Partium, 2016., tél by Partium

Partium Irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat XXV. évfolyam, 4. szám, 2016. tél SZERZŐINK Ambrus József (Budapest) Barna T. Attila (Budapest) Bertha Zoltán (Debrecen) Bíró József (Budapest) Budaházi István (Nyíregyháza) Dinók Zoltán (Kecskemét) Elek György (Szatmárnémeti) Elek Ottó (Nyíregyháza) Farkas Gábor (Budapest) Fecske Csaba (Miskolc) Fodor-Nagy Gergely (Beregszász) Gergely Felicián (Budapest) Grunda János (Miskolc) Gulyás Imre (Debrecen) Győrﬁ Gergő (Nagykálló) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Kaiser László (Budapest) Kertész Dávid (Beregszász) Kocsis Csaba (Berettyóújfalu) Kovács-Birton Emese (Szentendre) Kürti László (Mátészalka) Nyitrai Levente (Kocsord) Oláh András (Mátészalka) Ószabó István (Debrecen) Rideg István (Karcag) Sz. Tóth Gyula (Budapest) Támba Renátó (Ózd) Técsi Zoltán (Tiszaladány) Vári Fábián László (Mezővári)

A kiadvány a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre A fedő borítón Oláh András „Magány” című felvétele látható A lap belsőt Kocsis Csaba fotógraﬁkái díszítik Főszerkesztő: Oláh András (Mátészalka) Szerkesztők:  Elek Ottó (Nyíregyháza)  Farkas Gábor (Szigetszentmiklós)  Felhős Szabolcs (Vásárosnamény)  Kürti László (Mátészalka)  Szigeti Gábor (Budapest) Alapító főszerkesztők:  Ószabó István (Debrecen)  Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Kiadja az UART (Unitárius Alkotók Társasága) Vásárosnamény Lapigazgató: Felhős Szabolcs elnök (Vásárosnamény) WEB: www.unit-art.hu/ A honlap gondozója: Novák Valentin (Budapest) E-mail: olah-andras@index.hu partium2@gmail.com

A szerkesztőség címe: Partium Műhely, 4800 Vásárosnamény Pf. 2. Telefon: 06-30/920-4905 A kiadvány a nyíregyházi Örökségünk Könyvkiadó Kft. gondozásában jelent meg.

ISSN 1216-7525 2

Tartalom SZÉPÍRÁS Vári Fábián László: Téli táj koporsóval, Csonkahét is eljön… (versek) ....................... 5 Kaiser László: Együtt, Karácsony (versek) ....................................... 9 Bíró József: Imádság helyett (vers) ................................................. 11 Fecske Csaba: Lermontov ............................................................... 12 Kürti László: Egy órásmester emlékezete (vers) ............................ 15 Ószabó István: Régvolt vonatunk megy, Mikor hajszáladdal írtál levelet, Hiányzol, Visztek földek haza, Földig lehajlottak, Korai vendég, Elfogy a Föld, Ó, már én is, Mint hajam, Felhős Szabolcsnak (versek) ................................... 16 Barna T. Attila: Ezt a nyugalmat, Óbudai éjszaka (versek) ........... 21 Grunda János: Ilka ......................................................................... 22 Farkas Gábor: Történetnyi tér, Indul az út, Irgalom (versek) ........ 25 Ambrus József: Zaklatott (vers) ..................................................... 27 Dinók Zoltán: A szegény lány ......................................................... 28 TANULMÁNY Bertha Zoltán: „Psalmus Transsylvanicus” – Vallási, biblikus képzetformák az újabb erdélyi magyar lírában ................................................. 30 Elek Ottó: Fényes szelek (Rendszerváltozás, fordulat a népi irodalomban) ....................... 38 Gulyás Imre: Tiszanána – VI. Talentumok ..................................... 48 Támba Renátó: „A művészet turistái” ............................................ 62 SZILÁNKOK Técsi Zoltán: Rituális széptettek IX/30. A vadon hívogató szava ............................................................... 66 Kaiser László: Konﬂiktuskezeléstől az elvált apákig ..................... 72 Rideg István: Tájaink légkörében ................................................... 75 EMLÉKEZÉS Oláh András: „Ha lennék valakié” ................................................. 81 Elek György: Érmindszenti ősz ...................................................... 83

Partium

SZEMLE Sz. Tóth Gyula: Tour de Föld ......................................................... 84 Oláh András: Emlékek vonzásában ................................................ 88 UNITÁRIUS SZEMMEL Nyitrai Levente: Az élő angyalﬁa ................................................... 90 Budaházi István: Dávid Ferenc utolsó fohásza (vers) .................... 93 Támba Renátó: A szeretet törvénye ............................................... 94 Felhős Szabolcs: „Lengyel-magyar két jó barát” ............................ 97 NÉPFŐISKOLAI ROVAT Kovács-Birton Emese: Egy dán jó gyakorlat bemutatása ............ 101 KOPOGTATÓ Fodor-Nagy Gergely: Üvegbúra, Látlak-e még (versek) .............. 105 Kertész Dávid: Egy úr a pokolban is…, Szomszédok .................. 107 Győrﬁ Gergő: Sajnálom az álmom (versek) ................................. 108 HÍREK ................................................................................................. 110

Partium

Szépírás Vári Fábián László

Téli táj koporsóval Fölöttem tűz és jég alattam, fogaim bilincse összekattan, a nyelvre pecsétet üt a szó, a soha ki nem mondható, pedig csak nem is ágyúszó. Kényszerülök kibírni ébren. Fölcicomázva jégcsipkében hová indulhatnék, merre? Az ég szép homloka beverve, és dől a hóhalál kegyelme. Fogadjuk méltón, ünnepelve, ki sudáran, ki térdepelve, míg meg nem őszülünk egészen e velőt szaggató jégzengésben. Ki sudáran, ki térdepelve. S ahol a legbujább a tél, egy gazdátlan koporsó földet ér. Oldalán vérben áll a szó, a soha ki nem mondható, ami csak nem is ágyúszó. De kiragyogják a csillagok, amire képtelen vagyok; elmormolják a temetők; visszhangozzák a harcmezők; elárulják a hitszegők. Azóta minden idióta üszökkel írja ki a hóra, mire az én kezem alkalmatlan, fogaim bilincse összekattan, mert fölöttem tűz és jég alattam. 1985.

Partium

Csonkahét is eljön… Öreg égi porta kapuja nyitva már, amonnan jődögél lefelé egy szamár. Dávid a holdfényben nézi csak s hegedül: a szamárhát ívén maga a Kisded ül. Éji selyemszálból van fonva a haja, mint az ébredő nap ragyogó homloka, szeme két gödrében ikerpár csillag ül, valóban az Isten ﬁa ő egyedül. Ezüst pata csendül csillagon és kövön, lenn az egész földön, jaj, de nagy az öröm! Kaláccsal raknák ki, ha lenne, az utat, hogy illőn köszöntsék az Urat, az Urat. 6

Partium

Rút Heródes habzik, kékül, majd lóra száll, hozzá szegődött most napszámba a halál. Törje ki négy lábát, szakadjon meg lova! Varjak egyenek meg, csecsemők gyilkosa! Jézus kicsi arca, homloka komorul, fölötte az ég is lúdbőrzik, beborul. Vérrel él a pallos, ide sújt, oda csap, sok apró legényke élete ennyi csak. A hű állat érzi a meleg vér szagát, viszi, menekíti kis urát, kis urát. Hol a béke trónol, csacsifül int oda, ott lesz menedéke, jó meleg otthona.

Partium

Csonkahét is eljön, leesik majd a hó, s a pásztorok hátán nincs elég takaró. Árvíz is szaggatta kunyhójuk falait, rád szorulnak nagyon, küldj, Uram, valakit. 2003.

Kocsis Csaba fotógraﬁkája

Partium

Kaiser László

Együtt Valamit rég elvesztettem és megtalálás nélkül tudom, hogy az enyém, úgy nem keresem, hogy hiánya mindig kutatni űz, szorongatom azt, ami nincs velem, simogatom, őrzöm, nem béklyózom: van, nélküle nem lennék, és ő sem lenne, hiszen nincs, ezért jól elvagyunk, mert békénk záloga: mi együtt, külön nem is lennénk, ahogy nem is vagyunk külön-külön, sem együtt, hát emberöltőkben mérjük magunkat ősidőktől fogva, mióta nem vagyunk, s ameddig leszünk. Mindörökké!

Partium

Karácsony Júdásolni legalább ma ne: legyen ma az a kapu zárva, az a kapu, a mindig nyitva: örvényekért sarkig kitárva. De jó az örvény: hús és érdek, egók, ösztönök kavalkádja, és a pörgő mély emberﬁát hívja, béklyózza, egyre várja. Mindennap átok, mindennap harc taszít és vonz: vágyok és vagyok, júdásolni legalább ma ne: ma ne legyenek árulások!

Partium

Bíró József

IMÁDSÁG HELYETT ( – Kocsis Zoltán zongoraművész emlékére – ) agnus dei / – az utóbbi esztendőkben – / sokat / sírok / írhatom – mondhatom úgy is / zokogok / majdhogynem / életkorral járó túlérzékenység / ( ? ) / nem / ( ! ) / habár / lehetne / nos / akkoriban eszméltem / … / ( ! ) / … / gyermekkor / … / egészen pontosan / : / '56 novembere / rám lőttek / azóta / mindennemű / alávaló igazságtalanság / vacak ﬁlm / halálhír megríkat / … / és / látványosan / van / … / pedig / … / ma éppenséggel / … / staccato / … / némán / fél esztendővel / másfél hónappal ezelőtt / szintígy ( 2016 )

Kocsis Csaba fotógraﬁkája

Partium

Fecske Csaba

Lermontov Akkoriban két nőbe voltam szerelmes, Marina Vladyba és Zsuzsiba, az sem zavart, hogy Marina a reszelős hangú orosz bárd felesége volt, s a filmvásznon milliók bámulhatták meg és támadtak övön aluli gondolataik a férfiaknak. Zsuzsim, aki valóságosabb volt, látta vetélytársát, bár nem tudott róla, hogy az, akárcsak én, nagyon szerette a mozit, főleg a szerelmes filmeket, Kartueche-t, Belmondóval és Claudia Cardinále-val. Belmondo volt a kedvenc filmszínészem, miatta néztem meg háromszor például a Riói kalandot Zsuzsival, hogy miről szól a film, persze máig nem tudom, Zsuzsi remek dudáira annál inkább emlékszem. Meccsre sajnos nem tudtam kicsalogatni, igaz ott nem az érzelmek dominálnak, hanem a zsigeri indulatok. A bazdmegek és a kurvaanyádok között feszélyezve éreztük volna magunkat. Szerelmes flótás ne menjen meccsre, annak a sötét mozi való. Hidegen hagyta a foci. Ez nem lett volna olyan nagy baj, de Kiskovács sem szerette, nem is engedett el a fontos hétközi meccsre, ez pedig számomra tragédia volt, hiszen legtöbbször még az edzéseken is ott voltam. Szilencium van kedves barátom, a te feladatod a tanulás, nem pedig az, hogy ott tátsd a szád az ordítozó emberek között. No hiszen, focisták, akik mint az őrültek rohannak a labda után, és ha utolérik, messzire rúgják, hogy ész nélkül fussanak utána megint. Karinthy, mondtam csöndesen. Kiskovács erre fölkapta a fejét, ezt nem nézte volna ki belőlem. Ha már így ismered Karinthyt, olvass Lermontovot is, oroszul, vagy akár magyarul. Lermontov volt a kedvenc költője, orosz órán nem egyszer felolvasott a verseiből, először oroszul, azután Áprily, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor fordításában, volt egy vers, amit szerintem ő fordított le, ezt abból gondoltam, hogy olyankor elpirult, szaggatottá vált a lélegzete, mint aki éppen szerelmet vall. Lermontovot hallgatva gyönyörűnek tűnt az egyébként szívből rühellt nyelv, ócsiny harasó, mondhatnám. Kiskovács Lermontovhangján nyírfaerdők zúgtak, végtelen búzamezők hullámzottak, hóviharok kavarogtak a kopott tanteremben. Ilyenkor, ihletett pillanatában talán még Marinának is tetszett volna madárképével, hegyes orrán ülő aranykeretes szemüvegével Persze a felesége se sokkal hétköznapibb teremtés, mint a filmszínésznő. Ha bejött Kiskovácshoz a kollégiumba, izgalom lett úrrá az örökké nőkre ácsingózó népségen, mint a sliccek nyíltak sorban az ajtók, amikor tűsarkúján végigkocogott a folyosón. Halk pisszegés hallatszott innen-onnan, és ő Mona Lisa mosolyától titokzatosabb, ingerlőbb mosollyal konstatálta a kamasz rajongás alig kódolt megnyilvánulásait, a kemény dákók hangtalan himnuszát. A Vasassal játszottunk, a kezdést jelző sípszóra már ott feszítettem a lelátón, mint pók a lucernásban, le van szarva Kiskovács, köpködtem buzgón a napraforgó héjat. Fontos meccs volt, az alsóházban tanyázott a csapat, egy vereség tragikus következményekkel járhatott volna. Negyedóra sem telt el, amikor Farkas, ez a fekete sörényű, fekete fiú végigszáguldott a baloldalon, s jó húsz méterről akkora gólt lőtt, hogy azt hittem foltozni kell a hálót. Úgy hiányzott ez nekünk, mint ablakos tótnak

Partium

a hanyatt esés. Ez a Kiskovács aljas bosszúja! Az eredményjelző táblán mintha az ő fizimiskája jelent volna meg. Forró gombóc volt a gól kétségtelen. De az ember az utolsó leheletéig küzd, nem adja fel, nem azért megy ki a meccsre, hogy idő előtt lemondjon a győzelemről, összeszorítja a fogát és tartja a lelket magában és a csapatában. Kiss Laci szabadrúgás góljával kiegyenlítettünk, ez is maradt a végeredmény. Kiss Laci bal lábában jobban meg lehetett bízni, mint a jóságos Kádár Jánosban. Amíg ő van, addig jó nekünk. Egy ide egy oda, féligazság, fél siker, de több a semminél, mint önnön kezünk az ellenkező Emminél. A portán Kiskovács üzenete várt, méltóztassak őt fölkeresni a nevelőiben. Méltóztattam. Kezem remegett, ahogy lenyomtam a kilincset, miután kopogtatásomra igent kiáltott. Ingerültnek tűnt a hangja. Akármilyen dühös is volt, vigyázott a jó modorra, még féktelen dühében sem ragadtatta el magát. Gyarlóságod mérhetetlen, ez volt a csúcs, amikor már dagadt a feje a méregtől, s arcbőre a vörösből lilára váltott, a nyakkendője pedig félrecsúszott mókásan ugráló ádámcsutkáján, amit még az Édenkertből hozott magával. Ilyesmit vártam. Ehelyett csodálkozva nézett rám, mintha fogalma se lenne róla, mit keresek én ott. Lassú, túlságosan vontatott mozdulattal félretette a könyvet, amit olvasott, leültetett. Bosszantóan udvarias volt, mosolygott, csak vizeskék szemének villogása sejttette a készülő vihart, amit igyekezett magába fojtani. Nyugalmat erőltettem magamra, de közben hánytorgott a gyomrom, mint a tenger, amikor Jónás Ninive helyett Tarsis felé hajózott, a torkomban mintha egy gombóc lett volna, amit se kiköpni, se lenyelni nem tudtam. A hitvány karosszék idegesítően nyikorgott alattam. A kis szoba kopott volt, berendezése szegényes. Az asztalon és a két széken meg a lópokróccal leterített vaságyon (vajon szeretkezett már ezen a feleségével?) kívül nem is volt benne semmi, csak egy térkép a falon, Magyarország hegy- és vízrajza. A Tisza és a Duna kacskaringós kékje megadóan csurgott alá, mint az ökörhugyozás, mintha mindegy volna nekik eljutnak-e ahová persze eljutnak: a Tisza a Dunával egyesülve – mondhatnám közösülve – a Fekete-tengerbe. Mint elsüllyedt hajó kabinjában olyan egyedül voltunk, a lélegzetünket is hallani lehetett. Egy légy nekicsapódott az ablaküvegnek, amit régen tisztíthattak már, mert a légyszartól és a kosztól alig lehetett kilátni rajta, kétségbeesett zúgással igyekezett áthatolni az eléje került akadályon, legszívesebben kitártam volna neki az ablakot, huss, menj a szabad világba. Oda vágytam én is, ki a bágyadt, szomorkás őszbe. Bámultam elmélyülten az ablak alatt magasodó nyárfákat, ahogy hajladoznak a szélben és megadóan ejtik el rozsdásodó lombjuk meg-megzörrenő leveleit, és akkor a csukott ablakon keresztül bejött Petőfi azzal, hogy hallgatom a fák lehulló levelének lágy neszét. Megnyugtatóan hatott rám. Petőfi nem rossz cinkostárs. Egy darabig azzal kötöttem le a figyelmemet, hogy számoltam a lepergő leveleket, Istenem milyen sok levele is van egy fának. Az égen, a fákba szinte beleakadva tömött felhők vonultak sötéten hideg esők ígéretével, szemernyi esélyt sem adva a napnak, hogy legalább érték nélküli mintaként megmutassa magát. Eszembe jutott, hogy egyszer láttam Kiskovács feleségét egy férfival sétálni az Erzsébet téren. A fürdő előtt ültem, a napsütésben lángoló petúniákat néztem, a Kossuth-szobor tö-

Partium

vében morzsát csipegető galambokat, amikor megjelent fehér szoknyában, piros blúzban, kis aranykereszt lógott a nyakában, szép volt, talán még szebb is, mint Marina. Nagyot nyeltem, vajon ez a pasas a szeretője lehet, mindenesetre most utólag felszarvaztattam vele Kiskovácsot. – Hol voltál? – kérdezte olyan nyugodtan, hogy kirázott tőle a hideg. – Meccsen. – Milyen meccsen? – Focimeccsen. – Kitől kértél engedélyt? – A tanár úrtól. – Úgy?! És elengedtelek? – Nem, sajnos de… – Akkor, hogy volt merszed elmenni mégis? – Nagyon szerettem volna látni azt a meccset. – Kiskovácsnak fogalma sem volt, mit jelent a csapatom nekem, hogy a meccsük bíró nélkül elképzelhető, de nélkülem aligha. Pingponglabdaként pattogtak a mondatok közöttünk. Visszafojtott indulattal, dühtől, érzelmektől megtisztított szavakkal párbajoztunk, persze nem azonos föltételekkel. De párbajsegédek nem voltak. Váratlanul azt mondta, vegyem le az inget. Csak nem buzi, villant át az agyamon. Hosszú, éles körmeit hirtelen mozdulattal vállamba mélyesztette. Nem számítottam erre, felnyögtem. Összeszorítottam a fogamat, több árulkodó hang ne hagyja el a torkomat. Férﬁasan akartam viselkedni. Talpamat a padlóhoz szorítottam, majd húzni kezdtem hátrafelé, mintha föl akarnám szántani a padlót. Minden erőmet erre összpontosítottam, az erőfölöslegbe akartam fojtani a fájdalmat. Gyomrom fölkavarodott, sírás környékezett, de nem szerettem volna gyöngének látszani, nem akartam, hogy győztesnek érezze magát ez a barom mészáros, akinek legszívesebben kikapartam volna a szemét, lerúgtam volna a tökeit, de csak ültem némán, a széken szoborrá merevedve. Védtelenségemmel védekeztem. Éreztem, hogy dühíti néma, passzív ellenállásom. Mindvégig mögöttem állt, nem nézhettem a szemébe, nem kérhettem számon Lermontovot. Percekig marcangolta lihegő erőlködés közepette a húsomat, vérem piroslott ápolt körmei alatt. Szó nélkül tűrtem, befelé könnyeztem, mint a pincefal. Le akart gyűrni, de ez nem sikerült neki. Én győztem. Győztem? Váratlanul, némán, szinte szomorúan bocsátott el, kinyitotta előttem az ajtót, majd ugyanolyan gondosan, halkan becsukta mögöttem. Azt hiszem abban a pillanatban mindketten szégyelltük magunkat, szerettük volna, ha nem történik meg velünk ez az egész, ami már-már akaratunkon kívül mégiscsak megtörtént. Elgyötörten vánszorogtam vissza a szobába. Mi történt, kérdezték a szobatársaim. Sírva borultam az asztalra.

Partium

Kü i László

egy órásmester emlékezete a hatvanas évek óragyártói rádiummal festették a karórák egyes modelljeinek számlapját. állítólag ezerkétszáz évig világítanak ezek a radioaktív számlapok, ami nemcsak praktikus, de igazán látványos a sötétben. mert szépen is, nemcsak jól kell mutatni évszázadokon keresztül időt, presztízst, múlhatatlanságot. és nemcsak reggelente, életeken át ébresztget, halasztgat egy ilyen divatos járómű. a rákkeltő anyagok, akár a nők vagy igaz művészetek: felforgatják az ember életét, sürgetnek, nyugtatnak végső belátásainkra. időben vagyunk: ezeregyszázötven év biztonságával magunk előtt. azok az asszonyok pedig, a hatvanas években folyton csak az ecsetvéget nyálazták, így hallottam egy régi órásmestertől, ahogy számlapokra rádiummal festettek jeleket, mutatókat. pontos munkához hibátlan óramű, nedves, ﬁnom ecset és biztos kéz kell, ezt minden érett asszony tudta akkoriban. a rádium íze akár a sugárzó emlékezet, mert voltak az én számon is végzetes csókok, mondja, villanyoztak engem is gondos női nyelvek. még akkor is, ha egyszer minden lejár és nem lesz, aki újra felhúzná ezeket a régi, elegáns, de mégis meddővé vált, gyorséletű járószerkezeteket.

Partium

Ószabó István

[Régvolt vonatunk megy] Régvolt vonatunk megy. Füstjét mindig látom. Fáklyásmenet – füstjében a szikrák, utazók, lelketek. Füst. Szikrák. Véghetetlen éj. Nem csalok már. Lecseng minden halálos szenvedély. Mint poshadt levében a kicsattant paradicsom... Vérében fürdik: nincs többé szeretőm. Nekrológom írom. Végek! A végtelenben hazaérek egy régi füstös vonaton.

[Mikor hajszáladdal írtál levelet] Mikor hajszáladdal írtál levelet. S falukat öntött el sötét hajad vize. Mikor hosszú hajszáladat vittem vállamon. Mikor ujjal fésültem, pengettem foggal. Hajszáladat mikor szívembe szúrtad. Mikor ágyunkban láttam, mint Petőﬁ Egyháza és Segesvár között az elesetteket. Hajad mikor födte szememet. Mikor illatáért ujjam közt összemorzsolom a menta levelét, bennem van – érzem néha – hajad illata még.

Partium

[Hiányzol] Nem hiányzol? Persze hogy hiányzol. Dehogynem hiányzol. Mindig hiányzol. Addig is hiányzol míg egy pillanat az újba fordul át. Hiányzol. Hogy öntsem ezt szavakba? Hiányzol. Mi mondja ezt el? Az ikon földöntúliságává merevült gyermek arca. A csonkolt testrész. A parttalan víz, mikor a fuldoklót szájon csapja. A szemem. A szemem. Nem hiányzol? Hogyne hiányoznál. Hiányzol, mint ami nincs már, s úgy nincs, hogy elviselhetetlen.

Partium

[Visztek földek haza] Kifosztott múltunk kamatterhe az új évezredben még életem. Futnak lélekvesztve velem a föld, a fű, a hó, az ég, a bárányfelleg, a nap, a csönd, a víz, a holdsugár. A kő, a fák, a szél; fehér parókás pitypangok lélekszakadva. A haldoklás házából a még élhető- s lakhatóba – vissza az időbe. Visztek földek haza.

[Földig lehajlottak] Földig lehajlottak. A földön jártak a füzek. Én csak bennük hittem. Mindig hittem: ők fognak megváltani. Nézd, mezítlábuk nyomát: itt lépkedtek a szomorúfűz ágai.

Partium

[Korai vendég] A megtapasztalhatatlan végső dolgokat... Én – azt hiszem – szeretem az őszt. Be-bejön a földekről hozzánk – korai vendég, kicsit elidőz. Nem beszél sokat. Míg kint a diófa levele hulldoz, reggelink közben odaül asztalunkhoz.

[Elfogy a Föld] Kicsöpög lassan sós- és édesvize. Színei: a türkiz, halvány- és haragzöld. A Nap köré ült csillagok nyársukra tűzik – elfogy a Föld.

Partium

[Ó, már én is...] Ó, már én is naprendszerek rideg csillagain keresek olyat, akit megszeretek. Bár tudom én jól, hogy semmi sincsen – kitalált csillagképeinkben csak az üres űr ragyog. Bolondságomért hát megbocsássatok.

[Mint hajam...] Mint hajam... Kavicsok, miket vízbe dobált gyermek a parton... Mint sulyomtüskés hínárágyban a vízbe fúltak teste... Minden csillag ma ring, súlytalan fölöttem lebegve. Még ma is dobok tűnődve követ néha. Várok, ha leér, a kiszorult buborékra.

[Felhős Szabolcsnak] Nem akartam ezt kimondani soha: hiábavaló dolog verset írni. Hát ne is legyek oly ostoba, aki hívét elkeseríti.

Partium

Barna T. A ila

Ezt a nyugalmat Irénnek Ezt a nyugalmat, ereimben zsongva áradót, ezt a könnyűséget, józan lebegést, ezt kerestem. Rikácsoló pálinkabűzben. Záróra-magányban. Mikor leírtak az addig hízelgők, titkos irigyek, mikor a társak csak legyintettek nevem hallatán. Szemükben a kárörömöt, szeretőik lebiggyesztett ajkát (mert nekik csak szeretőik vannak), melletted végre elfelejthetem. El az éjszakákat, mikor ágyamnál ott állt, fogatlan, sárga öreg, az őrület, dadogva nyúlkált-kapkodott felém. A thanatoid téboly. Rám mutogatott. Hebegett. Kezére te ütöttél. Leszedáltad bennem a halált. Amit kezembe nyomott, csaló csapos, a világ, te elvetted és sunyi-meglepett pofájába vágtad keserű poharát!

Óbudai éjszaka Irénnek Végre egymás mellett fekszünk a hosszú várakozás után, az áradó éjszaka hullámai locsognak körülöttünk, a lebbenő függöny mögött sóhajtozik a nyár. A Szigeten nyugalom ciripel. A Duna mozdulatlan háta halványan dereng. Az utolsó HÉV kattogva most megy el. Kószáltam szemed ligetében. Kiáltoztam öled forrásánál. Átkeltem ajkad szakadékán. Megérkeztem. Fogom a kezed.

Partium

Grunda János

Ilka „Nagyon büszke voltam Rád, abban a különleges harckocsizó egyenruhádban. A vitézi és sebesülési kitűntetésed olyan szépen csillogott és a bátyám hálája, a közvetlen viselkedésed és jó tánctudásod miatt rögtön megszeretett mindenki. Bárcsak sose ért volna véget a bál!” Mikor nagyapámat eltemettük, segítettem nagymamának az elhunyt dolgainak rendezésében. Átnéztem nagyapám nagyszámú könyvkötetét, amire ebben a kis lakótelepi lakásban feleségének már nem volt szüksége. Ugyanis nagymamám, férjével ellentétben nem tartozott a könyvrajongók közé. Otthon, ahogy sorban vettem ki a dobozokból a könyveket, az egyikben rátaláltam három szerelmeslevélre. A kárpátaljai Beregszászból adták fel és nagyapám volt a címzettje. Augusztin Ilka írta. Lélekben bocsánatot kértem szeretett nagyapámtól és elolvastam a leveleket. Egy szerelmes lány szavai álltak a papíron, élményekről, a háború szenvedéseiről és sok jövőbeli tervről. Az egyik levélben fénykép is volt, igaz fekete-fehér képen, de látszott, hogy Ilka nagyon szép, göndör hajú lány volt. Nagymamámnak nem szóltam nagyapám múltbéli szerelméről, bár talán megértette volna, hisz őt csak az 56-os forradalom után ismerte meg. 1995-ben halt meg nagyapám és ekkor határoztam el, hogy felkeresem Ilkát, vagy ha már őt nem is, egy olyan személyt, aki ismerhette az ő szerelmüket. Nagyapám kemény ember volt, megjárta a Don- kanyart a Miskolci VII. hadtest 30/I. harckocsi zászlóalj századosaként, amely Resch Rudolf alezredes vezetésével óriási veszteségeket szenvedett. De nagyapám túlélte a borzalmakat és hazatért Miskolcra. Hogy miként került Beregszászra, az számomra rejtély maradt. Én még sosem jártam Kárpátalján és 1995-ig azt hittem, hogy nagyapám se. Három év múlva, felkerekedtem Miskolcról és Beregsuránynál átléptem az ukrán határt. A határtól nem messze megérkeztem Beregszászra. Egy kis kérdezősködés után, megtaláltam Ilka utcáját, de sajnos a házban nem tudtak az Augusztin családról semmit. Kiderült, hogy ebben a házba már a szovjet időkben orosz családok költöztek. Mivel Ilka utolsó levelében már a templomi esküvőjüket tervezgette elhatároztam, hogy felkeresem Beregszász keresztény templomait. A rómaival kezdtem és szerencsémre, az egyébként anyaországi jezsuita szerzetes hamar megtalálta nekem Ilka keresztlevelét. Volt még ebben a borítékban még egy papír Ilkával kapcsolatban. Az 1945-ös temetésének az adatai. A pap elmondta, hogy be van írva a halál neméhez az öngyilkosság, de meglepő módon a sír parcella száma is ott volt. A pap szerint az öngyilkosokat akkoriban nem temették a köztemetőkbe. Megköszöntem a segítséget és elindultam, hogy felkeressem Beregszász katolikus temetőjét és Ilka sírját. Hamar találtam egy temetőőrt, aki szintén kedves volt és segített beazonosítani a keresett helyet. Ilka édesanyjával volt eltemetve egy kősírba. Élt 21 évet. Megborzongtam: mi történhetett? – nem kaptam választ. Így haza kellett indulnom és csak a levelek maradtak meg, Ilka és talán nagyapám legboldogabb perceiből. „Köszönöm, hogy elvittél Tokajba. Olyan jó volt a folyók találkozásánál csak úgy átnézni a szigetre és állni veled a Bodrog és a Tisza találkozásánál! Mintha csak a mi sze-

Partium

relmünket jelképezte volna, hisz tudod, hogy a Tisza az tőlünk ered. Nagyon jó volt csónakázni, jó volt az erdőkben barangolni, és azok a borok a pincékben...! Megrészegített estére a bor és a szerelem.” 2010-ben, tehát 12 évvel a beregszászi kutatásom után újra felcsillant a remény, hogy megtudhatok valamit nagyapám múltjáról. Levelet kaptam Beregszászból a római paptól. Először gondolkodnom kellett, hogy honnan is szerezhette meg a címemet, aztán már emlékeztem, hogy én hagytam ott a névjegyem, hogy keressen fel bármikor. A segítőkészségén kívül az is tetszett, hogy nem messze született szülővárosomtól, Miskolctól. A levélben sajnálatát fejezte ki, hogy nem jutott még el hozzám, de küldött egy újságcikket, ami segíthet az Ilka rejtély megoldásában. A cikk, a Kárpáti Igaz Szó nevű újságból származott és egy idős bácsiról szólt, akit a második világháborúban a ruszinok mentettek meg a „Málenykij-robot”-tól. 1944-ben több tízezer magyar embert vittek el többéves szovjet kényszermunkára. Sokan nem tértek haza. A bácsi végül a ruszin faluban maradt, feleségül is vett egy lányt a magyarok leghűségesebb népéből, és most az újságcikk ezt a történetet mesélte el. A bácsit Augusztin Andrásnak hívják. Rögtön szabadságot vettem ki munkahelyemen és újra Kárpátaljának vettem az irányt. Nem volt könnyű megtalálni ezt a kis hegyvidéki ruszin falut, ahogy haladtam beljebb a Kárpátokba, egyre kevesebb magyar szóval találkoztam. Végül a faluba érve, már nem volt nehéz felkutatnom András bácsit, ugyanis máig ő az egyetlen magyar lakosa a falunak. Mikor a bácsinak megmondtam családnevem, rögtön megölelt és könnybe lábadt a szeme. Egyből bezárta élelmiszerboltját és hazavitt, kedves ruszin feleségéhez. Házi pálinkát vett elő s mivel rávett, hogy szálljak meg nála erre az éjszakára, rögvest koccinthattunk is a találkozás örömére. András bácsinak hála, megoldódott az a rejtély, amit közel 15 éve szeretnék megfejteni. Augusztin András beregszászi magyarként kötelességének érezte, hogy a magyar hadseregben szolgáljon. Ez a szolgálat azonban csak szenvedést hozott rá. Ugyanis 1942-ben Oroszországba vezényelték, kétszázezer magyar katonával együtt. 200 km-es védvonalat kellett tartaniuk gyenge fegyverzettel és szinte semmilyen utánpótlással. A csaták során hamar eldőlt, hogy a szovjet hadsereg óriási erőivel szemben nem sok esélye van a téli ruházat nélküli éhező magyar katonáknak. A szovjetek sorra áttörték a vonalakat, és kíméletlen pusztítást végeztek. Azért a velük szemben álló német és magyar csapatokat sem kellett félteni, bizonyíték volt erre a hátuk mögött hagyott felperzselt falvak képe. Bár a túlélők szerint ezzel csak a német SS csapatai „vádolhatók”. Nagyapám harckocsi ezrede sokáig állta a sarat. Egy 80 km-es szakaszon mindig ott vetették be, ahol a szovjet támadás a legerősebb volt. András bácsi a második vonalban érkezett nagyapám megtizedelt ezredének feltöltésére. Felderítőként osztották be. Nagyapám lett a rajparancsnoka. Ott kötöttek barátságot. Nagyapámnak szimpatikus volt ez a 17 éves elszánt ﬁatal kárpátaljai, kicsit ﬁaként is bánt vele. András bácsi elmesélte, hogy egyszer 5 hold földért önként jelentkezett egy orosz tank kilövésére. Sokan le akarták beszélni, de ő hajthatatlan volt. S mivel nagyapám már sok tizenévest látott vakmerőség miatt meghalni, ezért ő is beásta magát egy másik állásba. András bácsi páncéltörője besült, és csak a nagyapám gyors közbeavatkozásának köszönhette, hogy a T-34-es útirányt változtatott és nem taposta halálra. Nagyapám felállt, jó célpontot teremtve a szovjet tanknak, míg végül az utolsó pillanatban egy rakétával felrobbantotta azt. Vitézi érdemrendet kapott a tankért és a megmentett életért. András bácsi nagyon hálás volt

Partium

felettesének és megígértette vele, hogy ha élve kikerülnek Oroszországból meglátogatja szülővárosát, Beregszászt. „Egyre csak rémhíreket hallunk az orosz csapatok közeledtéről. Sokan Csapnak vették az irányt, mert félnek a támadók haragjától. Édesanya nem akar elmenni. Sosem hagyta még el a járásunkat sem. Azt hiszem, hogy Beregszászt én is csak érted tudnám elhagyni.” Innen, úgy gondolom, nem kell sokáig ecsetelnem a két ember szerelemre lobbanását. Miskolcra hazatérve, egy hónapnyi szabadságot kapott nagyapám és Andrással Beregszászra utazott. Jólelkű, kedves ember volt, nem csodálom, hogy az egész Augusztin család megszerette. Főleg Ilka. A két napos látogatásból pár hetes lett. András bácsi szerint nagyon összeillettek. Tényleg igaz volt, hogy házasságot is terveztek. Nagyapám elérte, hogy a Kárpátokba vezényeljék, ahol nagyon jó védelmi vonalat építettek ki az oroszok ellen. A románok árulásáig bevehetetlen volt az „Attila vonal”. Mikor már minden elveszett, András bácsi elbúcsúzott nagyapámtól, akinek századát visszavonták és hazaindult, vigyázni a családjára. Az öreg paraszt ember ekkor elsírta magát. Furcsa volt itt lennem, ebben a hegyi faluban, nézni ezt a megtört embert és egyszerre megérteni mindent. Nagyapámra gyakran tört búskomorság, amit senki nem értett. Sokszor meredt a távolba. Talán Ilkára gondolt. Az öreg töltött még egy pálinkát és válaszolt a legnehezebb kérdésemre. 1944. október 26-án a túlerőben lévő 4. Ukrán Front könnyűszerrel foglalta el Beregszászt. Aztán az oroszok a városban összegyűjtötték a 17 és 50 év közötti magyar és német lakosságot, így András bácsit és édesapját is bevitték. Majd Szojva irányába meneteltették ezt a több tízezer embert. Senki nem tudott róluk semmit. Ahol elhaladtak ott azt mesélték, hogy nagyon rosszul bántak velük. András bácsi édesapja már az első világháborúban harcolt az oroszok ellen. Tudta, hogy nem sok jót remélhetnek tőlük. Ezért az egyik faluban, ahol megálltak pihenni, bakot adott fiának és átdobta egy nagy templomkerítésen. András elbújt a templomban. Majd a Kárpátok erdőibe vette az irányt. Csak éjszaka haladt és útközben sok helyi lakos segítette. Majd elért egy ruszin faluba, ahol fogságba ejtették. Először a falu vezetői féltették a lakosságot, hogy az oroszok bosszút állnak rajtuk, ha megtalálják ezt a szökött magyar fiatalt. Aztán a fogságból búvóhely lett. Évekig itt maradt, amíg elcsendesedett a vihar. Beleszeretett az ételhordó lányba és végül feleségül is vette. Üzent édesanyjának, hogy él és amint lehet, meglátogatja. Szomorú levelet kapott apjáról és Ilkáról. A lány és pár beregszászi fiatal élelmet vitt Szojvára a fogva tartott családtagoknak. Egyszer az oroszok elkapták. Hazaérve még beszélt édesanyjával, nyugodtnak tűnt, de aztán este felment a padlásra… András bácsival együtt sírtunk. És bár a ruszin néni nem értett magyarul, ő is sírt, mert ismerte a történetet. Ilka édesapja nem tért haza a munkatáborból, így ő talán nem is tudta meg lánya halálát. Nagyapám viszont igen. Ezt onnan tudom, hogy a végsőkig harcolt a háború befejezéséig. Mindig is úgy tudtam, hogy nagy hazafi volt és hogy mindhalálig akarta védeni az országot. Ezért volt ott Budapest ostrománál is. Ezután már tisztán láttam: meg akart halni. De túlélte a várból való kitörést is, pedig az tényleg nem sok mindenkinek sikerült. Ha akkor meghal, én nem születhettem volna meg. Ha nagyapám nem menti meg Andrást, most ez a ruszin pálinka sem állna ezen az asztalon. Töltöttem magunknak és utolsó poharunkat Ilkára emeltük.

Partium

Farkas Gábor

Történetnyi tér A felület sima és rezzenéstelen. Nincs torlódás, anyaghiba, se félelem. Tiszta percek, szavak nélkül, csak a látvány. Nincs zárt forma, se kontúr a fák határán. Várok, olvadnak az idő végpontjai. Törött a tér, takarnak apró darabjai.

Indul az út és indul az út történetnyi térben az út indul a járdaszegély a beton óvatosan moccan a pózna lassan ringatózva a magasfeszültségű vezeték oszlop tetején a neonfény és indulnak szélen a bokrok a fák fákon a fészkek a csőrök lépésben a járdakövek és csendesen arrébb áll a csatornafedél is elmozdul a tér

Partium

Irgalom Elhagyott idő, redők homlokomon. Indulok… Vezetnek légüres térben kallódó hajnalok. A jeges földek virradó csendjét hallgatom, és takar, mint a hó, az érlelődő irgalom.

Kocsis Csaba fotógraﬁkája 26

Partium

Ambrus József

Zaklatott Nézésedre fölriadt az arcom, nem tudom megnevezni amit sejt, a szégyent dicsnek mégse mondhatom, hogy erkölcsben bővelkedjenek. A földi útról túl magasra szálltam, könnyű szárnyon mit a sors adott, bolygónk ösztönét megzaboláztam, amíg a szégyen békésen zaklatott. Lendüljön helyére a ferde mérleg, ajkak rándulnak sokszor becsapva, a győztesen közelgő messzeségek küszöbén, gyötör simogat a szikra. Tévelyegtem mély szemed tűzében, hírt olvastam sápadt vonásaidból, a mindenség lelkét kértem cserébe, halott magzatnak, sorsa a pokol. Lelketlen szavak, valódi érdem, betegen kerget vak elhatározásra, költőnek születtem, folyton érzem, ajkamat csábítom a megszólalásra. A nap csókjától szárnyam kilazult, miért állsz még gyászos posztodon? mutasd meg azt, mi békésen lesújt, túl minden időn, és minden koron.

Partium

Dinók Zoltán

A szegény lány Naponta hordta az ebédet beteg, nyugdíjas édesanyjának. Mikor hazaért s kibontotta az ételest, Maris mindig örömteljesen jött ki a konyhába, meglesni, mit hozott édes, Renáta lánya. A lány szegény volt és beteg. Mégis ő tartotta el az anyját, hiszen ápolnia kellett. S ebédkor miután jóízűen ettek, Renáta mosogatott el. Míg Maris visszafeküdt s a rejtvényt fejtette. Addig a lány fel is mosott a konyhában, ha kellett a folyosón is. Maris nyugdíja kevés volt, Renáta is hajnalban dolgozott a postán mindössze három órában. Sokszor egymástól kértek kölcsön. Az édesanya szerette az édességeket. Leginkább a somlói galuskát. Renáta szinte mindennap vett neki. A lány hajadon volt és úgy érezte, hogy anyja nem foglalkozik már azzal, hogy neki lesz-e fiúja vagy sem… Ördögi körben élt. Renáta nem volt valami férfifaló. Betegsége neki is sok gondot okozott. Két szem gyógyszert szedett naponta. Anyja meg legalább négyet. Maris a korral betegedett meg, Renáta meg az apja elvesztése után. Persze Marisnak is fájt ura halála. Kicsit mérges volt Renáta az anyjára. Úgy érezte nem tesz meg mindent érte. Igaz hogy beteg volt, de annyira nem, hogy szinte a kezét levegye róla. Soha nem beszélt neki a fiúkról, a férfiakról. Renáta férjhez akart menni. Csak félt, hogy betegsége megakadályozza ebben. Mosta a konyhát gőzerővel, kifulladásig s elgondolkodott a sorsán. Egy nap mikor az ebédet vitte haza, összefutott egy fiúval. Látásból már régen ismerték egymást. Renáta mosolygott a fiúra. A fiút Balázsnak hívták. Oda állt a lány elé s azt mondta neki: – Nem jössz át este hozzám? – De szívesen átmegyek! – mondta a lány – miközben zakatolt a szíve. A fiú ezzel le is lépett. Mikor Renáta hazatért anyja meglátta rajta a furcsa viselkedést. Látta, hogy jókedvében van. Nem akarta megkérdezni, úgy gondolta felnőtt ember, de az esze ágában sem volt, hogy fiú van a dologban. Estefelé a lány szépítgette magát, hiszen amúgy is szép arcú volt s melles. Maris felkelt az ágyból s bepillantott a fürdőszobába. – Hát te hova készülsz? – Randim lesz! – vallotta be a lány őszintén. – Randid? – értetlenkedett Maris. – Igen. A legény vár rám. – Nohát. Magamra hagysz? – Anya! Kibírod!

Partium

– Jól van, na! – s visszafeküdt. Renáta fél hétkor elment. Balázs már várta a megbeszélt helyen. Beültek egy presszóba, aztán Balázs legénylakására mentek. A srác egyedül élt. Mikor kinyitotta a harmadik emeleten a lakásajtót, kellemes illat csapta meg Renáta orrát. – Kérsz konyakot? – kérdezte Balázs – Inkább valami üdítőt! – Narancslé jó lesz? – Szuper! Közben hellyel kínálta. Balázs is leült a pohár konyakkal a kezében. – Szóval a beteg anyádat ápolod? – Igen. De magam is ápolásra szorulok. – Hát… Van az életnek árnyoldala! – Van bizony! Balázs nem tudta, hogy egy ilyen szerencsétlen lánnyal mit beszéljen. – Biztos nem kérsz konyakot? Én a te helyedben innék! – Nem mindenkinek egyforma a keresztje s nem igaz a mondás hogy mindenki a maga gondját érzi a legrosszabbnak! Mert az enyém igenis fájdalmas és iszonyatos. Mármint a sorsom és a gondom is. És te mivel foglalkozol? – terelte el a témát a lány – Asztalos vagyok! – És te? – Postán dolgozok részmunkaidőben! – A lényeg hogy azért dolgozol! Renáta ivott a narancsléből s hallgatott. Balázs felkelt s Renáta szájához emelte a fejét. Meg akarta csókolni, de a lány nem visszakozott. Ez volt élete első jelentős csókja. – Jólesett? – kérdezte a legény – Igen! – soha nem éreztem magam ilyen csodálatosan. A ﬁú szeretkezni akart, de ezt a lány már nem akarta. – Majd legközelebb! – mondta S felkelt és arra gondolt, hogy anyjának be kell adnia a gyógyszereket. – Mennem kell! Látnom kell az anyámat! – Jól van! Majd találkozunk még! – Hát persze! Még egy csókot adott a ﬁú a lány arcára, aztán az elköszönt. Jókedvűen tért haza Renáta, de ahogy a szokásos utcasarkot megpillantotta, már elszontyolodott a kedve az egész élettől. A gondjai valóban súlyosak voltak.

Partium

Tanulmány Be ha Zoltán

„Psalmus Transsylvanicus” Vallási, biblikus képzetformák az újabb erdélyi magyar lírában Szorongatott kisebbségi léthelyzetben a különnemű vallási és esztétikai tapasztalat interferenciáiban lejátszódó jelentésképződés az egzisztenciális önértelmezés sajátos hitélményi és poétikai dimenzióit mozgósítja. Az erdélyi magyar líra eredendő értéksajátosságait is így bizonyosfajta kétirányú hangsúlytöbblet jellemzi: a vallásos beszédmód elemi-mélyszerkezeti metaforizmusának, lényegszerű költőiségének, illetve a poétikus megszólalás metaﬁzikai jelentéssugallatainak az együttes felgazdagodása. E folyamatot pedig általánosan az a hermeneutikai belátás és lényegtapasztalat formálja, amely szerint maga a szó is sorsesemény, a kijelentés egyszerre profán és szent történés, amelyben a kimondás és a kimondhatatlan, a megértett és a megérthetetlen, az életkérdés és az Isten-kérdés egymástól elválaszthatatlanná lesz. Ugyanakkor az egymásra következő szemlélet- és stílustörténeti fejlemények kontextusában a hasonló tematikus és motivikus képzetformák is újabbnál újabb jelentésárnyalatokkal bővülhetnek, a konfesszionális műfaji alakzatoktól a posztmodern szövegjáték különféle változataiig – Kányádi Sándortól és Lászlóffy Aladártól Kovács András Ferencig és Orbán János Dénesig, az „Új magyar Mária-siralmakat” író Magyari Lajostól és Lászlóffy Csabától Farkas Árpádig vagy Visky Andrásig, vagy Gál Éva Emesétől Egyed Emeséig és tovább, 1 voltaképpen minden erdélyi költőnél. A vallási és hitélményi vonatkozások értelem- és esztétikumképző irányai kezdettől középponti szerepet töltöttek tehát be az erdélyi lírában, azon belül elsősorban a transzszilvánista ihletettségű és jellegű költészettípusokhoz tartozó művek jelentésvilágában. A személyes hit- és Isten-kérdés az egzisztenciális krízisként megtapasztalt történelmi, nemzeti, közösségi létproblematikával elválaszthatatlanul fonódott össze; az archaikus népi kultúrával szervesen összeépülő keresztény hitvilág (a végzetes elrendeltetésérzettől és a mitikus-biblikus szenvedésetikától a passióvállaló öntanúsításon és a reménytelített megváltásváradalmon át a krisztológiai-üdvtörténeti sorsazonosításig vagy a megváltás szükségképpeniségének a kétségbeesett-áhítatos igazolásáig terjedő számtalan változatában) a lelki identitásteremtés és -megtartás egyik alapfeltételének bizonyult. Így másfelől az együttes hit-, lét- és identitásküzdelem sokszínű szakrális attribú2 tumokkal töltekezhetett. A megszólító megszólalás és a megérintett elrejtettség titkában az ember egyéni és közössé tett nyilvánvaló felelőssége, az egzisztenciálisan felfogott megigazulás létérdekeltsége is szétbonthatatlanná egységesül; „a szó (beszéd) feladata abban teljesedik be, hogy a saját magával való visszaélés gyökeréig hatoljon, s magát az embert tegye igazzá”; hiszen „egyedül a szó az, ami a teljességgel elrejtettet jelenvalóvá teszi” (ahogy Ger3 hard Ebeling fogalmazza). Másfelől pedig az erdélyiség-mítoszban egyébként is meg-

Partium

mutatkozó mítoszteremtő szemléletstruktúra a mitikus létértelmezés egyetemes formáit is elevenen revelálja. Azt, hogy „a mítosz olyan történet, melyet az embernek önmagáról és a világról való tájékozódása végett beszélnek el amolyan magasabb rendű igazságként”; s hogy a mítoszok „az emlékezés alakzatai”, s „a kulturális emlékezésben van 4 valami szent” – ahogy Jan Assmann állítja. „Aki egy mítoszban (…) elmerül, nemcsak a mások isteneit és hőseit látja, hanem a maga vallásos érzéseit is lélegezteti. A történet elfelejtődik, de a pátosz megmarad, s most már a magunk mélyei s a magunk csillagai közé vet be: vallássá élni a világot” – amiként Németh László jelentette ki.5 „A vallásos ember olyan emberlétre vállalkozik, amelynek emberfeletti, transzcendens példaképe van. (…) Igazi emberré csak az válik, aki azonosul a mítoszok tanításával, tehát az, aki az isteneket utánozza” – ahogyan pedig Mircea Eliade fogalmazza.6 És a „fikciónak és az újraírásnak, a müthosznak és a mimészisznek ez az összekapcsolódása”, a költői beszédforma inherens (és „nem-theisztikusan” felfogott) funkciója: „kinyilatkoztatási dimen7 ziója” (Paul Ricoeur) érvényesül így itt is. A szorosabb költészettörténeti perspektívából nézve pedig az is megállapítható, hogy a különféle transzcendencia- és Isten-képzeteket formáló költői beszédmód kimeríthetetlenül gazdag változatosságában Erdélyben is rendre kimutathatók a klasszikus esztéta modernség, a tárgyias-racionális másodmodern paradigma, a későmodernség, az avantgarde, az újnépiség, s napjainkban a posztmodern episztémé (azon belül az úgynevezett „transzközép” irányzat) korszakjellemző szemlélet- és ízlésalakító tendenciái, s a vallásos-metafizikai önértelmezés műfajmeghatározó szöveghagyományaihoz való viszonyulás ezektől befolyásolt jellegzetes transz- és intertextuális eljárásmódozatai – variációi, áthallásai, rájátszásai. S a biblikus remitologizáció, a vallomásos imádság, a liturgikus fohász, a zsoltáros lamentáció, a panaszdal, a könyörgés és a többi hangnemistiláris alakzatainak sajátosságait és folytonosan átértékelődő poétikai horizontját pedig még a specifikus erdélyiség élénk historikus, vallási-néprajzi, történelmi- folklorisztikus (katolikus, protestáns, unitárius) tradicionalitása és szakralitása is árnyalatosan bővíti. Ebben az összefüggésben is igen tanulságos lehet tehát egy-egy körülhatárolható gondolati vagy motívumcsoport lírai metamorfózisa és szerepváltozása. A transzszilván éthosz – a pusztulás közepette a maga bensőségességében is mitikussá lényegülő kitartás és helytállás – egyik alapjelképe, a harmincas évekbeli Jékely Zoltán-versben (A marosszentimrei templomban) sorstoposszá kristályosodó marosszentimrei református templom („Fejünkre por hull, régi vakolat, / így énekeljük a drága Siont”; „Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, / a tizenegyedik maga a pap, / de énekelünk mi százak helyett”; „tizenegyedikünk az árva pap, / tizenkettedikünk maga az Úr. / Így énekelünk mi, pár megmaradt / – azt bünteti, akit szeret az Úr –, / s velünk dalolnak a padló alatt, / kiket kiírtott az idő gazul”) Kányádinál is feltűnik, s a borongós-letargikus irodalmi-kulturális felidézés korjelző szerepű „elkülönböződései” az omlás, a pusztulás folyamatainak mintegy a bevégződéséről tudósítanak: „ledőlt a cinterem fala / kövei földbe vástak / védtelen áll a dombon / maholnap egyesegyedül / istené lesz a templom / csupán egy ajkon szól már / paptalan marosszentimrén / haldoklik szenczi molnár” (Egy csokor orgona mellé). És a (Sütő Andrásnak ajánlott) Jékely-variációjában (2002-ben) Ferenczes István is elborong a marosszentimrei templom sorsán, az istenhiány döbbenetével: „Az ajtón mázsás lakat, gályarab bilincs. / Tízen, kilencen, nyolcan sem vagyunk, / gyülekezet, szolga, pap – senki sincs… / Legnagyobb hiányzó maga az Úr (…)

Partium

Fejünkre pók hull, égi vakolat. / Az orgonában szúette futam. / Nem énekel az sem, mi megmaradt. / Hát kit szeretsz itt és kit büntetsz, Uram?” Dsida Jenő Nagycsütörtök című ugyancsak emblematikus versének szorongattatásélménye, sorsviselés-hangulata és biblikus-átképzeléses motívumrendszere (a székelykocsárdi állomáson való végtelen várakozás és a Getsemáné-kerti gyötrelem egybekapcsolása) szintén számos újabb parafrázis alapjaként szolgál. Páll Lajosnál (Parafrázis) olvashatjuk például: „nem döbbent meg jobban Dsida sem Kocsárdon, / mert valójában elaludt az Isten”. Molnos Lajos költeménye, az Egy Dsida-versre – variáció ugyanerre a témára – a fokozódó sorsromlás stációjaként pedig úgy totalizálja a magányt, az egyedül-hagyottságot (a „tompa borzalmat”) és a passiót, hogy itt már a szenvedés megfogható (és így még némi biztonságot nyújtó) színhelye is tovaúszik a semmibe: „a kocsárdi állomás elutazott / az Isten véle utazott” (másik verzióban: „Jézuskrisztus elutazott”). Kányádi Sándor (Nagycsütörtökön című kilencvenes évekbeli versében) ugyanezt az atmoszférát a lamentáció és az irónia különös keveredésével érzékelteti, profanizáló hétköznapisággal, konkrét társadalometikai–szociálpszichológiai diagnózissal és szelíden szarkasztikus kritikával bővíti az erkölcsi erózió és értékfelfordulás, a közösség- és hagyománynélkülivé korhadás, a szolidaritáshiány, az önző-atomizáló elidegenedés jelenségeinek kivetítését. A posztkoloniális dezillúzió mint életérzés sugallja a paradox töréshelyzetet abban a tekintetben, hogy a visszanyert szabadság csalóka létállapotában közönyösségbe, érdektelenségbe hullanak mindazok az értékek, amelyek a diktatúra alatt, a totális hatalmi kiszolgáltatottság idején a feltétlen ragaszkodás övezte minőségekként nemrégen még éppenséggel az önmegtartás és az identitásmegőrzés lehetőségeit jelenthették – tiltott mivoltukban is. A dehumanizáló eszménytelenedés következményeképpen „nagycsütörtökön már kora délután odébbállnak / a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül / családi körében költi el nagycsütörtökön / már kora délután meglép aki csak teheti / nincs idegünk már a közös szorongáshoz / a közös de a külön-különi megszégyenítéshez (…) no szia majd húsvét után / locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai / rohanó világban / divatjamúlt a folklór / a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már / csak magának reméli” (mint ahogy a megváltásmű kegyelmi misztériuma már Hervay Gizellánál is kiesett az átlényegülésre képtelen profán időrendből: „mindig pénteken ért véget a hét, / mindig pénteken, / és utána hétfő lett / megint”). – A posztmodern nyelvjáték kereteiben azután még inkább előtérbe kerülnek a travesztiák, a beszédmód-paródiák új modelljei, köztük a sokértelmű groteszk-ironikus persziﬂázsok. Szőcs Géza verse, Az albatrosz átszáll Kocsárdon így hangzik: „Egykoron én is szálltam át Kocsárdon, / Kocsárdon én is szálltam át. // Albatrosz voltam, súlyos csomagjaimmal. / Kocsárdon én is szálltam egykor át. // Disznóbőr kofferjeimben fehér szárnyak lapultak 8 / s egy óriási, sós viharkabát.” S a karikírozó eltorzítások, a banalizáló-komikus nyelvi gesztusok, gegek, a szellemes(kedő) deﬁguráció összhatása annyira virulenssé válik, hogy így nemcsak a „megszentelt” szövegtradíció, illetve a „megszentelő” értelmezéshagyomány, hanem már a jelen idő sivár kisszerűsége is az ellenpontozó irónia céltáblájává válik: a fenségest lerángató, a megrendítőt deheroizáló, a mítoszit bagatellizáló eljárás önmaga pozícióját sem kímélheti. Orbán János Dénestől idézhetjük: „Kocsárdon át az út bizonytalan, / esélyem van, hogy nagycsütörtököt / mond a Trabant, s míg jő a szerelő, / koszos motelben lehet rostokolnom. / Napokig késhet nem várt érkezésem, / s a fülledt hallban nem néz senki rám, / s szorongás fog el, szörnyű félelem, /

Partium

ha kimerül rádiómban az elem” (Verecke híres útján, át Kocsárdon). Vagy Fekete Vincétől: „Nem volt csalatkozás. Késést / jelentettek be, és a hullatag / setétben üldögéltem a / razboieni-i váróteremben (...) Körülnéztem. / Röhögni lett volna jó, / ordítani (...) Ott aludtak körülöttem: / P. aludt, J. aludt, / J. aludt, M. aludt, // butykos aludt, mind / aludtak. // Kövér galuskák gurguláztak / le-föl torkomon” (Csütörtök). A látszólag egymást kizáró érzetminőségek autentikus összefonódása egyébként már Szilágyi Domokos kiáltás-típusú neoavantgarde, neoexpresszionista jellegű (sokban a korabeli beat-költészettel is rokon) hangütéseiben is megﬁgyelhető. A hetvenes évek egzisztenciális válsághelyzetében a magáramaradott ember kozmikus elidegenedése, a vitális fenyegetettség rémülete és a pokoli, Isten-hiányban szenvedő történelmiség üdvbizonytalansága fejeződik ki ezekben a drámai sikolyokban. „Megvert az Isten / élettel (...) Föld alatt dől el, / nem másutt, / föld felett, füstben – / nincs már út (...) Mindegy. Hisz nem én / választék” – panaszolja kényszer és értékveszendőség abszurditását a költő (röviddel öngyilkossága előtt is), a Nagy László-i „Adjon az Isten”-nel szótagszámnyi pontossággal megegyező ritmusban, dallammenetben. „Káromlom az összes isteneket / – ennyi az enyém – rabbá-szabadultan” – hirdeti másutt, szintén Nagy László megrendítő képzetsűrítését – a „káromkodásból katedrálist” – idézve. Ez a fajta drámai asszociáció egyébként másoknál is előkerül. Dráma és legenda című esszéjében így határozza meg a lélek viharzásainak mibenlétét Németh László: „istenkáromlás az istentiszteletben, ez a dráma ingere Prométheusz és Szophoklész óta. S ez még inkább Shakespeare-nél.” A gondolati motívum további Németh-művekben – esszében és drámában – is felbukkan: „istenfélelem és istenkáromlás egy dal két szólama” (Szophoklész); „Ki tudja itt, hogy mikor káromkodik, mikor imádkozik” (fakad ki az Eklézsiamegkövetés tragikus hőse, Misztótfalusi Kis Miklós). De klasszikus versében így vall Illyés Gyula is – Bartók zenéjéről: „káromlással imádkozó, / oltárdöntéssel áldozó, / sebezve gyógyulást hozó, / jó meghallóit eleve / egy jobb világba emelő zene”. Nagy Gáspár ugyancsak ezt mondja szülőfalujáról: „káromkodó és imádságos szavak voltak az első ‘nyelvemlékeim’.” S a székelyföldi Ferencz Imre szintén így fogalmaz Csángók című versében: „Uram a nyelvünk szétporlad szétesik / és még káromkodni sem fogunk tudni / a Te dicsőségedért!” A bihari (nagyváradi) Pataki István pedig így mereng fájdalmasan: „bennünk káromlás vagy Ige / megyünk csak megyünk előre / mint kikre sehol sem várnak / csak tátongó vermek kiürült házak” (úgy kellene); „valami nincs rendjén velünk / átok és áldás elvegyül” (valami nincs). És valóban, olykor „hőbb és igazabb imák” az „átkozó szavak” is, mint „az álszentek langyos könyörgései” – ahogyan Istenkáromlás című védőiratának zárlatában már Babits Mihály leszögezte. A Valaki jár a fák hegyén című Kányádi Sándor-remekműben (a költő „egyberostált” versgyűjteményének reprezentatív címadó darabjában) a pretextuális utalások ugyancsak különlegesen összetetté rétegződnek a pszicho-kozmikus jelentéstávlatot nyitó asszociációk látszólag egyszerű-mesei szövegszervező alakzataiban: „valaki jár a fák hegyén / ki gyújtja s oltja csillagod / csak az nem fél kit a remény / már végképp magára hagyott // én félek még reménykedem / ez a megtartó irgalom / a gondviselő félelem / kísért eddigi utamon // valaki jár a fák hegyén / vajon amikor zuhanok / meggyújt-e akkor még az én / tüzemnél egy új csillagot // vagy engem is egyetlenegy / sötétlő maggá összenyom / s nem villantja föl lelkemet / egy megszülető csillagon // valaki jár a fák hegyén / mondják úr minden porszemen / mondják hogy maga a remény / mondják maga a

Partium

félelem”. A Reményik-reminiszcenciákat („A fenyves olyan kísérteties” – Néha félek...; „Fenn Isten jár a csúcsokon”; „Fenn az Úr lépked hallgatag” – A kis templom a nagy dómban) is hordozó „valaki” – hegeli értelemben is az abszolút transzcendencia kategoriális szubjektumszerűségét jelezve (tehát nem „valami”, hanem „valaki” az, ami a fák fölött érzékelhető; Adynál is: „Itt egy nagy Valaki kormányoz” /Egy avas kérdés/) – a meghitten elégikus létösszegzésben és mindenségkompozícióban szükségszerűen határozatlan névmásként – eleve helyettesítő nyelvi jelként – jelöli azt, ami alapvetően jelölhetetlen. A névtelen név így autentikus adekvációval helyezkedik a jelölt elvi jelölhetetlenségének vagy (derridai értelemben véve is) utolérhetetlen jelölésének disszeminatív pozíciójába. A gyermekies naivitást és a kísérteties misztikumot, a mítoszi tisztaságot és a titokérintő sejtelmet összeolvasztó hangulatsűrűségben a földi táj és saját természetének közegéből fölfelé tekintő ember a transzcendencia megragadhatatlan jelenvalóságával találkozik – s így a létattribútumokká lényegülő fundamentális lélek-meghatározottságok is ehhez a világban benne lévő, de azt felül is múló feltétlen személyességhez kapcsolódnak. A „fák hegye”: emez egyidejű belül- és kívül-lét (transzcendencia és immanencia) lebegő határvonala. S hogy „valaki jár” ott: ez az alanyi magánvalóságában és rendelkező mindenhatóságában kifürkészhetetlen szellemlény – „ki gyújtja s oltja csillagod”, s ki „úr minden porszemen” – mintegy egyesíti azt a feszült kettősséget, amellyel az individuum a számára-való – az örökéletet, a lélekfolytonosságot illető – ismeretlen döntéshez viszonyul; e „valaki”: „mondják hogy maga a remény / mondják maga a félelem”. (Érdekes lehet itt egy Petőfi-intertextus figyelembe vétele is: „Mondják, hogy mindenikünk bír egy csillaggal, / S az, akié lehull az égrül, meghal. / És így fogy az ember, így fogy a csillag; / Mindegyre omolnak” – Felhők-ciklus XXV. darabja.) Az egymást feltételező kétféle érzelmi tartalom – a félelem (isten- és halálfélelem, eszkatologikus bizonytalanság) és a remény (amelyre közvetetten éppen a „gondviselő félelem”, e „megtartó irgalom” utal) – így spiritualizált világmodellé tágul, a paradox minőségek – a konfesszionális intimitás és a reveláló fogalmi egyszerűség révén – borzongató pszicho-metafizikai létezésképletté emelkednek. S ezekbe az asszociációs távlatokba – érzésnemek, humanitás és divinitás, egyéni és eternális létszintek oszcillációi közé – illeszkednek az invenciózus konnotációk: a szakrális vagy kozmikus toposzok („gyújt”, „megszülető csillag” stb.) belső árnyalatai, vagy az, hogy miközben a „remény” a látszólagos antonimájával (a „félelem”-mel) kerül váratlan (de archaikus-intenzív) jelentésösszefüggésbe, azonközben implikált biblikus szinonimáit („hit”, „szeretet”) is új fénytörésbe állítja. A „gondviseléshez” – a gondot 'teherként cipelő', 'elhordozó', illetve ‘átvállaló’, ‘a másikat attól mentesítő’ jelentésben – is meghökkentően a „félelem” társul – „a gondviselő félelem / kísért eddigi utamon” –, amelynek enigmatikus többértelműsége – emberé vagy Istené-e ez a félelem? – a rejtett alanyok mély összetartozását sugározza. Hiszen mindkét fogalom érinti mindkettőt, s együtt asszociálják a „szeretet” 9 ideáját is – a „gondviselő szeretet” beleérezhető, virtuális szókapcsolata által. Transzhistorikus és transzkulturális nyelvi peregrinációinak, enciklopédikus szellemi időutazásainak hozadékai közé szorosan tartozik Lászlóffy Aladár versvilágában is 10 az óda vagy a zsoltár poétikai hagyománya. A jelentésszóró szövegjátékossággal sugallatosan termékeny feszültségbe kerül a pátosz nélküli, szemlélődő és meditatív gondolatiság, s a katartikus távlatvégtelenítés spirituális hangulatisága. A tudatlírai hangnem bölcseleti dimenzióit a lélektitkok mélységeihez férkőző, enyhén romantizáló tó-

Partium

nusfajták megtisztított elokvenciája tágítja. A józanul töprengő elme működését az érzelmi szenzibilitás kifinomultságával ötvözi a költő – a tudást a rejtéllyel, a látást a hittel, a talányt a léttel. Egyik ilyen paradigmatikus nagy verse A genfi katedrálisban. Benne magyarság és európaiság, szülőföld és nagyvilág szervesen kötődik és egységesül. Olyan költemény, amely Cs. Gyímesi Éva szerint is mintha az összetartozás mélységeit és magasságait érzékeltető gyönyörű „oltár” lenne: „szakrális tér, amelyben a pihenésre 11 és szeretetre szoruló ember megpihen”. Az orgonahang egyetemes és oszthatatlan, nyelvi korlátokon túli lélekzengés, az imádságos áhítat, a delejező végtelen felé kitáruló, nyelv- és léthatárokon túli magasság; létezés és emlékezés, időiség és időtlenség azonosulásának szent pillanatsora: „A Kálvin templomában orgonálnak, / ez minden nyelvre lefordítható (…) ím erre visz az út a végtelenbe, / amarról jön az egyszerű delej, / és mint a két kéz találkozik szembe / az, ami minden lelket fölemel. // Ma orgonálnak Kálvin templomában, / ahova sírni jár a menekült, / egy padba fészkel vallása honában, / hol annyi, annyi lelki őse ült // és emlékezik, nem csupán a múltra, / hisz emlék az is, ami messze van”. Egzisztencia és közösségi, kulturális, vallási memória: helyet, időt túlszárnyaló, lélekmegtartó energiák felszabadító működésének együttes biztosítéka: „Ó, minden hegy és minden tópart oltár, / ahol a lélek kicsit megpihen / és hangtalanul megzendül a zsoltár / és benne Gyergyó s Debrecen üzen. // Az orgona szól Kálvin templomában, / ó-zengésében elfullad a szó. / Kis átkelés a nyugalom honába / e noébárka, cifra kőhajó.” A templomi zene benyomását keltő, az orgonazúgás folyamatosságát jelző mondatismétlések különös stiláris erővel adnak emfázist annak, ami a szavak szemantikai szintjén is megfogalmazódik: „van a lélek földrajzán egy tájék, / ahol a szó, a ház, az Úr közel”. Az ilyen hit spirituális gyökérzet, kiindulópont vagy forrás; egyszersmind szellemi tető. Adysan: „Minden Gondolatnak alján”: ontológiai fundamentumként szolgál – és minden szellemi tevékenység izgató-nyugtató elhívásaként. Oda tartunk, ahonnan jövünk: „ahonnan minden folyó messzefutna, / ahova minden gondolat rohan”. A világban megragadható hely nem csak kívül van, s a lélek nem pusztán és elszigetelten belül; az zeng a templomban, ami megfoghatatlan – és az rejtezik az időmúlás, a szüntelen holnap infinitásában, ami tünékeny érzéki jelenvalóként, jelen-pillanatként mégis jelzi önmagát: „Mint orgonaszó Kálvin templomában, / ott zeng e hely, ahol a lelked él; / ez a tiéd a holnapból a mában, / mint szenvedésből élő szenvedély.” Kovács András Ferenc stílusimitációs, szerepjátszó, maszköltő polylogusaiban a vallásos beszédmód hagyományformái és a keresztény kultúrkör újraíródó képzettartomá12 nyai is a szövegalany rögzítetlenségéhez és megsokszorozódásához rendelődnek. Az újraköltött beszédalakzat látszólagos lírai énjével nem azonosítható – deperszonifikált vagy multiplikált –, vagyis lokalizálhatatlan szubjektivitás a parodisztikus-travesztiás viszonyuláslehetőség távolságába helyezkedik, miközben – a palinódikus jelentéselbizonytalanítás paradox következetessége folytán – megengedi a fiktív-imitált szövegegyüttes eredetinek vélhető közlésintenciójának a korlátozott érvényesülését is. A palimpszeszt, a parafrázis, a pastiche (karneváli-manierista) összetettségében így sem a rájátszó irónia, sem a rekonstrukciós (hipotetikus-visszavetítő) jelentésteremtés nem abszolutizálódik. A beszédpozíciónak ez a behatárolhatatlan ambiguitása létesíti a felidézett sorsbeszéd katartikusságának és nyelvhez kötött relativitásának a polivalenciáját, alteritás és posztmodernitás hermeneutikai egyidejűségét és keverhetőségét, hibriditását is, egyúttal kizárva a múlt- vagy jelenbeli episztémé egyneműsíthetőségét. Úgy

Partium

is mondhatjuk, hogy a költő a posztmodern intertextualitás virtuóz stílusjátékaihoz és sziporkázó modális összetettségéhez hozzákeveri (ekképpen igazolva Wolfgang Iser megállapítását is arról, hogy miközben a szövegjáték felfedezéssé válik, „maga is meg13 változik”, „maga sem marad érintetlen mindattól, amit játékba hozott” ), tehát a stílusimitációs nyelvjáték inherens jelentésességéhez hozzádúsítja a biblikus-szakrális nyelviség ódon hangzatait is. „Isten se tudja: megvagyunk-e még (...) Ki lesz, ki rajtunk majd fölismeri / Egy ismeretlen mester kézvonását?” (Erdélyi töredék) – hangzanak a közkeletű bölcsességet a gnoszeológiai szkepszissel, a pusztulás eshetőségét annak ténylegességével összevillantó szentenciák, a nyelvszerűség humánontológiai primátusának és megmenteni képes hatalmának a feltétlenségét is tematizálva: „Csönd törmelékéből végy ki, Zsoltár” (Psalmus Transsylvanicus). Ezért kerülhet itt is – ebben a Dsida Psalmus Hungaricusát is referenciális játékba hozó jellegadó költeményben – a 90. zsoltár átírásában az Úr helyébe maga a nyelvi-irodalmi képződmény: „Tebenned bíztunk eleinkből fogyva, / Zsoltár, téged tartottunk hajlékunknak”. Megﬁgyelhető egyébként, hogy a korai Kányádinál a természeti szépség lép ugyanerre a szintaktikai helyre – „Ó, szép tavaszom /.../ Tebenned bíztam” – Könyörgés tavasszal; a kései Hervaynál a lélekközelség, a szolidaritás lélekmelege – Egymásban bíztunk eleitől fogva (egyszersmind vegyülve a folytonos pusztításérzettel, pusztulástudattal: „jönnek a buldózerek / magunkban bíztam s nem vagyunk” /gyalogzsoltár XIII/); Páskándi Gézánál a létátmentő tiszta gyermekiség („Gyermekre bíztak / eleitől fogva / Mint vak, mögötte / megyek zokogva / 'Átviszed a bácsit / a túlsó oldalra / A túlsó oldalra / viszed át a bácsit'” – Tű foka – Szó nyomán 53); Lászlóffy Aladárnál pedig a személyiségsokszorozó kultúrmindenség („magamban bíztam és tebenned / bíztunk és mibennünk bíznak eleitől / fogva” – Óda az álomhoz). Mindez éppoly paradigmatikus jelentőségű lehet, mint József Attila híres sora az önelvű személyiség középpontba állításáról a Kész a leltárban: „Magamban bíztam eleitől fogva”, illetve a ﬁatal erdélyi Lövétei Lázár László szubverzív végpontra fordított, fanyar dezillúzióról árulkodó, frivol kijelentése: „Nem bíztam én sem másban, sem magamban” (Magánzsoltár). A tagadóforma grammatikájával és szemantikumával – abszolút logikai negativitásával – ellentétes, annak ellenében ható (így különös költői feszültséget képező antipódusa) a támasztalanságnak ez a szinte életvidám, hetyke, könnyed deklarációja, szemben az előzőek állító mondatainak latens keserűségével vagy kétségbeesettségével. – Mindez pedig az egész mai magyar költészetben – benne természetesen az erdélyi illetőségűnek tekinthető poézis köreiben is – folytonosan történő hagyomány és hagyományátírás élő és termékeny összjátékáról tanúskodik. Jegyzetek 1 Ld. ehhez az újabb áttekintések közül: POMOGÁTS Béla: A kereszténység és az erdélyi magyar költészet. In: uő: Tükör és minta – Irodalmi stratégiák az ezredfordulón. Zalaegerszeg, Pannon Tükör Könyvek, 2004. 325-338.; SZAKOLCZAY Lajos: Valaki jár a fák hegyén – A szakrális a kortárs magyar művészetben. In: uő: Határtalan. Lakitelek, Antológia, 2011. 144-161.; Uő: A Biblia a határon túli magyar költészetben. In: uő: Sorsszerűség, álom, etika. Bp., Holnap, 2012. 48-59. 2 Igazolódik ebben az esetben is, hogy a „szokatlanul tartós fennmaradás (…) esetei – a szamaritánusoktól a baszkokig – egytől-egyig ugyanazt a képet mutatják: az etnikai

Partium

identitás egy sajátos vallási beállítottsággal fonódik össze”. Jan ASSMANN: A kulturális emlékezet. Bp., Atlantisz, 2004. 158. 3 Gerhard EBELING: Isten és szó. Bp., Hermeneutikai Kutatóközpont, 1995. (Hermeneutikai Füzetek 7.) 54-55. 4 Jan ASSMANN i. m. 53., 77. 5 NÉMETH László: A Mítosz emlőin. In: uő: Életmű szilánkokban. Bp., Magvető és Szépirodalmi, 1989. I. 556. 6 Mircea ELIADE: A szent és a profán. Bp., Európa, 1987. 92-93. 7 Paul RICOEUR: Bibliai hermeneutika. Bp., Hermeneutikai Kutatóközpont, 1995. (Hermeneutikai Füzetek 6.) 37. 8 Erre is áll, hogy „az utazás motívuma egyaránt lehet az átmenetiségnek, a tünékeny megfoghatatlannak a kifejezője is. A ‘történés’ pedig állandó lebegtetésben jelentkezik: egyidejűleg a már-történt, a most-történik és a fog-történni.” BLÉNESI Éva: Szőcs Géza. Pozsony, Kalligram, 2000. 70. – Ld. még VINCZE Ferenc: Volt csatlakozás. In: uő: Hagyományok terhe. Miskolc, Felsőmagyarország, 2009. 52-61. 9 Így a vers – mely címében az Olajfák hegyére is emlékeztethet – „a transzcendens létélményt egyetemessé emelő poémaként a virrasztó költői magatartás rilkeien éber, radnótisan rebbenékeny és Hölderlin-szerűen plasztikus kifejeződése”; a „szakrális tartalmakat dimenzionálisan elmélyítő, a remény és félelem megszokott relációját átértékelő, a fogalmi szembenállás helyébe a fölcserélhetőséget tételező mű ezért is lehet a költő legszemélyesebben kozmikus és legkozmikusabban személyes darabjainak egyike”. KÖDÖBÖCZ Gábor: Hagyomány és újítás Kányádi Sándor költészetében. Debrecen, Kossuth Egyetemi, 2002. (Csokonai Könyvtár – Bibliotheca Studiorum Litterarium 26.) 189-190. – Ld. még PÉCSI Györgyi: „Nem volt ahová mennem” – Az elrejtőzködött Isten Kányádi Sándor költészetében. In: Tanulmányok Kányádi Sándorról. Szerk. MÁRKUS Béla. Debrecen, Kossuth Egyetemi, 2004. 382-404.; Uő: Kányádi Sándor. Pozsony, Kalligram, 2003. 10 Vö. SZÉLES Klára: Lelkünkre így ül ez a kor – Szubjektív nemzedéktörténet Lászlóffy Aladárral (1956–2004). Kolozsvár, Polis, 2005.; Uő: „Mit látsz egy íróasztalon?” – Lászlóffy Aladár világa. Bp., Napkút, 2007. 11 „A genﬁ katedrálisban annak az ölelésnek a tágasságával és egyszersmind melegségével fogadnak magukba térben és időben távolinak tetsző, de a lélekben egymástól elszakíthatatlan értékeket és embereket, amelyben nagyon jó megpihenni. Az olvasó úgy élheti át az összetartozás misztériumát, ahogy talán csak a Lélek jelenlétében összeforró kis gyülekezetek.” CS. GYÍMESI Éva: Kritikai mozaik. Kolozsvár, Polis, 1999. 236. 12 Vö. KULCSÁR SZABÓ Ernő: Poesis memoriae – A lírai mnemotechnika és a kulturális emlékezet „újraírása” Kovács András Ferenc verseiben. In: uő: Az új kritika dilemmái – Az irodalomértés helyzete az ezredvégen. Bp., Balassi, 1994. 164-195. 13 Wolfgang ISER: A ﬁktív és az imaginárius. Bp., Osiris, 2001. 19-20., 356.

Partium

Elek O ó

Fényes szelek Rendszerváltozás, fordulat a népi irodalomban Tamási Áron a következőképpen emlékezett vissza a Centrál kávéházra, a népiek gyülekezőhelyére: „…ott találtam Kodolányi Jánost, kinek tehetsége szikrázott, és esze mindenkit megborotvált. S ott találtam Féja Gézát is, a Dózsa tisztelendő alvezérét. És ott ült a bozót közepén Illyés Gyula, a besenyőivadék, akinek hiúz-szeme mindig és mindenütt azt ﬁgyelte, hogy miképpen lehetne megtartani ezt az országot, melyet Árpád hiúz szemekkel szerzett nekünk. Illyés mellett Szabó Lőrinc, a műveltsége köpenye alól bírálgatott mindenkit. Ott zajongott Szabó Pál, mint egy bihari úrverő hajdú, s Veres Péter, a hortobágyi gyalogcsikós Jehova. Ott mozgolódott a széken, mint egy csattogó lobogó Erdélyi József, ott feszült mozdulatlanul Kovács Imre, a Néma forradalom kovácsa, Erdei Ferenc, mint egy túzok a futóhomokban, és Szabó Zoltán, a Cifra nyomorúság írója, va1 lamint Sárközi György, a hadrend halk vezére…” Tamási világképének megfelelően ez a valóság szivárványos mása a hőskorszakban, 1936-37-ben. Ez a hőskorszak egyúttal azonban a magyar sorskérdések megfogalmazását jelentette a népiek számára; s már azzal nagy hatást gyakoroltak a társadalomra, hogy egyáltalán megfogalmazták az égető problémákat s azok gyökerét. Karácsony Sándor a valódi társadalmi változást a két világháború között nem forradalmi úton képzelte el; a magyar mentalitást, ami a megkésett fejlődésből ered, erre nem is tartotta alkalmasnak. A reform egyik bázisa szerinte a nép, mert az magában hordozza a tradíciókat, a másik az értelmiség, mely a „jelen létezéstudatát” hordozza. S a népiek legtöbbjéhez hasonlóan az ifjúságba vetette hitét, mely a reformok véghezvitelének feladatát kapta. A legnagyobb hatással az ifjúságra mégsem ő volt, hanem Szabó Dezső, aki az 1920-as évek kiúttalanságában csillantott fel egy lehetőséget. Szabó a vidéki középosztályból származott, jól ismerte saját osztályát, így azt is tudhatta, mennyire esendő, erőtlen és romlott ez a réteg, melynek az lett volna a feladata, hogy felemelje a nemzetet. Ezért fordulhatott Szabó a parasztság felé, mint olyan őserő felé, mely kiterjedtsége és erőtartalékai, valamint a népiek által felmutatott kulturális tartalékai révén a magyar fejlődés biztosítékává válhatott. Szabó programja tömören összefoglalta mindazokat a kívánalmakat, melyek a jövőben megvalósuló társadalomfejlődés irányai lehettek volna. Földreform, szövetkezeti rendszer, népképviselet, jogegyenlőség és az oktatás reformja. A Márciusi Front 1937-ben keletkezett 12 pontja hasonlítható csak Szabó elképzeléseihez, a különbség csak az, hogy Szabó Dezső a maga törekvéseit már egy jó évtizeddel előbb kiérlelte, s árnyalatilag változó fogalmazásban bár, de azóta is szakadatla2 nul hirdette. Szándékos leértékelése vagy elhallgatása éppen ezért igazságtalan, mert reformeszméi minden bizonnyal előre vitték volna a társadalomfejlődést, nem úgy, mint a Horthy- vagy a kommunista rendszer. Azonban a nacionalizmus 1945 után megbocsáthatatlan bűn a kommunista etikában, ráadásul Szabó antiszemitizmusát sem titkolta. 1 2

KOVÁCS Imre, Márciusi Front, Bessenyei György Kör, New Brunswick, 1980, 52. GOMBOS Gyula, Szabó Dezső, Püski, Budapest, 1989., 348.

Partium

Ennek megfelelően kellett személyét, munkásságát kezelni a szovjetizált irodalomtörténet keretei között. Nagy Péter irodalomtörténész 1960-ban megjelent kötete már címében is tükrözte az irodalompolitikai elvárásokat: Szabó Dezső az ellenforradalomban. Valódi propagandista bikkfanyelvezeten megírva, tehát az irodalmi szaknyelvet teljes mértékben mellőzve igyekszik úgy bemutatni az 1919 és 1923 közötti pályaszakaszt, hogy abból világos legyen az olvasó számára: Szabó Dezső és persze vele együtt a népiség antiszemita, kommünellenes, fajvédő, csakis a félfeudális kapitalista restauráció szolgálatában áll. Szabó írói mondanivalója primitív, maradi, Nagy Péter örömmel és egyetértéssel idézi Kosztolányinak az első regényéből kiragadott sorait, melyek Szabó Dezsőre vonatkoznak s rossz írónak, rossz politikusnak tartják, aki a politikában érző, a művészetben pedig kegyetlen. A köteten végigüldözve és ostorozva Szabó Dezsőt Nagy Péter végre eljut a végkövetkeztetésig, aminek érdekében maga a kötet keletkezett: „Ezek a téveszmék a Bartha Miklós Társaságot éppúgy zsákutcába vezették, mint ahogy a népi írók mozgalmának is legsúlyosabb gyöngéjét alkották, nem egy jobbra érdemes tagjának politikai-művészi elzülléséhez az első lökést adták.”3 Mondja mindezt az, aki Borisz fedőnéven Tamási Áron egyik megﬁgyelője volt. Érdemes kiemelni, hogy a MKP tagjai közt nemcsak széleskörűen elterjedt volt az antiszemitizmus, melynek nem haboztak hangot is adni, hanem a pártvezetés s kifejezetten Rákosi – akinek esetében az osztályképzetek és a zsidóellenesség nehezen választható szét – fegyelmezetlennek s épp ezért általánosságban politikailag kevésbé megbíz4 hatónak tartotta a zsidó kádereket. Hogy Rákosi (Rosenfeld) maga is zsidó származású volt? Aki forgatta Krúdynak a tiszaeszlári perről írott kötetét, felidézheti az író bölcs mondását: Magyarországon mindenki antiszemita, még maguk a zsidók is! Szabó bűne sokkal inkább érzületeinek explicit kinyilvánítása, programmá emelése: más elbírálás alá esett a hétköznapokban tapasztalható, a privát szférában megnyilvánuló antiszemitizmus, mint a politikai nyilatkozatba foglalt. A zsidóság és a népi mozgalom egyes tagjai közötti ellentét másképp írható le a népiurbánus vita nyomon követésével. Az urbánusok felrótták Veres Péternek, de még Illyés Gyulának is, hogy nem írták alá az 1938. május 5-én, a Pesti Naplóban megjelent írók, művészek és tudósok nyilatkozatát a zsidótörvény ellen, melyet sokan mások Bartókkal az élen aláírtak. Erre Illyés csak azt felelhette, hogy azért nem írták alá, mert kifogásolták azt, hogy a nyilatkozat a jogfosztások tekintetében csupán a zsidókat ért jogfosztá5 sokat említi meg és a széles magyar tömegeket ért és érő jogfosztásokat nem. A háború befejezte után sem szűnt meg a népi-urbánus vita, nyomai még sokáig érzékelhetők voltak a publicisztikai írásokban, legalábbis a koalíciós időszakban a vita nyílt teret kapott, ha a további évtizedekben némileg vissza is szorult a nyilvánosságtól. Veres Péter cikkének6 értelmezésében Zsolt Béla a magyar paraszttömegeket állította be 3

NAGY Péter, Szabó Dezső az ellenforradalomban, Magvető, Budapest, 1960, 159. SCHEIBNER Tamás, A magyar irodalomtudomány szovjetizálása, Ráció Kiadó, Budapest, 2014, 88. 5 Visszaemlékezések – Bibó István munkái, Centenáriumi sorozat 12, Argumentum KiadóBibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2012, 335. 6 VERES Péter, Parasztság és polgári reakció, Szabad Szó, 1946. szeptember 29. 4

Partium

fasisztának, mivel a parasztnak csak addig kellett a demokrácia, amíg más földjét elvehette. A kritika burkoltan a parasztpártnak szólt, Zsolt Béla azt a félelmét is megfogalmazta, hogy a földhöz jutott paraszttömegek a kisgazdák felé terjesztik ki politikai orientációjukat, így a magyar politikai paletta jobboldali színezetűvé fog válni. Ha Zsolt Béla elvetette a sulykot, Veres Péter annál inkább, mivel a munkáspárti, parasztellenes álláspontot egyszerűen titkolt úri, klerikális, legitimista vagy polgári reakciónak bélyegezte. Zsolt Béla sem késett sokáig egy hasonlóan epés visszavágással, írásában azt pellengérezte ki, hogy amíg a parlament üléstermében kongresszusra gyűlt a Kommunista Párt, addig „Veres Péter a parlament lépcsőjéről a Nemzeti Parasztpárt budapesti szervezete előtt duhaj beszédet tartott.”7 A beszédet még Rákosi és Révai szövegeinél is baloldalibbnak tüntette föl, hiszen, mint írta, a kommunisták csak olyan célokat tűznek ki, melyek megvalósíthatók, mert „ha egy párthoz szólnak is, sohasem nem felejtik el, hogy egy egész országgal szemben felelősséggel tartoznak.” Ezek szerint a kommunisták „agyból” beszéltek, míg Veres Péter „torokból”. Zsolt Béla egyik kifogása az volt, hogy a parasztpolitika mindenütt a világon kinőtt már a gyerekcsizmából, elveszítette „népszínmű jellegét, folklórérdekességét”, csak a Nemzeti Parasztpártban nem. A másik kifogása egyenesen a fasizmus jól ismert vádját hangoztatta, a beszédet kísérő feliratokat (A Nemzeti parasztpárt a magyarok pártja – Népi származású magyarok vezessék az országot), valamint Veres Péter egyes kiragadott mondatait (magyar népi nemzeti iskolát, népi nemzeti irodalmat és magyar népi nemzeti sajtót követelt, magyar iskolákba magyar tanárokat, magyar hivatalokba magyar vezetőket) az elmúlt 26 év ellenforradalmi retorikájával azonosította. Vagyis Zsolt Béla szerint Veres Péter egy baloldali beszéd vázára a fasizmus kéziszótárából való cirádákat aggatott, és horogkeresztes emblémával díszített „Mit ér az ember, ha magyar” című tanulmányának magyarságértelmezése még a felszabadulás után is él. Arra is céloz Zsolt Béla, hogy Veres Péter a nácik nyelvhasználatát, szókészletét elsajátítva mérkőzött meg velük eszmeileg, ám lejárt a fasiszta tolvajnyelven a parasztdemokráciáért való küzdelem korszaka, s csak az az ellenforradalmár (Veres Péter) beszéli már ezt a nyelvet, aki a parasztság ﬁzikai erejével fenyegetőzve egy új polgárháború rémét idézi fel. Zsolt Béla taktikája nyilvánvaló: mindenkit célba vett, aki a háború előtt és alatt nem polgári és nem kifejezetten baloldali, kommunista oldalon állt, s ezeket a célszemélyeket azonnal a fasizmussal azonosította, a legalkalmasabbak pedig erre a célra a népiek voltak, akik nacionalizmusukkal az urbánus oldal számára puszta demagógiát, parlagi csörtetést, Duna-parti gyilkosokat jelentettek. Honnan eredt e feneketlen gyűlölet? Ignotus Pál pontosan megvilágította az okát, persze már jóval a háború után, 1947-ben, amikor töredékes önéletrajzi jegyzeteit közölte. Ignotusban az 1919-20-as ellenforradalom sérelme úgy gyűlt fel, mint az alpári vagy az affektált vidékiesség támadása a városi létben öntudatosodó értelmiség ellen.8 Horthy fehér lovon vonult be a „bűnös városba”, Szabó Dezső egy mitikus paraszt nevében szólalt meg, Nagyatádi pedig beadta a derekát a nagybirtokos konszolidációnak, vagyis Ignotus értelmezésében elárulták és megalázták Budapestet. Ilyen tapasztalatok szoktatták rá, hogy az „ártatlan vidék” dicséretében, a népi jellegzetességek kultuszában 7 8

ZSOLT Béla, Veres Péter a lovát ugratja, Haladás, 1946. október 3. IGNOTUS Pál, Elvek, frontok, nemzedékek, Irodalomtörténet, 1970/3.

Partium

mindig reakciós cselvetéseket gyanítson, melyek éppen a vidék fejlődésének a megakasztására szolgálnak. Ez a politikai gyanú irodalmi ízlését is áthatotta, s a húszas években számos szellemi partnerre talált, akik a falusiassággal szemben foglaltak állást, leginkább a radikális írók-újságírók (Zsolt Béla, Márai Sándor) és a nyugati szellemű konzervativizmus vágyképét dédelgető írók-ﬁlozófusok (Halász Gábor, Hevesi András, Cs. Szabó László) között. Amit Erdei meglátott a felemás társadalomszerkezeti változásokról, azt Németh László is meglátta. A hivatalos, az úri Magyarország volt az egyik, amely a feudális pilléreken nyugvó társadalom felszíni vonulata volt. A városi Magyarország a másik, mely a kiegyezést követő gazdasági-ipari fellendülés, az urbanizáció végtermékeként felzárkózott az úri Magyarországhoz. Németh azonban Ady és Szabó Dezső után meglátta a harmadik, „kárhozatra ítélt” Magyarországot, vagyis a vidéket, mely az előző kettő árnyékában csak tengődött. Ebből a meglátásból eredhetett a harmadik út gondolata. Veres Péter a szárszói konferencia után arra kényszerült, hogy jócskán módosítsa nemzetfogalmát. Nem csak ő, más népiek is jól látták, hogy a bolsevizmus és a fasizmus között az a bizonyos harmadik út nehezen megvalósítható terv. 1944-ben Veres keserű szájízzel jelenti ki: „Azt elkívánnák Kállay Miklósék, hogy pártoljuk őket, azért hívtak el Lillafüredre is, arra a híres írókonferenciára, de hogy mit akarnak, azt nem merik megmondani… Elvégeztetett: a magyar uralkodó osztály a nemzet vezetésére alkalmatlannak bizonyult. A németbarátok is, az angolbarátok is. Mert ide magyarbarátok kellettek volna.”9 A Nemzeti Parasztpárt e magyarbarátságot hivatott képviselni 1939-es megalakulása óta, ám az adott politikai erőtérben kétarcúvá lett: „Az egyik faluban csakugyan a Kommunista Párt engedelmes ﬁókpártja, amelynek még a vezetőit is a kommunisták adták kölcsön, a másik helyen a kommunistákkal népi forradalmi jogon is, parasztkispolgári alapon is, óvatosan ugyan, de mégis szembeforduló párszervezet alakult… Az egyik árnyalat a proletárabb Erdei Ferencet, a másik árnyalat a narodnyikabb Kovács Imrét érezte vezérének.”10 Habár a jelzőkkel Veres pontatlanul bánik, ezt szándékosan teszi, mivel a közvélekedést mutatja meg velük, a két politikust mai fogalomkészletünk által egészen máshogyan jellemeznénk. Óhatatlan volt a politikai taktikázás a koalíciós időszakban: „Rákosiék nyilván azért hallgattak a jövőről, mert céljaik és terveik voltak hozzá, a kisgazdapártiak azért, mert nem akartak az oroszokkal jóban levő kommunisták szemében még reakciósabbnak, pláne a kapitalizmus és a polgári restauráció híveinek látszani, a jobboldali szociáldemokraták azért, mert nem akartak Rákosiékkal most még ujjat húzni, a baloldali szociáldemokraták azért, mert nem engedhették a hatalom megszerzéséhez feltétlenül szükséges munkásegységet gyengíteni… Ó, én nagyon jól megértettem a három nagy párt ellentéteit is, de azt is, amiben egyetértettek. Például abban, hogy a parasztpárt, ha már megvan… hadd legyen, de ne nőjön nagyra, mert csak bonyolítja a dolgokat.” Veres tehát így magyarázza azon parasztpárti lépéseket, melyek aztán a kommunisták szalámitaktikájának sikeréhez s végül magának a parasztpártnak a felszámolódásához vezettek. Szabó Zoltán szerint Féja Géza lehetett volna még vezetője a népi törekvéseknek, de ő nép9

VERES Péter, Az ország útján, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1965. 58. VERES Péter, Az ország útján, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1965., 154-155.

Partium

tribuni alkat volt; Kovács Imre rendelkezett a kívánt konzuli kvalitásokkal, melyeket a parasztpárt szóvivőjeként bizonyított is, amíg lehetősége nyílott rá. Erdei Ferenc hiába rendelkezett kivételes képességekkel, nem volt kifejezetten politikus alkat, a Rákosi-rendszerben egyáltalán nem irányított, hiába volt miniszter. Nem ő, hanem a voluntarista gazdaságpolitika, az irracionális követelményrendszer és a hatósági szigor vette át az irányítást. Veres Péter hitt abban, hogy ha a kommunistákkal és a szovjetekkel rokonszenvező politikát folytat, megőrizheti pártja politikai súlyát. Ez magyarázza a kisgazdapárt tönkretételére kitalált „köztársaság ellenes összeesküvés” idején tanúsított magatartását, az események szó nélkül való tudomásulvételét. Salamon Konrád úgy gondolja, hogy a jelentéktelen és a parasztpárthoz egyáltalán nem illő honvédelmi tárca felajánlása Veresnek szintén a lejáratás egy formája lehetett.11 A rendszerváltás utáni értelmezések közül az egyik azt mondja, hogy „…egy puha diktatúrában a kollaboráns erkölcstelen, egy kemény diktatúrában pedig erkölcsös, mert a népért tenni 12 valamit csak a »körön belül« lehet.” Kovács Imre és Veres Péter így csakis politikai, írói respektusának köszönhette, hogy nem keverték bele a Magyar Közösség ügyébe. Kovács a Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal folytatott tárgyalásokon a békeszerződés ügyében kívánta a magyar érdekeket képviselni, de hamar be kellett látnia, hogy a szovjet nyomás ellen hiábavaló minden próbálkozás. Veres Péternek 1945 decemberében írott levelében Németh már egyértelműen fogalmaz: „… a fölszabadulás valóban a magyar nép fölszabadulása legyen. Ma sokan látják úgy, hogy bukott gyarmatosítás. Arra ﬁgyelmeztettelek, hogy az ország fele, de inkább kétharmada kispolgár; ne felejtsétek ki, ne nyomorítsátok meg őket idejétmúlt szocializmussal… a Parasztpárt alapvető botlását mégis ott látom: amikor írótársaitokat, akik nagyon is szívesen tartottak volna veletek, régi ellentétek felhányásával idegenek kívánságára a hajóból kiraktátok… A gyar13 mati nép pártja vagytok, a műveltségét igyekezzetek táplálni.” Abban nincs egyetértés a történészek között, hogy a szovjetizálás avagy a sztalinizálás folyamata előre kidolgozott terv alapján történt, vagy pedig az aktuális helyzet alakította a következő lépést. Zsdanov kutatói például rámutattak, hogy az effajta döntéseket 1945 őszén Sztálin betegsége hátráltatta. Egyes történészek úgy tartják, hogy Sztálin komolyan mérlegelte a lehetőséget: a térség országai talán demokratikus, a szovjet példától eltérő úton is eljuthatnak a szocializmushoz. A remélt „levéltári forradalom” Oroszországban nem következett be, az orosz államnak nem fűződik közvetlen érdeke ahhoz, hogy minden dokumentum kutathatóvá váljék, azonban annyi bizonyosnak tűnik, hogy a Bibó István által emlegetett lehetőség, ami a koalíciós időszakban megcsillant, csupán mítosz, illúzió, a szovjetek eleve törekedtek akaratuk érvényesítésére. A kommunista pártok és szovjet mentoraik a térségben kezdettől közigazgatási nyomásgyakorlásra, felforgatásra és közvetlen elnyomásra támaszkodtak, ideértve az ellenzék és a baloldali szövetségesek megtámadását is, ha azok netán túlzottan függetlennek mutatkoztak volna.14 11

SALAMON Konrád, A harmadik úton, Magyar Napló, Budapest, 2011., 113. FILEP Tamás Gusztáv, Búcsú Váradtól, Kortárs, 1995/5., 108. 13 Szilánkok Németh László levelezéséből, 1914-1948, válogatta és a jegyzeteket írta NÉMETH Ágnes, Éghajlat Könyvkiadó, Budapest, 2012, 133-141. 14 Scheibner Tamás, A magyar irodalomtudomány szovjetizálása, Ráció Kiadó, Budapest, 2014, 14-18. 12

Partium

A népi mozgalmat belső ellentétek is gyengítették a koalíciós időszakban, mert gyaníthatóan szándékosan idéztek elő soraikban megosztottságot a kommunisták. Gyaníthatóan, hiszen a moszkoviták az emigrációban kitanulhatták a machiavellizmus minden fortélyát. S már attól a pillanattól kezdve, hogy a Vörös Hadsereg kíséretében magyar földre tették a lábukat, elkezdték a szervezkedést, melynek két iránya volt: a pártszervezés valamint a lehetséges vetélytársak kiiktatása. Ennek köszönhető, hogy Kovács Imre, aki Bajcsy-Zsilinszky letartóztatása alkalmával maga is majdnem fogságba került s elhagyta a német megszállás alatt álló Budapestet azzal a tervvel, hogy felveszi a kapcsolatot a debreceni kormánnyal; végül szovjet fogságban kötött ki s csak 1945 februárjában, több hónapos késéssel kapcsolódhatott be a parasztpárt szervezésébe. Emlékirataiban Erdei Ferenc kezét sejtette hányattatásai mögött, ami nem bizonyítható.15 Erdei ekkor már a kommunisták pártjának titkos tagja, így éppenséggel lehetett befolyása az ügyben. Szabó Pál szintén szovjet hadifogságba esett. Szovjetellenes kémet sejtettek benne, ezért először Kunszentmiklósra, majd az Andrássy út 60-ba vitték. Igen sok szenvedésen ment keresztül, amint arról Püski Sándor beszámol: „Pali valamikor április-májusban szabadult az Andrássy út 60-ból, eljutott Sinkáék Vásár utcai lakására, értesítettek bennünket, s mi hívtuk orvos barátunkat, Kovács Zoltánt, aki kezelésbe vette, mert csont-bőrre lefogyott beteg volt.”16 Így mindkét népi író kiszorult a pártszervezésből: Kovács a kisgazdák felé orientálódott, Szabó pedig távol maradt a nagypolitikától, a Paraszt Ujság szerkesztését 1945 őszétől kezdte, amikor a népiek újból erőre kaphattak, immáron megváltozott politikai környezetben. Odavette Sinka Istvánt, abban a remény17 ben, hogy legalább írásban azonosul vele. Bibó István a következőket írta, mikor a népiség teljes deﬁnícióját kísérelte megfogalmazni: „Mindenekelőtt igenlően viszonyult az egész francia forradalmi hagyományokhoz, annak demokratikus szabadság-egyenlőség-testvériség jelszavához, csak éppen annak eredeti értelmében és nem beléjük értelmezve azokat a torzulásokat, amelyeket azóta különböző ún. ideológiák ehhez kapcsoltak… Az agrárkérdésekben volt egy világosan körülhatárolt jelszavuk, ami kb. abban állt, hogy a paraszti életforma szabadságát hirdetik meg, ez magában foglalta mind a magántulajdon szabadságát, mind a szövetkezés szabadságát. Magukévá tették a teljes parlamenti demokrácia egész követelményrendszerét…”18 Gondolata a második világháborút követő időszakban nyert valódi aktualitást, hiszen ekkor nyílott lehetőség a két világháború között megfogalmazott legsarkalatosabb magyar sorskérdés, a földkérdés megoldására. A népiek már a két világháború között érintettek voltak egy igen érzékeny problémakörben: a zsidókérdés, faji kérdés körében. Az MKP-nak most érdekében állt a keresztény középosztály tagjainak eltávolítása a hatalmi szervezetekből és ezért támogatta a makulátlan politikai múlttal rendelkező zsidó értelmiségiek alkalmazását, akik – bízva az antifasiszta baloldalban – éltek is a lehetőséggel. A társadalomban azonban visszatet15

Papp István, A magyar népi mozgalom története, Jaffa Kiadó, Budapest, 2012, 185. Püski Sándor emlékezése Szabó Pálra=Ahogy lehet, Szabó Pál emlékezete, szerk. N. Pál József, Nap Kiadó, Budapest, 2004, 90. 17 Czine Mihály, Szabó Pál, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1971., 215. 18 BIBÓ István, Levél Borbándi Gyulához=Bibó István válogatott tanulmányok III., Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986., 364. 16

Partium

szést keltett, hogy a Holokausztot túlélő zsidók tömegesen léptek be a megszállókat képviselő kommunista pártba, tisztségeket vállaltak az államapparátus különböző posztjain, nem utolsó sorban a rendvédelmi szerveknél. Ezeket a közvélemény egy része hajlamos volt a zsidók és a kommunista hatalom összefonódásának bizonyítékaként kezelni, felelevenítve a kommunista hatalom egyenlő zsidó hatalom „judeobolsevista” 1919-es sémáját.19 1945-ben a csehszlovák állam hivatalosan és alkotmányosan faji alapra helyezkedett, deklaráltan szláv államot akart létrehozni, a nem szlávok teljes jogfosztásával. A magyar parasztokat kizárták a földreformból, és a magyar lakosság 97 százaléka nemcsak választójogot nem kapott, hanem például nyugdíjat és betegsegélyt sem. A kommunista vezetők nyíltan és büszkén vallották fajvédőknek magukat. Széles tömegek számára a kommunizmus azért volt olyan vonzó, mert az összes születés meghatározta – osztály-jellegű, nemzeti, faji – ellentétek megszüntetését ígérte; és lám csak, létezett olyan kommunista párt, mely már akkor is, a nácizmus leverésének évében, nemzeti és faji programot hirdetett. Duray Miklós könyve ezért keltett botrányt, mert fel merte vetni a magyar kisebbség ügyét egy szláv államban, amely pedig a kitelepítés végrehajtásával egyszer már kinyilvánította a magyarsággal szembeni álláspontját. S mit gondoljunk a magyarságról, a magyar nacionalizmusról? A szakmai berkekben „modern szemléletű összefoglalásként” értékelt, a népi mozgalom történetével foglalkozó legutóbbi monográﬁa is kihangsúlyozza a népiekkel szemben a szocializmusban hangoztatott szokásos vádakat arra hivatkozva, hogy Püski Sándor megjelentette a tiszaeszlári perben vizsgálóbíróként közreműködő Bary József emlékiratait, melyek szélsőséges zsidókat tesznek felelőssé Solymosi Eszter haláláért. Természetesen a nacionalizmus vádja is felbukkan a kötet lapjain a svábok kitelepítésével kapcsolatosan, arról azonban nem tudunk meg semmit, hogy a kitelepítések idején a kommunista párt – háta mögött a Vörös Hadsereggel – miért nem tett ellenlépéseket ez ügyben. Ennek a kérdésnek szenteljünk néhány mondatot, hiszen nem egy félreértésre, hamis vádra adott okot. A béketárgyalások során nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunió sem területi kérdésekben, sem nemzetiségi kérdésekben nem hajlandó engedni. Az egyik területi kérdés volt, hogy a Csehszlovákiától elcsatolt, hadfelvonulási területnek szánt Kárpátaljáért cserébe miféle kárpótlást lehet nyújtani. Nos, a kárpótlás az volt, hogy a SzU támogatta a szláv államot a magyar lakosság kitelepítésének, valamint a „pozsonyi hídfő”20 kiszélesítésének ügyében. Ennyire egyszerű: nagyhatalmi játszma volt. Ha a cseheket támogatták a kitelepítésben, a magyarok kitelepítési politikájába miért szóltak volna bele? Továbbá Nagy Imre, akkori kommunista belügyminiszter szerepéről is hallgat a kötet, pedig 1946. január 15-én ő adta ki a kitelepítést szabályozó rendeletet. Csakhogy 19

KISS Mária Rita, A zsidókérdés a közelmúlt politikai gondolkodásában, forrás: http://barankovics.hu/cikk/a-zsidokerdes-a-kozelmult-politikai-gondolkodasaban, a letöltés ideje 2015. október 09., 10.20 20 A béketárgyalásokon a cseh delegáció úgy vélte, hogy ez a terület öt magyar községgel honvédelmi okokból feltétlenül szükséges. Végül az ötből hármat, azaz újabb 62 km² területet veszített Magyarország. Az ötből az egyik, Ligetfalu volt a csehszlovák hadsereg népirtásának helyszíne, ahol magyar és német embereket likvidáltak a nácizmus módszereivel.

Partium

az ő 1956-os szereplése inkább azt a megoldást teszi könnyebbé a felelősök keresésében, hogy az amúgy is antiszemitaként és nacionalistaként ismert népiek jobban megfelelnek bűnbakként, mint a mártír miniszterelnök. Miért is lenne ez másképp? 1956 után ugyanez történt, csak épp ellenkező előjellel, akkor a népiek közül a társutasként számon tartott nagy öregek maradtak érintetlenül, míg az íróperekben elítélték a kevésbé jelentős, de az 1953 után a párt előtt kompromittálódott írókat. Erdei Ferenc véleménye az 1945-ös pártközi értekezleteken az volt, hogy a telepítés keretében a telepítési szervek (Földbirtokrendező Tanácsok) a földreform végrehajtásával együtt intézzék a volksbundista németek kitelepítését és mobilizálását olyként, hogy birtokaikat felosztanák, egyidejűleg biztosítva a magyarság rátelepülését a sváb vidékekre. De nem csak a magyarság, hanem székelyek is érkeztek hazánkba letelepedési 21 céllal s önkényesen foglaltak földet, vagyontárgyat, amit lehetett. Ennek a „székely köztársaságnak” a példája is mutatta, hogy a gyakorlat élesen elvált a törvénykezéstől s a társadalom a maga kezébe vette a végrehajtást. Különösen az olyan markáns nyilatkozatok hatására, mint a Kovács Imréé: „…Budapestet is a Dunántúl sváb falvaiból sorozott SS legények védték, illetve rombolták le. A leghelyesebb volna egy batyuval elindí22 tani őket nyugat felé.” A Nemzeti Parasztpártnak volt a béketárgyalásokra elkészített tervezete, melyet a Párizsban összegyűlt szövetséges hatalmak elé kívánt terjeszteni. A pártközi tárgyalásokon főleg kommunista és szociáldemokrata ellenvetések miatt a javaslat nem került elfogadásra, pedig javaslatai korántsem tűnnek elfogadhatatlannak: „Elképzelhetetlen olyan delimitáció, mely a Duna-medence területén szétszórt minden magyar elemet az ország határai között egyesített volna.” – utal vissza a trianoni békeszerződésekre, azaz diktátumokra. „De ez a tény még nem indokolhatta azt, hogy a trianoni országhatár mentén zárt tömbben élő igen jelentékeny számú magyarság szintén elszakíttatott az anyaországtól. Sajnos a békekonferencián a szomszéd államok túlzott béke követelései érvényesültek…” E sorok azonban a kommunisták számára egyet jelentettek a revizionizmussal, így elvetették. A tervezet arra is rámutat, ami meghatározta a kommunistáknak a nemzeti érzéshez való viszonyát: „Nem kerülhet a vádlottak padjára az a magyar nép, amint hogy nincs ott a helye a román népnek az Antonescu-rezsim bűnei miatt, avagy szlovák és horvát népeknek azért, mert – ha nyögve is – megtűrték a Tiso, illetve 23 Pavelic rezsim garázdálkodásait.” Ám magyar földön a nacionalizmus örök átok, akinek a nevéhez egyszer hozzátapasztották a jelzőt, többé nem szabadulhat tőle. Németh ellen is megindult a hajsza 1946-ban, akárcsak a népi írók zöme ellen. 1946. január 23-án a Rádióban Nagypál István néven (a kommunisták bevett szokása volt álnév mögé rejtőzni) Schöpflin Gyula, a nyugatos Schöpflin fia, a Rádió újdonsült igazgatója tartott előadást Kútmérgezők címmel Németh személyéről és munkásságáról. Az esztendő vége felé, amikor a Magyar Közösség pere elkezdődött, a támadások ismét felerősödtek, most már nyíltan fasisztá21

vö. TÓTH Ágnes, Földreform, internálás, belső telepítés Magyarországon 1945 után, Barátság, 2006/3., 5018-5023. 22 HUSZÁR Tibor, Erdei Ferenc, Corvina, Budapest, 2012, 302. 23 A Nemzeti parasztpárt javaslata, Új Látóhatár, 25. évfolyam, 1974. augusztus 15, 290291.

Partium

nak bélyegezték. A fordulat évében az MDP Politikai Akadémiáján tartott előadásában Horváth Márton kategorikusan kijelentette: „… az ellenséges írókra és irodalomra Németh László a legjobb példa. Németh László minden jel szerint jelentékenyebb ellenség, 24 mint amilyen jelentékeny író… a nép megrögzött ellensége.” Ezért vonul ‘56 után önkéntes száműzetésbe Sajkodra, s műveinek, különösen tanulmányainak kiadása ezért nem volt lehetséges, még halála után sem. A megtámadott erről így vélekedett: „… mindaz, amit ellenem felhoztak, nem az igazi ok. Hazugság. Egytől egyig. Mert ha valamit ‘45-ben lehetett volna terjeszteni százezer példányokban, az a Villámfénynél volt, a Tanú nagy része volt, a Bűn volt. És mégis mi történt? Hogy kikeresték azt a néhány mon25 datot, aminek alapján ezt ki lehetett selejtezni.” A népi írók és gondolkodók általában nem országban és területben gondolkodtak, ezért nem is lehettek irredenták. Nem a csonka ország és az országrészek visszaszerzése foglalkoztatta őket, mert nem az ország és a terület, hanem a nép és a nemzet állapota volt a gondjuk. Németh László közismerten beszélt Kert-Magyarországról, mint célról és utópiáról, de sehol se kapcsolta Nagy26 Magyarország helyreállításához. Ettől függetlenül az életmű egyes mondatai alkalmasakká lettek az egésznek a degradálására. S nem minőségi, hanem politikai szempontokat ﬁgyelembe véve. Az országban azt állították, amiről Erdei beszélt. De a valóság és a tények szintjén Némethnek lett igaza. Az országban az történt, amiről Németh beszélt.27 A népi írók azért álltak közel Tildy Zoltánhoz, mert a megtartó erőt a hagyományban keresték és vezérlő csillaguk a demokratikus átalakulás eszméjében volt megtalálható. A műveikben látta azt a védelmi erőt, amely a nemzetre erőltetett kommunista diktatúra elleni sivárságban leginkább védelmezője lehet népünk identitásának. A legszorosabb kapcsolatot Illyés Gyulával és Tamási Áronnal tartotta. 1946. novemberi naplójegyzete arról tanúskodik, hogy tisztában volt vele, milyen „földindulást” vált ki, ha Illyés a Válaszban lehozza Sinka, Kodolányi és Németh írásait. Úgy jellemezte a népiek ellen indult hajszát, mint amikor az óriásoknak kell kushadtan hátrálni a törpék elől.28 A koalíciós időszak a kezdetekben számos új lehetőséget teremtett az irodalmárok, köztük a népiek számára. 1946-ban indult az Iskolarádió, melynek többek között Veres Péter is „tanára” lett. Több új lap indult, így Veres Péter közölhetett a már ismert Magyar Csillag, Válasz hasábjain túl a Puszták Népe című hódmezővásárhelyi lapban, a kommunista Szabad Népben és a Szabad Szóban is. A Szabad Szó orientációját Veres Péter, Illyés és Darvas József álláspontja szabta meg, így a lapnak sorra el kellett hárítania a Népszava és a Haladás támadásait. A Népszava – ekkor a szociáldemokrácia lapja – Kassák Lajos, Komlós Aladár, Faludy György közreműködésével a művészet liberális felfogását képviselte. A Haladás a Magyar Radikális Párt hetilapjaként a polgári radikalizmus szószólója volt, valójában a kommunista párt törekvéseinek útegyengetője. Ezt mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a lap főszerkesztője, Zsolt Béla – aki Csé24

DOMOKOS Mátyás, Írósors, Németh Lászlóról, Nap Kiadó, Budapest, 2000, 142-143. Kihívások – Németh László= TÓBIÁS Áron, Megmentett hangszalagok, Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2015, 189. 26 SZABÓ Zoltán, Amerikai jegyzetek, Kortárs Kiadó, Budapest, 2012., 127. 27 POSZLER György, Vonzások és taszítások, Liget, Budapest, 1994, 329. 28 HAAS György, Diktatúrák árnyékában, Tildy Zoltán élete, Magyar Napló, Budapest, 2000, 138-139. 25

Partium

csy Imrétől, a pártalapítótól, a valódi polgári demokratától ragadta el a főszerkesztői posztot – a hírhedett kékcédulás választásokon mandátumot szerzett, majd pártelnökséget. Zsolt vezetésével a magyar radikálisok előbb fuzionáltak a Polgári Demokrata Párttal, később a kommunisták társutasaként a Magyar Függetlenségi Népfrontban oldódtak fel – ennek elnöke pedig nem más, mint Rákosi Mátyás volt. Ebből a szemszögből vizsgálva sem társítható Veres Péter a kommunisták pártjával. A kommunista taktikához szervesen tartozott a lapkiadás „gleichschaltolása”, bármennyire is a hitlerista hatalomgyakorláshoz kötődik a kifejezés, a kommunisták ugyanezen elv szerint jártak el. Így a népiek fóruma, a Válasz sem maradhatott a maga helyén, a maga minőségében. Horváth Márton, Révai után a második ideológus a Válasz körét úgy említette, mint amelynek vonala 1943-ban, a „hírhedt szárszói konferencián” alakult ki s a burzsoá nacionalizmus vezető orgánuma volt. Németh László „vezetésre hivatott” intellektueljeinek irredentizmusa szintén nem maradhatott említetlen, s 29 Horváth arra is célzott, hogy elsőként Illyést kell választásra, színvallásra késztetni. Természetesen azért őt, mert Illyés volt az, aki leginkább „folttalan” maradt a Horthykurzus idején s Illyés volt, akit a népi mozgalom centrumának tartottak. A kommunista párt térhódító politikájához az is hozzátartozott, hogy magához ragadta a papírkiutalás jogát, így a nem kommunista lapoknak állandó közelharcot kellett vívniuk Révai Józseffel, hogy számaik egyáltalán megjelenhessenek. A Válasz végét az a cikk jelentette, amit Hajnal István írt a gép és a munkás viszonyáról, s amit a kommunisták a nehéziparosítás tervezete elleni irománynak minősítettek. A Szabad Nép vádjai (A „Válasz” a lejtőn) pedig egyenes utat jelöltek ki a lap megszűnése felé; az utolsó, összevont szám 1949 júniusában jelent meg.

Kocsis Csaba fotógraﬁkája 29

MÁRKUS Béla, Mennyei elismervény, Nap Kiadó, Budapest, 2010, 269.

Partium

Gulyás Imre

Tiszanána VI. TALENTUMOK Nyárfába faragott élet 1. Tiszanána egyik hiányérzetet keltő jellegzetessége, hogy a népművészet ágaiban több mint hét és fél évszázados múltja ellenére sem mondhat magáénak felismerhetően rá utaló tartalmakat, motívumokat. Babonái, népdalai1, népmeséi, népballadái, népi játékai, táncai, ha voltak is, feledésbe merültek. Nyomaikon néha feljajdul valamely réges-régi dráma, virágot bont egy-egy történetfoszlány, dal- vagy dallamváltozat, de sorsuk hasonlít a tiszavirágéhoz, és tápot sem igen talál sem a szájhagyományban, sem a gyűjtői szorgalomban. Több érdeklődéssel és fáradozással jeleskedhetett volna feltárásukban a nemzedékem is. Saját életemben is eljött például a pillanat, amikor, sajnos túl későn, ráismertem arra a különös érzéketlenségre, amelynek látást korlátozó hatalmában, mint könnyelmű halász, hagytam elmerülni az időben egy régi eredetű hitvilág maradványait. Gyerekkorom idején a rokonságunkban gyakran emlegették, hogy híresen babonás természetű apai nagyanyám, Gulyás Ferencné Grónás Margit még özvegyasszonyként is milyen ősi ráolvasó szövegeket mondva szállt szembe a rontással – amelyhez szerinte kétség nem férhetett –, miközben fejszéje fokával verte a kővályúba öntött véres tejet, amit a frissen borjadzott tehén adott az ellését követően, minekutána a következő fejésből való pectej, csodák csodája, nahát, valóban megszűnt véresnek lenni. Azt pedig még saját szememmel is láthattam, ahogy egy közelinek mondható rokonunk, az élete végéig pártában maradt Gulyás Erzsébet, avagy „szentem” Örzsi, aki, úgy tudom, elzarándokolt a Szentföldre is, egyszer, Szent Iván napján, már nem éppen fiatalon, suhogó bő szoknyájában hangos visítások közepette átugorja az utca közepén gyújtott Iván-tüzet. Tanúja lehettem „menyecskeperzseléseknek”, vannak vízióim lófürdetésekről, sőt, egy igazán ősi hagyományban – amely azonban már csak a sejtelmek világát gazdagítja, kulturális zárvány gyanánt dacol az elmúlással s adja jeleit a mélyből – még magam is fürödtem. Mire gondolok? A régi magyar hitvilág máig megfejtetlen, úgyszintén vízzel, tisztulással kapcsolatos talányára, egy apának és fiúnak szerepet osztó szokásra, jelenetre, amely mint sirályvijjogás világít sejtjeimben: amelynek fénykörében kisgyermekként teljesen átélhettem a képzelet robbanásszerű tágulását, amikor nagypéntek reggelén víz loccsanására és apám jókedvvel röptetett szavaira ébredek: „mossa holló a fiát!” Jobban kellett volna figyelni, meg kellett volna örökíteni minden részletet, ami még létezik, de a sorsom nem hagyta, nem adott hozzá elegendő felhatalmazást, más hívásoknak kellett engednem. Előbb az egri, Foglár utcai diákotthon regulája nehezedett a 1

A Kodály Zoltán által Gömörben gyűjtött, Nána, Nána, Tiszanána kezdetű népdal az, amely őrzi a falu nevét.

Partium

lelkemre. Azután jött „az élet iskolája”, benne az egyetemi évekkel, a munkával, a családalapítással és a többivel, a sok öröklött súllyal. A nánai szőttesbe szőtt színes világ pedig egyre homályosult, egyre halványabban látszott, mígnem teljesen köddé vált, míg a nagy igazságtevő, a mulandóság, mint mohó és telhetetlen itatóspapír végleg magába nem szívta. Ma már valami véletlennek kell történnie ahhoz, hogy e szépségek közül akár csak egyet is észlelhessek. Vannak, persze, ilyen véletlenek. A mögöttünk hagyott évezred utolsó éveinek valamelyikében történt például egy alkalommal, amikor épp otthon, a szülői ház csendjét élvezve tölthettem el néhány napot, hogy az akkor már csaknem kilencven éves édesanyám ötletére-javaslatára átsétáltunk egy kicsit beszélgetni a hajdani summás világról egyik szomszédunkhoz, a hozzánk mindössze négy teleknyire lakó Kisné Kácsor Máriához, a megboldogult „Vajas” Kis Jani bátyám özvegyéhez. Tanyázgattunk nála egy kicsikét, és arra kértük Mari nénémet, hogy elevenítsen fel néhányat azokból a régi dalokból, amelyeket még mint summás lány énekelt annak idején a hídvégi uradalomban. Ő ugyanis, ﬁam – mondotta volt édesanyám –, valóban summásként élte ﬁatal éveit. Akkor, a szomszédunknál tett rövid látogatásunk alkalmával e halk szavú asszonyt hallgatva írtam le azt az általam mindaddig soha nem hallott dalt, amelyhez hasonlók elképzelésem szerint elég nagy számban szólhattak a mi Tisza-vidéki népünk ajkán. Az élmény hatására lelkesen azt terveztem, hogy summásének címen írok majd egy versciklust. Megírásukra biztatott néhai kedves tanárom, a verstan híres debreceni tudósa, Szuromi Lajos professzor is, de a gyűjtést is igénylő munka elvégzéséhez sose tudtam magam eléggé szabaddá tenni a kenyérkeresés, az időemésztő napilapírás közben. Gazdagodtam azonban egy igazgyönggyel, egy csodaszép – tegyük hozzá, hogy sokkal inkább sarudi, mint tiszanánai – népdal néhány sorával, amelyeket azóta is a szívemben hordok, s ha úgy akarom, annak az idős asszonynak a hangján magamban a mai napig megszólaltathatok: „Hídvégesi Nagyhodály teteje, oda jár a legények eleje, oda jár az én kedves galambom, ki-kinéz a Nagyhodály-ablakon.” Tiszanána mindig bővében volt jó közösségeknek. Fiataljai összejártak, és nem csak szórakozni: a szezonális munkák egy részét, például a kukoricatörést és -fosztást is jobb szerették együtt végezni. Szép hangú, éneklős kedvű és ügyes kezű lányai, asszonyai szőttek, fontak, volt érzékük hímzéshez2, horgoláshoz, kötéshez, mindenféle kézimunkához. Mégsem maradtak fenn a falu nevéhez köthető viseletek, ruhadarabok, fejken2

„A legkorábbi hímzéseket az egyházi textíliák őrizték meg. A megyénkben ismert legrégebbi úrasztalterítő a tiszanánai református egyházé. Az 1670-es évekből származik, és a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeinek Múzeuma őrzi. Fűrészfogas-leveles motívuma törökös hímzéssel készült.” (Tiszanána évszázadai – Sebő Lászlóné: Néprajzi sajátosságok, 135. o.) Úgy tudom, hogy ma is van a református egyházközségnek egy, talán tizenkilencedik századi, aranyhímzéses, bordó bársony úrasztalterítője is.

Partium

dők, ágytakarók, asztalterítők, még sincs „életben” egyetlen varrásminta, egy felismerhetően tiszanánai kezekre valló szőtteshím sem. Holott lett volna minek életben maradnia3. A kilencszázas évek első felében a szövőszék és a rokka még ott állt szinte minden család otthonában. Dolgoztak velük. A második nagy háború után azonban padlásra, rosszabb esetben tűzre kerültek. Átadták helyüket a lábpedálos, majd villany hajtotta varrógépeknek, azok egyre modernebb, a korábbiaknál többet „tudó” változatainak. De még így sem, mindezek ellenére sem volt előre látható, hogy bekövetkezhet a mai állapot, amikor talán már egy taneszköznek való szövőszék sincs a faluban. S a szövőszékekkel együtt fogytak ki a használatból a házi vászonból készített ruhafélék, lepedők, 4 kendők, terítők, törülközők, tarisznyák, szalmazsákok és más textíliák. Utolsó példányait koptatják az emberek a helyben készített rongyszőnyegeknek is. Attól kezdve, hogy ezek a rongyszőnyegek elnyűnek, csupán az emlékezetben lesz nyoma Tiszanánán a házi szőttes készítésnek. Egy jó ideje pedig – hisz ez sem most kezdődött –, már a varrógépeken a sor. Azok is ritkuló félben, legfeljebb díszítmény gyanánt pihennek még 3

„A parasztcsaládokban a lányoknak egy bizonyos szinten meg kellett tanulni varrni, hímezni. A szépen dolgozó, igényesebb darabokat készítő asszonyok, lányok gyakran dolgoztak megrendelésre, sőt még a környező községekből is felkeresték őket. Ilyen hímző asszony volt Tiszanánán, a katolikus részen Prokai Ferencné Hímer Mária (1878-1932), aki sokféle hímzéstípust ismert. „Pingálóasszonynak” is hívták, mert nagyon jól értett a szép virágmotívumok előrajzolásához, a mintaszerkesztéshez, sőt még a kemencék „pingálásához” is.” (Tiszanána évszázadai – Sebő Lászlóné: Néprajzi sajátosságok, 135. o.) A pingálásról jut eszembe: gyerekkoromban a kemencéinket édesanyám maga pingálta. Máig emlékszem eredeti módon, textilformával nyomott, halvány sárga, zöld, barna színekben pompázó mintáira, amelyek úgy megmozgatták a képzeletemet. A legnyomorúságosabb ötvenes években, amikor szobafestőre se tellett, a szobáink – a kisház és a nagyház – falait is ő pingálta, de nem csak ehhez volt kitűnő érzéke: szappant főzött az összegyűjtött avas zsiradékokból (a szappanokat a padon a „kakasülőkön” tároltuk), s a lovainkra is az elnyűtt kantárok helyett ő font dohányzsinegből újakat, kivívva velük nem egy tekintélyes lovas fogatos gazda elismerését. Szükségből fakadó kézművesség volt ez, de növelte bennem az édesanyám iránti tiszteletet. 4 A szalmazsákok használatára erőteljesen hatott a kenyérgabona aratásában bekövetkezett technológiaváltás. Amíg a búzát kézi kaszával aratták s a kasza közvetlenül a talaj fölött vágta el a növényt, a szalmának is nagyobb volt a használati értéke. A szép, hosszú szálú szalmával nem csak az istállóban tartott jószágok alá aljaztak, s nem csak kemencét fűtöttek vele; alkalmas volt a fonásra, kenyérszakajtó, kenyereskosár is készült belőle, és a legtöbb helyen ezzel tömték meg a szalmazsákokat is. Mindaddig, amíg szalmakazlak álltak a gazdasági udvarban, ennek nem volt akadálya, az avas szalmát rendszeresen ki lehetett cserélni frissebbre, de a kombájn, mint új aratócséplő eszköz megjelenése véget vetett a lehetőségnek. Egy ideig nem vettünk róla tudomást, tartottuk magunkat a szokáshoz, kijártunk a búzaföldekre, s ha a tarló szélére zsúfolt szalma java megfelelt a célnak, megtöltöttük vele a zsákokat, de az a szalma egyre kevésbé hasonlított a régire. Egyre inkább volt törek, mint szalma, és töreknek se olyan, mint amilyet a cséplőgép alól hordtak kazalba annak idején, s amiből telente répacsík hozzáadásával igen jó takarmányt lehetett vegyíteni. Summa summárum, egyetemista voltam már, amikor – megunva a szalmafrissítéssel járó sziszifuszi bajlódást – felhagytunk ezzel a hagyománnyal is, és matracokra cseréltük a szalmazsákokat.

Partium

mint örökölt és ideig-óráig becsben tartott családi ereklyék a lakások valamelyik helyiségében. Ez a folyamat, amelyet sajnos nem nevezhetünk másnak, mint szegényedésnek, oda vezet, hogy terét veszti a szabás-varráson alapuló szolgáltatás is. Az egy 5 Blikhard Pálné Juliska kivételével már nincs kivel varratni, nincs kivel ruhát javíttatni. A lábbeli javítás még ennél is rosszabb cipőben jár. Nyomát sem lelni. Eltűnt. Átmenetileg-e? Ki tudja? Az is lehet, hogy végleg. Nem kívánom, hogy bekövetkezzen, de eljöhet még a böjtje ennek is. Hol vannak már az olyan használati eszközök is, mint amilyenek negyven-ötven évvel ezelőtt a házilag kukoricafosztásból készített, színes, főleg vonalas mintákkal díszített szatyrok, kézitáskák voltak? Költői kérdés. Félreértés ne essék, nem áll szándékomban gyerekesen „nosztalgiázni”, s a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani a kilencszázötvenes években valóban virágkorát élő, kukoricafosztás alapú kézimunkának, de látva és megelégelve a műanyag reklámszatyrok mai áradatát, használatuk káros következményeit, az én képzeletemet is foglalkoztatja a gondolat, hogy milyen sokat nyerne vele a környezetvédelem, ha a rengeteg műanyagnak akár csak néhány százalékát is ilyen természetes (szemétnek még hulladék állapotában sem minősülő) anyagból előállított bevásárlószatyrokkal lennénk képesek helyettesíteni. Ezzel sem értem azonban a hiánylista végére. A veszteségek közé kívánkozik több olyan kézműves foglalkozás is, amelyek közül nem egyet elsősorban cigányok műveltek. Gondolok itt az üstfoldozásra, 6 a teknővájásra , a csengőöntésre-, a juhászkampó- és csigacsináló-készítésre, nem utolsósorban a meszelőkészítésre, és arra, hogy ezek majd’ mindegyikének volt a faluban 7 hozzáértő és nem is kizárólag cigány nemzetiségű képviselője . Nem állítom, hogy egyforma volt a kereslet a munkáik iránt, az azonban tény, hogy mivel a házak (lakóházak, gazdasági épületek) vályogfalait évente javítani (tapasztani, meszelni) kellett, bizonyos, több évszázada használt kis munkaeszközöknek, például a meszelőnek állandó felvevőpiaca volt a falu. Egy jó minőségű, akár egész éven át használható meszelő féltve 5

A nyugdíjas Blikhard Pálné 1967 óta varrónő. Azelőtt mint tsz-tag mezőgazdasági munkát végzett. A Fővárosi Kézműipari Vállalat bedolgozójaként tanult meg varrni, előbb Kömlőn, majd Abádszalókon dolgozva. Ahogy ő fogalmaz: „begyakorolta magát” a szakmába. Szovjet exportra varrtak ruhákat. Amikor kimúlt a Szovjetunió, vele együtt az oda irányuló export, és már nem volt megrendelés, Juliska kiváltotta az ipart, de évek múltán vissza is adta, úgy megnőtt a kötelező ﬁzetni valója. Most havi 80400 forint nyugdíjból és abból a kiegészítő keresetből él, amit a ruhajavításokért kap. – Kisnyugdíjasként, nyugdíj mellett varrogatok – mondja. – Pesten él a bátyám, Pesten az öcsém, a többiek Gyöngyösön. Veszekednek rám mindig, hogy kevésért varrok. Nem látják be, hogy az itteni emberek nem tudják azt megﬁzetni, amit a városiak. Mindent vállalok. Most is van itt három olyan nadrág, amiket alig hogy megvettek, Jászapátiban, egyből szétszakadt a fenekén mindegyik. Van itt mellettem egy cigány asszony is már 40 esztendeje. Penti Elvira. Egyedülélő. Hetven éves lesz 2015 januárjában. 6 Egy-egy ilyen régi, használt teknőért öt ezer forintot is adnak a debreceni „zsibin” (zsibvásáron) – hallom 2015 februárjában az egyik lépcsőházi szomszédunktól. Azt mondja, hogy három ezer forintot még egy repedt teknő is megér a gyűjtőknek. 7 Ilyen eszközöket sem csak cigányok készítettek. „Tiszanánán Pala Károly pl. négyzet alakú, cikk-cakk vonalas csigacsinálót faragott. Ez a Dobó István Vármúzeum gyűjteményében található.” (Tiszanána évszázadai – Sebő Lászlóné: Néprajzi sajátosságok, 133. o.)

Partium

őrzött kincsnek minősült a gazdasszonyok munkaeszköztárában. Amiből meg egyenesen következik, hogy a meszelőkészítő embereknek ismerniük kellett az alapanyaglelőhelyeket, a legjobb tippanmezőket8. Tiszanánán e használati eszközök főfoglalkozásban való készítése és árusítása révén sok cigány család jutott megélhetéshez nem csak a két világháború közt, de még ‘45 utáni évtizedekben is. S ha már a cigányság így szóba hozakodott, el ne mulasszuk megemlíteni a vályogvetőket. A vályogvetés sem egyéb ugyanis, mint egyfajta kézművesség. Azon belül nehéz fizikai munka, amelyre az egykori tiszanánai „vályogvetőkirállyal”, idős Bordács Józseffel folytatott (könyvem egy másik fejezetében olvasható) beszélgetés keretében részletesen kitérek, de szó nélkül itt sem hagyhatom, hisz a népi építészetnek a nád mellett mégis csak a sárból vetett (vert) vályog volt évszázadokon át a legfőbb alapanyaga. Foglalkozás és foglalatosság a tartalmukra nézve nagyon eltérő fogalmak. Az életformában is kifejeződő foglalkozásra falun általában úgy tekinthetünk, mint megélhetést nyújtó s egy család eltartását alapvetően lehetővé tevő, szakmai fogások ismeretét is igénylő munkára. A foglalatosság más. Az nem jár külön életformával, pontosabban épp abból, az életformából következik, és többnyire csak kiegészítője a megélhetést nyújtó mindennapi munkáknak. Gondoljunk például a nádvágásra (amely, persze, kivétel, mert nagyon is emberpróbáló idénymunka), a vesszőgyűjtésre, a szakajtókészítésre, a kaskötésre, amihez sokan értettek, s ami – elsősorban a kas- és seprűkötés –, főleg téli estéken volt hasznos időtöltése a férfinépnek. Kellett hozzá szépérzék, formaérzék, növény- és termőhelyismeret, ahogy kellettek apróbb szerszámok is. A legfőbb ösztönző az volt, hogy véletlenül se legyen hiány ezekből a ház körül használt fontos eszközökből, mert, ne feledjük, akkoriban még nem sok ember engedhette meg magának, hogy vásárban vagy áruházban szerezze be a nélkülözhetetlen szakajtókat, a takarmányozáshoz használt szénás és törekes kasokat, a cirok- és vesszőseprűket. Az a világ más volt, akkoriban falun az emberek nem szaladgáltak bankba pénzért úgyszólván kedvtelésből. Falun az emberek... Erről is mi jut eszembe? Amikor itt-ott falusi, többet mondok, paraszti tőn sarjadt életek és teljesítmények hozakodnak szóba, igen sok – önmagát mások fölé helyező – személy szóhasználatában menetrendszerűen felbukkan valami érthetetlen, ezért megmagyarázhatatlan, de szinte előírásosnak látszó felsőbbség-mutatás, amelynek modorosság és előkelősködés az édestestvérei. Már a puszta szó, paraszt, zavarba hozza őket, valójában kimondani, leírni sem képesek úgy, hogy az ember szót hozzá ne ragasztanák. Parasztember – nyögik ki majdhogynem belepirulva. Hitelt adva annak az ócska felfogásnak, hogy másképp nem lenne korrekt, nem lenne etikus. Mi több, még sértő is lenne. Jönnek ezért ezzel az összetett szóval, megnyugtatólag adva jelét a belátásuknak: tisztában vannak ők vele, hogy a paraszt is ember. Az, hogy banktisztviselő-ember vagy filmrendező-ember, hogy bróker-ember vagy kereskedő-ember, eszükbe nem jut, vagy csak ritkán, de hogy parasztember, ez igen, ezt így érzik és vélik helyénvalónak. Nem tehetnek róla. Az úrhatnámság meg a régi politikai propaganda annyi pejo8

Talán inkább siskanádra kell gondolnunk, de a helybeli szóhasználatot követem. Manci testvérem például, aki a tippant, ezt a magasra növő pázsitfűfélét tipponynak, a tippanmeszelőt meg tipponymeszelőnek hívja, a következőképpen fogalmaz: – Cigányok készítették, és nagyon jók voltak. Jobbak voltak, mint a mai ecsetek.

Partium

ratív értelmet oltott már belé – majdnem annyit, mint a polgár szavunkba –, oly sok rossz rosszallással árnyalta és piszkolta be ezt a fogalmat, hogy eredeti tiszta tartalma megecetesedett, áldozatává vált az ideológiai háborúnak, amely az anyanyelvet is harctérré degradálta a XX. század második felében. Hiszen ki mást kellett kampányszerűen ütnivágni, csökönyösnek, reakciósnak, műveletlen, magának való földtúrónak bélyegezni nap mint nap, ha nem a parasztot? A nyelv pedig? Úgy látszik, hogy néha az is behódolhat, legyen bármennyire is végvár erejű és konzervatív. Úgy látszik, hogy a nyelv is hajlik kompromisszumokra, elsősorban vagy főleg olyan, térérzékhiánnyal küszködő emberek ajkán, amilyenek például azok a nagyvárosiak, akik a városhatáron túlra indulva mindig, mindenhová, mindenkihez csak lemennek. Akik sehová, egyetlen kisebb településre se tudnak elmenni, csupán lemenni. S nem csak Tiszanánára, Szegedre, Debrecenbe, Gyulára mennek le, lemennek ők Zalaegerszegre és Sátoraljaújhelyre, Tihanyba és Egerbe... lemennek akár Bánkútra is. S ettől boldogok. Parasztember. Lemenni. Milyen nagy tűzerejű nyelvi fegyverek! S milyen ösztönösen használják, mondják mindkettőt szinte „csípőből lőve” velük az arra hajlamosak, akiknek a szemére mágikus reflexszel helyez sajátos optikát az a ki tudja min nyugvó tévhit, hogy őnekik mindenáron többnek, érdemesebbnek kell látszaniuk annál, amennyit képviselnek. Mi lehet a táptalaja ennek a szívós jelenségnek? Szerintem épp az, aminek az ellenkezőjét vagy nemlétét sok boldogtalan teremtmény az év minden napján reggeltől estig szeretné magáról elhitetni: a kínzó ürességérzet. Világpolgárinak álcázott sótlan életek sóvárgása valami más – de számukra alighanem elérhetetlen – cél iránt az időtálló hagyományra épülő faluközösségek láttán. Ez a morzsányivá sűrített vélemény is kikívánkozott belőlem, amikor a falu portréját készítve egy olyan állomáshoz érkeztem, ahol végre jókedvűen időzhetek. Itt ugyanis nem hiányt, nem veszteséget kell szemlélnem, hanem a veríték áztatta föld legdrágább adományát, az emberi tehetséget és alkotóerőt. Bizonyítékát nyerve annak, hogy igenis az országnak ezen az elrejtett vidékén, a Kunságnak, a Jászságnak és a Matyóföldnek e se nem kunok, se nem jászok, se nem matyók lakta hármashatárán, a világi nagyságok ál9 tal eme soha észrevételre nem méltatott „lokalitásban”, az örökölt és önként vállalt, bár sok esetben kényszerűségből viselt és tűrt „röghöz kötöttségben” is születnek olyan emberek, akik a hiábavalóság és a kishitűség ezer decibellel kürtölt hangáradata ellenére se ássák el a maguk talentumát.

A település első okleveles említésének 750. évfordulóján rendezett ünnepséget, a küzdelmes történelmi múlt és az ősök iránti tisztelet jeleként állított köztéri emlékmű leleplezésének alkalmát se tisztelték meg jelenlétükkel a hatalmasok.

Partium

2. Istenadta tehetségével tűnt fel Tiszanánán a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben a fafaragó Kalmár Zsigmond is. Helybeli parasztcsaládba született, parasztcsalád10 ban nevelkedett, ahogy önéletrajzában ő maga írja, 1956-ig a saját földjüket művelve paraszti munkát végzett. Idős korában, a 20. század hetvenes-nyolcvanas éveiben készítette el és hagyta az utókorra szebbnél szebb faragványait. Előbb elfogadta, vitte az örökölt életforma terhét és a nánai földművesek sorában szerzett magának tekintélyt, de életének egy drámai fordulata, egy maradandó sérülést hagyó balesete11 után (csaknem tíz esztendő múltán, az önéletrajzában írtak szerint 1970-től kezdődően) kezdte más úton érvényesíteni a benne még nyugdíjas-éveiben is eleven alkotóerőt: a paraszti élet tipikus jeleneteit, eszközeit, eleven és tárgyi kellékeit fába faragva hozott létre az évek múltával mind többre becsült, bár életében leginkább amatőr munkáknak, egyesek által ajándéktárgyaknak, „néprajzi érdekességeknek” nevezett szobrokat. A ma már unikális értéknek tekinthető szoborgyűjtemény a család, elsősorban a fafaragó lánya, Galambos 12 Lászlóné Kalmár Ilona aprólékos gondoskodása által szerencsére csaknem egészében együtt maradhatott. Van ugyan néhány – ahogy azt Ilonkától tudom, három – olyan szobrocska, amik már nincsenek ott a Kalmár-féle házban, ahol ez idő tájt Ilonka lakik, de oltalomnak azok sincsenek híján, mert az egri Dobó István Vármúzeum lett az örökbe fogadó otthonuk. A gondoskodást említve nem csak a szobrok szakszerű elhelyezé10

„Kalmár Zsigmond, Tiszanána, Kossuth út 7. szám alatti lakos, születtem 1916. november 20-án Tiszanánán. Édesapám, Kalmár Zsigmond, édesanyám Vajda Róza. Paraszt család gyermeke vagyok, elemi iskoláimat a tiszanánai iskolában végeztem jó eredménnyel. Mindig szerettem barkácsolni, már gyermekkoromban is az iskolatársaimnak segítettem, ha valami barkácsoló munkát kellett az órákra elkészíteni. Sajnos továbbtanulásom az akkori anyagi körülmények nem tették lehetővé, így paraszti munkát végeztem. 1956-ig saját földünket műveltem, majd 1956-tól a helyi „Petőﬁ” Mg. Termelőszövetkezet tagja vagyok. A fafaragáshoz 1970-ben kezdtem...” Idézet az önéletrajzból. 11 1961. júniusában szenvedett balesetet. A lánya, Ilonka ma is jól emlékszik a baleset napjára – tizenötödikén történt – mert, mint mondja, neki az volt az első munkanapja a termelőszövetkezetben: oda futott érte az anyukája azzal, hogy nagy baj van... Ekekapázás közben a ló felrúgott, és a rúgás olyan szerencsétlenül találta Kalmár Zsigmond térdét, hogy kettétört a térdkalácsa. – Vajda Pál és Gőz Zsigmond hozták be kocsival, mert nem tudott lábra állni. Az orvos azonnal beutalta a kórházba. Papp Sándor, a faluszerte ismert autóbuszsofőr vitt bennünket Egerbe taxival. Műteni nem kellett, de a lába igazából nem jött rendbe. Miután ő már jóval korábban belépett a téeszbe, csaknem tíz éve állt folyamatosan munkaviszonyban, de a tíz évből hiányzott kilenc hónap, amit végül is nem sikerült „összeszedni”, így nem szerzett jogot járadékra. Ilyen esetben ugyanis a téesztagok csak hetven éves koruktól részesülhettek járadékban. Leszázalékolták, és kapott annyi ellátmányt, mint az, aki egy napot sem dolgozott állandó munkaviszonyban: havi 260 forintot. Ezt az összeget egészítette ki átmenetileg, ha jól emlékszem, másfél vagy két esztendőn át havi 100-120 forint baleseti járadékkal a biztosító – idézhetem a történteket Ilonka visszaemlékezéséből. 12 Kalmár Ilona, özvegy Galambos Lászlóné – Kalmár Zsigmond és az ugyancsak tősgyökeres tiszanánai Kalmárné Juhász Ilona egyedüli gyermeke –, 1942-ben született. Férje 2007ben elhunyt. Lányuk, Molnár Mihályné Galambos Katalin gyógyszertári szakasszisztens, a tiszanánai Máté Patika alkalmazottja.

Partium

sére, megóvására gondolok, hanem a több irattartót megtöltő dokumentumokra és azok rendezettségére, amely követésre méltó sőt követendő példája az édesapa iránti tiszteletadásnak. A családi archívumban 1975 júliusa óta vannak írásos nyomai annak, hogy Kalmár Zsigmond fafaragással foglalkozik. Az iratok – főleg levelek, elismervények, pályázati felhívások, kiállítási, alkotótábori meghívók, tájékoztatók – Kalmár Zsigmond 1975 és 13 1987 közti fafaragó tevékenységén túl az időszak közművelődési mozgalmaiba is betekintést engednek. Az első öt esztendő alighanem a kísérletezésé, amely nagy valószínűséggel visszhangtanul zajlik. Hamar híre mehetett azonban a születő faragványoknak, s maga a fafaragó is bizonyára vágyott valamiféle megméretésre, értő és jó szándék vezette kritikára, kereshette a szakvéleményhez-jutás lehetőségét, a kapcsolatokat, mert egy 1975. augusztus 25-én kelt levél által az Iparművészeti Vállalat művészeti osztályvezetőjétől, Szántó Kálmántól azt az értesítést kapta, hogy a címükre érkezett levelet és a mellékelt fényképeket a szeptember 4-én levő ajándéktárgy-zsűri elé viszik és a szakértő bizottság döntéséről értesítést küldenek. Az ezt követő néhány levél pedig arról is tanúskodik, hogy az önkifejezés feltételezhető kezdeti nehézségeivel küzdő fafaragó eleinte lekicsinylő ítéletekkel volt kénytelen szembenézni. Egy szeptember 9-i levélben ugyanis az Iparművészeti Vállalat igazgatója, Freiser Pál (ügyintéző: Kürtössy) azt írja Kalmár Zsigmondnak, hogy „a zsűri bizottság a fényképek alapján nem tudott döntést hozni. Kérjük küldje fel tárgyait a következő címre: Budapest, V. Aulich u. 6. Ötvös-ajándék zsűri kéthetenként van, legközelebb szeptember 18-án. Kérjük fentiek szíves tudomásulvételét.” Ezúttal a dátumra is érdemes odaﬁgyelni. Szeptember 17-i, tehát a legközelebbi zsűrizés időpontjánál egy nappal korábbi keltezésű ugyanis az az értesítés, amely különös módon már nem az Iparművészeti Vállalattól, hanem a Népi Iparművészeti Tanácstól jön. Minthogy ez a levél, még ha dióhéjnyi is, jól mutatja a Kádár-korszak kultúrafelfogását, a döntési pozícióban levő hivatalnokok viszonyát az önkifejezés vágya által inspirált alkotókhoz és az alkotók által létrehozott értékekhez, indokoltnak tartom teljes terjedelmében ismertetni: „Hivatkozással augusztus 13-i levelére, valamint a mellékelt fotófelvételekre, sajnálattal kell közölnünk, hogy az Ön által készített alkotások nem tartoznak a népi iparművészeti munkák közé. Oda azok a fafaragások tartoznak, amelyeket a pásztoremberek készítettek és díszítettek a maguk számára, továbbá olyan darabok, amelyeket ezek alapján készítenek a ma alkotó művészek. Nagyon sajnáljuk, hogy nem tudjuk bevonni alkotó gárdánk körébe, véleményünk szerint azonban az Ön munkái inkább mint néprajzi érdekességek...” 13

Részlet az Iparművészeti Vállalatnak küldött, 1975. augusztus 10-én kelt leveléből: „5 éve fafaragással foglalkozom, és amennyiben lehetséges, szeretném, ha önök is megnéznék és elbírálnák. Foglalkozásomat tekintve földműves vagyok, jelenleg már nyugdíjas, és a faragásom főbb darabjait a paraszti életből merítettem. Van 2 db lovas fogatom, az egyiken két ember ül, a másik fogaton az arató gazda és a marékszedőlány, kasza, sarló, majd egy négylovas hintó az utasokkal, és egy szántó ökör az ekével és emberrel, kerülőember a kutyájával, meg a hortobágyi csikós és még ezenkívül 30 db különféle állat. Hogy jobban elképzelhető legyen a faragásom milyensége, 1 db kis fényképet is mellékelek bemutatásképpen. Amenynyiben lehetőség van rá, kérem, szíveskedjenek megtekinteni gyűjteményem.”

Partium

A levelet Varga Marianna, a NIT titkára írta alá, de feltételezésem szerint a megírásához neki nem sok köze volt. Több köze lehetett megírásához a szöveg fölött feltüntetett névnek (Hsz.: 1065-N/1975. Fekete Aladárné). Tartalma mellett különösen is árulkodó a levél befejezése: „munkái inkább mint néprajzi érdekességek...”. Igen, épp így, ahogy idézem: a levél írója vagy diktálója annyi fáradságot sem vett, hogy befejezze a mondatot, mert talán azt gondolhatta, hogy ott, ahová címezték, így is megfelel, s hogy ez a levél a Tanácstól ott így is kitüntetés. Képzeljük csak el, milyen meghökkenés, milyen lekicsinylő és távolságtartó reﬂex fogadhatta a 70-es évek szocialista kultúrközegében, tehát a Népi Iparművészeti Tanács hivatalos propagandával átitatott háza táján is azt a szuverén parasztot, akire a legcsekélyebb mértékben sem hatott harsogásával „a múltat végképp eltörölni” szándékozók kórusa: aki fába faragott szobraival, erőt sugárzó alakjaival, életképeivel, lovasfogataival, ökrös szekereivel, jószágot terelő, szántó embereivel épp azt a világot kívánta felidézni, amelyben maga is gyökerezett, amelyet azonban alig másfél évtizeddel korábban részvét és haladék nélkül söpörtek el a kolhoz típusú termelőszövetkezetek útjából. Nem a „művészet-e vagy sem?” kérdése okozta tehát a fejtörést, nem a művészi erő hiányának oka vagy kifogásolása vezetett a nyers elutasításhoz. Nem az volt a legfőbb baj, amelyet egy ilyen fortélyos indoklás által szerettek volna a címzettel elhitetni. Sokkal inkább az, hogy egy a szabadságát a vele született tehetsége révén és tárgyformáló tevékenysége által ismét meglelő ember, egy korrekt paraszt lépett a pástra. Ráadásul hogyan? A gerincesség, a zavarba ejtő egyenes tartás szembetűnő megjelenítésével. Felmutatásával annak a sugárzó öntudatnak, amellyel például az ő földművesei, önálló, szabad életet megtestesítő parasztjai ülnek a négyökrös szekéren: tegyük hozzá nyomban, hogy nem rekvirált, nem másoktól zabrált szekéren, hanem a magukén. Ez által pedig váratlanul vagy nem várt módon épp a lényeget tették láthatóvá a nyárfából faragott kisplasztikák. Annyira tisztán, olyan egyértelműen, hogy hatására felfedte titkos arcát a hivatalos kánon szószólója, s magáról megfeledkezve – annak hitében, hogy a világ már soha meg nem változik –, valami megmagyarázhatatlan őszinteségi rohamnak esve áldozatul még azt a direktívát is leírta, hogy egy mű értékének meghatározásakor nem maga a mű a legfőbb szempont, hanem az alkotója: „...az Ön által készített alkotások nem tartoznak a népi iparművészeti munkák közé.” Ugyan miért? – kérdezi joggal a kioktató levél mai olvasója, és kérdezhette, talán kérdezte Kalmár Zsigmond is, noha őneki valószínűleg eszébe se jutott a faragványaira mint „népi iparművészeti munkákra” tekinteni. Az önkifejezésnek abban a kezdeti időszakában ő leginkább arra lehetett kíváncsi, azt szerette volna tudni, hogy az általa faragott tárgyak vajon szépek-e, odatehetők-e más, esetleg kiállításra vagy piaci értékesítésre szánt fafaragások közé. Tisztában volt ezzel a levél írója is, de, feltehetően, azt akarta, hogy a fafaragót végleg temessék maguk alá a súlyos kételyek, és elbizakodottságának ebben az óvatlan pillanatában – éreztetve, persze, hogy vitának többé nincs helye – nem átallott lesújtó nyerseséggel, egyszersmind önleleplezően nyilatkozni: „Oda (vagyis „a népi iparművészeti munkák közé” – G. I.) azok a fafaragások tartoznak, amelyeket a pásztoremberek készítettek és díszítettek a maguk számára, továbbá olyan darabok, amelyeket ezek alapján készítenek a ma alkotó művészek.” Ezek a fafaragások viszont? Amiket nemhogy nem pásztorember, hanem egykor saját földtulajdonnal is rendelkező paraszt készített? Ráadásul a régi paraszti élet megörökítésének céljával? „...az Ön munkái inkább mint néprajzi ér-

Partium

dekességek...” – kopogták messze hallatszó hanggal levélpapírra egy írógépen az iparművészeti tanács lekezelő verdiktjét. (Amely egyfajta ítélőszéki vagy modern inkvizítori stílusként még évtizedek múlva is oly ismerősen-nyeglén bukkan elő és garázdálkodik a művészeti közbeszédben az azt erőnek erejével életfogytiglan meghatározni, uralni vágyók körében. Emlékezzünk csak a Wass Albert körüli vitákra, az ő írói nagyságát és regényeit mint művészi teljesítményeket kétségbe vonó, politikai, ideológiai indíttatású támadásokra! Arra a nemtelen és tisztátalan szómágiára, amely gyűlölettel felelt minden észérvre, még azt sem szégyellve kimondani, hogy nem kell ahhoz egy regényt elolvasni, hogy megállapíthassuk róla, jó-e vagy nem, ha tudjuk, hogy ki írta.) Lássuk be, utólag talán felesleges is ezt hangsúlyozni, hogy az alkalmi ítészek indulatos és nem kis ijedtségre valló előérzete egy cseppet sem volt alaptalan. Kalmár Zsigmond megnyilatkozásai ösztönös, ugyanakkor határozottan vállalt ars poeticára mutatnak, amelynek egyik rövid summáját a Népújság 1979. június 14-i számában olvashat14 juk . A Heves megyei napilap munkatársa a tarnamérai ifjúsági táborban szólította meg az idős fafaragót, aki négy évvel az említett kioktató elutasítás után már a hevesi járásban élő festők, graﬁkusok és fafaragók társaságában szánhatott néhány napot a gondtalan ismerkedésnek és az alkotó munkálkodásnak. Jöttek ugyanis sorban az elismerések. Hiába a kezdeti fanyalgás, hiába minden felületesség, hanyag és ismétlődő névelírás, 15 amelyet 1975 novemberében a Népújság , egy hónappal később pedig a fogyasztási szö16 vetkezeti mozgalom hetilapja, a Szövetkezet is elkövetett, megengedhetett magának. 14

„Kalmár Zsiga bácsi, aki Tiszanánáról jött és túl van a hetvenen, szintén fafaragó. – Ennek pedig az a története – meséli –, hogy én világéletemben földműves voltam, később pedig, hogy nyugdíjba kerültem egy igen alacsony besorolással, éjjeliőrnek mentem. Ott kezdtem faragni, már ilyen öreg fejjel, először inkább azért, hogy el ne aludjak, később pedig, mikor láttam, hogy mi mindent lehet kihozni a fából, már azért is, mert beleszerelmesedtem. Most meg úgy gondolom: ha már egyszer van lehetőségünk, csináljunk is valamit, szerény tehetségünk, ahogy megengedi. Mert szép a dolgunk minekünk, meg nagy, meg nehéz. Mert az a paraszti élet már nincsen, amiben mi éltünk, azt már csak mi tudjuk a maga valójában megmutatni, és meg kell, hogy mutassuk: igaz képe legyen róla az utánunk jövőknek... fel kell nekünk mutatni, amit csak bírunk a régi világból, hogy ismerje meg az utánunk jövő nemzedék, meg hogy emlékezzenek ránk, ha majd eszükbe jut megnézni a mi kis műveinket. Ezeket aztán száz év múlva is faggathatják a nagyszülék felől, akkor is, amikor mi már régen odaleszünk.” B. Kun Tibor: Szerény tehetségünk ahogy megengedi – Igaz alkotók közt Tarnamérán. 15 1975 novemberében a Népújság egy Fába faragott paraszti élet című fotómontázs által mutatja be az olvasónak Kalmár Zsigmondot és szobrait. Az öt sornyi képaláírás azonban nem tölthette el jó érzésekkel a tiszanánai nyugdíjast, aki magát ezúttal Kalmár Ferenc néven volt kénytelen viszontlátni. A közlés érdeme ugyanakkor az az információ, amely szerint „A gondosan kimunkált ﬁgurák a Tisza árterében kivágott kanadai nyárfából készülnek, egyetlen eszközzel: zsebkéssel.” (Fotó: Szabó Lajos) 16 A Szövetkezet az 1975. december 15-i számában még a Népújság súlyos (elvileg akkoriban is helyreigazítással járó) ﬁgyelmetlenségét is fölülmúlja a maga névelírásával. A hetilap Kalmár Róbert néven említi a tiszanánai fafaragót, és azt állítja, hogy „az idős tsz-nyugdíjas a régi és új paraszti életből meríti témáit”. Jól emlékezve az ilyen „felelős” sajtótermékekre, nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ez az „információ”, amely valójában dezinformáció, meg sem jelenhetett volna az „és új” szavak beszúrása által létrejött csúsztatás nélkül. Dehogyis merítette ő, Kalmár Zsigmond a témáit az „új paraszti életből”!

Partium

Hogy volt-e vagy milyen visszhangja lehetett Kalmár Zsigmond lelkében a nevével való játszadozásnak, azt nem tudhatom. Abban azonban biztos vagyok, hogy alkotókedvét nem vette el, elszántságát nem kisebbítette. Ellenkezőleg: kicsikét talán még szórakoztatta is. Érezhette ugyanis maga körül a személye iránti szimpátiát is. Eltaláltak hozzá, serkentőleg hatottak rá a bátorító jelzések. Mindössze néhány évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a tiszanánai fafaragó megyei és országos képzőművészeti pályázatok állandó meghívottja, kiállítások szívesen látott vendége legyen. Ott volt megalakulásától a műkedvelő faragókat soraiban tudó megyei népi faragó stúdióban, éveken át aktív részt17 vevője a stúdió alkotótáborainak, nagy sikerrel mutatkozott be szobraival olyan népszerű rendezvényeken, mint a Palócnap (Balassagyarmat, 1978, I. díj, oklevél), az üzemi amatőr népi iparművészek III. országos találkozója és kiállítása (Dunaújváros, 1980, különdíj), az Észak-magyarországi Kaláris népművészeti napok (Eger, 1981, II. díj). Külön is ﬁgyelmet érdemel a bemutatkozások sorában18 az az országos amatőr képzőművészeti és fotópályázat (témája mezőgazdaságunk múltja, jelene, jövője), amelynek 1981-ben Túrkeve adott helyet, s amelyre Kalmár Zsigmond három szobrát küldte el zsűrizésre. Ezek – az ő leveléből átvett szóhasználattal élve – a következők: Magvető ember, Kubikos ember (taligával, ásóval, lapáttal), Pásztorélet (kút gémmel, két főző ember, bojtár a kutyával, kerülő pulival, juhász szamáron, csikós lóháton, bika két emberrel.) Az országos zsűri mind a három művet elfogadta kiállításra, mi több, III. díj adományozásával fejezte ki elismerését és pénzjutalomban részesítette az alkotót. E kiállítás után kapott Kalmár Zsigmond egy kézzel írt levelet, valójában vételi ajánlatot a festőművész Szemadám Györgytől. A levél legfőbb különlegessége a benne megfogalmazott

Előfordult, hogy több tucat szobrát adta oda kiállításra. Egy 1978. május 12-i leltárfelvételi íven például az alábbi fafaragásai szerepelnek: „Hortobágyi csikós; Bika, melyet ember vezet; Szamárháton lévő juhász; Kubikosember (ásó, lapát, taliga); Kézzel vető ember; Szántó ember (2 ökörrel, 1 ekével); Kerülőember kutyával, bottal; Pásztorélet (két gulyás, egy bojtár, egy puli, 1 bogrács, 2 kisszék az állvánnyal); egy dobozos kígyó; egy páros őz; egy páros kócsag.” Összehasonlítva ezt a listát azzal, amely egy évvel később, 1979. május 8-án készült Hevesen az ottani „Móricz Zsigmond” Járási és Nagyközségi Művelődési Központban kiállítandó szobrok átvételének elismervényeként, azt látjuk, hogy bizonyos faragványok mind a két felsorolásban szerepelnek. Ebből arra következtethetünk, hogy Kalmár Zsigmond egy-egy munkája különös ismertségre tett szert és elmaradhatatlan „szereplője” volt a népművészeti kiállításoknak. (E második lista a fafaragó alábbi munkáit tartalmazza: Pásztorélet, 16 db; Szántó ökör, 4 db; Aratók kocsival, 8 db; Négylovas hintó, 9 db; Bika emberekkel, 3 db; Kapás ember, 1db; Magvető, 1 db; Kubikos, 1db.) 18 Az említetteken kívül Heves (Munkáit alighanem itt állítják ki legtöbbször. A megyei amatőr alkotók egyik itteni kiállítása alkalmával a Népújság már „művészi formáról”, „alkotásról”, „motívummentésről” ír, amikor a következőképpen tudósít: „üzenet azokról a lelkes és a művészi formát kedvelő fafaragókról, akik az alkotás örömét összekapcsolják azzal a motívummentéssel, amit az elmerülő falusi, alföldi múltból, a pásztorkodásból még magukkal hoztak” Fafaragások, festett bútorok, 1980. március 6., aláírás: farkas); Bélapátfalva, Nagyvisnyó (alkotótábor), Nyíregyháza (V. Országos Népművészeti Kiállítás) stb.

Partium

műértői vélemény,19 amely lényegét tekintve elismerés és biztatás: olyan tényszerű értékelés, amilyenre Kalmár Zsigmond bizonyára vágyott, de része benne ritkán lehetett. Az ekkoriban érkező meghívók, válaszlevelek, köszönetnyilvánítások stílusa, persze, jól mutatja, hogy a világ az első írásbeli vélemény kézhez vétele óta sokat változott. A rideg, lekezelő, távolságtartó póz helyét közvetlenségre való törekvés vette át még a kimondottan hivatalos levelek hangvételében is.20 Mindeközben Kalmár Zsigmond neve ismertté vált, munkáit egyre többre értékelték, 1987-ben az országhatáron túl, a szlo19

„Tisztelt Uram! A napokban zsűriztük Túrkevén azt az amatőr művészek által beküldött anyagot, amelyben szerencsém volt az Ön faragványait is látni. Örömmel közlöm Önnel, hogy munkái osztatlan sikert arattak a zsűribizottságban. Nekem annyira megtetszett a festett fafaragványa, mely egy csikóst ábrázol, hogy ha esetleg hajlandó lenne megválni tőle, én azt megvenném. Kérem, írja meg nekem, hogy ez a kis szobor eladó-e, és ha igen, mennyiért? Ismeretlenül is további jó munkát kívánok Önnek! Szemadám György festőművész.” Az ajánlatra Kalmár Zsigmond egy 1981. március 12-én kelt levélben adott udvarias választ. Megírta, hogy nem zárkózik el a szobor eladásától, de haladékot kér a döntéshez. „A Csikós, amelyet a levélben ír, és meg szeretne vásárolni, addig, míg a kiállítás tart, kérem szíves türelmét, mert addig nem eladó, majd utána konkrét választ adok” – értesíti a művészt a válaszlevélben. Egyúttal azt javasolja Szemadám Györgynek, hogy keresse fel Egerben a nővérét, Lénárt Jánosné Kalmár Erzsébetet, akinél van „egy arató fogat, ugyancsak festett, és egy szántó ökör, mely eladó. Amennyiben érdekli, ezeket bármikor megtekintheti...” (A fafaragónak volt egy másik testvére is, a kétgyerekes Kalmár Bálint, aki családjával szintén Egerben lakott, még pedig testvérénél Erzsébetnél, akinek nem volt gyermeke. Az Egerben lakó két testvér egyike sincs már életben.) 20 Jellemző példája ennek az a Dunaújvárosról érkezett meghívó – noha ez sem több egy előregyártott formalevélnél –, amely 1980 őszén érkezett az idős fafaragó címére: „Kedves Kalmár Elvtárs/nő/! Az üzemi Amatőr Népi Iparművészek III. országos kiállításának rendező szervei tájékoztattak bennünket, hogy az ön alkotása az országos zsűri értékelése alapján kiállításra kerül. A rendező szervek a kiállításra szeretettel meghívják. A kiállítás helye: Dunaújváros, Munkás Művelődési Központ. A rendező szervek kérik, hogy 1980. november 29én 10-15 óra között a megadott helyen szíveskedjen megjelenni. Szállásról, étkezésről a rendező szervek gondoskodnak. Gratulálunk ahhoz, hogy alkotása a III. országos kiállításon részt vesz. Elvtársi üdvözlettel: Lengyel Ágoston, SZMT Kult. Agit. És Prop. Oszt. vezetője” Mindehhez hozzá tartozik, hogy ezen a kiállításon, amely feltételezésem szerint jelentős állomás volt a fafaragó életében, Kalmár Zsigmond betegség miatt nem tudott megjelenni. Betegség miatti távolmaradásai kiállításmegnyitókról (Túrkeve, 1981), alkotótáborokból (Felsőtárkány, 1981) és más alkalmakról (például az Országos Népművészeti Tárgyalkotó Egyesület megalakításával kapcsolatos, 1981. évi egri tanácskozásról) ekkoriban már egyre gyakoribbak. Bármennyire is más azonban az idézet levél hivatali stílusa a korábbihoz képest, hangvétele nyomába se ér annak a természetes emberközelségnek, amely az élet sűrűjében dolgozó, személyes kapcsolatok kialakítására és azok ápolására törekvő népművelők levelezését jellemzi. A kontraszt érzékeltetése céljával idézek egy ilyen levélből is, még pedig abból, amelyet Balassagyarmatról küldött a fafaragónak egy Lőrinczy Gézáné nevű előadó: „Kedves Kalmár Zsigmond Bácsi! Most került a kezembe a mellékelt fénykép. Emlékezetem szerint Önt ábrázolja a legünnepibb percekben, amikor átveszi az I. díjat, oklevelet az 1978. évi Palóc Napon. Ha nem csal az emlékezetem, az arcmemóriám, úgy akkor kérem, fogadja szívesen, kedves emlékül Balassagyarmatról.”

Partium

vákiai Besztercebányán is bemutatták21. Ezt a kiállítást Heves megye élő népművészete címmel 1987. január 15-étől több mint egy hónapon át láthatták a felvidékiek. A nyolcvanas évek második felében Kalmár Zsigmond fafaragó pályája magaslatára érkezett. Hogy milyen sokat változott nem egészen egy évtized alatt a kezdeti lekicsinylő, lekezelő hangtól a tiszanánai fafaragó megítélése, azt kellőképpen alátámaszthatjuk azzal a ténnyel is, hogy a nyolcvanas évek első éveiben már olyan országos népművészeti pályázatok sikeres résztvevője (és itt a népművészetire kívánom tenni a hangsúlyt), amelyek rendezői és szervezői kimondottan a tárgyalkotó népművészet hagyományainak ápolását tartották legfőbb céljuknak. Fontos ezt rögzíteni, még akkor is, ha tudjuk, hogy e pályázatokon rendszerint azok az alkotók vehettek részt, akik pályamunkáikat amatőrként készítették. Tény, hogy a tiszanánai fafaragó személye és munkássága felkeltette a Magyar Televízió Film Koprodukciós Főosztályának az érdeklődését is. Egy kézzel írt feljegyzés szerint 1981 márciusában a községi tanács azt az értesítést kapta, hogy 198222 ben, májusban vagy júniusban Rockenbauer Pál filmforgatási céllal fogja felkeresni Kalmár Zsigmondot. A forgatás, sajnos, nem jött létre, filmen nem örökítették meg portréját, hangját, holott a filmrendező – és ezt szintén Ilonkától tudom – valóban készült er23 re a munkára, másodmagával elutazott Tiszanánára és megfordult a fafaragónál . Film nem készült róla, de az újságok hasábjain egyre többször bemutatták, idézték szavait.

E fontos esemény dokumentuma egy 1986 novemberében született levél dr. Bodó Sándor megyei múzeumigazgató-helyettes aláírásával. Idézet a levélből: „A Heves megyei múzeumi szervezet és a Népművészeti Egyesület Heves Megyei Szervezete 1986 októberében kiállítást tervezett a szlovákiai Besztercebányán Heves megye élő népművészetéről. Erre a kiállításra Eiben Imréné közreműködésével Öntől is kaptunk anyagot. Sajnos, a kiállítás a tervezett időpontban – helyi akadályok miatt – nem valósulhatott meg. A reprezentatív anyagból november 19-én Egerben, a megyei művelődési központban nyitottunk kiállítást, amelyen az Ön által készített darabok is szerepelnek. A Közép-Szlovákiai Múzeum 1987. január 15 – február 15 között szeretné bemutatni a kiállítást. Ezért kérjük, szíveskedjen hozzájárulni, hogy anyagának kölcsönzését 1987. február végéig meghosszabbíthassuk, s azok részt vehessenek a besztercebányai tárlaton.” A lap alján kézzel írt bejegyzés: „Hozzájárulási levél elküldve 1986. dec. 2.” 22 Rockenbauer Pál író, filmrendező, a hetvenes-nyolcvanas évek ismert tévés személyisége a természetfilmezés terén alkotott jeles műveket. Legismertebb filmsorozatát, az 1979-ben készült „Másfél millió lépés Magyarországon” című túrafilmet – amelynek ő volt a rendezője és forgatókönyvírója – az országos Kéktúra mintegy 1100 kilométer hosszú ösvénye mentén gyalogolva forgatták. 1987-ben bekövetkezett tragikus halála után csaknem tíz évvel, 1996-ban a film és az azt készítő tíztagú stáb Magyar Örökség díjat kapott. 23 – Az akkori tanácselnöknek, Pállai Jánosnak a kíséretében érkeztek hozzánk. Rockenbauer Pál tüzetesen megnézte a faragványokat. Elsősorban a kocsikra volt kíváncsi. Jóváhagyólag megállapította, hogy „igen, ezek valóban alföldi kocsik”, beleillenek az általa tervezett filmbe, amely az alföldön készül – elevenítette fel a látogatást Ilonka, aki még ma is tüzetesen fel tudja sorolni az alföldi, az erdélyi és a felvidéki kocsik közti kisebb-nagyobb, de lényeges különbségeket.

Partium

Újságírók, fotósok zarándokoltak24 hozzá a 19. században épült25 házába, s életének újabb és újabb részleteivel ismertették meg olvasóikat. Műveinek széles körű népszerűsítéséhez, így ahhoz, hogy a szobrokat a tiszanánai és környékbeli emberek is minél jobban megismerhessék és mint közeli ismerős vagy hasonszőrű barát által készített munkákat jóváhagyólag „hitelesíthessék”, nagy mértékben járultak hozzá kiállításaikkal a földrajzi értelemben legközelebb levő s akkoriban igen sok ember által látogatott köz26 művelődési intézmények, köztük a tiszanánai községi könyvtár , valamint a hevesi járási, és az egri megyei művelődési központ is. A faragványokkal kapcsolatos dokumentumokat (leveleket, meghívókat, köszönetnyilvánításokat, újságkivágásokat stb.) Ilonka szorgalmasan gyűjtötte, alázatos odaﬁgyeléssel gondozta, gondozza, így a megóvott iratok ma is, később is jól szolgálhatják az élete folyamán naiv fafaragóként számon tartott Kalmár Zsigmond hagyatékának, mint kuriózum számba menő helyi értéknek a szakavatott elemzését. Galambos Lászlóné Ilonka dicséretére legyen mondva, hogy lé27 tezik egy olyan, kézzel írt kiegészítéseket is tartalmazó dokumentáció, amely révén a rövidre szabott műalkotói pálya történései, emberi mozzanatai, sajátosságai nyomon követhetők és méltó elemzés által tanulságok is nyerhetők.

Egy szakadozott szélű kis újságkivágás az egyik ilyen látogatás emlékét őrzi. Részlet a miniatűr riportból: „A fafaragó a község, Tiszanána legszélén lakik. Szeles, az őszi esőtől felázott, sár borította utcában találunk rá a házára. A motorzajra gumicsizmás, micisapkás, idős ember tűnik elő a kert végéből. Beljebb tessékel bennünket, s kinyitja az üveges verandán álló szekrény ajtaját: ebben őrzi eddigi munkáit. – Mátraházán feküdtem szanatóriumban – mondja Kalmár Zsigmond tsz-nyugdíjas – s unalmamban vattából madárﬁgurákat készítettem. Egy betegtársam azt mondta: hagyd a vattát, az nem maradandó anyag, inkább fával dolgozz, rááll a kezed.” (Óhazai arcok: A FAFARAGÓ; az újság neve és a megjelenés dátuma nem ismert.) 25 A Tiszanána évszázadaiban az áll, hogy „Tiszanána legrégibb épületét (lakóházakról van szó – G. I.) 1897-ben emelték, s 1999-ben még eredeti állapotában állt.” Némiképp árnyalja sőt felülírja ezt a megállapítást, hogy a fafaragó lánya, aki ma is a szülői házban lakik, egyik beszélgetésünk alkalmával a házuk korával kapcsolatban a következőket mondta el: – Nagyapám 1886 november másodikán született, és már akkor ezt a házat, ami most a Kossuth út 7. szám alatt áll, és valamikor Felvég 254. szám volt, készen vették. Kettő kis ablak volt rajta, azok a pici ablakok, meg oldalsó ablakok is a nyitott verandához vagy ámbitushoz(?), mert inkább ámbitushoz. Nádtetővel vették meg, csak később, 1935-ben raktak rá cseréptetőt, és akkor raktak a padlásra tűzfalat. 26 „1981 júliusában Tiszanánán a tiszanánai napok alkalmával rendezett kiállításra is elvittem a munkáimat, amelyeket nagy siker kísért.” Idézet az önéletrajzból. 27 Az 1984. október 14-én kelt, írógéppel írt önéletrajznak is van egy kisméretű papír által megőrzött, apró betűs kiegészítése. Ebből idézhetem: „Mindig földműveléssel foglalkoztam, és ehhez a munkához való kötődésem (ez a szó áthúzva s helyette odaírva: szeretetem – G, I,) adja az ihletet, hogy ami erőmből telik, megörökítsem az utókor számára.”

Partium

Támba Renátó

„A művészet turistái” A műcsarnoki festészet társadalom- és gyermekkor-történeti aspektusai

A dualizmus 1880-1910 közötti időszakában a művészek rendkívül kiszolgáltatottá váltak az általános korízlésnek, hiszen ekkortól fogva pályázatok és állami ösztöndíjak sora csábította őket az anyagi jólét útjára, s egyúttal arra, hogy behódoljanak „a kultúra állami irányítói által hitelesített esztétikai normáknak” (Bernáth, 2006, 446. o.), illetve az azokból fakadó stiláris konvencióknak. A polgárság körében tapasztalható anyagi fellendülés magával hozta a mű birtoklásának és a tárlatlátogatásnak az igényét, ami egyben azt is jelentette, hogy egyre szélesebbé vált a vizuálisan képzetlen, a képekkel szemben naiv igényeket támasztó műfogyasztók köre. Az új típusú fogyasztó könnyen érthető, képzeletében probléma nélkül tovább szőhető képeket akart otthonába és a kiállításokra, ennek következménye pedig egy végletesen sematikus, festésmódját illetően konvencionális, társadalomszemléletét illetően pedig felületes, sztereotip festészet lett (Bernáth, 2006, 446. o.). Komlós Aladár találóan jegyzi meg a Nyugat hasábjain, hogy a giccs eme művészete az érzelmeit mindinkább elfojtó, a „józan és óvatos szorgalom” erényével jellemezhető polgár művészete, mely „egy-egy percre vagy órára elhiteti vele, hogy nagy érzéseket él át és új képekben gondolkodik” (Komlós, 1931). Továbbá, bár jóllehet, a szocializmus ideológiáját tükrözve, megjegyzi, hogy az ő felelősségük rovására írt társadalmi egyenlőtlenségből fakadó nyugtalankodó lelkiismeret elaltatása céljából a giccs egyfajta gondtalan társadalom érzetét sugallja (Komlós, 1931). Mindenesetre az forráskritika mellett is elmondható, hogy a korabeli giccs valóban elterelte a ﬁgyelmet az égető társadalmi problémáktól, hiszen sztereotípiákon keresztül láttatta a korabeli köztudat által foglalkoztatott jelenségeket. Mint már utaltunk rá, a korabeli polgári közízlés kifejlődésének társadalomtörténeti gyökereit a dualizmuskori konszolidációval, illetve azzal a fokozatosan növekvő viszonylagos jóléttel magyarázhatjuk, mely egyfajta könnyed életszemléletet hozott magával. Miután nagyobb megbecsülés alá estek a külsőségek, a „mutatósság” és a „fölületesség” (Lyka, 1947, 100. o.), a művészetre is mind jellemzőbbé váltak ezen tulajdonságok. A nagyközönségre nagy hatást gyakoroltak a korabeli népszínművek, a „könnyvérű kuplékkal megtüzdelt” színművek és látványos operettek, a korabeli hírlapok tárcái és elmés novellái (Lyka, 1947, 100. o.), így hát idővel a „képiparosoktól” is az ezen művészeti- és sajtótermékekben föllelhetőkhöz hasonló megoldásokat, ötleteket vártak el. Már csak a korabeli felkiáltójeles és kérdőjeles képcímek is mutatják e művek merőben a felszínes tartalomtól való meghatározottságát, mögöttes jelentéstől, valamint eszmei mélységektől való mentességétől (ld. Lyka, 1947, 101-102. o.). E képek gyakran maguk is olyan lapokban jelentek meg, mint a Vasárnapi Ujság, gyakran – mintegy a befogadó „kompetenciáját” igazolandó – cselekményleíró „elemzésekkel” körítve. Mindehhez hozzá-

Partium

tesszük, hogy a műcsarnoki ízlést kiszolgáló művészek jelentős része polgári vagy nemesi származású, élményeiket így saját szocializációjukból, közvetlen környezetükből merítették, s azokat vitték át vásznaikra (Lyka, 1947, 144. o.). A fentebb vázoltak ismeretében nem meglepő, hogy az efféle, a közönség ízlésének leginkább megfelelő piktúra szemléletmódja az akadémizmusban, a historizmusban, az eklektikában és az anekdotikus zsánerfestészetben gyökerezett, de stíluseszközeit legfőképpen a müncheni realizmusból merítette (Regős, 1996, 4849. o.). A művészek az élet fordulatos, „érdekes” jeleneteit kívánták visszaadni, „rendszerint kiélezve, valami meglepő csattanóval, sokszor színpadias beállításban”, különösen a paraszti életképek esetében, melyek ﬁgurái a „népszínművek makulátlanul felöltöztetett szereplőire” (Lyka, 1947, 138. o.) emlékeztetnek. A festők mindig lokális színeket használtak, s atelier-világítással operáltak még a szabad ég alatt játszódó jeleneteknél is (Lyka, 1947, 139. o.). A kép egységét egy közös tónussal érik el, ez fogja össze a kép különböző elemeit; gyakran például „barna aszfaltból festették ki” (Lyka, 1947, 140. o.) a színeket. A vázolt szemléleti elemek és festői eszközök alkalmazásával és általánossá válásával kiformálódó hazai festészetet „műcsarnoki festészetnek” nevezzük. E művészet „realistának vallotta magát, mert a természet és a mindennapi élet jelenségeinek valósághű visszaadására” (Bernáth, 1981, 221. o.), „a modellek és tárgyak élménynélküli, kézművesszerű, szolgai átmásolására” (Lyka, 1951, 33. o.) vállalkozott, de valójában meglehetősen idegen volt a realizmustól. Intim családi jelenetek, a polgári, kispolgári élet hétköznapjai, kedélyes jelenetek a falusi nép életéből – ezek képezték a korabeli festészet jellemző tárgyköreit. Ám mindez korántsem szociográﬁai pontossággal került megjelenítésre, hanem hamiskásan, hivalkodóan túljátszva, mintegy díszletek elé állítva és jelmezbe öltöztetve a hétköznapiságukból kiragadott szereplőket (Bernáth, 2006, 450-452. o.). Gondolhatunk itt például Déri Kálmán „jóízű humorral” megfestett, sztereotip paraszti életképeire (pl. „Lóitatás” – ld. Lyka, 1951, 38.) vagy Margitay Tihamér műveire („Az ellenállhatatlan”, 1888 – Lyka, 1951, 52. o.), melyek sematizmusa, érzelmessége, hatásvadász jellege, téma- és részletgazdagsága a piacon rendkívül eladhatónak bizonyult. Nagy népszerűségre tettek szert Skuteczky Döme, Halmi Arthúr, Jendrassik Jenő, Roskovits Ignác és Spányi Béla képei is (Regős, 1996, 50. o.). A műcsarnoki festészet legkedveltebb műfaja az életkép és a portré volt, legkedveltebb témái közé pedig többek közt a báli hangulatú, reprezentációs célú portrék (különösen nőportrék) tartoztak, de a gyermekkor is gyakran megörökítésre került a „művészet turistáinak” (Lyka, 1951) vásznain. A kisdedek és serdülők életének rögzítése feltehetően arányait tekintve is felülreprezentált a műcsarnoki festészet termésének egészéhez képest. Ennek oka társadalomtörténeti szempontból jól megragadható, könnyen indokolható azzal, hogy a „boldog békeidőkben” a művészet a polgári kényelem kielégítésének tárgyává vált. Ezért váltak elterjedtté a langyos hangulatú, könnyen emészthető kompozícióval bíró, narratív szempontból pongyolán megfogalmazott képek, s ennek a tendenciának könnyen áldozatává válhatott a gyermekreprezentáció is. A korabeli gyermekábrázolásokon erőteljesen

Partium

tükröződtek a polgári környezetben működő gyermekszemlélet (gyermekkép és gyermekfelfogás (elemei), a korabeli gyermekábrázolási gyakorlatra határozottan rányomta bélyegét a műcsarnoki festészet sztereotipizáló hajlama. Ennél fogva e kor gyermekkor-tárgyú képeire nagymértékben jellemző volt a müncheni realizmus humoros-anekdotikus jellege, mely az általános korízlésből fakadt. Ez jellemezte a tárgyát a paraszti, de a polgári és az úri életvilágból merítő műveket is. Jendrassik Jenő müncheniesen édeskés gyermekportréi iránt nagy érdeklődést tanúsított a Műcsarnok közönsége, s olyan művei, mint a roppant érzelmes „Misére” (1896), hatásvadász módon váltottak ki részvétet a korabeli közönségből (ld. Bernáth, 1981, 222. o.). Hiszen az említett képen a figyelem nem annyira a háttérben húzódó tragédiára (az édesanya betegsége), mint inkább a magára maradt gyermek szánni való lényére irányul, így oldva fel a veszteség problémaköréből fakadó feszültséget. Veress Zoltán (1868-1935), az Erdélyi Szépművészeti Társaság egyik alapító tagja, gyermekalakjait gyakorta helyezte allegorikus („A szüret allegóriája”, „Az ősz allegóriája”) vagy mitológiai („Szűz Mária a gyermek Jézussal”) kontextusba, gyámoltalan, szeretetre méltó és ártatlan életszakasznak láttatva a gyermekkort (ld. Lyka, 1951, 63. o.). Vágó Pál (1953-1928) korai, müncheni akadémikus felfogásban készült képei között ugyancsak találunk kedélyes, derűs életszemléletű gyermekjeleneteket („A gyík” – ld. Lyka, 1951, 48. o.). „Jár a baba” c. képe (1881, 150x110 cm) például bensőséges, már-már gondtalannak tetsző családi jelenetet állít elénk, melynek szereplői mintha csak ünnepségre öltöztek volna ki, vagy éppen a megfestés alkalmából. Mindazonáltal a gyermek személye itt fontos értékként tételeződik, s úgy tűnik, hogy az egész család figyelme a kisdedre és annak fizikai fejlődésére összpontosul. Ugyanakkor szemlátomást nemcsak a gondoskodás, hanem a szülői öröm forrása is a „kicsi”. Tematikai értelemben a gyermekábrázolások más csoportját képezik a polgári gyermekvilág tárgyköréből merítő, gyakran reprezentációs célú festmények. Innocent Ferenc (1859-1934) társasági hölgyek és leányainak önreprezentációs célú, „kozmetikázott”, álomszerűvé varázsolt portréit készítette százával, igyekezvén eleget tenni soha nem fogyó megrendeléseinek (pl. „Fiatal lány rózsákkal”; ld. Lyka, 1951, 52-53. o.). Vastagh György (1834-1922) életművében szintén találkozunk előkelő származású gyermekek ábrázolásával, színpadias háttér előtt, teátrális gesztusokkal („Kislányportré”), de gondolhatunk Gergely Imre (1868-1957) édeskés életképeire is („Kertben”, „A piknik”), melyek Liezen-Mayer Sándor (1839-1898) hatására keletkeztek. Hasonló ábrázolásokat találunk még Bruck Lajos életművében is. Mint tehát a műcsarnoki festészet képkoncepciójának és gyermekábrázolási gyakorlatának vázlatos áttekintéséből láthatjuk, e kor festészetét az előtérbe kerülő polgári értékek határozták meg, s az új megrendelői igényeknek kiszolgáltatva számos művész váltotta tehetségét aprópénzre, hogy közvetítse a polgári beszédmódban burjánzó társadalmi sztereotípiákat, illetve a gyermekkorral kapcsolatos merőben kolonializáló beszédmód ugyancsak sztereotip elemeit. E korszak festészetében a gyermek számtalanszor a felnőttek örömforrásaiként jelentek meg, ennél fog-

Partium

va kifejezetten kisdedekként, gyámoltalan teremtésekként láthatjuk őket, ám ruháik még mindig a „kicsinyített felnőtt” konstrukció működésére ﬁgyelmeztet. Mindenesetre ezek a képek legalább annyira tekinthetőek a korabeli társadalmi közbeszéd tükreinek, mint amennyire például a Kéri Katalin (2009, 111-166. o.) által elemzett címlapfotók a Nők lapja c. magazin szocializmus-kori számaiból. Hivatkozások Bernáth Mária (1981): A realizmus ösvényei. In: Németh László (szerk., 1981): Magyar művészet 1890-1919. Szövegkötet. Akadémia Kiadó, Bp. 221-228. o. Bernáth Mária (2006): Műcsarnokok. Ars Hungarica, 2006/1. 445-456. o. Kéri Katalin: Hervasztó jelen, virágzó jövő. Gyermekábrázolás a Nők Lapja címoldalain az 1950-es években. In: Szabolcs Éva (szerk.): Ifjúkorok, gyermekvilágok. II. Budapest, Eötvös józsef Könyvkiadó, 2009. 111-166. o. Komlós Aladár (1931): A giccs. Nyugat, 1931/13. http://epa.oszk.hu/00000/00022/00517/16168.htm. [2016.08.11.] Lyka Károly (1947): Közönség és művészet a századvégen 1867-1896. Uj Idők Irodalmi Intézet Rt. (Singer és Wolfner) Kiadás, Bp. Lyka Károly (1951): Magyar művészélet Münchenben. Művelt Nép Könyvkiadó, Bp. Regős Andrea (1996): A Műcsarnok első évtizedei. In: Keserű Katalin, Nagy Gabriella és Beke László (szerk., 1996): Műcsarnok. Műcsarnok, Bp. 41-65. o.

Kocsis Csaba fotógraﬁkája

Partium

Szilánkok Técsi Zoltán

Rituális széptettek IX./30. Fényűzés és elsötétülés A napokban érdekes élményként ért, hogy kioltódott körülöttem a fény kétféle forrása is, mégpedig egy csapásra. Szobám utolsó „folytonégő” izzója* kezdte a sort – amit eddig sem használtam túl gyakran, a sötétséget inkább a fekhelyemen elhelyezett, mindig kézre eső lámpácskával oszlatva -, és ezzel nagyjából egy időben az édesanyámtól megörökölt tévé is felmondta a szolgálatot. Pontosabban, hallgatni lehet, csak látni nem a rajta át- meg átáramló parttalan műsorfolyamot. (A tetejében a világháló nevű ritkás vendég is eltávozott teljesen – egyre csak szűkülő – körömből, s így majd’ minden tekintetben el lettem vágva a világtól.) Ehhez képest ezt a levelet is éjszaka körmölöm, monitorom alkalmi fényétől beragyogva, miközben szól a rádió is, és így már végképp nem panaszkodhatom. Mert hiszen a régiek még ennyivel sem voltak mindig megáldva – gondolva itt elsősorban a laptopra, mint hordozható irodára és könyvtárra! –, ami miatt a Nap nevű égitest „mozgásához” igazították egyébként is jóval egyszerűbb életüket. Igen, beérték bőven – és persze, jobb híján – a Jóisten árasztotta világossággal, s miután keltek a kakassal, feküdtek a tyúkokkal. (Ma úgy mondhatnánk, a reggeli és esti kutyasétáltatás között telt az életük.) A sötétség amúgy eleve az én barátom – hogy már a nagy klasszikust, Karakot idézzem –, hiszen, ha a Bükkbe megyek, általában őbelé burkolózva vágok neki, és holdvilágnál még a lámpát sem kapcsolom fel mindig. Mert, ahogy mondani szokták, vakon is odatalálok hegységemet átszelő, négyórás utam végállomásához, az annyiszor emlegetett Cserepeskői-barlangszállóhoz. És Tokajból „fogadott falum” felé kerekezve is lekapcsolom, amikor csak lehet, világítótestemet – úgy értve, mikor nem jön éppen jármű, és fennen ragyog az a bizonyos búsképű égitest –, a kátyúkat meg már kívülről ismerem. Szóval, nem panaszkodom én végképp, sőt, szinte élvezem, hogy a nap egyik felén kifogytak körülöttem a fotonok, mint félig anyagként, félig hullámként működő valamicsodák. (És valami csodák!) S miközben rám csukódott az éjszaka, a nappali világosságot fel-felváltó sűrű sötét, azt játszom, hogy (félig) vak vagyok! Mindarra, ami talán nem is annyira fontos, fotonos. Persze, a híreket attól még hallom, ha akarom – s ezek egyre elkeserítőbbek és lelketlenebbek –, hiszen, ha máshonnan nem, a rádióból záporoznak rám ezek a reggelente óránként, később már csak ritkábban adagolt világkoncentrátumok és valóságkivonatok. (Bár én öt évben mérhető ladányi létem alatt kizárólag – s az első évben szó szerint is minden helyett csak – Bartók Rádiót hallgattam, de hát a Szlotta Juditok, és a fülemnek jóval kedvesebb Török Annamáriák ide is betolakszanak a kezükbe nyomott hülye kormánypropagandával, amitől az ágakon hervadozni kezd menten minden virág, és elcsendesül minden madár.) Apropó, ami a legjobb az éjszakai létezésben, hogy olyankor még – e tekintetben,

Partium

mondom, eleve jóval mértékletesebb – kedvenc csatornám is elapad teljesen, mint hírforrás! És nem szól más, csak zene, nem is akármilyen. Tényleg tudom ajánlani mindenkinek, mint a lehető legélvezetesebb, illetve, -veszélytelenebb valóságelvonó terápiát! A fény fontossága, éltető volta ettől még, persze, számomra sem megkérdőjelezhető, hiszen alig várom mindig, hogy keljen a nap – míg mások mintha azt várnák, hogy teljen! Hogy múljon már az idő, és véle az élet. Pedig, ha kipróbálnák kicsit tévé, meg egyéb „világvevő” micsodák nélkül, felértékelődne mindaz, ami körülvesz mindannyiunkat, csak észre kéne venni. Így viszont eleve rossz kedvüket rongálják még tovább, azt hívén, e nélkül a sok fény-, hír- és zajforrás nélkül élni sem lehet már ebben a világtalan világban. Pedig csak források nélkül nem lehet, amikből folyók születnek, s amik elvezetnek egészen a tengerig... Úgyhogy, már nem is tudom, miért vágyunk mi többre, mint amit látunk a szemünkkel, s hallunk a fülünkkel. És mert régen idéztem már Hajdu Szabolcs Tamara című ﬁlmjének plakátszövegét – tudjátok, amire akkor akadtam kedvenc nyíregyházi mozgómban, mikor kiraboltak bennünket Tokajban -, szóval, így szólt ott és akkor az a mondat: Az emberek nem boldogtalanok, csak nem tudják, hogy boldogok. Sötéth Szabolcs (alias, Técsi Zoli) * Ahhoz képest, hogy elvileg még mindig fényt áraszt magából az egyik kaliforniai tűzoltóállomáson 1901-ben becsavart villanykörte – ha belegondoltok, e szavunk is antagonizmussá, amolyan megváltozott értelmű névadássá válik előbb-utóbb! –, szóval, ahhoz képest, hogy ama Edison találmányaként** nem sokkal korábban bejegyzett fényforrás mindmáig működőképes, az általunk megvásárolt ilyen-olyan csodaizzók egyre kevesebbet bírnak. Persze, erre a magyarázat ugyanott van, ahonnan értesültem e százvalahány éves, tényleg folyton folyvást fénylő ipartörténeti leletről: a tervezett elavulásról szóló, az interneten ilyen címen is elérhető spanyol oknyomozó ﬁlmből. Amely összesen ötvenkét perc leforgása alatt ad feleletet minden fel sem tett kérdésünkre, s amely, ily módon: fényt gyújt a fejünkben! ** Hogy már maradjak a szójátékoknál: ez volt akkor voltaképpen (Volta-képpen?) a fény hőskora és a hősök fénykora!? A nagy Thomas Alva egyébként közel ezer ilyenolyan újítást, szép magyarsággal, szabadalmat nyújtott be, és ezekkel – túl azon, hogy ő is meggazdagodott – felbecsülhetetlen hasznot hajtott az emberiség számára. Áldanunk is kell ezért a nevét, s gondolni rá minden egyes villanykapcsoláskor!

Partium

A vadon hívogató szava avagy az Everest nem ereszt! Városaink: szörnyek! Életünk: romhalmaz! Kérdés: van-e kivezető út? Lehete függetlenedni világtalan világunktól, a benne folyó élhetetlen élettől? Erre, persze, a filmek is keresik a választ. Kínjában az ember képeket költ, és mondatokat mormol – hátha útjelző jelekké, avagy varázsszavakká válnak, és hatásukra egy csapásra megoldódik a megoldhatatlannak tűnő. Hogy miként lehet megmaradni embernek az embertelenségben – ha úgy tetszik, a méltóság és alázat képletes szobrának ebben az egyszerre rohanó és rohadó világban –, s hogy az őrület és a közöny közegében át lehet-e vinni „a szerelmet a túlsó partra?” Kérdés még továbbá, hogy a krízis katarzisként vagy katasztrófaként csapódik le bennünk? Elménkben, lelkünkben és szellemünkben? S hogy a nagy kiút-keresés közben nem tévedünk-e el még jobban? A mindezekre adott mozgóképes feleletek kertelés nélkül hirdetik: nincs más választás, vissza kell térni a vadonba! Ha nem is az érintetlen, ám ahhoz képest háborítatlan természetbe! Ahol még harmónia és rend uralkodik, s ahol a Teremtő álmodja tovább az álmát. S hogy hol lehetnek még ilyen helyek? Lényeg, hogy minél messzebb a város vadonától… Ennyi a felvetés és a feltevés – mármint, a probléma felvetése, és a megoldásról szóló feltevés –, s illusztrációként íme néhány, a mi kedvenc nyíregyházi mozgónkba is eljutott film, melyek érvényesen feszegetik a fenti kérdéseket, és az őshazánknak számító Természet, illetve posztmodern élőhelyeink közti távolságból próbálnak lopni többet, kevesebbet. Például Benh Zeitlin 2012-es filmje, A messzi dél vadjai is erre vállalkozik. Tudjuk, a Sundance Fesztivál után Cannes-ban, de még az Oscarért való vetélkedésben is sikerrel szerepelt. Pedig elsőre, sőt, a film nagy részében, csak zaklatott és zilált képsorokat látunk, amik végképp nem az átlagnéző elvárásainak szólnak, s amik nem is tudni, hová hordanak. Mi több, e képsorok eleve amolyan vizuális hordalékként hatnak! És vélhetőleg, az alkotói szándék is ez lehetett, úgy tűnik legalábbis, filmünk utánozni próbálja a folyót, ami köré fonódik a történet folyama. Igen, akár Werner Herzog felkavaró művében, az Aguirre – Az isten haragjában, a vízfolyás itt is vezeti valamiként a nézői tekintetet és gondolatmenetet: ama másikban a forrásvidéktől a torkolatig kísérve útját, előbb gyorsítva, majd a végsőkig lassítva a hozzá rendelt képáradatot. S mondom, Benh Zeitlin filmjében is a folyó a főszereplő: az ad életet, s az köti össze, avatja közösséggé az egyéni életeket. Azzal pedig, hogy veszélybe kerül, közüggyé is válik: védelmezőjükből védencükké. Mindez attól még érdekesebb, hogy a valóság szülte valamelyest – hiszen a rendező két éven át tényleg a bemutatott kolónia közegében élt –, ugyanakkor több is, mint kitaláció. Merthogy egy kislány narrációján – látásán és képzeletén – szűrődik át a történet, s válik ezen keresztül egyszerre mitologikus és mesebeli harccá. Ám, hogy e tengerrel találkozó torkolatvidék, a Mississippidelta „vademberei” megőrizhetik-e végül boldogságukat, boldogulásukat, kérdésként

Partium

nyitva marad. A film megközelítése és hangulata mindenesetre érdekes, sőt, már-már forradalmian új. Egy másik független filmes felelet – amely a Sundance-n úgyszintén jól szerepelt – A nyár királyai. Egy háromtagú kölyökbanda elszökik otthonról, ha tetszik, kivonul a világból, s megpróbál önálló és önellátó életre berendezkedni a kertvároshoz közeli kerekerdőben. Tulajdonképpen, kísérletük kudarcát eleveníti fel ez a szertelen, ám mindenképpen szerethető történet, aminek a tanulsága igencsak túlmutat önmagán. Mert bár nem sikerül elszakadniuk szüleiktől – akikből, az ismert okokból, elegük lesz –, egymást, és a szerelmet mégiscsak megtalálják e posztmodern három királyok. Hogy mi is elszakadjunk némileg Amerikától és a gyermeki nézőponttól: természetesen a Nagy Vízen inneni felnőtteknek ugyanúgy megvan a maguk baja a fogyasztáson, és a permanens fejlődésbe vetett vakhiten alapuló mostani világrenddel! Mindez kiderül a norvég Ole Giaever Magam ura című művéből, ami inkább képes monológ, mintsem szokványos emberi mese. Hiszen a főhős – aki úgyszintén nekivág, s elindul csak úgy valamerre, lényeg, hogy el- és kifelé! –, szóval mást se látunk, mint hogy egy ember bolyong a kopárságában is oly megkapó északi tájban, és közben beszél magában, magának. Ez hol önostorozás, hol a világgal való perlekedés, hol meg egyszerűen csak elmélkedés és/vagy eszmélés. Ami viszont ébren tartja mégis érdeklődésünket – a mesés tájék és a fejéből kihallatszó gondolatok mellett –, az a szavakon túlmutató helyzeti humor. Miután pedig „jól kidühöngte magát”, emberünk végül visszatalál az egyszerre vádolt és vágyott világba, és talán már kicsit másképp is látja azt. Ám ehhez mindenképpen kellett egy gyermek, egy magánytól szenvedő másik lény, aki „kiválik végül a vadonból”, s akivel ösztönösen és célzatosan: játszani kezd. Ahogy haladunk befelé a nagybetűs és szimbolikus Vadonba, utunk következő állomásai amolyan testvérfilmeknek is tekinthetők. Nem csupán címeik, de indíttatásuk szerint is. Az Út a vadonba és a Vadon tudniillik ízig-vérig amerikai tálalásban rombolják le a mára alapjaiban megrendült amerikai eszményt, s ama végnélküli fejlődésbe vetett vakhitet. Tulajdonképpen tekinthetjük őket ugyanazon történet női és férfi változatának. A kettővel korábbi Oscar-osztáson is érdekelt, s végül a női főszereplőnek járó díjat elnyerő utóbbi főhőse az Amerikát átszelő, a mexikóitól a kanadai határig terjedő vándorutat járja végig*, többnyire egyedül, s eközben meg kell küzdenie nem csupán a körülményekkel, de önmagával is. Ha úgy tetszik, démonaival. Ahogy a Sean Penn rendezte másik mű is egyfajta lelki méregtelenítés, Cristopher McEndless története azonban túlmutat még ezen is. A nevezett – aki véletlenül e sorok írójával egyszerre érkezett a földre – felrúgja, sőt, felégeti addigi életét**, pontosabban a szülei által számára megálmodottat, és ugyanúgy becsatangolja fél Amerikát. Utazása pedig amolyan társadalmi tablóvá, vagy inkább, kalandokkal teli kaleidoszkóppá válik, hisz jó sorsa összehozza egy hippi házaspárral épp úgy, mint a benne saját, be nem váltott ifjúkori álmait megsejtő bölcs öregemberrel. Utóbbi fiává is fogadná, és ez a gondolat talán nem is idegen főhősünktől, de aztán vágya erősebbnek bizonyul, s tovább haladván, végül megérkezik és belevész az igazi vadonba: szó szerint is elvész Alaszka kietlen és mostoha végtelenjében. Ellenben a mosoly, amit a film végén felvillantott utolsó önarcképén látunk az arcán, mintha mégis a megtalált békét hirdetné. Ahogy ezek, úgy a nemrégiben a mozikba kerülő, és úgyszintén true story-t, igaz történetet feldolgozó Everest is a valódi szereplők dokumentum-felvételeivel ér véget. Ez

Partium

a hitelesség hirdetésén túl még testközelibbé teszi e történeteket, egyúttal visszahozza őket – onnan a messziből és/vagy a magasból – ide, a földre. Miután pedig a halál jeges lehelete meglegyintette most is a lelkünket (mint Sean Penn csodás opuszában), valami mélyről jövő életigenlés árad mégis a Világ Tetejét 1996-ban ostrom alá vevő expedíció históriájából (akárcsak a másik „vadonos” film végéből). A tragédiába torkolló hegyhódítás idején még csak magzatként, egy újabb ember ígéreteként szereplő lány ugyanis időközben nem csupán világra jött, de fel is cseperedett, s köszöni, jól van. Következésképp, benne tovább élnek csúcsra törő, sőt, másokat is az egek ostromlásához segítő, általa azonban már meg sem ismert apjának álmai… vagy legalábbis mozdulatai. Mert az elmondottakból kiderül, ő inkább maradna itt a földön, úgymond, a realitások talaján. Reménykeltő kép ez: a természeténél fogva a Természet erői ellen fellázadó emberi lény engesztelődésének képe. Mindehhez pedig már csak Woody Allen egyik utolsó filmjéből, az Abszurd alakból ragadnék ki, és tennék hozzá két mondatot, hátha ide vágnak. Az egyik szerint: „A szorongó szédül a szabadságtól.” Sartre-tól pedig azt idézi a nyolcvan éves mester: „A pokol az a másik ember.” A vadonban ezzel szemben nincs mitől, s főleg, kitől tartani. Mert a vadon lakatlanságában is életteli, és könyörtelenségében is őszinte. Ott aztán végképp magunkra utaltak vagyunk. És az életünkbe kerülhet minden rossz mozdulat. Mit tegyünk tehát: menjünk, vagy maradjunk? Végső tanulságért forduljunk talán a – fél életét a Természetben eltöltő – norvég etnográfushoz, Thor Heyerdahl-hoz, aki így ír Fatu Hiva című könyvében: „Nem menekülhetünk el önmagunk elől. Nincs hol meghúzódnunk, s nincs más választásunk, mint az, hogy segítsünk egymásnak egy tűrhető civilizáció megteremtésében, amely összhangban áll a még megmaradt természeti környezettel.” Hm. Ui.: Érdekes, hogy vannak olyanok is, akiknél a vadon ellenséges közegként, a természet ölelő karjai pedig félelmet keltő csápokként jelennek meg. A köztudottan depresszióval küzdő Lars von Trier egy külön trilógiát szentelt ezen ellenérzésének, s különösen az Antikrisztusban jelenik meg a rengeteg, mint ijesztő árnyék. Igen, miként Hitchcocknál is a fiára féltékeny anya haragját testesíti meg a természet, s ő hívja le az égből - mintegy a bosszú angyalaiként – a Madarakat, a Dogma-csoport élharcosaként elhíresült dán úriember – aki egyébként a hazánkból hazájába távozó Herskó János tanítványa vala –, az erdő életközösségében fedezi fel, s onnan szabadítja hőseire a fenyegető rémet. Érdekes nagyon, amit erről elmond: „Mindig is rajongtam a természetért, aztán egyszer véletlenül megnéztem egy tévéműsort az európai őserdőkről, amiből megtudtam, hogy ezeken a máig szűz területeken a halál az úr: a benne élő összes faj folyamatosan harcol az életért, a fényért, a táplálékért. A természet tele van szenvedéssel, kínnal és pusztulással. Mindig is romantikus vonzalmat tápláltam a vadon iránt, de egyszerre csak ez a romantika szenvedéssel társult, elvesztette az ártatlanságát. A természet mindenben ellentmond a vallásnak. Állandóan emlékeztet rá, hogy a halál elkerülhetetlen, és semmiféle vigaszt nem kínál cserébe érte. A természetben semmi sem Istentől való, sokkal inkább a Sátán művének tűnik.” Hm.

Partium

* Pontosabban, az összesen 4268 kilométeres Pacifikus Túraösvényből mintegy 1100 mérföldet tett meg Ashley Strayed három hónap leforgása alatt, hogy a Mojavesivatagtól a Columbia folyó határhídjáig terjedő vándorútja révén próbálja meg feldolgozni édesanyja elvesztését, egyben saját ellentmondásos múltját. Egyáltalán, ezen emberpróbáló vállalkozás révén kívánja elérni, hogy meglelje helyét a világban. Mindennek krónikáját csak évekkel később fektette papírra, s ez vált filmünk alapjává – ahogy Christopher McEndless történetét meg a hasonló témákat feldolgozó Jon Krakauer foglalta könyvbe, mindannyiunk okulására. ** Oly annyira, hogy út közben még a nevét is megváltoztatta, legalábbis, a vándorlétre utaló Alex Supertramp-et kezdte használni. S ez a kulcs korunk dalnoka, Bye Alex elnevezéséhez is, aki Márta Alexként, a szabolcsi Fényeslitkén élte gyermekkorát, majd a siker kapujában öltötte magára azt a titulust, ami sebtiben odavetett köszönésként hangzik el filmünkben két hasonló nomád szájából, miközben ChristopherAlex barátunk menekülni kényszerül a Colorado folyón közelgő vízirendőrök elől.

Kocsis Csaba fotógraﬁkája

Partium

Kaiser László

A konfliktuskezeléstől az elvált apákig Nemrégiben jelent meg új könyvem, beszédes címmel és beszédes alcímmel: Elvált apák Magyarországon. Béke és háború. Helyzetjelentések és vallomások. Megírása előtt elmerültem a jog útvesztőiben, szociológiai, pszichológiai tanulmányokat olvasgattam, statisztikákat böngészgettem, s főképp: beszélgettem és beszélgettem, nőkkel, férfiakkal egyaránt, bár nyilván jóval többet az utóbbiakkal. Illetve, hogy magamat helyesbítsem: a beszélgetéséknek csak az eleje volt párbeszéd, mert néhány tapogatózó kérdés után általában zsilipszerű panaszáradat öntött el engem: a dialógus monológra váltott. A megaláztatást sokszor nehezebb elmondani, mint elviselni, írta Németh László. Nos, így is éreztem olykor a görcsbe és némaságba rándult szájak láttán, de inkább az volt a jellemző, hogy a tehetetlenség fájdalma szózuhatagként jelentkezett. Az olvasottak és hallottak alapján kialakult kép tisztult le bennem a könyv megírásakor, s tisztul, egyben bővül és élesedik azóta is. Nem véletlen talán, hogy számos hölgytől kaptam levelet s érkezett hozzám reflexió, melyek az elvált apák kiszolgáltatott helyzetével foglalkoznak. Mert a számos békés válás és normális láthatási gyakorlat mellett, a kétségtelenül hibás férfimagatartásokkal együtt tény az, hogy igen sok erkölcsi, lélektani, társadalmi és jogi anomáliáról beszélhetünk… És amikor erről szólunk, kötelesség is motivál. Hogy is írta Illyés? Növeli, ki elfödi a bajt. S amikor nem elfödni akarok, hanem föltárni, teszem ezt, miként a kötetben is rögzítettem: a jobbítás érdekében! Nem elmérgesíteni akarok és nem ellentéteket szítani. A könyörtelen valóság ismeretében gondolkodjunk, és lehetőségeinken belül változzunk, változtassunk. Hogy tudjunk kezelni konfliktusokat! Túl a könyvön, bemutatón, reagálásokon, velem készült interjúkon, kezdődő sajtóvisszhangon: újra és újra a konfliktuskezeléshez kell visszanyúlnom. És persze tágítani a fogalmat az élet minden rezdülésére, megnyilvánulására. Korunk jellemzője a konfliktusok rossz kezelése. Korunk antihőse: a lúzer, hőse: a könyörtelen érdekérvényesítő. Az utóbbinak két fajtája van. Az egyik a jog bástyáin belül, a másik a joggal nem törődve, s mivel büntetés nincs, fölbátorítva. Nézzünk csak körül: az utcán, a boltokban, a munkahelyen, kapcsolatokban, barátságokban, családban milyen gyakori, hogy az evidens rendességet, kedvességet mások kihasználásra följogosító gyengeségnek veszik. Vagy éppen a rossz, túlzott reagálással találkozunk, hogy a fölfortyanás hőfoka nincs arányban az esetleges hiba nagyságrendjével, hogy ok nélkül, netán csekély okkal boldogan sértődnek meg némelyek, hogy villámgyorsan sorvadnak el és szűnnek meg kapcsolatok, és akkor a tudatos ártási szándékról, a gonoszságról még nem esett szó… Mint ahogy a „minden és mindenki bármikor lecserélhető, pótolható” magatartásról sem. S már itt is vagyunk a válásnál és persze az elvált apák súlyos helyzeténél, nem vitatva természetesen a kivételeket és az elvált anyák nehéz életsorsát sem. Mert mi a lényeg, tényekkel és statisztikákkal bizonyított valóság hosszú évek óta? Ne menjünk most bele a házasság és a válás intézményének vizsgálatába, ne foglalkozzunk most a megszaporodott élettársi kapcsolatokkal, rögzítsük a múlt és a közel-

Partium

múlt valóságát, vagyis azt, hogy az amúgy is csökkenő számú házasságok mintegy fele jó ideje válással végződik. Megkockáztatható, hogy a korábban vázolt rossz konfliktuskezelés, másképp fogalmazva a köröttünk és bennünk levő beidegződések, tudati és tudatalatti tényezők miatt közel sem biztos, hogy a kapcsolatoknak, házasságoknak, különösen, ha már gyermek is van, föltétlenül válással kell végződniük. Az sem biztos, hogy jót teszünk a gyereknek, ha nem látja, hogy igenis vannak konfliktusok, hiszen mindez az élet része, viszont látja, hogy a megoldható konfliktusokat kezelni kell, nem pedig elmenekülni… S mivel a válások mintegy 80%-át nők szorgalmazzák, jogosan merül föl a kérdés: ennyire rosszak a férfiak? Azok a férfiak egyébként, akiknek jelentős részét már elvált anya nevelt… Szóval, első tanulság: gondoljuk meg a válást, vajon biztos el kell-e válni, vajon a gyerek érdekében nem kéne tágítani a tűrési határokat és találékonyabbnak, tehát intelligensebbnek lenni a problémák megoldásában. S itt nyilván nem helyrehozhatatlan, válásra ítélt kapcsolatokra gondolok. Menjünk tovább! Ha már válóper: nagyon helyes, hogy bizonyos esetekben automatikusan az anyák kapják a gyermeket, gyermekeket, de a statisztikák megint valami furcsaságot bizonyítanak: nem lehet, hogy ennyire alkalmatlanok legyenek a magyar apák egész kicsinyeknél nagyobb gyermekek nevelésére, mint amennyire oly ritkán tesznek eleget kérésüknek, még akkor is, ha egyértelműen bizonyítható „negatívumok” találhatók az anya – aki egyébként felperes – magatartásában. Jó lenne tehát, ha javulnának az arányok, egyrészt eleve, másrészt pedig így kevésbé érezné az elkerülhetetlen sorstragédiát – vagyis azt, hogy mindenképpen vasárnapi apuka lesz belőle akarata ellenére – a válóperrel fenyegetett férfi. És végül: a válás utáni abszurditások. S ez nem más, mint az esetleg korábban elkezdett másik ellen való nevelés folytatása, melynek mélypontja s egyben a győztes pozíció tökéletes kiaknázása – a mindenképpen vesztes gyermek pszichéjének, életének rovására –, a láthatás akadályozása. Ez már a poklok pokla. Jogi szemmel nézve: szimpla jogsértés. A jogsértések orvoslása pedig leginkább sehogy sem történik, vagy ha igen, lassan, s közben megy a könyörtelen idő, s fogy az amúgy hasznos férfierő: mennyi energia megy el fölöslegesen, amely a gyermekre és hasznos társadalmi, közösségi, kulturális cselekvésre is fordítható lehetne. Ez a probléma több százezer férfit, tehát több százezer gyereket érint. Egy amúgy is mentálisan nem túlságosan jó állapotban levő társadalomban, megtépázott apatekintéllyel és létező apahiánnyal. Az okok a XIX. századig nyúlnak vissza: az apakép, tehát minden tekintély kikezdésével tudatos értékrombolás kezdődött, és az a világjelenség 1945 után Magyarországon az 1952-es családjogi törvény „segítségével”, később a válások robbanásszerű emelkedésével, a család intézményének megkérdőjelezésével, a szinglidivattal, felemás joggyakorlattal, hatósági tétlenkedéssel meghozta az „eredményt”. Válással zsarolt, majd büntetett apák, az evidens gyermekláthatási jog megsértése, kényszerpályára, esetenként nyomorra, hajléktalanságra, de mindenképpen szándéka és akarata ellenére frusztráltságra ítélt férfiak és apák… Sötét képet vázoltam, tudatosan. Számos ellenpélda és ellentendencia van. Békés válás, gondtalan találkozás a gyerekkel, gyerekekkel. Nem beszélve arról, bizonyos esetekben válni kötelesség és tényleg vannak kibírhatatlan, netán iszákos, alkoholista apák. A lényeg mégis az: az elmúlt években, sőt évtizedekben valami nem stimmelt a válások körül, s jobbára az apák kárára. Nem mellékesen: sokkal magasabb a betegségek, korai halálok, öngyilkosságok aránya az elvált apáknál, mint az elvált anyáknál.

Partium

Mi lehet a változás záloga? Mint mindenben: változás erkölcsben, szokásjogban és a kodifikációban. Nem véletlenül írta József Attila: „Anyám szájából édes volt az étel, / apám szájából szép volt az igaz”. Az amúgy szükségszerűen gyarló és hibás férfi – aki ugyanakkor az anyával együtt a rend és a személyiség fejlődéséhez elengedhetetlen egység jelképe is – léte a családban (közösségben) fontos és kikerülhetetlen, ne legyen tehát könnyen elküldhető, netán a rossz fogyasztói társadalom irgalmatlan elvárásai szerint lecserélhető. Nos, ehhez kell gondolkodásmódbeli változás, amely gyerek- és családcentrikus, tehát konfliktuskezelő. Itt érzékelhetünk némi változást az elmúlt években, fölülről, tehát törvényhozási, működési, nota bene: pénzügyi, adóvonatkozási szinten. Elemi érdeke ez a közösségnek, mondjuk ki: a nemzetnek, s ezzel talán a szomorú születési ráta (1,3) is javul, javulhat. Csak hát a közgondolkodás mindig lassan változik. A jogi változás, változtatás is a része kell hogy legyen: ennek igen bíztató jele a 2014. március 15-én életbe lépett, több mint ötven év után az első új Polgári Törvénykönyv, benne a családjogi törvénnyel, amely természetesen sok mindent őriz a régiből, így az úgynevezett feldúltsági elvet is, vagyis hogy el kell fogadni a házasság helyrehozhatatlan tönkremenését. S ez így van rendjén, ha már az egész végérvényesen széttörött… De! Ami az új Ptk.-ra jellemző, vagyis hogy első a család, illetve a család védelme és méltósága, ez a családjogi törvényben is egyértelmű, netán épp a válás kimondásakor… Az új törvénykezés szerint kivették a családjogi fejezetből az élettársi kapcsolat fogalmáról és az élettársak vagyoni viszonyairól szóló rendelkezéseket, így azok átkerültek a szerződéses szabályok közé. De az élettársi kapcsolatnak is lesznek családjogi konzekvenciái, ám csupán akkor, ha az élettársak minimum egy évig tartó kapcsolatából gyermek születik! Témánk szempontjából talán legfontosabb, hogy ha a per során nem tudnak a felek megegyezni, a szülők közvetítői eljárásra kötelezhetők, s ennek komoly szerepe lehet a gyereket érintő vitás ügyekben… Fontos változás még, hogy a válásnál nem feltétel a vagyonról való megegyezés, magyarán hamarabb vége lehet a bontópernek, s ez mindenkinek, így a gyereknek is érdeke. A válóperek utáni esetleges jogsértések, netán a gyerekláthatás akadályozása, illetve az esetleges szankciók már működési kérdés, csak remélhetjük, hogy itt is lesz pozitív változás. Miként a sokat emlegetett magatartásban realizálódott közgondolkodásban. Mert változás kell, változás a jó irányba. Ebben mérföldkő a jog és az intézmények működése. Hogy könnyebb legyen szülőnek, gyereknek egyaránt. Tehát a társadalomnak is. Nincs más út: az önfelmentés, a másikra mutogatás helyett mindenki söpörjön először a saját háza táján. Ahogy mondta Gandhi: „Te magad légy a változás, amit látni akarsz a világban!”

Partium

Rideg István

Tájaink légkörében* Tisztelt Közönség! Elöljáróban hagy áruljam el, hogy ennek a kis kiállításnak a címét Kiss Tamástól örököltük. Ő – Várad, Debrecen és Kisújszállás vonzásában – élete legutolsó könyvének adta címéül ezt a találó kifejezést: Tájaink légkörében. Ma is örömmel tölt el, hogy Körmendi Lajos és Tamás bácsi megbízásából én szerkeszthettem és a karcagi Barbaricum Könyvműhely adhatta ki 2002-ben. A könyv lényegében arról szól, hogyan lehetett, hogyan volt érdemes élni a tájaink légkörében. És hogy csodák vidéken is vannak. Itt, ezen a kiállításon három ismert személyiség – Györfi Sándor szobrász, Papi Lajos fotós és dr. Tóth Albert biológus – hagyományokat, gyökereket, illetve helyi értékeket feltáró munkái sorakoznak, a mi tájaink, a Nagykunság légköréből merítve szellemiségüket. Mindhárom olyan alkotó, küldetéses ember, aki a meglátott, tapasztalt helyi értékekre is szívesen építkezik. Itt az alkotásaiknak csak a töredékét tekinthetjük meg, azok azonban mégis gazdag, mély benyomást tehetnek ránk. A genius loci, a hely szelleme, a nagykunsági gravitációs erő bűvkörét csodálhatjuk meg ezen a tárlaton. Mert szerencsére, a vidéken, küszködve, de még ma is – Adyt idézve – „Az Élet él és élni akar.” Hát segíteni kell rajta! Ezt csinálta egész életművével a karcagi Körmendi Lajos is, aki – Sarkady Sándor szavaival élve – „sokat tett a nemzeti irodalomért, a tájhazáért, a Nagykunságért, népünk felemelkedéséért.” De közöttünk, vidéken él (itt lakik!) a karcagi Györfi Sándor, jelen Magyarországának egyik legnagyobb, „reneszánsz alkatú” szobrásza: az eszközeiben sokszínű, tartalmában realista, sőt: mágikus realista művész. Ő egyenesen kimondja, tiszta vizet öntve a pohárba: „Én tanyasi ember vagyok, Kunlaposon születtem.” „Én ma is vallom: meghatározó az, hogy hová születünk. Én nagyon ragaszkodom a szülőföldemhez: Karcag az én Párizsom. És állítom, nem véletlen, hanem predestinált a születésünk helye. És az is, hogy a jó iskola szellemi-lelki erősítést ad és köt, és már nekem is vannak tanítványaim.” Emlékezzünk: valamikor (a nagy francia forradalom óta) Batsányitól Petőfin, Adyn át, Illyésig, József Attiláig Párizs volt a fő viszonyítási pont. 1906-ban Páris, az én Bakonyom Ady Endrét, „Hunnia új szegénylegényét / Őrzi nevetve.” Párizs Adynak menedékhely, a szabadság helye, mert, mint énekli: „Nagy az én bűnöm: a lelkem. / Bűnöm, hogy messze látok és merek.” Aztán az első világháború után: a népből jött, „népben, nemzetben gondolkodó” magyar értelmiségiek javának (gondoljunk csak a népi írókra, Illyésre, Sinkára, Veres Péterre, Szabó Pálra!), már a csonkolt hazában, vagy azon kívül is (említsük Tamási Áront!) a szülőföldje lett (maradt!) a világ közepe. Trianon (1920) után többen követelték, a sanyarú sorsú magyar vidékkel kellene kezdeni valamit! Sokkal jobban szabadítsuk fel a nemzeti erőnket, a parasztságot! Segítsünk a

* Kiállítást megnyitó beszéd, Túrkeve, Református templom galériája, 2016. szeptember 10.

Partium

népünkön! A nyomukban járó népi ihletésű Körmendi is így nyilatkozik 2004-ben, röviddel a halála előtt: „nekem a Kunság az Ég Oltára.” Egyébként Györfi Sándor művészetéről mindmáig az ifjúkori barát, Körmendi jegyezte le a leglényegesebbeket, a legszebben és a legmaradandóbban. „Györfi Sándor nem csupán szépséget akar nyújtani az ezredvégi értékválságban egyre bizonytalanabbá váló nézőnek, hanem eszményeket is. Talán mégsem az a dolga egy művésznek ma, hogy veszett indulattal szétrombolja a nemzet, a múlt értékeit, hanem azok újrafogalmazásával, újak teremtésével segítsen élni egy veszélyeztetett népnek.” A szobrász érzékenysége a formában sűrít, kiemel, felfokoz, tipizál, eszményít. A Kun pár megragadó kun ősapa-ősanya páros. Talapzatára a Kun miatyánk szövege van írva, kunul, illetve a jelzése: a XVIII. Karcagi Birkafőző Fesztivál. A Pogány ikon (2007) Körmendi Lajosról készített szimbolikus fejszobor. A dús hajzatot és szakállt az ősi kun alakok díszítik. Az arc helyén az aranyozott kun kán és felesége szobra ül, ölükben az ajándékoknak egy-egy tálkát tartanak. Az őskultuszt eleveníti meg ez a különös portré. A múlttal átitatott portrét azért ábrázolja a szobrász szent szándékúnak, ikonnak, mert Körmendi világnézetében az ősök tiszteletét tartja a legfontosabbnak. A rendkívül expresszív kompozíciójú Karcagi kun pietá Magyarország egyik legszebb II. világháborús szobra. 1992-ben állították fel Karcag főterén. A klasszikus reneszánsz michelangelói formát (1499) 20. századi neoreneszánsz, Györfi Sándor-os tartalom telíti meg és módosítja. Hasonlók, mégis mások a testtartások, mások a pózok! Mert mások az okozói. Michelangelónál a jóság révül el – Györfinél a düh, az elkeseredés, a harag, a rettenet. Michelangelónál bensőséges, égi szózatra figyelő a lemondás – Györfinél a félelem, a fájdalom, a száműzöttség keveréke. Michelangelo „katolikus” pietája elégikus-ódai, Györfi „református” pietája tragikus-elégikus. Michelangelo madonnáján az egyéni magány tükröződik, Györfién a kollektív magány. Michelangelo halottja hanyatt fekszik az anya térdén, csaknem mezítelenül, Mária szembe néz a tetemmel. Györfi halottja háttal púposodik az égnek az anyja térdén, katonazubbonnyal (lágerzubbonnyal?) szinte teljesen befedve. Michelangelo halottja személyesebb, Györfié személytelenebb. Michelangelóé az égbe „vágyik”, Györfié a „földbe” hanyatlik. Michelangelo alakjai oldottabbak, Györfié merevebbek. Ott a halál „megváltó”, itt érthetetlen és értelmetlen. Michelangelo hitében gazdag Máriája áhítatos, aki a megváltót, a szent halottat siratja. Györfi Karcagi kun pietájának Máriája a 20. század védtelen, űzött, tehetetlen, dermedt „karcagi” asszonya. Maga is, „katona fia” is értelmetlen áldozat. Ezért Györfi madonnája félelemmel teli tekintetű, riadtabb, lelkiállapota a rettenetes kataklizma következménye. A vallásos Mária tudja, hogy fia az emberiség megváltója, ezért tekintete lágy, simogató, míg a karcagi Máriáé „bomlott”, vádoló, balladai. Monumentális alkotások, kegyhelyek, zarándokhelyek, búvóhelyek – amióta elkészültek… A Székely sirató I. világháborús emlékhely Székelykeresztúron. A fejkendős nő – anya, testvér, feleség, szerelmes társ? – kevésbé személyes, ezért általánosító. A férfi teste személyesebb, ám megemeli a jelentését az, hogy Jézust asszociálja a képzeletünkben. Az avantgárd hatást mutató Ménesek emlékére a vágtató lovak dinamizmusát örökíti meg. Ez a szobrász egyik diplomamunkája. Karcag szép köztéri szobra.

Partium

A Kun legenda jelzésszerű férfi és női alakja egy-egy ajándéktartó kelyhet fog az ölében. A Délibábban a szobrász csikós édesapját mintázza, úgy, ahogy a délibáb tükrözi. A Malaclopó humoros ábrázolásában az óvakodó mezítlábas férfialak lazán a bal vállára öleli a malacot, gyengéden segítené a másik kezével is, ha kellene, de nem kell, mert a malacnak csukott a szája, tehát nem visít! A Karcagi fuvaros portréja egy markáns, szikár, javakorabeli, álló, toporgó alakot mutat. Tél van: a gumicsizma, a sapka és a bekecs jelzi ezt, a várakozás türelmetlenségét pedig a leengedett, ökölbe szorított kezek. A portré tipikus. Dr. Kátai Gábor orvos és gyógyszerész (1831-1878) alakja eszményített. A tudós magas homloka, a leengedett jobb kezében tartott vaskos könyv egyaránt kiemeli tudós voltát. Kátai 1873-ban, a kolerajárvány idején kormánybiztos. A karcagi kórház 1991-ben vette fel a nevét. A Kun pár a szobrász nagyanyja és nagyapja. Kanapén ülnek. Telt illetve szikár alakok. A férfi a jobbjával gyengéden, védőn átkarolja a feleségét, aki karba tett kézzel ül mellette. A tisztességben megöregedett emberek kölcsönös megértése, megbecsülése tükröződik ezen a kompozíción. Györfi Sándor a jól tömörítő, szelektáló, de csak a leglényegesebb vonásokat érvényesítő kisplasztikáiból is hozott egy tucatnyit. Györffy Istvánról kettőt, az egyik emlékérem. A Szűcs Sándor emlékére plaketten a vékony, csontos arc és a sima koponya sámánszerű összhatást nyújt. Nem véletlenül írta a szobrász tollal a hátlapjára: „Egy magyar garabonciás emlékére, 1984.” A Kántor Sándor emlékére plakett a híres fazekasmestert az írókára figyelő elmélyült koncentrálás pillanatában örökíti meg: hatalmas a homlok, összevont a szemöldök, hunyorgók a szemek. A Kun pár (nagyszüleim emlékére) 1-2 a családi lírai realizmus termékei: hol az ágyon ülnek, hol a kanapén. A Jászok-kunok letelepedésének 750. évfordulójára, 1239-1989 alkalmi plakett, idealizált mozdulatokkal. A legenda, a hagyomány tovább éltetett: két vágtató lovast látunk, ősi nomád harcmodorban – elengedett a kantárszár, hátrafelé fordulva nyilaznak a rendkívül hatékony visszacsapó íjjal. Pávai Vajna Ferenc: a berekfürdői hévíz felszínre hozójának kucsmás feje is emlékezetes. A Szántás 1-2 felülnézetben látott variánsok. Kevésbé kidolgozottak, de éppen a vázlatszerűségük, a nyersességük teszi őket rusztikussá, mesterkéletlenül parasztivá. Az ökröket hajtó, az eke szarvát tartó paraszt alakja a munka szeretetét tükrözi. A Rodostói emlék (Rákóczi 1-2) az áldozatot hozó, üldögélő, a magyar szabadság reményét ébren tartó, töprengő, majd a fáradtan asztalára boruló, elalvó fejedelem pillanatainak megragadása: önfeláldozása feltétlenül elgondolkodtató egy nemzetét szerető magyar ember előtt. (A fejedelem a karcagiaknak védelmet nyújtott, a rakamazi birtokára telepítve őket.) A Református szimbólum (Pelikán) plaketten a három kicsinyét etető anyamadár megmintázásában a szárnyak, a madarak csőrei és a középső fióka csőrébe hulló táplálék dominálnak. A legenda szerint a pelikán a saját vérével táplálja a fiait, ezért pár-

Partium

huzam alakulhatott ki a madár és a vérét ontó Jézus között. Ezt a Krisztus-szimbólumot a magyar református egyház is átvette. A kompozíción hangsúlyozott a szeretet óvó, nevelő jellege. A Mag nagyon leredukált formájú, mégis szuggesztív világot tár elénk. Olyan érzésünk támad, mintha a simára húzott barázdákban a vajpuha televény termőtalajba (az anyaföldbe) máris beágyazódtak volna az életerőtől duzzadó magvak! (Az élet misztériuma, titka: „Az Élet él és élni akar!”) Györfi Sándor készítette el atyai jó barátjáról, a kisújszállási Papi Lajos szobrászról a legjobb mellszobrokat, ezek egyikét (Papi Lajos) el is hozta ide: mert a robosztus erejű személyiség inspiráló hatása máig él benne. Papi Lajos lakonikusan mondja: „Ecsetem a fény.” Mit takarhat ez a mondat? „Végeredményben egész eddigi fotóművészetem a Nagykunság, az itt élő emberek szolgálatában született. Szeretem ezt a tájat, ezt a népet, amely az évszázadok alatt keserves, szívós küzdelemben teremtette meg anyagi és erkölcsi, művészi értékeit, valamint az életlehetőségeit.” A fotóművész mindig olyan pillanatokat les el és rögzít, amelyek valamilyen többletjelentést sugallnak. A fotós kiemeli és elénk tárja a pillanatok összetettségét, amellyel azok elkülönülnek a világ többi részétől. A képek gondolkodásra, dekódolásra késztetnek. Az Esett a történéssel bekövetkezett okozatot közli. A Túzokőr férfiarcán a figyelem fontosságát az eltátott száj is hangsúlyozza. A Belépőkön igen erősek, már-már megborzongtatók a hófehér és az éjfekete kivágások, a kontrasztok. Az Öreg című képen is kontrasztot képez az öreg körtefa töve és a fiatal pipacstenger. A Napozón a vörös-fekete foltos cica a fény és az árnyék találkozásánál napozik. A Dér azzal sugall elégikus elmúlás-hangulatot, hogy az öreg deszkán egy roncsolt fagörcs deresedik. A Kumán minta egy virágmotívummal kezdődő kun kapufélfát mutat, amelyet geometrikus mintázatok folytatnak: vagy inkább ezekből nő ki a virág! A Csárda képen a részletből következtethetünk az egészre. Az udvarról nyíló bejárat a csárda hátsó fertályának a jelentőségét emeli ki. A Szorult helyzeten sárguló levelek akadtak fenn az ósdi, repedt deszka egyik hasadékában. A fotós a jó címmel úgy kezeli őket, mintha élőlények lennének. A Városszélen a fény és árnyék játéka hangulatos, például a tükörkép megjelenése a tócsában. A Délután képen sajátos vidéki hangulatot áraszt a hátsó udvari ajtó és a fal találkozása. A fény és az árnyék kapcsolata a sötétedés egy elkapott pillanata. Az Őseinktől régi templombelsőt mutat: padok, lepusztult fal – ezt örököltük. A Hodály a közel és a távol játékából épül. Rejtett humora nem feledhető: elől a birkatenger, ez a sokaság nem kér a hodályból, az állatok összetartanak az összetartó hodály nélkül is. Az Ellenfény Kontraszt címmel is szerepelt már kiállításon. A bravúros képen a gyermekláncfű, a pitypang három kocsányát látjuk. Az egyikről már elfújta a szél a fészek kaszatterméseit, a távolabbi fészek homályosan látszik, a közelebbi azonban

Partium

nagyon élesen. A gömbje szinte izzik, világít, a bóbiták mintha ki akarnának robbanni, valamely szellőre vágyva, hogy kirepítsék az apró magvakat. A történés folyamatát a „volt” árnyéka és a „lesz” fényessége érzékelteti: a már elrepült és a jövőben elrepülő termések misztériuma. A Tanyán a vidék csodái közé tartozik! Gémeskút: a kútgém tükörképe a tócsában jellegzetes tanyasi hangulatot őriz. Teavízért: itt is a jó cím emeli meg a képet. A gangon fekete ruhás nénike két zománcos kannával a bal kezében és a bal hóna alatt: indul a vízért, bizonyára azért, hogy jó meleg teát főzzön. A Tükröző elgondolkodtató kép. A kútgém tövén a sötét pocsolyában, az esti feketében tükröződik a lemenő nap fénye. Az alantas, a lehúzó és a fenséges, a felemelő sajátos találkozása ez. Juhász Gyula lírájával rokon. A Kunok Vigyázok rád címmel is volt már kiállítva. De az új címe is igen szellemes: mindketten kunok, Papi Lajos Kun madonna című szobra is, és a puli is. A kép humorának forrása az, hogy a kis fekete puli hűségesen őrzi a kecses női szobrot. A Trükkösen címe egyenesen a fotózás technikai csodáját hangsúlyozza, ahogy az idős házaspár egy varázsgömbbe kerül. Az összetartozásuk megbonthatatlan varázsgömbjébe. Dr. Tóth Albert szintén szükségesnek érzi az Alföld iránti szeretetét igen erősen deklarálni. „Őseim generációkra visszatekintve alföldi, kunsági, kisújszállási emberek voltak. Büszkén vállalom kálvinista, redemptus őseimet (…) kisújszállásiként nemcsak érdekel, de szeretem is, hozzá ezer szállal kötődöm. Nekem ez a honom.” A tudós biológus nemes feladatot vállal. Az oktatáskor használt illusztrációinak kettős célja van, ezek a felfedeztető ismeretszerzés és a gyönyörködtetés. Tudja, a hatásos látványelemek megörökítésével nemcsak remekül taníthat, hanem a vidéki táj, a Nagykunság, az Alföld örökre elkötelezett szerelmeseivé is teheti, nevelheti a hallgatóit, avagy a nézőit. A Pásztó-halom (Túrkeve) aratás után fotón a barna föld és a kék ég a fehér felhőkkel dominál. Íme, ilyen egy kunhalom légköre! A Zádor-híd Karcag határában ﬁgyelemfelhívó fotó az ötlyukú hídról. Idő megmarta téglák vörösödnek ránk (valamikor madártojással fogatták össze őket!), csak a középső lyuk látható, a mellette lévő két lyuknak csak a fele-fele. Lám, az idő vasfoga mindent elemészt! Bivalydagonya: ritka jó mozzanat. Csak két fekete-szürke fej fedezhető fel a fényes malajban: az egyik jól látható, de a másikat takarja. Hát ilyen egy önfeledt bivalyfürdőzés! Aratás után: ilyen a nádtorzsa. A Pásztó-halom (Túrkeve) naplementekor: sötétbarna a halom földje, fölötte vörös az ég alja, amely titokzatos sárgászöldbe megy át. Kék tó: ilyen a nádas között a víz. A Havas szántás nagyon érzékletes kép. Milyen csillogón szép a puha szürke hóbunda a földön! Szinte érezzük a melegét! Gyomtenger fedi a kisújszállási Hármas-határhalmot: ﬁgyelemfelhívó, környezetvédelmi kép.

Partium

Az impozáns méretű Cserke-halom teljes felszínét nádtenger borítja. A képen ezt egyszerre három ember fedezi fel. Hajnali köd: ezen a képen a fehér, a lila, a kék és a fekete együttes hatása a lenyűgöző. „Kunsági Niagara”: ömlik a víz a nagy csövekből. Érdekes, kérdezzük is: vajon ez hol van? Belvíztenger a Nagykunságban: légi felvétel, elámulunk a láttán. Szikpadkák: milyen monumentális a kicsi! Kék barázda: talán ez a kép a legmeghökkentőbb Tóth Albert-fotó. A part kétfelől zöld füves, sárga földes, és középütt ott a „hihetetlenül tintakék” víz a barázdában! Látjuk, íme, ilyen is lehet a „mesebeli” vidéki táj! Csak észre kell venni, fel kell fedezni! Tündérfátyol-mező a Berettyón: áhítatos, érezzük, halljuk még a csöndjét is. A Nekem térkép e táj bámulatosan érzékletes és emlékezetes megragadása a puszta egyik mikrovilágának! Bombatölcsér Kunkápolnáson, 2001: kék vizét három embert szemléli. Oktató célú felvétel. Felhőcsipke: a ritka pillanat képe ez is. Istenien szép ez a természeti jelenség! A fehér fényrajzolat a kék mögül tör elő. Tisztelt Közönség! Azt kívánom, hogy a Nagykunság e három jeles alkotójának szándékait, amelyek a műveikben megtestesülnek, fogadjuk köszönettel, mert a mi gondolataink, érzéseink épülésére (is) születtek. És a bennünk megindult szellemi erjedéssel a közös tájhazánk szeretetét szolgálják. Azért voltam részletező, mert a barátaim bizony elvárják tőlem, hogy megbecsüljem a műveiket – a róluk alkotott elemző, tisztességes véleménnyel. Nem engedhettem meg hát magamnak, hogy közhelyszerű általánosságokat pufogtassak a munkásságukról. Ráadásul másképpen lát a szobrász, a fotóművész és a biológus. Hát, íme, így, ennyire sikerült. Köszönöm, hogy ﬁgyelmesen, türelemmel meghallgattak.

Partium

Emlékezés Oláh András

Ha lennék valakié* Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezők! Magától értetődőnek tűnik, hogy Érmindszenten Adyról, csakis Adyról kell beszélni. Ám újra kézbe véve a költő írásait, verseit és újságcikkeit, azzal szembesültem, hogy ő viszont nagyon is rólunk beszélt. S ha közvetlenül nem is nekünk szánta szavait, azok mégis hozzánk szólnak. Ezt ﬁgyelembe véve talán nem szentségtörés, ha Ady kapcsán egy kicsit magunkról is beszélek. Lehet persze vitatkozni azon, hogy egy száz évvel ezelőtt keletkezett verssor adott esetben a kor leképeződése-e csupán, vagy aktuális-e ma is. Hogy belemagyarázás-e, ha Ady szavain keresztül vizsgáljuk jelenünket. Hisz mit is tudhatott rólunk? Mit láthatott meg a hat ujjal született táltos a halála után következő száz évből? Vagy lehet, hogy nem látott semmit – egyszerűen csak ismert bennünket? Ismerte az embert? Az Élünk vagy nem című versében rendkívül élesen fogalmazott: „Mocsok a szivünk és agyunk, / Sírván siratjuk, hogy vagyunk / S hogy van, még van, az Élet / S hogy tudunk, mit se tudva / S utunk a latrok útja, / Holott Jézusokként kezdtük. Utunk a latrok útja. Mit tettünk? Mivé silányítottuk az életet? Azt tesszük-e valóban, amire hivatva vagyunk? S amivel beérjük, tényleg az az ÉLET? Hamvas Béla kissé szarkasztikus, de mégis roppant találó megközelítése szerint az „…élet hiányérzet és szomjúság valamire, ami nem élet, hanem táplálék és ital és tartalom és szubsztancia. Az élet izgalom és nyugtalanság és kívánság, amely éhséget eszik és szomjúságot iszik és álomról álmodik. Ami csak élet és semmi más, a szenzációk ájultsága, ez azoknak az élete, akik csak élnek.” Élni bele a világba, hajszolni az élvezeteket és nem törődni semmi mással… Örökké jelenkorúnak lenni, fanyalgással tekinteni a múltba kapaszkodókra, mi több: felejteni a múltat, a gyökereket, és beláthatatlannak tekinteni a jövőt. Ez lenne az út? Ady elkeseredetten vágja szemünkbe ennek a végletekig összeborzolt-összekócolt világnak a legszívsajdítóbb következményét: „Sem utódja, sem boldog őse, Sem rokona, sem ismerőse Nem vagyok senkinek…”

* Elhangzott az érmindszenti Ady-zarándoklaton – 2016. november 19-én

Partium

Holott ő semmi többet nem akart, mint otthonra és szeretetre lelni. „Szeretném, hogyha szeretnének, S lennék valakié” – hangsúlyozta az előbb már idézett vers záró soraiban. Az Emlékezés egy nyár-éjszakára című költeményében pedig így fogalmazott: „Tudtuk, hogy az ember esendő / S nagyon adós a szeretettel”. Ha van dolgunk ezen a Földön, az éppen ennek az adósságnak a csökkentése. Adynak emberként és magyarként ugyanazzal a konok félrenézéssel kellett szembesülnie. Mert mi soha semmiből nem tanulunk. Vakon élünk. „Nekünk Mohács kell” – vágta kortársai szemébe, s hagyta örökül számunkra is a figyelmeztetést. De ha a szívünkbe nézünk, be kell ismernünk: ahogy Mohács tragédiája sem tudta észhez téríteni, az egység, az összefogás irányába terelni a magyarságot, azóta is csak szakadni tudunk, s az újabb és újabb történelmi traumák sem józanítottak ki bennünket annyira, hogy a felismeréstől eljussunk a cselekvésig. Sopánkodunk, nyalogatjuk a sebeinket, sorstragédiát emlegetünk – és maradunk az önpusztítás, az önfelszámolás útján. Mintha megrekedtünk volna az örök mélyben. Pedig „ennek az elkockázott országnak és szerencsétlen magyarságnak… minden alanyi joga megvan az élethez…” S mert „Az Élet él és élni akar…”, legelső dolgunk, hogy ne legyen „szomorú embernek lenni”. Őrizzük hát az „Őrzőt”! Őrizzük Adyt… És figyeljünk a szavaira! Hölgyeim és Uraim! Az új vizeken járó – az Értől az óceánig készülő – Adyra emlékezünk. Az örök szerelmesre, a dacos tollforgatóra, a lánglelkű poétára, aki – rangot és címet nem tisztelve – „petőfis” hebehurgyasággal nekiugrott bárkinek, ha kellett. S a váteszre, aki az életmorzsákat összerakva nagyon hamar megértette: az ember számára egyetlen járható út van – a szeretet útja. Utolsó prózai írásainak egyikében egyértelműen kijelenti, hogy már csak Krisztus szavaira figyel: „Állandó olvasmányom – írja – voltaképpen nincs is más, mint a Biblia…” (Vallomás) Utolsó erejével Istenhez fordul: „Köszönöm az én értem vetett ágyat, Köszönöm neked az első sirást, Köszönöm tört szivü édes anyámat, Fiatalságomat és büneimet, Köszönöm a kétséget, a hitet, A csókot és a betegséget. Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek Másnak, csupán néked, mindenért néked.” Oláh András ünnepi beszéde a szülőház kertjében felállított Ady-szobor előtt

Partium

Elek György

Érmindszenti ősz* Érmindszentre is beköszöntött az ősz. Sírok háborognak a mélyben, fölöttük pedig új életek megjelenésének reményében hisszük, hogy ősz van már, de még messze a tél. „Csak az a mély és szent igazság, Amit magába rejt a lélek...” kísért minket amikor emlékezünk. Mintha csak attól félnénk, hogy nem éljük meg a holnapot; hogy sok-sok különös nyár éjszaka után, nem gondolja meg magát az ősz. Mintha csak attól félnénk, hogy nem történt meg a 20. század. Mintha nem itt élt volna a költő, akiről már sohasem tudjuk kideríteni, annyira szentül vagy annyira ördögien tudott szeretni, hogy azt viszonozni nem lehetett? Elrongyolódott kezei is hajlottak az ölelésre, úgy ölelt, hogy nem volt képes senki sem azonosulni a csak mesékből hallott, de a valóságban sohasem érzett ujjbegyekkel. Legjobb ilyenkor elképzelni, ahogy beleremeg az ősz a mi életünkbe is és ítélkezik – ilyenkor félünk -, ha nem fogja meg senki a kezünk. Elképzeljük, ahogy egy fogyó nemzet ﬁai egy különös nyáréjszaka után itt az őszben farkasszemet néznek a nagyvilággal, ahol nincsen számukra hely, de lehet még hinni, szeretni, ha elhagynak is. Lehet még vinni roskadozva is a lelkeket, és mindörökre látni a fényes nagyszerűt.

* Elhangzott a 2016-os érmindszenti zarándoklaton

Partium

Szemle SZ.Tóth TÓTHGyula GYULA Sz.

Tour de Föld (Novák Valentin: Álomtourbina – kerékpárosregény) Avagy ‘túr’ de Kozmosz, fölfelé és befelé. Maga a totalitás – két keréken. Őrület! Drótszamáron, ahogy Németh István Péter, a szelíd lelkű tapolcai költő szeli a Badacsony mögötti vidéket. Teszi ezt már régóta, de mindig talál újat, és átlát hegyeken, vizeken. Hát akkor, aki felturbózza bicaját, és belevág, no, nem a vakvilágba, hiszen a bringás meglátta a napvilágot, hát vonzásába került. Novák Valentin már előbbi munkáiban is felültetett, hol erre: Páternoszter (regény, PONT Kiadó, 2012), hol arra: Hovavonatozni (versek, Hungarovox Kiadó, 2013) Most kerékpározásra invitál. Új könyvét méregetve, első olvasásra többfélét gondolunk a műfajról: regénynek hívják, de versekkel fűszerezett elbeszélésfüzér is lehetne. Legyen regény. Termelési regény – termelj többet, jobban élsz! Termelési regény, bizony a javából – csak nem írja ki a szerző (ez nem a reklám helye), itt nagyüzem működik, munka van. Még „drótszamárnemesítés” is folyik. Munkával dicsérd a napot. Novák, a szógazdálkodó: vet és arat, szóhalmai, nyelvi leleményei, szövegmezői gazdagon áradnak, lapokra gyűjti be a szavakat, mint búzát a gazda a magtárba. A búza aztán silóban tárolva várja sorsát, a szótenger meg a lapokon gondosan, szakszerűen kezelve, olykor bekezdés nélkül egy szuszra, több oldalon át. De Novák szövege lélegzik, árad belőle az oxigén, „kézben tartja a nyelvet”, rendezi, porciózza. A szótermés feldolgozva várja, hogy elkeljen, hogy az olvasó belekóstoljon. Ne csak nézze, és kívülről ítélkezzen: hát ez bravúros, vagy hát, ezt meg hogy lehet el/olvasni?! Pattanjon a szövegre, hajtson, lihegjen. Belülre kerülve más a nézet: másként látja a környezetet, a világot, még magát is észreveszi. Mennyit kibír? Érdekes, eddig nem is gondolta volna. Hát rajta! Tekerési regény – tekerj többet – hova érsz? Nemcsak a Föld körül, a Földön, de belül és körüle, Vatikántól Pomázig. Tekerés az élet. Felturbinázva. Ehhez lelki és ﬁzikai erőre is szükség van.

Partium

A metaforák változatos, gazdag felvonultatása folyik, pereg-forog a kerék, párosan. Szép az élet? Az író a nyelv által belevisz a hajtásba. Hajszába? De: 1. meg lehet tanulni, 2. van töltőállomás (feltöltődés). Ember és gép összetartozik. Mintegy: NV – Kerékpár Szalon – szaküzlet és szerelőműhely, alkatrészek, használati útmutatók – mindent a kedves olvasóért! És menet közben még viccelődni is lehet: Nézd a csávót, fölfelé görnyed, lefelé tapos. A változatos vidékek, a különféle témák, helyzetek adják az adekvát, a „helyi dumák” nyelvét. A teringettét! (Ilyen nincs is, ennél cifrább viszont bőven.) A beszédmód „ölelkező”, hol az író alkalmazkodik a helyzetekhez, a szereplőkhöz, hol ő maga diktál. A mindennapi nyelvhasználat mellett, gazdagon változatos, mondhatjuk: lírai, pszichológiai, szociológiai próza. Új regény, de nem olyan, mint az ötvenes években a francia új regény, a „nouveau roman”, mely szakított a hagyományos stílussal, a cselekmény helyett a tárgyakra összpontosított, azoknak alárendelve a szereplőket, a cselekményt. Megújító próbálkozás, száraz volt, megkonstruált munkákkal. Más ma már a módi. Nováknál: szabad regény vagy szabadregény. (Ahogy Vilcsek Béla használja a helyesírást a versnél.) Abszurdnak tűnő realizmus, elképzelhető, hogy megesett már, s hogy megvalósul. Ha nem, álomnak is jó. (Lenne, így utólag.) Ha nagyon belemélyednénk, eljutunk Fűzfa Balázs tanulmánykötetéhez: A nyelvben megragadható világ kalandja. (Savaria University Press, Szombathely, 2012) A XIX–XX. századi magyar irodalomról szóló tanulmányok között találjuk azt, amelyik Kertész Imre létezéstapasztalatait írja le, A megismerés alakzatai címmel. Ennek nyomán, a Sortalansághoz kapcsolódva, jutottam el Benedikty Tamás Szuvenír című regényéhez. Hozzáfűztem: „Ezek nemcsak terjedelmesek (a Szuvenír 960 oldal, két kötetre arányosan elosztva), hanem meg vannak írva. Akkor is így van, ha nem bírjuk a velük folytatott küzdelmet, s akkor is, ha nem tetszik az írásmű. Az effajta könyvek olvasásakor nem lehet lapozgatni, nem lehet oldalt ‘átfogni’, itt mondatokat, illetve sorokat kell nyomról-nyomra, szinte ujjal simítva követni. Aztán megállni, újrakezdeni, összemérni, amit (nem) értettünk. Cselekvések, szereplők, érzelmek, szerkezetek, gondolatok, helyszínek, időben, külön és együtt, különböző idősíkokban, nagy asszociációs műveletekre adva lehetőséget. Mindez képszerűen, és még szinte a hangokat is halljuk, a szagokat is érezzük. Szóval, próbára teszi az agyat”. Az egyik úgy van megírva, hogy az igazi olvasó végigszenvedi a koncentrációs tábort, a másik meg úgy, hogy végigszenvedi a forradalmat. „Véreset csak véresen lehet átérezni.” (Kortárs, 2015.06., 72-79.) Novák sem kímélheti meg a kerekezni akaró olvasót a szenvedés örömétől. De lendíti is. Két keréken – hovabicajozni? Tova. Novák Valentin nem ábrázol, felturbináz a nyelv által. Végül is kerékpározni egészséges, ha fárasztó is. Mint az élet. És ez kultúra. Belekóstolunk a kerékpározás történetébe, színes, érdekes anyag. A regény adja az ismereteket, s önképzésre motivál a kerékpár történetéből. „Máig sem tudjuk pontosan, hogy a sportág őse honnan ered. Kínai források szerint mintegy kétezer évvel ezelőtt olyan közlekedési eszközt használtak, ami nagyon hasonlított a kerékpár ősének nevezett ‘futógép’-hez.” (http://gtk.byethost33.com/doksik/kertort.pdf) „A kerékpár ötlete az ősrobbanásig nyúlik vissza. (…) Akárki találta fel a kerékpárt, megérdemli az emberiség köszönetét.” (Happy Bike Sportegyesület = http://www.happybiketeam.hu/olvasnivalo.php?action=tortenet) A 19. század elején már Pest-Budán is megjelent az „emberi erővel hajtott kétkerekű jár-

Partium

mű”. (Perényi Roland, A városi kerékpározás kultúrtörténete = http://mult-kor.hu/.) Igazán a 19. századtól indul be a fejlődés, lendül az ipar, tágul a divat. A kerékpár/ozás elterjedt: megjelent a sportban, máig nagy versenyeket rendeznek, a háborúban harcászati alakulatok járműve lett, teret nyert a mindennapi életben, a postás is azon csenget. A kerékpározás tartja magát. Virágkora van… A kormány a kézben. Tiszta demokrácia. A kerékpár története mellett a regényben is nagy utat járunk be, mindezt a kerékpár különböző technikai formációival tehetjük: földrészeken hajtunk keresztül, suhanunk a Champs-Elyseés-n, Mexikóban fesztiválozunk, bepillantunk népek életébe, indiánokkal találkozunk, de legjobb itthon, Cili cicával és Bodri kutyával dicsérjük napot, kibírjuk a megpróbáltatásokat az ÁFÉSZ boltban, elidőzünk határozottabban tartósabb elemeknél, mint materiális és idealista körök, megismerkedünk Fixivel és Trixivel, a szellemkerékpárosokkal, hegymenet, lejtmenet, gurulhatok-e veled, Léna? Eközben a Kovács család találkozik Poirot-val, David Suchet csodálkozik kicsit, de a család szavazni megy, a pártpolitika kötelez, bár az ideológiák zavarosak, a hazafiúi kötelességek borulnak a szavazófülkében. Történelmet csinálunk: a „hovatartozatlanság” jegyében jön a „mélymagyar amazon”, átpöfögünk a Lada és Wartburg és Pannonia korszakon, valaki a Magyar Szuicid Pártot szapulja, botor módon összekeverve a Szocialistával, úgy hogy Lajoska, a család fiacskája, azaz Lecsó monológba kezd, nehezen fejezi be, Lea is rákezd, annyira beindulnak, hogy nem „megy” a befejezés, újra és újra nekilendülő hosszabbításokkal gurulnak, talán sohase érnének a végére, a befejezhetőségnek megvannak a dilemmái, a szerzőnek kell döntenie, s mint erélyes versenybíró berekeszti a futamokat – ha a kedves szereplők bírták volna még szuflával, az ő meséje is tovább tartott volna. Véget vet hát a gépelésnek (drótszamara az előszobában pihen), a (sz)ámító gép kikapcs, a gép és az ember, egyelőre, álomba szenderül. De bennünk marad az üzenet: Kelj fel, és kerekezz! Még sok megpróbáltatásban lesz részed. Oda se neki, hallgass Sziszire (becsületes nevén Dr. Szilágyi Szihamér), aki szerint a szöveg generálja az életet, nos így fonódhat össze a szövegelés és a bringázás, szebben: az alkotás és a kerékpározás folyamata. Ezeken, ilyeneken keresztül vezet az út az Élményhez! Egy klassz bicajon végighajtani a Tejút Touron, az ám a valami! Több szálat fog össze az író – Bibliától a mitológián át a naprendszerig, több témasíkot hoz mesterien szintézisbe: kerékpártörténet, történelem, földrajz, tudományok, sport, technika, ipar, kereskedelem. Röviden: kulturális antropológia, induktíve, a szépirodalmon keresztül, hogy eljuthassunk a dedukciókhoz. Nem ad, nem adhat „direkte” elméletet, de leírható. Az idősíkok is „egymásba csendülnek” (de nem úgy, mint Baudelaire-nél „a szín és a hang s az illat”, itt a hang dominál, a szín inkább szürke, az illatnak sallerszaga van), ketyeg a stopperóra a történelmi vekkeren, de észleljük a szubjektív időt, ahogyan a szereplők megélik. Nincsenek évszámok, az időt a korszakra utaló témák, helyek, tárgyak neve jelzi, figyelni kell, hol járunk. A történelemben bolyongunk. Tehát a jelen, az írás, az olvasás idejében észleljük a múltat, ahogy Bergson kifejti, és mindez befolyásolja mindenapjaink mozzanatait. Novák, a formateremtő. Az alkotás gyötrőn örömszerző példáját adja. A fárasztó biciklizés nem lesz gépies, mert tele van gondolattal, érzelemmel. Új struktúrát hoz létre, „a formaadás képessége lényegében: emberi uralom, bírás, a szabadság egyféle inkarnációja”. (Aniszi Kálmán, Apológia, avagy a forma dicsérete, Művészet és Barátai,

Partium

2016/2., 9.) Novák nem „fáraszt”, bár a rajtnál hat oldalas szózuhataggal kezd. A szöveget mondatokba rendezi, de mondatfolyam ez akkor is, nincs bekezdés, egy szuszra lódul a láb, zihálva nyit a tüdő: „egy-két-há-négy-öt // egy-két-há-négy-tíz // egy-kéthá-négy-öt // egy-két-há-négy-húsz” Már húsz, megy ez, csak így tovább! A bíztatás buzdítássá lesz, nem a pályán kívülről jön a szurkolás, belső motivációvá válik. Nekilódul a kerekes, s ha nem adja fel, felkiálthat: „Föld”. „Akkutöltő. Embertelepek töltekező helye”. (…) Talán még a csatlakozási pontod is megvan adva. Talán a talpad a negatív pólus, s ott a rád váró pozitív”. És még csak elején, a 10. oldalon járunk. A képvers geometriában alapozón, szélesre nyitja a perspektívát. Gyerünk, hát! A gyönyörök kínjával a mindenséget járhatod be. Hosszú a táv, de a kerékpáros nem magányos. A szándékosan elkövetett grammatikai szabálytalanságok arányosan, játékosan harmonizálnak a tartalommal. Amikor ma az egyén a bicikli által önkiteljesedésre, önmegvalósításra készül, szabad madárnak képzeli magát, felrúg szabályokat, uralomra tör, rongálja a kerékpározás kultúráját. Ez nemtől és kortól független, az ötveneshatvanas évekből megmaradt Csepelre kap az öreg szaki, nyargalni vágy. (Őszi hajjal izzik még a galagonya virága – műdal.) Végre eljött a szabadság: járdára fel! Tojik a (KRESZ) szabályokra. Félre az útból! Mire ez a nagy sietség? Fényévek vannak, a szabadoknak el kell gondolkodniuk: „Mi a szabadság?” – teszi fel a kérdést az író. Felel is: „… a legnagyobb önbecsapás”. Vagyis, „valamihez viszonyítva értelmezhető” csak, ahogy Fehér M. István ﬁlozófus is ajánlja. Hát, nem a járgány teszi az embert. Nováknál megvan a kerékpározás realista bája. A közösségi, nota bene társadalmi jellege, hatása. Nyugodtan mondhatnám: szabad szocreál regény, nem szocialista, szociálrealista szabad regény (vagy szabadregény). Indulhat a tandemfutam – kettesben az íróval. Ő vezet, magabiztosan irányít, rábízhatod magad. De a mű, az alkotás–befogadás közreműködést igényel. Aktivizálni magad muszáj! Az olvasó, ha hajlandó nyelven kerekezni, ha hajlandó végigszenvedni az utat a nyelvnyeregben, megtudja, hol lakik az Úristen (legalább is komoly érzetképzete lesz róla), de a Poklot is megjárja. De végül ő győz. Pontosabban: ő nyer. Újjászülethet. A borítót Molnár C. Pál tusrajza felhasználásával Pereszlényi Helga tervezte. Kifejező: a kerekező ülepe jelzi a nekifeszülést („A vádlidat akarom!” – lihegi Léna is.), a szemet ne ﬁrtassuk ilyen helyzetben, ami belül lejátszódik, az a lényeg, az benne van a regényben. (Hungarovox Kiadó, Budapest, 2016)

Partium

Oláh András

Emlékek vonzásában Az 1956-os forradalom és szabadságharc fővárosi eseményeinek jobb megismeréséhez nyújt segítséget Bakacsi Ernő új könyve, aki személyes emlékeit osztja meg az olvasóval. A kötet érdekességét és különlegességét az adja, hogy a szerző nem a politikum irányából és nem is történészként vizsgálja a témát, hanem a hétköznapok irányából közelít: egy fiatalember, egy diák akkori benyomásait veti papírra. Egyfajta emlékirat ez, amelynek írója a forradalom idején a Kertészeti Főiskola hallgatója volt, s aki unokatestvérével együtt vidékről a fővárosba fölkerült ifjúként szinte előzmény nélkül csöppent az események sűrűjébe. Hogy az emlékezés ne legyen felszínes, a szerző a maga által megőrzött korabeli dokumentumokra támaszkodik. De nem is annyira eseményeket akar elmesélni, sokkal inkább benyomásokat, hangulatot ábrázol. Hiszen ő maga nem tartozott szorosan a történések alakítói közé, csupán a részvevők, az átélők, a szemtanúk egyike volt. De épp ezért fontos mindaz, amit elmesél. Hiszen azt láttatja, amit a köznapok embere láthatott, érezhetett. A mű valójában öt nap (október 22-26.) történéseit taglalja dátumszerűen. A továbbiakról már csak emlékmozaikokat villant fel, hiszen – mint írja – nem tudja mindegyik képet konkrét időponthoz kötni. Beszámol a Műegyetemen tartott nagygyűlésről, a szegediek szerepéről, az egyetemisták követeléseinek radikalizálódásáról, az elszántságról, ami a fiatalok körében ekkor kezdett kibontakozni. Tudósít a 23-ai felvonulásról, annak előkészületeiről, s arról, hogy miként akartak védekezni az esetleges provokációkkal szemben. Sokatmondó annak leírása is, hogy hogyan reagáltak a Kertészeti Főiskola tanárai, hogyan szakadt félbe az előadás, milyen volt a hangulat a forradalom kirobbanása előtti órákban. De figyelemre méltó annak láttatása is, hogy október 23-ának történései az adott pillanatban még korántsem mutatták azt, hogy itt rövidesen elszabadul a pokol. Ekkor még semmi sem jelezte, hogy itt sortüzekre kerül sor. Maga a szerző is gyanútlanul a főiskolára indul másnap, mert eszébe sem jut, hogy az történtek hatására elmaradhatnak az órái. Szemtanúja lesz fegyveres harcnak, könyvégetésnek. Lát maga körül sebesülteket,

Partium

holtakat. Látja az átálló orosz tankokat. De – szerencséjére – a Kossuth téri mészárlásból kimarad. Pedig már épp oda indul, amikor a szembejövő, menekülő tömeg visszafordulásra készteti. De beszél az ávósok elleni gyilkos hajszáról, a Köztársaság téren kazamaták utáni kutatás lázában kifordult ösztönökről is. A véres valóság mellett a forradalom köznapi apróságait is felrajzolja: a sorban állásokat, a tömegek végtelen türelmét. Különös hangsúllyal és szinte áhítattal emlegeti a forradalmi becsületet – hiszen a betört kirakatokat sem rámolták ki a járókelők. S leírja azt is, hogy hogyan lett belőle majdnem újságtudósító. A forradalom zaklatott napjaiban találkozik úgynevezett „fontos” emberekkel is. Ilyen például Dudás József, a Magyar Függetlenség című lap szerkesztője, akit 1957ben az elsők közt ítéltek halálra és végeztek ki. Beszél a vidék támogató akcióiról, az élelmiszer-szállítmányokról. És érzékletes leírást kapunk a forradalom bukásáról és az azt követő megtorlásról is. A házkutatásokról, a megfélemlítésről. És persze az élet újraindításáról a hétköznapokban és a főiskolán. A könyv érdekessége, hogy a szerző közli a forradalom alatt, illetve a bukást követő időszakban keletkezett verseit is, amik jól példázzák a korhangulatot. Ahhoz, hogy árnyaltan láthassuk 56 eseményeit, fontos, hogy a szemtanúk emlékeivel megismerkedhessünk. Hogy mit éreztek, amikor látták fölvillanni a reményt, hogyan élték át a barikádok és röplapok korát, s a bukást követően pedig miként próbálták megőrizni a forradalom emlékét. Bakacsi Ernő: 56-os MOZAIK (Hungarovox Kiadó – Budapest, 2016)

Kocsis Csaba fotógraﬁkája

Partium

Unitárius szemmel Nyitrai Levente

Az élő angyalﬁa „Sátoros” ünnepeink felekezetköziek, mert nemcsak hitvallási, hanem a lélek mélyén gyökerező emberi töltetük is van. Nem tudok már utána nyomozni, hogy kik a történet szereplői, unitáriusok-e, vagy más vallásúak. Nem, mintha fontos ne lenne, hiszen nemcsak az esemény bír jelentőséggel, hanem az ember is, aki benne szerepel, és az is, hogy melyik felekezet hitvallása szerint ünnepli meg a karácsonyt. Bármilyen esemény a szereplőivel együtt érdekes, az öltözetüktől kezdve az otthonukon, a családjukon, az anyanyelvükön át a vallásukig mindennel, ami jellemzi őket. Arra sem emlékszem, kitől hallottam. Csak mintha rémlene, hogy valamelyik idősebb lelkész mondta el. Sok gyermekes unitárius család a második világháború után szomorú karácsony elé nézett. A családfenntartásban, az asztalnál, az együttlétben, és nem utolsó sorban a karácsonyfa mellett annyira nélkülözhetetlen édesapa nem jött haza a háborúból. Fogoly volt, nem lehetett tudni, mikor engedik haza. Egy késő őszi este mégis, mintha vidámabbat sípolt volna a Marosvásárhelyről érkező keskeny vonat mozdonya. Az édesapát hozta magával, és nem is egyedül. Árva kisﬁú volt a kíséretében, akit az állomáson vett magához, mert nem volt senkije. Bombatámadásban pusztultak el a szülei, testvérei és az otthonuk. Bombák és háború nélkül is látunk hajléktalanokat az állomásokon, aluljárókban, lépcsőházakban. Eszébe se jut senkinek valakit közülük magához venni, hogy megossza vele a magányát. Népes család pedig, ahol haton esznek, és jut a hetediknek is, már ritkaság. Pethő István jut eszembe, a pestszentlőrinci templomunk építője, akinek tankönyvéből oktatom a hittanosokat. A benne levő tanmese szinte azonos a fenti történettel. Befejezésként azt írja, hogy: „Karácsony a kereszténység számára az Úr Jézus születésének ünnepe.” Székely Ödön professzor, Aranyosrákosi Székely Sándor püspök unokája, Esszénus Jézus c. exegézisében így fogalmaz: „A dogmatikus vélemény az, hogy Jézus halálával megváltotta az emberiséget. Mi kénytelenek vagyunk ellentmondani ennek a koncepciónak, és ezzel szemben azt mondjuk, hogy Jézus nem a halálával, hanem az életével és tanításával váltotta meg az emberiséget”... „ha az emberiség követné Jézus tanításait, akkor meg lenne mentve. Nem volna-e akkor béke és harmónia a Földön? Bizonyosan az lenne. Ő saját példájával, tevékenységével, egész életével mutatta az emberiség megváltásának az útját... Nem váltotta meg az emberiséget, de megmutatta nekünk a megváltáshoz vezető utat. Mindenkinek magát kell megváltania, senki más nem teheti meg azt helyettünk. JÉZUS MEGADTA AZ EMBERISÉGNEK A LEGMAGASABB ESZMÉNYKÉPET, amit sajnálatos módon mindeddig nem nagyon sikerült átvinni a gyakorlatba. Az

Partium

emberi intelligencia nagyon fiatal, csupán néhány ezer éves, míg örökletes ösztöneink sok százezer évesek. Tehát ismerjük mi a jót, a gyakorlatban mégis a gonoszt követjük. De a rossz, amit az ember tesz, nem kimondottan az ő hibája, mert azoktól a vak erőktől ered, amelyeket távoli őseitől örökölt, és amelyek még mindig uralkodnak rajta. Szóval nekünk megbocsátónak kell lennünk... És jogunk sincs, hogy elítéljünk másokat, mert egyikünk sem tökéletes. Az vesse rá az első követ, akinek nincs bűne – mondta Jézus. Az ő naponkénti megtagadása ellenére sem szabad feladni a reményt, mert tanításainak óriási ereje van. Jézus azt mondta tanítványainak: „Higgyetek énbennem, én legyőzöm a világot! Az ő születését ünnepeljük karácsony napján, amikor a Föld és a Nap újjászületésének pogány eszményét is ünnepeljük. Jézus hozzáadta az ember újjászületését, testünk, egészségünk, szellemünk újjászületését. Az egész emberiség újjászületéséhez vezető utat, amin eljutunk az Isten országához. Amikor Jézus magáról szólt, önmagát semmilyen más módon nem nevezte, mint hogy Ember fia. Mit jelent ez a szó? Az eljövendő embert jelenti, mert a mostani ember tökéletlen, az önzés és erőszak gyermeke... Viszont, ha követjük azt az utat, amit Jézus mutatott meg nekünk, akkor jön majd az új ember, az Emberfia, aki meg fogja találni a mennyek országát, a szeretet és a béke országát itt a Földön. EZ AZ ALAPVETŐ ÉRTELME A KARÁCSONY-nak. És ne csak úgy ünnepeljük, mint egy ősi pogány fesztivált, mert ennél sokkal többet jelent a számunkra. Ünnepeljük a Mester születését, aki az egyén és az emberiség újjászületésének szimbóluma. Ha közöttünk lenne most, és mai nyelven tanítana bennünket, ezt mondaná: – Szeretetet hoztam nektek, és ti gyűlölitek egymást. Azt mondtam, hogy aki kardot ránt, kard által fog elveszni, és ti háborút viseltek, mészároljátok egymást. – Gyógyítottam a betegeket, és megmutattam nektek az egészség útját, és most mindnyájan betegek vagytok. – Szerény, egyszerű életet tanítottam nektek, és ti a pénzt, a vagyont gyűjtitek, birtokot birtok után, és kizsákmányoljátok egymást. – Hogyan szabadítsalak meg én benneteket, ha ti magatokkal sem törődtök? Bizony, ez az igazság. Tanításainak semmibe vétele hihetetlen nyomorúságot hozott az emberiségre... Olyanok kezében van a világ, akiknek szellemi fejlettsége messze-messze elmarad technológiai fejlettségétől. Ha hűek akarunk lenni a karácsony valódi szelleméhez, így kell válaszolnunk Jézusnak: – A nagy felfordulások a mi viszálykodó és kiegyensúlyozatlan életmódunk egyenes következményei, de reméljük, hogy azok, akikben megmaradnak a te magasztos gondolataid és eszményeid – miután a nagy vihar elmúlt – képesek lesznek újjáteremteni az emberiséget. Remélem – mondja Székely professzor –, hogy mindannyian elmélkedni fogunk ezeken a gondolatokon minden karácsonyi ünnepen, Jézus születésének és életével is tanúsított igazságának ünnepén.” (Prof, dr. Edmond Bordeaux Székely: ESSZENUS JÉZUS. Ford. Szentesy E. András, Living Earth – Élő Föld Kiadó, 2007.) Karácsony a gyermekek ünnepe. Hisszük, hogy felnő közöttük a fentebb megálmodott nemzedék, akik újjáteremtik majd a Jézust követő emberiséget. Mi szülők tudjuk,

Partium

hogy útjuk a nekik készített karácsonyok élményvilágán keresztül vezet. Hogy mi is karácsonykészítők legyünk, nekünk is karácsonyokat készítettek a szüleink. Ezek külsőségekben és anyagiakban ínséges, de lelkiekben gazdag karácsonyok voltak. Hadd meséljem még el az egyiket. Amikor szüleink azt gondolták, hogy fel kell világosítaniuk gyermekeiket a karácsonykészítés prózai valósága felől, mi egyöntetűen azt kértük, hogy nekünk pedig az angyal hozza a karácsonyfát és szerény ajándékait, Éreztük, hogy attól lesz gazdag a karácsony, nem az angyalﬁától. Szüleink ezért a korán beszerzett fát eldugták a sötét pincébe, ahol pedig a mi kajtár kisöcsénk megtalálta. Az „angyal” nem adta meg magát, és máshová rejtette el a fát. Azt mondták nekünk, hogy megette a kecske. Nem jutott eszükbe, hogy sok van szegény párának már a rovásán, megbosszulhatjuk a tettét. Az meg, hogy a kecske nem eszi meg a fenyőt, nekünk nem jutott az eszünkbe. Szomorú karácsonyra készültünk, mint a fentebb említett család. „Angyalaink” okulva az előzményekből olyan titokban készítették a meglepetést, hogy egyikünk se tudja azt elrontani. Nem is tudtuk. De lett akkora örömünk, amilyent csak az egykori „angyal”, a hazatérő édesapa tudott szerezni az élő „angyalﬁával”.

Kocsis Csaba fotógraﬁkája

Partium

Budaházi István

Dávid Ferenc utolsó fohásza (Várbörtön, Déva, 1579. november 15.) Uram, itt a Hitet börtönnel büntetik. Lábat és a kezet láncba verettetik. Idegen lovagok, zsoldosok csak jöttek, máglyázni, kínozni, zsákmányolni jöttek. Mindenki Hite szerint! Hol van ez már Uram?! Kupecek, ország-eladók vannak hatalomban. Csak az ő igazságuk lehet mostanság, vérrel és vassal az országot kínozván. Uram, itt a Hitet börtönnel büntetik, szégyenpadra vonják, ki Hozzád fohászkodik. Láncom csörren, lassan elhagyván erőmet, néked ajánlom Uram: Hitemet, lelkemet!

Partium

Támba Renátó

A szeretet törvénye Gondolatok az univerzális szeretetről és a jézusi kettős parancsolatról Karácsony tájékán, az ünnepek alatt mindenkinek megtölti szívét a szeretet iránti fokozott vágy. Ilyenkor valaki elégedettséget, valaki kiábrándító hiátust és reménytelenséget érez. A szeretetet többnyire elemi szükségletként, ösztönrugóként értelmezzük, valamiféle alapvető járandóságként, ezért is viszonyulunk e kérdéshez türelmetlenül és követelőzően. Ha elkezdjük tanulmányozni a hospitalizáció kérdéskörét, René Spitz, Harry Harlow és John Bowlby kutatásait, úgy érezhetjük, hogy ebben alapvető igazság rejlik, ám ez csak egy lehetséges nézőpont a sok közül. Aki igazán sokat küszködik a szeretethiánnyal élete során, idővel talán rájön, hogy a szeretet nem feltétlenül afféle mások felől érkező, alanyi jogon megállapított járandóság. Ha krónikus szeretethiányban és kötődési problémákban szenvedő embertársakba botlunk, gyakoroljunk empátiát és segítsünk rajtuk, de valójában mindenkinek célja az, hogy ráébredjen: a szeretet nem elsősorban másokon múlik, hanem rajtunk. A szeretet ugyanis nem más, mint olyan adomány, amely belőlünk fakad, s úgy fogunk igazán ráérezni a lényegére, ha – dacára minden előzetes tapasztalatnak – lényünk mélyére ásunk, s fellelvén ott a bennünk rejlő isteni csírát, kifejlesztjük magunkban a szeretet képességét. S hogy mit jelent a szeretet képessége? Az élet, a természet, az emberek szeretetét, s mindebből fakadóan a felebaráti szeretetet. De mindenekelőtt a világlényeg, a világlélek, vagy másképpen: az Isten szeretetét jelenti, hiszen ez az az egyetemes energia, mely áthat minden élőt, s mintegy magként részesül mindenkiben. Meglátásom szerint így kapcsolódik össze egymással a szeretet mikro- és makrodimenziója, az egyéni szinten mozgó szeretet az egyetemes szeretettel, sőt, ebből fakad a jézusi kettős parancsolat is: szeresd az Urat úgy, mint felebarátodat. Erich Fromm „A szeretet művészete” c. művében azt írja, hogy az egymás iránt érzett szeretet táptalaja lényegében egy egyetemes, világ iránti szeretet. Ebből az univerzális szeretetből táplálkoznak interperszonális kapcsolataink, ebből születnek a barátságok és a szerelmek is. Sőt, ebből ered a felebaráti szeretet is, ami már oly fokú bölcsességet igényel tőlünk, aminek megérése már a bennünk lakozó isteni erők kibontakozását, kiteljesedését feltételezi. Ha valaki képes a szűkebb körben működtetett szeretet szűk köréből, úgyszólván a szeretet komfortzónájából kilépni, s lelke energiáit a tágabb társadalmi közegre irányítani, ha valaki képes az egyének sorsát és élethelyzeteit átérezve őszinte segítséget nyújtani embertársainak, anélkül, hogy idegennek tekintene bárkit, az már egyértelműen az isteni teremtőerő munkálkodását jelzi. Az isteni teremtőerő munkálkodik bennünk akkor, amikor már nem csak saját családunk védelme és gondozása a célunk (amely, lássuk be, rövid úton másokkal szembeni önző viselkedéshez vezethet). Akkor, 94

Partium

amikor már nem csak saját családi és baráti körünkre terjesztjük ki lelki hatóerőnket, hanem felebarátainkra is. De mégis mit jelent a felebarátiság? Az én meglátásom szerint azt, hogy mindnyájan egy energiából származunk: a szeretet, avagy az Úr energiájából. Éppen ezért vagyunk mindnyájan testvérek, mert ebből a korlátlan, öröktől fogva létező világlélekből, Isten szent lelkéből fakad mindnyájunk lelke, ebből részesedik. A mi lelkünket tehát Isten adományának is tekinthetjük. S ráadásul ebben semmi miszticizmus nincs: aki egyszer rájön arra, hogy múlandó világunk az öröklétbe van ágyazva, elfogadja azt is, hogy törékeny testünk, mely már születésünkkor az enyészeté, egy, a világlélekből részesülő lelket örököl. Persze, másképp is meg lehet közelíteni a kérdést, nem kell feltétlenül ennyire platonistán látni, de a lényeg mégiscsak az örökkévaló és az elenyésző viszonyában ragadható meg. Ha elfogadjuk, hogy mindnyájan egyek vagyunk az Úrban, talán idővel belátjuk, hogy az egymással való marakodással saját magunknak ártunk, mert azzal a világléleknek ártunk. Ha valaki lelkén súlyos sérülést ejtünk, mi magunk is sérültebbek leszünk attól, lelkünk pedig máris az enyészet útjára lép. Azonban ha az életünket irányító hívószó a kölcsönös segítségnyújtás, mindnyájunk lelkét beragyogja az Úr szeretete. Azonban téves és félrevezető az a nézet, mi szerint üdvösségünk érdekében jó cselekedeteket kell végrehajtanunk és meg kell tartóztatnunk magunkat. Mindez valójában a kereszténység szellemébe burkolt önzőséghez vezet, pedig éppen az önzőség teszi a lelket a múlandóság martalékává. Nem azért kell jó cselekedeteket végrehajtanunk, hogy a mi tétova lelkünk egyszer majd örökéletben részesülhet, hanem azért, mert minden lélek egy tőről fakad, s minden lelket ugyanaz az egyetemes lélekenergia táplál – Isten szent lelke. Isten ereje az, ami éltet minket, e nélkül pusztán porhüvelyek lennénk. S ha nem veszünk tudomást erről az egyetemes kötelékről, jó úton haladunk afelé, hogy életünk végére pusztán üres, céltalanul vonagló testekké silányuljunk. Célt ugyanis kizárólag az isteni szeretet törvényének felismerése adhat számunkra. Talán kiábrándító, de Georges Duby „A katedrálisok kora” c. könyvében olvashatjuk valahol, hogy a középkori szerzetesek voltaképpen azért vonultak kolostorba, hogy családtagjaik üdvösségéért imádkozhassanak. Csak másodsorban munkálkodtak szellemi testvéreik üdvösségén. Harmadsorban pedig jótevőik üdvösségén dolgoztak, ezért is kapták a sok adományt. Szép dolog a család szeretete és oltalmazása, de mégis, mit ér az önmagában, ha a családunk körén kívül eső emberekkel csak marakodni, civódni és méltatlankodni tudunk. Ez ellene van az isteni szeretet parancsának. Nyilvánvalóan lehetne azzal érvelni, hogy ilyen az állatok természete, hát ilyen az emberé is, de mi már a természet öntudatra ébredt képviselői vagyunk. Mi képesek vagyunk túllépni ösztöneinkből fakadó korlátainkon, s képesek vagyunk felérni az univerzális szeretet magaslatáig. Képesek vagyunk megérteni a jézusi kettős parancsot is, mi szerint szeretnünk kell úgy az Urat, mint felebarátunkat.

Partium

Valójában a családi életet, a családi nevelést is ennek a tételnek élettel való felruházása fogja eleven értékekkel feltölteni. Ha a külvilággal való viszonyunkat családos emberként a hadakozás és a bizalmatlanság hatja át, milyen érték- és célképzeteket közvetítünk ezzel gyermekeink számára? Milyen üzenetet fogalmazhatunk meg így a jövő generációja számára? Talán azt, hogy „ember embernek farkasa”? Hogy „minden ember pokol a másik ember számára”? S hogy csakis a családunkra számíthatunk? Ez bizony meglehetősen keserű szájízt fog hagyni a jövő nemzedékében. Minderre voltaképpen már az unitáriusok is rávilágítottak: a szeretet, a hit és az értelem mind Isten ajándéka, ahogyan a lélek is, s ez a kötelék jelenti az egységet az emberek között. Azonban ezt a tant csakis a szabad hitélmény útján lehet hitelesen közvetíteni és elfogadtatni az emberekkel, a katolikus dogmatika útján aligha juthatunk el a bennünk résszé váló szent erő egyetemes érvényű parancsának felismeréséig. Hiszen a katolikus dogmatika leggyakrabban afféle alá- fölérendelt viszonyban láttatja az Isten-ember kapcsolatot: az ember áldozatos élettel, jótettel és ösztönvalója megtagadásával tartozik Istennek, s az Úr ostorcsapásait bármikor el kell fogadnunk. Vagy másképpen: az Úr ítélkezhet felettünk, apró, halandó lények fölött. Ezzel szemben az unitárius szemlélet szerintem egyfajta szerves Isten-ember kapcsolatot hirdet, akárcsak az evangéliumok. Ez azt jelenti, amit már többször is kifejtettem esszémben: mindnyájan egyek vagyunk az Úrban, s innen ered az empátia, a segítőkészség, a jóindulat és az irgalmasság parancsa is. Lényünk értékmérője pedig nem az, hogy mennyire engedelmeskedünk Isten akaratának, hanem, hogy mennyire őrizzük meg tisztán azt a lelket, amit kaptunk az öröktől való bölcstől. Voltaképpen már Jézus is az egyetemes szeretet törvényére hívta fel a figyelmet: „Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és aki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám” (Máté 10,37). S felhívta a figyelmet arra is, hogy „ha azokat szeretitek, a kik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekszik-é?” (Máté 5,46) Sőt, még világosabban kerül megfogalmazásra e tétel a következő passzusban: „Ő pedig felelvén, monda a hozzá szólónak: Kicsoda az én anyám; és kik az én testvéreim? És kinyujtván kezét az ő tanítványaira, monda: Ímé az én anyám és az én testvéreim! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fitestvérem, nőtestvérem és anyám” (Máté 11,48-50). Láthatjuk tehát, már az evangélisták is fel kívánták hívni a figyelmet a vérségi kötelékeknél meghatározóbbak a lelki kötelékek, melyek lényege pedig Isten igéje által határozható meg. A felebaráti szeretet legyen vezérelvünk ne csak karácsonykor, hanem az év folyamán, sőt, egész életünk során. Ez mutasson számunkra irányt ne csak ünnepekkor, hanem a mégoly reménytelennek és szürkének tetsző hétköznapjaink folyamán is. Ruházzon fel minket és embertársainkat lélekkel és erővel a szeretet elve, s töltse meg értékekkel és célokkal közösségeink életét. 96

Partium

Felhős Szabolcs

„Lengyel-magyar két jó barát...” (Tekintettel arra, hogy 2016 a lengyel-magyar barátság éve)

Radikális reformációs törekvések lengyel honban 1050 éves a lengyel kereszténység felvétele, így 2016 jubileumi év lengyel honban, ugyanakkor a reformáció 500. évfordulója küszöbén szót kell ejtenünk a lengyel ariánus törekvésekről, amely hatással volt az erdélyi radikális, unitárius vallás kialakulására is. A 16. és 17. században az Erdélyi Fejedelemség és Lengyelország volt Európának az a két állama, ahol az antitrinitáriusok (unitáriusok) kiterjedt szabadságot élveztek. Az úgynevezett lengyel unitáriusok kezdetben ariánusok, később antitrinitáriusok, majd szociánusok voltak. Magukat lengyel testvéreknek (bracia polscy) nevezték. Kevesen tudják, hogy az erdélyi unitárius egyházat némiképp megelőzve, a 16. században lengyel földön is ariánus (unitárius) eklézsiák alakultak. A Kujawy környéki lengyel birtokosok közt Niemojewski az egyetlen, aki valóban ariánus szellemben kívánt élni. Jobbágyait felszabadította, birtokát elajándékozta, és a két keze munkájából kívánt élni. Az 1569-ben alapított Rakow volt a lengyel radikális reformáció központja (ahol hitelődeink imádkoztak, dolgoztak, vitatkoztak azon, hogy milyennek kell lennie Isten földi országának). 1602- 1638 közt főiskolájuk is működött a városban. Történelmi előzmények A lengyel reformáció kezdeti szakaszában több kísérlet volt a különböző (több ágra szakadt) protestáns irányzatok egyesítésére. Ez a törekvés zátonyra futott. Így 1570-ben az un. ortodox protestánsok három ága Sandomierzben egyezséget kötött, amelyből kizárták a különféle ariánus mozgalmakat. Tisztább lett a kép: most már nemcsak a katolikus, hanem a többi protestáns ortodox oldalról is támadás indult. Egy tehetős ortodox protestáns mágnás, Jan Sieniski birtokán – felesége hatására – egy új várost alapítottak az ariánusok. A város alapító levelében a legszélesebb vallásszabadságot biztosították. Az új város az ariánus patrónus asszony nemesi címerében található rák után a Rakow nevet kapta. A városka Samdomierztől mintegy ötven mérfölddel nyugatra, a Czarna folyó mentén feküdt. A természeti környezet (tavak, jó termőföld, erdő) kitűnő lehetőséget biztosított a városka fejlődéséhez. Az ország minden vidékéről özönlöttek azok, akik ariánus hitüket nyilvánosan kívánták gyakorolni, hogy Isten országát itt, e földön valósítsák meg. Az új telepesek-

Partium

kel ariánus lelkészek is érkeztek, lengyelek és litvánok egyaránt (Pauli, Schomann, Czechovicz, Mundics). A városba nagyon sok üldözött (szegények és kézművesek) érkeztek, így a település hamarosan fellendült (ipara és mezőgazdasága megerősödött). A munka utáni szabadidő gondolati vitákra, hitelvek ütköztetésére adott lehetőséget. Az egyenetlenkedések elcsitultak (a konzervatív nézeteket valló Czehovicz és társai elköltöztek). 1572 táján Rakow már a lengyel ariánusok elismert szellemi központja lett. Rakow fénykora és pusztulása Az 1580-as évek derekán a beözönlő tatár és katolikus nyomás következtében megszűntek a pinczowi és a lewartowi ariánus iskolák. Így szükségessé vált a mozgalom számára új iskola létesítése Rakowban. Az iskola első patrónusa Jacob Sieninski a város alapítójának a ﬁa, aki a lengyel király akkreditált nagyköveteként az erdélyi fejedelmi udvarban élt. Erdélyben is megerősítette az unitárius hitelveket. 1602-ben gazdag alapítványokat tett az iskola fenntartására. Ebben az iskolában igen sok nem ariánus szülő gyermeke is tanult, mivel többet és másként tanítottak, mint a többi korabeli közép- és főiskolákban. Miben voltak korszerűbbek? Elsajátíthatták a humanista tudományt, az érvekkel való vitatkozást, és a számadásban, előadásban is kiképzést kaptak a tanulók. Ezen felül minden diáknak mesterséget kellett választani. Az iskola fénykora a 17. század első tizedében a növendékek száma megközelítette az ezret. A tanárok közt számos külföldi is volt. A diákok közt sok volt erdélyi, cseh- morvaországi és német növendék. (A németek annyian voltak, hogy éveken át vasárnap délutánonként német nyelvű istentiszteletet kellett tartani.) Rakow lakóinak száma a 17. század elején már 20-30 ezer fő. Az ariánus érában fejlett ipara van (a papíripar, ruhaipar, cserépedénygyártás, késipar messze földön híres), igen jelentős nyomda is működött. 1585-ben ide menekült A. Rodeczki, a híres krakkói nyomdász is. Évtizedek során több mint 500 ariánus könyv, vitairat jelent meg. Ezt a kort történetírók a szarmata (lengyel) Athénnak nevezik. A lengyel ariánusok legfontosabb szellemi alkotása a Rakowi káté. Ez a lengyel unitáriusok legfontosabb szimbolikus könyve, legfontosabb szellemi A rakówi „kerek kő”

Partium

összegzésük. Tájékoztatni akarta a lengyel antitrinitáriusokat, de szólt más hitűekhez is (ezért sok benne a vitatkozás, meggyőzés). Kidomborítja a szentírás jelentőségét, a vallás és a világi tudományok között lévő kapcsolatot tisztázza. Egyetlen tekintélyt ismer a Biblia mellett, a józan, bíráló értelmet. Valóban racionalista mű, melyben a kifejlődött szociánizmust ismerhetjük meg. A 16. századi erdélyi tiszta unitarizmus mellett a lengyel káté az unitárius gondolkodás legfontosabb alkotása. A nyugati protestantizmus világában a haladó szellemű, a vallási szabad gondolkodás forrásának, szent könyvének tekintették évszázadokon át. A káté nem Socinus munkája, de az ő szellemisége hatja át. Fő erénye a türelem, a más véleményűekkel szemben. „Minden egyház igaz, amely az üdvözítő tanításának hódol, és azt vallja.” A szerzők elsősorban Socinus hátrahagyott írásaira támaszkodtak, és arra a lengyel ariánus közszellemre, mely a 16. és a 17. század fordulóján kiérlelődő lengyel unitarizmus közös kincse volt. A káté tényleges összeállítói: Schmaltz, Völkel és Moskorzowski. (Ez utóbbi Duditch András veje, a lengyel parlament tagja.) 1605-ben jelent meg először lengyel nyelven, németül 1608-ban, végül a módosított latin nyelvű szöveg 1609-ben látott napvilágot Rakowban. 1684-ig még további nyolc kiadást élt meg (két kiadás jelent meg német és angol nyelven). 1612ben megjelent egy latin nyelvű ifjúsági kátéváltozat is, mely németül is kiadásra került. E német nyelvű kiskátét adatta ki az erdélyi német ajkú gyülekezeteknek Rádeczki Bálint unitárius püspök. A „Rakowi káté” magyar nyelven nyomtatásban nem jelent meg, ám kéziratos fordításban egészen a 19. század első tizedében az erdélyi gyülekezetek használták. Csak az un. Koncz Boldizsár-féle magyar nyelven kiadott káténk szorította ki a használatból. A német nyelvű kiadás Schmaltz révén a wittenbergi egyetemre is eljutott. 1619-ben az egyetemnek német és latin nyelvű cáfolata jelent meg. A káté latin nyelvű kiadása Moskorzowski jóvoltából Angliába is eljutott – I. Jakabnak ajánlva. A király javaslatára az angol nyelven terjesztett példányokat 1614 áprilisában nyilvánosan megégették. E munka az érdeklődés homlokterébe került, s mintegy másfél évszázadon át a lutheránus és kálvinista szerzők hosszú sora foglalkozott a cáfolatával (Amszterdam, London, Frankfurt). A jezsuiták agyonhallgatással védekeztek ellene. Az unitárius gondolat elsősorban a protestáns ortodoxiának jelentett veszedelmet. A káté nemcsak dogmatikai vonatkozásban jelentett haladást, hanem gyakorlati vonatkozású tanításában is, mely a keresztény erkölcsi élet elveit szabályozta. A városka lakói elbizakodottak lettek, a háttérben viszont a jezsuiták által vezetett katolikus ellenreformáció évek óta arra várt, hogy mikor talál ürügyet, hogy lecsaphasson és megtéríthesse a várost. Végül is az ürügy egy egyszerű diákcsíny volt. A város határában lévő régi Krisztus-keresztet rakowi diákok kővel megdobálták, amiért meg is kapták a méltó büntetésüket. Ám a jezsuiták kaptak az alkalmon, és országos ügyet csináltak a diákcsínyből.

Partium

Az eset a krakkói püspök, majd a szenátus elé került, azzal megtoldva, hogy a városka katolikus ellenes könyvet kíván kiadni. A szenátus a város birtokosát, Sieninskit tette felelőssé. Ő ugyan kegyelmet kapott, de a rakowi iskolát bezáratták, és a híres nyomdát is megszüntették. A templom is áldozatul esett. Az ariánus gyülekezet tagjai a lerombolt templom helyett újat építettek a szomszédos Radostov nevű faluban, ahol még 14 évig tovább élt a gyülekezet, majd lassan szétszóródott. Zadzik katolikus püspök 1640-ben a lerombolt ariánus templom helyén új katolikus templomot épített, s ezzel az ariánus város Rakow sorsa beteljesedett. A városka lakói 3 év haladékot kaptak házaik és vagyonuk rendezésére. Mindezt betetézte az 1658-ban hozott diétai határozat, melynek értelmében választaniuk kellett a lengyel ariánusoknak a katolizálás és az önkéntes száműzetés között. 1660. július 10-ét követően a lengyel ariánusok nagy többsége elhagyta hazáját. Poroszországba, Brandenburgba, Sziléziába, illetve az erdélyi fejedelemségbe költözött. Számos lengyel ariánus nemes élénk politikai kapcsolatot épített ki az erdélyi fejedelmekkel. A fejedelmek mellett több erdélyi főemberrel is kapcsolatot tartottak. Tehát nem csak a felekezeti kötelékek, hanem a politikai kapcsolatok is fontosnak bizonyultak abban, hogy a menekülő lengyel ariánusok egy része Erdélynek vette útját. (Körülbelül 400 fő választotta Erdélyt új hazájának.) Elsősorban az Erdélyhez közelebb eső területekről jöttek a krakkói és lublini vajdaságból, illetve ukrajnai körzetből. Fokozatosan unitáriussá váltak és püspököt, főgondnokot és számos jótevőt adtak az erdélyi unitáriusoknak. Tudták, hogy sorsukat maguknak kell kézbe venni. (folytatása következik)

Az áriánusok egykori imaháza Ublinekben

100

Partium

Népfőiskola Kovács-Bi on Emese

Egy dán jó gyakorlat bemutatása1 Dániában, kezdetben a népfőiskolái mozgalom a rosszabb adottságú településeken élők felzárkóztatása érdekében, azok szakmai képzésére és a városi polgári ifjúsághoz való „felemelkedésük” segítésére jött létre. Ez a módszer és a célkitűzés megvalósítása annyira sikeres lett, hogy minden vidéki ember, az autószerelőtől és az orvostól a farmerig olvasottnak mondható, otthonában könyvespolc van, színházba és kultúrházba jár, a közösségi életben való részvételt a lehető legtermészetesebb módon, mint szórakozást foga feli Dániában a népfőiskolái mozgalom eredeti célkitűzései maradéktalanul megvalósultak. A feladat most a megváltozott körülményekhez való megfelelő viszonyulás, így a nemzetközi népfőiskolákon a fiatalon beáramló külföldi diákok megfelelő kezelése. A népfőiskolái mozgalom célkitűzései így tovább alakulnak. A dánokról és népfőiskolái atyjukról már szó esett a történeti áttekintés keretében. Az utolsó fejezetben az általa lefektetett sikeres elméleti alapok mai, XXI. századi gyakorlati megismertetésére törekszem. Napjainkra a dán népfőiskola ugyanúgy megőrizte a múltból származó rangját, és egyedülálló iskola típusnak számít világszerte. A globalizáció gazdasági, társadalmi változásaival, bővültek az országok közötti nemzetközi kapcsolatok is. A Magyar Népfőiskolái Társaság számos más felnőttképzéssel fogalakozó intézménnyellegyen az nonprofit, profitorientált szervezet, egyetem vagy főiskola) megismertette a fogalom jelentését, együttműködött közös projektek kapcsán. Sok olyan dán népfőiskola működik, amiknek jó tapasztalatuk van a magyar diákokról és szívesen fogadják őket. Magyar fiatalok beszámolója Munkám során csoportos interjút készítettem olyan magyar fiatalokkal, akik részt vettek dán népfőiskolái kurzuson, a tavalyi év során, A fiatalok Aalborgban, a Vraa Hojskole elnevezésű népfőiskolán töltöttek fél évet. Jelenleg a Kaposvári Egyetem fotó szakos hallgatói és tanulmányaikat már megszerzett külföldi tapasztalatokkal folytatják. Összesen 4 hallgató állt rendelkezésemre, hogy megosszák velem élményeiket: Alpern Bernadett, Elek Orsolya, Kádár Levente és Szert Lili.

Részlet a szerző szakdolgozatából

Partium

101

Arculat és proﬁl A Vraa Hojskole egy 135 éves hagyományokkal rendelkező népfőiskola. Alapelvük a grundtvigi eszmét követő „élét iskolája”. Kurzusainak két fajtája áll a jelentkezők rendelkezésére, az időtartam szerint:  20 hetes képzés  16 hetes képzés A kurzusok téma szerint: Dán, mint idegen nyelv Design és Textil Fotográﬁa Zene Az iskola jelenlegi igazgatója Pia Schnoor. A testületet az állandó tanárok csoportja a szolgáltatói iroda munkatársai, a különálló éttermi munkatársai és az egészségügyi ház alkotja. A felsorolásból is kitűnik, hogy nem egy szokványos középiskolai vagy főiskolái egységekről van szó. A szinte családi légkörben élő tanárok és diákok olyan környezetben tanulnak, amely biztosítja számukra a szabad művelődést.2    

Mindennapi élet 8-8:30: közös reggeli, 8-8:30 9:15: közös éneklés, és beszélgetés az előző nap összefoglalása, az adott nap 9:30: adott kurzusnak megfelelő óra egészen délig 12:00-től: közös ebéd 13:30-ig: szabad foglakozás 13:30- 16:30-ig: órák folytatása délután kis szabadfoglalkozás, vágy heti egyszer keddenként „house meeting” 18:00-tól közös vacsora A „house meeting” egy megbeszélést foglalt magában. Minden házban 10 diák lakott, külön álló szobákkal, közös konyhával, egy kis előtérrel. A házaknak volt egy házvezető tanára, és hetente egyszer a lakókkal közö3 sen megbeszélést tartottak a közös ügyekről. Hipotézisek A mai dán népfőiskolákon szinte mindenféle tanulmányokat lehet folytatni, kínálatuk nagyon színes és sokrétű. A dán nyelv tanulására kivétel nélkül biztosítanak lehetőséget. Rendszerint több „témakört” ajánl az iskola, amin belül vannak kötelező és szabadon választható tantárgyak. Ha a diákot több téma is érdekli – több kurzushoz tartozó tantárgyak – kipróbálhatja. Külföldi diákok számára az oktatás angolul folyik. Mivel mindegyik iskolán szeretnék valamilyen szinten megtanítani dánul 2 3

htto://vraahociskoie-uk.dana3.clk/'250-169-staff.htm Álpern Bernadett válaszai alapján, lásd; 2.sz. melléklet

102

Partium

a külföldi diákokat, nagyon szívesen veszik, ha ők is részt vesznek a dánul oktatott órákon. Általában a kreatív, kézműves foglakozások kerülnek előtérbe, pontosan azért, hogy a magukban angol nyelvtudásban nem magabiztosak – természetesen egy középfokú szint szükséges – eleinte könnyen bekapcsolódjanak, ne kelljen a nyelvi problémákkal foglalkozniuk. A népfőiskolákon a következő témakörökben lehet tantárgyakat választani:  Humán tárgyak (filozófia, történelem, kultúra, dán-angol nyelv)  Reáltárgyak (biológia, anatómia, halászat, botanika, természet- környezet, mezőgazdaság)  Művészet/Design (grafika, festészet)  Média / Kommunikáció (internet, computer-grafika, multimédia, fotózás, újság szerkesztés, filmkészítés, rádió, televízió, videózás)  Sport/Gimnasztika (football, aerobic, lövészet, lovaglás, atlétika, bicikli, golf,  Színház/tánc  Társadalom politológia (antropológia, történelem, jog, Európai Unió, politika, szociológia, közgazdaságtan)  Bersonal development / health (asztrológia, táplálkozás-étkezés kultúra, \ meditáció, életstílus, csoport-építés) A népfőiskolák minden területet érintenek, amivel a világ bármely pontján élő ember élete során nap, mint nap találkozhat. Az állítás sajnos csak elvben állj a meg a helyét. A XXI. században egyre több nemzet számlál a lakossága többségében kiegyensúlyozatlan életet élő embereket, aminek, hátterébe sokszor munkakényszer, a marginalizálódott helyzet, stressz és személyes elhanyagoltság húzódik. A népfőiskolát nem véletlenül nevezik hát életre nevelő intézménynek. Elsősorban nem az elméleti tudást közvetíti, hanem felkészíti a diákjait egy gyakorlati életre, aminek segítségével könnyebben tudnak majd a munkájuk során teljesíteni. Interjú kiértékelés A magyar fiatalokhoz intézett 21 kérdésben, a hipotézisek megerősítésére/ cáfolására voltam kíváncsi. A kérdések között személyes vélemény és átfogó elméleti témakörök egyaránt előfordultak. A csoportos interjúm indítéka, egyrészt; a kiválasztott személyeket külön-külön nehézen lehetett volna megkérdezni másrészt a közös élmények kapcsán csoportban bátrabban fogalmazták meg véleményüket. Az interjú koordinátoraként olyan beszélgetést kezdeményeztem – beszámoltam saját külföldi ösztöndíjas tanulmányaimról –, amely során a fiatalok között szabad és nyitott véleménycsere alakult ki. A munkát megkönnyítette, hogy a 4 személyből 3 régóta ismerte egymást, egyikükkel pedig már előzőleg találkoztak; néni kellet a gátlások feloldásával küzdeni, hamar megnyíltak előttem és egymásnak is. Személy szerint hármójukat szintén közelebbről ismertem, 2006 szeptemberétől kezdtük el mindnyájan tanulmányainkat a Kaposvári Egyetemen. A szemléletes értékelés céljából elkülönítettem a kérdésekre adott közös, tartalmilag hasonló és az eltérő válaszokat.

Partium

103

Kint töltött lét időtartama

4 hónap

4 és fél hónap

2 szemeszter + 3 hónap nyári munka (összesen: l év)

5 hónap

Tanulók átlag életkora

18-20

Képzés tartalma

Reggel-este 6-ig Reggeli, éneklés, Ebéd után jártak órák, ebéd, órák beosztott Sok szabad be az órákra folytatása, programok tevékenység és közös vacsora, (bővebben: kirándulás programok közös program Iskolaproﬁl)

Dán és magyar oktatási rendszer

Számonkérés Nem ismeri A dánok hiánya, A tanítás inkább a magyar technikai csapatmunka foglakozás, sajátosságokat, felszereltségben minthogy oktatás kihangsúlyozása, de a dán nagyon jók gyakorlatias praktikusabb

Olyanok, mint a Nyitottak, házaik: nagy de csak egy ablakokkal élnek Dán emberek kirakatban, az bizonyos pontig. Barátságosak, Keveseket alulmotiváltak jellemzői utca előtt zajlik engednek és kedvesek az életük, de az magukhoz ajtók csukva igazán közel vannak Saját magaddal Üzenet: törődhetsz, csak miért érdemes is rajtad múlik, jelentkezni? mit ragadsz ki belőle Asszociáció népfőiskolára

Standard

Szürke, zárkózott emberek, de a külvilág felé nem ezt mutatják

Van időd gondolkodni, pihenni új dolgokat megismerni

Egyéni tanítási módszer, gyönyörű kék szemű lányok

Elvonulhatsz a világ elől, nincsenek kötöttségek

Kényelmes

Sangenbog (énekeskönyv)

Nem tudott választ adni

Magyarázat  2. sor / 2-3. oszlop: Elek Orsolya már hallott a népfőiskola kifejezésről, tudta, hogy milyen lépcsőfokot jelent a dán oktatási rendszerben. A gyakorlati megvalósulásáról viszont elképzelése sem volt. Kádár Levente pedig azért tudott a szó jelentéséről, mert indulása előtt utána olvasott kíváncsiságból  3. sor / 3 oszlop, 5. sor /3. oszlop: K. Levente motivációja a többiekkel szemben a fotótanulás volt. Másokkal ellentétben elvárásokkal és sztereotípiákkal ment ki, de közülük csak az országi jólét igazolódott be. A ﬁatalok a dán Cirius Nemzetközi Iroda és magyarországi kapcsolatának (Kaposvári Egyetem) ösztöndíj program keretében pályázhattak.

104

Partium

Kopogtató Fodor-Nagy Gergely

Látlak még Csapjunk bele. Ha ez kell, ez lesz. Csak játszani akartam, anélkül, hogy ölsz, és öllek. De ha ez kell, ez lesz. Ne vedd le a köntösöd. Ne… Ha a szeretet étel, hát éhezzünk. Ha ez kell, ez lesz. Igen. Bogaram. Ez lesz. Letépjem a köntösöd? Megtehetném. Csapjak szét az elemek között, árasszam el remegéssel combodat? Kaparnád a falat. Bőr ragadna fogunk közzé. Nem lenne muszáj csukott szemmel, hiszen így olyan üres a szoba. De ha így kell, hát így kell, Bogaram.

Partium

105

Üvegbura Nem szeretem a nappalokat. Ébren vagyok, és nem látni a csillagokat. A nap eltöri a sötét kristályburát amivel lefedik este a bolygót. Egy reggel annak szilánkja lettem én. Hideg vagyok, sötét. Kavarog a sok ősi anyag, feszít, taszít, hajlít és szív. Tágulnom kéne és fájdalmat okoznak kereteim. Néha mély, igazán levegő nélküli csendben csak úgy létezem, hogy utána robbanjak egyet. Nem hajlik felém az idő és a tér. Rezgő testemet nem fogja össze egy teremtmény sem.

Kocsis Csaba fotógraﬁkája

106

Partium

Ke ész Dávid

Egy úr a pokolban is… – Pista bá’, adjon má’ vagy hat gránátot! – Na de fiam, miféle hangnem ez? – Ne csinálja má’ Pista bá’. A ruszkik… – Oroszok fiam, oroszok. Attól, hogy momentán az ellenségeink még nem kell őket degradálnunk. Tehát az oroszok? – Itt vannak Pista bá’ tessék má’ adni vagy hat… – Hol itt fiam? Nem látom őket a szobában. Ha kritikus helyzetben vagy mindig legyen elsődleges a helymeghatározás. Nem kezdhetünk meg egymás között lövöldözni, csupán azért mert pontatlanul jelöltük meg az ellenség tartózkodási helyét. – Ne csinálja má’! – Már megint ez a hangnem drága Józsikám, hát így akarsz te Európába jutni. – Pista bá’ ha így folytatja hót biztos, hogy nem oda fogunk. Tizenéves forma suhanc rohan a lőszerraktárba, gyolcsinge szakadt, karján nemzetiszínű szalag. Sapkáját valahol elhagyta. – Jó napot kívánok tanár úr, az oroszok befordultak két utcával lejjebb, legyen szíves adni egy tucat kézigránátot és egy táska lőszert, hogy fel tudjuk őket tartani. – Parancsolj Ferikém! Na, látod Jóska így kellett volna kezdened neked is. Menjetek fiúk, jó szórakozást. *** – Te, mi vót ez az előbb? – Jah, a Pista bácsi? Hit és erkölcstant tanított azelőtt a gimiben, már ott tudtuk, hogy lehet vele beszélni, csak ismerni kell a módját.

Szomszédok Sanyinak nem volt szerencséje, mondtam, hogy nagyobb rongyot tömjön a vodkás üvegbe, de elszúrta és még a kezében felrobbant a cucc. Most Pistával futhatunk. A ruszkik befordultak egy tankkal a Varga Pál utcán, és minket lőnek. Mi meg futunk. Zacher Misi bá’ tornaórán mindig azt mondja, hogy lassúak vagyunk, látna most. Sanyiék két sarokra laknak. A nyakunkba kapjuk a lábunkat. Felfutunk a lépcsőházba, a másodiknál járunk, a tank meg a ház előtt. Sanyiék ajtaja előtt megtorpanok. – Mi van már? - ordít Pista. – Nem mehetek be csak úgy! – válaszolom és bekopogok. Sanyi nagyanyja nyitja ki az ajtót, leveszem a sapkám: – Kezit csókolom Mari néni. Ha megtöröljük a lábunkat és nem piszkolunk össze semmit, ki lehet lőni az ablakon?”

Partium

107

Győrﬁ Gergő

Sajnálom az álmom Ezerkilenszázkilencvennyolc volt egy kis szobába léptem a szobában idegenek álltak sokféle ember egymásra emelt generációk egymásra emelt rétegek mások és egyformák csak a ruhák, de a színük az a sejtelmes az az ezerszer elátkozott az a milliószor könnybefacsart szín. Egyhelyben álltak a szobrok és kifelé azzá is váltak meg sem mozdultak levegőt sem vettek nekik ott sem lehettem mintha festménybe léptem volna: mindenki meredt maga elé. Egy ágy körül álltak egy ember ágya körül egy ember ágya körül, aki csendben tűrt aki nem mozdult aki csendben békésen nézett. Régi földszintes házikó a lélek háza fehérre meszelt vályogfalakkal a falba vájva besüllyesztett ablak karimáján fazékba tuszkolt muskátli bent faragott bútorok. A magas küszöb állt alattam az általa összekovácsolt ismerősök szilánkjai között én voltam az idegen csendben körbepillantottam és halkan megszólaltam

108

Partium

„Jó napot kívánok Győrﬁ Gergő vagyok” de hát ön, de hát ő gondolhatta volna valaki ha észrevett volna eltátogtam újra: „...vagyok” és ebben a pillanatban meghalt az utolsó szamuráj.

Kocsis Csaba fotógraﬁkája

Partium

109

Hírek Szilágyi Domokos Napok a költő halálának évfordulóján Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Partiumi Alelnöksége háromnapos rendezvénysorozattal emlékezett az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő alakjára, a negyven esztendeje elhunyt Szilágyi Domokosra. A Szatmár Megyei Múzeum dísztermében a poéta életét és munkásságát taglaló irodalmi tanácskozás-sorozatot Muzsnay Árpád, az EMKE főtanácsosa nyitotta meg. A helyi Bartók Béla kórus megzenésített Szilágyi Domokos verseket adott elő. Ezt követően, többek között Pécsi Györgyi, Jánosi Zoltán és Pomogáts Béla budapesti irodalomtörténészek előadását hallgatták meg a jelenlevők. Az irodalmi értekezések Szilágyi korokon átívelő problémaérzékenységén túl, a költő tragikus életét, valamint verseinek személyességét és szakralitását taglalták. Markó Béla költő a szerepjátszás ars poeticájáról, a konvenciók közé nem szorítható költőiségről beszélt Szilágyi Domokos munkássága kapcsán, de Cseke Péter, Korpa Tamás, Kereskényi Sándor, Bertha Zoltán és Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője is felszólalt az eseményen. Varga-Bressel Christiane, a szatmárnémeti Református Gimnázium magyar tanára pedig arról beszélt, hogy hogyan hozható közel napjainkban a ﬁatalsághoz Szilágyi költészete. ***

A konferencia résztvevőinek egy csoportja

110

Partium

Ady-zarándoklat Érmindszenten Ady Endre szülőfalujának református templomában ökumenikus istentisztelettel kezdődött a rendezvény (közreműködött Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke és Beer Miklós, a Váci Római Katolikus Egyházmegye püspöke), majd azt követően a költő szülőházának udvarán ünnepi műsorral és koszorúzással tisztelegtek a résztvevők Muzsnay Árpád köszönti az egybegyűlteket Ady Endre emléke előtt. Köszöntőt mondott Muzsnay Árpád, a program szervezője, Marius Andrei Roca, Érkávás község polgármestere, Turos Lóránd RMDSZ-es szenátorjelölt és Szőcs Péter, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatóhelyettese. Ezt követően Oláh András költő, a Partium folyóirat főszerkesztője szólt az egybegyűltekhez. A műsort Elek György publicista lírai köszöntője, a Tasnádi Líceum versmondói, illetve a pozsonyi Lírai Színház művészeinek (Jakubecz László színművész és Reiter István hegedűművész) előadása színesítette.

Koszorúzás az Ady-szobornál

*** Rövidesen megjelenik lapunk egykori alapító főszerkesztőjének, Ószabó Istvánnak két könyvvel örvendeztette meg olvasóit a közelmúltban: az „Istenem, Istenem, kél a nap!” című kötete a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg, míg a „Megsiratott versek” című versösszeállítás kiadását a Felsőmagyarország Kiadó vállalta. ***

Partium

111

A magyar férfiak 1944-es elhurcolására emlékeztek Kárpátalján Gyászünnepséggel, emléktáblák avatásával és koszorúzással emlékeztek meg Kárpátalja magyar férfilakosságának 1944. novemberi, szovjet lágerekbe történt elhurcolásáról szombaton Szolyván, a deportáltak egykori gyűjtőtáborának helyén létesített emlékparkban. Az ünnepségen Megyesy Jenő miniszterelnöki megbízott mondott beszédet a sztálini terror áldozatául esett hozzátartozóikra emlékező kárpátaljai magyarok előtt. Fontosnak nevezte, hogy az Országgyűlés 2016-ot Gulág-emlékévvé nyilvánította, mert ezáltal – az emlékezés mellett – a fiatal nemzedékek is megérthetik, mi történt a második világháború után. Azért is fontos az emlékezés, hogy többé ne ismétlődhessenek meg az 1944–1945-ben történtek – tette hozzá. Az emlékünnepségen ökumenikus szertartás keretében felavatták az emlékpark újabb 60 emléktábláját, amelyekre azoknak az egykori magyar honvédeknek és zsidó munkaszolgálatosoknak a nevét vésték fel, akiket 1944-ben hurcoltak el a Gulágra a szovjet katonai hatóságok. A fekete márványtáblákon több mint 3900 név olvasható 395 kárpátaljai településről. Ezzel közel tízezerre bővült azoknak az áldozatoknak a száma, akiknek a nevét a szolyvai emlékparkban eddig megörökítették.

112

Partium

Oláh András kapta a Ratkó József-díjat A Ratkó József-díj átadása Az elismerést Baracsi Endre, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közgyűlés alelnöke és Karádi Zsolt, a díj kuratóriumának megbízott vezetője adta át a Mátészalkán élő alkotónak Nyíregyházán, a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban. A díjat 1993-ban alapította a Hangsúly Művelődési és Művészeti Alapítvány Ratkó József József Attila-díjas költő életművének emlékére. A díjjal olyan alkotókat ismernek el, akiknek a munkássága, esztétikai és erkölcsi értékrendje megkérdőjelezhetetlen, s irodalmi tevékenysége kötődik a szabolcs-szatmár-beregi térséghez. Az esten közreműködött a Hangraforgó együttes, amely Ratkó József és Oláh András megzenésített verseit adta elő. *** Költők egymás közt A „Költők egymás közt” rendezvénysorozat vendége ezúttal Térey János volt, akivel verses regényeiről és drámáiról, azok fogadtatásáról, valamint közeli terveiről Kürti László beszélgetett. ***

Megjelent Gombita Sándor tiszteletbeli unitárius visszaemlékezése vásárosnaményi élményeiről. A kiadvány a Beregi Múzeumban hozzáférhető. ***

Partium

113

A beregi unitárius szórvány alapító püspöke halálának évfordulóján (november 15-én) emlékezett meg az unitárius reformációról ***

Gabó (1946-2016) Rendhagyó búcsú az UART alelnökétől Schmidt Gábortól. Család: Kis Bagoly Rezsőné (Ila néni) Jutka, Gabi, Dani, Barbi, Kriszti és az unokák. Pécs, Budapest, Kálmán utca. Munka, hobbi: Vörös Csillag mozi üzemvezető, Kémiai Kutató nyomda, Lovag utca Cerberus saját nyomda, Szabadság tér – Express Utazási Iroda, idegenvezetés, „suldigun sie bitte”, utazás, Kuba, Dél-Amerika, Israel, Thaiföld, Svájc – Lago Maggiore, Locarno, Polski Fiat, Budapesti Honvéd SE, fényképezés. Unitarizmus: Nagy Ignác utcai templom, presbiter, gondnok, gazdasági bizottság, UNÉL, Partium, UART, Pestszentlőrinci Egyházközség, Hőgyes Endre utcai templom, szeretetvendégségek, Valentin ﬁam keresztapja, Ünnepi Könyvhét – unitárius pavilon, Magyarkút. Segítőkészség: mindig – mindenkinek – mindenkor. Most lett volna 70 éves. Mintha hallanám az elysiumi mezőkről a hangját „nincs baj ﬁúk, ha már előre siettem, foglalok nektek is egy jó helyet”. Búcsúznak az unitárius barátok és mindenki, akinek segítettél életed során. Isten veled, barátom! Gergely Felicián

114

Partium