Partium, 2016., ősz by Partium

Partium Irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat XXV évfolyam, 3. szám, 2016. ősz SZERZŐINK Bertha Zoltán (Debrecen) Bíró József (Budapest) Czine Árpád (Mátészalka) Dinók Zoltán (Kecskemét) Fecske Csaba (Miskolc) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Jahoda Sándor (Budapest) Jánosi Zoltán (Nyíregyháza) Kaiser László (Budapest) Lackﬁ János (Zsámbék) Lengyel János (Beregszász) Muzsnay Árpád (Szatmárnémeti) Nyitrai Levente (Kocsord) Oláh András (Mátészalka) Péntek Imre (Zalaegerszeg) Radnai István (Budapest) Rajkovics János (Girincs) Sarusi Mihály (Balatonalmádi) Szilágyi P. Katalin (Algyő) Sajtos Lajos (Székesfehérvár) Szilágyi József (Budapest) Sz. Tóth Gyula (Budapest) Támba Renátó (Ózd) Técsi Zoltán (Tiszaladány) Tóth Olivér (Taktaszada) Tőkés László (Nagyvárad) Ványai Fehér József (Gyomaendrőd) Viczai Henrietta (Szerencs) Zolcsák Anna (Eger) 1

A kiadvány a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre Afedő borítón OláhAndrás „Gólyafa” című felvétele látható A lap belsőt Czine Árpád fotói díszítik Főszerkesztő: Oláh András (Mátészalka) Szerkesztők: Elek Ottó (Nyíregyháza) Farkas Gábor (Szigetszentmiklós) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Kürti László (Mátészalka) Szigeti Gábor (Budapest) Alapító főszerkesztők: Ószabó István (Debrecen) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Kiadja az UART (Unitárius Alkotók Társasága) Vásárosnamény Lapigazgató: Felhős Szabolcs elnök (Vásárosnamény) WEB: www.unit-art.hu/ A honlap gondozója: Novák Valentin (Budapest) E-mail: olah-andras@index.hu partium2@gmail.com

A szerkesztőség címe: Partium Műhely, 4800 Vásárosnamény Pf. 2. Telefon: 06-30/920-4905 A kiadvány a nyíregyházi Örökségünk Könyvkiadó Kft. gondozásában jelent meg.

ISSN 1216-7525 2

Tartalom SZÉPÍRÁS Bíró József: Ezerkilencáz ötvenhat ................................................... 5 Lackﬁ János: Oda-vissza (vers) ........................................................ 6 Fecske Csaba: Mikes elkallódott levele, Fél disznó, A pipás költőnő esete a madarakkal (próza) .................................. 7 Péntek Imre: Oláh András „Monológ” című versének laudációja ..................................................................................... 11 Oláh András: Monológ (vers) ......................................................... 13 Kaiser László: Nem őrzök semmit, Ady búcsúja, Kapcsolat (versek) ....................................................................... 14 Szilágyi József: Bivalyok, Tabáni időkapu (próza) ......................... 16 Sajtos Lajos: Mit tudhatott, Semmi és minden, Két-két sor, Hajnal felé, A múlhatatlan (versek) ............................................. 22 Rajkovics János: Elégia (vers) ....................................................... 24 Szilágyi P. Katalin: És közben halkan énekelt, Ön nyert! (próza) . 25 Támba Renátó: Mindig ősz, Zsebszöveg tévelygéshez, Homok, Schiele tükörbe néz (versek) ......................................... 29 Ványai Fehér József: Toronyalja, avagy az igazi élet, A gyáva vadkelet, Béna madár (versek) ...................................... 31 Lengyel János: Gondolat-ösvényen. Egy találmány kálváriája (próza) ................................................ 33 Radnai István: Féleszűek közt legyek európai (vers) ..................... 35 Viczai Henrietta: Tavaszi sirató, Matt (versek) .............................. 37 Dinók Zoltán: Aki az élet vizét issza (próza) ................................. 38 Tóth Olivér: A tüzek őrzőinek, Elkapott (versek) ........................... 40 TANULMÁNY Jánosi Zoltán: Ratkó József (Részlet a készülő monográﬁából) .... 43 Bertha Zoltán: Öröklét – Weöres Sándor világképéről .................. 56 Muzsnay Árpád: Az 1956-os esztendő és eseményei egy erdélyi kisvárosi értelmiségi naplójában .............................. 60 Zolcsák Anna: Gál Elemér „Héthavas” című hitregénye és üzenete 71 Támba Renátó: A keresztény nevelés történeti valósága ............... 75 SZILÁNKOK Técsi Zoltán: Rituális széptettek IX/35-36. .................................... 78 Sz. Tóth Gyula: Iskola a határon túl és innen – 2. rész ................... 82 Kaiser László: Egy hibátlan ember: Béres József ........................... 87

Partium

VÁLASZTOTT ÚT Tőkés László igehirdetése Kisvárdán, a Tőkés László Alapítvány díjátadó ünnepélyén ..................................................................... 89 SZEMLE Jahoda Sándor: Elfáradt ég alatt (Kaiser László könyvéről) ......... 95 Oláh András: Iszonyú béke jött ránk (Saitos Lajos könyvéről) ..... 97 UNITÁRIUS SZEMMEL Nyitrai Levente: Hitünkről… ......................................................... 99 Felhős Szabolcs: A keresztény humanista szellemiség varázsában 2. .................. 101 Támba Renátó: Az emberi vallás ................................................ 104 EMLÉKEZÉS Sarusi Mihály: Lajzsan gyöngybetűi ............................................ 106 Kocsis Csaba: Az emberi lét titka (In memoriam Oláh János) ....................................................... 119 Oláh András: Eltávozott a „nemzet lelkiismerete” (Emlékezősorok Csoóri Sándor halálára) .......................................121 HÍREK ................................................................................................ 122

Partium

Szépírás Bíró József

EZERKILENCÁZ ÖTVENHAT M. – téri ált. isk. Rosz embernek szándékát lehet látni. Öldöklő kezéből kikerül a vasacél kalapács. Egy tanktól szétment embernek a fejét kormos ujságra teszi rá. A vérben fürdött keze egy szadista gyilkos tetté. Az áldozat megfolytott feje és a gyilkos lábnyoma és benne egy ösze tört csiga. A mocskos ököl iszonyu halált fed fel. Az embereknek továbít. Nagy sír van és azon arckép van. Valaki meghalt. ( B. C. ) Harcolnak a szabadságér de mégis sok a halál, mikor egy sáros vihar kabátos testet most ölnek végleg meg. A vérázot 1 cső rosdás. Épen ütnek le vele egy embert. Lámpa alat hirdető oszlop. Oszlopon röp lapok vannak ragazgatva. Éljen a ... A kenyér, krumpli amég már elöntöte a kosz. A városba ép uccai harcok törtek ki. Egy foradalmi szabadság harcos. Ezeket akasztoták és lelőték mindet. Mind. Temetőbe nincs keresztnek felytálya amit besző a pók a pók hálóval. A halot emlékét. ( H. C. ) Gyilkollyák egymást. Gyilkollyák az öszes embereket. Nincs irgalom. Mindenkinket le mészárolnak. A templomot is szétlövik most porrá. Sok ruszki rohadék váratlanul még támadnak és mi fegyveresek vissza. De másodikra már nem ment. Gyerek csonklya emlékesztet. Meg ölték őket. ( K. M. ) Az volt a hír el kel fogni az apjukat. Erre egy katona válalkozot. Másnap el is fogta az apjukat. Az apjukat fel is kötöték. Amikor a családból meghalt az anya, a két ﬁú azt monta. Diszidálnak. Azok is letek. Ezeket is gyorsan fel kötöték. Asztán már megint beköltözöt egy család. Ez a család nagyon öreg volt. Ez volt az első család. Apa és anya. Annya és apja. Az apja ahogy megtutta hogy az unokák meghaltak, megőrült. Ezt megtutta és ivot egy üveg lugot és szívbe célozva lelőte magát. És ez miat a nagy annyuk meg mérgeszte magát. ( F. E. )

Partium

Lackﬁ János

Oda-vissza Elinal a szárnyas idő, a szörnyes idő, a szőrös idő, caplat az uszonyain, battyog a szárnyán, szirmain iramodik, mint körökörös és harmonikaszerű gyűrűző mozgással a féreg, mint ahogy észveszejtő tapsikolás közepette csörtet a növény, egy helyben állva nézi őt a tovazakatoló ég, ki utazik itt?, ki integet a peronon?, ki a vonatablakban állva?, lejtőn lefelé, nagyokat szökellve görögnek a sziklák, siklanak a görögök, elveszett aranygyapjú után veszettül evezve, tán az idő falova csempészte ide be őket, mikor a ló begördült, még Taigetoszról menekült csecsemők voltak, odabenn megnőttek, most csupa szőrös férﬁ, pajzsukon szörnyfej, mely ráijeszt az időre, s az visszafelé megindul, mint Isten parancsszavára a Jordán folyása, mint a Volga a mindenható szovjet tervezőmérnökök asztalán, fantaszta neonfényben, visszafolyik a nőkbe a havi vérzés, mellükbe a tej, visszatöltődik tehénbe a tehénlepény, kiürül a kolbászbél, húskockák mozaikköveiből összeáll újra a pointillista disznó, a téglák komótosan cammognak a föld-alom felé, átkelnek a tűztengeren, testük összelöttyed, hengergőzve, tocsogva omlanak vissza az agyagágyba, kihűl a Nap és újra izzik, mintha sebesen pislogna Isten, széthull a Föld és összetapad, egyetlen képsor ismétlődik a képernyőn oda-vissza, elakadt a lejátszó, kinő a csecsemő haja, előbb pihés majd göndörödik, vállig, derékig, sarokig zuhog, majd gyérül az összeaszott koponyán, helyenként kopasz foltok adnak újra teret a lenszösz babahajnak, közben mosolygó száj, egyre több, majd egyre kevesebb fog, megint egyre több, mohón megrágott étel, mohón megrágott szerelem, bújócskáznak a testből ki-be a csecsemők, nekik is nő hajuk, nő a testük, nő a foguk, majd hullik és roskad és potyog, és az ő testük kapuján is csecsemők bujkálnak át meg vissza, s a csecsemők is csecsemőket szülnek, amint a trójai faló is szőrös férﬁakkal vemhes, inal a szárnyas idő, szörnyes idő, szőrös idő.

Partium

Fecske Csaba

Mikes elkallódott levele Édes néném, mostanság kédnek semmi levelét nem vevém, talám tsak nem a görcs bántja kezeit? Hogy leveli nem jöve, az nem igen esik jól nékem. Az viszont igen, hogy látván a migrén itt semmi becsben nem vala, búcsút inte nékem. Gondolom, hogy sokféle és tsudálatos erejét hallotta kéd az istennyilának, de talám tsudálatosabbat nem hallott, mint mellyet én olvastam gróf Bussy Rabutainnek Madame de Sévignéhez írott levelében, mikor eszembe jut, mindég nevetnem kell, kacagjon rajt' kéd is. Rómában egy franczia követ, amikor egyszer nagy mennydörgések voltanak, asztalnál lévén a feleségivel, és az ablakok is nyitva voltanak, a mennykő se szó, se beszéd ááltalmégyen a házon Ki-ki megijed, de semmi kárt nem tészen. Hanem a követné melegséget érzett, találja ki kéd, hol? De minthogy asztalnál vala, nem lehetett szoknya alá tenni a kezit, de asztal után maga is nevetett rajta, hogy a mennykő megperzselte. Gondold el édes néném, hol kereskedett az a fránya mennykő! Hiányolá kéd a Nagyságos Fejedelemrül szóló híreket, aszt hiszem teljes joggal. Fejedelmünknek, Istennek hála igen jó egészsége volna, hogyha a köszvény és kólika búcsút akarna tülle venni. Amúgy kedélye meglehetős, minapában is eztet mesélte nékünk hunczut mosolyintások közepette: Egy új házas embernek szép, de igen együgyű felesége vala. Vigyázz magadra lelkem – szólt feleségéhez – nekem útra kell indulnom, és ha valami csintalanságot követsz el míg itthon nem leszek, egyszeriben szarv nőhomlokomra még útközben.” „Jaj nekem! – feleli a menyecske sopánkodva. – Mit csinálnék, ha kéd szarvval jönne haza?” Alig hajt ki a faluból a férj, a ﬁatal kasznár megmagyarázza a menyecskének a szarvak titkát, aztán többször is eljárt hozzá leckét adni. Hazaérkezik a gazda, a menyecske eléje fut, és nem látván rajta szarvat, így kiáltott fel: „Ugyan rá tudott kéd szedni éngemet!” Jót derültünk ez adomán. Hanem komolyabbra fordítva a szót, a Nagyságos Fejedelem nagy munkába fogott, elkezdé diktálni Vallomásainak első részit. Ollyan szépen fogalmaz, hogy az valami gyönyörűség, élvezettel mártogatom a pennát a kalamárisba. A kezdő sorokat idemásolom, hogy kéd is megyőződjék róla, igazat mondám: „Egy bűnös vallomása: Tebenned érzem magam Jézusom, és ezért nem Betlehemben foglak keresni, hanem a szívemben, mellyet kegyelmed révén méltattál arra, hogy megszüless benne, és mivel emlékezetembe idézed elhatározásomat vagy inkább gondolataimat, mellyeket elmémbe ültettél, amikor néhány holnappal ezelőtt szolgádnak, Ágostonnak hozzád szóló Vallomásait olvastam.” És így tovább több száz oldalakon át Maradok továbbra is szegény íródeák, kévánva kédnek sok jó, friss egészséget.

Partium

Fél disznó Külvárosban élő apósom hizlalt nekünk egy fél disznót, a másik felét a másik vőnek, így hát rendben volt a dolog. A tyúkólat és a szeneskamrát alakította át disznóóllá, kis karámot ügyeskedett eléje. Az ónodi vásárban vette a választási malacot, eleven volt, mint a csík, farka, mint a dugóhúzó. Időnként meglátogattuk a malacunkat, gyönyörködtünk az egyre molettebb jószágban Elérkezett a nagy nap. Hajnalban keltünk, az első busszal mentünk a tett színhelyére. A disznóölés pogány szertartásokkal rokon rítusa az első féldecivel veszi kezdetét a hagymaszagú konyhában. Bedobja az ember az első pohárka kisüstit, gyomra ideges rángatózása kellemes hullámzásba megy át, a második kupica után kéjes bizsergéssé változik.Aharmadiktól megacélozódik a tekintet, az erdei vadkant félkézzel elintéznénk. Határozott, léptekkel vonulunk ki az udvarra a hajnali félhomályban lapuló disznóólhoz. Az após kezéből kötél csüng, szeméből szomorúság. A tragédiát megorrintó jószág éktelen visítozásba kezd, kirohan. Rávetjük magunkat, lekapjuk a négy körméről. A nagy kapálózás közepette kirúgja alólam a lábat, elvágódok, úgy nézek ki, mint a disznó. Jóska böllér határozott mozdulatokkal a disznó torkába döﬁ a kést, jól megforgatja benne, habosan bugyog a vér a tálba, amit feleségem tart remegő kézzel a tátongó seb alá. Még néhány kétségbeesett rúgás a semmibe, aztán mozdulatlanná merevedik. A szúrás és a perzselés közötti kis szünet az első ﬁndzsa forralt boré. Szép tiszta kopogós időt fogtunk ki, lassan eltünedeznek az utolsó csillagok is, belekékülnek a kora reggeli égbe. Agázpalackot a forró vízzel teli lavórba állítom, a sógor a csatlakozót szereli, Jóska gyufát sercint, a perzselő lángcsóváját végigfuttatja a göndöri sörtén. Megcsapja orromat a perszelés szaga, eszembe jutnak a gyerekkori disznóölések, amikor még szalmával perszeltünk. Négerbarnára pirulva hasal a disznó a csatakos betonon, jöhet a pucolás, az éles kés, a forró víz és a gyökérkefe. Mire evvel is végzünk, kisül a vér, gőzölgő tányéron hozzák az asszonyok. Forralt borral koccintunk a disznó teteme fölött. Farkából, füléből már hiányzik egy-egy darab, a konyhában a gyerekek rágicsálják. A böllér fölvágja a disznó hasát. Mi, segédek óvatosan kétfelé húzzuk, ő pedig szakavatott mozdulatokkal az odakészített edényekbe csusszantja a kéklő beleket, a hólyagot. Edényekbe kerül a szív, a máj, a vese és a tüdő. Fodros háj buggyan át Jóska ujjai között. A kizsigerelt testet két darabban a hosszú, kecskelábú asztalra fektetjük. A böllér különválasztja a szép piros húsokat, a hószínű szalonnát. A zsírnak való szalonnáról lefejtjük a bőrt, abból majd kocsonya készül. A perzseléskor lekapott körmöket most ropogtatja a kutya a diófa alatt. 8

Partium

Eldöntjük, két sódar marad, a többi hús megy a kolbászba. A kolbász a disznó kvinteszenciája. Az üstházban lobog a tűz, forr a víz, serceg a zsír, sül a hús, dinsztelődik a hagyma, mindenféle illatok és hangok kavarognak a levegőben. Puhul a fejhús, a máj, a tüdő az üstben, a húsdaráló fogantyúja folyton kicsúszik a kezemből, húzok egyet a sörösüvegből. A hurka ﬁnom lesz, ha el nem baltázzuk, mondja Jóska kissé üveges szemekkel, de hiába kóstolgatom a masszát. Ízlelőbimbóimat muszáj egy kis sörrel letisztogatnom az ízlelés tökéletesítése céljából. Elkészült a toros káposzta, kisült a hurka. Az ember ilyenkorra már eltelik a nehéz illatokkal, de azért leszuszakol néhány falatot. A hurka pont jó, dicsérjük a böllért, büszkék vagyunk magunkra és hálásak a disznónak, hogy – ha nem is önként – feláldozta magát kulináris élvezeteink oltárán.

A pipás költőnő esete a madarakkal Nyíregyházi anzix

Nem egyszer szép és kedves arcát mutatta nekem ez a város, ismerőseim, barátaim élnek itt, néha csupán azért szép és kedves, mert tévedésből, vagy véletlen optimizmusból rózsaszínű szemüvegemet tettem föl. Félreeső kis utcák, kocsmák, büfék tudnának mesélni rólam, sörös kriglik, kupicák emlékezhetnek rám, de ha nem teszik, hát jól teszik, én se pletykálok róluk. A Krúdy szálloda egyik szobájának is volna némi mesélnivalója, esős, nyirkos novemberi éjszakán tévedt oda egy barna szempár esdeklő hívására az ifjú, még felhőtlen homlokú Szindbád. Tele szívvel, üres zsebbel és üres gyomorral Még a szoba árát is a szépszeműnek kellett leszurkolnia. Holt idény volt, pangás, de a szállodás csak háromágyas szobát tudott kiadni. Lám, így járnak a szerelem tolvajai. Előre megbüntetik őket, hátha utólag már nem lehet. Szép város Nyíregyháza, és ezt nem egy széllel bélelt „gyüttment” mondja illemből, hanem azért, mert így érzi. Szebb (volt, múlt időben), mint az én városom, Miskolc. Persze ehhez tudni kell, hogy az én legeslegszebb városom Szögliget, ez az észak-borsodi kis hegyi falu. Valamikor a nyolcvanas évek elején Madár barátom meghívott Nyíregyháza egyik óvodájába, iskolájába? író-olvasó (ó, hogy rühellem ezt a kifejezést!) találkozóra. Madarak, ha együtt csicseregnek! Madár a Fecskének nem vájja ki a szemét, sőt igyekszik magasba röpíteni álszárnyas testvérét. A találkozó előtti napon, a Keletben (a Kelet egy évtizedekig működő irodalmi műhely volt, sajnos nemcsak irodalmi, de téglaégető műhely is, ahol éppen az ala-

Partium

pító atya volt a „tégla”, mint utólag kisült, azaz kiégett.) Keddenként találkoztunk, ha kedd, akkor Kelet, volt a szlogenünk, nos, egy ilyen keddi napon azt mondja nekem az öntörvényű pipás poetessza, aki verset írni még nem, de élni azt nagyon tudott, hogy hallotta, holnap megyek Nyíregyre, jön ő is. Ez a extravagáns költőnő, a város Lónyay Erzsébetje nem annyira a verseiről volt híres, mint inkább a botrányairól, akinek most valahol egy görög város szállodájában szunnyadozik egy bőröndnyi költeménye, amit a szálloda tulajdonosa ﬁzetés hiányában görög istenekhez méltatlanul lefoglalt. Gyere, gondoltam, miért ne jöhetnél, Nyíregyháza elég nagy város, elférünk benne mi is. Persze, naiv lélek, én nem tudtam, hogy mit mondok ezzel. De kiderült, sajnos. Másnap reggel a Tiszai pu-n megjelent egy csecsemővel a karján a fülkémben. Szia, szia, mondta kialvatlan szemmel, melynek zöldjében jégszilánkok úszkáltak, és mellém ült. Miért ne, gondoltam, bár vihart igérő felhők kezdtek átvonulni az elmémen. Bárki az ember mellé ülhet a vonaton, ha üres hely van ott éppen. Azt, hogy mi jár annak a fejében, nem tudhatja. A néhány hónapos csecsemő végigbömbölte az utat, talán éhes volt, talán tisztába kellett volna tenni. De pipázó mamája esze egészen máson járt, nem törődött ilyen kicsiségekkel, mint a kicsi. Akit egy szórakozott gólya hozott tévedésből. A nyíregyházi pályaudvaron már várt Madár barátom, kicsit meglepődött, nem gondolta, hogy hármasban jövünk. Nem tudhatta, hogy én sem gondoltam. A sors útjai kifürkészhetetlenek Madár, mint utólag kiderült, azt hitte, hogy én intim viszonyban állok a pipás költőnővel, akit korábbról ő is ismert. Én meg azt hittem, hogy ő hívta meg, nem minden hátsó szándék nélkül. Két „azthittem” között jól pofára estünk. Mondhatnám palimadarak lettünk. Kezdtem kellemetlenül érezni magam. Eggyel többnek, mint amennyi vagyok, másnak, mint aki. Az iskolában a gyerek megint rázendített, igaz előzőleg sem hagyta abba, csupán folytatta a régit, amit még a Tiszai pu-n elkezdett.Atanárnők, akik fogadtak, feleség féleségnek nézték a pipás költőnőt, szívvel-lélekkel segítettek neki egy félreeső helyen tisztába tenni, megetetni a gyermeket. A baba állapotát látva meg lehetett a véleményük rólunk. Szerettem volna tisztázni magamat, de fogalmam se volt róla, hogyan. Megtörtént az író-olvasó találkozó, áldozatnak éreztem magam, fejem, mint a cékla, mint a főtt rák, pedig csak az én fejem főtt, ottlétem alatt végig. Madárral gyilkos pillantásokat váltottunk a borozóban, ahová áldomást inni mentünk négyesben. Ő meg én, meg Psyché, karján a bömbölő bébivel. Sose gondoltam volna, hogy az irodalom olykor ilyen nagy áldozatokat követel az embertől. Nyíregyháza, ó! Fityiszt mutattál nekem: nem elég, hogy Madár meg Fecske, de még a pipás Lónyay Erzsébet is! Mindezek ellenére kedves városom maradtál, szívem háromágyas szobája nyitva előtted örökre. Szindbád lépteinek óvatos anapesztusát vélem hallani szép nevű szállodád emeleti folyosóján. Boldogtalan, náthás öszi éjszakákon a nevedet suttogom…

Partium

Péntek Imre

Oláh András „monológ” című versének laudációja Oláh András 1959-ben született, Mátészalkán él. Tanár, költő, szerkesztő. Eddig 9 verskötete és egy drámakötete jelent meg. Verseivel az irodalmi lapokban rendszeresen találkozhatunk. A Quasimodo-pályázat régi résztvevője, 2008-ban és 10-ben oklevelet kapott beküldött verséért. Az idei pályázatra érkező, monológ című versét a zsűri 2. díjra találta érdemesnek. A kritika Nagy László és Nemes Nagy Ágnes hatását szokta említeni költészetével kapcsolatban. Én ehhez csak Ratkó József és Bella István nevét tenném hozzá. Mi jellemzi verseit? Számomra feltétlenül: érzelmi telítettség. Képes megragadó láncolatot fonni a felidéző szavak kavalkádjából. Ezt azért emelném ki, mert az újabban elharapódzó tárgyias-hűvös megközelítés helyett – az Oláhversekben nagyfokú, nem titkolt, feldúsított azonosulás jelenik meg. Ahogy ez esetben is. Az ajánlásban feltüntetett Meszesán Jenő és Nyina Grigorjevna kettősét akár főhősnek tekinthetjük ebben az epikus elemekkel átszőtt szövegben. Az ajánlásnak kiemelt szerepe van a monológban. Bár csak lassan, fokról-fokra rakódnak össze a vers megragadó képei, messzire nyúló metonímiái.Aszerző a történelmi témát a legszemélyesebb megközelítéssel dolgozza fel. Nem törődik a hely megjelölésével, a részletek elemzésével: rögtön belevág – mondhatni – a dolog közepébe. Ha úgy tetszik: meglepetést kelt a hiányos információkkal. S bár az ajánlásban két név szerepel, mégsem nem tudjuk, kikről van szó. Az orosz női név azért jelzi, két nemzet ﬁairól szól az „ének”, s az „emlékére” szó pedig, hogy régmúlt események idéződnek fel a versben. A„tőled már végleg megvonták a szót” kezdettel, felütéssel a lezárult múlt feltárása veszi kezdetét: Meszesán Jenő helyzetének bemutatása, értelmezése, bolyongása idegenben. Sajátos Odüsszeusz ő, hányattatásai során nincsenek támogató istenei. Az asszók megvívása nyilván háborúra utal, az örök adósság (tartozás) kiszolgáltatottságára, de ami a legfontosabb: egy olyan „otthontalan, menekült” valakiről van szó, akit „prédának hagytak itt” a döntő hatalmak. Így bomlik ki egy életút, egy hányatott sors előttünk, aki „félbevágott álmok sötét utcáin” bolyong, s a feltűnő városnév – Omszk – már nagyon is eligazít, hogy egy magyar fogoly, menekült keresi az útját a szovjet Oroszországban. A vers következő része valódi invencióval jellemzi az útkeresést. A „fals iram” a hányattatások szinonimája, a lelket éltető „haldokló hit” is egyre gyengébb, s az „iszonyatba font” kerítés – a lágerek világa – adja a második pofont ott, ahol „körül a sok csillag mind veres”. S nehéz elfogadni az Isten helyére köl-

Partium

tőző rútságot. S hiába szól a „lármafa”, hiába a veszélyre ﬁgyelmeztető jelek, a „hajótörött” nem talál partot, nem lel segítséget. A mélypont: „nem tudtál elférni két ország között”. Rövid, tragikus megállapítás, éppen iszonyú túlzásával az. És innen hova, milyen újabb poklok bugyrai várnak a magyar fogolyra? Talán a „fertőzött eszme” segíthet kimenekülni? Vagy az a szép orosz lány, aki „szürke gyapjúpulóverét” adja a reszkető fogolynak? Úgy tűnik, ez a megoldás.Az emberi együttérzés, a szerelem, az együvé tartozás felülír minden nehézséget, minden gyötrelmes tapasztalatot. A Tatjánák, a Nyinák és Másák fel tudják oldani ennek az embertelenségnek csapdáit, és humánumuk, kéznyújtásuk, a szenvedőkön való segítésük elvezet a „lábnyomok találkozásáig”. A szemlélő – a költő, a versíró – itt, ezen a ponton lép elénk legszemélyesebben. Mintha lezárulna ez a zaklatott vándorlás az időben, mintha nyugvópontra jutna a felkavaró kaland – de épp az a szép, hogy ez elmarad. A vers nyitottsága, többértelműsége nem hagyja elcsitulni a felzaklatott hullámverést… Megjelenik a kétely, megválaszolatlan kérdések merülnek fel, mi a titka, feloldó képlete ennek az egymásra találásnak? S éppen a lezáratlanság hozza felszínre a megrendültséget, a katarzist. A miértek végtelenbe nyúló tovább sorjázása. A vers lehet szike és varrat egyszerre – mondja a költő végső vallomásában. Ez beszédének ambivalenciáját villantja fel. A mutatvány veszélyes, amibe bele is lehet halni. Oláh András véghezvitte nagyszerű lírai produkcióját, megírta a maga lágerversét, s emléket állított két kivételes emberi sorsnak.

Partium

Oláh András 1

monológ

Meszesán Jenő és Nyina Grigorjevna emlékére tőled már végleg megvonták a szót s bár megvívtál néhány asszót maradtál örökre adós otthontalan menekült ragadós mint légypapíron a légy: a semmire nyitott avarban hentergő mint aki ivott cirógatott halkan a pillanat prédának hagytak itt: hátha hat félbevágott álmok sötét utcáin bolyongsz szemrehányón köszön rád a hűvös Omszk csak gyönge szédület csak fals iram mint téli tó ha jég rian megszólal benned a lármafa a haldokló hit is mintha ártana s a kerítés – az iszonyatba font – adja a második pofont hajótörött vagy ki partot keres de körül a sok csillag mind veres a rútság Isten helyére költözött nem tudtál elférni két ország között fertőzött eszme éhes kancaként szökkent élvezni sötéten a kéjt s átrajzolta az álmokat de hátha mégis rád fogad a lány ki átadta – ó mi szép – szürke gyapjúpulóverét látod a táskásra sírt szemek onnan is magukhoz intenek ölel Tatjana Nyina és Mása vagytok lábnyomok találkozása az idő benned lassan megtelik de sok még a kérdés az utolsó reggelig és örök társként ott a kétkedés s a díszdobozban a hit – oly kevés – a versek szikék a versek varratok bennük mindennap én is meghalok 1

AQuasimodo-különdíjas vers megjelent a Tempevölgy folyóirat 2016/3. számában

Partium

Kaiser László

Nem őrzök semmit Nem őrzök semmit, mert nincs miért, nem látok sehol kincseket, hamis a kép mindenütt, tárgyak vannak és nincs műremek, talán egy kéz, kicsiny vagy reszketeg, talán maradok még: veled és neked.

Ady búcsúja Eljátszottál mindent, főleg a szép öregségemet, tény a tegnap, lebeg a ma, a holnap nem lesz veled. Nem lesz veled a holnapom, s ha elmegyek, ne legyél, legyen velem egymagam: akit te osztottál ketté. Az örök egy és örök három hallgat és tán bólogat, nem értesz semmit, én meg bánom az egykor volt csókokat.

Partium

Kapcsolat Ezen az úton nincs tovább, a múlt-darabok ostobák, biztatásuk csak vak remény, jelen: egykor volt televény. Maradni gyengít alkohol, már karám van meg vád-akol, nem mozdul innen férﬁnép, személye bomlott szerteszét. Fogadkozások nincsenek, ágyék sem mozdul, nincs kinek, hisz nem nő az, ki baszogat, nem ébreszt: temet álmokat. Emlék lett mosoly, zokogás, bénító, helyben topogás minden már: csak ő közeleg, kaszája van és csonthideg.

Partium

Szilágyi József

Bivalyok – elcsépelt történet „…a kolostorban felnőtt Eugenie-nek alig egy nap alatt kell elsajátítani az élvezés művészetének… mérhetetlen tudásanyagát…” olvasta éppen Sir John, vegyes érzelmekkel tűnődve azon, vajon mit sajátítottak el Athalie-val, egy egész hónap alatt – amikor a Land Rover nagyot billent egy dagonyában, s az ifjú férj könyvével együtt bucskázott a szavanna forró sarába.Alex, az inasa, a fékre taposott, aztán a kocsit megkerülve azonmód felnyalábolta bice-bóca gazdáját. Amaz jobb híján a de Sade kötetbe kapaszkodott, amit, ajkán szirén-mosollyal, Athalie nyomott induláskor a kezébe. Haja szála sem görbült az eséstől. Az újdonsült felsőházi tag, paralízissújtotta lábaival botladozva, puha volt, mint a spongya, és a parlament nagylépcsőjén végigbukfencezve is csak a nyála csorgott kicsit. Szerencsére, csak egy gnúcsapat fülelt egy kőhajításnyira, odébb gazellák szökelltek, de nagyragadozók, mozdonyborogató rinocéroszok nem fújtattak a közelben. – Igazán markolhatná a rácsot, uram, ahelyett, hogy a szerelem sötét fortélyait kutatja! – jegyezte meg alig leplezett gúnnyal Alex. Elrendezte az ifjú Lordot a hátsó ülésen, aztán a már messze porzó konvoj nyomába eredt. Gazdája azonban, makacsul, újra a könyvbe lapozott, „»Engedjen hát vágyának, s hamarosan megláthatja, micsoda gyönyörökkel jutalmazza meg a kéj…« írja Sade márki,” tűnődött tovább a zötykölődés közepette, „aki Freudot jó száz évvel megelőzve megsejtette, hogy a nemiség behálózza az ember minden tevékenységét, belejátszik minden cselekedetébe… Na, ja, de mitől válik kegyetlenséggé és perverzióvá? Hát, én engedtem vágyamnak – és hol a jutalom? Hol találom meg az ő szívéhez vezető utat? Vagy pont ez vonzza Athalie-t? Meg a vagyon…? Athalie, te egyetlen és örök! Mindig annak az álnok fővadásznak a dzsipjébe ülsz! Csak a honoráriumért udvarol…! Tegnap az állapotodban szokásos hányinger jött rád, de te csak kacagtál a maszáj lurkón, aki a bivaly felemelt farka alól spriccelő vizelet alá tartotta tetves fejét, arcán kéjes vigyor, körülötte lökdösődő társai! Igen! Vérszívók, irigyek, vetélytársak mindenütt! Mihez kezdjek ezzel az Alexszel? Ha kirúgom… Ki tudja mire képes? Inas, személyi titkár… Egy fenét! Hétpróbás gazﬁckó! De higgyék csak, hogy nem értek semmit, Fergsen nyomozó talán már a nyomában van a valódi identitásának. Sade Márki hozzá képest joviális szobatudós, aki szerint megérhető és talán megbocsátható, ha valaki szenvedélyből öl. De a számító, haszonleső gyilkolás? Ha tényleg ő PaleX, a hidegvérű gyilkos, aki annyira halovány, hogy a nyomát sem látta még senki, akkor nagy fogás lesz! S ketten maradunk:Athalie és én… „Na, végre, a rácsot fogja, és a vadakat bámulja!” nyugtázta a visszapillantó tükörbőlAlex, s a kormánykerékkel való birkózásban tetkói hullámzottak a lapockáin. Ekkor, egy horpadásból kibukkanva, hirtelen egész kafferbivaly-tenger sötétlett előttük.Alex leállt. – Látja ezt, Sir! Óriási csorda! Az a bika legalább egy tonna. Megkerülöm őket! – „Még nem kockáztathatok egy végzetes balesetet. Athalie még csak kisebb összegre 16

Partium

számíthatna. Mielőbb új szerződést kell kicsikarni. Vagy kivárni a gyereket. A gyerekünket! És Athalie, most már valóban Milady, bármire képes. »Athalie!«, ismertebb nevén »Irgalmatlan Nat«. Kavarj csak a vadásszal, édesem!” Egyesbe kapcsolt, és csendben gurulva oldalvást indult, hogy megkerülje a csordát. „Athalie, Athalie, bármit megtennék érted” nézett a vakító égre John „tehetetlenül követlek ezen a tízpróbázókra szabott túrán, szétzilál az aggodalom érted és a gyerekért, a jövőnkért, te meg csak gúnyolsz, és annak a faragatlan ﬁckónak kelleted magad! Írassam rád a Watton-birtokot, hogy elhidd…? Én megelégszem a Cornwallal…” „Szerencsétlen balek!” kémlelte Alex a tükörből a révült tekintetet. „A fővadász jól adja! Ez lesz a sorsod ifjú lord: féltékenység, aztán végső kétségbeesés. Itt lapul az átírt házassági szerződés a fegyvertokban. Még két nap, és mindenre hajlandó leszel. Ha mégsem, akkor jön a véletlen baleset. Aztán majd a gyerek örököl… Kockázatos, de kockáztatni kell…” Ekkor tűnt fel a távolban, a bivalycsordán túl a másik három dzsip, meglódultak, majd faroltak, bőgették a motort az állatok mögött. „Mi az ördögöt művelnek ezek?? Ránk akarják hajtani csordát?” Az állatok idegesen toporogtak, oldalra fordultak, majd vissza, felugráltak, fenyegető bőgés harsogott minden felől. A bikák felágaskodtak, szájuk habzott a perzselő napban, leszegett fejük maga a végzet, megannyi lándzsás pöröly. – Nat, te pokolfajzat…! – átkozódott Alex. – Athalie, nem esett bajod?! – forgatta fejét aggodalmasan John. Aztán a csorda nekilódult. Kettészakadva. Mindkét irányba. Sir John görcsösen markolta a rácsot az eszeveszett kavargásban, aztán átláthatatlan porban hevert a felborult dzsip alatt, magatehetetlenül. A dübörgésben félájultan teltidomú, anyaszült meztelen ganda asszonyok jutottak eszébe, amint önfeledten lubickolnak a trágyaszagú dágványban. Önfeledten, mint pucér kislányok kánikulában a szökőkútnál, akik nem tudnak betelni a fel-fellövellő vízzel, és tapicskolnak, hancúroznak benne. Éles kép, mint a fénysugár… Szökőkút, trágyalé, magzatvíz, vér… Athalie-t látta hanyatt terülve, öklelés-tépte hasából nyákos vér csorog, cserepes száján, üveges szemében döglegyek… – Balek! Az én nőm… a gyerekem… – riadt fel Alex hörgésére. Mire teljesen feleszmélt, már csak a titkár élettelen tekintetét fedezte fel a visszapillantó tükörben, s aztán a felfordult kocsi rácsa alá szorult testet, a behorpasztott tetoválást a háton, az összeroppantott mellkast. …a por régen leülepedett, a bivalyok már egy másik égtájon dübörögtek, amikor nagy sokára egy hajtó bukkant fel. – Megsérülni, uram? Sajnos, rossz hír. Kaffer eltiportja csapat vezető és három hajtó… És… feleség is odavész. Mélységes sajnálok, uram! – Nem, alig sérültem meg, csak örök mozdulatlanságra kényszerültem – fejezte be felesége történetét az agg Sir John, s a kijárat felé fordította kerekesszékét, hogy újra a kertbe guruljon a síremlékhez. – Viszont tisztító tapasztalatokat szereztem. Millió és egy tapasztalat, s mire mindegyiken túlteszed magad, már nem lesz miért élned… MegyekAthalie-hoz…

Partium

Tabáni időkapu „Ők voltak az írók – a régiek –, manapság semmit nem tudunk.” K. Gy. Rosszul viselem az időutazást. Amint átléptem például Esztergom falai alá, hogy megöleljem a vércsatakos Balassát, inaszakadttá rémített az ágyúdörgés, és újra wifivel bélelt garzonomban találtam magam, bambán meredvén a monitorra. Még most is vacog a fogam, ha a Sárpatak hidjára gondolok, ahol a dzsidák elől hiába vetettem magam a vérsárba, az iszamos alkonyban nyomát sem leltem Petőfinek. Sokszor megtapasztaltam a múltba merülés hiábavalóságát. Kaptam is volna most tíz körömmel ifjú gyakornoktársam, Tsalavér Fruzsina után, kinek csizmácskái alatt ropogtak a tabáni park őszi gallyai. Incselkedve inalt előlem, egy korábbi századelő kedélyes ketyegésébe álmodva magát, ahol pinceboltozatok mélyén iddogáló költők az ő kedvére bölcselkednek, szózatokkal bódítják, borszagú leheletükkel olyan kacskaringós történeteket eregetnek, hogy talán a sápadt mindennapokból egyszerre ő maga is telivér írónőként eszmél magára. „Habókos leányzó, akár a modell pályán is maradhatott volna, ha ilyen léhaságra pazarolja a tehetségét!„ dohogtam az avarban gázolva. „Vigyen kiskocsmába, ahol hírlapírók és más gavallérok lógatják a pohárba szerelemnedűtől megpimpósodott orrukat” csilingelte, s szolgálati laptopját eldobva szökellt a tanösvényen felfelé, s a réten a kétszáz éves feketeeper lombjába merült, eltűnt az időben. Atabáni időkapu lenne? Hallottam már róla mendemondákat… A korhadt törzs erősen megdőlt, ágasbogas lombozata a gyepre ült. Csipkedett a kíváncsiság, mégis vonakodva vetettem magam a csalitba Fruzsi után. Eh, nem időpocsékolás ez ma, a drónok korában, személyesen bukkanni fel, mondjuk, ezerkilencszáztizenegy őszén valahol az Aranykakas utcában, egy kisvendéglő pipafüstjében? A pince boltíve alatt E. Szilveszter, hivatásában meghasonlott beszélyíró ismeretlen okból főtt marhahús ízlelésre invitálta Bonifácz Béla nihilista költőt, s mint rendesen, papírfecnikre firkantott versekkel szándékoztak fizetni, mivel nem volt egy garasuk sem. Most reszelgették akkurátusan a tormát az ecetes mártáshoz, s a kocsmáros éppen újra sashegyi bort tett az asztalukra hosszúnyakú üvegben. A gyermeteg Fruzsi Szilveszter mellé ülve keresett előlem menedéket, készségesen szimatolgatta a gőzölgő étket, lányos nyikkanással még a szikár pennavitézek poharába is belekortyintott. Jómagam úgy ültem egy kecskelábú padon, mintha már a múlt héten odakövültem volna, bár a rác tamburások igyekezete kezdte ellazítani elmém rögös tekervényeit. Teremtőm, mi lesz ennek a vége, ha ez a lány, akit egy régi romantikus regény lapjairól ollóztak ki, elszabadul, és önszántából csavarja magát a századelő gavallérjainak csontos ujja köré. A vén kecskék tessék-lássék zúgolódtak, de meghatott tekintettel mustrálták szálldosó fürtjeit. Engem gyanakodva méregettek. – Maga meg ki fészkes fene? – reccsent rám Pilics Pető, pókhálólepett drámaköl18

Partium

tő, aki eddig lehorgasztott fejjel, beteg madár módjára szorongatta eperpálinkás kupicáját az asztal végén, Beöthy és Lisznyay keze nyomát remélvén megtalálni az asztal korhadó fájában. – Grátz Pongrác, életmódtudósító. – Hol tanult meg így füllenteni? Lerí magáról, hogy időutazó. Mi az ördög kutakodnivalója van a hatóságnak a líra megtiport, de szabad szellemű reprezentánsai között? – értette félre kenyérkeresetem módját a jámbor tollforgató. Fruzsi békítőleg sugdosott az öregúr fülébe, de engem praktikusságom arra ösztökélt, hogy fülön csípjem a viháncoló perszónát, és visszavigyem oda, ahova való, a huszonegyedik századba. Ráripakodtam volna, ha nem lennék alapvetően döntéssemleges, velem kell jönnie, mert a későbbi koroknak is szükségük van ihletforrásra, kellemre, bájra, nem maradhat az idők végezetéig ebben az avítt csapszékben, lejárt szavatosságú papírkaristolók között. Ha akarja valamire vinni az életben, ahogy egy ilyen lánynak dukál, a műfogásokért tanulmányozza a detektívirodalmat, ha viszont írói babérokra vágyik, saját tudata mélyén keresse az ihletet, ne letűnt kiskocsmák síri lelkei között. Ám Fruzsi már tovább is lépett e társaságon, mert mintha e régvolt költők hősei elevenedtek volna meg a boltív kőkockái alatt, újabb és újabb vendégek telepedtek a tölgyfa asztalok köré. Az élet örömeit ósdi hordók társaságában kereső párocskák, akiket lyukas mogyoró méretű otthonukból elűzött fájdalmasra soványodott kanapéjuk, s a borzas macska módjára tűzhelyükön üldögélő gond. Honnan jönnek? Talán a Mélypince katakomba tekervénye hányja ki őket, hogy megmutassák leporolatlan arcukat? Ahogy a tamburás ujja a húrokon siklott, az árnyak felélénkültek, és Fruzsina önfeledtségében apró csókokat osztott boldog-boldogtalannak. Hóbortosságban megvénült férﬁak fakadtak dalra, míg feleségeik elfeledték bókra érdemességükből kifakult kontyukat, s éberlaszting cipőben erjedő lábuk keszeg írnokok dorkójával barátkozott az asztalbakok alatt. Vajon nem csak azért merülnek le ebbe az avítt világba, hogy messze szökött szerelmeik múltával az öngyilkosságot darab időre kicselezzék? Talán nem is igaz, hogy a nők e tájon a Dunában ugranak, miután a Ráctemplom órája elütötte a találkozóra kitűzött óranegyedet…? Egy kiérdemesült mészárosmester elakadt gramofonként ismételgeti a kocsmacégérek alatt kacarászó szerelmi órák történetét, körötte suttyomban átélt izgalmak spriccer illata száll, a csorba poharak régi nők szájának ízét őrzik, az asztalok kecskelábai valaha ölelkezett lábaktól kopottak. Az ötödrangú zengeráj már színültig telt dalcsarnokokból idekívánkozó hölgyekkel és urakkal. Mágnás Elza tartotta magasra ﬁnnyás orrocskáját, szabályosan sminkelt bábu-arccal kémlelte a bejáratot (ám Rezeda Kázmér csak nem akart megérkezni), pikánsan ostoba fején tollas kalapka biggyeszkedett, toalettjére valamely hacukaszakértő „Ala mode” táblácskát tűzgélt gombostűvel. Egy szabadidőautó kupec erőltetett a kellemetes hölgy fülébe bókokat, ám amaz frivol kacajával jelezte, ismeri a hajtánymarketet uraló dekonjunktúrát, a hanyatló üzletág képviselője inkább mélyedjen el a szerelmes nóták szövegében, ha ővele akar élményeket megvalósítani. Talán az élet engem mindig elkerül? merengtem, amikor termetes asszonyság

Partium

kacagott reám. Na, egy utolsó kísérlet, gondoltam, az ember néha megfeledkezik a halálról is, ha egyéb kellemetlenségei támadnak. „Tetszik tudni, nagyságos asszony, én annyit dolgozom, hogy esténként a takarító személyzet szabadít ki az íróasztalom mögül, mert a nap közben a szétdobált, összegyűrt fogalmazványok hegyet képeznek az iratmásolda közepén, s a magam erejéből nem tudnék kijutni.” Kedélyesen nevettek körülöttem. Ismerték az életet, pontosan tudták, hogy a rabszolgaság ezredéves visszatértéhez a Kárpát-medencében hibádzik még egy vagy két esztendő. A homályos sarokban magára hagyott három költészeti zsentlémen újra és újra felénk emelte poharát, ám Fruzsina egy nyomában toporgó sereggel kilépett a már csak hasraesésre való küszöbön. Odakint éppen Bátskai és Bitskei akasztott tetemét hozták, nem is lévén világos először, hogy a plébánia templom felé kanyargó sokadalom vajon esküvői vagy temetői menet. Bicskeit almafástól cipelték, mert szeretetlenségében arra kötötte magát a nadrágszíján, Bocskait reterát-ajtóstól, aminek horogszegére ő cukorspárgát hurkolt fogyatkozó bormámorában, s a babonás népek egyike sem merésztelte az akasztott emberek kötőfékjét elvágni. Imakönyvbetűvé törpült öregasszonyok, egykori uniformisukat magukra öltő altisztek csoszogtak utánuk, akik ilyenkor mintegy varázsütésre bújnak elő rozsdás kályhacsövekből, bezárt könyvek lapjairól. Közöttük kacsafark-hajzatú unokák nyújtogatták a nyakukat egy darab ideig, valami izgalomra várva, aztán inkább bakﬁsok copfját rángatták, jobb ötletük nem lévén. Odébb eladó lányok csoportja tipegett bársonycipellőkben, amelyeken szárnyukat libegtető pillangók voltak alkalmazva. Kenyér- és serszagú fuvaros kocsik gördültek a macskakövön, hirtelen fuvallat söpört végig a hegyoldal felett, a gázlámpák ijedten táncoltak, a borbélytányér zörgött. Fikarcnyi érdeklődés sem volt ebben a vonuló tömegben, mintha csak azért verődtek volna egybe, hogy magukat megmutogassák, s mérhetetlen közönnyel léptek át mind a holtakon. Hát itt hagyhatom Fruzsinát, aki majd a tátott szájjal bámuló böllér kötényéből kiskést ránt elő, lemetszi a két nincstelent túlvilági istrángjáról, azok a tetszhalálból újra duhajokká hördülik magukat, és kocsmalányokhoz szokott hangon bort és csókot követelnek? „Izgalmas este”, rebegte Fruzsina, és erősen szorította a karomat. „Izgalmas este, hebegtem”, s erősen szorítottam a karját, de láttam, már nincs mit tenni, Fruzsi itt ragad, elveszítem őt, mint általában az imádatra termett lányokat. Mi vár itt rá? Szerelem? Vagy az, ami bárhol, bármikor várna rá? Talán az életet habzsolja majd ideát, vagy talán éppen őt hurcolják meg Bitskei és Bátskai halála miatt, talán megítélik, megkövezik. Talán férjhez megy, családanya lesz és megszűnik a történelem számára. Talán egy tehetős gavallér kitartottja lesz, míg az első szarkalábak meg nem jelennek a szeme körül, talán összekuporgat egy kis vagyonkát a hervadó évekre, talán nevelőnő lesz, vagy csapszékben vegetál kasszírnőként és fuvarosok paskolják a fenekét. Talán a Dunához vezető utat találja meg. Már ﬁnomabb húrokat kezdtem volna pengetni, „Jöjjék át velem a Kereszt térre, ott sokkal nyugodalmasabb, ott az idők kezdete óta mozdulatlan emberek ülnek a kocsma hívogató sarkában, ott majd borjúlábat rendelünk...” Ám az időkapu visszavetett a tanösvény gyepére, s hamarosan újra a garzonomban találtam magam. Fruzsina után búslakodva napoking nem jött álom a szememre, mintha itt sátrat vert 20

Partium

volna az idő. Azon tűnődöm, történik-e még valami, vagy csak a tegnap főzött kávé illatát érzem majd holnap is. A kőrisek elpilledve eregetik a karjukat az ablak előtt, mintha hallgatódznának, szobám falán a meseképet ábrázoló állóóra törpéivel és baglyaival olyan vészjóslóan ketyeg, mint valami gyermekszobában, ahonnan ki kell majd lépni a kutyaharapású valóságba. De addig reggelenként nézhetem itt a cinkéket, amint a gallyak között ugrándoznak, este pedig az alkonypírba merülök, mintha soha nem akarnék mást látni a világból. …Csupán a szabadban szép a szerelem, morfondírozom, s a diákéveim jutottak az eszembe, amikor még térdig érő hóban is a Városmajorban sétáltam a kardalosokkal. Most miért bolyonganék a Tabán régi sírgödrei között magányosan? Néha boldognak kellett volna lennem egy-egy őszies délutánon, de magamban az óramutatót ﬁgyelem: Miért örüljek? Úgyis estve lesz nemsokára. Az ég magasában vadludak kiáltanak, s a késő őszi napocska úgy hetykélkedik az egykor girbegurba tabáni utcák helyén, mint ahogy fakó arcú öregemberek látogatnak el hajdani szerelmeikhez, hogy az elfeledett csókokról faggatózzanak.

Czine Árpád: Szatmárnémeti

Partium

Sajtos Lajos

Mit tudhatott Őszutó volt hideg télelő a régi piacon forgolódtam váratlanul egy cigányasszony szólított meg pénzt kért forralt borra megveszi az Isten hidege – panaszkodott: s mert adakozó kedvemben voltam (mint megannyiszor) némi aprót nyújtottam át neki mire ő megragadta kezemet tenyeremre s rám nézve kéretlenül csak annyit mondott: ötven éves korára csinál karriert de hetven lesz mire elismerik… Ó Istenem! Mit is tudhatott meg hirtelen rólam az a töpörödött öregasszony aki még az első ötven évem első felén is „innen” voltam s látta milyen gyötrelmes/álmatlan éjszakák várnak még rám – írásara készülvén – de ott abban a pillanatban az alkalmi jósnő maga is megdolgozott keresményéért…

Semmi és minden Malaclopó táskájával oldalán itt járkál köztünk egy töpörödött öregasszony hogy mit hord szütyőjében titok – talán a Semmit talán Mindenét…!

Partium

Két-két sor Előttem égő csipkebokor mögöttem kialvó vulkán… Akettő között nincsen mértani egyenes.

Hajnal felé K. I. Gałczyński emlékének Szobádban, ahol alszol, ha borús az ég, akkor is holdvilág van. Egy távoli utcalámpa fénycsóvája szüremkedik be – amitől búcsúzkodnod még korai; feljő még a jó napod.

A múlhatatlan Jár egy óra az időtlenségben mert kell nekünk embereknek a perpetuum mobile és csillagból az örökégő láttam a balesetben elhunyt nő csuklóján óráját mutatta a múlhatatlant számára az élte megállt de a szerkezet tovább járt…

Partium

Rajkovics János

Elégia Halvány, koraesti fényben mikor az öreg nénik kiülnek a ház elébe s várnak valamire, valakire aki már csak belülről érkezhet Így várok rád én is csábítás és vonzás nélkül, türelmesen Szerelem Nem ﬁatalon, elhibázott ölelésekben és felnőttként sem elkallódott álmok útvesztőiben de az emlékeimben Mert az emlék jövőnek mondott mese varázsszőnyege a lélekbékének és én repülök vele, mesélek Szeretem az őszt a leveleiket hullajtó fákat törzsükön a ráncos kérgeket Az elmúlást a halvány, koraesti fényben… * Álommá mállott légyott halottaim, ti ellobbant holnapok ősz van, káprázatok ideje Nyissatok ajtót, ablakot

Partium

Szilágyi P. Katalin

És közben halkan énekelt Ide hova még egy gyereket, nézett rá a férfi véreres szemekkel. Fáradtan dőlt hátra, a mozdulatra kis hamueső hullt a tányérjába, melynek alján piros lé árválkodott. Az asszony indulatosan koppantotta a mosogatóba a poharat. A szoba irányából vékony sírás hallatszott. Na, most felkeltetted a gyereket is, sóhajtotta rezignáltan a férfi. Benézek Jóskával a Pirosba, tolta helyére a széket és kiment. Az asszony tudta, ez mit jelent. Zárásig ott ülnének és konyakoznának, ha nem vennék el az áramot. Ha megjön, ingerült lesz és éhes, kelhet fel hozzá a sötétben és melegítheti a maradékot. Megtámasztotta homlokát a hideg üvegen, és nézett utána. Három hete tudta.Akkor történhetett, mikor karácsonyeste utána ment a konyhába.Aznap megveszett, egész délután ivott a kollégáival és úgy rontott rá, mint egy dúvad. Durva volt, cigaretta és szesz szag dőlt belőle, míg a konyhaasztalnak lökte. Összeszorította a szemét, csak az asztal sarkának ütemes döfését érzékelte. Fájt, de erőtlen ellenkezése csak szította a másik gerjedelmét. Megpofozta. Később ott találta a fotelben. Félreborult fejjel aludt, kis nyálbuborék csillogott a szája sarkán, ujjai közt kialudt cigaretta. Nem sírt, csak csodálkozott. Hova lett a fiú, aki miatt eljött otthonról, vállalva az albérletet, a korán jött, beteges kisgyerek nyűgjét. Csss, csitítgatta pelenkázás közben a kicsit, apa nem haragszik, szorította melléhez és elnyugodva nézte, mint szopik. Kicsi ökleit mellének támasztotta, vékonyszálú szőke haja kis csúcsos koponyájára tapadt. Szerette, és közben halkan énekelt. Egy hét is eltelt, mire megszerezte az asszony címét, aki elcsinálja a gyereket. Börtön járt érte, tudta jól, de valahogy meg kellett szabadulnia tőle. Reggel, miután az ember dolgozni indult, a kicsit a szomszédasszonyra bízva, magához vette az albérletre félretett pénzt. Nem járt a villamos, úgy döntött gyalog indul neki. Valahol a külvárosban bolyongott és egy suhanc igazította útba. Tétován megnyomta a csengőt, de az nem szólt, kicsit várt, majd gyámoltalanul kopogtatott. Fáradt arcú nő nyitott ajtót, behúzta, aztán kinézett a folyosóra. A konyhában meleg volt és káposzta szag. Elhozta a pénzt, kérdezte a nő, és leültette. Gyors mozdulatokkal letörölte a viaszosvászon abroszt, majd egy kopott, de tiszta lepedővel terítette le. Elzárta a gázt az étel és egy szögletes fém doboz alatt. Sterilizáltam, mondta halkan. Szülésznő voltam, de most villamost vezetek, mosolygott fáradtan, míg összegombolta magán a fehér köpenyt. A konyhaasztalon feküdt. Kitárt combjai közét olvasólámpa fénye világította meg. Csend volt, csak a fém hideg koccanása hallatszott meg a zihálása. Eleinte a plafon repedéseit nézte, aztán ahogy a kín elöntötte, behunyt szemmel dú-

Partium

dolt. Egy örökkévalóság volt. Úgy érezte, időtlen idők óta fekszik itt ezen az asztalon, görcsbe rándult testén az idegen asszony kezével. Kábán nézegetett, mikor felültette. Fél óráig feküdt még felpockolt lábbal, hallgatta az utasításait aztán elindult. Az ajtóban szőke copfos kislánnyal találkozott, az nagyot köszönt neki, majd anyja behúzta az ajtón. A villamosmegállóig jutott. Erőtlenül rogyott le egy padra és nézte, vére lüktetésére, mint hullámzik a világ. Oda, vissza. Végtelen, merev fájdalom, aztán lágy zuhanás. Esteledett, mire eszmélt. Egyedül feküdt egy kórteremben, kinn már sötétedett. Nehézkésen próbált felkelni, de rögtön visszaszédült. Sok vért vesztett. Nyílt az ajtó, egy férfi lépett be idősebb orvossal az oldalán. Rögtön tudta, ez mit jelent. Valamikor hajnaltájt, mikor már szinte eszméletét vesztette a láztól és a fájdalomtól, elmondta a címet. Magára hagyták. Két hétig volt kórházban és éjjelente sokat álmodott a copfos kislánnyal. Éjszakánként kövér milicista ült a szobája ajtaja előtt és gyógyulása után egyenesen a tárgyalásra vitték. A férfinak éppen inteni tudott, az csak ült borotválatlan, meggyötört arccal és elsírta magát. A gyerek, akarta kérdezni, de nem lehetett. Hat évet kapott, az ügyvédje megmondta előre, ne is számítson kevesebbre. Szembesítéskor nem tudott az asszony szemébe nézni, csak félretaposott fekete cipőjét nézte konokul. Nyolc évre ítélték tiltott műtét elvégzéséért. Aztán eltelt fél év úgy, hogy egyszer sem látogatták, levelet sem kapott. A börtön mosodájába osztották munkára és néha a gőzből kisgyermeksírását vélte hallani. Ilyenkor félrehajtott fejjel hallgatózott és melléhez kapott. Megszoptatom, magyarázta a felügyelőnőnek. Máskor a szennyest szállító mosodai kocsit tolva énekelt halkan altatót és finoman ringatta. Két nappal a forradalom után szabadult. Minden fehér volt, hideg és tündökletes. Vadidegen emberek borultak a nyakába, kezét szorongatták és ígértek csodás jövőt. Idétlenül botladozott az utcán és csodálkozva nézte a frissen festett ajtón az idegen névtáblát. Igazán nem szóltak, kérdezte hitetlenkedve a szomszéd, kávéját kavargatva. Pedig az újság is megírta. Vagy rövidzárlat, vagy cigaretta okozta a tüzet. Igen, a kisgyerek is. Felismerhetetlenné. Tragédia, igen. Két vagy három hétig próbálkozott, keményen. Aztán feladta. Szerzett egy babakocsit, benne haját vesztett babát ringatott rossz töröközőbe bugyolálva. Így járta az utcákat és hallgatózott. Ha gyermeksírást hallott, a mellét bontotta és néha közben halkan énekelt.

Partium

Ön nyert! Két napja szakadt az eső, reggel már fejfájással ébredt. A hétfő reggelek rutinjával megadóan tűrte a két gyermek nyafogását. Lánya ordítva követelte nyári szandálját harisnya bugyival (adj uram észt az óvodásoknak), felesége meg kiosztott egy soron kívüli pofont a ﬁúnak, mert elsunnyogta a tegnapi verstanulást. Kapkodva magába döntötte a tűzforró kávét, majd kettesével véve a lépcsőket leszáguldott és éppen időben ért a megállóba ahhoz, hogy még lássa a távozó busz halványuló fényeit. Dühe lassan szomorúságba ment át, és egészen kicsire összehúzva magát esernyője alatt csüggedten nézte a pocsolyák felszínén ugráló fényeket. A szemközti padon ismerős hajléktalan emelgette felé félig telt palackját és mosolygott. Undorodva viszonozta az üdvözlést, majd elfordult. Közben elállt az eső, ám hirtelen támadt szél kavarta fel a kis tér ázott szemetét. Tökmagos zacskó hengergett felé, majd egy félig ázott papírt csapott nadrágjára a szél. Bosszankodva mozgatta lábát, ám a cetli a nedves papírok makacsságával tapadt a ruhájára. Határozott mozdulattal hajolt le utána. A tenyérnyi, kissé ázott papíron két szó virított, ÖN NYERT! Ebben a pillanatban a fékező busz sóhajára eszmélt és a papírt szórakozottan a zsebébe gyűrte. Késő este volt már, mikor a gondosan fotelre fektetett nadrágjában kotorászva előhúzta a papírt. ÖN NYERT, harsogták a jellegzetes formájú betűk és hirtelen aritmiája lett. Torka bedagadt, alig kapott levegőt, halántékán kicsiny szellem ujjak doboltak vad indulót. Atyaúristen, nyertem, dübörögtek benne a szavak. Nyertem, zsibogta a szíve, nyertem, égtek a fülei, nyertem, jártak örömtáncot lábujjai a szőnyegen. Le kellett üljön. Tört mozdulattal huppant a fotelbe és ujjai szórakozottan masszírozták halántékát. Kába volt, valami áldott, megkönnyebbült fáradtságot érzett a tagjaiban. Megváltás, megváltás, keringett a szó a fejében. ÖN NYERT, suttogták kéjesen a fülébe. ÖN, nem maga, nem hé, nem haver. NYERT. Nyert, ringatták hullámot vetve a szavak, édességüktől kicsurrant a könny a szeméből. És látta, ott a kiült fotelban hátradőlve látta jövendő életét, a gondtalanság megülepedett biztonságát, a jómód meleg ölelését Reggel mámorosan ébredt, bár ezt első pillanatban maga sem értette, aztán a fotelről lecsúszott nadrágra nézett és elmosolyodott. Kéjesen elnyújtózott a takaró melege alatt és elaludt. Tíz körül lépett ki az ajtón, ma később kezdek, csókolta homlokon hitetlenkedő hitvesét, majd nagyobb bankót nyújtott a padon ücsörgő hajléktalannak, ki fogatlan mosollyal emelte felé palackját. ÖN NYERT, dúdolta magában elégedett mosollyal és tánclépésben mondott fel elképedt főnökének, miután megcsipkedte titkárnője fenekét (erre oly régen vágyott). Szándékosan nem köszönt a portásnak, akit magában elkönyvelt érzéketlen marhának, mióta egy késésnél bemártotta a főnöknél. De ez már múlt idő, gondolta szemérmes boldogsággal és elindult, hogy beváltsa nyereményét.

Partium

Egy padra ült le, távol a tér mindig zajos szökőkútjától és elővette a kis papírt. ÖN NYERT, búgták a betűk és ő elégedetten bólintott, tudom. Na, nézzük, fordította át kíváncsian a másik oldalt. Egyenletes simaságú, fehér papírt látott. Sehol egy név, egy cím, egy jelige. Egyetlen betű vagy szám. Lássuk csak, gyűrte le kezdődő idegességét. ÖN NYERT, nyerítettek csúfondárosan a szavak az egyik oldalon, a másikon semmi. Idegesen forgatta, hajtogatta, fény felé tartotta. Talán valami vízjel, titkos szám, de semmi nem látszott a bágyadt őszi fényben. Aztán elindult. Az újságosnál kezdte, majd a környező boltokba tért be. Két hónapba telt, mire az összes újságost, boltot, lottózót körbejárta a környéken. Majd nagyobb köröket is tett, egyszer aztán elfelejtett hazamenni. Egy év után a családja is lemondott róla, miután felfeszítve a kórház ablakát, megszökött. Azóta a környéken bolyong, üdvözült mosollyal tapogatja zsírfoltos nadrágja zsebét, és néha elfogadja, ha egy ismerős hajléktalan ﬁlléres borral kínálja a palackból.

Czine Árpád: Miskolc 28

Partium

Támba Renátó

Mindig ősz Ősz a haja, mindig is az volt, de van egy sötét folt a tarkóján. Olyan, mint egy kis sziget. Egyszer majd elkezd öregedni, s makacs színfoltja belemosódik a fej néma növényzetébe. A szív egyre lassabban ver, a szavak halkabbak lesznek, s odavesznek a nyári lak emlékei. Végül titok marad, hogy kunyhója körül mindig ősz volt, s hogy a fekete ég alatt nincs más, csak hideg csend.

Zsebszöveg tévelygéshez Nem fejtheted meg álmaid, el kell veszni jelentéseik sötét erdejében. Ne várj világosságot félhomályban úszó városodtól, szabadítsd fel öntudatod, kelj útra az ismeretlen felé. Lépj a semmittudás ösvényére, engedd magadban a végtelenségig fejlődni édes és keserű sejtelmeid, engedd át magad szapora ördögeidnek és kósza angyalaidnak. Erről az útról nem térsz vissza, legfeljebb holtan, de gazdagságod kárpótol majd mindazért, amit álmoskás városodban hagytál.

Partium

Homok Elsodort ígéretekből épülünk föl, mint a vég nélkül sorakozó házak, melyeket árvíz idején elnyelnek, majd felszínre köpnek a folyók. Romjaikból majd új falu épül, új lakokat emelnek a gyarmati munkások, és úgy hiszünk bennük, akár a sorsban. Végzet már nincs, csak malter, föld és homok, sok homok, melyből a lakosok életet gyúrnak, a költők a határon túlra viszik, és verset lehelnek belőle.

Schiele tükörbe néz belenézek a tükörbe. nem tekint vissza senki, csak a távolba mered egy kocsonyás szempár. a háttér élesebbnek tetszik, mint az előtéri alak. a szőr benövi arcom, ritkás kis erdő. mellkasom sima és fejletlen, akár egy kamaszé. kezeim az öröm peremvidékei után kutatnak, a farkam duzzad az akarástól. Szűk ereken át közlekedik benne a halál. bőröm alatt fülledt másnapok érlelődnek. napról napra kisebb vagyok. szobám kitágul, lehullik rólam kórházzöld pizsamám.

Partium

Ványai Fehér József

Toronyalja, avagy az igazi élet Sárral vert konyhátokban éltem, és néztem. hogy eszi a zsíros kenyér a legyet. Zöldborsóleves és mákos tészta volt a boldogság. Ha este lett, leszállt a rézfaszú bagoly, ami majd elvisz, s a kertek alatt járt az ördög. Klottgatyás ördögﬁak, beszari kölykök, féltünk, titokban csúzlit és légpuskát tartottunk, mikkel verebekre (vecukra) és ﬁókáikra (csimaszokra), vadgalambokra (gucikra) vadásztunk, és egymás ellen is harcoltunk, ha a lopott gyümölcsön összevesztünk. De az élet mindig messze volt tőlem, a túlsó partért rajongtam, ám sohasem értem oda. Bánatos ősz, kegyetlen tél formált, „mámoros” tavasz és démoni nyár tett élőhalottá, legtöbb lendületem elhalt félúton, amire nincs magyarázat, és sohasem is kerestem. Legjobb szavaim tunyán hulltak semmibe, fellobbantani a szépséget nem sikerült. Aranyat a sárban kerestem, de nem leltem, állandóan Istenre és a halálra gondoltam. A keletkezést rendre káosz követte, s az elmúlás visszahullt az eredetre. Ámen. Szela.

Partium

A gyáva vadkelet Leköpték identitásom. A vadnyugaton ezért már Ölni szoktak. Charles Bronson Földig érő hosszúkabátja Belsejéből mindenkinél Gyorsabban és mindenkinél Keményebben előrántja Pisztolyát, és tüzel, tüzel. „Miért hoztatok több lovat? Csak egyre lesz szükség – nekem.” Persze, ez itt a vadkelet. Gyáván kihordom a sértést.

Béna madár Mintha levél mozogna, vagy Valami más, béna madár, Elrugaszkodni nem képes, Örökre talajhoz kötve. – Élet, jel, ezek hiánya, Bomlik és sűrűsödik A sötét, visszavonásig Vagy érvényes, csak magadnak. Eliramlik a bűnös vágy, Megvalósulás cövekel. „Mister Jézus, nem ismerlek”, De jó lenne melegedni.

Partium

Lengyel János

Gondolat-ösvényen Valami van a levegőben. Émelyítő és bizonytalan, ugyanakkor ősrégi – kétségbeejtően eredeti –, ezerszer érzékelt. Miközben a jelen szaga örökre beivódik a testébe és lelkébe, az ember megérzi a jövőt, ami fátyolként hull az időnként fellobbanó felismerés erőtlen gyertyalángjára. Mindettől függetlenül folyton kísért a múlt: fekete lepelbe burkolózva rohangál az elme rosszul megvilágított folyosóin. Olykor megáll egy-egy ajtó előtt, kaján vigyorral rémisztgeti a bentlakókat. Igen, a félelem fénykorát éli, mert élheti. Van mitől félni! És az egyes ember félelme túléli gazdáját, beolvad a nagy egészbe, az emberiség kollektív félelmébe. Eljön az idő, mikor a tudat meghasad, s kettővé osztódó részeiből előbukkan az Én és a Te, hogy aztán újra összeolvadva megteremtődjön a Mi. Mert mindhalálig Mi vagyunk, s ha más mód nincs, hát fotókon élünk tovább, mint dimenziójukat vesztett földönfutók. A Nagy Tudás agyernyőin a pusztulás képkockái peregnek. A ﬁlm megtette hatását: üres a nézőtér. Híre megelőzte beteljesedését a kornak, amit máskén akartunk, másnak terveztünk, de más lett belőle. Mert mindannyian mások vagyunk. Asaját másságunkkal semmi bajunk, ám a többieké dühítő, veszedelmes. Tégy a gyűlölet ellen! Bármit, csak ne kelljen lépten-nyomon hangoztatni: „Én veletek vagyok!” Az ember szavak híján húsból és csontból gyúrt közöny. Isteni félreértés! Mert beszélni kell a „hogyan lesz”-holnapról, s mindenről, amire van szavunk, és a nyelv képes gondolatokká lényegíteni a hangokat. Erősítsd fel a gondolatot! Kiáltsd az éterbe: „Én az ember vagyok!” Aki lettem: esetlen, elmeháborodott, öncélú kutató. Aki választ keres a kérdésekre, amelyeket megfogalmazni, szavakba önteni képtelen. Kénytelen átélni, megszenvedni és csonthéjában cipelni a gondolathalmazt, amely egyre nő, egyre hatalmasabb. Csak az ember fogy, s ehhez a fogyókúrához nincs szükség diétára. Elegendő érv hozzá az élet, pontosabban: az, amit annak nevezünk, s amiről mindenkinek más az elképzelése, amelynek jelentéstartalmát mindünk esetében másképp, nagy műgonddal szerkeszti meg a képzelet. Megvalósulás! Mert valami mindig megvalósul: létre jön valami új, vagy ami annak látszik. A valami tehát állandó, csak a mögöttes világ változik. Az ember pedig rútul becsapja önmagát. Számtalan módszert ismer és használ énjének tompítására, kilúgozására: kábítószer, alkohol, tévé, rádió, videó, szex, gyógyszer, vallás, divat, ami ugyanezt a cél szolgálja! Az ember persze szentül hiszi, hogy a bábukat ő mozgatja, s akaratától függően bármikor kiszállhat a „játékból”. Hazugság! Attól, hogy bábukat mozgat, még nem képes kilépni önmaga bábu-létének korlátjai közül. Mit tegyen? A titkot csak a valóság tudja, ha egyáltalán létezik olyan. Mert „az igazság odaát van” – de ott is ugyanezt mondják.

Partium

Egy találmány kálváriája Afene tudja, milyen régen – talán annál is régebben –, amikor nem ismerték a villamos energiát, a mobiltelefont, a hamburgert, de még a szárnyas betétet sem – az emberiség éppen saját tudatlanságának alapjain munkálkodott. Ez volt akkoriban a való világ. De ne essünk kétségbe! Ezekben a sötét, calgonmentes időkben is akadtak zseniális elmék. Ezek egyike például előállt egy találmánnyal, amely gyökeresen megváltoztathatta volna a korszakot, jócskán túlmutatva azon. Emberünk a lázas munkával elkészített prototípust örömmel mutatta be a szabadalmi hivatalban. A hivatalnokok persze már akkor is a hivatásuk magaslatán álltak, akarom mondani: ültek, teljes értetlenséggel a szerkezet előtt. Hosszadalmas aktatologatás után a találmány ügyét tovább utalták a gazdasági minisztériumhoz, ahol az végre hozzáértő emberek elé került, akik azonnal megállapították: a szóban forgó találmány ügyében a közlekedési minisztérium illetékes.Anevezett tárcát birtokló miniszter azonban éppen szabadságát töltötte a Süttetem–A–Hasam-szigeteken. Beleunva az időhúzásba, emberünk úgy döntött, egyenesen a korabeli köztársasági elnökhöz fordul. Az államférﬁú rendkívül elfoglalt volt, de ízig-vérig politikus: felmérve a találmány ügyének horderejét, összehívta a korabeli parlamentet. Döntsenek a képviselők! A feltaláló büszkén mutatta be az automobilusnak nevezett találmányt a nagytiszteletű honatyáknak. Duzzadó kebellel magyarázta el a szerkezet működését, színes szavakkal ecsetelve annak előnyeit, felhasználhatóságának sokrétűségét. Az észérveknek azonban már akkor sem volt foganatja: az automobilus nem igazán nyerte el a döntéshozók tetszését. Némelyek a kerék ellen emeltek kifogást, mondván: az még nincs is feltalálva. Mások a szagártalmak súlyosságát hangoztatták. Ráadásul a lótenyésztők érdekeit védő lobbitársaság erőteljes nyomást gyakorolt a képviselőkre. Summa summarum: a találmányt elutasították. Emberünk lelkesedése kipurcant. Sértődötten, csalódottan beszállt az automobilusba és kiautózott a köztudatból. Az államvezetésnek természetesen szüksége volt eredményekre, korszakalkotó találmányokra. E megfontolásból a parlament – mármint a korabeli – elrendelte annak a tudósnak (mellesleg a miniszterelnök sógorának) méltatását, aki feltalálta a spanyolviaszt.

Partium

Radnai István

Féleszűek közt legyek európai valami másság vagyok két szívvel a magukkal rángatott gyerek ellenséges grimaszt vág vagy mosolyog de te nem fogsz én sem fogok tudok németül angolul és latin alapú nyelveken kultúrám gyökei de most félek s unokáim a köbön most nem jöttek tüzes nyíllal de vannak szekértáborok muhi óta tudhatná a lusta európa de fő az uborkabürokrácia mondhatnám úgy kell nekünk de hol lenne hazám hazám így csonkán is hazám amit tanultam lehet kelet a számaink eredete lehet arab s az orvoslás egyiptomi őseink vagy más sémiták mind gazdagítottak nem kullancsok voltak a mórok is hagytak ránk kultúrát pompát nem bánom és nem bántom a szenvedőket a haszonélvezők ostoba nagyhatalmak olajivó kapzsiság békétlenség tüzét szítja az ostobaság és hitetlenség nekem ne lenne hazám nekem ne lenne a föld mely befogad e földbe süpped el házam lakásom gyermekem unokám elég elég volt elvakult eszmékből

Partium

nekem e föld a béke földje örök béke hiszen fogást keres rajtam a kor s a kór fel nem adom peres számmal teli torokkal ha kell ágálok utcasarkon mint bolond fél ésszel hiszem amíg e sorokat rovom van még magyar és józan ész valami másság lennék-e két szívvel nem hiszem nem szívlel más hazát ősök antik szellemek kötnek ide s én féleszű vagy egészen rovom rovásom e karéjba font föld enyém enyém is társaim e földet nem adom míg józan az ész nem zártosztályra küld

Czine Árpád: Kassa 36

Partium

Viczai Henrie a

Tavaszi sirató Emlékszem, tavasz volt, Sorban hozták a koporsót. Nyármelegben, fák alatt Ravatalozták a múltamat. Emlékszem tavasz volt… Nagyanyám meghalt. Öntözöm a sírját: A márványról a könny lepereg. Egy kérésem van, ha lehet kérésem: Írják fel a nevedet. Jeltelen sírban fekszel: A tested itt, a lelked odaát. Hős voltál, ha nem is szóltál, Mint sorba rendezett katonák. Kiegyenesedsz, ha eszembe jutsz: Két unokádat ringatod. Fehér virágos otthonkád az éjben Kitüntetés nélkül ragyog, Mint föláldozott csillagok.

Matt Csak hagyom, hogy öngyilkos légy… Én sehová sem lépek. Viaszosvászon terítőn A kiterített évek, Mint rendíthetetlen katonák állnak, Valódi tanúi a társas magánynak.

Partium

Dinók Zoltán

Aki az élet vizét issza Nemes Márk fáradtan tért haza a gyógyüdülésből. Kapott egy meditációs kazettát is, amivel le tud menni az elméje alfába.Az apja tette ezt vele. Ő mindig rendes gyerek volt, csak az élet tette kicsit gonosszá. Ahogy levetkőzött evett pár falatot majd pihennie kellett. A táltosok szerint meg kell bocsájtania az apjának. Mert Márk szívében harag élt, méghozzá nem éppen kicsi. Azt mondják a táltosok – aki az elemi tudást birtokolja – egészségben él.Akitől a valóság felét eltakarják – az nem. Nyilván ennek köze van az apjához is. Sok mindent átélt Márk fiatalon.Annyit amennyi egy idősebb embernek is iszonyúan sok. Márk folyton hangoztatta, hogy neki rossz gyermekkora volt. Ez részben igaz is, de csak azért részben, mert ő tévesen látja. Ugyanis nem a gyerekkora, hanem az ifjúsága volt rossz és kegyetlen. De végül is igaz – az a gyermekkora vezethető vissza. Ezt sokan valószínűleg aláírják, mert mondják, hogy egy nehéz ifjúság lélektanát mindig Freud tanaiban kell keresni. Tehát fiatalon sokat megtapasztalt Márk. Szinte közel állt a titkokhoz. Már tizenévesen az irodalomba menekült. Huszonnégy éves most s már érik az első novellája. Sokat írt. Boris a nap huszonnégy órájában aggódott a fiáért. Sokat imádkozott érte. Egyszer Márk látta is hogy anyja nagyon elmélyül. Talán ekkor imádkozhatott. Mert igazság szerint sok gondja volt vele. De fordítva is igaz ez. Márknak néha nagyon elege volt az anyjából.Azt például, hogy nem járt szórakozni – anyja hibájának, nevelésének tudta be. Részben igaz volt. De ennek inkább az apja az oka. Meg hogy nincs baráti köre. Barátnője. És lelki nyugalma. Ezekért vádaskodott Márk. Szeretetéhsége nem József Attiláéval, hanem Dosztojevszkijjel volt egyenlő. Persze oly nagy tehetség nem látszódott kicsírázni. De tény hogy Márk többet szenvedett József Attilánál. Hiszen József Attila azért dolgozott életében, Márk semmit. S hogy lehet kibírni egy ilyen fiatalnak nő és férfi nélkül? Ő kénytelen volt. Az apa iszákos vadállat hírében állt. Hangoztatta, hogy milyen nagy csibész volt. Az asztalnál, amikor Márk még kisfiú volt. S meghalt és Márk beteg lett. Katarzisok és Kálváriák sorát élte át. De nem adta fel Márk, mert az életet ő ajándéknak fogta fel. Más az ő helyében öngyilkos lett volna. Ezért a fiatalok ki is közösítették. Vagyis nem pont ezért, hanem mert olyan volt, hogy ha barátságos, akkor is brutális természetét mutatta be. Erről nem tehetett, mint annyi másról sem. Az élet bizony sok mindentől megfosztotta. Lehet-e így élni? Mi mást érezne, ha nem megkeseredettséget és gyűlöletet? Mert szenvedett. A lelki kínok szörnyűbbek a testinél. Erre Márk a bizonyíték. Ördögi körben élt. Írásai egyre jobbak lettek, de még nem közölhetők. Nagy író szeretett volna lenni. Úgy gondolta – a gyermekkor sérelmeiért ez jár neki. Hogy

Partium

művei jelenjenek meg. S méghozzá nem akármilyenek. Témája volt bőven. Családi viszonya förtelmesnek mutatkozott. Egy nővére volt neki, akivel haragot tartott. Ő már külön élt. A haragot anyja sehogy sem értette meg. Dührohamai voltak iránta. Talán mert apjuk őt elfogadta olyannak, amilyen, Márk meg nem volt olyan jó tanuló. De szíve mélyén ő is Márkot szerette, csak nem tudta kifejezni. Ez volt éppenséggel az óriási baj. Félreismerték egymást, miközben rokonlelkek voltak. Ferenc – az apa művelt ember volt, – talán túlságosan is – s mindig hangoztatta, hogy csak az erősek maradnak életben. Sok szava nyomot hagyott Márkban. Készpénznek vette a szavait, de ez szintén óriási baj volt. Álomvilágba menekült Márk az apa miatt. Mit is tehetett volna mást más az ő helyében? Egy ilyen apát elviselni? Lehetetlen. Ugyanígy az az érzelem hogy harag: szintén menedék lett. Nem az élet napos oldaláról írt Márk. A kegyetlen, sivár, elviselhetetlen valóságról. De amit nem lehetett meg nem írni. No hát éppen ezért akart író lenni Márk. Azonban szó sincs arról, hogy Márkot a gondok és a trauma tett íróvá. Tehetséges volt. Jól tudott fogalmazni. S nagyszerű novella témái adódtak. Afféle író akart ő lenni, akire azt mondják, hogy világot megváltó író, ugyanis az élet dolgait illetően nem kicsit – többet tudott kortársainál. A családja szánakozva nézte hányatott sorsát. Amikor huszonnégy évesen megjelent az első novellája, a család másik két tagja – anyja és nővére – meglepődött – enyhén szólva. – Hát nem csak álmodozik ez a Márk! – gondolták magukban. Önéletrajzi novella volt, csak egy történettel aláásva. A meditációt pedig rendszeresen gyakorolnia kellett, amelyben elhangzott az „élet vize” kifejezés is. Márk az élet vizét itta – persze csak jelképesen. De annál komolyabb volt a helyzete s a társadalmi státusza. Hogy lehet egy ﬁatalember a társadalom ranglétráján ennyire lent, miközben az élet vizét issza? Szomorú, de valóságos tény. Márkban nagy remények és tervek éltek. Elkezdődött első novellájával az irodalmi karrierje. A kritikusok nagy jövőt jósoltak neki. A családja pedig ki is nézte belőle. Márk az életnek élt. Ahogy a meditációs tréning mondta neki. A társadalmi ranglétrán egy kis vörös kakasnak tűnt…

Partium

Tóth Olivér

A tüzek őrzőinek Keresztet vetettél magadra homlokodra s mellkasodra már nem fér több feszület, hőségedre pocsékoltad el a szentelt vizet, most hiába lángolsz arany érmével hiába fedted szemhéjadat, aláosont álmaink kiűzhetetlenek,vadak hiába sziszegtél fészkeinkbe kígyókat, füsttel hiába áldoztál, nem változtál, magadnak más élet végeztével életet nem váltottál, a nap is szurok kabátját ölti minden éjjel, s aranyra váltja minden reggelen, így vetik ruháikat fánk minden éveden, derekamra és ágaimra hiába kúszott tüzed, hű maradok a földhöz, amelyben nincs váltott helyem, hűséges vagyok az éghez megy gyökérlábaimmal itt tart e délibáb remegésben, távolságodból ha másnak is látszom, mint ami vagyok, porban, hőben, ködben, jégben és tűzben is ugyanaz maradok, ha nincs helyem a földben hát az égbe kapaszkodok, s vetem lábam rögfelhőibe, hajlott gerinccel hullajtom koronám, házam és törzsemet égi kemencébe, lenni bőröd fénye, ékessége, mely törik mint egy ritka porcelán, kérgem, levelem, hajtásom hiába rágod, bár elhitették veled a tálentumra vadászók, nem segítenek rajtad gyógyító átkok, lángba borultál, csóvanyelved ízéből nem adtál, s ami neked maradt szádból kimostad, köpött csókjaid ízére vágyom, kérlek ne vess meg,

Partium

hontalanságom veled való honosságom, kérlek ne bánts meg, csak magadként szeress ez minden kívánságom, hisz én sem adhatok többet neked, ki lávává perzselted a rögöket, sziklasírásban éhezem testedet, ki máglyává emelted s engedted begyúlni az eget, ne űzd el madaraidat, hagy énekeljenek míg cserélt kabátjaiddal arcod is cseréled, már sziklákként ereszkednek rám a füstfellegek, hozzád mezítelenül érek, cipőim és ruhám levetni kényszerítenek, tovább akarnak járni mint a lélek, nem tudják még hogy ami élni akar, meg kell halnia.

Elkapott mondatok, s érzésekből kellett, hogy megépítselek a magam számára, mint egy rejtekhelyet, óvómenedéket ha többen is vágynának beléd, ablakok nélkül hisz aki ismer az nem vágyik több fényre idebenn s vér helyett tinta kering az idegrendszerében vészbejárataidat is nyitva hagytam nem kell számunkra ismeretlen, csak a jól ismert biztos, vethető talaj ahonnan élet kél nap és évszaktól függetlenül s a jó szántó vető az ki úgy is benned marad, aki csak teremni akar magának is sokszor ismeretlenül. Nem tudom hány szobás a végtelen, de sokan vagyunk meztelen, védtelen, mind akik szomjazzuk, s várjuk jöttöd, míg fejünket olajjal kened,

Partium

s lelkünket, mint a használt vizet kiöntöd, hogy újra mosd, másnapig babonából nem érhet hozzá senki sem hogy nyugodt álma legyen annak, aki fürdött mert nincs más védelme az új s újjá szülöttnek, gyermek maradni, míg fel nem keltenek, hallani, megérteni, ideje az ébredésnek, az ó napnak vége, új munka vár, világunk roskadozva terheinktől, még egyenesben áll, hová halad mag sem kérdezi csak törtet, a gondok feldarabolnak, mint húst, s hogy ki készít pörköltet, nincs személyleírás, se ideál, se ötlet, annyian számok, adatok, kódok, rejtjelek kódorgunk a betűk dzsungelében, mint a körözöttek, piros karszalagunk elfércelődik lassan, babonánk s hitünk marad avatatlan, nem véd meg semmi, senki sem magamtól, az ellened vétkező akarattól, túl sokszor mostam már kezet, s a lelkemről készült látlelet minden bizonyítékod tagadhatatlanul, vallásunk, vallatásunk kárt vallatlanul szemben áll önigazultságunkkal, de szabadok vagyunk míg két kézzel megfestett alakunkkal azonosulni tudsz, s nem hagysz el pusztulásunk, romlásunk tántorgó idejében, mikor hozzád épülnek mindenfelől az álhidak, te kíméletlen s megváltó áhítat.

Partium

Tanulmány Dr. Jánosi Zoltán

Ratkó József (Részletek a szerző kiadás előtt álló monográﬁájából) Alírai művek főbb tematikai csoportjai a) A küldetéstudatosító, ars poetica természetű versek Az ars poeticák megjelenése egy-egy lírai életműben azért törvényszerű, mert általuk a szerző mintegy önmaga számára is összegyűjti, fókuszálja törekvéseinek irányát, szemlélteti azok alapkoordinátáit és gyakran művészi kifejező rendszerének, nyelvi, stilisztikai, elméleti elveit is. Egy életmű általában nem tartalmaz túl sűrűen ars poeticákat, hiszen ezek lényegük szerint éppen statikai természetű összegző, számos műből elvont, vagy azokat előkészítő versek egy-egy pályán. Ratkó József költészete ugyanakkor ars poeticák, illetve ilyen témájú versek sorát vonultatja fel, a különböző alkotói időszakaszok egymásutánjában.Az ő ars poeticái eleve erősen összetettek, nem egyszerűen a költői programot írják le, hanem azok társadalmi hátterét, indoklását is fölvázolják. Időrőlidőre egy-egy önerősítő, a küldetést tudatosító-tanúsító motívumszál is feltűnik bennük. A társadalmi mozgások, a háttérben álló történelmi feszültségek fölrajzolása konstans világelemzésre utal, az önerősítő gesztus (az archaikus szövegek örökségét idéző) mozzanata pedig a költői hányattatásokra, sorstörésekre és a támadásokra adott sorozatos válasz. Hozzátartozik a személyiség épségének megőrzéséhez, a költői szó értelmének, a belé vetett bizalomnak, a hitnek a megtartásához a valóság negatív tapasztalata ellenében. A szerző 27 éves korában született, Szégyentelenül című verse átfogó, nagy lélegzetvételű, a vállalkozó ember alaphelyzetéhez mérten óriási cselekvési vágyat kifejező alkotás: „és mindent el kell mondanom, / igazhoz igazítanom, – / hát ezért kell olyan nagyon / a szabadság, a nyugalom!” Ezt a „mindenre” néző szándékot részben a József Attila-örökség, de még inkább a szerző világnak feszülő hatalmas akarata indokolja. A teljességvágy mértékét éppen az ellenpontozza, hogy életkörülményeiről szólva az erőteljes beszorítottság, a kisszerűségbe kényszerítettség állapotáról ad számot: „Kis gondjaim közt guggolok, / felmagasodni nem tudok. / Segítsetek, ne hagyjatok! / könyvet, kenyeret adjatok!” S arról is beszél ez a mű – és ez már a kor bírálatát jelenti –, hogy nem egyedi módon éli meg az ifjú költő ezeket a cselekvésredukáló korlátokat. E helyzetéből csupán a kimondás hatalmas ígérete lehet képes kimenteni. Költő vagyok – hát tudom én, hogy hivatásom a remény, és tudok hinni is – kemény gyémánt-jövőnkben bízom én.

Partium

Általános tehát a bizalma ekkor még a világ javíthatóságában, még akkor is, ha a társadalom irányítóinak befogadási igénye a költő változtatást akaró hite iránt korántsem mutatkozik meg. A paradoxont éppen az adja, hogy Ratkó magának a hatalomnak a jelszavain (kollektivitás, közösségképviselet, a társadalmi különbségek eltüntetésére irányuló igény) kezd költői beszédbe, számon kérve az ígéreteket: S ha én szólok – sem magamért, kollektív bánatért, bajért, rontott hitű parasztokért, kemény, egyforma életért. A Szégyentelenül 16 versszaka ezért a korai időszak kicsúcsosodó szerepű ars poeticája. A mű azzal a – „fényes szellők” korszaka utáni, de még tőlük örökölt – világátalakító lendülettel emelkedik a Gulliver éneke kínzó szomorúsága vagy a Szerda, csütörtök, péntek kopott hétköznapjainak komorsága fölé, amit a dalforma átlényegítésének is köszönhet a mű. E társadalom megjavíthatóságában s a lélek dallá emelésében való hit eltökéltségét az igazolhatja, hogy a költő a rossz tapasztalatai ellenére mégis megvalósíthatónak tartott igazi közösségi eszmék jegyében szövi meg ars poétikáját. Ez pedig több vonásában szemben áll a társadalom 1956 utáni gyakorlatával. Az „igazhoz igazítás” szándéka, a szabadság vágya, az utalásszerűen megnevezett társadalmi gondok kimondása („S míg ezt a verset hadarom, / tucatnyi édes haverom / él ilyen egérke-bajon / gondjai közt hallgatagon”); a „nagypofájú hősökkel” szembeni beszéd kihirdetése és a személyes sors emlékei hitelesítik ezt az ars poétikát. A mű a 10., 11., 12. versszakokban foglalja össze – a vers teljes hangulati és logikai tartalmaiból kiáradóan – a maga eleven társadalomkritikáját és progresszív üzenetét: De ugrik, illan a hitem, naponta meg kell védenem, mert ez a kétéltű jelen hol ellenem van, hol velem. Pedighát apám a veszélyt nem nagypofájú hősökért vállalta, izgatott, beszélt értem, értünk, mindenkiért! S ha én szólok – sem magamért, kollektív bánatért, bajért, rontott hitű parasztokért, kemény, egyforma életért. A József Attila, Illyés küldetéses poétikai örökségével telített versben ott van tehát a későbbi Ratkó-művek egyik leglényegesebb társadalmi gesztusa: a közösség valódi érdekeinek poézisében megjelenített erőfeszítő szembenállás, a szembeszegülés a szocializmus praxisával. S ott él benne folytonos igényként e hamis világ, a „kétéltű jelen” éles tekintetű leleplezése is. A Nyolc mondat a felelősségről szintén az ars poeticára utaló számos elemet s a küldetés vonásait viseli magán: a nyolc versszak nyolc refrénje a „mindenért felelős va44

Partium

gyok” mondat. Bennük Ratkó a költő személyiségébe transzponált egyetemes kötelességeire ﬁgyelmeztet, erre tesz hitet, vállal költői cselekvést, hiszen az ő felfogásában: Nem fér meg itt a fegyver és a munka – mindenért felelős vagyok. Ember, vigyázz! az ember meg ne öljön – mindenért felelős vagyok. A Félek, hogy mesei motívumokat magába sűrítő verse is önerősítő, helyzetelemző és ars poéticát formáló vers. A szerző a „vasgyúró”, „fanyűvő” mesebeli karok segítségét kéri küzdelmeiben. Ahogyan a sárkány üti bele homlokáig ellenfelét a földbe, úgy süpped ő is homlokig a bánatba. Ám innen is a küzdés akaratát emeli fel, hiszen harmadszülött gyermekként és párhuzamban a mesei harmadik ﬁú küldetésével: de küszködnöm kell holtomig, mert én vagyok a harmadik. A Harmadik című vers aforisztikusan tömör, szinte a népmese legzártabb kereteibe fogott költői leírása származásának. A „megszenteletlenül” egymásra talált emberpár (szülei) ábrázolása után két őelőtte született testvérének arcát idézi fel, majd a maga eljövetelét, születését és küldetéstudatát emeli át – a Félek, hogy című versében foglaltakhoz hasonlóan – egyszerre mesei, szakrális és sorsvállalást kifejező szemléleti közegbe. Harmadik lettem, akinek az a sorsa, hogy poklokat járjon, s dolga, hogy igazat tegyen e kacsalábon forgó világon. Az így motivált, értelmezett sors talajáról már távlatosabb társadalmi feladatainak perspektíváit nyithatja meg egyszerre evokációszerű és kötelességrögzítő hangsúlyokkal: „hisz kell az igazság nagyon. / Rúgott homlokú félénk szegények / szorongnak Isten térdinél.”A Paradicsom című korai vers szintén ars poeticai elemeket sűrít magába.AJanus Pannonius-i dunántúli mandulafa ellentétes évszakidejű rokona a költeményben vázolt paradicsomtő, amely a novemberi havakban is megkísérli beérlelni termését, noha annyi napfényt már nem ad ez az évszak, hogy ez sikerülhessen. A vers zárása közvetlen párhuzamot fogalmaz meg az emberi sorssal, amely – az egyszerű látványból kilobbantott tartalma révén – a későbbi világátalakító szándékú Ratkó-erőfeszítéseknek egyik rögzítése lesz. dolgozni – nem amíg szabad –, amíg lehet – addig muszáj, amíg az oktalan halál föl nem ment, meg nem érkezik – utolsó pillanatodig! S az önerősítő, a feladatkereső versek közegében kikristályosodik magának az ars poeticának a fogalma is. Így a Kis ars poetica című versben, amelynek nyolc sorában azt foglalja össze, hogyan született meg benne a szép szó iránti vágy és a költői akarat a mun-

Partium

kások, földművelők világában. A Jutok majd címet viselő mű a későbbi évekből szintén önerősítő vers. Valójában nem csupán a költészetre, hanem az életvitelre, a teljesebb létformára is vonatkozó ars poetica ez a vers is, tengelyében a szerzőt körülvevő emberi és nemzeti közösség, kiemelten a szabolcsi, falusi emberi világ kiéneklése által cselekvő költősors áll. Állig szerszámban hadakoznak csillagtalan, vékony szegények. Értük halálig elszegődöm énekes, mindenes cselédnek. A szociális tartalom, az üzenet az elkötelezettség markáns élével szól a versből, s a később jóslatosan beteljesedett életutat is előlegezi. (…) c) A családversek rendszere A családversek köre Ratkó költészetének egyik legbensőségesebb tartománya. A szerzőnek a világgal való viaskodásait, a társadalomra irányuló költői elemzéseit ellensúlyozzák a családi kötelékek füzérében fogant művek, noha ezeknek is szinte állandó rezonáló visszhangja maga a társadalom, s abban a külvilág, a történelem és a benső vágyak diszharmóniája. A családversek ezekhez a diszharmóniákhoz képest hirdetik a belső béke, a lelki biztonság, az állandóság szépségeit, nyugalmát, illetve az erre irányuló igényt. Ratkónak származásánál fogva igen fontos a család kohéziós ereje. A világ vad erőivel magányosan és korán szembesülő ember magánéletében és verseiben is kora fiatalságától törekedett az idill helyreállítására. Feleségéhez írt szerelmes versei mellett a család tematikájú verseinek legfontosabb darabjai a gyermekeihez s a felnőttként megalkotott és az egykori, a gyermekkori családjához írt művek. Ez utóbbinak tartalmi körében anyjára, apjára, testvéreire emlékezik, újra meg újra felidézve alakjukat a költői pályát alkotó időben. Az anyák és a gyermekek a szorosabb értelemben vett családversein kívül, de azokhoz közeli szemléleti horizonton is igen nagy intenzitással bukkannak fel költészetében. Családverseinek a második gyűrűjét képező kör ez, részben az anya, a nő, részben a felnőtt, részben pedig a gyermek elemi léttipológiai rajzával és gyakran filozófiai karakterű átlényegítésével. E verseken át a szerző sokszor magának a létnek a pozitív szimbolikájú értéktartalmához, legszebb természetéhez közelít (Zsoltár, Fordulj az asszonyokhoz). A családversek harmadik, külső köre a családok, anyák, gyermekek életveszélyes helyzetét bemutató művek csoportja, ahol a család motívuma nagy emberi tragédiákat a centrumba vonó, filozófiai, történeti és társadalomelméleti szempontokat is tartalmazó alkotásokba épül, és eredendően a lét veszélyeztetettségét fejezi ki (Rokonaim, Halott halottaim, Törvénytelen halottaim stb.). * A régi családra emlékezés művei közül az Anyám című versben a dalba fogott sirató a maga könnyű formája, keresztrímei mögött is nagy fájdalmat és szeretetet őriz és a halál után a természetben folytatódó lét hitét, amit óvni szükséges, amire vigyázni kell.

Partium

Anyám a föld alatt van, vigyázok, rá ne lépjek. Nem tudom, mily alakban költi föl őt az élet. Könnyű, soványka teste nem tudom, hogy mivé lett – bogárka, búza lett-e – vigyázok, rá ne lépjek. A másik, ugyanezt a címet hordozó költemény, „az Anyám (…) tárgyiasságában is megrendítő mű. A fűvé, fává, kialudt fényű várossá átlényegülő halott édesanya hiánya kiált a sorokból kimondatlanul is. (…) a vers rímtelen, központozás nélküli, egyetlen közlésegységként funkcionáló lecsupaszított sorokból és távolabbról a litániát idéző ismétlés-szerkezetekből építkezik.”1 A pozitív panteizmus: a halálból folytonosan az élők körébe átnövő, átsugárzó szellemi-lelki vagy fizikai hagyaték a kezdetektől elemi vonása Ratkó halottakat idéző, rájuk emlékező, őket hívogató verseinek (Déva, Keres az anyám, Nem löszön, futóhomokon).Az Anyámban az édesanya fűvé, fává lett alakmódosulásában, átváltozásában immár névtelenül, de arc nélkül is „kő alatti fényként” ragyog – a fiú számára a fűben, fában is megszólítható örökös jelenlétben. (A Homloka elé című versben ugyanez a motívum ébred fel az édesanyáról.) A siratás megszüntetésére vonatkozó felkérést is ez a fény és ez a jelenlét hívja elő, „hisz a költői én a testvérei fájdalmának terhét is átvállalja.”2 arc nélkül áll a fában most már hívhatom fának is elsötétített város a szeme a szeme kő alatti fény ne sírjatok testvéreim A kötetnyitó Apámmal nem csupán az apját jellemzi, hanem e jellemzés közben, sőt ennek elsődleges szándékaként saját sorsának indukcióit, költői fellépésének elemi forrásait és céljainak alapirányait is az olvasók elé tárja. Hiszen a maga kivertsége, lelencélete nem máshonnan, eredendően apja magatartásából származik. Ez taszítja olyan élethelyzetbe már gyermekkorában, amely egyszerre tölti fel a szenvedéseket tudatosító, kimondó magatartás és a szociális lázadás vonásaival: Apám elitta mindenét, feleségét, hat gyerekét, tagsági könyvét, bútorát, elitta halotti torát, csöpp húgom elől a tejet, fogunk közül a kenyeret, s filléres, rossz játékaink eladta és elitta mind 1 2

NAGY Gábor, Ratkó József, a halottak költője, Tariménes, Ratkó József emlékszám. 2006/1. szám 161. Uo.

Partium

A véglegesen rosszá, gyöngévé és embertelenné váló ember, a „szörnyeteg” apa lesz e versben a végső és eredendő oka az egész család szenvedésének, szétesésének, s a folytonos keserűségbe taszítással még az anya korai halálának is. S noha a pálya későbbi mezőiben az apának más vonásai (munkabírása, ügyessége) is megmutatkoznak majd, elemi minőségeként ez a természete marad meg az olvasó tudatában. elitta: szívét és agyát, tenyerét, emberi szavát – és végül semmi sem maradt belőle. Elpusztult. Kihalt. Ebből az örökségből a természetében, külsejében az apja vonásait is hordozó ﬁú a szándékaiban az emberi közösséget nem széttörő, hanem építő, szolgáló akarat révén lép ki a világ elé, s fogalmazza meg első, de haláláig érvényes ars poeticáját: „mindig veletek, értetek / szóljak, tegyek; miattatok / legyek én ember. Adjatok / annyi erőt, annyi hitet, / hogy értelmesen s szabadon / szolgálhassak mindenkinek!” A Húszéves apám éneke később viszont azt tanúsítja, hogy Ratkó apja nem mindig volt szörnyeteg, s hogy a történelem és az őt körülfogó világ is részes abban, hogy végül azzá lett. Az Apám párverse egyszerre önvallomás, de szerepvers is. Az Önéletrajz, az Apám és más versek apját keményen megítélő emlékezései után a – Ha a szerszámot című portréhoz hasonlóan – a dolgos apát, a vállalható apát idézi fel, aki maga is áldozata volt a kornak. Nincs már teljes mértékben a negatív dimenziókba alásüllyesztve viselkedése az emlékezésben („Szememben jár-kel, mint a többiek. / Néha beszél, meg énekel”), s az alakját megidéző érett Ratkó-vers immár a hasznos cselekvéseinek sorával is jellemzi őt. Ahogyan „reszel, kalapál, / parázslik foga közt a szög”. Fiatal, még erős, lázadó apja nevében Ratkó nemcsak ezt az egy verset írta, mintegy a maga törekvéseit, emberi vágyait megjelenítve, hanem később egy egész ciklussal, sőt kötettervvel is kísérletezett (Apám tollával, 1955). Az apára vonatkozó emlékek közül a rengeteg negatív emléktöredék mellett tehát a munkaszeretet emelkedik ki pozitív módon. A Ha a szerszámot című vers is ennek ad számottevő hangot. Az illyési szerszám-, eszköztiszteletre is tekintő versből az apán át ez a munkához kötődő erős – és a magyar munkások korábbi (s Ratkó által az apjában is meglátott) minőségét is büszkén hirdető – tisztelet is szól. Istentelenül beszeszelt nemegyszer, de a satupad mellett, mint a legjózanabb melós, úgy kalapált, reszelt. Pedig a véső, a lyukasztó, vasfűrész, kalapács, reszelő mind valódi volt, igazi. Nem volt bennük varázserő. Az édesanya és az édesapa sorsát közösen versbe szikráztató Csillagaim című költemény a magára hagyottságból a szabadság motívumát szivárványoztatja fel.Azzal az állapotrögzítéssel, hogy a szülők arca helyett, azok helyén immár más, a nagyobb emberi 48

Partium

közösséget megtestesítő „arcok ragyognak: csillagaim”. A magatartás mértékét és irányát kijelölő arc-csillagok egyszerre lehetnek fénylőek és árnyékosak. A fiatal költő a fényt jelöli meg az arcok természetes örök állapotának. A vers maga a későbbi ratkói versportrék műfajának is egyik alapozó alkotása: Apám megőrült. Anyám halott. Egyedül vagyok. Szabad vagyok. Arcok ragyognak: csillagaim – fényük az öröm, árnyuk a kín. Az Anyámat elrágta… című költeményben szintén együtt jelenik meg az édesanya és édesapa alakja. A származás vázolása Ratkó küldetésének felhajtóerejét is felrajzolja. Ebben a műben még egyetemes, általános küldetést fogalmaz meg a fiatal szerző, magára öltve az Isten erejű ember arcképét is: Anyámat elrágta a rák, apámat megölte a méreg. Ütött számból a halál ellen csordul ki meleg ének. Testükbe vért énekelek, hatalmat a feltámadáshoz. – Ne legyen hűtlen a szülő keresztre feszülő fiához. A természet élőlényei közül Ratkó költészete a legerősebben a fához kötődik. A fa motívuma átütően formálódik meg számos versében, nem egy műcímében is megjelenik (Ember, fa, Jegenye, bodza). A fa már-már az ember szinonimája, ikertársa, testvére (Ember, fa), óvó-védő testőre, menedéke. Így áll az olvasó elé a Homloka elé című költeményben is: Beköltözöm egy fába, tölgyfába talán, kilakoltatott madarak manzárdszobáiba. Sietve kiürített városka az a fa, utcáin limlom, elveszített madárének, bevert, bezúzott levelek. Hurcolkodom, szülővárosom lesz az a fa, anyám is ott él, már szerelmes, csak apám nem jött még haza, ujja inog a szélben, énekét hazahajítja messziről A régi, de igazán egységgé sohasem szerveződött család – a jó család – emléke, vágya az időben hátrafelé vetítve is ott él Ratkó érzékeiben. S ezt még hosszú évtizedek után is visszahívja, a halálból is egyesíteni kívánja, ahogyan erről nem csupán az idézett Homloka elé című alkotás, hanem a Majd hazajönnek című verse is tanúskodik. A Majd hazajönnek a feltámadás családi körben történő „eljátszása” – akár Nagy László Apánk a másvilágról című versprózájában – a családi egység képzeletbeli újraal-

Partium

kotásának kísérlete.Az apa mellett a vers újra a család közösségébe hozza az anyát, a korán meghalt, „első” István nevű fiút, még a költő néhai kutyáját is – s mindezt olyan természetességgel, mintha bármikor megtörténhetne. Majd hazajönnek a halottak. Apám kezet nyújt, nem haragszik. Kínálom könnyel, fiamat borért szalasztom; érthetetlen, anyám hol marad A felnőtt Ratkó tehát gyakran repül vissza verseiben a gyermekkorba (Játékaim), illetve többször nyílik rá a verset alkotó költőnek a tekintete gyermekként a dolgokra. A maga gyermekkorát is számos alkalommal felidézi, hol keserűen, hol a gyermekség tiszta szépségére emlékezve (Apám, Homloka elé). A Felnőtt című versben ez a felnőtt pillant körbe, ő válik álmában gyermekké, de már nem a játék emlékeivel, hanem a világnak kitett gyermek fájdalmaival. Ez a rövid mű tehát Ratkó tömör, Pilinszkyatmoszférájú versei közé tartozik mind szerkesztési-terjedelmi, mind gondolati vonatkozásban: Úgy dolgozik, hogy dolgozik; magához ölel, úgy ölel meg. Csupán álmában álmodik, nyöszörög, felsír, mint a gyermek. ‫٭‬ Aszerelmes verseket már Tiszadobon és Nyíregyházán is író (Jucóhoz, Akinek szerelem a gondja…, Jucó után) Ratkó szerelmi költészete Szegeden erősödik fel. A szerelméhez, majd feleségéhez címzett koncentrált erejű verseit számos, más tematikájú versében megmutatkozó részmotívum készíti elő, illetve egészíti ki. Így például az Éjszaka című nagy ívű kompozíció egyik rövidebb betétjében már a későbbi Egy ágyon, egy kenyéren gondolatisága készülődik. A szerelem ugyanis Ratkó gondolatrendszerében maga a múló idő, majd a halál elleni lázadás, hiszen a szerelem lényegeként megszülető új élet folytonos győzelem a „zsarnok elmúlás” ellen (Éjszaka) (Szombat van…). Mert nekem a szerelem merész, halálig tartó összeesküvés, gyönyörű, páros lázadás a zsarnok elmúlás ellen; örök harc, konspiráció – ha róla szólna, elnémul a szó A Száddal kínálsz meg, miközben motívummezőiben feltünteti a fiatal szerelmespár sanyarú szegénységét is, ebből a nincstelenségből a szerelem hatalmát emeli fel. Amely még a legnagyobb nélkülözést: a haza-hiányt is képes időlegesen kivédeni, az e fölötti fájdalmat enyhíteni: „E szűkülő világban / te vagy hazám is” – mondja ki a költő. S noha múltjának „denevér-álmai” árnyékot vetve időznek el olykor a jelenében, de lelkének, e „rontott mesterhegedűnek” éppen ez a szerelem és gondoskodás a legnagyobb esélye. 50

Partium

A Fölfogja hulló című versben a kedves a biztató erők, a költői vállalások segítője („fölfogja hulló szavaim; / tíz éve mosolyából élek.”). Az emberi kapcsolat erejét nyomatékosítja ez a sokszor roskasztó hétköznapokban. Nemcsak szerelmesként, hanem egyidejűen a szeretett nő testvéreként és gyermekeként is megjelenik Ratkó látószögében a férﬁ. S az asszony is ezért lesz egyszerre a szerelmes, az anya, a testvér, a nővér és az apadó hit bátorítója. A Szerelem az egyik legszebb, feleséghez címzett vers, amelyet a Kádár-kor középső szakaszában írtak. A nőket emancipáló kor a munkahelyeken és az otthonokban kettős terhet helyezett a nők nyakába. Ratkó műve a hivatalos utáni otthoni „robotnak” a következményeire világít rá versében. Az asszonyi tenyérből, az ujjakból ez a mindennapi megfeszített munka úgy szívja ki az erőt, hogy közben a nő teljesebb életét is megcsonkítja. Guggolsz kis gondjaink között, söpörsz, padlót sikálsz, vasalsz, gyerekkel bíbelődsz – egy percre meg nem állsz. S ez az egyszerre önkéntes és kénytelen áldozat váltja ki a férﬁ ámulatát, köszönetét, egyszersmind tiltakozását a történelmi idő kényszere ellen. Ratkó példaképei között Illyés is hasonlóan ragadta meg a korszak kikényszerített asszonyi szerepeinek alapvonásait (Ditirambus a nőkhöz, Az orsók ürügyén). Ratkó egyidejűen tényrögzítő, analitikus és pörlekedő verse ezeknek méltó párjaként jeleníti meg szerelmét és annak a mindennapokban hozott áldozatát a családért, és ezen át a nemzetért. Az Egy ágyon, egy kenyéren műremeke a népköltészeti frazeológiával kifejezett gondolat világos bölcsességével indul, és a család síkjáról a nemzeti lét szintjére emelve vall a két ember viszonyáról.Amű egyetlen mód- és állapothatározó-sorozattal ellátott bővített mondat, amelynek kulcshelye – a mondanivaló fókusza – a két utolsó sor: „gyönyörű csecsemőnkre, / ráhajlunk az időre.” Mindaz, amit eddig tartalmaz a versmenet, az „egy ágyon, egy kenyéren” élő két ember szerelmének, céljainak állapota: életük helyzete, a világhoz s egymáshoz való viszonyuk módja. Az állapotleírás homlokzatában is a közös, egymást átjáró, átvilágító fénnyel ékesítő, együtt vállalt élettények: örömök, gondok, feltételek halmaza áll. Az egy ágy és egy kenyér mellé így társul a közös fény és sötét, a föld és a haza, a hideg és a „nyári láng”, a homlokok közös melege a „szerelem fenyvesében.” Az egymást feltételező, megtartó vonzás „eleven kőként” fogja össze, tartja együtt a két embert, akiknek bölcsőjében nemcsak a közös gyermek, hanem a nemzeti és az emberi jövő is ott ring. A szerelmet és a családot a mű tehát a nemzeti létet fenntartó legfontosabb erők hálózatában fókuszálja: Egy ágyon, egy kenyéren, szemünkbe hulló fényben, tétovázó sötétben, szerelem fenyvesében, egy földön, egy hazában, égve egyforma lázban, hidegben, nyári lángban egyforma szó a szánkban.

Partium

Az ország jövőképének távlatába tekintő szerelemkép mellett a mindennapok meghittségének otthont varázsoló pillanatai is helyet kapnak Ratkó szerelmes alkotásaiban. A Nagymosás című költeménye ilyen pillanatokat merevít örökkévalósággá. A vers ötletét a kiteregetett s a kerti széltől szétszórt, köröskörül fennakadt ruhák látványa adja. Ahogyan a költő élete lett tele tarka, színes örömökkel, fényekkel e szerelemtől, úgy lett tele a kert is kedvese ruhadarabjaival, amelyek szirmokká, méhek játékává, mórikáló és ágcsúcsra szálló szivárványokká válva e látványban az egész kertet zengetik. * Az anya, anyaság pozitív létmodellje az egyik – már-már filozófiai erejű – toposza Ratkó verseinek. Az anya–gyermek kapcsolat, a gyermekként elveszített édesanya emléke olyan mértékben uralja gondolkodását, hogy (más művei között) az Új évre című versében az antropomorfizált kozmoszt is egy édesanya alakjában képzeli el. Mivel gondolatrendszerében sem az ember, sem a világ nincsen még teljesen készen, ezért az emberi világot körbeölelő kozmosz végső létrehozásának igénye is ennek az anya–gyermek viszonynak az analógiájára épül fel. A látomásban az anya s a készülődő újszülött egy új emberi világ születését is előlegezi: Zihál, fújtat az ég, hatalmas kismamahas. Verítéke a csillagok forró csöppjei. Ó, Nap köldökzsinórján reszkető emberi világ, mikor fogsz végre megszületni? Az anya alakja magasan kiemelkedik (Ratkó anya- és nőtiszteletének konstans jeleként) még a léte alá szorított világból is. A Tanyák című vers is már-már mitikussá emeli az anyák figuráját és velük a születés pillanatait, óráit. Az asszony, az édesanya és a nő tisztelete, a nemzeti lét elemi feltételeként történő felfogása számos Ratkó-versben egy rejtett motívumhálózat elemeiként jelenik meg (Zsoltár, Fordulj az asszonyokhoz). A Zsoltár az egész lírai életmű egyik legszebb verse – a maga rövidségében is. A kicsi műbe koncentrálódik Ratkó minden tudása a születésről, az anyaságról, a nemzetről, az emberi természetről és küldetésről. Ezeket a szemléleti és tapasztalati vektorokat a vers drágakőszerűen fogja egybe.Ahalhatatlan, mert mindig újjászülető, csak alakot váltó anyák motívuma a teljes létezés biológiai folyamát: szépségét, erejét és determináltságát is magába foglalja, miközben olyan morális perspektívát ad – a teljes emberiség szintjén –, ami semmivel sem helyettesíthető, ami elemi emberi érdek. Még Jézus tragédiájának átsugárzása az emberi, a gyermeki és az anyai sorsba sem terheli eszmeileg és intellektuálisan a művet, hiszen ebben a képben is a harmadnapi feltámadás üzenete kap hangsúlyt. Vagyis a Jézus-tragikum mint az emberiség létfolyam-allegóriája vetítődik rá az örökké szülő, s a halált így örökké le is győző anyák motívumára. Akikért – e vonatkozásban már szakrális értelemben is – megérdemelten szól úgy a művégi szakasz, mint a Zsoltárba foglalt miniatűr himnusz:

Partium

Adassék nekik gyönyörűség, szerelmükért örökös hűség, s adassék könny is, hogy kibírják a világ összegyűjtött kínját. Ratkónak az anyák, a nők irányába koncentrált létértékű, létérdekű gondolkodását (ami az abortuszokkal szembenállására is elevenen világít rá) Bíró Zoltán lényegszerűen (s mintegy a ratkói halálmotívum oppozíciójából megközelítve) így foglalja össze: „Ratkó tudja vagy érzi azt a fontos történelmi igazságot, amire nemigen szoktunk figyelmezni: ezt az országot ebben az évszázadban az anyák tartották életben. Minél hősiesebben harcoltak Doberdón vagy a Don-kanyarnál a szerencsétlen hősök, annál biztosabban pusztult az ország.Az első világháborúban elesettek özvegyei azonban magukra maradva felnevelték a hat-nyolc gyereket, a második világháborúban elesettek, elhurcoltak, eltűntek özvegyei a kettőt-hármat; és az életben maradt, ám a történelemtől megnyomorított, rokkanttá, idegbeteggé, alkoholistává lett apák mellett is ők erőltették át a jövőt háborúkon, világválságokon, diktatúrákon és a mindennapos nélkülözések korszakain. Ők reszkettek leginkább a keservesen otthonná varázsolt, salétromos szoba-konyhákban vagy a pincékben kamasz fiaikért '56-ban, és utána, híreket, rádióüzeneteket várva. És amikorra a viszonylagos konszolidált jólét kapui elé vánszorgott a nemzet, nekik kellett félszegen elpirulniuk, szembe találkozva a szüfrazsettek diadalmenetével.”3 A Zsoltár magas szintű rokona a Fordulj az asszonyokhoz című alkotás is. E műben szintén a szülés, a születés antropológiai csodájával az időt és a halált legyőzni képes nőiség adja a versképző középpontot. A szülés szakrálissá emelkedő cselekvését birtokló, azzal mint halál elleni csodával rendelkező nők – maga a női nem – az istenek erejével, lehetőségeivel, magukkal az istenekkel kerül szoros rokonságba a versben. Előttük? – istenek előtt mit ér a gőg? Halálba szöksz? – megszülnek újra ők! Forogsz, úgy alakulsz, ölükben. Égetnek szerelemben. A fegyverek előtt nem remegnek. Hátuk mögé bújtatják a jövőt. A Keres az anyám című versben az anyaszeretet és a halál motívumát oldva egybe csak látszólag beszél a mű – és az értelmezésnek csupán az egyik oldaláról – az édesanyjáról. A versben megjelenített „húszéves halott” csak részben a költő valódi édesanyja. Abban az értelemben bizonyosan, hogy (a vers megírásának feltételezett idejében) húsz éve nincs már az élők között. A látomás viszont egy húszéves korú, anyává lenni akaró nőt is felidéz a halálban. (A költő édesanyja 1949-ben, 46 éves korában hunyt el.) A műben életre keltett s fiúgyermekre vágyó asszony így a szülés, a gyerek világra hozásának reményét, esélyét perli vissza az időtől – a fiatalon halálba kényszerült nők nevében. A 3

BÍRÓ Zoltán, Sors és szerep. Arcképvázlat az ötvenéves Ratkó József költészetéhez, Tariménes, 75.

Partium

személyesség irányából tekintve a versre, Ratkó a 46 éves korában meghalt édesanyját álmodja vissza húszévesnek, aki őt mindenképpen világra akarja hozni, mintegy a túlvilágon ismételve meg születésének vágyát és folyamatát, a túlsó part kópiájában, negatív tükörképében mutatva meg az egykor már megtörténtet. (A vers akkor készült, amikor halála után 20 évvel meg kellett váltani az édesanya sírját, amit gyermekei előtt hantoltak ki. Ratkó Józsefné szóbeli közlése.) Halottak és szerelmesek szép uniformisában, ingben valaki asszony keres engem, keres engem az anyám. Gyönyörű húszéves halott, anyányi már, ﬁút szeretne, méhébe fogna, ölbe venne, ölbe venne boldogan. „Több versben fonódik össze az anyakép és a halál – hívja fel a ﬁgyelmet Nagy Gábor Ratkó líráját elemezve. – A Keres az anyám, Zsoltár, Cserébe, Mégiscsak ők, Anyám, Déva vára, Déva, Halott halottaim, Két ballada, Új versek elé: a gyermeki szeretet és a halál ambivalens kapcsolatának energiájától sistergő feszültségű versek (…). A halottak a Ratkó-líra mitológiájában olyan elevenek és emberiek, mint a görög mitológia istenei.”4 S ez a görög Isten-természet ott van több, Ratkó által megörökített édesanya-arcon is. * A történelemben veszélyeztetett emberi lét is számos esetben öltözik fel a fenyegetett családok képébe, az anyák–gyermekek kapcsolatának rajzába a nagykállói lírikus munkáiban. A gyermekarcok védelme külön belső motívumként húzódik keresztül a szerző költészetén. Ratkó József hányatott cseperedő korának is elemi része van abban, hogy – azon túl, hogy Gyerekholmi címmel 1980-ban egy gyermekverskötetet is kiadott – a gyermekarcok, -sorsok és -tekintetek számos, felnőtteknek szóló versének szövetét átragyogják. Eleve a gyermeksorsokért és a bennük üldözött életekért lázad fel az abortuszok ellen kiáltozó versei között a Törvénytelen halottaim című alkotásában kivételes erővel ekként: Ó, édes megöletteim, törvénytelen halottaim, utánuk rínak szavaim; kiket kardélre kiszemeltek, szike élére kiszemeltek, gyerekként a földbe tereltek, könnyeim utánuk erednek.

Nagy Gábor, i. m., 161.

Partium

A Rokonaim külön is említi az anyákkal együtt a náci haláltáborokban füstté vált gyermekeket. Elégett gyermekek, anyák hamvai vérünkben keringenek. Mint eleven halotti inget, viselnek minket. A Gyerekek című alkotása a világot fokozatosan felismerő lélek titkait, érzelmeit, megﬁgyeléseit nyitogatja. Az olvasótáborok, az állami gondozattak, a nyelv- és az irodalomoktatás, egyáltalán a pedagógia iránti elkötelezettsége is a gyermektisztelet egyik kifejeződése a költő életében. Ratkó a gyermekekben nemcsak a személyes értékeket, az emberi evolúció újrateremtőit, hanem magának az emberi és a magyarországi jövőnek a biztosítékait is látja.

Czine Árpád: Sepsiszentgyörgy

Partium

Be ha Zoltán

Öröklét – Weöres Sándor világképéről Weöres Sándor költészetének világképéről szólni nagyjából annyi, mint a világról szólni. De mivel a világról beszélni lényegében lehetetlen vállalkozás, így erről a költészetről is csak benyomásaink lehetnek. Ezek közül azonban valamit talán megkockáztathatunk kiemelni. Mégpedig a teljességigénynek azt a jellegét, minőségét, extenzitását, amely magát az életművet teszi az univerzummal homológ nyelvi képződménnyé. Kettős értelemben is. Egyrészt a végtelen arányú kultúr- és szellemtörténeti dimenziók nyelvi, művészi, stiláris tüneménymindensége magának az érzékileg megvalósult világmindenségnek a káprázatos analogonjaként szemlélhető és értékelhető. (Szilágyi Ákos hajdani kifejezésével élve az abszolút „ornamentalitás” kiteljesítése okán.) Másrészt az ebben a világképben inkarnálódó szemléletformai, filozófai, bölcseleti lényegszerűség szintén mintegy a mindenség szerkezeti konstruktumaként funkcionál, vagyis érzékiség és szellemiség, immanencia és transzcendencia, relatívum és abszolútum kettősségének – dualista struktúrájú ős- és örök mitologikus megközelíthetőségű – létezésmodelljeként. Ez a filozófiai dualizmus törvényszerűen különbözteti meg a megvalósult időiség és a természetfölötti időtlenség távlatait, miközben állandó egymásra vonatkoztatásukkal elválaszthatatlanságukat, mitikus összefüggésrendjüket is képes logikai, metafizikai és esztétikai egységbe foglalni, illetve megjeleníteni. A mítoszok eredendően platonikus struktúrájúak (mint azt például a magyar mitológia kapcsán Berze Nagy János is megállapította), és Northrop Frye-tól is tudjuk, hogy a „mítosz nem azért van, hogy leírjon, hanem hogy magába foglaljon egy adott helyzetet, olyan módon, hogy jelentőségét ne korlátozza arra a helyzetre. Igazsága a szerkezetén belül van, nem pedig kívül.” Weöres Sándor, a mitikus és misztikus végső talányok egyik legnagyobb világirodalmi lírikusa az érzékletes világfolyamat létszerkezeti mélységeit egyfelől a csoda misztériumában, a folytonos változásában hullámzó vagy rezdülő mindenség varázslataként tárja fel (a világáhítat léttapasztalatában mítosz, bölcselet, művészet, vallás, folklór közös gyökereihez érve le, s olyanokhoz kapcsolódva a gondolkodástörténet elejéről vagy végéről, mint például Arisztotelész, aki szerint az emberek „most is, meg régen is a csodálkozás következtében kezdtek filozofálni”; a „legrégibb bölcselkedők”, „az ember rendszerint azon kezdi, hogy csodálkozik, hogy valami úgy van, ahogy van”; illetve Heidegger, aki szerint „minden csodák legnagyobb csodája a létező”, vagy Wittgenstein, aki pedig kijelenti: „nem az a misztikum, hogy milyen a világ, hanem az, hogy van”; de költő-kortársát is idézhetjük, a „poeta angelicus” Dsida Jenőt, aki így vall: „a csodálkozó megdöbbenés foghatta el azt az embert, aki legelőször filozofált a világon. A filozófiai gondolkodás – talán a művészi és igazán emberi is – ott kezdődik, amikor a létezést nem tartjuk olyan magától értetődő dolognak”). A létezés mágiáját Weöres Sándor másfelől a világ minden egzisztenciális fakticitásában eleve benne rejlő létállítás alapvető megokolhatatlanságában pillantja meg, a minden létező létben való részesülésének mögöttes transzcendentális szférájában: az idői, határolt, véges létező mélységes összetartozásában azzal, ami időtlen, végtelen és határtalan. Minden egzisztencia mé56

Partium

lyén az idő nélküli, örök időtartamú szubszisztencia röpke megvalósulása rejtezik, s ez a hiparchológiai, azaz fennállástani törvényszerűség kristályosodik ki a kétféle létdimenzió folytonos költői affirmációjában. A teljesség felé summázó definíciója így hangzik: „Van valami, mely változatlan – / Mindennek lényege ez a változatlan – / Ha minden esetlegestől mentesülök: nem marad belőlem más, csak a változatlan”. S egy másik emígy: „Ki vagy? A határtalan, mely fogantatásodkor a határok közt megjelent.” „Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget (…) szolgálj a géniusznak, add néki emberséged, / mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi” – hirdeti az Ars Poetica. „Van néha olyan pillanat, / mely kilóg az időből (…) jövője nincs és multja sincs, / ő maga az öröklét. // Mint fürdőző combját ha hal / súrolta s tovalibbent – / így néha megérezheted / önnön-magadban Istent: // fél-emlék a jelenben is / és később, mint az álom. / S az öröklétet ízleled / még innen a halálon” – szól az Örök pillanat című vers. Mindegyre visszatérő kulcsszó tehát az „öröklét”, mely feltétlen biztonságérzetet nyújtó állandósággal övezi, öleli, transzformálja a mulandót, a változót. A pillanatnyiság metafizikáját az érzékfölöttiség eternitásával kerekítve harmonikussá és derűssé. Másként viszonyulva tehát az egyszeriség titkához, mint ahogyan azt a nyugatos, későromantikus Kosztolányi, Tóth Árpád-féle paradigmában figyelhetjük meg. Ott a múltbeliségében megmásíthatatlan pillanat a megvalósultság mámorában szépséget, kényszerű, semmibe tartó mulandóságában pedig fájdalmat és keserűséget áraszt; s e kétféle érzetfajtából keveredik a szecessziós édes-bús hangulatiság melankóliája. A weöresi újmitologizmus viszont éterivé és könnyűvé lebegteti a transzcendens szubjektivitásba olvadó egyediség evilági visszahozhatatlanságának és megismételhetetlenségének élménytartalmait. Csak két szuggesztív példa erre a lélekemelő, poszt-egzisztencialista modalitásra: „A változó világon / átnyúlva szakadatlan, / fürdöm oly végtelen harmóniában, / mit a művészi álom / nem rögzíthet szavakban, / belőle a versben néhány szilánk van. // Ez a szünetlen élmény / eltávolít a földtől, / fejemet kéken-túli égbe ásom, / többé már nem remélvén / táplálékot göröngytől, / zord idegen lett boldog vallomásom. // Nem gyarapodni többre, / nem élni, oda vágyom / honnan hűségesen kísér szerelmem, / izzón olvadni benne, / legyen szabadulásom / attól, mi én, s nem az ő tükre bennem” (Grádicsok éneke X); „Mikor születtem? / Semmikor. // Két jó marék port / könnyedén / a teremtésből / hoztam én (…) ős-kezdet óta / itt vagyok, / de a lepkével / meghalok” (Toccata). A gyermeki-mesei egyszerűségében is rafinált költemény, az Öröklét ugyancsak a kozmikus dimenzióváltások mesteri és tömör összefoglalása, olyan világkép-összegző kompozíció, amelyben még a kötőszavak is az archaikus-mitologikus önkijelentések és önközlések hanghordozásával utalnak a feltétlen erejű metafizikai érvénybizonyosságokra. „A föld, hol az élet terem, / a mindent nyelő sírverem, / a síkság, hegy, tenger, folyó: / öröknek látszik és muló. // Világűr és mennyboltozat, / sok forgó égi kapcsolat, / a milliárdnyi tűzgolyó: / öröknek látszik és muló. // Mit eltemet a feledés, / egy gyíkkúszás, egy szárnyverés, / egy rezdület, mely elpörög: / mulónak látszik és örök. // Mert ami egyszer végbement, / azon nem másít semmi rend, / se Isten, se az ördögök: / mulónak látszik és örök.” A látszatot és a mélyebb valóságot elkülönítő „és” kötőszó máris az igazságkijelentés többletjelentésű (mert az ellentétezésen kívül az egyidejűséget és a szűkebb emberi szemlélethorizontot is tényként meghagyó) nagyvonalúságának az atmoszféráját sugallja, az értelemszerű „de” vagy „mégis”, „azonban” helyett, ami kicsi-

Partium

nyesebb, túlmagyarázó hangulatot keltett volna. A lényeg az első versszakokban természetesen a földi és a kozmológiai élet minden idő- és térbeli kiterjedése ellenére belátható elkerülhetetlen végességére irányul. A nagyság, a hatalmasság, a fizikai tartósság csak látszólagosan közelítheti meg az örökkévalóságot: a maximum nem azonos az abszolútummal. A szakrális ízű mellérendeléses állításban kifejeződő ősbeszédforma, a gnomikus vagy orfikus beszédmód azonban a döntően eltérő mennyiségi, illetve mérhetetlenségi dimenziók békés, szelíd, szinte egymásra hajló holisztikus komplementaritását is képes katartikusan sugározni. A bizonyságtételi kinyilatkoztatás első szinten tehát az anyagi realitásnak, az életidők végtelennek tetsző sorozatának és a fizikai univerzumnak az emberi, sőt az egyes emberen túli szemlélettel is megdöbbentőnek érzékelhető monumentális arányrendjét képletezi. S nemcsak a változatlanságot jelző síkságok, hegyek, tengerek és galaktikák rengetege, de még a világűrben és a mennyboltozatban, „a milliárdnyi tűzgolyó” telítette „sok forgó égi kapcsolat”-ban megtestesülő mozgástörvények folyamatossága, folyamatos érvényesülése is az örökkévalóság képzetére utal. A maradandóságnak a közvetlen evilági percepció számára adott csalóka hitét viszont egyszerre csak a mulandóság felismerésének, az eszmélet magasabb fokának a kifejlése követi: mindez „öröknek látszik és muló”. Minden megvalósult individualitás és azok egész összessége is a tér- és időbeli korlátozottság határozmányainak rendelődik alá. Ha nehezen is, de felfogható a bármily nagyságrendű érzékiséget felülhaladó determináció: a teremtettségi kötelmek legyőzhetetlensége. A tudás nélküli érzéki abszolutizálás áligazságát és az önmaga egysíkú racionalitásán felülemelkedni képes emberi tudatnak megfelelő logikai-ontológiai ítéletet szembesíti ily módon az első két versszak. A harmadik versszakban ellenben hirtelen a paradoxális ellentétezés egy más típusú, újabb stádiumába lépünk át. Ha már beláttuk a fizikai jelenségek és hatalmasságok porlandóságát, vajon mi indokolja az ugyancsak testi esendőségében megvalósult érzéki pillanatok örökidejűségét? A „gyíkkúszás”, a „szárnyverés”, bárminemű „rezdület” – amelyet még ráadásul az emberi felejtés is azonnal elborít – ugyan miképpen részesülhet az örökkévalóság időtlenségében? Ehhez nyilván a transzcendentális logika még magasabb lehetősége adhat magyarázatot. S ez az utolsó versszakban nyílik meg: hogy „ami egyszer végbement”, „azon nem másít semmi rend”. A jelenségek örökéletűsége tehát független azok materialitásától és mértékegységétől, érzéki huzamosságától vagy tünékenységétől. Semmivel sem kevésbé jut örök megtartó emlékezethez a parányi moccanás, mint a „mysterium tremendummal” csodált borzongató világegyetem. Sőt mintha itt a „gyík-kúszás” és a hasonlók előnybe is kerülnének: ők lesznek örökkévalók mulandóságuk látszata ellenére; mintha a pillanatnyiság apoteózisa megelőzné az érzéki tartósság esélyeit; mintha az abszolútum voltaképpen csakugyan nem a maximummal (a nyugatias racionalitás aspektusával), hanem kategoriálisan a minimummal (a keleti bölcsesség eszközeivel) volna csupán utolérhető. De ez is bonyolultabbá és csavarosabbá teljesedik végül.Ami végbement, megmásíthatatlan: és ki tagadhatná el a világűrtől is ugyanúgy a megtörténtség valóságát és misztikumát, mint a legapróbb tüneménytől? Ez a komplex világmodell így boltozódik fel legvégül tehát az örök fennmaradás szellemi abszolútumának betetőzéséig: az időtlen örök emlékezet őriz meg és tart fenn mindent, ami valaha is megtörtént vagy megjelent, tökéletesen függetlenül azok biológiai vagy fizikai, idő- vagy méretbeli, emberi vagy emberfeletti tulajdonságaitól. Ha valami volt vagy van, az örökké58

Partium

valóan elmúlt vagy elmúlásnak van kitéve: részesedése az örökkévalóságban ez által az örök és megváltoztathatatlan minősége által is bizonyosan beteljesedik. Az egyszeriség abszolúttá válása az érzéki visszahozhatatlanságban és megismételhetetlenségben egybeesik szellemivé transzcendált önképe megmaradásának abszolúttá válásával. A mindenben benne lakozó lét és a minden létező kitörölhetetlen emléke pedig így semmiféle más módon, mint az abszolút transzcendencia változatlan és idő nélküli állandóságában nyer örökérvényű biztosítékot. S hogy ez kiderüljön, ahhoz a teljes világfolyamat inﬁnitív létlényege szükséges: az a lehetőség, amelyben ok és cél maradéktalanul azonos, vagy a keleti képzet szerint az őslehelet önmagába tér vissza. S ez a misztikus önvaló, mely minden megvalósulás lehetőségképét hordozza, így azután nyilvánvalóan önnön permanenciáján sem tudhat változtatni: „se Isten, se az ördögök”. Ennek a hiperabszolút törvényszerűségnek a működésoka azonban tovább már természetesen nem boncolgatható. (Noha Schopenhauertől Móricz Zsigmondig sokakat izgatott a legvégső rejtélyeken is túlhatoló kérdés, hogy vajon az Isten lehet-e öngyilkos, elpusztíthatja-e önmagát, ha abszolút akarattal rendelkezik?) Weöres Sándor mindenesetre a spirituális keleti miszticizmustól és mitologizmustól a nyugati ókorig és középkorig, Platontól Bolzanoig vagy Arisztotelésztől Aquinói Szent Tamásig és tovább, csak a modern magyar lírában is Vajdától Füst Milánig és Adytól Pilinszkyig húzódó gondolkozásmódokat asszimilálva és mozgósítva – miszerint a múlt az emlékezet által feltétlenül öröklétűvé tágulhat és véglegessé rögzülhet (Adyt idézve: Isten, „az a nagy Valaki akarja, / Hogy az eszéből ki ne essék / Emléke egy köd-multnak” /Egy avas kérdés/; „Hajunknak egy ősz, hulló szála / Följegyzett bú nála” /Az Uraknak Ura/) –, mindezeket a szempontokat ebben az egyszerűnek látszó egyetlen kis remekművében is, mint láttuk, Weöres Sándor a mindenség átszellemült megkomponálásában teljesítette ki.

Czine Árpád: Beregszász

Partium

Muzsnay Árpád

Az 1956-os esztendő és eseményei egy erdélyi kisvárosi értelmiségi naplójában1 Musnai Lászlóval, távoli nagybátyámmal életemben egyszer találkoztam személyesen. 1964 nyarán, kezdő tanár koromban kerékpárra pattanva kisebb erdélyi körutat tettem – egyedül. Annak során két napig vendége voltam Nagyenyeden. Ő mutatta be nekem a várost, a nagyhírű kollégiumot, s a késő éjszakákig tartó hosszú beszélgetéseink során főleg az általa összeállított családtörténetről, családunk tagjainak Erdély, s annak elsősorban is művelődési és egyházi életében betöltött szerepéről folyt köztünk az eszmecsere. Sajnos, életének még hátralévő három esztendejében újabb személyes találkozásunkra nem került sor – maradt szinte kizárólag családi vonatkozású témákról nyílt levelezőlapokon folytatott kapcsolat-tartásunk. Naplójának áttanulmányozását követően most tudatosodott bennem, s értettem meg őt: nem akarta, hogy leveleit a belügy szolgálatos illetékesei felbontsák, s ha azok borítékai megsérülnek, továbbítás helyett megsemmisítsék, eltüntessék az egész küldeményt. Postán dolgozott édesapámtól hallottam, hogy megﬁgyelt személyek leveleit rendszeresen ellenőrizte az intézmény belügyis megbízottja. A II. világháborút követő tíz esztendőben – magam sem tudtam eddig, hogy 1955 év végéig külföldre címzett levelet csakis személyazonossági igazolvány felmutatásával lehetett a postán feladni. Örömmel jegyzi be Musnai László 1955. december 17-én a naplójába: „Megint írok (mármint levelet), mert már nem kell buletin2 3 a feladáshoz, nem tartja nyilván a milicia , hogy ki levelez külföldre és kivel.” Halálát követően közel másfél évtized telt el, mikor nyugdíjas tanítónő lánya: Jakab Zsigmondné Musnai Sára ösztönzésére úgy szerveztem meg újságíróként riportútjaim egyikét, hogy a fogyasztási szövetkezetek munkája iránt érdeklődve Nagyenyedre látogathassak. Ő adott át akkor nekem – nyomatékosan édesapja óhajára hivatkozva – néhány paksaméta kéziratot, köztük a most itt ismertetésre kerülő 1955. június 27-e és 1958. december 31-e között született két 100 lapos A4-es és két 50 lapos A5-ös formátumú, laponként saját kezűleg megszámozott füzetekbe írt naplófeljegyzéseit. Azzal a kéréssel adta át a lánya, hogy őrizzem meg, s tartalmukat értékesítsem majd egykoron. Megírásuktól több mint hat, átvételüktől közel 3 évtized telt el. Be kell vallanom, hogy nagyenyedi tereputamról hazatérve belepillantva a kapott kéziratokba, tartalmuk miatt úgy eltettem, a szekuritáté4 esetleges házkutatásaitól tartva úgy elrejtettem azokat, hogy tanulmányozás végett is csak ezelőtt 10 esztendővel, az 56-os forradalom félévszázados évfordulója alkalmával vettem elő. Feljegyzéseket készítettem akkor a benne foglaltakról, de a füzetek tartalmának nyilvánosságra hozatalára, ismertetésére sor nem került. 1

Elhangzott Ipolynyéken 2016. augusztus 26-án „Az 56-os őrtüzek a Kárpát-hazában” című történelmi tanácskozáson. 2 Buletin de identitate - a személyazonossági igazolvány román megnevezése 3 Rendőrség 4 A belügyi szervek (Securitate – Departamentul Securităţii Statului – a román kommunista diktatúra Állambiztonsági Osztálya) magyarok által is hasznát megnevezése

Partium

A napló újbóli elővétele, s e mostani tájékoztatásom Hrubik Béla érdeme. Ő hívott, s kért meg, hogy ezen az általa szervezett kárpát-medencei 56-os tanácskozáson tartsak előadást az októberi forradalom erdélyi vonatkozásairól. Nem vagyok történész. Épp ezért nem sok értelmét láttam (s meg is írtam Hrubik Bélának), hogy a témával foglalkozó néhány tanulmány elolvasását követően rövidebbhosszabb összefoglalót készítve okoskodjak itt Önök előtt egyfajta romániai szakértőként. Ott van – ajánlottam neki – a Musnai László naplója, lássuk, mit ír ő a forradalomról, az ötvenes évek közepe erdélyi kisvárosi értelmiségi rétegének életéről, milyen információi voltak a magyarországi eseményekről, azok romániai megítéléséről, visszhangjáról, nem utolsó sorban pedig az események erdélyi következményeiről. Nem visszaemlékezést (nem memoárt), a közeli, vagy távolabbi múlt már kellő józansággal értékelt és ellenőrzött információi alapján megírt emlékirat ismertetését ajánlottam, hanem a szerintem hitelesebb (a hiányos és pontatlan információk miatt nem egyszer ugyan téves megítéléseket is tartalmazó), az események hangulatát és hatását azonban vitathatatlanul hűen és hitelesen tükrözni igyekvő naplót (tudósítást – zsurnált) ajánlottam ismertetőül. De ki is volt Musnai László? Nevét ő írásban úgy használta, ahogy az az 1669-ben, II. Apaﬁ Mihály, Erdély fejedelme által aláírt, semmilyen anyagi juttatással, vagyonnal nem járó nemesi oklevélben szerepel: a „zs” hangot „s” betűvel, az „i”-t pedig egyszerű i-vel jelölve. A későbbi korok helyesírásának megfelelően az utódok legtöbbjénél az „s” fonetikusan „zs”-vé, néhányunknál pedig az „i” „y”-ná módosult. Ő még azok közé tartozott, kik a családi hagyományt követve hűek maradtak a nemesi cím elnyerése és megőrzése állítólagos feltételéhez: élete végéig papi pályán tevékenykedett, ﬁát is lelkésznek nevelte, nem úgy, mint az én apai nagyapám, kinek köszönhetően a testvéreimmel együtt – engedjék meg ezt a zsurnalista szellemeskedést! –, ha nincs az 1848-49-es forradalom, akkor visszasüllyedünk a jobbágyságba. A lelkész, bibliakutató és művelődéstörténész Musnai László élete és tevékenysége nagyon rövid ismertetése érdekében a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1994-ben megjelent 3. kötetét, a világhálón róla szóló szócikk néhány adatát, valamint ismertetésre kerülő naplója sorait hívom segítségül. 1888. február 26-án született a Marosvásárhelyhez közel található Székelykövesden és 1967. május 8. halt meg Nagyenyeden. Középiskoláit Székelyudvarhelyen, a teológiát pedig Kolozsváron végezte. Ez utóbbi helyen lesz teológiai magántanár. Berlinben és Bécsben folytat majd tanulmányokat. Vidéki gyülekezetek papja, majd pedig 1933-tól nyugdíjaztatásáig Nagyenyeden a Bethlen Kollégium tanára. A papjelöltek nagyenyedi képzésének irányító igazgatójaként ő szervezi meg Dél-Erdélyben a teológiai képzést, s az 1944 második felében hadszíntérré változtatott Erdélyben szinte élete kockáztatásával rektorként megmenti a szovjet katonai hatóságokkal szemben a kollégium épületét és annak értékes könyvtárát. A szentírási nyelvek szakértőjeként haláláig részt vesz a Magyar Bibliatanács Bibliafordító Szakbizottságának munkájában. De hadd idézzem őt e szóban forgó naplójából. „… voltam esperes, rektorprofesszor, theológiai igazgató, sőt püspökhelyettes helyettese, amellett tudományos téren ószövetséges, amit Kállai5 is elismer, Újszövetséges, amit könyveim is igazolnak, histórikus igen sok kisebb munkám 5

Kállai Kálmán lelkész, tanár, ﬁlológus

Partium

mellett Teke, Enyed, a Musnai család, a lelkészképzés és tanítóképzés története, a kollégium története munkáim mellett kisebb monográﬁák, életrajzok, a Magyar Biblia Tört. stb. igazolnak. Könyvtári és levéltári munkám igen eredményes, szakembereknek adtam tanácsot, útbaigazítást, anyagot, s a legeltérőbb dolgokról írtam. Rovásírás, méhészet, baltacintermesztés, építészet stb.” (1956. március 15.) „Nem bántam és nem bánom, hogy nem lettem theol. professzor Kolozsváron 1917ben, sem Patakon vagy Debrecenben 1928-ban, vagy Losoncon, bár most is benne vagyok úgy az ó-, mint az újszövetség tudományában, hogy a magyar protestáns egyháztörténetről ne beszéljek. (1955. július 18.)„Kőrösi Csoma, Pápai Páris, Misztótfalusi életét, munkáját én ismerem legjobban, s adataim vannak sok aktuális kérdéshez, tört. személy, vagy eseményhez. Rengeteg eredeti okmányt, iratot gyűjtöttem össze a szemétdombról, amelyek itt hevernek a verandai ablakpárkányon, szekrény tetején, asztalon, mert záros ﬁók kevésnek jut. /…/ Baj, hogy 5 éve félbehagytam naplóírásomat, miután nem jutottam írógéphez, kézírásom pedig nehezen olvasható, s nekem, ki rég gép- és gyorsíráshoz szoktam – igen nehézkes. Elekes elvétette a theol. pénzén vett írógépünket a képző számára, ma állami, idegen nem használhatja. Ezért szenved a kollég. és város történetének megírása, de más irányú munkám is. Miután gyorsírásomat senki sem olvassa, most kezdek ismét kézzel írni, s így tudtam a naplóírást folytatni, amíg időm lesz rá.” (1955. július 8) Régi erdélyi értelmiségiek hagyományait folytatva, hozzájuk hasonlóan kedvelte a naplóírást. Remélni merem (nem néztem ugyanis utána), hogy a kolozsvári protestáns teológián letétbe helyezett iratai között, az ott őrzött hagyatékában az 1955 előtt gép-, vagy gyorsírással írt füzeteit is megőrizték, s azoknak tartalmát idővel valaki közkinccsé is teszi. A két világháború közti, valamint a II. világégés és az azt követő keleteurópai rendszerváltás éveinek története gazdagodna, színesedne általa – a hétköznapok emberi viszonyulásairól, rezdüléseiről szóló ismereteink mindenképpen. Megrendítő dokumentum e napló a II. világháborút követő időszak nyugdíjas romániai magyar értelmisége sorsáról, mindennapi kálváriájáról. Amikor ideje engedi, megesik, hogy naponta feljegyzi a vele történteket és a tudomására jutott eseményeket. Sokszor azonban napokon, sőt heteken keresztül bokros teendői (miatt szabadidő hiányában) nem jegyezhet le semmit. Olyankor általában Kolozsváron, a teológián tartózkodik, nyugdíja kiegészítéséért az Erdélyi mellett a Királyhágómelléki Református Egyházkerület papi gyűlésein előadások tartására vállalkozik, könyvtárban vagy levéltárban kutat, tanulmányokat ír, sokat foglalkozva a hittudományok kérdései mellett az olcsó- és hulladékanyagokat, valamint a nap- és szélenergiát messzemenően hasznosító lakásépítési elképzelései konkretizálásával (amikből – tudomásom szerint – sajnos, nem valósult meg semmi). Szomorú kép tárul elénk a mindennapi megélhetés gondjairól, vagy az erdélyi, elsősorban Nagyenyed és környéke rohamosan szórványosodó magyarsága sorsáról. Tudja azt, hogy sem a királyi Romániában, sem pedig a II. világháborút követő úgynevezett népi demokráciában nem veszélytelen a naplóírás. „A 4 év alatt – írja a Bécsi döntést követő dél-erdélyi évekre célozva – sok mindent agyonhallgattam, félve a hadbíróságtól, hiszen állandóan lesben állottak a detektívek, rendőrök, hogy kibe lehet belekötni. Egy gyermekkori emlékszalag, könyvfűző vagy jelző, ha piros fehér zöld színt lehetett ráfogni, elég volt a meghurcoltatásra. Egy szó, al62

Partium

kalmilag küldött levél már bűn volt. Átvizsgálták az egészen kis táskákat, zsebeket is, s soha sem lehetett tudni, hogy a szokásos házkutatás mit talál. Egy játékkártya lap, régi emlék lev. lap, háborús kép vagy vers súlyos bűn volt, hiszen keresték az ürügyet a meghurcolásra, okot pedig lehet találni, hiszen divatba jött az is, hogy a kutatók előre eldugták, amit aztán megtaláltak…, még fegyvert is, amiért igen súlyos büntetés jár. 1941-ben a vasgárdisták többször is átkutatták a kollégiumot, kalapáccsal döngetve a falakat. Egy régi csengőtelep 3 üvegét napokon át vizsgálták, hogy nem titkos rádióleadó? Hasonlóan a kis fűrész villanydrótját, s mikor a román vendéglős új rádiója Bpestről közvetítette talán istentisztelet után a himnuszt, a sétáló tisztek jelentésére a kollégiumot kutatták át, hogy kik énekeltek vezényszóra, karban. Egy hét múlva sem akarta elhinni a rendőrkapitány a vendéglős vallomására sem, hogy a nyitva felejtett vagy hagyott rádión jött az ének.” (1956. február 21.) 1957. október 8-án, a magyarországi eseményeket követő tobzódó romániai megtorlások idején pedig ezt veti papírra: „Irataimat rendezem, leteszem Vásárhelyen6 és Kolozsváron, meg itthon is rendet teremtek – ezért félbemarad a naplóírás. Nem is jó mindent megörökíteni, lám van, akit bajba juttatott a pontos naplóvezetés. Nem tudja az ember, mikor mibe esik bele. Jobb az alkotó munka, amíg van rá erőm, a leírás nem olyan fontos”, hogy néhány nap elteltével (október 18-án) azt vesse papírra „Mégis folytatom az írást. Sok feljegyezni valóm akad, s ami ma nem érdekes, az lehet később” „Ma arra gondoltam – írja egy másik helyt (1957. szeptember 10.) –, hogy ezt a Naplót arra szánom, hogy olvassák, akik reám gondolnak – ahelyett, hogy a síromhoz mennének ki, ebben találkozzanak velem, s virág helyett egy-egy mosoly vagy gondolat útján találkozzunk lélekben.” , de a magyar forradalommal kapcsolatosan egyre sokasodó romániai törvényszéki perek és ítéletek hatására az elemzett naplónk utolsó lapját, s ezzel az 1957-es esztendő utolsó napjának krónikáját a következőképp zárja: „Befejezem talán végleg a naplóírást, ma nem jó papíron örökíteni meg a napi eseményeket. Ki tudja, miből lehet baja az embernek. …” Az 1956. októberi eseményekkel összefüggő feljegyzéseinek ismertetése, idézése előtt engedjék meg, hadd prezentáljak néhány olyan naplórészletet, melyek az ezerkilencszázötvenes évek nagyenyedi, s vele együtt a romániai valóságot, az ott élő magyarság helyzetét érzékeltethetik. „Enyed elveszítette irányító jellegét /…/ – írja 1955. június 27. –Sajnos, a városban az arányszám is leromlott, ha 1953-ban 6600 román mellett 4400 magyart tüntettek (fel) ki, azóta rengetegen költöztek be, különösen a hegyekből, de a regáti7 városokból is, s a Magyar utcában nemsokára csak a volt pedellus marad /…/ rohamosan mind fogyunk, de még rohamosabb a románok szaporodása és gyarapodása vagyonban, intelligenciában, a kultúra minden vonalán. Már a Bethlen Kollégiumot is féltjük. Képzőjét szüntetik meg, líceumát is sorvasztják, hiszen 3 nyolcadik osztály helyett csak egy lesz. Tanárainak sorsa bizonytalan, igen sokan feleslegesekké váltak, ami ma másutt is így van. Rengeteg tanárt, tanítót képesítettek, most pedig egyre másra szüntetik meg a magyar iskolákat. Igaz, hogy sok helyen kevés a tanuló, a háborús évek szaporulata kerülvén iskolába – amikor kevés volt a születés a férﬁak távolléte, bizonytalanság stb. miatt. Úgy mondják, csupán Kolozsváron 300 magyar tanár – tanító marad állás nélkül. /…/ Sok 6 7

Marosvásárhely Az egykori Románia, a Trianon előtti Románia lakóit nevezték így a magyarok

Partium

szakiskola szűnik meg, első sorban magyar tagozatok, így sok úgynevezett második ciklus – hogy 7 osztályon felül kevesen tanuljanak.” Saját helyzetéről ezt írja: „Havi 517 leit kapok bruttó, de kenyérre napi 4.40, tejért 4.50 a rendes kiadás.”(1955. július 8). „Kölcsönből éltem tegnapig, míg megkaptam a nyugdíjat. Egy hétig van pénzem, azután 1-2 hétig még kihúzom mindent megvonva a kenyeren és tejen kívül, a negyedik héten kölcsönből élek. Ha rendkívüli bevételhez nem jutok, nem tudok rendbe jönni.” (1956. november 25.) Kis kertjében gazdálkodik, nyulakat tart, hogy legyen hús is a háznál, a bőr kidolgozásával is ő foglalkozik – jól jön a bunda a télen nehezen fűthető lakásban –, s minden hónapban várja falusi rokonainak csomagküldeményét, az abban található: gyümölcsöt, mézet és egyéb élelmiszert. Nyugdíja pótlására adogatja el régebben megjelent könyveit, kiadványait, a Musnai- rokonságnak pedig családfákat készít, megrendelésre. „Mára még van pénzem, de holnapra már hiányzik a kenyér és tej ára is, pedig olajat is kell venni. Az étkezésünk a minimálisan aluli. Reggel – estve tej, délben egy kis leves, gomba vagy palacsinta, de tojás nincsen, s most vasárnapi ebédre vásárol a feleségem 2 – 3 lejre murkot, esetleg pár hüvely borsót, s itthon vettem ki 2 karalábét. Sáriék 3 nyulat megettek, még van 3. Közben vettem 4 lit tejet (6 lei), persze hatóságit, mert a piacon 10 lei. 1 leire zöldborsót és 60 banira murkot. Ez is hatósági, fonnyadt, de a piacon 1 50 lett volna. Feleségem 2 karfiolt 3 leiért és 1 leire krumplit. Így is 11 60 a vásár, a kenyeren felül, tehát felemészti a napi adagot. A karalábélevélből zöldkáposztát eszem estve sült szalonnával. Így élünk ma a nyugdíjból.” (1957. június 16.) /…/ a mészárszékban megint csak szerdán és szombaton van fej, láb és tüdő. Új egyezményt kötöttek az oroszokkal, megint kapunk gépeket ennivalókért, fáért, uránért, amit olcsón számolnak el. – Az orosz katonák boltjában 1 bani egy tojás, míg mi 2 leit adunk érette. A búzát talán 25 banival veszi be az állam, a korpa 5 lei, a lisztről ne beszéljünk… 4 leiért osztanak néha, de csak negyedkilót, félkilót. A piacon már 9 – 10 lei. Jobb zsemlekását, makaróni féléket venni, amikor lehet. T.i. van a boltban és van rá pénz… ami ritkán van ez időben.” (1956. december 9.) „Régen – emlékszik a múltra – egy enyedi tanár óriási magasan állott, hiszen száz év előtt 3600 forintra értékelték évi fizetését, ami több volt a miniszterénél… Terményekkel el volt látva, kényelemben élhetett a tudománynak, míg ma jó, ha 1 – 2 órát tud erre fordítani”.(1955 november 29.) A naplót elmélyültebben olvasva felfigyelhetni arra, hogy a sok apró családi probléma részletes leírása mintha csak ürügy lenne, hogy az új rendszer olyan gazdasági és társadalmi kérdéseit is rögzíthesse, véleményt is alkotva ugyanakkor róluk, melyeknek önálló taglalása (a napló illetéktelenek kezébe kerülésekor) veszélyt jelenthetne. Gyakori kolozsvári útjai, állandó kapcsolata a püspökséggel és a teológiával, közelebbi és távolabbi parókiákon anyagi okok miatt is elvállalt helyettesítő igehirdetései, s a két romániai református egyházkerület papi gyűlésein tartott előadásai, nem utolsó sorban az 1955 elejétől a háborút követően Magyarországra áttelepedetteknek egyre gyakoribb látogatása – így nagyon sok emberrel való közvetlen kapcsolattartása – segítette jó tájékozódását, helyzetfelmérését és -megítélését. Naplóbejegyzései bizonyítják, hogy már az októberi események előtt érzékelte a változás szelét. Ezt az 1956-os esztendő két napjának jegyzeteinél a tinta színének megválasztása nem csupán sejtetni, de igazolni is engedi. A szokásos kék, kékes-zöld, vagy fekete színt nem véletlen, hogy október 23-a előtt (minden indoklás nélkül) pirosra váltja. Teszi ezt első alkalommal 1956. augusztus 4-én, majd különösen sokat mondóan október 21- én. 64

Partium

Tisztánlátását, a magyarországi helyzet helyes felmérésében nagyban segítette első fokú unokatestvérének, Ravasz László volt református püspöknek az 1956-os nyári hazalátogatása. A magyarországi októberi események előtti időszak romániai megítélése szempontjából érdemes végig kísérni, amit e látogatással kapcsolatosan feljegyzett. Augusztus 17-i dátummal tesz említést először Ravasz erdélyi útjáról: „Ma átutazott Ravasz L. Fehérvárra8, s holnap délután jön vissza. Én is megyek Kolozsvárra, ahol Babika felvételizik.” – az igazi oka a kolozsvári útnak ( s erről részletesen beszámol augusztus 20- án) egészen más volt, mint az egyetemre felvételiző unokájával való találkozás : „ /… /Ravasz Lacival vacsoráltam és ebédeltem ma, a menyemet és az unokámat is oda hívták Gönczi Lajosék, s csak mi voltunk szűk családi körben . Eddig Désen van, onnan Vásárhelyre és Udvarhelyre9 látogat el mindenütt az atyaﬁságot látogatva. Csak egy bibliamagyarázatot tartott a Theológián, nem kér engedélyt a prédikálásra – bár mindenütt szeretnék látni és hallani. Ma is ő a magyar ref. hívek püspöke, vezetője – nem Bereczkiék, kiknek terror uralmáról sokat hallottam. Az államot szolgálják az egyházban, nem fordítva, mint kellene. Diktatúrát vezettek be, esperesek csapják el a papokat, püspök az espereseket, áthelyezések rövid úton hajtatnak végre stb. Az idegen vendégek hívták Galyatetőre. Megmondta Bereczkinek (Bereczky Albertnek), hogyha az egyház hívja, nem megy, de a külföldiek hívására elment, megmondotta, hogy kiszolgáltatták az egyházat az államnak, egy tőlük idegen rendszernek, s annak a szolgálatában állanak. Egymásközt is marakodnak, nem az evang. szolgálják. Kádár Imre vezető szerepet visz/…/, aki a kommüntől minden rendszert végig szolgált, volt író, színész, politikus, csak theológiát nem hallgatott soha, s most, mint theol. professzor Sweizben prédikál a magyar református egyház nevében… főtanácsosa a konventnek, s a püspök jobb keze, vagy balkeze…” Folytatni lehetne, jelzi a mondat végi három ponttal. Valójában az előbb idézett szöveg gondolatát, a változás igényét és annak várható közeledtét pendíti meg két hónap múlva, az október 21-én pirossal bejegyzett szövegében : „Tegnap gyűlésük volt a tanerőknek, de a kultúrteremben, mert a kollégium dísztermében a párt ülésezett.. /…/ vörös posztóval díszítették a termet, virágokat hordottak a kertészektől, zöld ágakat a kaputól fel a díszteremig. Ma választás van, úgy mondják.. Éles az osztályharc, szidják a kulákokat, bár odakint Magyarországon minden megcsendesedett. Ott a rendszert szidják, s azt mondja Takács Laci, ki motorbiciklin jött haza, hogy papi gyűlésekbe sem mer járni, annyira hangosan szidják a rendszert, mindenütt Szerbiával barátkoznak. Rajkot és társait ünnepélyesen temették el újra, mint vértanúkat, s sok elítélt került szabad lábra, sőt jóváteszik az okozott károkat is. Hazatelepítenek sok kitelepített embert a déli határszélen, segélyt és kölcsönt adnak. Nálunk még nem jött el ennek az ideje…” Világos álláspont, érthető szavak. S másnapi bejegyzésében (ezt már az előző napok tintájával) folytatja: „(…)Mondják, hogy Magyarországon a deákok memorandumban tiltakoznak a sok gyűlés ellen, az orosz nyelv tanulása és sok minden ellen. Lengyelország még hangosabb. Itt a magyarokat szidják, vádolják sovinizmussal,” /…/ Az október 24-i napra datált bejegyzésében azonban már szinte ujjongva és büszke önérzettel írja: 8 9

Gyulafehérvár Székelyudvarhely

Partium

„Ma éjjel Pesten kitört a forradalom. A rádió híreiből tudjuk, hogy orosz segítséggel verik le. Sok embert leöltek, nem tudjuk mi lesz, de mutatja, hogy az elégedetlenség ott is nagy, bár jobban élnek, mint mi idebent. Ott bátrabbak az emberek, itt egészen mások a viszonyok. Valahogy csak érik a helyzet. Lengyelországban vannak nagy dolgok, de nem tudunk sokat.” Hogy hol és kinél hallgatja a rádió híreit: a lányánál, Jakab Zsigmondnééknál, avagy szomszédoknál, vagy meghitt barátoknál, ahogy tettük mi is annak idején Szatmárnémetiben összegyűlve lakóházunk egyetlen rádiója körül, s szívtuk magunkba a Szabad Kossuth Rádió és a Szabad Európa Rádió híreit – nem ad róla naplójában felvilágosítást. De a napló szövegei alapján Musnai László is – november 4-ig e két rádió híradásaiból informálódhatott elsősorban. Az idő rövidsége miatt, bár a kor és az események hangulatának felidézéséért sem ártana teljes egészében felolvasni ezeknek a napoknak a bejegyzéseit – néhány részlet bemutatására szorítkozom csupán. Nem csak Musnai László, hanem minden bizonnyal: Nagyenyed minden magyar nemzetiségű polgára figyelemmel kísérte a rádiók híradásait. „Ottikát tegnap eltemettük – céloz az október 25-én történtekre – 6 férfi volt, s néhány asszony, annyira megapadtunk magyarok. (…) s az események is elvontak sokat. /…/ Még foly a harc Pesten, sőt egyre több hír jön arról, hogy az egész ország népe a tüntetők mögött áll. Örömmel fogadták a Gerő leváltását, de nem elég, s nem bíznak a kormányban, mely az oroszokat hívta segítségül a nép ellen. A külföld a magyar felkelőkkel érez együtt, csodálják a hősiességet, mellyel szembe szállottak az oroszokkal. A kormány ígér sok mindent, de úgy látszik, az egész rendszer ellen küzd a nép.” Oly intenzitással kíséri figyelemmel az eseményeket, hogy hat napig nincs is ideje a naplóját vezetni. Október 31-én szakít rá legközelebb néhány percet. Érdemes odafigyelni helyzetértékelésére. „A nagy események izgalmában közben elmaradt az írás. Ma már úgy látszik, rend van Magyarországon, bár még nem teszik le a fegyvert a szabadságharcosok, míg az oroszok ki nem vonulnak. Pestről már mennek, s ígérik, hogy hajlandók tárgyalni a varsói szerződés módosításáról a lengyelekkel és a románokkal is, aminek alapján seregeik bent vannak az illető országban. Ma a rádióban megszólalt a déli harangszó. Nemzeti kormány van, független az ország, megszűnt a kóta10, kolhoz, kommunista uralom, megalakult a kisgazda és szociáldemokrata párt, s Mindszenti kiszabadult. Részleteket nem tudunk, de a rend áll helyre./…/ Itt is (mármint Romániában) emelik a fizetéseket, családi pótlékot adnak /.../ Kezdődik az új élet odakint. Vigyáznak arra, hogy ne szennyezzék be annak tisztaságát, dicsőségét. Az iskolákban a vallásos nevelést kezdik újból a kommunista ideológia helyett. Az az érdekes, hogy 11 év után a kommunista szellemben nevelt ifjúság döntötte meg azt az uralmat. – Nem lehet erőszakkal elnyomni a lelkeket, a szabadság utáni vágyat.” Ő is hozzá szeretne járulni a magyarországi új élet építéséhez. November 1-jén ugyanis ezt írja: „Holnap Kolozsváron, a magyar konzulátuson kellene átadni irataimat a magyar újjáépítés részére. De rajzok nincsenek, vagy nem elég jók. /…/ Nem hallgattam rádiót, 10

Amezőgazdaságban dolgozók (elsősorban is a kulákok) kötelező beszolgáltatása

Partium

pedig érdekes, fontos hírek vannak. Itt a tanulókkal a román-szovjet barátságot éltetik, de a falusiak készülnek, hogy itt sem kell többé „kótát” fizetni. Még kérdés, de a fizetések és nyugdíjak rendezéséről ad hírt a kormány. /…/ Reggel mennék Kolozsvárra, a püspöki jubileumra /…/” Három nappal később, az orosz invázió kezdetekor a következőkről tájékoztat: „Megjártam Kvárt. Örömre érkeztem., Ravasz beszélt a rádióban, a vonalas vezetőket félreállították az egyházban is. A nemzeti kormányt átszervezték, a rend helyreállt, a munka elindult Mországon, az ENSZ 16os bizottsága a helyszínre szállott ki, a külföld szolidáris, segíti az országot stb., csak a két szomszédos országban szidják a szabadságharcot. – Azonban az orosz csapatok váratlanul vonulnak előre, s az orosz nyilatkozat késik. Ma reggelre aztán megérkezett. Bpest előtt megindult a harc. /…/ Az orosz a maga rendszerének megcsúfolását nem engedheti, hiszen a szomszédok is követnék a magyar példát. Már itt is beszélik falun, éppen románok, hogy több kótát nem kell fizetni, a magyarok nekünk kaparták ki a gesztenyét a tűzből. Jelen pillanatban feszült várakozás, mély aggodalom tölt el mindenkit. Kérik a segítséget a magyarok, foly a támadás, s a vége dicsőséges elbukás lesz, hiszen ki segíthetne? A nemzetek csak biztatnak, bujtogatnak, csodálnak, de segítséget csak pénzben, koszorúban, elismerésben adnak, amikor már elvérzett az ország. /…/ A szabad Kossuth rádió ½ 10 körül elhallgatott /…/ 12 után talán a győri rádión hallottam a szociális forradalmi kormány kiáltványának 2 ik felét. Az ellenforradalminak nevezett Nagy Imre kormányából kimaradtak – Kádár, Apró, Münnich nevekre emlékszem, már XI. 1 óta megszakították a nemzetinek nevezett kormánnyal a kapcsolatot, a kommunisták üldözése miatt/…/ Úgy hiszem, ezek hívták segítségül az oroszokat az éjjel…” November 7-én, majd pedig 10-én többek közt ezeket írja: „Itt (a forradalmárokat) fasisztáknak, reakciósoknak nevezik az újságok /…/ szerkesztői, sőt hivatalos hatóságok is, de az egyet. ifjúság lelkesedik, tüntetésektől kell visszatartani, s a nemzetek egyöntetűen a felkelő magyarok oldalán állnak – kivéve Oroszországot, Romániát és Bulgáriát/…/. Aggódunk a kintlevőkért, az országért is, hiszen a legidegenebb államok is megindultan kísérik a hősi szabadságharcot… hát mi, akik testvéreik vagyunk, s igen sok vérrokonainkért aggódunk.”/…/”Ellentétes híreket adnak a rádiók, aszerint, hogy mit hallgat az ember. /…/ Bukarest szidja a banditákat, fasisztákat, hirdetve, hogy a földesúri tőkés rendet akarták visszahozni, ami elképzelhetetlen, hiszen a munkások és egyet. ifjak állnak az élen, meg a néphadsereg, melynek nem érdeke, hogy visszacsinálja a demokrata rendet, s urakat ültessen a nyakára. Inkább szabadon akar gazdálkodni, dolgozni, nem diktatúra alatt, s megunta a túltermelést, beszolgáltatást, szegénységet. Íme, én 19 évi tanulás után, sok diploma tudom. és gyakorlati munka után napszámos munkát végezve sem tudok megélni, a kenyér és tej mellett alig jut olcsó hatósági krumpli, veteményre, húsra igen ritkán, ruhafélére meg gondolni sem merek. A régi életszínvonal más volt. /…/ gyermeknevelésre is telt, s apám az évi 400 frt. fizetéséből 4 gyermekét iskoláztatta – ha nehezen is.” A november 10-én, 13-án és 16-án írtakból a rendelkezésemre álló idő szorítása miatt nem idézek, holott ezeknek a napoknak a krónikái is dokumentum értékűeknek minősíthetőek, bizonyítékai lehetnek annak, hogy Nagyenyed, ez a nagy múltú erdélyi kis magyar kulturális központ polgárai figyelemmel kísérték az eseményeket, aggódtak a forradalom és az abban résztvevők sorsáért.

Partium

Érdekes a Tito Brioni szigetén tartott beszédének november 17-i lereagálása. Hadd idézzem, annak ellenére, hogy érzésem s történészeink jelenlegi értékelése szerint, sokan nem fognak egyetérteni Musnai Lászlóval. Elhallgatni azonban ezt a véleményét sem szabad. „Hallgattam a Titó beszédét románul, kivonatban – írja. – Sok igazat látott meg, s én is jó úton jártam, amikor arra gondoltam: hogy a magyar szabadságharcosok igen mohón estek neki az új rend csinálásának, az az a múltat akarva eltörölni bosszúállással indultak a kommunistáknak – nem gondolva rá, h. az orosz ezt nem fogja tétlenül nézni. A néhány akasztás és hasonló megtorlás iszonyú véráldozatba került, százezrek és milliók szenvednek miatta, s deportálják a forróvérű ifjakat, talán a távoli Szibériába… Az egyházban is elcsapták a vezetőket, s most az a beállítás, hogy a békepárti papok ellen fordultak… Megint ők vannak az élen, s az egyház fog szenvedni /…/ Lett volna idő a rendezésre, szervezésre más uton is, s a külföld rokonszenve is teljesebb és erősebb lenne, mivel ma úgy állítja be Titó is, hogy szükség volt a 2dik orosz beavatkozásra a demokr. viszonyok megmentése érdekében, s a fasiszta régi rendszer visszaállításának megakadályozására. A kommunista sztálini erőszakos diktatúra elleni elkeseredés még nem jelenti a demokrácia és szociális rendszer elleni lázadást /…/” Megbízhatatlan hírforrások hiányában egyre kevesebbet tud a magyarországi eseményekről. Többször is leírja (például november 20-án és 25-én is): „Napok óta nem tudok a fejleményekről. Nem hallgatom a rádiót, s nem olvasom az újságokat, melyek ma is fasiszta bandákról írnak, s rendcsinálásnak nevezik a kint folyó munkát. A deportálást is cáfolják, pedig Enyeden is kérték a vizet a zárt kocsikban szállított áldozatok…”, és ezt az állítását december 12-én újra megismétli: „Tagadják, hogy deportálás lett volna, pedig az itteni állomáson is jajgattak a vízért vasutasok szerint.” „Nem jó rádiót hallgatni. Versenyt szidják egymást az ellentétes irányzatok leadói. /…/ Itt az az álláspont, hogy a mai helyzetet, állapotokat kell fenntartani, mert minden változás bajt jelentene – különösen a magyarokra és a zsidókra. Lapjaink, s a rádiók is nagyon szidják a magyarokat, s védik az orosz álláspontot, rendcsinálást. Sokan féltik pecsenyéjüket, pozíciójukat…” Egy-egy újabban szerzett információt azonnal feljegyez: „Ravasz állítólag a püspöki lakásba tért vissza, folytatja hivatalát, de félek, hogy ezzel vagy ebből is baj lesz vagy van is. Veje egy fél napig miniszter volt, egy üzenetét közvetítette a rádió, amely szerint nem horthysta, nem antiszemita tüntetés indult, hanem a rendszer ellen tiltakozik az egész ország: munkásság, egyetemi ifjúság, értelmiség és katonaság meg földmívelő osztály – hiába akarják ezt félremagyarázni. Eddig Bibó István is a Nagy Imre sorsán részesült, őrizet alatt van vagy itt Romániában, vagy keleten ismeretlen helyen..” /…/ Állítólag Ravasz többször predikált a Kálvin téren – munkás autón hozzák és viszik Leányfaluba… (december 12.) Egy Kádár Jánossal kapcsolatos anekdotába illő állítás is megörökítésre kerül: Barát vezetéknevű helybeli asztalos állítására hivatkozva írja „hogy Kádár J. a magyar miniszterelnök Katz János volt, együtt jártak iskolába itt Enyeden, apja ócskavasat vett és árult, bátyja Sándor.” A romániai megtorlásokról, valamint a román lakosságnak a magyar forradalomhoz és annak vélt következményeihez való, nem egyszer ellentétes viszonyulásáról, véleménynyilvánításáról főleg az 1957-es esztendő naplófeljegyzéseiben olvashatunk. A 68

Partium

megtorlások elkezdését követően szinte azonnal. Hírei azonban gyakran pontatlanok, szűkszavúak. Ezért is helyesbíti, tér vissza újra és újra az erdélyi perbefogottak ügyeihez, akkor, amikor egy újabb, hitelesebbnek vélt információ fut be hozzá. Kérem, hallgassanak meg ezzel kapcsolatosan is egy kis montázst:. „Vásárhelyről komolyan beszélik h. román papok készültek kiirtani a magyarokat és zsidókat attól félve, h. Erdélyt visszacsatolják Magyarországhoz. Kútmérgezésről beszélnek, gyújtogatásról, tömeges kiirtásról. Állítólag letartóztatások történtek, de nyilvánosságra nem hoznak semmit. A vasúton hallottam vad idegen románoktól h. mennyire elégedetlenek a helyzettel, de nem a magyarokat szidják, hanem a rendszert, mely szóban egyet hirdet, tettleg másat valósít meg. /…/ Érdekes, hogy regáti iparos, tisztviselő, különböző falusiak egymást nem ismerve olyan hangosan, bátran, nyíltan elégedetlenkedtek, csak a magyar – bizonyára kulák – húzódott meg szótlanul nyelve a szót, élvezve, hogy más sincs megelégedve az új helyzettel… Itt azonban nehezen robban ki lázadás, mint odaát /…/”. (1957. március 11.) 1957. áprilisi 1-jén jegyzi fel, három napi kolozsvári elöljárói gyűlésen való részvételét követően: „Dávid Gyula /…/ fiát11 3 hete lefogták, mert okt végén Kváron a temetőben koszorút vitt a Brassai S/ámuel/. sírjára. Az egyet ifjak temetői tüntetésével kapcsolják, ami a bpesti eseményekkel kapcsolódik, ezért súlyos. András Gusztit 7 évre ítélték ilyen vádakkal – talán oszt.vezetői órán utalt a magyar ifjak öntudatára, fegyelmezettségére. Több lefogásról beszélnek, csak ennyit tudok az ügyről. Sas Kálmánt megint elvitték, éjjel lámpavilágnál eskette meg leányát mielőtt elvitték volna…” „Tegnap Ludason jártam – írja 1957. április 5. – /…/ Közben megtudtam, hogy Dobrit (Dobri János teológiai tanárt, egykori cserkészvezetőt), Molnár Dezsőt és másokat is lefogtak – úgy hiszem, magyar kapcsolatok miatt, bár Dobriról úgy hallottam, hogy a moszkvai patriárcha, a díszdoktor Nichodem levelét nem akarta lefordítani. – Érthetetlen, hogy miért, hiszen orosztanár, s ezért kap állami egyet. tanári fizetést.” „Jó lenne felmenni még ma – mármint Kolozsvárra; jegyzi be április 23., húsvét harmadnapján – Úgy mondja Nagy Miklós h. a rádión hallotta Ravasz internálását, s hogy eltiltották az igehirdetéstől a virágvasárnapi bibliai igéje miatt. /…/Tegnap hirdettek ítéletet Dávid Gyula ügyében. Sok ember van bajban, nagyobban, mint mi, pedig nekünk is van elég.” A Kádár rendszer konszolidálásával érezhetően erősödik a romániai megtorlás és felügyelet. „Hallgattam Kádár nagy véres beszédét a rádión (céloz a május 1-jei magyarországi ünnepségekre). Már erősen bátran tüzelnek, szidják a levert forradalmat, régi rendet stb. Kommunista parancsuralom van, bent tartják az orosz csapatokat, nehogy újból kísérletezzenek a rendszer megdöntésével… Itt is biztosítják újabb orosz csapatok a rendet.” „Írt Dávid Gyula (helyesbíti előbbi bejegyzését május 31.) , fiának tárgyalása megvolt, de ítélethirdetés csak jún. 7-én lesz. A Hagea fia 12 évet kapott, nem tudom, miért. Román egyet. hallgató, de mégis magyarországi eseményekkel lehet kapcsolatos az ügye. A többiekéről most hallok valami bizalmas, valószínűnek látszó hírt. Talán forra11

Teológiai tanár, egyházkerületi főjegyző (püspök-helyettes), Dávid Gyula (ifj.) irodalomtörténész, az EMKE jelenlegi tiszteletbeli elnökének édesapja

Partium

dalmi eredetű verset hoztak be és legépelve terjesztették. Állítólag a Dobri gépén másolták volna? Ítélet nincs, nem is szokták megmondani az okot” Ez utóbbi hírre június 14. tér vissza: „A román esperessel is beszéltem – magyarul. A lefogások alapja úgy látszik az, hogy az őszön Bpestről hoztak be forradalmi iratokat, s azokat terjesztették. Az abrudbányai pap és felesége hozták be, Dobri gépén másolták. Molnár Dezső kapott belőle, de állítólag megsemmisítette. Ennyit hallottam Rappnétól. Valószínűsége meg is van. A Hagea fia pedig bizonyára az őszi mozgalomban részes, melynek jelszava volt: Erdélyt magyarok és zsidók nélkül! Állítólag sokan vettek részt benne, sok román pap is, s a felhívások a cenzúra útján kerültek hatósági kézre. Minden csak szóbeszéd, a valóságot nem is lehet tudni, mert nem szabad beszélni róla.” Szeptember 28-án, október 2-án és október 5-én a hozzá nagyon közel álló László Dezső író, teológiai tanár és lapszerkesztő peréről jegyez fel információkat. Mellette aztán másokkal kapcsolatosakat is, hiszen a református egyház nem egy kolozsvári vezető beosztású tanára, lelkésze ellen indítottak 1957 folyamán eljárást: „Tegnap jött a hír, hogy László Dezső életfogytig van elítélve hazaárulás címen – talán az önálló Erdélyről beszéltek, írtak – de nem tudom a körülményeket.” (1957. november 28.) Négy, majd hét nap múlva ezt jegyzi fel: „L Dezsőről az az újabb hír, hogy 20 évet kapott – a többiét még nem tudjuk.”„L Dezsőék ítélete 16-án lesz, remélik, hogy ő szabadul – de a többiek ügye súlyosabb. Az ügyész halálos ítéletet is kért, a magyar ellenforradalommal való kapcsolatot hangsúlyozzák.” „Istenem, vajon mi van a mai elitéltekkel? Én csak kettőt ismerek, ezek állítólag 3ad rangú vádlottak, ugyan azt nem tudom, miért ülnek hónapok óta… Dobrinak 6 gyereke, Dezsőnek a nagy hivatala, betegssége, családja… Hát azok, akik régóta ülnek! Könnyen osztják az éveket/…/”, sóhajt fel november 5-én. Talán nem is véletlen, hogy a perekről, minden kommentár nélkül, lakonikusan november közepén csupán annyit jegyez meg: „Akvári ítélet meglepően szigorú.” Sokat mondó mondat ez. Tisztelt Konferencia! Kérem, tekintsék hozzászólásomat adatközlésnek, egy érdekes eddig lappangó dokumentum ismertetésének. Igyekeztem jellemző, szinte maguktól beszélő részleteket összeválogatva és összevágva a naplóírót magát megszólaltatni, feljegyzéseit különösebben nem kommentálni. Úgy vélem, hogy a nagyenyedi Musnai Lászó naplója így bizonyíthatja leghitelesebben, hogy a Kárpát-medencében – történetesen a Romániában élő – magyarság mindenütt figyelemmel kísérte az 1956-os forradalom eseményeit és következményeit. Egy totalitárius diktatúra körülményei között a 70. életévéhez közeledő Musnai László részéről bátor tett, tisztánlátó megítélés és becsületes hozzáállás volt, a naplójába bejegyzettek. Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Partium

Zolcsák Anna

Gál Elemér „Héthavas” című hitregénye és üzenete1 Tizedik éve már nincs közöttünk Gál Elemér. Évtizedeken át Szatmárnémetiben élt és dolgozott. Örömteli számomra, hogy élete fő művét, a gondosan előkészített nagy terjedelmű Héthavas regényt Egerben írhatta meg azokról az időkről. „Amikor bölények járták a havast,/ És a nevük Begyen volt/ A Hargita hegyeit pedig Héthavasnak szólították.” „Titkok egész láncolata rejtőzik ebben a könyvben, magam is sámánként rejtőzöm az »elrévülés« nagy pillanatában, hogy megsejdítsem ősi múltunk titkait – vallja maga a regényíró Máriás Józsefnek a Hargita Népében 2006-ban megjelent interjújában. – A magyar őstörténet újabban feltárt hagyományaiból válogattam össze létfenntartó szellemilelki örökségünket, azt a megújulni képes hitvilágot, amely államalkotó nemzetté avatta a magyarságot. A hunok sámánhitében és a magyarság táltos szemléletű ősvallásában volt olyan örök érvényű kozmikus tudás, amely időtállóvá tette őseink világképét, hogy megtalálják benne helyüket. Éppen ezért merültem bele a magyar őstörténet emberének lelkivilágába, mert bennük láttam meg a kozmikus világrendbe illeszkedő ember magatartását, aki nemcsak magára gondol, hanem a közösségre is, amely számára létfenntartó erő, és csak ezen belül tudja elképzelni boldogulását.” Őstörténeti múltba gyökerező világot kelt életre a szerző, amely magától értetődően hozza magával a magyar mese- és mondavilág szimbólumait, hogy teret adjon a szárnyaló képzeletnek. Ahol a történelem hallgat, ott a naiv mesélő lép elő, hogy élettel töltse ki a történelem merev és szűkszavú kereteit. Maga a történeti forrás is (Anonymus Magyarok cselekedetei) szabad kezet ad a regényes világkép formálásához, amelyben a történelmi valóság fehér foltjait a képzelet varázsolja mesebeli életté. Ebből adódik az emberi értékek eszményesítése, mellőzi a vadság korának kiábrándító valóságát, az eszményi modell tisztaságára és annak szépségére összpontosít. Mintha csak utalás lenne jelenünk emberi értékekben szűkölködő világára, amelyből kihaltak az eszményi mintaképek. A honfoglalás koráról szól a regényes történet, a Hargita bércei közé menekült hun utódokról, akikAttila halála után zekelnek, zatulnak, később székelyeknek nevezték magukat. Tették ezt azért, hogy a hunok régi ellenségei ne forduljanak ellenük. Régi, elhagyott várakban találtak menedékre, ahol évszázadokon át megőrizték ősi hitüket, áldoztak a napnak, holdnak, csillagoknak és a vizeknek, hogy hitüket megtartva, fennmaradjanak. Erős katonai szervezetbe tömörülnek, amelynek feje a papfejedelem főrabonbán, és minden nemzetség élén nagyrabonbánok, kisrabonbánok, gyulák és harkászok állnak, akik a hat nemzetségnek vallási és katonai vezetői. Első főrabonbánuk Irnák (Csaba vezér), és Zándírhám a huszonharmadik főrabonbán a magyar honfoglalás idején. 1

A Miskolci Bölcsész Egyesület Őskutatási Fórumán 2016. augusztus 1-jén elhangzott előadás szerkesztett változata.

Partium

A regény cselekménye hatvan év történetét fogja mondai keretbe, amelynek Anonymus krónikája mellett ihlető forrásanyaga a Csíki Székely Krónika és a székely ősvárakról szóló mondavilág. Nem a történeti hitelesség igénye vezeti a cselekményszövést, hanem a népi emlékezetbe sűrített mitikus világ, amely élő emberekkel népesíti be az őstörténeti múltat. Ennek is lehet történelmi valóság hitele, ahogyan éltek, gondolkodtak, szerettek és gyűlöltek saját korukban a hegylakó hun utódok. A szerző két párhuzamosan felívelő szerelem történetével kelti a való élet illúzióját, ahogyan a pogány és keresztény hitvilág felvillanó fényeiben, szerető ﬁatalok keresik egymást. A szerelmi motívum mindig is valóságteremtő tényező, amely az emberi létezés örök velejárója, ezért nagy a valósághitele. A regény hősei háborús időkben élnek, amikor nemcsak népek vesznek el, hanem hitek is dőlnek meg, és sokan hamis ígéreteknek esnek áldozatul. A rendszerváltás korának is a regénye, amikor új életformát kell választani a nemzeti fennmaradáshoz, de a hitváltás kora is egyben, a tudatnak is lépést kell tartania a változással. A kő és a vas korában élő havasi embernek le kell jönnie a hegyekről a völgyekbe, hogy a zajosabb élet kihívásaival együtt, tágabb, szabadabb életet válasszon magának. A hitéleti változás ábrázolása nem törekszik teljességre, csak felvillantja a felbomló pogányhit végének jellemző vonásait és az új keresztény hit felemás kezdetét, mintha még nem dőlt volna el teljességgel a köztük villongó vetélkedés. Erre utal, hogy még az utolsó fejezetben is pogányzendülés üti fel a fejét, és ennek lesz áldozata a főhős. A szerző időszimbólumba sűríti a hitváltást, csak a vég és a kezdet jellemzőit villantja fel, ezért nem részletezi az új mikéntjét, csak egy pillanatnak érzékeljük a kezdetet, amely a kibontakozás ígéretes csírája. Ellenben sokkal részletesebb és realisztikusabbnak tűnik a pogányok világképe, itt azonban erőteljesebb a tettek szimbóluma, az áttérésre alkalmas lelkiség ábrázolása: a bűntudat, nagylelkűség, titoktartás, önfeláldozás, lovagiasság, türelem, alázat, az adott szó becsülete, és bölcsesség, mind olyan erények, amelyek a keresztény világnak is erkölcsi alapjai. A természetimádó ember naiv hite ott lebeg a tettek fölött, minden emberi megszólalásból érezzük a kettős lélek elfogadó vagy elutasító ítéletét. Természetfüggő ember lelkiségét látjuk, aki csak akkor nem fél, ha összhangban él a természet törvényeivel. Babonák és hiedelmek kísérik életüket, ezek szabályozzák az együttélést. Gondolkodásukban nagy változást hoz a kereszténység, amit fokozatosan vesznek át, nem a szigorú és tiltó parancs szavára, hanem a belső lelki átalakulás törvényei szerint. Hősei a példaadó elit ember mintaképei, félig istenek, akiket már nem félelemből tisztel az egyszerű többség, szeretik őket, és föltétlenül engedelmeskednek a felsőbbrendű hatalom beavatott képviselőinek, nyomukba se léphetnek, hiszen természetfölötti erők birtokosai. A történelemi ember hajnalán érezzük magunkat, amikor sokaság követi a titokba avatott fejedelmet, vakon bízik benne, mert úgy érzi, isteni akaratot teljesít tetteivel, amitől jobb lesz a világ. Úgy sejtik, történelmet csinálnak, és emlékezni fognak rájuk. Zándírhám, a székelyek főrabonbánja a regény központi alakja, papfejedelem, aki a mesék szigorú, de jólelkű királya, bizonyos varázserővel is rendelkezik, látnoki képességgel áldott ember, mindenkiben meglátja azt a cseppnyi jót, amivel a közjavára hasznos, ezért majdnem, hogy imádják. Nem tűri az igazságtalanságot, megköveteli a tör72

Partium

vényt és bünteti a vétkezőket. Országának bölcs uralkodója, aki számon tart mindent. Irattára ott hever előtte a nagy kőasztalon, amelyen időrendben sorakoznak a gondok kövei. Minden kődarab egy gond, ami megoldásra vár. Nagyok és kicsik egyaránt. A panaszló követ tesz le a gondok asztalára, hogy emlékeztesse a főrabonbánt a kérelem megoldására, amit nem mulasztana el soha a papfejedelem. Néha maga a főrabonbán helyez el egy követ, amikor gyanús dolgok fordulnak meg emberei körül, legyen az, közember vagy főrangú.Arról is gondoskodik, hogy az illető tapintása is legyen a kövön, amiből kiolvassa a titkot. Valójában mély emberismerő, de azt gondolják róla, hogy táltos, valójában nagy tudományú ember, mégis jobban elhiszik, hogy jóban van az égi hatalmakkal. Tapasztalata szerint állítja minden emberét a megfelelő helyre, hogy a nagy kazárbolgár-besenyő támadás idején a maroknyi ország minden erejét összefogja a védelem érdekében. Idejében meneszt küldöttséget Árpád fejedelem szállására, legidősebb fővezérét és fiát bízza meg a segélykérés nehéz feladatával, de a nép egyszerű gyermekei a hősök, akik vállalják a küzdelmes harcot. Bár természet dolgában különböznek egymástól a főemberek, a főrabonbán mégis okosan használja ki az egymással vetélkedők harcias törekvéseit. A szemben álló erőket is közösségi, nemzeti érdek szolgálatába állítja. Belátja, hogy a vadság állapotából kiemelkedő friss erőket kell az ügy szolgálatába állítania, ezért karolja fel a szolgaságból kivált Zsögöd vitézét, aki méltó társa lesz a főúri származású Ajnádnak. A többségből származó új erők lendületet adnak az erősen fogyatkozó nép önvédelmi harcának. Nemcsak a külső ellenséggel szembe szálló hősök ezek a regényalakok, hanem saját bűneik ellen is küzdelmet vállaló férfiak. Amikor idegen hadak támadásai ellen szervezkednek, megjelenik a pogány hittel szembe álló keresztény hitvilág is, amely szembe állítaná az egységes székely népet, azonban a bölcs papfejedelem idejében felismeri, hogy nagy erkölcsi erő rejlik a keresztény hitben, ezért nem irtja tűzzel – vassal, hanem türelmi magatartással szabad folyást enged az új hitnek. Így nem osztja meg a nemzet erejét. A nő és férfi szerelme lovagi eszménnyé magasodik, a lélek belső hangja anyagi érdekek fölé emeli a szerelmet, és ez a pillanat a személyes szabadság születése. Az égiek akaratát vélik a párválasztásban. A közép- európai keresztényég hajnalának is a regénye, amikor hívők és hitetlenek, pogányok és keresztények mérkőznek egymással a jobbik hitért, megtanulják legyőzni a bűneiket, hogy jobbá váljanak, emiatt hitregény. Ez is rendszerváltás, a lélek belső forradalma, amikor önmagát győzi le az ösztönember, és felismeri a közösségi összefogás nagy lehetőségeit, tapasztalja a győzelem mámorát is, de nagylelkűen viselkedik a legyőzöttel szemben, a vesztest nem semmisíti meg, esélyt ad a felemelkedéshez. A kitalált „rabonbánok világa” a hit emberének a felfedezése, amikor az egymást segítő értékek megváltoztatják a vad emberarcot, a gonosz megjavul, akár a mesékben. ANap és Hold imádatában fogant érzésvilág és világlátás pogány kori szerelme hatja át a regényt, amelyben az ember és természet kézen fogva vezeti egymást, nincsenek ellenséges határok ember és természet között. A favágó imával fohászkodik a fához, mielőtt kivágná, a vadász megsüvegeli az elejtett vadat, okos törvények szabályozta világban él az ember. Ez a naiv őstörténeti kalandozás példaértékű számunkra is, olyan érző és értő embe-

Partium

reket látni a kő és vas korában, akik lemondtak önző érdekeikről a közösség javára. Vezetőik – nagy idők jöttekor – lélekben tudtak nagyok lenni, magukhoz emelték a kisembert, és a győzelem után mindannyiuk számára otthont teremtettek a közös erővel megvédett hazában. Bár Erdélyről szól, a székelységnek hatvan év fantáziált története történelmi keretek között, mégis az egész magyarság sorsa benne van. Hiszen azzal kezdődik a regény, hogy az őrtoronyban várják a hírhozót, jön-e Árpádtól üzenet, és a várnál fejeződik be, hogy ott az, aki népét, hazáját szolgálja, annak az emléke nem felejtődik el soha. Lényege tehát az összmagyarság kép. Magyarország népe elvesztheti identitását, ha nem foglalkozik önmagával. Jelent és jövőt építő óhaját, valamint regényének lényegét így összegzi Gál Elemér: „Legyen új arca az embernek. Nyerje vissza, amit elvettek tőle. Az emberi arc legyen leolvasható, világosan értsen a másik ember belőle. Tudja, kivel beszél. Ellenség-e vagy barát? Legyen hazája az embernek, találjon otthonára! Legyen hazája, melyet magának épít lelkének is lakása, otthona.” Vallomás, imádság, nosztalgia ez a regény; egy olyan világ utáni vágy, amelyben a kozmikus rend uralkodik az emberiség javára, és benne egy kicsiny nép is nagynak érzi magát. Mert nagy dolgokat cselekedett.

Czine Árpád: Asztély 74

Partium

Támba Renátó

A keresztény nevelés és történeti valósága A XX. század egyre nagyobb arányú eltömegesedésében az egyén fokozatosan eltávolodik a vallástól, és ezzel együtt veszti el egyre inkább saját létének az értelmébe vetett hitét. Az elszemélytelenedés viszonyai között az elgépiesedő társadalomban az individuum felcserélhetőnek érzi magát, és ez a jelentéktelenség érzésével tölti el. Az ember napjainkra még távolabb került a spirituális bizonyosság érzésétől, s a tömegkultúra térhódításával ma már sztárok, sportolók és divatok hódolatának adja át magát (Németh és Pukánszky, 2004). Nagyrészt a média kultivációs mechanizmusa mentén alakul az emberek véleménye, értéktudata, s eközben eltávolodik az emberi kultúra örök értékeitől, így a társas normák olyan klasszikus megfogalmazásaitól, amelyekkel a Szentírásban találkozhatunk, és amelyekre tulajdonképpen az egész európai kultúra épült, ha mára kissé el is idegenedett a kereszténységtől. Mai függetlenségében az ember elvileg bármit megtehet, ám kapaszkodót sehol nem talál, míg a keresztény ember életéért Istennek tartozik, és lelkiismereti szabadságából eredően a jó cselekedetek sorával haladhat az üdvözülés felé. A vallás szimbólumain kívül, a szeretet eszméjének vallásos kifejeződésén túl nincs erősebb semminél, amely a gyermek lelki akaratára jelentősebb hatással bírna, a vallás hullámai azok, amelyek egy egyetemes érvényű, misztikus dráma részévé emelik az egyént, a közösség szerves részévé avatva őt. A keresztény nevelés ezért napjaink multikulturális társadalmában is lényeges és egyedülálló szerepet tölt be. A keresztény nevelésben a nevelés alapvető célját a hit képezi, alapvető módszereit pedig az erkölcs adja. A kettő együtt határozza meg az embereszményt, s mindez a tökéletesség eszményének fényében értelmeződik (Isó, 2007). A nevelés történetében sokáig maga a nevelés sem jelentett mást, mint a „rossztól” a „jóhoz”, a „tökéletlentől” a „tökéleteshez” való haladást, fejlődést. Tehát az adott kor ﬁlozóﬁai, vallási elképzeléseitől meghatározottan léteztek az ember mibenlétére vonatkozó, egyetemesen érvényesnek tartott állítások is, és létezett tételezés az „igaz” emberi természetre vonatkozóan. Ebből meghatározott normák, értékek adódtak, amelyek az egyént cselekvéseiben és magatartásában folyton motiválják. Ebből következik a keresztény pedagógia célfelfogásának normatív jellege, mert céljainak végső igazolását a transzcendenciában látja, és az ember rendeltetésének is transzcendens célja van (Mihály, 1998). A magyar kultúrpedagógia kiemelkedő alakja, Weszely Ödön a nevelés alapjának és egyúttal végső céljának a világnézetet határozza meg, amely felelet az élet legnagyobb kérdéseire, és az embernek a világegyetemben elfoglalt helyének problémájára. Minden világnézet vallási alapon fejlődött ki: a vallás pszichológiai jelenség és világtörténeti tény (Isó, 2007). Ezzel összefüggésben Bevezetés a neveléstudományba (1923) című munkájában kifejti, hogy a nevelés célja elvezetni a neveltet a reális értékektől (szükséges, hasznos, élvezetes) világából az ideális értékek (igaz, jó, szép) világába, mint alacsonyabb világnézeti régióból a magasabb felé (Weszely, 1994). Fináczy Ernő (a tradicionális-herbartiánus pedagógia reprezentáns képviselője) a tökéletesség eszményének, Isten követésében határozza meg a vallásosság lényegét, mert

Partium

a tökéletességre való törekvés „nyitja meg a legszélesebb perspektívát nemcsak az egyén, hanem egész emberi nemünk haladásának” (Fináczyt idézi: Isó, 2007). Ezért tartja olyan fontos kritériumnak a nevelő személyiségénél a vallásosságot. Akeresztény nevelés „egyedüli eszménye az abszolút erkölcsi tökéletesség, amint Isten emberré lett fiában, Krisztus Jézusban megtestesült és szemléletessé vált” (Fináczy, 1985, 11. o.). Ezért a középkori keresztény nevelés céltételezése elsősorban a földi élet megvetésével és a túlvilági életre való előkészülettel állt összefüggésben. „Legtökéletesebb az ember akkor – írja –, ha valamennyi köteléket, mely e mulandó világhoz fűzi, széjjeltépi” (Fináczy, 1985, 4. o.) „Az Istenre irányultság egyúttal a keresztény nevelés céltétele, és minden egyéb csupán ennek alárendelt eszköz. Ez különbözteti meg minden más olyan pedagógiától, amely pl. az önmegvalósítás, önkibontakoztatás, önkifejezés vagy más önmegjelöléssel Isten nélkül csupán az egyéni, csoportigény szintjén marad.” (Báthori és Falus szerk., 1997, 208. o.) – Olvashatjuk a Pedagógiai Lexikonban (1997), amely egyúttal a keresztény nevelés közösségi jellegét és az egyén felelősségét is megemlíti. Ugyanitt olvashatjuk továbbá, hogy a keresztény nevelés – alárendelve az Evangéliumból meríthető céloknak – egyformán figyelembe veszi az embernek a természethez, a közösséghez és az abszolútumhoz való kötöttségét is, ezzel a komplex meghatározással szemben tehát felületes definíciónak bizonyul az 1977-ben megjelent Pedagógiai Lexikon meghatározása, mi szerint a vallásos nevelés célja annak a hitbuzgó ember nevelésében rejlik, aki „életének formálásában a hittételeket és a hit erkölcsi útmutatását tartja mindenkor szem előtt” (az 1977-es Pedagógiai Lexikont idézi: Isó, 2007). Tudjuk, hogy a tömegek körében a XX. század folyamán egyre nagyobb tért hódított a kommunizmus, amely – legalábbis a deklaráció szintjén – a tudományt tekintette alapvető nevelőerőnek, s a vallást szinte az előítéletekkel azonosította. Korunkban pedig mintha ugyancsak hasonlóan leegyszerűsítő kép élne a köztudatban a vallásos életről, noha a vallás válságjelenségeinek nyilvánvalóan mélyebb történeti okai vannak, amelyek egyrészt az urbanizáció és a tömegesedés jelenségeivel függnek össze, de mélyebb összefüggések felszínre hozásáért érdemes talán vizsgálódnunk a kereszténység történeti valósága körül is. Ugyanis a vallás válságjelenségeinek értelmezésére vonatkozóan általában a középkor vallási türelmetlenségének jelenségéből messze vezető következtetéseket vonhatunk le, és eljuthatunk oda, hogy már a modern korban eltávolította a hívőket az egyháztól embertelen hajlama, és egyre inkább önállóan megmutatkoztak a világiasság és az ateizmus tendenciái. A vallási türelmetlenségnek egyrészt fő okaként tartjuk számon a reformációt is, amely ugyan személyessé tette a hit megélését, és neki köszönhetjük ugyan a Biblia azon igazságainak újrafelfedezését, amelyeket ma a legfőbb erényeknek tartunk, ugyanakkor mintegy az egyházat, „Krisztus testét” darabolta fel. Azonban az eretneküldözéseknek, a kiátkozásoknak, a hitszakadásoknak és a felekezeti vitáknak a történelemben korábbi okai vannak, és ezek a társadalom keresztény berendezkedésének hogyanjával függnek össze (O’Donnell, 2006) Az ókorban még a krisztusi közösség a közvetlen ember és Isten közötti kapcsolatra épült, a hitélet maga is személyesebb volt, valamint általános volt a lemondás és az aszkézis, és vagyonközösséget hirdettek. Jézus tanítása ezt üzeni: „aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja” (Máté 16,25). Az egyház hatalmi tényezővé válása után viszont a szerzetesek átvállalták a hívőktől a szigorú 76

Partium

életvitelt, és bennük így annál inkább megszilárdult és megmerevedett a korábban beidegződött mártír- és aszkétahajlam. – Ettől fogva a zsinatokon a keresztény tanítás olyan végső kérdéseiben hoztak döntéseket, mint amilyen a szentháromság kérdése, és innentől irracionalitásnak neveznek minden olyat, ami a dogmákon kívül van, esztelennek azokat az eretnekeket, akik a dogmákkal szemben másképp vélekednek, őket Isten bosszújára bízva, hogy majd ha isteni sugallatot kapnak, gondoskodjanak büntetésükről (Gecse, 1980). A hitéletet most már kevésbé jellemzi az Istennel való kapcsolat közvetlensége, az egyén hite elszemélytelenedett, közvetett és intézményes lett, a Szentírás hagyományainak vak, öntudatlan követésében merül ki, amit Luther a későbbiekben vakbuzgó ájtatoskodásnak nevez. A kereszténység intézményesülésével a hit és az egyén viszonyát egyfajta közvetettség kezdte jellemezni. Ebben a viszonyban jött létre az az egyenlőtlenség is, hogy míg a kolostorok falai között a növendékek szervezett körülmények között részesültek a vallásos szellemű tanításban, értelmi és erkölcsi nevelésben is, addig – a szigorú önvizsgálaton túl – a paraszt ember hitét lényegében a babonák és hiedelmek telítette naivitás határozta meg, ráadásul a parasztság a szegények és elnyomottak védelmére hivatott keresztény lovag urak elnyomásától és kínzásától szenvedett. A hangsúly a nevelésben is eltolódott Jézus életigenlő, az örömökre nyitott természetétől, és amíg Krisztus tanítását a gyermekekkel szembeni bizalom jellemezte, és Máté evangéliumában azt olvashatjuk, hogy „Engedjétek, és ne akadályozzátok, hogy hozzám jöjjenek a kisgyermekek, mert ilyeneké a mennyek országa” (Máté 19,14), addig a középkorban a gyermekeket gyakran szellemekkel, boszorkányokkal, halállal ijesztgették, és előnyben részesítették a testi fenyítést is (Fináczy, 1985). Hivatkozások A négy evangélium. Bp., A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2002. Báthory Zoltán és Falus Iván (szerk.): Pedagógiai Lexikon I-III. Bp., Keraban, 1997 Fináczy Ernő: A középkori nevelés története: Vezérfonal egyetemi előadásokhoz. Bp., Könyvértékesítő vállalat, 1985. Gecse Gusztáv: Vallástörténet. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1980. Isó Dorottya: A vallásos nevelés felfogása a pedagógia tudományában. Neveléstörténet, 2007/3-4. Mihály Ottó: Bevezetés a nevelésﬁlozóﬁába. Bp., Okker Kiadó, 1998 Németh András – Pukánszky Béla: A pedagógia problématörténete. Bp., Gondolat Kiadó, 2004. O’Donnell, Kevin: Eszmék története. Bp., Magyar Könyvklub, 2006. Weszely Ödön: Bevezetés a neveléstudományba. Bp., OPKM, 1994.

Partium

Szilánkok Técsi Zoltán

Rituális széptettek IX./35. Éljen! – avagy, a muzsika Hangja Ma lett hatvan éves NémethyAttila. Szerintem, senki sem kapja fel erre a hírre a fejét – már csak azért sem, mert nem meghalt valaki, hanem „csak” megszületett, s a tetejében nem is most, hanem hatvan évvel ezelőtt –, szóval, elvileg, mindenki meg tudta őrizni hidegvérét hírünk hallatán. Ezzel szemben, én tényleg átérzem a fentebbi közlés (hír)értékét és fontosságát, hiszen kedvenc rádiócsatornám vezető szerkesztőjének, pontosabban – s köznapian – szpíkerének* jött el e kerek évfordulója. Majdcsak megemészti a vele járó fájdalmakat és „fáradalmakat”. Ám, hogy ne fájjon mégsem annyira ezen láthatatlan határ átlépése, s könnyebb legyen a puszta tény feldolgozása, a szinte családként működő kicsiny kollektíva – vagy helyesebb itt talán az alkotóközösség emlegetése –, szóval, ez a nap mint nap együttműködő nem mindennapi grupp*** rövid műsorban emlékezett meg fentebb nevezett alaptagja működéséről. Pontosabban, amolyan szeretetmegnyilvánulás-féle**** fogadta az éppen csak ébredező, mikrofon- helyett telefonvégre kapott rádióst, amit a csapat részévé csupán pár hete váló Radványi Dorottya vezetett elő, s amiből kiderült számunkra is, hogy e nap mint nap hallható, nem mindennapi kollektívából talán az ünnepelt az, akit kivétel nélkül mindenki szeretni tud. (S ez most, egy ellentmondásosra, sőt, egyenesen veszekedősre sikeredett erdélyi buszos körutazás végeztével igencsak felértékelődött számomra, mint megvallott-kiteregetett körülmény. De lásd majd az erről szóló későbbi írást.) Így pedig bizonyára nem is tűnt harminchat évnek, amit mostanáig a mikrofon végén lehúzott ez a remek ember, akit a Virtuózok mindig bölcsen szóló zsűritagjaként is ismerhettek. Mert harminchat év egyazon (munka)helyen máskülönben nagyon sok idő, s valami különös érzés – édesanyám ennyi évesen szült meg engem, úgyhogy, e számjegy számomra már eleve, mondhatni, eredendően kedves –, én például már biztosan nem fogom megtudni, milyen is. Egyébként, hogy leplezze zavarát az otthonában felhívott, rögtön elterelte a szót afelé, hogy számára azért is nagy nap ez, mert feleségét ugyanezen a napon kísérte oltár elé, majd hozzátette még azt is – szakmai ártalom! –, hogy öröme mégsem lehet teljes, mert e napon halt meg 1996-ban Solti György. Akiről hangversenytermet neveztek el a Zeneakadémián, s éppen ott zajlik a napokban az intézményt alapító Liszt Ferenc emlékének címzett nemzetközi zongoraverseny. Mivel pedig Némethyék Attilája előéletében zongorázott, már csak kíváncsiságból is be-beugrik oda, Koreában pedig a zsűrinek is tagja volt egy hete a Liszt Ferencről elnevezett ottani tehetségkutatón. Sok ideje tehát nem marad örvendezni, avagy az orrát lógatni, következésképp megöregedni sem fog tudni egykönnyen. Ki ér arra rá, ugyan, ennyi minden mellett!? 78

Partium

És én is azt kívánom önző módon, éljen még nagyon-nagyon sokáig, hogy két zeneszám között megoszthassa velünk adott műhöz vagy szerzőhöz fűződő élményét, értesülését, netán világunkról megfogalmazott különvéleményét. (Amit nem szokott általában véka alá rejteni, s ettől lesz még élvezetesebb a vele töltött idő.) Ajándékként pedig azt a mondatot küldöm most neki, amit annyiszor idéztem már előttetek, s amit bár Luthernek tulajdonítanak, én Temesi Ferenctől olvastam ebben a legteljesebb formájában. Így szól: „Aki tízévesen nem ártatlan, húszévesen nem szép, harmincévesen nem erős, negyvenévesen nem okos, ötvenévesen nem gazdag, és hatvanévesen nem szent – az már soha nem is válik azzá!” (S noha Teréz anyát éppen mostanában avatják szentté, szerintem nem veszített semmit a mi ünnepeltünk, ha ezen a kritikus korszakhatáron sima földi halandóként, s nem földre szállt angyalként jutott túl.) Ui.: Természetesen, miközben összeszedtem itt előttetek gondolataimat, mindvégig ez a közelebbről meg nem határozott rádió szólt – már csak azért is, mert a tévém még mindig betegeskedik –, igen, reggeltől estig, s immár hajnalok hajnaláig ezt hallgattam! S mert szabadságáról visszatérve Némethy úr volt végig „ügyeletben”, folyamatosan őt! (Leírom a tisztesség kedvéért, de talán mondani sem kell ezek után: a Bartók Rádióról volt és van szó.) Mikor e sorok születnek, tudtam meg például tőle, hogy Puccini – aki, miként Attilánknak régtől, nekem is egyik kedvencem lett mától -, szóval, hogy ez az ötgenerációs zenészcsaládból kisarjadt olasz úriember öt héttel halála előtt tudta meg, hogy gégerákja van, s öt nappal halála előtt átesett egy műtéten is, ami végül nem segített rajta. Pedig csak húsz napot kért orvosaitól, hogy letisztázhassa teljesen a saját képletes műtőasztalán heverő Turandotot… Ui.2: És ha már a témánál vagyunk, megragadnám az alkalmat, s megkérnélek Benneteket: ha valaki mostanában Marosvásárhelyre vetődik, és Kolozsvár felé továbbhaladván megáll az első OMV-kútnál, vegye már meg nekem az ottani CD-választékból – anyagi lehetőségeitől függően – a „Chopin 50” és/vagy „Liszt 100” című triplaalbumokat. Ígérem, nem leszek hálátlan! (Egyébként könnyű lenne rájuk találni, főleg, mert utóbbit legfelül felejtettem, hogy valami magyar vonatkozás is látsszon a nemzetközi, illetve színromán kínálatban…) * Mily’érdekes, erre a szóra nem „kapta fel a fejét” laptopom** helyesírás-ellenőrző programja, bezzeg a „csinálni” szónál mindig kiakad. ** Erre se! *** Most már egyenesen tesztelem hordozható irodám és könyvtáram, de – hogy teljes legyen a képzavar - meg se rezdül képernyőjén a bőr. **** Ezt a pillanat szülte szókombinációt bezzeg minden lehetséges formájában aláhúzta pirossal a mi virtuális kontrollnyikunk!

Partium

Rituális széptettek IX./36. Isten keze – avagy, egyetlen nap Nem vagyok rá büszke, hogy Goethe-től* alig olvastam valamit – noha a Faustban a Tokajit név szerint említi, s ezzel világméretű reklámot csinál az italok italának –, két gondolatát viszont előszeretettel szoktam idézni. Az egyik az, amely szerint utódainknak nem kell mást adnunk, csupán gyökereket és szárnyakat – meggyőződésem szerint, majdhogynem elég ennyit tudni a gyermeknevelésről –, míg a másik valahogy úgy szól: nincs nagyobb dolog a világon, mint egyetlen nap! Mert valahogy beleérzem ebbe a mondatba az élet végtelen gazdagságát, mi több, hogy az a huszonnégy óra kicsiben egy élet tud lenni.Annyi minden történik, történhet velünk reggeltől estig, s estétől reggelig. És számomra ilyen volt ezen a héten a szerda. Aznap úgy mondtam mindenkinek: egyenesen a Jóisten írta! Nem mintha más napjaimat ne Ő alakítaná, öntené végső formába, de e napom szinte minden percében éreztem a közelségét. Ahogy Julian Barnes fogalmaz – a véletlenek játékáról elmélkedve -, hogy: személyesen Ő kukucskál a vállam fölött, segítőkészen el-elhullatva egy-egy vaskos célzást bizonyos kozmikus tervvel kapcsolatban. Szóval, meggyőződésemmé lett a nap folyamán, hogy Valaki a legjobb értelemben manipulálja a körülöttem folyó dolgokat. Mert mindez már nem történhetett meg véletlenül, ekkora véletlenek ugyanis egyszerűen nincsenek! (Azt meg Chestertontól szoktam idézni előszeretettel: „A véletlenek a Gondviselés szójátékai.” S miután éveken át gyűjtöttem a végzet és a véletlen tárgykörében született bölcsebbnél bölcsebb állásfoglalásokat – Demokritosztól Senecáig, Kertész Imrétől Kunderáig**, akit én csak Kanderűnek szoktam hívni –, ez volt az a mondat, ami először kötötte össze a véletleneket a világban összhangot teremtő magasabb hatalommal. És ekkor jött Anatole France, „feltéve a koronát az i-re”: „A Véletlen talán egy Isten által használt álnév, amikor nem akar aláírni valamit.” Hm! Magam sem tudtam volna jobban kitalálni!) De, hogy visszatérjek szertelenségében is szervezett szerdámhoz: úgy kezdődött minden, mint máskor, a hét közepe felé. Miután előző estémet lányaim körében töltöttem, másnap elindultam stoppal Nyíregyházára, hogy megnézzem kedvenc mozimban az éppen műsoron lévő ﬁlmeket. Ám aznap annyi eltérés kapásból mutatkozott, hogy mielőtt még kinyújthattam volna szándékomat jelző jobbomat, egyáltalán, alighogy kiértem a sarokra, megállt mellettem a helység mindentudója, a Goethe által is magasztalt Tokaji aszú első írott emlékének fellelője, Zelenák tanár úr. És mert szüreti napot tartott, és ehhez szüksége volt még erre-arra, beültetett a kocsijába, és átvitt a Tiszán túli első településre, Rakamazra. (Út közben már csak azért sem telt haszontalanul az idő, mert még egyszer elmondattam vele, de most már töviről hegyire, annak a láthatóan ülésre teremtetett kőnek a történetét, amit a házunk elé évekkel ezelőtt az ő felbujtására görgettem át az út túloldaláról és az útépítők elől – mintegy mentve a menthetőt –, s ami egy Kovács Kálmán nevű, 1939 és ’41 között főbíróként ténykedő illető kedvenc leshelyének számított.) Szóval, nem csupán kellemesen, de hasznosan indult az utam – amiből hamarosan visszaút lett! Menet közben kaptam tudniillik a telefont – mint már egyszer ezelőtt, úgyszintén Tokajon áthaladva –, hogy egyesületünk nevében alá kellene írnom, de halasztást nem tűrvén. Így pedig Tokajban találtam magam megint, s most már maradtam is ott a nap hátralévő részére. Újabb telefon érkezett ugyanis, amely által arra buzdított barátom – akit amúgy stop80

Partium

polás közben ismertem meg, mint már annyiakat, akikre azóta barátomként tekintek –, hogy tartsak vele, ha tudok, mivel biciklizni támadt kedve. És, ahogy mondani szokták, nekem se kellett kétszer mondani. Magyarán, kifogások keresése helyett kapásból igent mondtam, s emiatt már indult is abból a Girincs nevű faluból, ahol él és dolgozik, s ahol – mint Zelenák úrtól megtudtam visszafelé – Tokaj egyik régebbi jegyzője is él. (Utóbb kiderült, éppen Jánosék korábbi házát vette meg, ami véletlennek nem annyira kicsi.) Amíg pedig Tokajba érkezett Rajkovics uram – mellesleg, hegyaljai felmenőkkel büszkélkedhet, így szinte hazajött –, szóval, ez alatt a háromnegyed óra alatt összepakoltam visszaváltásra váró üvegcséimet volt otthonomban, s felsétáltam velük a találkahelyként kitűzött tokaji főtérre. És ama aláírások megejtése előtt beszolgáltattam őket a patikában, illetve az ott lévő, nem éppen szépségéről híres áruházban. (Merthogy, a környéken kizárólag ebben a Coop-boltban – ez itt a reklám helye! – lehetséges leadni az úton, útszélen talált féldecis pálinkás edénykéket.Apatikák viszont mindenütt visszaveszik az általuk kibocsátott, s nem is oly olcsón felszámított gyógyszeres ﬁolákat, amiket többnyire a lomtartályok nyelnek el kis hazánkban. A polgártársak ugyanis kényelmesebbek annál, mintsem hogy visszaszolgáltassák azokat. No meg hát, nem is igen kötik az orrukra, hogy – kimosott állapotban, és egyenként 78, 92, 130, illetve még annál is több forintokért – várják őket szeretettel vissza.) Ami viszont csöppet sem törvényszerű: az odahaza felpakolt és boltunkban leadott 59 darab alkoholos edényke ellenértéke éppen annyit tett ki, mint az addigra már a kosaramba helyezett – s igen jelentősen mérsékelt áru, mintegy hatodáért megkapható – Kis Szivarkalauz. Éppen, de pontosan ötszázkilencven forintot! Nekem pedig több se kellett, hogy ettől még jobb legyen eddig sem kevéssé kerek kedvem, illetve napom! Amihez már csak közös kerekezésünk járulhatott hozzá nagyszerűnél nagyszerűbb találkozásokkal és élménydús beszélgetésekkel – múzeumunk kollektívájától annak vezetőjén át a körforgónál felállítandó hős várkapitány és zsoltáríró, Némethi Ferenc szobrának megalkotójáig –, merthogy, ha már útitársam gyökerei ide is elnyúlnak, útba ejtettük kívül-belül megújult múzeumunkat, meg annak vonzataként, egy éppen zajló ásatást. (Ama születőben lévő szobor meglátogatása már csupán ráadás lehetett, ahogy szent hegyünk, a Kopasz megkerülése is. Hogy ennek révén újabb pálinkás üvegcsékre és egyebekre tegyek szert, s ezzel esélyt nyerjek valami hasonlatos, csodával határos, de minimum kapitális véletlenre…) Vagy mindez így, leírva elveszítette varázsát, és be kell látnunk, hogy ezen, csodával határos élményeinket, észleléseinket lehetetlen megosztanunk másokkal? Várom a válaszaitokat, ti hogy' is vagytok ezzel. * Akit az utolsó igazi polihisztorként szoktak említeni, azaz, hogy korának minden tudását magába tudta még foglalni. Hiszen az utána következők már kénytelenek voltak szakosodni, majd pedig egyre kisebbre sűrűsödött az a (tudomány)terület, ahol az emberﬁa még otthonosan tudott mozogni. Egészen korunk szakbarbárjaiig, illetve, egész életükben ugyanazon alkatrészeket beszerelő bérrabszolgáiig... ** Egyszerűen rendezi le a kérdést a görögök bölcse: A világon minden véletlen és szükségszerű. Kundera ehhez csak azt fűzi hozzá: a véletlen értéke egyenlő valószerűtlenségének mértékével. De még a fentebb emlegetett Goethe is megnyilvánul tárgykörben, mikor úgy ír: „A véletlenek csak azokat látogatják meg, akik azt felkészülten várják.” S kiderülhetett a fentiekből, én magamat egy ideje már ilyen embernek tartom.

Partium

Sz. Tóth Gyula

Iskola a határon túl és innen1 Európai tanszemle az élet iskolájában (2. rész) Rosszul esik a regnáló köztársasági elnök kijelentése. Egyrészt, mint magyar állampolgárnak, mert bánt, hogy kellő ismeret nélkül mond ilyeneket. És igaza van Sarkozynek, találó az utolsó kérdése! Tudom, mert itt élek. Én tisztelem Franciaországot, a köztársaságot, elsősorban a derék francia embereket. Mondhatom, elég alapos a tudásom a francia történelemről, irodalomról, tanítom a nyelvüket, részt veszek a két kultúra közvetítésében, készítettem Francia nyelvű tanítási programot, a közép-haladó címe: Correspondances – Kapcsolatok, Baudelaire nyomán. Nemrég jelent meg egy kötetem: Egy franciatanár irodalmi kalandozásai, benne a Fűzfa Balázs által összeállított 12 legszebb magyar vers francia adaptációinak feldolgozásával. Több francia vonatkozású cikkem van erre-arra, jó néhányszor voltam Franciaországban, ösztöndíjasként, tolmácsként és magánúton. Szóval, mint kultúraközvetítőt is bánt Hollande kijelentése. Most írjak neki levelet, mint Boris Vian egykoron: „Monsieur le Président”…? Igaz, az író, költő, zenész, tehát művész más téma kapcsán szólt az elnökhöz: háború volt, a háborúzás ellen tiltakozott. Most is háború van szerte a világban, Európában is. És akkor felvilágosodás köztársaságának vezetője is háborúzni kezd – ártatlanok ellen. Nem írok neki levelet, úgysem olvasná el. Nem szeret olvasni, szépirodalmat sem, erre büszke. (Lehet, hogy jobban ismerem a francia irodalmat, mint ő?) De hogy mélyebben átélem, az biztos. És kellő transzformációval igyekszem mára aktualizálni. Ebben segít például Pierre Chaunu Felvilágosodás című hatalmas munkája, amelyet kiváló tanárom, Nagy Géza fordított magyarra. (Az elnöknek ezt nem kell tudnia, de tartok tőle, hogy az eredeti művet sem ismeri.) Nem írok levelet az elnöknek. Szurkolok viszont Franciaországnak, hogy találjon vissza a „fényesebb” útra, merítsen ihletet a Fény századából. A Belle Époque ragyogásából, békebeli hangulatából, melyet a 20. századi háborúk megtépáztak ugyan, de a II. világháború után emberi-alkotói fejlődésnek indult az ország, de Gaulle vezetésével. Sajnos, mindez a hetvenes évek végéig tartott. Azóta: „Les Fleurs du mal” – „A Romlás virágai” (Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád fordításában), „A Rossz virágai' (régebben György Oszkár, Térey Sándor, újabban, Tornai József fordításában). Mindegy, a lényeg: a „mal”, a „baj”. A magyarok összejöveteléről franciáknak. Az idei színpompás csíksomlyói zarándoklatról készült videofelvételt, a kultúraközvetítés jegyében, tájékoztató ismeretekkel elküldtem francia barátaimnak. („Pèlerinage massif des Hongrois et des Sicules à Csíksomlyó” = http://visegradpost.com/fr/2016/05/13/pelerinage-hongrois-siculescsiksomlyo/) Kettő a reﬂexiókból: „Köszönöm e csodás hitbéli üzenetet. Nem tudtam, hogy Mária ennyire szeretett és csodált a magyarok körében, ő minden nép anyja, szerte 1 Az írás első része a Partium 2016/2. számában jelent meg

Partium

a világban. Az ilyen üzenetek, bármi is történjen, erősítik a baráti köteléket közöttünk” (Maryvonne). „Köszönet ezekért a képekért. Annál is inkább, mivel ekkora tömeg láttán nem kevés félelem fog el! Ám az olyan események, amelyek felrázzák a világot, nem a bizonytalanság, hanem a biztonság érzetét táplálják” (Martine). Sikerült hát egy francia jogos félelmét, kis időre legalábbis, eloszlatni Ismerve a franciaországi helyzetet, ez nem kevés. Mindkettő levélíró édesanya, több unokával. Az összetartozás élménye. Igyekszem a franciákat megnyugtatni. A csíksomlyói zarándoklat meghatotta őket, Martine kis félelmet jelentett be a nagy tömeg láttán elfogja a rossz érzés. Napjainkban valóban előfordul bizonyos félelem, amikor nagy tömeget látunk, a tömegnek megvan a természete, ismerjük, sok rettenetes dolog történik. De ezen az eseményen, a zarándoklaton biztonság van, nincs atrocitás, lopás se. Miért? Itt az emberi szolidaritás jelenik meg, az összefogás, az összetartó erő, melynek alapja a közös nyelv, az anyanyelv, a hit, a szülőföld szeretete. Ez hangsúlyosan szerepel a francia irodalomban is, például François Mauriac, Colette, Marcel Pagnol, Hervé Bazin műveiben, és másként a mai francia valóságban egy modern írónál: Frédéric Beigbeder, Un roman français (megvan magyarul is: Egy francia regény, Tótfalusi Ágnes fordította). Vagyis, jelen van a nemzeti értékek iránti érzelem, akkor is, ha ez a terület, a politika következményeként, nagyon is felszabdalt. Van viszont egy érdekes, mondhatnám bizarr jelenség. Furcsállom, hogy amikor a világ minden sarkában tűz van, rettenetes háborús akciók zajlanak, amire a politikusok mély fájdalmukat fejezik ki, megrendülve, ájtatos tekintettel (mesterséges, hamis ez a tekintet?), a megoldásra vonatkozó ismert közhelyeiket ismételgetik, eredmény nélkül. (Közéjük sorolandó a franciák elnöke is.) És íme, amikor itt van az összmagyar zarándoklat, egy jó és hatásos példa a szolidaritásra, mindez említésre sem kerül a vezető politikusok körében, már csak a tisztelet okán, s mint a megoldás egy lehetséges gyakorlata. Sem ők, sem az újságírók (nagy többségük a hatalmak kiszolgálói) nem viszik be a köztudatba, értékén. De még a pápa sem szól, pedig a szegénységet, a bajt látva szolidaritást, békét kér, s hozzá imát. Nem áldja meg a népi összefogást. (Miért kell megvárni a halottakat?) Az összefogás, az összetartó erő élmény a nemzeti azonosságtudat építő eleme, elvezeti az embereket a boldogsághoz, legalábbis átsegíti őket a „boldogtalansághoz vezető kríziseken”. Ezt hangsúlyozza Kopp Mária és Skrabski Árpád a „Magyar lelkiállapot az ezredforduló után” című mű munkájában. Akkor pedig, ezzel az erővel, ennek birtokában, segíthetünk másokon is. Például a franciáknak is adhatunk mintát, mert most roskadozik, nemcsak a köztársaság, de az ember is. Így köszönöm meg francia barátaimnak az együtt érző soraikat. Természetesen elfogadva azt az elvet, hogy az állampolgárt nem tévesztjük össze az állam hibázó vezetőivel. Az évtizedes baráti szálak, a derék franciák élete, annak megbecsülése köt össze bennünket. Van kellően realista francia irodalom ma is. Francia érettségi. Montesquieu? Ki Ő? A szellemes szóviccet talán Körmendy Zsuzsanna vagy a nemrég elhunyt Fázsy Anikó dobta be valamelyik írásában. Találó. Egy franciatanár irodalmi kalandjai című könyvem ismertetése során nem mulasztom el megemlíteni, hogy a magyar líra egyetemes, a francia fordítások ékesen bizonyítják, és irodalmunk „állja a versenyt” a franciával.Afoci-Eb kapcsán fogalmazhatunk így.Abe-

Partium

mutatókon kitértem arra is, hogy – folyamatos dokumentációelemzés és az adódó napi személyes gyakorlat nyomán szerzett tapasztalatom szerint – manapság a negyvenes franciával folytatott beszélgetés során a szóvicc, sajnos, valósággá válik. S ez nem vicc. Miközben én elismerően emlegetem a gazdag francia irodalom jeles alakjait, a beszélgető társ szemén látszik, nem tudja, mit beszélek. Legyen szó klasszikusról vagy mai szerzőről. Ki ő? Ez ma már közismert tény Franciaországban. Pár éve André barátom, egykoron országos szakfelügyelő, fejlesztő mérnök-tanár már panaszkodott, látva a romlást. És íme egy cikk a francia érettségi színvonaláról. A diákok, mások mellett, Anatol France-on buktak ki. (Nem, nem fennakadtak, kibuktak.) A tételt látva kifakadtak: „Micsoda? Hát, ez meg ki? Ez komplett bolond, tök flúgos…Alig hallottak róla, igaz, hogy 1921-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, de ez már őstörténet számukra”, rögzíti a helyzetet JeanMichel Léost. Hozzáteszi, hogyAnatol France szerint „az egyszerű stílus hasonlít a világító fényhez. Komplex, de nem jelenik meg benne”. Hát így vagyunk, nagy írónk meg forog a sírjában, elfeledve hírességét, az észszerűségről, a világosságról adott tanácsaival együtt, zárja a szerző. Hozzáteszi: a téma azért megér annyit, hogy beszéljünk róla kicsit. (Forrás: Boulevard Voltaire = http://www.bvoltaire.fr/. Alapnak mottója méltó a tartalomhoz és a névadóhoz: „La liberté guide nos pas.” – A szabadság vezeti lépéseinket.) És akkor még az érettségi dolgozatok helyesírásáról nem is szóltunk. Pedig bőven található tanulságosan elszomorító írás a „Voltaire Nagykörúton”. Más ma már a hangulat a párizsi körutakon, amelyekről oly magával ragadóan énekelt Yves Montand: „Les grands boulevards”. Mennyivel szebb! Inkább ezt és az ezekhez hasonló darabokat hallgatom. A francia sajtó. Interjú Alain de Benoist-val. Az indító kérdés: „Franciaországban a sajtó egyre inkább rosszul viselkedik. Miért?” A filozófus, politológus válaszának fontos része: „Az újságírók nem áldozatai a cenzúrának, hanem kórokozói.” (A sajtó ingatag), írta Juhász Gyula már 1922-ben. „A sajtó ingatag, / Álnok és csalfa, link, / Megcáfolja holnap, /Amit ma írt. (…) Dicsér, csak fizess / Te soronkint!” Megint kis francia–magyar összecsengés. Nincs új Európában. A francia lélek. Minden összefügg mindennel. A hálózattal sűrített globalizációban főleg. A franciaországi Eb idején nem a labda nyomába eredek. Fussanak a játékosok. Futnak is, játszanak is, nézem is. A nagy rendezvény, egyelőre, sínen van, peregnek az események, a felemás Franciaország állja a sarat. Illetve a rohamot. Figyelem a tévét, a sajtójukat is pásztázom, milyen most a francia magatartás. Kiderül-e? És legbelül, mi megy végbe legbelül? És akkor rábukkanok egy könyvre: „L’âme française” – A francia lélek. Írta Denis Tillinac, számos nagy társadalomelemző könyv szerzője. (Albin Michel Kiadó, 2016.) A külső borítón rikító vörös mezőben a mottó: „À la recherche de notre honneur perdu” – Nem ‘gloire’: dicsőség, nagyság, hírnév, és így a fordítás: Eltűnt becsületünk nyomában. Lehet ‘megbecsülés’, olyan dicsőség, melyben fontos a becsület. Csak ismertetőt olvastam a könyvről, a címből, a mottóból ítélve, a szerző kerülni kívánja a ‘gloire’ fogalmat, túl történelmi, sok minden tapad hozzá és rá, túl általános. Az ‘honneur’személyesebb, az egyesre apellál, az egyes polgár lelke s léte immár a tét.

Partium

Fontos ez nekik, nagyon. Pár évvel ezelőtt, francia barátaimmal beszélgetve, levelezve ez is szóba került. Mindig, amikor súlyos dolgok történtek Európában, és ők magyarázatot kértek. Például 2006-ban, amikor a magyar forradalom 50 éves évfordulóján a kormány vezetése az ünneplő tömeget lövette. A tanító szándékú levelem: À la recherche de l’esprit européen perdu. Lettre didactique à mes amis français. (Le 1er novembre 2006). A nyugati sajtó felemásan igyekezett beállítani a történteket. Szerencsére a nemzetközi LePetitJounal budapesti irodájának akkori igazgatója, Cécile Vrain hitelesen, pontosan tudósított az eseményekről, a helyszíneken készült fotókkal illusztrálva. Mindent elmentettem, a képek is megvannak. A történész, szociológus szerkesztőnőt hamarosan áthelyezték valahová, az újság működött egy darabig, erősen megváltozott beállítódással, hangsúlyosan politizálva, és kizárólag az ún. balliberális gondolatok mellett. (A kolontári iszapkatasztrófáról a tényeket elferdítő cikkeket küldött szét, alattomos tudósításokat szerkesztő véleményekkel ideologizált. Próbálta tisztára mosni a Mol vezetésének vörös iszapját. Ez már az újság központjának is sok lehetett, a budapesti szerkesztőtől megváltak. Talán nem is működik budapesti iroda, az újságot kapom, amely nem politizál, inkább a külföldön élő, dolgozó francia honﬁtársaikat célozza meg. A Mol-os időkről szóló cikkeket elmentettem, ma már nehezen találnánk meg őket az interneten.) Nagyon szomorúan láttam akkoriban a helyzetet, „eltűnt európai szellemről” írtam. Aztán nekirugaszkodtam, tisztáztuk, hogy kik azok a „feketeruhások”, akik Budapesten masíroznak, a migránsáradat ellen épített határkerítést is sikerült elmagyarázni. Már másképp lát a Nyugat ebben a kérdésben is. Fűzfa Balázs „A 12 legszebb magyar vers”– sorozat francia adaptációival már bizakodón fogalmaztam: „Az európai szellem nyomában. A franciák és BABITS az ESTI KÉRDÉS kapcsán”. Hozzátéve „a közvetítők felelősségét”. (Egy franciatanár irodalmi kalandjai. Szombathely, SUP, 2015) És most a derék franciák lelkiismeret-vizsgálatot tartanak, át kell értékelniük eddigi történelmüket, illetve történelmük változásait. Mondjuk a 70 éve tartó időszakot, ahogy André barátom is bevallotta. Jöjjön hát egy „Hősköltemény: „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? / Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző / Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.” Vörösmartyval igyekezünk segíteni a galloknak, már bevált: Le vieux tzigan (A vén cigány), Exhortation (Szózat), a „magyar Marseillaise”, ahogy a ﬁgyelő franciák nevezték. A verset Jókai fordította le Alexandre Dumas-nak. Hát, itt tartunk: A Romlás virágai. Írta Charles Baudelaire. Nálunk még tanítják a középiskolában. „Franciák, szemetek Budapestre vessétek!” Tananyagcsökkentés Európában. A Le Figaro cikkéből: „Tudta ön, hogy a francia középiskolákban már nem tananyag Clovis, Szent Lajos, I. Ferenc, de XIV. Lajos király vagy Napóleon sem? Ezeket mind törölték a francia kötelező tantárgyakból. Az oktatásügy válasza: a szűkös időkeretben helyet kell csinálni az Európán kívüli civilizációk oktatásának Malitól a han Kínáig”, írja felháborodottan a francia jobboldali napilap a francia történelem nagyjainak eltörléséről a francia iskolákban. Ennyit a francia nemzeti alaptantervről. Csökken a tananyag, nő a gond. Tanártüntetés nincs az eltűnő értékek nyomában. Európa a „levilágosodás” útján.

Partium

Hogyan tovább? A francia elnök nem szeret. Hát nem tudok tenni ellene, csak érte, mármint az európai összetartozásért, valamicskét. És ugye, az örök bölcsesség: Ne keverjük össze a népet a vezető politikusaival. Maradok ezen a nyomvonalon, ezekben a dimenziókban. Már ha „emberközeli párbeszédet” akarunk. Még hiszek benne, ez „humanizál” bennünket. És ha unitárius szemmel belenézünk: „A legfontosabb a humánum megőrzése és továbbfejlesztése, vagyis szabad szellemmel kapcsolódjunk be a Teremtő munkájába, bátran vállaljuk a tovább-teremtést.Aköltő a lélek csatornáin vezet el az unitárius gondolkodás mélységeibe, az igazi szabadszellemű világ rejtelmeibe. Legfontosabb teendőnk az emberiség-tudat kimunkálása a tovább-teremtés bátor vállalásával, hisz a világ mindnyájunké és felelősséggel tartozunk mindenért.” Felhős Szabolcs ír így a „Szabadelvű füzetek” 4. kötetéről, ismertetve Ószabó István Csillagbölcső című kötetét. (Partium, 2015. nyár, 86.) Itt kapcsolódhatunk egy magyar közgazdász nézeteihez: „A globalizáció nem ‘rossz’, avagy ‘jó’. Az emberiség történelmének része. Folyamat, amelyet lehet lassítani, gyorsítani, befolyásolni. Elátkozni, ördögtől valónak tekinteni azonban értelmetlen”. De ne hajszoljuk bele magunkat az „aranykorba”. Inkább: „örök reformációnk”, ami az ember teljességének, állandó megújulási igényének kifejezője, az ökumenizmus protestáns felfogása szerint. Ezen gondolkodjunk el. Ezen dolgozva hozzuk magunkat helyzetbe.

Czine Árpád: Nagykároly 86

Partium

Kaiser László

Egy hibátlan ember: Béres József Kudarcok és győzelmek, hibák és erények, tévedések és igazságok: életutak tényei, stációi. Sok emberről mondható el, hogy kivételes volt, kevésről, nagyon kevésről, hogy hibátlan – amennyire hibátlanok lehetünk… Béres József munkásságát ismerve az az egyértelmű megállapítás fogalmazódik meg: példamutató, nagy ember volt, nem túlzás kijelenteni, hogy erőt és hitet adó tanulsággal szolgál életének minden szakasza, tevékenységének minden állomása. Igazi példa-élet, igazi idea-ember, hogy Németh László szép szavaival éljünk, nem véletlenül, hiszen a nagy író álma és elvárása az olyan személyiség, mint Béres József, az értelmiségi hivatásának klasszikusa. Aki alulról jön s a legmagasabb szellemi régiókig jut el, aki minden embertársát szolgálni akarja, s aki – ha kell, dacolva a világ ellenállásával – nem enged üdvösségügyéből, a világ által netán későn elismert igazából… Hét esztendeje, nyolcvanhárom éves korában, március 26-án hunyt el Béres József: a legendás Béres-csepp kikísérletezője. Győztes ember volt: világhír, elismerés, díjak, s főként: emberek egészségének őrzője, sőt emberek életének megmentője. Közszeretet és dicsőség övezte az immunrendszert erősítő és a daganatos betegségek gyógyítását elősegítő nyomelemeket, ásványi anyagokat tartalmazó készítmény, a Bérescsepp megalkotásáért és persze töretlen életútjáért, tisztességéért. Azt érezték benne emberek milliói, amit ő büszkén vállalt: a népszeretetet. Visszaemlékezésében rögzítette, hogy amikor a 70-es évek második felében Aczél György személyesen akarta rávenni, hogy hagyja el az országot, bátran mondott nemet: „Az én őseim itt éltek, itt haltak meg, itt gürcöltek, itt ﬁzettek adót. Nekem nem átjáróház ez az ország. Én szeretem ezt a népet, és nem hagyom el.” Ezért is tiszta és hibátlan ember volt – meg ezernyi másért. Ha nézzük életének állomásait és döntéseit: csak a legnagyobb elismeréssel tehetjük, történelmi, politikai szorítások számbavételével különösen. A záhonyi születésű, szakkertészi végzettségű Béres Józsefet 1941-ben hívják be katonának, majd 43-tól frontszolgálat következik a Kárpátokon túli területeken. Komoly sebesüléssel tér haza a háború után, így is dolgozik, kertészeti munkát végez, 48-ban, huszonnyolc évesen tesz érettségi vizsgát. Családot alapít, gyermekei születnek. Hosszú ideig laboratóriumvezető egy mezőgazdasági intézményben, s 1965-ben, negyvenöt évesen szerez agrármérnöki diplomát. Tudományos munkatársként doktorál három évvel később. Az eddigiekből is látszik, hogy igen nehéz körülmények közepette ment a maga útján, későn végezve stúdiumokat, de töretlenül követve érdeklődését. Ez az érdeklődés vitte el az emberi immunrendszer vizsgálatáig, illetve ahhoz a kísérletekkel igazolt felismerésig, hogy összefüggés van a nyomelemek és a betegségek között. 1972-re nyert egyértelmű igazolást, hogy az általa felfedezett Béres-csepp szérum segít a rákbetegek gyógyulásában. Az emberek özönleni kezdtek kisvárdai házához, s ő ingyen adta a szert. Segíteni akart, önzetlenül, úgy érezte, ez kötelessége. S a szakma és a politika reakciója? Erről így nyilatkozott: „A kutatókat, orvosokat, politikusokat végképp nem érdekelték az eredmé-

Partium

nyeim, és főleg nem százak, ezrek gyógyulásai. Hogy ez miért lehetett? Nem tudom. Ilyen az ember? Hiszem, hogy nem. Nem voltam orvos és vidéken éltem. Hogy jön ahhoz egy ismeretlen senki – gondolhatták ők –, hogy felfedezzen valamit, hogy rájöjjön valamire, amire még Amerikában, a legjobban felszerelt laboratóriumban sem jöttek rá?” És megindult a retorzió. Bűnvádi eljárás indult ellene, följelentették sarlatánságért, elkobozták jegyzeteit, nem engedték hozzá a beteg embereket. Döbbenetes!Amagyar értelmiségi színe-java állt ki aztán mellette – vagyis gyógyulásra váró emberek mellett is –, Kósa Ferenc ﬁlmmel, melyet hosszú időre betiltottak, Nagy László, Illyés Gyula, Ratkó József, Sánta Ferenc, Déry Tibor, Csoóri Sándor, Balczó András és mások szóval és írással. Béres József nem adja föl, harcol a tengernyi ellenállással szemben. Hogy mindehhez mi adott erőt? Szavai adnak választ: „Nem a magam hasznát kerestem, nem a magam érdekeit szolgálta a munkám, eredményeimmel embertársaimon akartam segíteni.” És győzött. 1976-ban megtörtént a készítmény szabadalmi bejelentése, majd két évvel később kereskedelmi forgalomba került a Béres-csepp – egyelőre gyógyhatású készítményként. S a szer, egyáltalán Béres József tudósi és emberi vállalkozása diadalmasan és nagy hatósugárban kezd jelen lenni az emberek életében és a magyar társadalomban egyaránt. A nyolcvanas évek további kísérleteket és eredményeket hoznak, nagy elismerés, hogy 1987-ben végre bemutatják Kósa Ferenc 1976-ban és 1986-ban róla és tevékenységéről forgatott, Az utolsó szó jogán című ﬁlmet. 1989-ben, a rendszerváltoztatás előtt megalakul a nagy forgalmú és számos terméket értékesítő Béres Részvénytársaság, majd a korábban megvalósult Béres Alapítvány a Teljes Életért néven karitatív célokat szolgáló alapítványt hoz létre. 2000-ben végre a cseppeket gyógyhatású készítmény titulus után hivatalosan is gyógyszerré nyilvánították. Mintha a határon kívül is jól ismert egész vállalkozás az életnek üzenne: igazság és működés, misszió és tisztességes üzlet igenis összebékíthető, a szolgálat és piacgazdaság nem egymást kizáró fogalmak, s a későbbi díjak is ezt igazolják, többek között a legrangosabb hazai tudományos elismerés, a Széchenyi-díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje, a Magyar Örökség-díj. Béres József: hibátlan ember, s itt nyilván nem elsősorban az emberi gyarlóságok világára kell gondolnunk. Hibátlan: másokat szolgálni kívánó mivoltában! A róla írott kötet, a Cseppben az élet című könyv szerzője, Béres Klára, aki egyébként az összvállalkozást máig működtető ifjabb Béres József felesége, a hitet és erőt adó nagy tudósról szólva a hitet hangsúlyozza. Azt a hitet, amelynek lényege az a meggyőződés, hogy – idézve a szerzőt – „semmi nem reménytelen, semmi nem hiábavaló, hogy létezik a Gondviselés és győz az igazság”.

Partium

Választ t út Krisztus ereje lakozzék mibennünk Tőkés László igehirdetése

Alapige: 2Kor 12,6-10 A mi segedelmünk jöjjön Istentől, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, örök, igaz, Isten. Ámen! Hallgassátok meg, Testvéreim, Istennek szent igéjét, amely által szól hozzánk ebben az áldott órában, amint az írva található Pál apostolnak a korinthusbeli gyülekezethez intézett 2. levele 12. részének a 6. és következő verseiben. Kérlek, hallgassátok meg ﬁgyelemmel és alázattal: „Mert ha dicsekedni akarok, nem leszek esztelen; mert igazságot mondok; de megtürtőztetem magamat, hogy valaki többnek ne tartson, mint aminek lát, vagy amit hall tőlem. És hogy a kijelentések nagysága miatt el ne bizakodjam, tövis adatott nékem a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bizakodjam. Ezért háromszor könyörögtem az Úrnak, hogy távozzék el ez tőlem; És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekszem azért az én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem. Annakokáért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldözésekben és szorongattatásokban Krisztusért; mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős.” Kedves Testvéreim! Szeretett ünneplő Gyülekezet! Nagy jóérzéssel tölt el, hogy a frissen felszentelt, megújított templomban kerülhet sor erre a felemelő ünnepélyre. Ennek örömével köszöntöm a kisvárdai nemes és szent református eklézsiát, és valamennyi testvéregyház tagjait és képviselőit, Szent László király nevének közösségében – hiszen amint már értesülhettetek róla, a következő esztendő Szent László Emlékév lesz. Az ő személyisége összekapcsol bennünket: nagyváradiakat és kisvárdaiakat. Amint hallottátok, Szent Pál apostol bizonyságtételét olvastam fel Isten kegyelmének a mindenhatóságáról. Mondom református létemre, hogy „szent”, hogy annál jobban kihangsúlyozhassam: Pál apostol nem a saját érdemei és ereje által szentült meg a keresztyén egyház- és vallástörténelemben, hanem éppen mert Istennek különleges kegyelme térítette őt a vallásüldözés útjáról Krisztusához. Mai szóhasználattal élve ellentmondásos történelmi személyiségnek nevezhetnénk őt, hiszen előző életében üldözte Krisztusát és az ő tanítványait. Krisztussal való találkozásakor megvakult. Ez a vakság Isten dicsőségének a látásától való volt, de jól kifejezi azt a vakságot is, amely akkor bo1

Elhangzott a Tőkés LászlóAlapítvány díjátadó ünnepélyén (Kisvárda, 2016. szeptember 11.)

Partium

rul reánk, amikor „látván nem látunk”, amíg meg nem világosít bennünket Krisztus. És kérdezi Pál: „Kicsoda vagy, Uram? Az Úr pedig monda: Én vagyok Jézus, akit te kergetsz: nehéz néked az ösztön ellen rúgódoznod” (ApCsel 9,5). Bizony, az apostol a másik végletből vált Saulusból Paulusszá, tért Krisztusához, és válhatott a katolikus egyház szentjévé. Drága Testvéreim! Pál apostol történetének, átváltozásának alapkérdése, kulcsa lehet számunkra, hogy minő lélek lakozott az apostolban megtérése előtt és annak utána? De ezt a kérdést nyugodtan alkalmazhatjuk magunkra is. Milyen lélek lakozik bennünk egyen-egyenként? Hogyha egymásra nézünk, ha szólunk, ha megnyilvánulunk. Milyen lélek lakozik a megszólalóban, szomszédunkban, polgártársunkban, lelkipásztorainkban, a politikusainkban, közrendbéli emberekben, a szószólókban és véleményvezérekben, a vezetőkben, polgármesterekben és királyokban, miniszterekben, és Brüsszel uraiban – ha tetszik. Minő lélek lakozik bennünk? A gonoszságnak, gyűlöletnek evilági lelke és ennek lelkülete jellemez-e bennünket – ahogyan Jakab apostolnál olvassuk: „az irigységnek lelke” irányít bennünket? Vagy pedig: Istennek Lelke? „Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek?” – teszi fel a kérdést Pál apostol (1Kor 3,16). Majd utóbb egy másik helyen azt kívánja, hogy „lakozzék a Krisztus a hit által a ti szívetekben;” (Ef 3,17) Nos, mi is az önvizsgálat igényével szegezzük magunknak a kérdést: milyen lélek lakozik bennünk? Ez minősíti, hogy milyenek vagyunk, milyenek lettünk és milyenekké válhatunk. Hitbeli szempontból, a Szentírás tanítása értelmében jó és rossz lélekről, illetve beteg és egészséges életről/emberről beszélhetünk, sarkítva a kérdést aszerint, hogy milyen lélek lakozik bennünk. Ez a minősítés, ez a megközelítés szögesen ellentmond a testiekben tobzódó, materiális világszemléletnek. Amikor azt halljuk, hogy „ép testben ép lélek”, az ókori mondásban egy olyan testkultusz fogalmazódik meg, melynek értelmében a világ teljesen egydimenzióssá, testivé válik. Azt mondhatjuk, hogy ép testben legyen ép lélek, és erre törekszünk is. De példának okáért Pál apostolnál éppen fordítva látjuk az esetet: törékeny, gyenge testben hatalmas lélek lobogott, a Lélek által. Kifejezetten materialista világszemléletre vall a testközpontú felfogás. Látunk olyan izomerős embereket, akiktől távol áll, hogy „ép lélek” lakozzék bennük. De látunk olyan lelki nagyságokat, amilyenekre Pál apostol mutat példát, akik nem testi erejükkel tűnnek ki. Az orvostudomány is egyre inkább meghaladja azt az egyoldalú szemléletet, mintha a gyógyítás csupán a testi nyavalyák kezelését jelentené. Egyre inkább ráébred, hogy életünk, egészségünk nem csupán a vegyi folyamatok eredője, betegségeink nem csupán biológiai okokra vezethetők vissza. A stressz felfedezése nagy változást hozott szemléletünkben. Rá kellett döbbennünk – többek között ebből is – arra, hogy sok betegségnek lelki okai vannak. Pszichoszomatikus gyógymódokra van szükség, és nem elég a testnek a kezelése, a lélek elhanyagolása mellett. Test, lélek és szellem hármas egységéről beszél maga a mai kitüntetett is, Papp Lajos orvosprofesszor. Az Újszövetség szerint a külső és a belső emberről beszélhetünk. Megromolhat a külső ember, de a belső ember Krisztus által újból és újból képessé válik a megújulásra. Gondolom, nem tévedünk, ha Jézus gyógyításainak, csodáinak is ebben fedezzük fel a titkát. Amikor ő azt mondja, 90

Partium

hogy „kelj fel és járj”, akkor nem valamely varázsló szólítja meg a beteget, hanem a teljes test-lélek emberhez fordul, és így gyógyítja ki a bajából. Végső soron már a halálból való feltámadásnak is ezen a ponton kell keresnünk a titkát. Pál gyarló, beteg – testi mivoltában. Egyenesen dicsekszik azzal, hogy tövis adatott a testébe, hogy a sátán angyala gyötri, éppen ezért három ízben könyörög, hogy távozzék el tőle a sátán angyala. Isten pedig ezt válaszolja, talán a magyar nyelv egyik legszebb mondatával: „Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.” Nem saját erejével, nem saját eszével, tudományával, karizmáival dicsekszik, pedig megtehetné: azt is mondja, hogy „mert ha dicsekedni akarok, nem leszek esztelen, mert igazságot mondok”. Vagyis éppenséggel megtehetné, hogy dicsekedjék, mert komoly eredményeket ért el – mondanánk közönséges megfogalmazásban –, és szentként tisztelik százezrek – tehetjük hozzá –, és ha valakinek, akkor őneki igazán volna mivel dicsekednie. Mégsem dicsekszik, mivel a saját ereje helyett az Isten erejére hagyatkozik. „Boldogok a lelki szegények” – mondja Jézus –, ami, tudjuk, azt jelenti, hogy önmagunkban vagyunk szegények, de a Lélek által, aki betölt bennünket, meggazdagodunk. A mi erőtlenségünkben az Ő ereje érvényesül, mindenható módon. Ezért tartja fontosabbnak minden érdeménél, hogy Krisztus ereje lakozzék szívében. Gyönyörködik erőtlenségében, és rátámaszkodik a kegyelemre. A kegyelem pedig olyan hatalmas erőforrás, mely minden hiányt kipótol, és minden űrt betölt. Megjártam én magam is a mélységet és a magasságot, hajszálon múlott az életem, majd a dicsőség magasságába emeltek, de mindenkor érzékeltem, életem különböző időszakaiban pedig különösképpen átélem, hogy mennyire gyenge az ember. Mennyire kicsin múlik, hogy felemeli-e az Isten, vagy megalázza. Hogy sikerül-e a pályája, vagy pedig derékba töri ’56. Szóval ha csak magunkban bízhatnánk, és saját erőnkre támaszkodhatnánk, akkor nagyon kevésre jutnánk, és nem volna ez a gyönyörű ország, mi sem volnánk már a határon túli részeken, és nem volna ez a templom, és a templomhajók garmadája szerte az országban, amelyek az üdvösség réve felé vezetik, hajóztatják az embereket. Pál apostol gyengeségében magasztosul fel, mert be tudja fogadni Istennek Lelkét, aki úgy lakozik benne, mint Isten templomában, be tudja fogadni Krisztusát, hogy Krisztus ereje lakozzék benne, és próbatételeit: testi gyengeségét vagy kezdeti vakságát is leküzdje.Akegyelem az az erőforrás, amit Krisztus és Istennek Lelke jelent számára. A betegségek gyógyításáról szóltam, de Ady Endre szavával azt is megfogalmazhatjuk, hogy: „Beteg a világ, nagy beteg”. Hogy a betegség sajnos olyan természetes létállapotunk, melyből szüntelenül a gyógyulásra kell törekednünk. A jó orvos oly módon végzi hivatását, mint hogyha rajta állna a beteg élete és halála. A jó orvos nem mond le a beteg életéről, hanem még a halálos betegért is az utolsó leheletéig megharcol. Ez az az isteni indulat, mely hivatássá teszi az orvosok szakmáját. Ezenképpen minősül át munkájuk hivatássá. De minden küzdelmünkben a betegség, a gyengeség, a gyarlóság, a tagadás, a hazugság, az árulás, a gyűlölet ellen – mert ezek mind a bűnös emberi élet betegségének a tünetei – csak úgy tudjuk felvenni a harcot, hogyha a sátán ellen fordulunk. A sátán angyala gyötri, kísérti Pál apostolt. Emlékeztek, a gadarénusok földjén, a két ördöngös férﬁ meggyógyítására. Ezek bizony erős, izmos ﬁckók, kegyetlenek – olvassuk a Szentírásban. Őrültek. Pusztító erejük félelmetes. Mindenki kerüli őket. A városszéli sírkamrákban laknak. Mentsen Uram, hogy ilyen emberekkel találják magukat

Partium

szemben kocogó asszonyok vagy bicikliző emberek! Ilyen őrültek, ilyen ördöngösök élnek szerte a világban, a társadalomban. Jézus a betegség eseteként értékeli az ő helyzetüket.Az ördögűzés által gyógyítja ki őket nyavalyájukból. Érzékletes anyanyelvünkön, magyarán szólva: „belebújik az ördög” a világba, belebújik az emberbe. Valójában tőle kell szabadulni. Jobbnál jobb emberek romolnak meg. Szeretett embertársak fordulnak embertársaik ellen. Akárkivel megtörténhet, hogy belebújik az ördög. Nincs védettségünk ezzel szemben, csak a hit és a lélek ereje, akinek szavával azt mondjuk, hogy: „Távozz tőlem, sátán!” Hogy az ördögnek milyen nagy ereje van, arra nézve jellemző, hogy egy disznócsordába hajtja át a két ördöngösből a sátáni lelkeket Jézus, és ez a disznócsorda hatalmas robajjal rohan a meredekből a tengerbe, és odavész. Ez a történet tulajdonképpen a gonoszság, a sátáni erő félelmetes erejét szemlélteti s mutatja. Amikor globális méreteket ölt a pusztulás, amikor a háború világháborúvá szélesedett a 20. században – ilyenkor tobzódik a gonosz a világban, és jaj a fejünknek, mi lesz velünk! Ma is kérdezik sokan, hogy lesz-e háború? Valóban. Olyan kicsin múlik sokszor, mint egy szarajevói merénylet, vagy ki tudja, miken múlik egy-egy ilyen fordulat. Könyörgünk az Istennek, hogy ne szabaduljanak el azok az ördögi erők, melyek romba dönthetik városainkat, országainkat, templomainkat. Testvéreim, külön előadást lehetne tartani arról, hogy ezek az ördögi erők milyen pusztítást végeztek a múlt században – elég, hogyha a holokausztra gondolunk, vagy a gulágokra, vagy a két totalitárius rendszernek a végtelen, mértéktelen pusztításaira. A példákat szaporíthatjuk. Ki hitte volna, hogy a '90-es években, az ezredfordulón sor kerülhet a balkáni háborúra? S aztán végképpen váratlanul tört ránk az ukrajnai válság. Miközben a rendszerváltozás eredményeinek az elmaradása miatt elégedetlenkedtünk, egyszer csak nyakunkba szakadtak a menekültek, a migránsok, ez az újabb kori népvándorlás, és immár nemcsak saját sorsunkért fog el az aggodalom, hanem az egész kontinens forog életveszélyben. De ugyanilyen emlékeket idézhetek fel Temesvárról, Ceauşescu országából. Ezt azért említem itt és most, mert éppen ehhez kapcsolódik a Tőkés-díj létrejötte, melynek átadására a mai napon egybegyűltünk.Annak idején, 1989 decemberében Kisvárdán is imádkoztatok Temesvárért – olvasom –, mintegy háromszázan. Annak előtte pedig – talán vannak, akik nem is tudják –, amikor még tombolt a diktatúra Romániában, akkor jött létre ez az alapítvány. Ezért is különlegesen értékes és példás számomra, függetlenül a nevemtől vagy az alkalmaktól. Elébe ment a gonosznak, és ilyenképpen próbált kiállni külhoni magyar Testvérei mellett. Ilyen próbás időkben mindmáig nagyon fontos Magyarországon, amikor is sok múlhat azon, hogy egyszer csak meginog az erőnk, vagy a Krisztust kísértő sátánhoz hasonló politikai erők olyan aknamunkát fejtenek ki, amely alááshatja erkölcsi kiállásunkat, hűségünket, nemzettudatunkat, hitünket, és megroppanthatja országunkat, Európát. Ilyen időkben nagyon fontos, hogy Krisztus lakozzék bennünk. Jó emlékű XVI. Benedek pápa – nagyon sajnáltam, hogy annak idején idő előtt lemondott – meghirdette Európa újraevangelizálást. Most, a Márton Áron Emlékévben is fontos felidéznünk, ahogyan Áron püspök és kortársai, köztük Vásárhelyi János akkori református püspök is, kiálltak a veszendőbe menő erdélyi magyarságért 1946–'47-ben. Sok példát mondhatnánk. Egyházaink legjobb pillanataikban, Ravasz László és Ordass Lajos püspökök, Mindszenty József hercegprímás idejében a legjobb helyen állottak, és tudták, hogy a szónak nem a rossz értelmé92

Partium

ben „politizálnak”, hanem a szónak a legnemesebb értelmében állnak ki népük ügye mellett. Testvéreim! Olyan erőkkel találjuk szembe magunkat, hogy nagyon fontos visszatalálnunk az isteni kegyelem kimeríthetetlen forrásához. Nem futó történelmi viszonyok váltakozó erejű viszonylatai közepette méricskélni, hogy hol lesz számunkra jobb vagy hasznosabb elhelyezkednünk, hanem azon gyengeségünk ellenére, amely jellemez minket, kell kiállanunk a mindenre elégséges és mindenre gyógyírt jelentő isteni kegyelem adományozója, Krisztus ügye mellett. Éppen olvastam egy katolikus lapban az ördögűzésről nyilatkozni egy vatikáni teológust, aki azt mondta: az ördög legnagyobb ravaszsága az, hogy a történelem során talán legelőször sikerült elhitetnie, hogy nem létezik. Ez aztán tényleg csúcsteljesítmény! Most már csak egyszerűen átkereszteljük „másságra” a gonoszt. Most már nem fekete az ördög és nem fehér a menyasszonyi ruha, hanem csupán „más”. És „mindenki másképp csinálja”. És a fennen hangoztatott multikulturalitás az nem értékrend, hanem az értékék egyvelege. Teljesen összezavarodik az ember. Már nem tudja, hogy mire vélje azt, ami körülötte történik. Igen, világunkban szinte fék nélkül burjánzik a gonoszság. Az ateista materializmust, amelyben évtizedekig részünk volt a kommunizmus idején, tetézi a szekuláris materializmus és istentelenség – kelet és nyugat ebben találkozik. Újból keresztre feszítik Krisztus Urunkat, és Európában nem ördögöket űznek – ezt megmosolyogják –, hanem Krisztust űznék el, aki viszont azt mondja velük szemben, hogy: „Távozz tőlem, sátán!” Amint a mai nap kitüntetettjét idézték, igen, magam is úgy gondolom, hogy Magyarországot csak a krisztusi szeretet mentheti meg. Mindenképpen vissza kell találnunk a kegyelemnek ehhez a forrásához, életünk Krisztusához, hogy ő lakozzék hit által a mi szívünkben, hogy foglalja el méltó helyét nemcsak a templomban, hanem szívünkben, az egész társadalomban, és ebben a hitét, gyökereit vesztő, válság sújtotta Európában. Még akkor is erre kell törekednünk, hogyha netalán nem fog sikerülni. Mert a beteget akkor is gyógyítani kell, ha végül is nem tudja megmenteni az orvos. Még akkor is a keresztet kell választani, hogyha Krisztus Urunk más kimenetelt szán nekünk, és nem a kegyelem, hanem az ítélet érvényesül a fejünk felett. De ez már gondolatmenetünk végső kicsengése, az ultima ratio. Hozzá kell térnünk, és az ő sebeivel kell keresnünk a gyógyulást. Ezt kívánom minden betegségben szenvedő embernek, magunknak, városainknak, falvainknak, nemzetünknek, magukra maradó, de hozzátok csatlakozó külhoni Testvéreiteknek, akiknek közösségében a mai napon is szép rendben összegyűltünk, és a mindenre elégséges kegyelem útját együtt kerestük. Ámen! Záróimádság Drága jó Istenünk, mennyei édes Atyánk, amikor elbizonytalanít bennünket a sátán, akkor még a meglévő erőnkben sem bízunk. Úgy járunk, mint egy önbizalmát vesztett labdarúgócsapat, mely csúfos vereséggel vonul le a pályáról, mert hogyan is nyerhetne, ha még ő maga sem bízik a győzelemben? Sokszor járunk így mi, magyarok is, a „merjünk kicsik lenni” szellemében, de Isten óvjon bennünket attól is, hogy átessünk a ló másik oldalára, és a hitgőg vagy a fölös büszkeség lépjen a bizonytalanság helyébe!

Partium

Ebben csak egy dolog segíthet, ebben csak Te segíthetsz Urunk, hogyha Te költözöl a mi lelkünkbe, Te lakozol a mi szívünkben. Hogyha tőled nyerjük az erőnket, akkor megtanuljuk az alázatot is, mert aki megalázza magát, az a Te tanításod szerint felmagasztaltatik, mint ahogy Te is úgy lettél a dicsőség örökkévaló királya, hogy utolsó lettél, szolgálva az embert a keresztfán, mindhalálig. Ez a szeretet szükségeltetik, ez az erő a kegyelemben: Te magad. Imádkozunk, hogy kerülj életünk középpontjába, ahonnan sötét erők minden lehetőt megtettek az elmúlt évtizedekben, hogy eltávolítsanak. Ne engedd, hogy ez folytatódhassék! Mi is mindent tegyünk meg, mondjuk válaszképpen, hogy ne tudjanak elszakítani Tőled. Kérünk, töltsd ki reánk Szent Lelkedet! Kérünk, taníts meg arra, hogy a leglehetetlenebb, még a vesztésre álló csatákban, küzdelmekben, élethelyzetekben is Veled győzedelmeskedhessünk! Ezt tapasztaltuk meg életünk folyamán és nemzedékről nemzedékre, történelmünk évszázadaiban. Ez a meggyőződés, ez a hit hasson át most is bennünket a Te Lelked által. Kérünk, add meg nekünk ezt a látást, ezt az erőt, ezt a hitet! Ámen!

A Tőkés László Alapítvány díjátadó ünnepsége Kisvárdán 94

Partium

Szemle Jahoda Sándor

Elfáradt ég alatt (Kaiser László legújabb verseskötetéről)

Elfáradt összes angyalunk – ezzel a sokatmondó címmel jelent meg, Kaiser László legújabb verseskötete. A költőnek ez már a 19. kötete, úgyhogy elmondhatjuk: jó ideje jelen van már az irodalomban. A verseskötetek mellett egyébiránt, próza-, esszé-, tanulmány-, és riportkötetei jelentek meg. Ez a kötet a 2012-ben napvilágot látott Galambok és vérebek című könyve óta írt új verseit tartalmazza. Tehát, Elfáradt összes angyalunk. Ez a nem éppen derűs, ám annál kifejezőbb kötetcím, erősen „rányomja bélyegét”, vagy mondhatjuk úgy is: ráveti sötét – angyalszárnyak keltette – árnyékát az egész kötetre, és mintegy mottóképpen is felfogható. De vajon mit is jelenthet ez? Hát – többek között – azt is, hogy egyáltalán: még vannak angyalok, léteznek valóságosan vagy szimbolikusan. Ez, mindenesetre akár még reményt keltő is lehet a számunkra. Hogy miért? Elsősorban azért, mert az angyalok védik, óvják, kísérik az embert és a költőt a létezés képzelt vagy valóságos világában. Csakhogy olyan korszakban élünk, amikor szinte beláthatatlan mennyiségű „munka” hárul rájuk. Nem véletlen az „elfáradásuk”. Ám itt az újabb remény lehetősége, hiszen elfáradt angyalaink – talán – egyszer majd új erőre kapnak, ha már kifáradt a „vész”… ha eloszlott a sötétség. De vajon addig „angyaltalanul” mit tehetünk? – teszi fel a kérdést Kaiser László.Addig milyen ez a világ? Íme a válasz, a kórkép: „Micsoda arcok az utcákon föld alatt/ boltokban aztán meg micsoda gesztusok/ és milyen nyelvtanok és milyen mondatok” (Ne!) Mit ehetünk? „méreg és adalék futtában bekapva” (Ne!) A költő, úgy tűnik, már végképp nem talál kiutat: „Nincsen már hová…” (Elfáradt összes angyalunk); „már semmi sem lehet”; „már nem kell elmenni/ és nem kell itt maradni” (Már). Bizony, ez már a dolgok végstádiuma. És mégis… mind e pesszimisztikus, súlyos sorok – sőt, egész versek – mellett és ellenére, a kötet második felének egy részében, mintegy ellensúlyul, megjelenik a „földi angyal”: az Asszony, a Nő, a Szerelem – és ebből fakadóan a Család, a Gyermek. Ez az ellensúly aztán: – harmonikus – egyensúlyt is teremt egyúttal: mind a költőben (a költő életében), mind pedig a kötetben. „Van-e, lehet-e reménye az emberi szívre hallgatónak? – teszi fel a kérdést Rónay László, a kötet hátoldalán olvasható szövegében – Egy régi költő jut eszembe – folytatja –, Paul Claudel neve, aki ezt írta: Nincs hatalmasabb, mint a szeretet. Ez a pozitív érzés a költő üzenete és verseinek végkicsengése. Korunkhoz szól, nekünk címzett üzenet.”

Partium

De ha már a pesszimizmust említettem. Vajon mitől olyan egyeduralkodó, mitől ül olyan magabiztosan és meginghatatlanul a trónján, mai líránkban ez a kérlelhetetlen feketeség, ez az elkergethetetlen borúlátás (és borúláttatás)? Nyilván nem lehet véletlen, hogy ez a „szín”, ez a „hang”, ennyire – bocsánat a szóért – népszerű, itt, minálunk.Aköltők, persze, arról írnak, amit (fontosnak, sőt, a legfontosabbnak) éreznek. Hogyan is fogalmaz erről – mégpedig prózában – a kötete végén, Kaiser? „… döbbenten ismertem föl: vegyük, hogy én jól vagyok, de a versek hőse és antihőse, aki csak részint én: nagyon nincs jól!”; „Tehát végül is: hogy vagyok? Az ember pompásan, a költő kevésbé”. Majd, zárásképpen, egy váratlan fordulattal a lényegre tör: „… a verseknek higgyetek előbb, csak aztán nekem!” (Utószó helyett). Bárhogy nézzük is a dolgot, alighanem ez a lényeg. Hogy a világ „nincs jó bőrben”, hogy (valószínűleg gyógyíthatatlan) beteg, azt mindannyian érezzük – úgyszólván „a saját bőrünkön tapasztalhatjuk”. Szenvedünk, valóban. A költő azonban – egy szempontból, legalábbis – szerencsés: írhat. És, ha már ír is, ezzel máris történik valami. Valami, amit Illyés Gyula így fejezett ki, igen szépen: Aki szép szóval kimondja/ a rettenetet, azzal föl is oldja. Mindezek mellett, Kaiser lírai eszköztárából, előkerül olykor-olykor a humor is – még ha csak ﬁnom ön-gúny, egyfajta tragikomikus ön-ﬁntor „alakjában” is. A kötet egyik ilyen jellemző versét, a – nem túl hosszú – Nem tudom címűt, ezért érdemes itt egészben idézni: „Ma felmondok/ minden konvenciót,/ de felmondom összes/ szabadságomat/ és rabságomat is./ Felmondok még az életnek,/ de a halálnak is:/ készen vagyok/ erre is, arra is./ Hogy világos legyen:/ nem tudom,/ mit csináljak!” Olyan az érzésünk, mintha a költő egy üvegen át (mely üveg ablak és tükör egyben) nézné a világot, és mi egyebet tehetne: kitárja karjait – és mi nem tudjuk eldönteni, ölelésre-e, vagy pusztán csak tehetetlenségében. Talán biztató lehet, hogy bár odafent Elfáradt összes angyalunk, azért a költők – még – „bírják szusszal”, és, ha – mint mondják – az írás: tett is, akkor bátran bizakodhatunk. Kaiser László „nem teszi le a lantot”, és nem tesz le arról, hogy továbbra is megörvendeztesse az olvasóközönséget, verseivel, köteteivel. Kaiser László: Elfáradt összes angyalunk (versek – Hungarovox Kiadó, Budapest, 2016)

Partium

Oláh András

„Iszonyú béke jött ránk” Saitos Lajos kötetnyitó verse az alkotás lényegét ragadja meg – és egyúttal mintegy eligazítás is a szerző ars poétikáját illetően: „Ha erőltetem, nem megy, / ha kisujjamból rázom ki, / felsülök vele – / hagyom, hogy súgja hang” (Vers-írás). Persze az a bizonyos titokzatos hang csak olyanfélét súghat, ami bennünk rejtezik, bennünk motoszkál. Így mi sem természetesebb, hogy Saitos Lajos költészetében is a megélt élmények kapnak hangsúlyt. A papírra vetett szavak, sorok azonban korántsem csupán az emlékek felidézését jelentik. Emlékekkel mindannyian rendelkezünk, mégsem ír mindenki verset. Kell hozzá az a bizonyos belső hang, a lélek, ami átszerkeszti a bennünk kavargó képeket, víziókat. Nem mindenből lesz vers („Vannak megíratlan / megírhatatlan versek” – mondja erről a költő /Egy vers parafrázisa/). De vannak, amik facsarják a szívet, amik kikívánkoznak – főleg, ha az idő múlásával a közös élmények átélői, tanúi már csak efféle lélekmélyi szövegeken keresztül szólíthatók meg. „Az utcát már rég átkeresztelték /… / de a ház még ma is ott áll hol első / albérleti szobámra leltem” – írja a régmúlt idők utcáin botorkálva. Ám mindjárt szembesülni kényszerül a hiánnyal is: „de hol vannak a jóságos asszonyok / kikhez ditirambust írhatnék mostan” (Régi albérletek). Mert ami elmúlt, az sok szempontból el is veszett. Pótolhatatlanná vált. Épp ezért a költő is sajgó szívvel gondol azokra az emlékekre, amelyekben több lehetőség volt, mint ami végül megvalósult, s a ház lakóira, akikkel együtt élt ugyan, de mégis mennyi titok maradt mögöttük. Ilyen például „a házbéli Mária néni ki / lányként megjárta Auschwitzot”. Valahogy kifosztva érzi magát az ember Saitos Lajos eme verseit olvasva. Nehéz megbarátkozni a gondolattal, hogy múltunk tanúinak jó része már csak az emlékeinkben él. S ha mi magunk már nem leszünk, ki emlékezik rájuk? De a költő megtalálja és elénk tárja a vigaszt nyújtó szavakat, melynek lényege, hogy a világ nemcsak belőlünk áll, volt előttünk és lesz utánunk is, s amit mi nem tudunk megvalósítani, az másoknak talán majd sikerül: „mások alusszák álmod // s az álom tökéletes” (Tercinatöredékek). Saitos Lajos számos versét ajánlja kortársainak, vagy – miként a kötet záró ciklusában – a közülünk már eltávozott barátoknak és írótársaknak Kormos Istvántól Weöres Sándorig, Barabás Zoltántól Turcsány Péterig. Ezen írások közül elsőként a könyv címadó versét, a Pomogáts Béla irodalomtörténésznek dedikált Heródes testbeszéde című költeményt emelném ki. A vers központi gondolata az emberi felelősség. Amiről bizony olykor hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Mintha az ember természetesnek tekintené, hogy akarat-szegényen, valós és érdemi tettek nélkül, vegetálva élje fel a megváltással kapott szabadságot: „iszonyú béke jött ránk / a megváltással hirtelen” – szögezi le a költő, majd így folytatja: „mily egyszerű is így a világ / csak tétlenkedünk – bűntelen / ha egyik fogunk kihullik / s ha a másik is vásik / a végső csikordulásig”. Szinte ugyanerre a gondolatra rezonálnak az Édentől a vadonig című vers alábbi sorai is: „Amidőn a kiűzetés megtörtént /… / a »vadonosodás«, mely a lelkekig ér fel, /

Partium

visszavonhatatlanul elkezdődött”. Mintha az ember szándékosan és folyamatosan a kiűzetést választaná. Mintha már nem céllal élné az életét, mintha beletörődne saját javíthatatlanságába. Nem véletlen tehát a költő múltba fordulása. Mintha csömöre lenne a jelenvaló világtól. Azokat keresi, szólítja írásaiban, akik még értelmet tudtak adni az életnek. Így fordul például gyermeki közvetlenséggel rég elvesztett szüleihez: „Szólítlak anyám / Hamar Örzse… / mennyi tüzedhez / van-e rőzse /… / Apám is szólítom / ennevemen / van-e a pincében / óbora lenn” (Kiszólító). Ezekre a kapaszkodókra van szükség a túléléshez, a további értelmes léthez. Mert a közvetlen tapasztalás bizony újra és újra azt bizonyítja, hogy „Az Úr azúr ege alatt / a tű a bakeliten / sercegve meg-megakad // Káin és Ábel arca / s alattomos harca // nota bene: emberemlékezet / óta mindig ugyanaz a nóta” (Kőfolyás). Az emlékezet mégis az emberi lét egyik legfontosabb pillére. „Ugyan mi / mámorítóbb / a bor vagy az ecet // a bortól eszeveszetten / megrészegülsz // az »ecet« / maga az emlékezet.” (Bor és ecet) Az ember természete, hogy folyton úton van. Időben is és térben is. Ezért mindig kérdéses a honnan-hová, illetve a mettől-meddig viszonylata. „Ha elmégy – nem jössz vissza / ha visszajössz – / nem mentél el” – szögezi le a költő (Koán). De van pont, ahonnan már nincs visszatérés, ahol „kaszák lógnak / a diófaágon // most má-valaki arat / sarjú-életet” (Gyász). Az elkerülhetetlen elfogadása természetes dolog. („A szobrász anyagban gondolkodik / a törvényhozó szellemben / a költő – akaratban // Atya és Fiú / ugyanabban // a megváltoztathatat- / lanban.”) De megint ott feszül a kérdés, hogy a földi létet magunk számára olyanná tettük-e, amilyenné tehettük? Elégedettséggel tekinthetünk-e vissza? Vagy keserűen sóhajtjuk a költővel: „szeretni már / nem volt időnk”. Persze nem minden ponton ilyen kesernyés hangulatú ez a kötet. Ezúttal csupán egyetlen szálat emeltem fel a versekben húzódó mondanivalóból. Saitos Lajos azonban tud könnyedebben is szólni a világról. A Weöres Sándornak hódoló egysorosaiban a szólelemény és a humor egyaránt megtalálható – de a csipkelődő szójáték mögött itt is fellelhető a mélyebb üzenet: „Van Gogh. Van gőg. Van mire.”. Fontos könyvet adott a kezünkbe a hetvenedik életéve felé közeledő Saitos Lajos. Számvetés ez, visszatekintés, és egyúttal útkijelölés is – miként azt maga is megfogalmazza a Kőfolyás című versfüzér záró soraiban: „bárány lesz újra / a sereghajtók seregében”. Saitos Lajos: Heródes testbeszéde (Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár – 2016)

Partium

Unitárius szemmel Nyitrai Levente

Hitünkről… A BIBLIA A Bibliát, mint a felnőtteknek szóló hittan tárgyát, kétoldalú éremként ajánlanám vizsgálódásra. Az érem egyik oldalaként (a.) vizsgáljuk meg mint kifejezésformát, majd másik oldalaként (b.) mint a kifejezés tárgyát képező mondanivalót. a) Mint kifejezésforma, a Biblia az íratlan népi hagyományokból táplálkozó kultikus természetismeret, történetírás és szépirodalom. b) Mint mondanivaló, kollektív és egyéni ihletésen alapuló üzenet az érzékelhetőségen kívül eső világból. Az unitárius és szabadelvű teológia képviselői világszerte egyetértenek abban, hogy a dogmahű teológiákkal ellentétben, a Biblia mindkét aspektusát előrehaladott nézetek szerint vizsgálják. Ennélfogva mindkettőben kiugró eredményeket tudnak felmutatni. Eredményeik sok részletében eltérnek egymástól, de valahol mégiscsak egységes képpé állnak össze, mint egy mozaik, amit bizánci és római művészek kezdtek el, Jézus arcának megelevenítéseként, és amit ezredévek múlva se lehet abbahagyni. De nem befejezhetetlen. Munkáját minden teológus befejezett műként hagyja hátra, mások csak újabb részletekkel tökéletesítik.Abbahagyni már sohase lehet.Annyi érdeklődést kelt maga iránt, hogy mindenkinek hozzá kell adni a magáét. Felnőttek hitoktatásáról lévén szó, eleve feltételezzük a hívek részéről is a Biblia alapvető ismeretét. Néhány részes hitoktatásban a Biblia tartalmáról lehetetlen többet nyújtani, mint amennyit mindenki tud. De lehet, sőt kell egy új megvilágítást. Meggyőződésem is, hogy ez az, amit mindenki vár. Hallgatósága ezt várta Jézustól is, aki így fogalmazott: ne gondoljátok, hogy a törvény hatálytalanítására jöttem, vagy hogy megcáfoljam a prófétákat. Nem azért jöttem, hogy eltöröljem, hanem hogy betöltsem a magam módján. Nem kell Jézusok legyünk, hogy bárki teológiaértő unitárius, hivatást érezzen ugyanerre. (lásd: Mt. 5,17). a) A Biblia, mint kifejezésforma, meggyőződésem szerint, a maga eszközeivel ugyanazt mondja el, ugyanolyan hiánytalanul, mint amit a természet- vagy a történelemtudomány leír, ugyancsak a maga eszközeivel. De nemcsak eszközeikben, hanem célkitűzéseikben is eltérnek. A bibliai írók úgy nézik a természetet, mint teremtést, és a történelmet, mint a törvény útját.Az alkotót keresik meg bennük. Azért nem a részletek érdeklik, hanem az egész, amivel a benne felismert Isten jelenlétére hívják fel a ﬁgyelmet. Évezredes népszerűségét a Biblia annak

Partium

köszönheti, hogy Istent felülmúlhatatlan tökéllyel mutatja be. Ezenfelül a teremtésben és a történelemben a szépséget is felülmúlhatatlan tökéletességgel ragadja meg, amivel kétszeresen is csodálatosnak mutatja be az alkotót: jónak is és gyönyörködtetőnek is. Mindezt forrás tiszta, őseredeti tömörséggel jeleníti meg, ami ellenállhatatlan erővel vonzza a mély érzékenységű olvasót. Beleásva magunkat a teremtéstörténet, a pátriárkák, a kivonulás, a bírák, a királyok, a zsoltárok, a próféták, a fogság, az újjáépítés, az evangéliumok és apostoli levelek fövényébe, azt az egészet találjuk meg, amiben minden részlet benne van, a felfedezések és honfoglalások összes szenzációjával. Olyan pompázó színezésben kapjuk, hogy az ellenállhatatlan vágyat ébreszt birtokba venni Isten világát, amit ő nekünk alkotott. b) A Biblia, mint üzenet, az üzenő akaratának kinyilvánítása. Ez az akarat határozottabban szól az olvasó lelkiismeretéhez, mint egy önkényúr az alattvalójához, mint rabszolgatartó a beszélő munkaeszközéhez, mert a féltőn szerető Atya hangján szól a kicsinyeihez. Az atyai féltés pedig minden erőt felülmúl a szeretetben, és nem tűr ellentmondást a gyermekét fenyegető veszély elhárításában. Egy despota akaratának végrehajtásába az alattvaló belepusztulhat. Ezzel szemben Isten, ha kell, önmagából is áldozatot hoz, hogy kimentse gyermekét a ragadozó karmai közül. A Biblia formai szépségei igyekeznek ezt érzékelhetővé tenni. Ezek nélkül nem találnánk meg a biztosítékot arra nézve, hogy a kijelentés Isten jóságos szeretetéből szól hozzánk. Egy indítóállás a Biblia betűje, melyről az isteni szó felröppen, és világ körüli pályára helyezkedik. A bőrösíttől az utolsó ámenig alig egy pillanat az út, de az egész pályát meghatározza, és lekörözhetetlen sebességet kölcsönöz az üzenetnek. A hit számára nyitott lelkek azonnal felismerik, és utasaivá válnak, mint a nyáj, ha meghallja a pásztor hangját, és követi (Jn 10,1-16). A szabadelvű bibliaolvasó nem a tagadásban éli ki felfedezését, Istennel való személyes találkozását. Erre akkor sincs szüksége, ha az eretnekség enyhébb, vagy szigorúbb bélyegét sütik a homlokára. Nincs szüksége hadakozni a tévutakkal, mert Isten közelsége védetté teszi a betű és dogmaimádattal szemben, és erőt kölcsönöz gyógyítani a beteg lelkeket. Világosan látja, hogy a felekezeti sokszerűség bármelyik köntösét ki lehet tölteni ugyanazzal az élettel, és gyönyörködéssel tölti el lelkét az élő hit sokszínűsége. Dávid Ferenc messze elment a bibliahamisítások bírálatában, de tanúsítják a művei, hogy sohase feledkezett meg a türelmességről, és kiindulópontja nem a tagadás volt, hanem a felfedezett igazság. Ez a mi szent örökségünk, amit értenünk kell, és továbbadását az alapítótól kapott megtisztelő feladatnak kell tekintenünk.

100

Partium

Felhős Szabolcs

A keresztény humanista szellemiség varázsában (2.) „Szent Thomas Mann, aki mindannyiunk helyett polgár lettél, én mindig is önállótlan voltam...” (Vörös István) Heinrich Detering tudós kutató professzor egyedülálló tanulmányában kifejtette, hogy Thomas Mann sokféleképpen kapcsolódik az unitárius egyházhoz, „sokféleképpen összekapcsolódunk-írta magáról-személyesen és általában véve szellemileg.” Személyesen azért, mert mind a négy unokája (először is Mann leánya Elizabeth és Giuseppe Antonio Borgese 1939. november 21-én a Princeton Egyetem kápolnájában unitárius szertartás keretében házasságot kötött, és két lányuk Angelica és Dominica, valamint Michael Mann svájci feleségétől Gret Monsertől született két ﬁa, Frido és testvére Anton) az unitárius egyház szertartása szerint kereszteltettek meg. Másrészt Heinrich testvérét is Fritchman unitárius lelkész keresztelte, aki közel 80 évesen távozott unitáriusként az örökkévalóságba, 1950-ben. Szellemileg pedig azért kapcsolódott az unitáriusokhoz, mert róluk átsugárzott az íróra a sajátságos, „keresztény humanista szellemiség”, amellyel nemcsak egyetért, de igazi rokonszenvvel csodálta, mióta megismerte. Az író számára mindez a vallási toleranciát és a hitet jelentette abban, hogy egy vallás értékeit a követőinek tettei határozzák meg. Felvetődik a kérdés, hogyan jutott ezekhez a forrásokhoz a tudós kutató? Ehhez először is Thomas Mann unokája, Frido adott indítékot 2005-ben, egy lübecki előadása alatt és utoljára 2008-ban a Hullámvasút című önéletrajzában. Tehát először „kedvenc unokája” tettei által kapcsolta össze a kutató a nagy humanista írót az unitárius szellemiséggel. Később az annyira nyilvánvaló „bibliai témájú munkái”: a József regények, a Mózes novella, ATörvény, a Doktor Faust és végül a Kiválasztott kerültek előtérbe. Az elmélyültebb kutatómunka természetesen feltárta, hogy az unitárius humanista szemlélet hosszú évek munkája során először a József regények megírása során érlelődött, s ez az 1943-ban befejezett, a négy vallásos-történelmi és kulturális-történelmi kötetben tovább érlelődött, melyek megkapóan dokumentálják, hogy a vallásosság és humanitarianizmus kölcsönösen gyümölcsöző szintézisbe léphet.1 Amint már utaltam rá, ez egy hosszú szellemi fejlődés volt Thomas Mann életében a kezdetektől, amely a későbbi munkáival fejeződött be. 1

Fontos megjegyezni, hogy Szász János, a budapesti Teológiai Intézet volt igazgatója is rámutatott, hogy az erdélyi unitárius hit kibontakozása reneszánsz-humanista gyökerű. (Utalt Erasmusra, és az észak-itáliai antitrinitárius gondolkodókra, akik hatottak Dávid Ferenc unitárius alapító püspök szellemiségére.)

Partium

101

A fejlődés korai szakaszában elbeszélőként elbűvölte Richard Wagner vallásos művészete, Schopenhauer halálmetafizikája és Nietzsche keresztény kritikája. De a József regényekben, és még sok, száműzetésben írt politikai esszéjében már nem az esztétika, hanem a vallás és az erkölcsi értékek vannak előtérben, a „belső világ” humanizmusa. Thomas Mann már az 1920-as és 30-as években azonos vallási nézeteket vallott anélkül, hogy unitárius lett volna. (Az 1922-ben írt Fordulat és a Német Szövetségi Köztársaság című vallomásaiban ünnepelte Walt Whitman amerikai költőt, mint a demokrácia íróját. 1855-ben jelent meg Fűszálak című verseskötete. A költő üdvözli mindazt, ami a késői Thomas Mannak is rendkívül fontossá vált: demokrácia, a vallás és a humanizmus egysége.) Az amerikai unitárius esszéíró, Emerson munkássága szintén termékenyítőleg hatott a humanista íróra. Whitman és Emerson olvasása által Mann közelebb került az amerikai demokrácia és humanitás, az individualizmus és emberi jogok fogalmaihoz, s világossá válik, hogyan talált rá száműzetésében az unitáriusokra. Amerikában felnézett Thomas Jefferson elnökre, aki az első unitáriusok egyike volt, írásaiban egy értelem alá veszi az erkölcsöt, a politikát és a vallást. Ebben rejlenek a gyökerei annak az amerikai vallásnak, amiket kaliforniai száműzetésében annyira megnyerőnek és meggyőzőnek talált Thomas Mann. Amikor száműzetésében találkozott az unitáriusokkal, ők már régen kifejlődtek egy olyan hitközséggé, ahol többet számított a humán magatartás, mint a szigorúan vett keresztény hit. Mindezek következtében, mélyebb kutatása révén Detering bejutott a Bostonban található unitárius levéltárba, a Harvard Egyetem könyvtárába, és Los Angelesben a helyszínen kutatott a helyi, unitárius egyház levéltárában. Így jutott hozzá az 1948. december 30-i keltezésű dokumentum: egy karácsonyi üdvözlet Cadelcottnak, amelyben Thomas Mann figyelemre méltóan tisztázza vallási hovatartozását és egyúttal istenhitét is. Egyszerre az is világossá vált a nagy humanistának, hogy a vallást egy „kissé tágabb értelembe” vegye, általános erkölcsi és etikai értelemben, nemcsak esetleges dogmákra leszűkítve. A kulcsszó számára a „vallással átitatott humanizmus”. „Amire ma szükség van, ami még sürgetőbb, mint valaha, az a gyakorlati vallási filozófia, a gyakorlati kereszténység-vagy ha úgy tetszik, egy új vallásossággal átitatott humanizmus, amit hozzá kell igazítani az embereken és földön uralkodó agresszív állapotok javításához, míg ugyanakkor egyszerre tisztelni és meghajolni áhítatos misztériuma előtt, ami minden emberi létezés alapja, és nem lehet kiűzni, és soha nem is kell, mert Szent.” /Thomas Mann/ Ez a nyilatkozat olyan jelzés mindannyiunknak, hogy a humanista német író vallási prioritása nem a dogmák, nem a piaristák hithű szemével nézi azt, hanem mindnyájunk szemszögéből, nem akar társadalmilag és politikailag semmitmondó életet élni, sokkal inkább egy „alkalmazandó kereszténységet”. Ezt a „keresztény humanizmust” fedezi fel az amerikai unitarizmusban. Thomas Mann egy aktív közösségi tagja volt a Los Angeles-i unitárius egyházközségnek. „…aktív és elkötelezett szerepet vállalt egy egyház és egy közösség életében, és ő maga kezdeményezte a keresztelési és temetési szertartásokat.” 1951-ben Thomas Mannt a „kommunizmus követőjeként” rágalmazták meg az 102

Partium

USA-ban. Ekkor lelkészében Fritchmanben talált védőre, aki megkérte, hogy az év márciusában a Los Angeles-i Első Unitárius Egyház szószékén politikai-erkölcsi és vallási-humanista hitet tegyen. A humanista író elfogadta az ajánlatot, és nyolcszáznál több hallgató előtt gyónt, miszerint igaz, hogy származása szerint lutheránus, de még soha nem fejlődött ki más iránt olyan harcias érdeklődéssel, mint amit az unitárius vallásközösség iránt érez. Amikor 1 évvel később elhagyta az Egyesült Államokat és visszatért Svájcba, kapcsolata nem szakadt meg a kaliforniai unitáriusokkal, már tudta, hogyan haladjon tovább, mint az egyház tagja, amelyet anyagilag is támogatott. Thomas Mann Zürichben halt meg 1955 augusztusában. Fritchman Los Angelesben tartott gyászbeszédében az Irodalmi Nobel-díjas írót az ószövetségi prófétákhoz hasonlította. Az író számára az amerikai demokrácia, a felvilágosult tolerancia és az átalakult keresztény erkölcsök megtestesítői voltak az unitáriusok. Nagyon bízott egy nemzetközi kisugárzásában. Tiszta szívből ajánlom Heinrich Detering egyedülálló tanulmányát: Thomas Mann amerikai vallása címmel. A szerző többet mutat be a száműzetésben élő író szellemi és lelki átlényegülésénél, mivel betekintést nyújt az amerikai unitáriusok XX. századi életébe és szerepébe. Források: – Heinrich Detering: Thomas Mann amerikai vallása (2012) – Szász János: A XV. - XVI. századi antitrinitárius mozgalmak és az erdélyi unitarizmus kialakulása (1985) (stencilnyomás, Teológiai Intézet – Budapest)

Thomas Mann üdvözlése „...mert örül,hogy lát ma itt fehérek közt egy európait.” József Attila

Partium

103

Támba Renátó

Az emberi vallás Mindenki hisz Istenben, ám sokan nem akarják elfogadni a tényt, mivel nem mindenki számára áll rendelkezésre egy elfogadható, könnyűszerrel követhető alternatíva az Istenbe vetett természetes hit megélésére. Persze, hogy nem akarunk hinni egy zsarnok Istenben, akit csak úgy szolgálhatunk helyesen, ha megtagadjuk alapvetően hedonista emberi természetünket. Ez az önmegtagadás nem vezethet máshoz, mint végletekhez, miközben a horatiusi értelemben vett hedonizmus volna a középút: a földi örömökkel való mértékletes gazdálkodás. A Római Birodalom erkölcsi kicsapongását tekintve nem meglepő egy alapvetően aszketikus vallás térhódítása, mely – véget vetvén a „dölyfös boldogok” korának – a szenvedésre, a búsulásra, a jámborságra, az irgalmasságra és a szelídségre helyezte a hangsúlyt (ld. Reviczky Gyula „Pán halála” c. versét). Ám ma már az istenhit szószólóinak el kell ismerni az emberi természet törvényeit, ha el akarják hinteni a hit magvait a lelkekben. El kell fogadni, hogy az ember önmegvalósításra vágyik, hogy mindenki egyéni úton kívánja kiteljesíteni a benne rejlő isteni valót. S el kell fogadni azt is, hogy a külső irányítás hosszútávon működésképtelen, s egy fölöttünk álló, parancsokat osztó Isten akaratával nem tudunk azonosulni – egy ilyen Istennek pusztán szolgái lehetünk, valódi hitközösségek kreatív építőmesterei aligha. A lelkiismeretünk forrása: Isten, s az Ő ereje bennünk is fellelhető, nem pusztán rajtunk kívül. Csak akkor élhetünk helyesen, ha felleljük lelkünk mélyén ezt a teremtőerőt, mely lendülettel, szellemi és lelki termékenységgel ruház fel minket. Azonban ahhoz, hogy felleljük magunkban Isten erejét, hinnünk kell, hitünket tudatosítani kell, a tudatosítás egyik leghatékonyabb eszköze pedig a közösségi lét. Semmi sem él igazán az elménkben és a lelkünkben, ami nem talál megerősítést a közösségben. Ritka az a heroikus ember, aki mégis képes elevenen működtetni meggyőződéseit remete módjára vagy közösségi beágyazódás nélkül is. A vallás alapvetően közösségi jelenség, senki sem képes vallást működtetni egymaga, amikor valaki mégis megpróbálja, abból rendszerint őrület kerekedik. Azonban vallási közösségekre nem azért van szükség, hogy az egyházi tekintélyek előre meghatározott, rajtunk kívül álló dogmák mentén irányíthassák életünket az „Atya” nevében, hanem azért, hogy módot adjon arra, hogy saját lelkiismeretünkön és a belső tekintély keresésén keresztül rálépjünk az Isten felé vezető ösvényre. Mindenki más és más perspektívából közelít Isten felé, hiszen mindenkiben másképpen szólal meg az Ő hangja. Ha a dogmák indukálta társadalmi normák okozta krónikus kényszerérzet határozza meg erkölcsi útkeresésünket, előbb-utóbb süketekké és vakokká válunk a valódi igazságokra. Ellenben, ha a benső tudatosság útjait járjuk, s felismerjük, hogy a legfőbb jó mélyről fakad, megnyílhat szívünk a világra. Ám mit jelent a mélyről fakadó hit? Ugyanúgy a mi lényünk, mint a „közösség lényének” mélyéről fakadó hitet értem alatta, a közösség leglényegibb vonása pedig a kölcsönösségen alapuló szüntelen fejlődés, mely a lelkek és elmék szüntelen párbeszédére, érintkezésére épül. Én nem léte104

Partium

zek a közösség nélkül, de a közösség sem létezik valódi, öntudatos individuum nélkül, s ugyanígy: a hit sem válhat elevenné e nélkül a közösségi dialektika nélkül. Én már régóta így gondolom mindezt, s miután rátaláltam az unitárius vallásra, roppantul megörültem annak, hogy létezik egy olyan vallás, mely organikus módon hagyja működni az ember személyes hitmegélésre való természetes hajlamát. Hiszen már az ősember, s már a gyermek is hívő: az egyik szellemekhez fohászkodott a barlangrajzok előtt vagy a termékenységi szobrok előtt állva, a másik pedig – persze, egy bizonyos életkorban – hiszi, hogy minden történés meghatározója egy cél. Tar Sándor egyik novellájában egy kisgyermek pedig éppen azt magyarázza egy öregemberrel kapcsolatban, hogy valójában ő is hisz, mint mindenki, csak lusta megtanulni hinni. S valóban, hogyne lenne a hit szerves, lelkünkbe írt vonás, „Isten ajándéka”, mely belső igazságok feltárására hajt minket? Lehetséges, hogy belső igazságaink egytől egyig tökéletlennek bizonyulnak, ha a tárgyilagos visszatekintő értékelés tükrén keresztül tekintünk azokra, ám ha a szenvedélyes igazságkeresés hajtja minden tettünket, ennek fényében tekintve még hibáink is megszépülhetnek. Ne legyünk tehát tárgyilagosak, s ne legyünk szabályfüggők sem, mert minden, ami egyszerre emberi és jó, az a szabad hitszenvedély műve. Az unitárius vallás éppen a szabad hitszenvedély megélését teszi lehetővé a hívő számára. Mindezzel szemben a dogmák elhomályosítják az intuíció és az értelem útját, illetve megbénítják a lélek megismerő képességét, mert az emberen kívülre helyezik a hitigazságokat. Pedig, miképp Channing Vilmos megállapította, az értelem nem más, mint „Isten lényegének szikrája az emberben”. Maga Jézus sem a dogmák hatalmát hirdette, hanem a megismerés szuverenitását, miközben a gondolkodás megtermékenyítő hatásában hitt, s igyekezett felszabadítani az embereket a vallási tekintély uralma alól. S ő maga sem kívánt tekintélyszeméllyé válni: Jézus pusztán a saját példáján keresztül kívánt nevelni. Nála tehát az életgyakorlat és az erkölcs kéz a kéz jár egymással, s ez példaértékű a ma emberei számára is. Hiszen csakis így, a szabad lelkiismeret útján fejlődhet ki az igazán élő, öntörvényű erkölcs, ha a hit és a cselekedet nem válik el egymástól. Ez az unitarizmus tanítása is, s ez az egyedül járható út. Dávid Ferenc maga is úgy gondolta, hogy a lelkiismeret kényszerítésénél nincs nagyobb esztelenség, nincs nagyobb lehetetlenség. Ennek jegyében hirdette az unitárius reformációt, s ezért szorgalmazta a lelkiismereti szabadságot, azt hangsúlyozva, hogy a hit Isten ajándéka. A hit csak akkor lehet az egyén és a közösség életére nézvést egyaránt megtermékenyítő hatással, ha nem sulykolják, hanem hagyják megélni. A hit csak úgy válhat valóban közösségi tényezővé, ha hagyjuk, hogy előbb egyéni tényező is legyen, a voluntarista sürgetésnek itt nincs funkciója. Csak úgy kovácsolódhat eleven, organikus hit a közösség talapzatán, ha az erkölcs nem a társadalom felől jön, hanem hagyjuk, hogy belőlünk fejlődjön ki, az öntörvényű, de a közösségi lét felé vezető hitszenvedély talaján. Leljük fel hát magunkban Isten erejét, s építsünk együtt hitet az isteni építőanyagokból, melyeket lényünk mélyéről meríthetünk!

Partium

105

Emlékezés Sarusi Mihály

Lajzsan gyöngybetűi Körmendi Lajos küldeményei LEVELESLÁDÁMBÓL Aki kapott tőle levelet, tudja, milyen gyönyörűen írt! Gyöngybetűkkel; gyöngybetűket rótt a papirosra, gyöngybetűkkel fejezte ki érzelmeit, indulatait, költ velünk dolgokat. Hogy aztán a gyöngybetűkkel ábrázolt történet, gondolat is göngyöt gyöngyözzék. Körmendi Lajos betűi… Gyöngyöt csak gyöngykagyló gyöngyözhetsz? Talmi, hamis, ál, mű… hogy tudna? (…igazat.) Körmendi: képes volt rá. (Mert hogy… igaz volt.) Volt hozzá türelme. (…neki volt igaza.) Ahogy elnézed betűvetését, arra gondolhatsz: nem véletlen, hogy időnként képkölteményre ragadtatta magát! Egyik-másik levele is mintha. Szeretet; odaadás; ﬁgyelem; pontosság; tisztelet; fegyelem; csipkelődés… Mi minden nem rejlik e betűk mögött! E betűvezetésen túl. Túl, túl. Jó tíz éve ment el. Nyugodjék – nyugodjunk – békében. Így volt; így lehet. Gyöngykagyló kínja? Körmöndi körmöli… 29 levél? Levél és levlap, képeslap és villanylevél… 1983-2004-ből. A zöme Karcagról. Majd néhány az özvegyétől. (Ezek nem kerülnek ide.) 1981-ben jelent meg az első könyvünk, közös bemutatójuk esztendőre rá a szolnoki könyvtár udvarán volt, könyvhéten. Korábban hírből ismertük egymást, akkor néztünk először egymás szemébe.Aszemélyes találkozásból barátság lett. Mind erősebb. 2004 végén jött tőle az utolsó levél.Agyakori levélszünetben a szinte havi karcagi találkozás s a hetenkénti távrecsegős társalkodás erősítette a barátság kiteljesedéséhez szükséges szoros kapcsolatot. 1983. március 3. Az első levél, amit megőriztem Lajos küldeményeiből. Kiderül belőle, miért… Harminc(egy) magyar évvel később. „Kedves Miska! / Ezennel bocsánatodért esedezem, sírva megkövetlek, csak ne haragudj rám, amiért lassan nyolc hónapja hallgatok, s válasz nélkül hagytam lapodat. Tudom, nincs mentségem, nem is keresek, csak arra kérlek, hogy hallgatásomat ne vedd barátságtalan gesztusnak. Pokoli időszak áll mögöttem, depressziós bénultságban teltek a hetek, hónapok, egy levelet képtelen voltam megírni, nemhogy egy kisregényt, amiért meg is bűnhődtem, mert a kiadó felbontotta a szerződést, úgyhogy (egyelőre?) nem lesz prózakönyvem. Még most is elég szar állapotban vagyok, úgyhogy előfordulhat, hogy a „Boldog emberek” c. könyvem sorsa is hasonló lesz (a JAK-füzetek sorozatban jelenne meg). A Mozgóból, Új Írásból, Palócföldből stb., stb. látom, Te dolgozol, s ennek igazán 106

Partium

örülök. Remélem, könyvedet (könyveidet) is hamarosan olvashatom. Mi van veled? Írhatnál ezekről a dolgokról, ha lehet, hamarabb, mint én. Sajnos, nekem nincs állásom, eléggé otthontalanul élek, pedig jó lenne olyan viszonyokat teremteni végre magam körül, amelyben dolgozni (írni) is lehet. Csabán nincs valami állás, amivel lakást is lehetne szerezni? Mondjuk az ottani lapnál egy olvasószerkesztői meló… Vagy mit tudom én!... Nos, ennyit az álmokról. Befejezem, de a válaszodat nagyon várom. Még egyszer kérlek, ne haragudj. Szeretettel üdvözöllek a kunok kies földjéről / Körmendi Lajos” Megismerkedésünk után, tehát 1982 dereka óta hallgatott Lajos az idáig, 1983 böjtmás haváig? Miért, miért nem. Kedélybeteg vala. Egy kis irodalomtörténet, miről ki tud? Tudna. Ha tudhatna… Ha érdekelné! Miért… Mért lett úgy, ahogy az, ami… Körmendi Lajos életműve. Ja, ja; bizony, ja! Állástalanul, mert lapátra tették. Hányódik, munkahelyről munkahelyre. Amikor első leveleit írja, reménytelen(nek tetsző) helyzetben. Hogyne, a komcsik által. 1980? 1995-ben is ugyanezt teszik. Ugyanazok. Ahogy tennék… 2016-ban is? Talán nem.Annyira, csak nem? „…jó lenne olyan viszonyokat teremteni végre magam körül, amelyben dolgozni (írni) is lehet…” Lajos egyszer – ez időben? ‒ élcelődve, de majdnem csípősen megjegyezte (karcagi vendégeskedéseim egyikén): a felesége engem szokott példaként állítani! Ha Miska tud ezekhez alkalmazkodni, te miért nem?! Alkalmazkodni? Valamennyire; hogy írnunk lehessen! Ne tépjen szét bennünket… a rossz kedély. Kiírjuk – kiírhassunk – magunkból azt, ami bennünk van. …Hogyne mozdult volna az ember, hátha tud segíteni! Megkíséreltük. 1983. április 19. Karcagról – a Zádor utcából ‒ küldi Lajos. „Kedves Sarusi pajtás! / Végre rászántam magam és írtam a főszerkesztőnek. Ha neki is tetszik a dolog, alighanem megyek. Köszönöm a közbenjárásodat, Kőváry és Korin pajtás szorgoskodását úgyszintén. / Van telex az MTI csabai szerkesztőségében? Ha igen, mi a száma? Ezen keresztül gyorsan tudnálak értesíteni, mikorra hív a főszerkesztő. A pofavizit előtt jó lenne beszélnünk. / Most ennyit. / Minden jót! Szeretettel üdvözöllek / Körmendi Lajos” A Békés Megyei Népújság főszerkesztője először azt mondta: Hogyne, persze! Jöjjön, van hely. Lehet… Jó tollú újságíró Csabán, Csabára! Valóban elkelne. Elkelt volna akkor is. Mire leült Lajossal beszélgetni, nyilván utánanézett. Fölhívta ezt, azt. Azokat, aki Lajost (Szolnokon) lapátra tették? Őket; az Elvtársakat. Az Illetékeseket! Persze, az illetékteleneket. Mit tudtak ezek Körmendiről? (Tudtak, tudnak, tudni fognak… Míg a világ világ.) (Világ a világ…) Hogy kellett volna… Csabára? Bárhová. Akárhol. Akkor! Ma sem biztos, hogy kellene. Kellenénk… (Lezsák mondta, Körmendi emlékezete szerint, az 1990-es évek elején: De hiányzol, Lajos, az Országházból!... Mert a karcagi szavazók másként döntöttek – nem kellett nekik eléggé a Nagykunság legtekintélyesebb minapi ellenzékije. Tán szégyellték önmaguk gyávaságának az eleven cáfolatát szavazatukkal elismerni?)

Partium

107

Egykor a párt (a pártház és csatolt részek, úgymint példának okáért a – politikai ‒ rendőrség), ma a laptulajdonos (tőkés). Kik hogy engedhetnék meg, hogy alávágj nekik… Sértsd érdekeiket; párti és gazdasági; miegyéb. Lajos, Lajos. Talán érettségije óta ekkor járt először Csabán, ahol benézve feleségem múzeumbeli munkahelyére kivel nem futott össze?! Mindkettejük meglepetésére. ‒ Ha láttasd volna az arcukat.Azt a döbbenetet… Atörténeti osztály vezetője Lajos egykori tanára, azok egyike, akik miatt csak rémálmaiban tért vissza az 'alma' 'máter'-ba, a Vízműbe. ‒ Ő szervezte a besúgóhálózatot. Ha nem távozik olyan hamar, regényben írta volna meg az „Iskola a (keleti) határon a honi kommunizmus dandárján, az 1960-as években” tárgyú történetet. Hogy adott volna kenyeret Lajosnak 1983-ban B.csaba?! Majd ha bolond lesz… Bolond lett volna! Csabai barátjának sem adott. Hogy 'őkelme' odakerült, a nemzetinek mondott – félhivatalos állami ‒ hírügynökségnek köszönhette, s nem szülővárosának. (Telexét – géptáviratát – nem őriztük meg; mert hogy nyilván azt is küldött.) …Szeretettel Miska. 1983. október 16. … Legalábbis a velencei képes levelezőlap postai bélyegzője szerint kelt ekkor. „Kedves Sarusi pajtás! / Igaz, mi nem a Paradicsomból (mint Te) írjuk ezt a lapot, de ez a vidék is megjárja.Ausztriából jöttünk, most egy hétig Velencében időzünk, aztán Jugóba megyünk. Ha hazaértem, keresni foglak. Üdv. Körmendi Lajos, Julianna” A Paradicsom, amire utal pajtásom, mi más lenne, mint a nagy, nagy Szovjetunió! Ugyanis ebben az esztendőben jutottam el (két társammal), az Írószövetség jóvoltából a Baltikumba. Ő pedig az ennél is paradicsomibb Osztrákországban, Taljánországban, valamint Délszlávországban portyázik a babájával. Úti jegyzete erről az útjáról nem született – legalábbis nem botlottunk bele. Ahogy hazaért, keresett. Én meg őt. (A rendőrség meg mindkettőnket?) …De hogy KözépEurópa nyugati felében csatangoljunk az Úr 1983. évében!... Azt mindenképpen mutatja, hogy Lajos sorsa valamennyire rendeződött. (Rendeződni látszott.) (Elengedték – nem a kezét, csak levették róla a nagyon is valóságos 'képzeletbeli' béklyót. Egyelőre! Látszat szerint.) Húzd meg, ereszd meg. (Hogy aztán – ha nem vigyázol magadra ‒ nyakon csípjenek.) (Észnél kellett lenni.) 1983… Ezen már magyar bélyeg, magyar postai pöcséttel, de csak az 1983 látható… Triesztből! „Kedves Sarusi Pajtás! / Már itthon vagyunk, itt adjuk fel ezt a lapot. A feledékenység!… Jó út volt. Most már dolgozom, írok is, éppen novellákat. Mikor megyünk Hajósra? Nekem még – sajnos – mennem kell, úgy dec. 10-e utánra tervezem. Nem Te kerestél a karcagi Múzeumban? Írjál! / Szeretettel üdvözöllek. / Körmendi Lajos” Igen, én (is) kerestem a nagykun műtárban. Mert hogy 1982-es összeismerkedésünk után átlag havonta átruccantam hozzá Csabáról Karcagra, hogy szót váltsunk. (Csuda, 108

Partium

hogy összemelegedés lett a nóta vége?) (Buzernyáktalanul.) (Valóban férﬁmód.) Az MTI – mi mást tehetett volna – állta a számlát. Mármint a benzinköltséget. (Megtakarítottuk a takarékos gépkocsivezetéssel és -használattal a rávalót, azaz magát a kocsi motorját hajtó kőolajszármazékot.) Hajós pedig…A Forrás ösztöndíjasaiként (Hatvani Dánielnek köszönhetően) jártunk a Solt vármegyei sváb faluban, Hajóson. 1983. december 4. Mindig örömmel várt levele. „Kedves Miska Komám! / Küldök néhány versfordítást kazak (nem kazah!) költőktől, Kigyelmed jóindulatát kérve, adná át űket ama magasságos Olymposzi csúcsokon trónoló szerkesztő uraknak, akik a fényességes Új Auróra dolgait igazgatják saját megelégedésükre. Nem tagadom, e versek érzelmi hevületét illetően célzatosan válogattam, ama gyarló gondolatot dédelgetve, hogy ily nemes pátoszú hozsannákat még az idők további zordulása esetén is közölni mernek. Kegyelmed érti ezt, s bízván bízom abban, hogy eme labancos kazak beszédek sorsa felől mielőbbi híradással leszen. / Azon az árkus papíron, melyen Kigyelmed legutóbbi levelét olvashattam volt, emlegettetett egy bizonyos Csabán világra segített könyvecske, melyet, fájdalom, nem volt szerencsém kézhez kapni. Ám ha Kigyelmed esmét postázná, de immáron kunkarczagi czímemre, bizton állíthatom, valóságos mennyei mannában részeltetne, és elmém felüdítni, szívem vidámítni nem késlekednék. / Kigyelmed alázatos híve jelenti még, hogy ama falurajzot még egy ideig hanyagolni kénytelen, mivel egész decembrius hóban egy jó nagy támlás szék ölibe lesz kötve, s el kell viselnie, hogy szájában fogainak harkálya kopácsoljon. Az én jó Komám Uram tán tud várni még kicsinykét, hogy Hajósra menvén a nyakára hágjunk ama előlegnek csúfolt szociális segélynek, mely a minapában rendben megérkezett. Ennél is jobban várom azonban Kigyelmed újabb árkusát, hogy örökbecsű könyvét már ne is említsem!AKend alázatos híve / Körmendi Lajos” 1983-ban jártunk a Forrás megbízására (falurajzíró ösztöndíjasokként) Hajóson. A csabai könyvecske pedig nem más, mint a Pázsit című elbeszéléskötet. S, lám, a Körmendinek címzett első példány nem ért célba, a posta másnak (na, kinek, kinek?!) kézbesítette. (Rögvest az irodalomelhárítóknak?) Hogy elfelejtettük ezt is… Mi mást még! Lapoztunk. Mert lapoznunk kellett. Hogy megússzuk. Elevenen. Hogy a helyi irodalmi folyóirat közölte-é barátunk műfordításait, nem vélekszünk. Arra viszont igen, hogy főszerkesztőnk mit nem mondott: a ‘törökös’ (kazak, miegyéb) irály nem időszerű! Mér lött vóna. Ma, s holnap. (Majd '86-ban közli a csabai lap Lajos csuvas műfordításait.) 1983. december… Új évi köszöntő lap Karcagról, melyen mit nem közöl csabai pajtásával a nagykun koma: gyermekük lesz. „Kedves Miska! Terhes kötelességemnek kell eleget tennem, amikor egy más állapotról szóló meg-viselős hírt közlök Veled: igen, Julianna. Ez már biztos. Persze ﬁú lesz. Vagy lány. Úgyhogy boldog új évet, de legalább kibírhatót! Egyébként megkaptam a könyvedet, köszönöm, pázsitos hangon rebegek hálát. Most kezdtem olvasni. Elég csi-

Partium

109

nos pofája van ennek a csabai könyvnek. Ne alapítsunk esetleg egy folyóiratot? Horgas Béla és neje most indított egyet, Sorpár vagy Pár sor címmel (?). Na, csak egy periodikát! Egyébként már vizsgáznom kéne, de legalább tanulni. De én inkább a Te leveledet várom. / Szeretettel üdvözöllek / Lajos Julianna” Lapot alapítani… Haha. Abban az időben ‘mindenki’ lapot állított volna… annak az eszménynek a szolgálatára, ami kedvire való (lett volna). Keveseknek sikerült. Akik Csabán kísérleteztek vele (Zana, Korin, Endrődi…), elbuktak. (Kőváry is, de ő óvatosabb volt, nem erőltette.) Mert elbuktatták kísérletükkel. Az hiányzott volna a kedves helybéli komcsivilágnak, nem egy fenéken billentés! ‘Saját (hajaj, »magán«!) lap’, az ő birodalmukban… Különösen nem csak úgy, kedvünkre, ellenőrizetlenül, anélkül, hogy ők mondhatnák meg, mi irodalom, mi nem. Mert akkoriban ők döntöttek felőle. Tagadhatod, akkor is. Lajos is; hol lapot, hol kiadót, hol írótábort, hol irodalombarát kört alapított volna. Alapozott is! Nagykun földön, Karcagon. Kezdetben Szolnokon. Hogy rászálljanak az iii/iii fogmegdjai. (Mondottuk volt, mind a szellemiek, mind a kétkeziek.) De ami a legfontosabb: Lajosék gyermeket várnak!!! Hála legyen a jó Istennek. Pajtásod az ELTE levelezője, csak sikerüljön neki. Tudni való, mennyire nélkülözhetetlen valamiféle felsőfokú végzettség a boldogulásunkhoz. (Az ily módon megszerezhető tudás nem kevésbé.) 1984. július 18. Leány lett az első! S e levél már a saját lakásukból, a Kossuth tér 15-ből. „Kedves Miska! / Talán már itthon vagy, úgyhogy jelentem a hírt: megszületett Körmendi Julianna! … Nagyjulis egyébként nagyon vitézül szülte Kisjulist, mondhatnám, röhögve, én viszont a romjaimban voltam (hogy mit szenvedtem én szüléskor!). Remélem, hamarosan lesz egy utad Bucsára! / Egyébként mi újság? Gondolom, azóta Téged is felvettek azAlapba. Írjál, kedves komám! / Szeretettel üdvözöllek / Lajos” Kedves komám boldog, mert neki is a család a mindene. Család, írás. Összeegyeztetni. No meg még a hatalom, amelyet elviselni… Kicselezni! Hogyne, becsapni. Reggeltől estig. Álmodban is. Persze, hogy nem volt könnyű. Hogy… szülni sem. Szeretettel Miska. 1984. december 3. „Kedves jó komám, Miska úr, / küldöm végre a kéziratodat, mely eddig komor napjaimat vidította. Sajnálom, hogy nem találtál itthon, engem is éppen akkor evett el a fene otthonról… Ha tudtam volna!Azóta itthon ülök, ám hiába, az én Sarusi komám nem bukkan elő a ködből Kőváry pajtással az oldalán. / A Boldog emberek után újabb prózakönyvem van a Magvetőnél (Nyers hús) – majd meglátjuk. Az új verseskötetem is csaknem elkészült már. Elég sok a félkész, csaknem kész anyagom is, de most vagy másfél hónapra hanyagolnom kell az irodalmat, túl kell esnem azon az átkozott államvizsgán, aminek még a gondolatától is kedélybeteg leszek. Sajna, igen kevés az időm, este ötig a könyvtárban (új munkahelyemen) rohadok, hazajövök, csicsergek a lányomnak, aki roppant kíváncsi mindenre… Este 8-9 előtt nem ülhetek az íróasztalom mögé… Mostanában mindig fáradt vagyok, nem tudom kialudni magam. Ez a nagy helyzet, pajtás. És 110

Partium

sok rohadt alak között kell kibírni valahogy az életet. De ha meglátogatsz (meglátogattok), akkor sokkal elviselhetőbb ez az egész. / Írjál, pajtás! / Seretettel üdvözöllek / Lajos” Hallod, pajtás… Ha hallja, ha nem. „…sok rohadt alak között…” – mily ismerős! Kell(ett) kibírni valahogy. (Honnan tudtuk volna, meddig?) (Ki remélte, hogy már csak pár év…) Ám mindig akadt valaki, aki segített. Például miután a megyei laptól elüldözték, Sárvári Varga Márta vette Lajost maga mellé a Déryné művelődési házba. Ugyanő szervezte később Lajos biztatására az Imakönyvet (benne költők fohászai hazához, hazánkért). Hogy pajtásod közben járjon az ELTÉ-re (1985-ben államvizsgázhassék). Ölelnélek, Lajos! 1985. március… „Kedves Kaporszakállú Komám! / Megkaptam, köszönöm. Még tetszett is, amit bizonyít az a csiklandós óhaj, hogy magam is kanyarítsak valami jóféle, zamatos beszélyt, ABBAN a modorban. Persze, nem lehet. Ami a dedikációt illeti: benne vagyok. Mehetünk. A székelyekre, csángókra én is kíváncsi vagyok. Addig azonban még sok víz lefolyik a csabai Szajnán, és alighanem találkozunk is Kigyelmeddel, hiszen a csabai írócsoport ígért nekem bizonyos tavaszi vizitációt. Napközben a könyvtárban dolgozom, de leléphetek. Küldök egy kritikát (?) a könyvedről, hátha nem jut el hozzád. Én alig dolgozom, de most éppen a hajósi anyagot írom. Azt hiszem, meglehetős lesz. Régen írtam, de ez a dögrovásnak írható be: hetekig agonizáltam, valami rohadt vírus miatt kb. negyven fokos belső lázon pirulva. Ám: tavasz van. (!) (?) Csajozok, van egy irtó ﬁatal, csinos, kedves, okos pipim, ennyire még senkibe sem voltam beleesve. Nyolc hónapos. / Írjál, Sarusi pajtás! Szeretettel üdvözöllek / Lajos” Ajánlásomban nyáron megejtendő csángóföldi kiruccanásra hívogattam. Jegyzet az új könyvemről? Áchim-kisregémről a szolnoki lapban az a Vágner nevű illető írt (az év böjtelő havában) – ezt küldte el nekem Lajos pajtás ‒, akivel együtt jártam a debreceni képzőbe, s akivel egy időben együtt dolgoztunk a csabai MTI- szerkesztőségben, s aki utóbb bihari, fekete-Körös-völgyi körutat szervezett a Fekete-Zaránd című regényem bemutatására… (Mily kicsi a világ!) (AmiAlföldünké különösképpen.) (Maga a világ.) (Nekünk a világ közepe.) S hogy ‘csajozik’? Ki nem érti ezt az érzést, akinek leánya született… Akit kislánnyal ajándékozott meg az Öregisten. …A betegség már megint kínozza Lajost… Hol ez, hol az teríti le. Hun testi, hun lelki. …Alelkit nehezebb túlélni? Ő ‒ majd' húsz év múlva ‒ a testibe pusztult bele. (Vagy ki tudja.) 1985. július 24. „Kedves Miska! / Csak nem haragudtál meg valamiért, hogy ily kitartóan hallgatsz? Mert nem akartalak megbántani, az biztos. / A lányom most múlt egy esztendős, nagyon jó ﬁgura. Nagy komám. És nagy örömöm. Na, nem mondom, az anyja is. Főleg esténként. / Most változtatok munkahelyet, otthagyom a könyvtárat, átmegyek a művelődési központba, honismerettel foglalkozom majd. De aug. elején szabadságra megyek, itthon ülök és írok, itthon keressél, ha erre vetődnél. Szeptemberben talán egy hónapra el-

Partium

111

mehetek a baskírokhoz az Írószövetség jóvoltából – de ez még nem biztos. Kész az új verseskönyvem (A gyökeres állat), küldöm valahova (Magvető?) hamarosan. / Te min bütykölsz, ecsém? Mikor olvashatok tőled új könyvet? Ha igaz, néhány hónap múlva kapsz tőlem egy Boldog emberek-et. Írjál szegény barátodnak, aki szeretettel ölel a Kies Kunságból. / Lajos” A gyökeres állat? Megjelent magánkiadásban, mert a Magvető (meg nyilván a többi nagy álladalmi kiadó) már nem vállalta. Ahogy Körmendi kománk Sarusi nevű pajtását sem (mármint a Magvető, mert Sarusi pajti utóbb átment a Szépirodalmihoz; míg tehette; ma már az sincs, nincs hová húzódni; rév, hol… Honnan…). Pedig Lajos új könyvének a lektora Lezsák Sándor és Zalán Tibor, szerkesztője Nagy Gáspár… Azaz ők értették e költeményeket. Sőt. Támogatták… közreadását. Igyekeztek hozzájárulni közkinccsé tételéhez. Nem úgy a… Régi mese! Régi történet. Hogy mondja Rideg István a háromkötetes Körmendi-enciklopédiájában? Körmendi Lajos patrióta, a vele párba állított egykori jó barát (és igencsak támogatott, több mint fölkarolt, fölemelt, kiemelt) író pedig kozmopolita. Az egyik kellett, a másik nem. Már az 1980-as években (sem). Lajos, Lajos…! (Miska, Miska.) ‒ Hogy ez a két koma mért kapaszkodott úgy össze?! Ki érti. Ki, ki. Ejnye, pajtikám! S hát már megint potyára mentem volna Karcagra? Elkerültük egymást. Hogy amúgy soha. Olyan nem létezett. Nem egyszer nem szóltam előre. Megleptem. Mondjuk Dévaványán, Szeghalmon, Füzesgyarmaton akadt dolgom? Mi volt onnan átugrani a vármegyehatárt… ‘Kitartóan hallgatni’… Hogy tettem volna ilyet… Valami oka biztos volt. Nagy, nagy. Öleléssel… szegény barátod. 1985. október 20. „Kedves Miska! / A csabai ügy nem jött össze, mégsem leszek Nálatok vendégmunkás. Ezt a főszerkesztő közölte velem. Ez van. Be vagyok kerítve. / De beszéljünk fontosabb dolgokról! / Az Írószövetségben jártomban beszéltem Földeák Ivánnal. Közölte, hogy a tatárokhoz, baskírokhoz, csuvasokhoz kért ösztöndíjam nem megy. Viszont el lehetne menni Közép-Ázsiába, pl. a kirgizekhez. Ez persze igen jó lenne. Még az idén, gondolom, hamarosan sor kerülhetne az útra, ígérte Ivanuska, de kérdezzelek meg Téged, hogy eljönnél-e velem vagy két hétre? Név szerint Téged említett, nem tévedés! Az egésznek olyan zöngéje volt, hogy ha Te is jössz, lesz út, ha nem, nem lesz út. Kérlek tehát, hogy könyörülj meg jámbor és fölöttébb röghöz kötött barátodon és gyere el velem Kirgíziába! Az Írószövetség majd kikér valahogy az MTI-től, s ez az egész Neked semmibe sem fog kerülni. Hogy gondolod? Értesíts engem erről postafordultával, hogy intézhessem az ügyet Ivanuskával. / Sok baj kerülgette a házunkat, amióta nem találkoztunk… (Családi gondokat sorol.) …én pedig krónikus álmatlanságban szenvedek hetek óta. Egyébként most már a gimnáziumban tanítok, magyart, ezen kívül az iskolai közművelődés gazdája vagyok. Elég sok időmet elveszi ez a meló. Állítólag hamarosan megjelenik a Boldog emberek, a nyomdai levonatokon túl vagyok. Szerződést kötött velem a Magvető egy kisregényre (Nyers hús), az is bent van, már nincs vele dolgom. Le112

Partium

adtam az új verseskötetemet (Agyökeres állat), erről még semmit sem tudok. / Jó lesz beszélgetni, csinálhatnál egy utat Kardszag felé! / Egyébként a Népújság főszerkesztője kiebrudaló levelében azt ígérte, hogy közlik a műfordításaimat (küldtem egy csomót nem sokkal látogatásotok után). Kérlek, ha megjelenne belőlük ez-az, küldjél belőlük öt-hat példányt, mert ha megyünk Közép-Ázsiába, jó lesz ajándéknak. Ha még nem közölt belőlük semmit, noszogathatnád! És jó lenne értük némi pénzt is kapni, mert fölöttébb le vagyunk gatyásodva. K. E. Péternek add át üdvözletem! Te pedig írjál, mert most fontos – nekem. / Családodnak, s Neked üdv., baráti hátba veregetés, egyebek. / Lajos” Iván Kirgíziát említette, és hogy nem kerül egy vasamba se? Persze, hogy üsse kő… Mi az, hogy! Bele… Ázsia közepibe. Hogy ennek a Lajosnak milyen jó ötletei voltak… Ám hogy én lettem volna a föltétel? Föltétlenül! A főszerkesztő (immár másik, nem az, aki első Népújságos kísérletünket hárította el) elárulta, a pártbizottság nem javasolta pajtásom fölvételét. Nyilván kikérték szolnoki elvtársaik véleményét! Azokét, akik Lajost kiebrudalták. Ki, ki. Le velük! Le. (Azóta elette őket innen a fene, de nem eléggé.) 1985. november 22. „Miska Komám! / Beszéltem Földeák Ivánnak. Lefoglalta nekünk a szállodát: SZOT Szálló, Bp. Benczúr u. 35. Ez az Írószövetség közelében van. Dec. 1-én délután találkozunk itt, jó lenne olyan 16-17 óra körül már ott lenni. A portán hagyja Iván az útlevelet stb. Este fölhívjuk a lakásán, hogy minden rendben van-e?... A telefonszámát hozzad, hátha én elfelejtem! Dec. 2-án 7-kor már az új reptéren kell lennünk, 8-kor indul a gép. Majd rendelünk egy taxit. Még ma este felhívom moszkvai barátomat. Ajándéknak vegyél: 4 üveg pálinka (fél literes), 4-5 üveg pálinka (2 decis), 4 szappan, 10 doboz magyar cigaretta, sok rágógumi, esetleg 1-2 spré. Én is ezt viszem. Földeák szerint ezért a tenyerünkön hordanak majd minket. Mondtam, rendben, csak le ne essünk! / Ez van. / Azt hittem, hosszabb lesz a listám, így pedig pocsékba megy egy csomó papír. Sebaj. Üdv! Találkozunk dec. 1-én délután a szállodában. Sok cuccot hozol? Addig még írhatnál, egy-két jó tanácsot is! / Szeretettel üdvözöl / Körmendi Lajos” Igen, ilyen gyorsan röpcsire ültettek bennünket; de, irány, nem Kirgízia, Kazakisztán! Qazaqhon. A szovjet írószövetség eztet ajánlotta minekünk. Mi pediglen. Örömest röpültünk! Némi leesési félelmünk ellenére. S mit ad Isten, nem pottyantunk le! Bár pl. példának okáért amikor Moszkovából Almatiba szállítottak bennünket, hol szibériai hideg áradt a röpcsi falából (ott tetszettem ülni a falhoz szorulva), hol meg pecsenyesütő forróság.Alikból épp reám fújta. Nem estünk le! ‒ A történteket meg tetszett írni a VAGABUNDKORZÓ III. (Lótor című) könyvében Lótor címen. Hogy a csudába ne. 1985. november.. Távirat, amivel most, 2016-ban, levelesládámat – véglegesen ‒ ürítvén nem tudtam mit kezdeni. Az időrendbe helyére kerülvén már érthetővé válik. Mit nem üzent nekem Körmendi pajtás kardszagi Kossuth téri lakából bcsabai Lencsési úti lakomba az utolsó előtti pillanatban! Mit nem:

Partium

113

„kmiska ne vegyeel fekiaaltojel koermendi lajos” K… Miska, ne vegyél! Körmendi Lajos. Jó, de mit ne vegyek? Pálinkát (mindkét méretben), szappant, cigit, rágót, meg a többit bizonyára vettem… Valami más ne. Felkiáltójel. (Kérdés gyanánt.) 1986. január 21. Már itthon, túlélve Közép-Ázsiát. Mellékelve több fénykép, köztük két fölvétel Mándoki kazak sógornőjéről, akivel találkozhattunk Almatiban. (A szállóban, ahol minden gyanús dolgot poloskának véltünk.)Atöbbi kép minősége is elég gyöngécske... „Kedves Mísenyka! / Túró a füledbe! Nincs kedved megírni Földeáknak a beszámolót vagy mi a francot, s nagyúri eleganciával átpasszolod nekem! Egyébként megírtam, elküldtem neki. /Akönyvemet megkaptad? / Küldök néhány fényképet – most lettek készen. Te vagy rajtuk a legszebb. Meg én. / A Versinyin (?) nevű f…i az az orosz író, aki a Rossiában szólított le bennünket, és aki járt Gyulán, Csabán, meg Ilonkán. Ő küldte újévi jókívánságait. / Kértem egy utat Grönlandra. Na? Betársulsz? / Az útinapló készül? Én a moszkvai résszel már elkészültem, a kazakkal félig. Hát nem tudom: túl frivol a hangjuk. / Sok a baj, apuskám… / Egyébként írhatnál. Tar S. köszöni a lapot. Szia. / Körmendi Lajos” Hogy frivol-e? Tessenek meggyőződni: Lajos pajtás A KILENC KÍNZÁS FÖLDJÉN című útikönyvében számol be moszkovai‒almatii élményeiről. Moszkovai A NORDIKUS NÉGER, qazaqisztáni EGY ESTE AZ UJGUROKNÁL. (Mi magunk a Lótort követtük el ugyanarról.) Nem akármi volt! Úgyhogy… Jöhet Grönland! … (Eddig még) Nem jött. Se Ilonkával, se Ilonka nélkül. Tar… 'Úti beszámoló'?... Hogy most valaki előhúzhassa a ﬁókból, mit nem követtünk el? Mert ki tudja, hova nem került, mely műintézetben landolt. 1986… Orosházán a díjgyámok szerénységünknek ítélték a maguk Dumitrás (Darvasra állított) díját. Szívtuk a fogunk, mindamellett a megtiszteltetést megtiszteltetésnek vettük. Utóbb ajánlásunkra kapott egy-két alföldi honﬁ ugyanabból – kik közül olyan is került, aki el sem akarta fogadni. Nagyjából igaza lett volna! Ez alkalomból Kubaszov Valér és Farkas Bertalan közös képeslapjával üdvözöl. A képeslapi pöcséten mintha 860215 volna olvasható. „Apukám! Gratulálok ama alaposan megszolgált D. J.-díjhoz! Hát akkor tovább, Misadzsan, föl, föl, a csillagokig! A Mindenséggel mérd magad! Meg minden. Stb. Nálunk semmi különös, elvagyunk, csak úgy szerényen, rögközelben. Üdv. Az egész családnak, Rózsádat ápold, öntözgesd – viruljon! Mint az én Julcsáim. Szia! / Körmendi Lajos” Szó, mi szó. „Misadzsan”? Mert így hívtak a jó kazakok, legalább olyan jó ujgurok. 1986… Lajos ulanbátori képeslapon üdvözli cimborális pajtását, kinek ím ígyen címezi meg a röppentyűjét: „S. M. Darvas József-díjas író, jeles beszély- és regényszerző”… Tehát nem sokkal az orosházi díj után kaphattuk kézbe. „Kedves Miska! Mehetünk, csak intézd el a Szövetségben, s akkor irány Dzsungá114

Partium

ria! Én ide, Mongolországba mentem volna az idén, de semmi. A kiadónak még nem ment el a kötet, egy kis gépelés van hátra (nem sok). Köszi, hogy intézkedtél. Kurva sok a munkám. Megírhatnád nekem Kőváry címét, telefonját, telexét! Mikor tévedsz már errefelé? Gyere, vár Julis, a lurkók + az Úr, alias Körmendi Lajos” …A tervbe vett csöbörcsöki útról lett volna szó? Ami, akár Lajosé Mongolországba, elmaradt. (Kőváry!) 1986. május 3. „Kedves Miska! / Ne haragudj, nem megyek Csabára! Néhány nagy menet után döntöttem így, mivel Julis mégsem jön. Majd ha az anyja nyugdíjba megy (ez jó 3 év), akkor eljön esetleg – ezt mondja. Nem engedi a lelkiismerete, hogy itt hagyja a beteg apját. / Köszi a könyvet, megkaptam. Igyekszem mielőbb elolvasni. Most azonban rengeteg a bajom. Julis is rosszabbul van – de még egyben. / Szóval, ne haragudj, pajtás! Egy álommal kevesebb. De amúgy sem bíztam a dologban. / Az összes Sarusit ölelem, szevasztok! / Körmendi Lajos” Ekkor hívhattam az MTI-be… Hogy végre megint újságíró lehessen. Odahaza az elvtársak nem engedték. Hiába. Más kérdés, mi volt a jobb. Hosszabb távon tán… (neki) Karcag. Mert amikor 2001-ben Csabáról odébbálltam (a feleségemmel vissza, Veszprémvármegyébe), nagyon keserű volt. Itt hagytam – ott hagytam – az Alföldön… Amit ő hogy tehetne meg! De vajh… a Sarusitlan Csabához mit szólt volna? Karcag olyan, amilyen; az övé. Ahogy nekem Csaba. De hogy ő itt, barátja nélkül… Mint én Karcagon, Berekben… nélküle. Vele igen! Ellenben… Együtt tán mentünk volna valamire… Az ‘irodalmi élet’-et illetően. Mert íróként… Ki-ki járta a maga útját. Ahogy tetszik! (Annyira, amennyire… tetszett is.) A felesége újra állapotos; anyósa pedig, hál' Istennek, három évtized múlva is naponta várja leányát, özvegy Körmendinét a szülői házba. 1986. július 24. „Misadzsan! / Fiú. Már két és fél hónapos… A srác nagyon szép, remekül fejlődik – ahogy Julis mondja (többesben). / A könyved remekmű. A nemzedék egyik legnagyobb teljesítménye. Erről jut eszembe: elküldhetnéd a Szépirodalmi Kiadó címét. Leadnám nekik az új verseskönyvemet ‒ esetleg nem írnál egy levelet Mátisnak, hogy olvassa el? Az ő nevére küldeném be. Nehogy elkallódjon abban a buzi nagy büróban. / Más. Beszéltem egy Sz. Miklós nevű néprajzossal. Elájult a könyvedtől. Tanulmányt akar írni Csalog, Tar, Sarusi és szerénységem munkáiról. Hosszút, nagyot. Az egész irányzat lehetőségeiről. Ennek örülök, mert okos fiú. És szükségünk van az okos szóra. / Küldök egy interjút az itteni újságból. Valami Sarusi pofázik benne a skatulyákról, egyebekről. A török szöveg fordítása mellékelve. Írjad azt a regényt, de tökös legyen ám! Mindjárt vége a nyárnak és én még semmit sem írtam. Szerelmetes Rózsádnak szolid tsókokat küldök, Te pedig, kurafi, fogadd cimborális hátba veregetésemet, oszt írjál, de hamar! / Lajos” Megszületett a fia, akiről majd megírja életműve tán legszebb darabját, a Telefax (szerintem Távpapír) a Megváltónak című naplóregényét. Mátisnak írtam, nem sok sikerrel. Lajos könyveit a továbbiakban elsősorban maga (személyesen Körmendi Lajos)

Partium

115

adta ki. S hogy ezt megtehesse, Barbaricum Könyvműhely néven alapított kiadót, amely otthona lett baráti körének is. („…a buzi nagy büró” nyilván a New York palota, ahol akkoriban a Szépirodalmi székelt.) Az Eszterberkét (törökkori regénket) eszerint már akkor, 1996-ban, a Magyar Krisztus után írni kezdtem… (Azaz nekifogtam az anyaggyűjtésnek!) Oszt írtam. 1995. október 11. 9 évig nem írtunk egymásnak levelet? Eszerint. Elég volt a távrecsegő, meg a személyes kapcsolat (mimagunk karcagi ‒ Bucsa és Karcag közt zötyögős, életveszélyes ‒ kocsis útjainak sokasága). Meghívó a Barbaricum Irodalmi és Művészeti Egyesület alakuló ülésére, megtoldva a sokszorosított üzenetre kézzel rótt Körmendi-megjegyzéssel. „Kedves Miska! / Ha esetleg nem tudnál jönni, de belépsz, akkor a belépési nyilatkozatot kitöltve, de már 21-e utáni dátummal küldd vissza a címemre! + az alapszabályt illető észrevételeket, egyéb ötleteket. Ám a legjobb lenne, ha eljönnél. Várunk. Hajbalzsam! / Körmendi Lajos” Lajhardzsan helyett… Beléptem. 1996. július 22. Körlevél Karcagról Lajos gyöngybetűivel. „Kedves Misadzsan! / A Magyar Újságírók Közössége közép-alföldi tagozata (Jász‒Nagykun‒Szolnok és Békés megye) tanácskozást rendez augusztus 2-3-4-én Berekfürdőn… Baráti üdvözlettel Körmendi Lajos tagozatvezető – A vonattal érkezőknek Karcagon kell leszállniuk!”. Erre hív bennünket. ‘Misadzsan’? Mondottuk volt (máshol): Közép-Ázsiában neveztek így minket. Misadzsan/Mihajdzsan és Lajzsan (avagy Lajhardzsan). Azt mondja (a távrecsegőbe): vigyünk fürdőnadrágot. 1996. december 5. Küldi az Írni, Csabán című könyvem kinyomtatásához szükséges támogatásra pályázó kiadó fölkérésére a maga ajánlását. Kb. ugyanaz, mint ami megjelent Lajos S. M.más című írásában (Bárka, 1997/2. 65-71. ) és a K & S szabadcsapatban (41-49) e munkánkról. 1999. szeptember 24 (?). „Üdvözlet a Pusztáról Greetings from Puszta! Grüʒe vom Puszta!” képeslappal Sarusiné Kállai Gyöngyinek Csabára, a Kastélyi-szőlőkbeli Kvasz uccába a bereki írótábor valamennyi tollközelben lévő táborozójától. Mi magunk üzenünk asszonyunknak, mindamellett aláírásával jegyzé (igenlését?) Serfőző Simon, Jenei Gyula, Erdei-Szabó István, Dienes Eszter, Körmendi Lajos, Fecske Csaba, Buda Ferenc, Oláh János, Nagy Gáspár, dr. Utry Attila, Szenti Ernő, Szabó Bogár Imre, Cseh Károly, Rott József, Bertha Zoltán. Közülük (2016-ra) az örök vadászmezőkre költözött Eszter, Lajos, János, Gáspár, Ernő, Imre, Károly… Teremtőm. 116

Partium

2003. október 11. „Miska komám! Még két kép az írótáborból. Üdv. K. L.” Mert hogy így lerövidültek ekkorra a leveleink… A villanypostának köszönhetően? Mert így ésszerű? Ami mondandónk volt, belevágtuk egymás képébe… Személyesen, avagy netán a távrecsegőbe. 2003. október 14. „Mísenya!Apránként elküldöm Fényességednek az ű ragyogó, szellemtűl fénylő pofázmányát, hogyAllah növessze kigyelmedét nagyra, hosszúra és vastagra! K. L.” Hosszúra és vastagra. Haha! … Mindszent hava javán már gondol az ember a Disznóölő Szent András napja táján sorra kerülő kolbászgyúrásra… Csabán lakol, Almádiban, e tekintetben egyre megy. Csak kolbász legyen a nóta vége! Lajzsannak is ízlett…Acsabai…Almádiban.Afénykép csak ráadás. 2003. október 15. „Mihály, kérem, fogadja szeretettel eme képmásokat, melyeket kettyintettem jókedvemben az magyar hazátúl elszakított végeken 2003 szeptemberében. Pá! K. L.” Hogyne, beregi‒ugocsai‒mármarosi‒gácsországi portyánkról küldözgette kigyelmed az állóképeket… Nem akármi vala. Vele. Vélük! Lajossal és debreceni cimboránkkal, Imrével ez év őszén Kárpátalján jártunk, az ott készült fényképeket küldözgette villámlevél mellékleteként karcagi pajtásunk minekünk. 2003. október 16. „Misadzsan! Képek, újra képek. A napra lehet nézni, de rád nem. Azért próbáld meg! Üdv. K. L.” Röppentyűk, távirati tömörségben… Meg persze képek. Melyeket lemezre mentek, s már viszem is a fényképész műtermébe (oda, a fényírdába), legyen belőle papír alapú fölvétel is. Hátha az megmarad. Sőt, csak az. Mert e csatolmányok… Azóta mán hun vannak?! E pár sor ellenben. Csakis azért, mert kinyomtattuk. 2003. október 18. „Miska! Itt az utolsó adag. Éljetek boldogan! Üdv! K. L.” Üdv! S. M. Üdv-üdv. E szöveges‒képes küldemény (mellesleg) válasz a Magyarországért, Édes Hazánkért Kiadó pályázatára küldött Imádkozzunk Új-Zarándért című elbeszélő költeményemet néki továbbító villanylevelemre. 2004. augusztus 30. A „Kedves Misa Bátya!” kezdetű, „Üdvözöl névnapját ünneplő Rózsáddal együtt (húzd meg a fülét helyettem!) Körmendi Lajos ecséd” végű villanylevél válasz azon kérelmemre, melyben a Barbaricum Könyvműhelyről s személyesen róla szóló hírlapi cikkemhez kértem róluk adatokat ‒ …kért „Sarusi Misa bátya (Balaton vármegyéből)”.

Partium

117

S azokat Lajos meg is adta. Szép sorjában. Majdnem… utoljára. Amikor találkoztunk, elárulta, hogy bajban van, megint rátámadt a betegség. Utóbb jut eszünkbe, jobban fújtatott, mint korábban. És többet ült. Pihenhetnékje támadt. Hajaj. És nagyon várta, hogy beszélgethessünk. Még egyszer. 2004. november 19. Utolsó levele… A Szilveszter napjáról Újév napjára (Kiskarácsonyra) virradó éccaka lehelte ki a lelkét. 2004-ből – ha – átaludt 2005 (helyett a végtelen)-be. „Kedves Misadzsan! Viki telefonja:… / Mert egyébként ki nyert? Rott Jóska könyve nyert? Minden jót, ha jól emlékszem, mostanában volt Gergő napja, tehát neki különösen minden jót nagy fülhúzásokkal egybekötve! Szia, testvér! K. L.” Azért vártam tőle a (szolnoki) Szépírás Kiadó vezetőjének az elérhetőségét, mert a pesti állami alapítvány nem támogatta új könyvem tervbe vett megjelentetését, ezért kérem vissza tőle a kéziratot. Szia, testvér. Szia. Amikor pár nappal korábban a fiammal arra jártam, Gergő tudta, mi a baja a pajtásomnak. Máig emlegeti, mennyire megrázta, amikor a Kossuth téri lakásból távozván, Lajostól búcsúzván (baráti ölelkezésünk kellős közepén, búcsúpillantásaink dandárján?) megszólalt a kardszagi nagyharang.Afiam úgy érezte, hogy Lajost búcsúztatja. Sajnos igaza lett. Lajzsan tán észrevette, Gergő fiam milyen figyelemmel és tisztelettel, szeretettel hallgatja… apja legjobb barátját. (Annak utolsó élőszóban nekünk elhangzó mondatait.) Mert megérezte benne… a rendkívüli – tiszta, mély, szeretettel teli, bölcs, nyomorúsága ellenére is derűs… ‒ embert. „…Ölel S. Miska.” Így volt. S így is marad. „Mi van Veled?” – kérdeztem tőle utolsó levelemben. A távrecsegőbe majd, az óév utolsó délutánján ugyanerre mit nem mond: „Voltam már jobban is.” Ő igen, hát még mi. Testvér, testvér. JÓ VOLT KÖZTETEK – írattuk sírkövére a Tőle vett igét. Jó volt Veled.

118

Partium

Kocsis Csaba

Az emberi lét titka1 In memoriam Oláh János (1942—2016)

„Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött.” Valamikor úgy vélték a tudósok, hogy az Alföld mélyén melegvizes tenger húzódik, aztán a kutatások után azt mondták, hogy tévedtek, mert nem tenger, hanem óceán. Az írótábor ezért is bontott zászlót Berekfürdőn 1999-ben, hogy ennek a hév jó berek vizes óceánnak kedvezményezettje legyen. Csak néhány név az alapítók közül, akik már elmentek: Nagy Gáspár, Dienes Eszter, Cseh Károly, Szabó Bogár Imre, Szenti Ernő és a táborvezető, Körmendi Lajos. Most Oláh János is csatlakozott hozzájuk. Az éjszakai fürdőzések meghatározták a tábor hangulatát. János mestere volt a vízen való lebegésnek, mintha nem is Szűcs Sándorról, hanem róla írta volna a kunság Buddhája az Időért viaskodó versében: „Egekben arca, békák között lába, / középső világból alsó világba...” Erre a különös állapotra mondta azt Szenti Ernő barátunk, hogy „valami nagy balhét sejtek”, mert azt hitte az ezredforduló elején, hogy Oláh János átadta lelkét a teremtőnek. De nem, csak lebegett ég és föld között. Szállóigévé vált a kisújszállási barátunk mondása, minden évben elmesélte valamelyik táborlakó, de leg1

Megjelent a Spanyolnátha online folyóirat 2016/4. számában

Partium

119

többször Jánostól hallottam. (Vass Tibor meg is írta ezt Előzuhany kötelező című kötetének Valami nagy balhés versében, melyet a Bereki Irodalmi Társaság adott ki a ‘történés’évében, 2002-ben.) Az én gondolataimban is „lesüllyednek az emlékezés roncsai”. Kell hozzá néhány óra, míg felszínre hozom őket. Hiszem és vallom, nincsenek véletlenek, hisz ebben az esztendőben a Titkok léte című verse foglalkoztatott. Már 2013-ban megzenésítettem, meg is mutattam Jánosnak, de műsorra sohasem tűztem, bár mindig is szerettem volna. Főleg most tavasszal egy dalpályázatra. A titoknak van-e léte, vagy a létnek van-e titka? Nem tudom. Jánosnak a lét iránt lobbant mohó szerelme, mint étkét vesztett tűzvész, véget ért... Már nem fogunk együtt nevetni, de a nevetése bennem él, és az is, ahogy az étkezések előtt keresztet vetett... Mezey Katalin verse, az Aranyat önt az ősz szokott eszembe jutni, mikor egy számomra meghatározó ember távozik: „Szabad-e annak, aki ilyen fontos, szabad-e, hogy elmenjen? S elmegy-e?” János azt írja a Távozóban: „Vesztesként hagyni el / e sárba fulladt lövészárkokat / megszoktam, megszoktam, / hogy a győzelem, amiért harcolok,/ha beköszönt, nem enyém.” Erre ott a válaszom a fájdalmas bereki versben: „Elmulasztottunk. Mulasztunk ma is.” Tudtuk, hogy nem magáért, értünk harcolt, nem csak a saját folyóirata, kiadója sorsa foglalkoztatta. Sportember volt, nemes, tisztességgel küzdő. Sok-sok írótársnak adott lehetőséget, önzetlenül segítette az értékek megjelenését. Népművelőként gondolkodott, kovásza volt az irodalmi életnek. Egy ember addig él, ameddig szeretik, és mi ott ülünk együtt az egyre nagyobb bereki asztalnál: a távozók és az érkezők is... Ahogy Mezey Katalin írja: „Várom az időt, hogy kevésbé fájjon.” Vagy ahogy a te versedben áll: „Béget a bárány, zsíros puha bundája feloldoz...”

Czine Árpád: Kranevo 120

Partium

Oláh András

Eltávozott a „nemzet lelkiismerete” (Emlékező sorok Csoóri Sándor halálára)

Csoóri Sándor (1930-1986) „A remény legnagyobb kétségbevonója a halál. A halál mutatja meg az embernek, mennyivel lesznek mások a dolgok, az elmúlás mit ad hozzá az élethez, s mit vesz el belőle – írta Csoóri Sándor ifjúkorom kedvenc esszégyűjteményében, a „Nomád napló”ban. S most, amikor a „nemzet lelkiismeretétől” búcsúzunk, érdemes végiggondolni, hogy a „tisztánlátás vágyától” vezérelve született mű idézett sorai hová mutatnak, mit kaptunk költői-írói életmű révén, és mit veszítünk a költő halálával. Csoóri Sándor messze látott. Messzebbre, mint kortársai közül sokan. A csapdákat mégsem tudta elkerülni. Talán mert nem is akarta elkerülni őket. Talán mert nem szerette a kerülőutakat, s mert fontosabb volt számára a szókimondó őszinteség – mellyel rést nyitott a reményt nyújtó szabad élethez –, mint a megalkuvó alkalmazkodás. Látó volt, és láttatni akart. Szemeket felnyitni. Vakond-létből a világosságra juttatni. Megismertetni a fényt. Itt az idő, hogy újra leemeljük a polcról a könyveit. Olvassuk újra a verseit, esszéit, és töprengjünk el az üzenet-értékű mondatokon. Még akkor is, ha tudjuk: a fekete rózsa más soha többé nem fog kiszínesedni. Munkásságát 1954-ben és 1970-ben József Attila-díjjal, 1981-ben Herder-díjjal, 1984-ben Bibó István-díjjal, 1985-ben és 1995-ben és 2004-ben Az Év Könyve-díjjal, 1990-ben Kossuth-díjjal ismerték el. Számos más hazai és nemzetközi elismerés mellett 2012-ben megkapta a Kossuth-nagydíjat, 2014-ben a Nemzet Művésze címet is. A rendszerváltoztatás meghatározó egyénisége volt, egyik alapítója a Magyar Demokrata Fórumnak. 1988-tól a Hitel folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke. 1992ben ő kezdeményezte a Duna Televízió létrehozását.

Partium

121

Hírek Ebben az évben XXII. alkalommal adományozták oda a Tőkés–díjat Kisvárdán. Az alapítvány kuratóriuma ezúttal Dr. Papp Lajost, a világhírű szívsebészt jelölte a díjra. Az átadást követően Dr. Papp Lajos megköszönte az elismerést, és a díjjal együtt járó félmillió forintot rögtön fel is ajánlotta a badalói (Kárpátalja) óvoda építéséhez.

Dr. Papp Lajos a Tőkés-díjjal

Felhős Szabolcs, a Partium kiadója, Tőkés László Európa Parlament képviselővel beszélget

Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke adja át a „nagyhordó-díjat” Lezsák Sándornak

*** A 44. Tokaji Írótábor az 56-os magyar forradalom 60. évfordulója jegyében zajlott augusztus 10-12 között. Az előadók közt szerepelt egyebek mellett Vasy Géza irodalomtörténész, Salamon Konrád történész, Makkai Ádám költő, Jánosi Zoltán irodalomtörténész, Lezsák Sándor, a parlament alelnöke, Győri László költő, Sturm László irodalomtörténész, szerkesztő, Rózsássy Barbara költő.

A tábor zárásakor adták át az írótábor díját, amit ebben az évben Ekler Andrea kritikus, szerkesztő vehetett át. Emellett átadták a szokásos „hordó-díjakat” is. A „nagyhordódíjat” Lezsák Sándor költő, a parlament alelnöke kapta, míg a „kishordó-díjban” Bertha Zoltán irodalomtörténész, Fecske Csaba költő és Ködöböcz Gábor irodalomtörténész-szerkesztő részesült. *** 122

Partium

A nyíregyházi VIDOR-fesztiválon ezúttal is fölléptek a térség tollforgatói. Egyik nap szórakoztató-humoros írásokkal lepték meg a közönséget, másik alkalommal pedig verseikből, novelláikból olvastak föl.

Felolvasó-est a VIDOR-fesztiválon *** Rendkívül színes és izgalmas programokat hozott a Körmendi Lajosról elnevezett berekfürdői írótábor meghívott írók, költők, irodalomtörténészek számára. A 20 résztvevő (a hazai irodalmárokon túl erdélyi és kárpátaljai szerzők is jelen voltak) íróolvasó találkozókon, rendhagyó irodalomórákon, kiállítás-megnyitókon, könyvbemutatókon illetve felolvasó esteken mutatkozhatott be az érdeklődő közönség számára. Dupka György a kárpátaljai málenykij robotról írott tanulmányát mutatta be. Gálfalvi György „Kacagásaink” címmel írt könyvet a saját megﬁgyelési dossziéjából. Kocsis Csaba pedig kortárs költők megzenésített verseivel szórakoztatta a közönséget. ***

Partium

123

A Kölcsey Társaság Fehérgyarmaton rendezte meg évi rendes közgyűlését, mely számos egyéb programmal is kiegészült: ezek között szerepelt kiállítás-megnyitó, irodalomtörténeti előadás, szatmárvidéki kirándulás, továbbá a felújított cégénydányádi Kende-kastély átadása. A Kende-kastély átadása A szalagot Tilky Attila országgyűlési képviselő vágta át *** Ipolynyéken megrendezett „Az 56-os őrtüzek a Kárpát-hazában” című történelmi tanácskozáson a Szatmárvidéket Muzsnay Árpád képviselte. A képen Göncz László, Muzsnay Árpád, Wittner Mária és Hrubik Béla ***

Hevesi Judit és Szabó Attila performansza a „Százezer művész a változásért” című nemzetközi projekt rendezvényén 124

Partium

A Nyíregyházi Városi Galéria adott otthont a „Százezer művész a változásért” című nemzetközi projekt helyi rendezvényének, amelyen képzőművészek, zenészek és költők vettek részt. Kiállított Huszty Edit, Szabó Attila és Fekete József, írásaiból olvasott fel Hevesi Judit, Nagy Zsuka, Antal Balázs, Gerliczki András, Oláh András és Karádi Zsolt. Zenével szórakoztatott az Artézis Jazz Trió.

Nagy Zsuka és Oláh András A határ menti folyóiratok találkozójára került sor Mátészalkán, a Kastélyszállóban. A Partium meghívására a rendezvényen a kárpátaljai Együtt, a szatmárnémeti kiadású Sugárút, a nyíregyházi SzabolcsSzatmár-Beregi Szemle, valamint A Vörös Postakocsi szerkesztői vettek részt. A találkozó résztvevőinek egy csoportja *** 2016 októberében indult el útjára a X. Együtt Írótábor keretében az immáron szokásos Irodalmi Karaván. Kárpátalja magyar nyelvű iskoláit, művelődési otthonait járták be a programban résztvevő alkotók: Dupka György, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének elnöke, Vári Fábián László, az Együtt főszerkesztője, valamint Csornyij Dávid, Csordás László, Kertész Dávid, Lőrincz P. Gabriella, Shrek Tímea, Marcsák Gergely. Arészvevők beszámoltak szakmai tevékenységükről, felolvastak legújabb irodalmi alkotásaikból. A rendezvényeken bemutatták az Intermix Kiadó legújabb kiadványait: A kárpátaljai ﬁatal szerzők antológiáját, a Különjáratot, Kovács Elemér Az igazság mindenek felett c. kötetét, amiben a szerző az 1956-os események kárpátaljai vonatkozásait dolgozza fel, Dupka György beszámolt a legújabb GULAG lágerekről készült

Partium

125

kutatásáról, bemutatta az Ezer fogoly imáját küldi most az égbe..., a Mi Atyánk, Úristen segits haza minket és a Szolyvai emlékpark 70 éve történt c. köteteket. A karaván közel egy tucatnyi települést járt be a tábor időtartama alatt.

Az „Irodalmi Karaván” a Beregszászi Járási könyvtárban *** A „Költők egymás közt” című sorozat őszi darabjaként Szabó T. Anna volt Kürti László vendége és beszélgetőtársa Mátészalkán és Nyíregyházán.

126

Partium