtől őszinte és személyes hitélményt kívánó vallásfelfogást. Az előadás során szó esett még többek között a török kori állapotokról, az unitárius vallásnak az erdélyi autonómia okozta térnyeréséről, a szabad vallásgyakorlás értelmezésének történeti változásairól, míg végül eljutottunk egészen a nagy szervező és reformer, Ferencz József püspök koráig. A hallgatóságnak mindvégig az az érzése maradhatott, hogy az unitarizmus történetében jóval több volt a küzdelem, mint az elért siker, s e vallás szabad érvényesülésébe oly gyakran keveredett keserűség és megaláztatás, mégpedig a felekezeti és társadalmi elszigeteltségnek köszönhetően. Dr. Czire Szabolcs „Egy az Isten! A Biblia felszíne és mélysége” című előadása, az előzővel szemben már az unitarizmus elméleti problémaköreit vizsgálta. Mint ahogyan arra a címből is következtethetünk, a referátum leghangsúlyosabb témaköre Isten egységes voltának bizonyítására irányult, többek között abból kiindulva, hogy a Bibliában nem találunk példát a Szentlélek említésére. Ha mégis előfordul, az pusztán az eredeti változat szöveghelyeinek ideológiailag determinált átfordításának eredménye, mint például a Károli-féle Biblia esetében. Részben ezt bizonyítandó a teológus etimológiai elemzésén keresztül rámutatott arra, hogy – a Biblia eredeti változatából kiindulva – Isten nevét voltaképpen lélegezzük; nem lehet kimondani, hiszen Isten szent szelleme mindnyájunkat áthat. Dr. Ferenczi Enikő „Vallás és életkrízisek. Hogyan segíthet hitünk az érett, egészséges felnőtt elérésében?” című előadása már a közösségi mentálhigiéné gyakorlati kérdésfelvetéseinek tükrében vetett fel olyan, a társadalmi együttéléssel kapcsolatos alapvető szociálpszichológiai problémákat, melyekre az előadó által adott bölcs és tiszta vá114

Partium

laszok az unitarizmus tanításainak fényében még magától értetődőbbé válhatnak. Rámutatott többek között arra, amire már Allport is rávilágított, mi szerint, bár a felnőttek gyakran érzik magukat érettnek, a személyiségérettség kritériumai szerint ez az állapot a legtöbbször egész életünkben elmarad. Mindenesetre a hitélmény is roppant jelentőséggel bír az önelfogadás és a társainkkal való higgadt, egészséges együttélés, s ezzel együtt az eredményes konfliktus kezelés folyamatában. A lelkésznő saját, kórházban végzett mentálhigiénés célú szakmunkájából fakadó példákkal szemléltette az érzékeltetni kívánt összefüggéseket, rámutatva például arra, hogy az őszintén vallásos emberek szignifikánsan könnyebben birkóznak meg belső lelki vívódásaikkal és konfliktusaikkal, s így könnyebben szert tesznek lelki békére a halál órájában… Az utolsó előadást ugyancsak Dr. Czire Szabolcs tartotta „A radikális Jézus a történeti kutatások fényében” címmel, melyben roppant történeti áttekintést követhettünk végig Jézus létére és a passióra utaló tárgyi emlékek, „ereklyék” vizsgálatán, s az ehhez kapcsolódó régészeti, történettudományi kutatások bemutatásán keresztül. Szó esett többek között Jézus társadalomszemléletéről és a normákhoz való viszonyulásáról is, számos példázattal támasztva alá a jézusi etikának a farizeus erkölcshöz való radikális viszonyát. Továbbá a kutató kihangsúlyozta a Biblia szöveghelyeihez való kritikai viszonyulás kívánalmát is, hiszen a Szentírás szöveghelyekben megnyilvánuló történeti-kulturális mintázatok a mai társadalomban már nem érvényesek. Így ahogyan a szövetek összekeveréséért sem jár súlyos büntetés, úgy vélhetően a férfiak együtthálásáért sem. Az elhangzott előadások egytől egyig lelkesítően hatottak rám, mert olyan életelveket erősítettek meg bennem, melyek már régóta lelkem mélyén munkálnak. Az elhangzott teológiai ismeretek az általam is tartott megközelítéseket támasztották alá, s bár kutatóként jómagam is tisztában vagyok vele, valóban nem lehet hangsúlyozni a mindennemű történeti forráshoz való kritikai viszonyulás jelentőségét. A Bibliára ez a követelmény fokozottan áll, hiszen ez az a dokumentum, melyből számos más írásos és képi emlék kiindult, rendkívül eltérő és változatos narratívákat eredményezve a kereszténység története során. Ha nincsenek legalább átfogó ismereteink a Bibliáról, nem érthetjük meg árnyaltabb önismeretünk roppant fontos forrásait, vagyis az elmúlt kétezer év kulturális örökségét, irodalmi és képzőművészeti alkotásait sem. Az unitárius szemlélet hozzásegít minket ahhoz, hogy a megismert bibliai passzusokat valóban értelmezzük, s hogy belássuk: nem szabad feltétel nélkül elfogadni még a szent szövegeket sem. (Támba Renátó) *** A magyar kultúra napja Szatmárcsekén A magyar kultúra napján – a Himnusz születésének 194. évfordulóján – SzabolcsSzatmár-Bereg megye és Szatmárcseke önkormányzata a Kölcsey Társasággal együtt szervezte a megemlékezést, amely ökumenikus istentisztelettel kezdődött. Az istentiszteleten igét hirdetett Fekete Károly református és Fabiny Tamás evangélikus püspök, imát mondott Szalay Kont református esperes. Az orgonánál – akárcsak a korábbi években – Varnus Xavér ült, nemzeti fohászunkat Csikos Sándor Jászai Mari-díjas színművész szavalta el. A Kölcsey Társaság emlékplakettjét – amelyet Melocco Miklós Kossuth-díjas szobrászművész alkotott – ebben az évben Kósa Ferenc vehette át. Kölcsey Ferenc – és a hozzá

Partium

115

hasonlók – életműve nélkül mi, magyarok nem lehetnénk olyanok, amilyenek vagyunk, sőt talán már nem is léteznénk – fogalmazott ünnepi beszédében a Kossuth-díjas ﬁlmrendező.Adíjat átadta Dr. Jánosi Zoltán, a Kölcsey Társaság elnöke. Az ünnepség a Debreceni Ady Endre Gimnázium Leánykarának előadásával folytatódott és Kölcsey sírjának megkoszorúzásával zárult.

A képen a díjazott, Kósa Ferenc ﬁlmrendező és Dr. Jánosi Zoltán, a Kölcsey Társaság elnöke

*** A Magyar Kultúra Napja alkalmából a beregi unitárius szórvány ünnepségén megemlékeztek a tordai országgyűlés 450. évfordulójáról. Ettől számítjuk az unitárius vallás létrejöttét és a világon elsőként kikiáltott vallásszabadságot. A szórványgyülekezet kinyilvánította, hogy az unitárius vallást hungaricumnak kell tekinteni magyar eredete és sajátossága okán. *** Irodalmi Dominó Művész Stúdióban A megyében élő írók-költők alkotásaiból állított össze egy reprezentáns anyagot Kulin Borbála. A kiválasztott írásokat részben a szerzők adták elő a Művész Stúdióban összesereglő érdeklődők előtt, másrészt Horváth László Attila és Horváth Sebestyén Sándor, a Móricz Zsigmond Színház művészei olvasták fel. Közreműködött: Nagy Zsuka, Kováts Judit, Csabai László, Béres Tamás, Kürti László, Oláh András. A zenei aláfestést Olajos Gábor gitárművész játéka biztosította.Az est házigazdája Kováts Dénes volt.

Az Irodalmi dominó résztvevői 116

Partium

Emlékezés az ‘56-os forradalom mártírjára A beregi unitárius szórvány életében az 1956-os forradalom 60. évfordulóján rendezett emlékév nyitányaként megkoszorúzták Dandos Gyula emléktábláját a vásárosnaményi Eötvös-kúria emlékszobájában. Dandos Gyula 1938. július 2-án született Torockón. A nyíregyházi Kossuth Lajos Gimnázium tanulójaként érte az ’56-os forradalom híre. A Nyíregyházi Forradalmi Diáktanács vezetője lett, s rátermettségének köszönhetően központi szerepet játszott a helyi forradalmi eseményekben. 1956 novemberében a karhatalmisták elfogták, és megkezdődött a kálváriája. Először az ungvári börtönbe, majd a nyíregyházi ÁVO börtönébe zárták. Innen került gyógykezelésre a szentgotthárdi szanatóriumba, ahonnan kétszer is szökést kísérelt meg. A második alkalommal, 1957. február 10-én agyonlőtték, és ismeretlen helyen hantolták el. Emlékét emléktáblák (a nyíregyházi Petőﬁ Kollégium falán és a vásárosnaményi Eötvös-kúria emlékszobájában), valamint kopjafák (a nyíregyházi Északi temetőben és a csömöri Gloria VictisAlapítvány emlékművén) őrzik. 2009-ben – a Magyar Nemzetőrség megbízásából – posztumusz hadnaggyá léptették elő. *** Elhunyt Gombita Sándor, a beregi unitárius szórvány jótevője, egy aranyozott úrvacsorai kehely adományozója. A 2. beregi unitárius „búcsú” – pünkösdölő fénypontja volt, amikor is tiszteletbeli unitáriussá fogadták Gombita Sándor jótevőjüket Nyitrai Levente szórványlelkész áldásával. A szertartás 2008.június 15-én került sor a nyíregyházi Szent Lázár ökomenikus kápolnában. Ő volt az a követendő példakép, aki toleranciából, keresztényi alázatból és türelemből kitűnőre vizsgázott élete 80 éve alatt. Ezért mindannyiunk példaképe lehet. Testvéri kapcsolatot ápolt, számítástechnikai adományaival a székelykeresztúri unitárius gimnáziummal. „…a kelyhek hosszú életűek és Isten különös gondviselése kíséri életüket” – hangzott el az ajándékkehely átadása alkalmából. *** A Balassi Bálint-emlékkard átadása 2017. február 14-én a Gellért szálló Gobelintermében immár XXI. alkalommal került sor Balassi Bálintemlékkard átadására. Ez alkalommal Szikra János költő és Nelson Ascher brazil műfordító vehette át a szablyát. A magyar költő versét Madarászi László mondta el. A brazil irodalmár fordítását Priscilla Lopes d’El Rei adta elő. Laudációt mondott: Léka Géza költő és Pál Ferenc professzor. A szablyákat átnyújtotta Kiss-Rigó

Partium

117

László Szeged-csanádi püspök és Zettwitz Sándor, a 77 Elektronika Kft. igazgatója. A díjazottak a kivont szablyával *** Konferencia Lakiteleken Negyed évszázad a könyvkiadásban címmel a kortárs magyar irodalomról rendeztek konferenciát a Lakiteleki Népfőiskola és az Antológia Kiadó szervezésében. Az elhangzott előadások kiadói és szerzői

Mezey Katalin előadása

Dr. Jánosi Zoltán, a Magyar Napló főszerkesztője a folyóiratok helyzetét elemezte

A konferencia résztvevői 118

oldalról egyaránt vizsgálták a kortársirodalom helyzetét, érintve a publikációs lehetőségek (folyóirat kultúra) alakulását is. A „könyv- és folyóirat kiadás” témakörben került sor Dr. Jánosi Zoltán József Attiladíjas irodalomtörténész-szerkesztő előadására, aki A papírhajó álma – folyóirat és könyvkiadás-kultúránk arcképéhez címen fejtette ki véleményét. Előadásában egyebek mellett méltatta folyóiratunkat is, mint a keleti régió szükséges és hiánypótló lapját.

A konferencia szünetében lapunk kiadója, Felhős Szabolcs beszélget Szakolczay Lajossal

Partium

„Moment” (Pillanat) címmel nyílt kiállítás az Ungvárról elszármazott, évtizedek óta Magyarországon élő és alkotó Holló Katalin graﬁkusművész munkáiból az ivanofrankivszki Kárpát-melléki Szépművészeti Múzeumban az Ungvári Főkonzulátus szervezésében. A tárlat megnyitóján részt vett és köszöntőt mondott Roman Malanyij, az Ivano-Frankivszk Megyei Államigazgatási Hivatal vezetője. *** Kürti László „Költők egymás közt” című műsorának ezúttal Jónás Tamás volt a vendége. A baráti beszélgetésre először a mátészalkai Szentpétery Zsigmond Kulturális központban került sor, majd a diskurzus Nyíregyházán folytatódott a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban. Jónás Tamás és Kürti László *** Az Ungvári Néprajzi és Népi Építészeti Múzeumban a MÉKK szervezésében bemutatták a MÉKK Munkácsy Mihály Képzőművészeti Egyesület festőtáborainak és más műhelytagok legújabb munkáit. Kiállítók: Balogh Sándor, Badó Attila (Ungvár), Fuchs Andrea, Habda Vladiszláv (Ungvár), Homoki Gábor (Péterfalva), Kalitics Erika (Munkács), Klisza János, Klisza Krisztina, Klisza Ilona, Lőrincz Katalin (Ungvár), Matl Péter (Munkács), Nigriny Edit (Ungvár), Pauk Andrea (Ungvár), Puhlik-Beleny Magda (Ókemence), Réti János, Sütő Miklós, Soltész Mártin, Soltész Gabriella, Soltész Péter (Ungvár), Turák Angéla (Ungvár). A rendezvényen mások mellett ünnepi beszédet mondott Vida László, Magyarország Ungvári Főkonzulátusának első beosztott konzulja, Borisz Kuzma, az Ukrán Képzőművészeti Szövetség kárpátaljai tagozatának elnöke, Zubánics László, a KMMI elnöke, Dupka György, a MÉKK elnöke. *** Hangszerszám címmel került sor a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének tanári koncertjére több kárpátaljai helyszínen is (Visk, Kaszony) Magyarország Beregszászi Konzulátusa és a Viski JótékonyságiAlapítvány szervezésében. *** Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeire és az azt követő megtorlásra emlékeztek a történelmi Szatmárvidéken azzal a programsorozattal, A mátészalkai Talán Teátrum művészei: Kis Ágnes és Baksa András

Partium

119

amelynek a szamosújlaki Szatmári Szellemiség Háza adott otthont, de az előadások egyes darabjai eljutottak Mátészalkára és Nagykárolyba is. A program tartalmazott történelmi konferenciát, könyvbemutatót, pódiumbeszélgetéseket – amelyek nem csupán az országos eseményeket érintették, hanem az ’56-os forradalom helyi vonatkozásait is feltárták. A középiskolások számára vetélkedőt is hirdettek, végezetül pedig zenés irodalmi összeállítással emlékeztek a forradalom hőseire.

Wittner Mária előadása az ’56-os forradalomról és az azt követő megtorlásról (Fotó: Szűcs Róbert)

*** A csalásról Kürti László új verseskötetének bemutatójára került sor Nyíregyházán a Móricz Zsigmond Megyei és Városi könyvtárban a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület szervezésében. A bemutatón a költő verseit Trill Zsolt, a Nemzeti Színház művésze adta elő. ***

Trill Zsolt és Kürti László 120

Partium

Szabó Csaba „Rejtelmek ha zengenek” című kiállítását nyitotta meg a bodrogkeresztúri Faluházban lapunk állandó szerzője, Técsi Zoltán. Akiállítást követően rövid baráti beszélgetésre is sor került a Partium folyóirat szerkesztőivel. A beszélgetés résztvevői *** Nyíregyházán mutatták be Jánosi Zoltán irodalomtörténész, szerkesztő Ratkó Józsefről szóló kismonográﬁáját. A rendezvénynek a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár adott otthont. Jánosi Zoltánt Babosi László faggatta a kötet keletkezésének hátteréről és Ratkó József életének legizgalmasabb epizódjairól. A könyvbemutatóra ellátogatott Ratkó József özvegye és ﬁa is. ***

Dr. Jánosi Zoltán irodalomtörténész beszélgetőtársa Babosi László volt

Jánosi Zoltán és Lujza néni, Ratkó József özvegye

Partium

121

Hatalmas sikert ért el a mátészalkai kötődésű Hangraforgó együttes (Sipos Beáta és Faggyas László), akik Miklya Zsolt megzenésített versével (Limesen égő) 1. díjat nyertek Wittenbergben, a reformáció 500. évfordulója tiszteletére meghirdetett nemzetközi vers- és dalpályázaton.

A díjnyertes dal előadói – Sipos Beáta és Faggyas László – Wittenbergben ***

„A Tőkés László Alapítvány kuratóriumának rendezésében tartották meg Kisvárdán a Hit és nemzet – Tőkés László breviáriuma című könyv díszbemutatóját, egybekötve a névadó születésnapi köszöntésével.”

122

Partium