Comitatus folyóirat - 3. évfolyam, 3. szám

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

3.

A TANÍTVÁNYI LÁNCOLAT IRODALMI MŰHELY

• ÉDEN MŰVÉSZETI HÁLÓZAT

3. ÉVFOLYAMSZERZŐI LAPSZÁMUNK ► 2013.03.31.

A

Dr. Bige Szabolcs Csaba: Nyúlpecsenye (Lièvre à la Royale) / 2. oldal

Interjú

Balatincz Miklós: „Az, hogy valaki túléli, nincs benne a pakliban” – interjú Kubiszyn Viktorral / 4. oldal

Esszék

WEÖRES

ESSZÉPÁLYÁZAT

► NYERTES PÁLYAMUNKÁIVAL!

Többek közt ESSZÉ ▌

▌VERS

László Laura Csengelle ● MONSTRUM ÚR ÉS AZ AFROIDOK...

● Petz György ● Debreczeny György ● Csák Gyöngyi

TANULMÁNY▌

▌RECENZIÓ

Kaposi Krisztina ● ESZTÉTIKAI TAPASZTALAT ÉS MISZTIKUS-VALLÁSOS ÉLMÉNY...

● Szinay Balázs „...CSAK EGYETLEN MŰ VAN, A MEGVÁLTÁS.”

NOVELLA ▌ Márffyné Horváth Henrietta ● FÁJÓ CSEND

▌DRÁMA ● Boér Péter Pál FELFÜGGESZTETT ZÁSZLÓK - 1. FELVONÁS

1

COMITATUS FOLYÓIRAT

▌TARTALOM IMPRESSZIÓ

2

VERS

Szőcs Emese: A művészetről; A sötét angyalom; Online 3

ESSZÉ László Laura Csengelle: Monstrum úr és az afroidok: Idegenség és identifikáció Danny Boyle Frankeinsteinjében

III. évf. 3. szám

● Böröczki Mihály ● Petz György ● Csák Gyöngyi ● Debreczeny György 29-32

WEÖRES ESSZÉPÁLYÁZAT 5

LEVÉL Kaposi Krisztina: Esztétikai tapasztalat és misztikus-vallásos élmény: Sík Sándor Alexiusa a Dionüsziosz Areiopagitész-i via triplex és a középkori szeretetmisztika tükrében

Esszépályázat WEÖRES SÁNDOR Ars poetica című költeménye nyomán: NYERTES PÁLYAMŰVEK 33-43

9

RECENZIÓ Szinay Balázs: „Csak egyetlen mű van, a megváltás.” Hamvas Béla: Silentium; Titkos jegyzőkönyv,; Unicornis 17

NOVELLA Márffyné Horváth Henrietta : Fájó csend 19 Márffyné Horváth Henrietta: Támadás az objektum ellen 21

DRÁMA Boér Péter Pál: Felfüggesztett zászlók (Dráma két felvonásban) – 1. felvonás 22

IMPRESSZIÓ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

3

▌Szőcs Emese

A MŰVÉSZETRŐL; A SÖTÉT ANGYALOM; ONLINE A MŰVÉSZETRŐL Minden az idő szövedékében lüktető ritmus, a forma és a csend váltakozása.

A szívverésnek, a lélegzetnek, a bolygók keringésének, az életnek, a megnyilvánulásnak ritmusa van.

Ha a harmonikus rezgés rezonanciába lép egy másik rezgéssel: együtt lüktetnek, egybecsengenek: kialakul az összhang.

Művészet az, mely az Első Hangra rezonál, ezáltal minden, mely vele kapcsolatba kerül, együtt rezeg általa a kölcsönös áthatottság táncában.

Művész az, aki belép az Egy terébe, és onnan sugározva részesévé tesz az egybecsengésnek, harmóniának, átad a Logosz lüktetésének, és egyesít középpontod csendjével.

Orpheusz is így parancsolt az állatoknak.

Gondolom, ezért tartották valaha a művészetet szentnek.

A disszonancia az összhangzat ellentéte, az összecsengés hiánya.

Nem tudom, hogy amit a disszonancia szül, az Siva táncának része-e, a kiáradás ellentétes sodrása, belélegzés, vagy pedig a káosz pusztító irigysége a teremtőerő iránt: Isten majma.

Baader szerint a pokol az, ha nemzeni akarunk, de nem vagyunk rá képesek. *** A SÖTÉT ANGYALOM Életem zenéjének része, szabadságom eszköze vagy. Ha nem lennél, nem ismerném fel a fényt.

Sebezhető lennék nélküled, hiszen csak hasonló ismeri fel a hasonlót. Harcolni tanítottál, és elhajolni, ha kellett. Általad van tétje a játéknak.

Láttam az arcodat: egy a nevünk.

Megerősítem szövetségünket - megígérem, hogy elpusztítalak. Ha eljön az óra, nem hagylak magadra. Közös a végzetünk.

Megszűnik majd a kettő, és fátylainkat végre lángra lobbantja a Kegyelem. ***

IMPRESSZIÓ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

4

ONLINE Én, a sakkfigurád, a játékkaraktered, Hozzád könyörgök. Hozzád, aki megkettőződtél, és létrehoztad Önmagad ellentétét, hogy játszhass.

Végtelen sokszor haltunk meg és kezdtük újra együtt, ezen a szerveren és párhuzamos szerverek világában is.

Szabad akaratot adtál - választhatok, melyik feleddel, és hogyan játszom.

Tudom, hogy bármikor, ha kérem, segítségemre van a Súgó. Bocsáss meg, ha sokszor azt hiszem, hogy nincs rá szükségem, vagy ha néha azt is elfeledem, hogy hívhatom.

Ez a világ elöregedett.

Arra kérlek, hogy ha most a másik felünk nyer, ne engedd, hogy a győztes a végjáték során túlságosan kegyetlen legyen, mert a mi fájdalmunk a Te fájdalmad is - hiszen Önmagadból nyilvánítottál meg mindent.

Ami biztos, az biztos: alkoss és futtass le egy új vírusirtót. Te ismered legjobban a másik feledet: nem bízhatsz abban, hogy ő is betartja a szabályokat. Hekkeld meg a hekkert!

Ha már túl késő van mindehhez, még mindig ott van a Nagy Reset Gomb: a Kegyelem. Te vagy a programozó és a rendszeradminisztrátor is - egyedül a Te parancsodra léphet működésbe.

Hiszen végtelen szeretetedben Te alkottad a Kegyelmet is.

Szőcs Emese

ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

5

▌László Laura Csengelle

MONSTRUM ÚR ÉS AZ AFROIDOK:

IDEGENSÉG ÉS IDENTIFIKÁCIÓ DANNY BOYLE FRANKEINSTEINJÉBEN

Én és Te – színpadi színészek. Szinte lehetetlen megkülönböztetni őket, hiszen folyton cserélgetik nevüket és jelmezüket. Olykor az Én ölti fel a Te álarcát, máskor fordítva, minden este egymás bőrébe bújnak, és minden este elhangzik: „Te és én egyek vagyunk!”1 Ezért nincs két előadás, melyben a hang, mely jól érthetően ejti ki e szavakat, ugyanúgy csengene – minden alkalommal más mondja ki azokat, ahogyan Én és Te estéről-estére váltakoznak. Egy szerep, két hang, két álnév: névmások, melyek az egységet jelképezik. S talányos, hogy valójában kik beszélnek.

2011-ben az Oscar-díjas Danny Boyle-ra került a sor, hogy maga irányítsa az emberteremtés folyamatát, méghozzá a Londoni National Theatre színpadán. Mary Shelley szörnyetege közel kétszáz éve szabadult az emberiségre, aki ezalatt volt már filmsztár vagy éppen zombi képregényhős, ám emberré még sohasem vált.

Boyle rendezése talán erre kínálhat gyógyírt, amely bár megközelítően követi az eredeti történetet, eltéréseivel az idegenség és az esetleges identifikációs folyamatok meglétét is hangsúlyosabbá teszi. A plakát kissé túlzásba is esik ebbéli igyekezetében, amely a szörnyből ember – emberből szörny irányvonal szerint ábrázolja a két főszereplőt (lásd 1. kép). Ráadásként Benedict Cumberbatch és Jonny Lee Miller felváltva elevenítik meg Frankensteint és a teremtményt. A darab tehát el sem kezdődik, mégis értesülünk az asszimiláció, a másságban rejlő azonosság, s a szörnnyé válás lehetőségéről – ám azok számára, akiket ez nem rettent el, a 110 perc során leginkább az ember mutatkozhat meg. Még akkor is, ha mindezt egy HD minőségű felvétel nyújtja, ahol a színészek a saját látszatukkal azonosak: a színészek, minthogy folyton mások bőrébe bújnak, szemléltethetik, hogy az ember „maszk nélkül” is milliónyi szerepet hordoz. Vagyis szembesíthetnek a ténnyel, hogy nem esünk egybe önmagunkkal. (Plessner, 2003.)

Boyle színpadképe már ekként is egy hermetikusan elkülönített idegen világ, ahol „nemcsak a bevándorolt, de a honos is idegennek érezheti magát. Az is érezheti a hideget, kiszolgáltatottságot, a végesség nyomorúságát.” (Heller, 9. o.) A vak öregembertől az afroamerikai Frankenstein-dinasztiáig didereghet is mindenki,2 nem pusztán a szörny, akinek az „anyaméhből” való kiszabadulását máris nyomon követhetjük. Ám ez az „újszülött” 180 cm magas, és testét éktelen sebek borítják – egészen más alakot ölt tehát a „másság”, mint a regényben: ott nélkülöznünk kell a teremtmény kezdeti ügyetlenségeit, aki két és fél méter magas és „ennek megfelelő terjedelmű” (Shelley, 53–54. o.). A rendező továbbá a végletekig kihasználja a vizualitás húsbavágó közvetlenségét. Azzal, hogy a darabot a lény születésével indítja, aki csak keserves küzdelmek árán képes talpra állni, s aki a világba-vetettség pillanatát is magányosan kénytelen megélni, erősen hangsúlyozza annak kiszolgáltatottságát, kirekesztettségét. Egyúttal a nézőre is felteszi a „szörny szemüvegét” – íme az első asszimiláció: az ember azonosul a szörnnyel, ha a szörny képtelen az azonosulásra.

Varrásnyomok, véres sebhelyek, otromba mozgás és beszédképtelenség – s a szörny már tálalva is lenne?

A recept talán felülvizsgálatra szorul: a lény, bár lépten-nyomon undort kelt és heves ellenállást, csuklyás, vörös

ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

6

köpenyében, vézna alakjával és fekélyes arcával mintha egy pestises beteget idézne, nem pedig magát az embertelenséget. Már a hegek gyanút kelthetnek: a hegek ideiglenesek, s nem statikusak, a hegek visszataszítóak, de begyógyulhatnak, nem szimbolizálhatnak tehát teljes elszigeteltséget. Az „abszolút másság”3 kizárása a lény elméleti azonosulását jelenthetné az emberi közösséggel, egy olyan lépcsőfokot, melyről akár a teljes identifikáció is lehetséges lenne – ezt célozza talán a kéjhölgy szerepeltetése, aki meglepő módon férfiként tekint a szörnyre. A vonzalom kölcsönös is mindaddig, amíg a csuklya le nem kerül a „monstrumról”, ám a sebhelyek ellenére is megilleti majd az „uram” megszólítás. Az idős, vak és hazájából is száműzött De Lacey úr már egyenesen „jó embernek” tartja a lényt, aki bár megtanul beszélni, korántsem rendelkezik brit akcentussal, hangja durva és érdes, s otromba gesztusai szinte értelmi fogyatékosnak mutatják.

A kacaj nem is várat magára.

A nevető ember nyitott a világra (Plessner, 2002.) – a lény máris az asszimiláció magasabb fokára léphet.

Vischer szerint a nevetés az alantas megbékélése a magasrendűvel, s fékezhetetlenül kitör, ha a fenséges kisszerűségbe omlik. (Ritter, 37. o.) Csakis egy esendő, s főként ártalmatlan teremtmény válthat ki derültséget, egy embertelen szörnyetegtől rettegni illik. Hiszen a „komikum úgy jelenik meg… mint az élet valóságához tartozó idegen elem beolvadása e valóság megszokott, az idegen elemet kirekesztő kényelmes rendjébe.” (Ritter, 45. o.) Monstrum úrtól tehát hiába húzódik el az örömlány, s hiába űzik el őt De Lacey rokonai – ha olykor megbotránkozást kelt is, „mássága” úgy tűnik, emberléptékű.

Boyle kompenzációba kezd tehát a másik oldalon – talán ennek köszönhető, hogy Frankenstein már kevésbé lesz „emberléptékű”. A teremtő persze már a teremtés aktusával „embertelenné” válik, s természetellenes tanulmányai miatt elszigetelődik családjától, ám a darabban még europid vonásaival is élesen elüt rokonaitól: édesapja, öccse és menyasszonya is színesbőrű. „[Az] emberek képzeletét megragadta az az elképzelés, mely szerint a tiszta fajok a legtökéletesebbek… Bizonyos elsődleges emberfajták, nevezetesen a négerek, mongoloidok, europidok megjelenése bizonyítani látszik a faj fogalmát.” (Allport, 150–151. o.) Ha Frankensteint talán nem is ragadta meg a „faji” előítélet, a gyermeknemzéstől szinte betegesen irtózik, s csakis fehér bőrű lényeket alkot. Impotens mindenfajta természetességgel szemben, tétlenül nézi végig, amint a szörny magáévá teszi menyasszonyát. A teremtő lassacskán szoborszerűvé válik, „szenvedélyt” is csak az élettelen, női teremtménye ébreszt benne. A sor még folytatható, míg a Frankenstein-család „fekete bárányát” édesapja is szörnynek nevezi. S őhozzá intézi majd szavait a teremtmény: „Te és én egyek vagyunk!” „Te” és „én” eggyé válásához előbb azonban ketté kell válniuk – mintha Michelangelo Ádám teremtését idézné Frankenstein és a lény egyik kulcsjelenete (lásd 2. kép). Ezen utalás magasabb szférába emeli a regényben is hangsúlyos erkölcsi összetartozást – az azonosulás folyamata immár elvont, szakrális értelemben is elgondolható. Teremtő és teremtménye eszerint egyetlen lényeg két testi megnyilvánulása, s a lény nem más, mint egy transzcendens test önmagából elkülönített része, amely a teremtéssel önmaga másikját, önmaga alteregóját hozza létre. S az „őstesttől” való eloldódás e testbe való visszatérést, az abban való újra feloldódást is magában hordozza – az azonosságot, majd az újra leválást.

A rendező a „szörny” szemét csak jóval később nyitja fel e metafizikai egybefonódásra, Te és Én egységének kinyilvánításáig számtalan, a regényből is ismert identifikációs kudarc kíséri, kudarcba fullad például baráti közeledése Frankenstein öccse felé, s teremtője is a szeme láttára zúzza szét a neki szánt „női szörnyet”. „Megpróbáltam asszimilálódni, de más vagyok” – az emberrel való azonosságtudat kialakulását maga Frankenstein is lassítani kívánja. A teremtő kezdetben a lény tárgyiasításával próbálkozik, mintha saját „szoborszerűségével”, saját életidegenségével kívánná felruházni. Örömmámora nem az élőlénynek, hanem a puszta mechanikus szerkezetnek szól, amely önnön zsenialitását dicséri – a varrás tökéletes, a szerkezet jár és beszél, mi több, idéz Az elveszett paradicsomból. S érdekes módon mégiscsak Frankenstein lesz az, aki provokálni fogja a lény azonosulási folyamatát: a „lelketlen gépnek” végre rá kell ébrednie identitására, s be kell „bizonyítania” emberszerűségét. Boyle manővere mindig beválik: minél embertelenebb a teremtő, annál emberibb a teremtmény, s ehhez elég csak egy pillantást vetni Frankenstein félig megunt menyasszonyára. Az afroid, s már nő mivolta miatt alacsonyabb kasztba sorolt Elisabethben 4 részvétet és baráti érzéseket kelt a temérdek sebhely, a sebek hordozójában pedig testi vágyakat Elisabeth. „Férfi vagyok” – a szörny, aki a jelenetben az asszimiláció művészének is tekinti magát, e szavait már Frankensteinnek szánja. Az emberrel való fizikai eggyé olvadás mégis megbukik – ezt az „asszimilációs kísérletet” Elisabeth nem éli túl. Úgy tűnik, a lény nem fizikai síkon lesz érdekelt az asszimilációban. A plakáton ábrázolt metamorfózis magasabb stációba is lép, amint a „szörny” visszahozza teremtőjét a fagyhalálból, s az „élet szikráját ülteti a lábánál fekvő élettelen valamibe.” (Shelley, 58. o.) Shelley „hagyja” meghalni Frankensteint, ám Boyle e

ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

7

feltámasztással ismét a felcserélhető és egybeolvadó szerepekről beszél – a teremtmény lesz a teremtő, s eszköze nem az elektromosság, hanem a szeretet. 5 S szeretet csak Én és Te között létezhet – „Viszonyom ahhoz, akinek azt mondom: Te – közvetlen. …Mikor az ember azt mondja: Te, az Én-Te szópár Én-jét is kimondja… Az ember a Te által lesz Én-né.” Én és Te ugyanis az alapszók egyike – nem állhatnak önmagukban, csakis együtt, csakis a kölcsönösségben, amely a „létezés bejárata”. 6 A lény ráeszmél az alapszóra. „Egyek vagyunk. Ha te élsz, én is élek, ha elmész, nekem is mennem kell.” (Lásd 3. kép). Azonban ez az azonosulás igen sokrétű – a bonyolult identifikáció egyfelől az idegenségből ered, amely mint láthattuk, nemcsak a szörnyet, hanem Frankensteint is megdermesztheti, ám ezt csak fokozza a szörny emberléptékű megjelenítése. Ekként „Te” és „Én” azonossága legalább négyféleképpen érthető: ha mindketten szörnyek, az idegenségükben lesznek azonosak; ha mindketten emberek, idegenségük megszűnik az emberiséggel való azonosulásban; ha Frankensteinre emberként, s a lényre szörnyként tekintünk, a lény egy sikeres asszimilációt hajtott végre; ha Frankenstein a „szörny” és a lény az ember, akkor Frankenstein asszimilálódott teremtménye révén az emberiséggel.

S a teremtő-teremtmény alapszó talán ennél is többet jelenthet. Egyet, magát az embert – az ember önmagával való abszolút egységét, a személyiségben megbúvó különböző szerepek, vagyis a személyiség rejtett idegenségében lévő azonosságot. „Hogy az ember önnön mássága, nem egyenlő azzal, hogy az ember önnön ellentéte. Az én és a másság… az ember fogalmakba öntésének alappillérei.” (Iser, 366. o.) A kettősség antropológiai sajátosságunk, a „kettősség középpont nélküli pozíciónkból fakad”. 7 Isten és Ádám transzcendens viszonya tehát az emberben immanens módon is kifejezésre jut – Frankenstein és a szörny az ember mélyrétegének felszíni megnyilvánulása is lehet, az ember azonosságának és idegenségének két testben történő kivetülése, a hasadtság két fél-darabja, amely Boyle által is felolvad az azonosságban: a színpadi füstben, melybe a darab végén teremtő és teremtménye is belevész. Ők cserélnek tehát szerepet előadásról előadásra, s ők azok, akik valójában nem cserélhetnek szerepet – hiszen ők valójában egyek, s belőlük csak egyetlen hang szólhat ebből a HD minőségben reprezentált idegen világból.

László Laura Csengelle HIVATKOZÁSOK Forrás Frankenstein. London, National Theatre, 2011. Rendezte: Danny Boyle.

Shelley, Mary Wollstonecraft (1977): Frankenstein. Ford. Göncz Árpád. Budapest: Kozmosz könyvek.

Szakirodalom Allport, Gordon Willard (1999): Az előítélet. Ford. Csepeli György. Budapest: Osiris.

Buber, Martin (1991): Én és Te. Ford. Bíró Dániel. Budapest: Európa.

Derrida, Jacques (2004): „Az idegen kérdése: az idegentől jött.” Ford. Boros János és Orbán Jolán. In Biczó Gábor (szerk.): Az Idegen. Variációk Simmeltől Derridáig. Debrecen: Csokonai. 11–29. o.

Heller Ágnes (1997): Az idegen. Budapest: Múlt és Jövő.

Iser, Wolfgang (2001): A fiktív és az imaginárius. Az irodalmi antropológia ösvényein. Ford. Molnár Gábor Tamás.

Budapest: Osiris.

Plessner, Helmuth (2002): „A sírás és a nevetés eredete”. Ford. Kelemen Pál. Lk. k.t. 2002/11.

Plessner, Helmuth (2003): „Zur Anthropologie des Schauspielers”. In Ausdruck und menschliche Natur. Ges Schriften, Bd. 7. Frankfurt: Suhrkamp. Magyarul: „A színész antropológiája”. Ford. Besze Flóra. (Kézirat) Ritter, Joachim (2007): „A nevetésről”. In Uő: Szubjektivitás. Válogatott tanulmányok. Ford. Papp Zoltán.

Budapest: Atlantisz. 29–55. o.

Vígh Éva (szerk.) (2006): Természeted az arcodon – a fiziognómia története az ókortól a XVII. századig – szöveggyűjtemény. Szeged: JATEPress.

ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

8

Képek A képek a „Danny Boyle’ Frankenstein Official Trailer” kulcsszavak alapján:http://www.youtube.com/watch? v=XqyQKEKpdDY (2012. 09. 01.)

Jegyzetek 1 A szörny szavai Danny Boyle Frankensteinjében. Az elemzés az Uránia Nemzeti Filmszínház 2012. július 9-én vetített felvételen alapul, amelyben a szörny szerepét Jonny Lee Miller játssza. Az előadás szövegéből származó további idézeteket a főszövegben kurziváltan jelölöm.

2 Gordon Allport amerikai pszichológus elsöprő erejű címkéknek, vagyis előítéletes, kirekesztő attitűdöt generáló jelzőknek nevezi a „vak”, vagy a „néger” szavakat is. Lásd Gordon Willard Allport (1999): Az előítélet. Ford. Csepeli György. Budapest: Osiris. 231. o.

3 „az abszolút más… nem képes névvel vagy családnévvel rendelkezni…” Lásd Jacques Derrida (2004): „Az idegen kérdése: az idegentől jött.” Ford. Boros János és Orbán Jolán. In Biczó Gábor (szerk.): Az Idegen.

Variációk Simmeltől Derridáig. Debrecen: Csokonai. 16. o.

4 Kimball Young a „négerekre” vonatkozó sztereotípiák között is elsőként említi az alacsonyabb rendű gondolkodást és primitív erkölcsi érzéket. Idézi Allport: i. m. 252. o.

5 Boyle színházi felvételét megelőzi egy werkfilm, mely ihletforrásként említi James Whale 1931-es Frankensteinfilmadaptációját is, ahol az „élet szikrája” elektromos kisülések révén kerül a lénybe.

6 Martin Buber (1991): Én és Te. Ford. Bíró Dániel. Budapest: Európa. Az idézett szövegek sorrendben az 5., 6., 15., 36. , 156. oldalon találhatóak.

7 Plessner megfigyeléseit Iser összegzi, lásd Iser: A fiktív és az imaginárius.Az irodalmi antropológia ösvényein. Ford.

Molnár Gábor Tamás. Budapest: Osiris. 111–112. o.

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

9

▌Kaposi Krisztina

ESZTÉTIKAI TAPASZTALAT ÉS MISZTIKUS-VALLÁSOS ÉLMÉNY: SÍK SÁNDOR ALEXIUSA A DIONÜSZIOSZ AREIOPAGITÉSZ-I VIA TRIPLEX ÉS A KÖZÉPKORI SZERETETMISZTIKA TÜKRÉBEN „A nevére méltó művészi alkotás misztikus vagy misztikus régiókra hasonló állapotot teremt bennünk, és bizonyos mértékben érezhetővé teszi szívünk számára Istent” – Maurice Denis Bevezetés A magyar irodalom kezdetén a világi és vallási irodalom egymással párhuzamosan és egymással összefonódva volt jelen: A középkor világképe szent és profán fogalmát még szerves egységet alkotó kategóriaként kezelte, így e két – ellentétesnek látszó – minőséget reprezentáló műfajok és műalkotások sem különültek el egymástól; épp ellenkezőleg, szoros egymás mellettiségben bontakoztak ki: Noha az irodalmunk kezdeti korszakát meghatározó keresztény eszmerendszer a vallásos műfajoknak kedvezett, a legendák, himnuszok és prédikációgyűjtemények mögött folyamatosan felsejlett a világi kultúra hatása is; de ugyanilyen szorosan összetartozott Balassi Bálint istenes és szerelmi költészete is.

A világi és vallási jellegnek ez a dialektikája egészen a barokkig meghatározó érvénnyel bírt: E körülbelül 1570-től 1750-ig tartó periódust tekinthetjük az utolsó olyan művelődéstörténeti korszaknak, amely a vallást, mint egyetemes világmagyarázati elvet működtette, s az irodalom erre épülő archaikus egységét is megőrizte. Ám az ezt követő korszakokban a világi és vallási irodalom több szállal való egymáshoz kapcsolódása, és az irodalom diszciplínáján belüli egysége lazulni látszott. A felvilágosodás a vallási tudatforma helyett a ratiót helyezte eszmerendszerének középpontjába, s ezzel szent és profán egymástól való elválását hozta magával. Ez a komoly horizontváltás nemcsak világi és vallási irodalom egyre élesebb elkülönülésének folyamatát, hanem a köztük lévő hangsúlyok áthelyeződésének, és a születő művek mennyiségi arányainak –egészen napjaink posztmodernjéig ívelő – módosulási folyamatát is elindította.

Annak ellenére azonban, hogy a modern korban a világi művek szekuláris, esztétikai alapon nyugvó élvezete és a vallási tárgyú, keresztény hittől és szakralitástól mélyen áthatott irodalmi alkotások nyújtotta élmény között egyre nagyobb távolság feszült; mégis kirajzolható egy jelentős, bár nem túl széles kör, amelyet XX. századi magyar katolikus irodalomként tartunk számunk. Itt elsősorban Prohászka Ottokárra, Sík

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

10

Sándorra, Rónay Györgyre, Mécs Lászlóra, Harsányi Lajosra, Puszta Sándorra és Tűz Tamásra gondolhatunk; akik alkotásaikban olyan távlatokat nyitottak meg, amelyekkel modern irodalom és vallásos érzület összeegyeztethetőségét prezentálták, s ezáltal irodalmunk kezdeti korszakának egységét idézték meg.

Tanulmányomban a modern katolikus irodalomnak erre a lehetőségére figyelve, Sík Sándor Alexius című misztériumával foglalkozom: A mű értelmezésén keresztül azt igyekszem bemutatni, hogy az a világi irodalomszemlélet számára archaikusnak ható olvasói tapasztalat, amely a művészetet (irodalmat) és a vallást, szakralitást egységben szemléli, s amely szerint az olvasás egyfajta unio mysticához vezet(het), hogyan éleszthető újjá a modern irodalom közegében.

I. Esztétikai tapasztalat és misztikus-vallásos élmény egysége A művészeti (irodalmi) alkotásokban rejlő esztétikai élmény már régóta foglalkoztatja mind a laikus, mind az esztétikailag reflektált szemléletű olvasókat. Általános tapasztalat, hogy egy irodalmi mű olvasása legtöbbször valamiféle kellemes, jóleső érzéssel tölti el az emberi szellemet; ám annak meghatározása, hogy ennek a befogadás folyamatát kísérő pozitív érzetnek a hátterében milyen tényezők húzódnak meg, már annál nehezebb, de épp ezért egyben izgalmas kérdés is. Nem véletlen, hogy ez a komplex, egyszerre filozófiai, művészeti, irodalmi és általános közérdeklődésű vonatkozásokat is magában foglaló téma a XX. század irodalomelméleti diskurzusának egyik középponti kérdéseként tűnt fel.

Itt mindenekelőtt Gadamer nevét említhetjük, aki filozófiai hermeneutikájában a természettudományos elméletekkel szemben a tapasztalatot folyamatként gondolta el, kitüntetett szerepet szánva benne a megértés és értelmezés kulcsfogalmainak. Ebben a kontextusban vizsgálta az esztétikai élményt is, amelyet Hegel és Heidegger alapvetéseiből kiindulva az önmegértés egyik módjaként határozott meg: „A művészet jelentősége is azon alapul, hogy megszólít bennünket, hogy az embernek magát az embert mutatja meg morálisan meghatározott egzisztenciájában. A művészi alkotások azonban csakis azért vannak, hogy így megszólítsanak bennünket, a természeti tárgyak viszont nem ezért vannak.” „Az esztétikai élmény nemcsak egy élményfajta a többi mellett, hanem egyáltalán az élmény lényegét reprezentálja. Ahogy a műalkotás, mint olyan magáért való világ, úgy az esztétikailag megélt is mint élmény eltávolít minden valóság-összefüggéstől. Egyenesen a műalkotás rendeltetésének látszik, hogy esztétikai élménnyé váljék, tehát hogy a megélőt a műalkotás erejével egy csapásra kiragadja életének összefüggéséből, s ugyanakkor mégis visszavonatkoztassa létének egészére. A művészet élményében olyan jelentésbőség van jelen, mely nemcsak ehhez a különös tartalomhoz vagy tárgyhoz tartozik, hanem az élet értelemegészét képviseli. Az esztétikai élmény mindig egy végtelen egész tapasztalatát tartalmazza. Az esztétikai élmény nem zárul össze más élményekkel a tapasztalat nyitott folytatódásának az egységévé, hanem az egészet közvetlenül reprezentálja, s jelentése épp ezért végtelen.”

Az idézett passzusok alapján jól látható, hogy Gadamer értelmezésében az esztétikai tapasztalat kiemelt helyet foglal el az Én kogníciós folyamatában, hiszen egyfajta önismereti funkciót tölt be a művészi alkotás(ok) on keresztül. Ez az elképzelés egyúttal azt is involválja, hogy az irodalmi műveket nem kezelhetjük tőlünk idegen entitásokként, sokkal inkább tekinthetjük egy hozzánk szorosan kapcsolódó lényegiségnek, amennyiben az önmagunkat és világunkat artikulálja: „Az esztétikai tapasztalat is az önmegértés egyik módja. Azonban minden önmegértés valami máson megy végbe, amit megértünk, s magában foglalja ennek a másiknak az egységét és önmagával való azonosságát. Mivel a műalkotással a világban találkozunk, az egyes műalkotásban pedig egy világgal, a műalkotás nem marad idegen univerzum, melybe időlegesen, egy pillanatra belevarázsoltattunk. Sokkal inkább megtanuljuk önmagunkat megérteni benne, s ez azt jelenti, hogy létezésünk kontinuitásában megszüntetjük az élmény diszkontinuitását és punktualitását.”

Az esztétikai élmény mikéntjét ugyancsak mélyrehatóan vizsgálta Jauss, hasonlóképp fontos összefüggéseket tárva fel a befogadó (olvasó) és a műalkotás között tételeződő alapvető viszony megértéséhez.

Recepcióesztétikájában a gadameri elgondolásokat az esztétikai élvezet fogalmával árnyalta tovább, amelyet az irodalmi művek elsődleges, primer érzékelési szintjéhez kapcsolva helyezett elméleti megfontolásainak

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

11

középpontjába: „Az esztétikai tapasztalat nem a mű jelentésének felismerésével és értelmezésével kezdődik, még kevésbé a szerzői szándék rekonstruálásával. A műalkotás elsődleges észlelése azt jelenti, hogy készek vagyunk esztétikai hatásának befogadására, hogy élvezve értjük és értve élvezzük.”

Az itt bevezetett primer esztétikai tapasztalat, valamint az élvezve értés és értve élvezés fogalompárjai szolgálnak alapul tanulmányának egy későbbi részében kifejtett azon elképzeléséhez is, amelyben az esztétikai élvezetet, illetve a hozzá szorosan illeszkedő esztétikai magatartást definiálja az általános értelemben vett érzéki gyönyörtől elhatárolva: „Az esztétikai élvezet más élvezetben való önélvezetként történő meghatározása ezzel az értő élvezés és élvezve értés elsődleges egységét feltételezi, és helyreállítja a német szóhasználathoz eredetileg hozzátartozó részesedés és elsajátítás jelentéseket. Az esztétikai magatartásban a szubjektum mindig eleve többet élvez, mint csak önmagát: megtapasztalja önmagát, amint elsajátít valamilyen tapasztalatot a világ értelméről, amit számára egyrészt saját teremtő tevékenysége, másrészt a másik tapasztalatának átvétele tárhat fel, valamely harmadik helyeslése pedig megerősíthet. Az esztétikai élvezet, amely ily módon az érdek nélküli szemlélődés és a próbára tevő részvétel közötti lebegésben jön létre, önmagunknak a más tapasztalatában megvalósuló érzékelésének egy módja.” „Az élvező esztétikai magatartás, amely egyszerre jelent megszabadulást valamitől és szabadságot valamire, három funkcióban valósul meg: az alkotó-produktív tudat számára a világ mint saját mű létrehozásában (poieszisz), a befogadó-receptív tudat számára a külső és belső valóság érzékelését megújító lehetőségek megragadásában (aisztheszisz) és végül – ezzel nyílik a szubjektív tapasztalat az interszubjektívre – egy mű által előhívott ítélet helyeslésében, illetve a cselekvés előírt és további meghatározására váró normáival való azonosulásban.”

Jauss e definíciók értelmében tehát az esztétikai élménynek a Gadamer által már megfigyelt önmegértési aspektusát az élvezve értés és értő élvezés aktusaival egészíti ki, ekképp juttatva kiemelt szerepet a hatás és a cselekvésre ösztönzés mozzanatainak az esztétikai tapasztalatban.

Kétségtelen, hogy a Gadamer és Jauss által kidolgozott esztétikai élményről szóló elképzelések alapvető vezérfonalat szolgáltatnak az irodalmi alkotások befogadásához, így a tanulmányomban tárgyalt Sík Sándormisztérium értelmezéséhez is nélkülözhetetlenek. Sík Alexiusának (minél teljesebb) megértéshez mégis segítségül kell hívnunk más gondolati rendszereket is, a mű – sajátos jellegéből következően – ugyanis ennél tágabb interpretációs kompetenciákat mozgósít: Az Alexius esetében egy misztériummal állunk szemben, méghozzá a műfaj egy kivételes, egyedülállónak tekinthető darabjával: Ezt legmarkánsabban a mű strukturális és szemantikai hálójának összefonódásában érezhetjük, melynek eredményeképp esztétikai tapasztalat és misztikus-vallásos élmény sajátos szintézissé szerveződik az olvasás folyamatában. Már önmagában a misztérium műfaja megkívánja egy szélesebb értelmezési horizont bevonását (hiszen behozza a művilágba a szakralitás dimenzióját); de sokkal inkább igényli ezt az említett unikális vonás, melyet leginkább talán akkor érthetünk meg, ha magának a szerzőnek, Sík Sándornak a művészet- és valláskoncepcióját tekintjük át. Ennek legalkalmasabb terepeként szerzőnk Esztétikája kínálkozik, amely amellett, hogy a benne foglalt számos idevonatkozó tézisből következően az Alexius egyik legfontosabb segédszövegeként funkcionál; önmagában is megkülönböztetett figyelmet érdemel, hiszen Sík teljes világnézetének és eszmerendszerének summázataként olvasható.

Sík Esztétikájának talán legszembetűnőbb vonása sajátos teocentrizmusa, amely mindenképpen különlegesnek hat egy, a szépség mibenlétét tárgyaló mű esetében. Alaposabban is megvizsgálva a szöveget, legfőképp belső, gondolati összefüggéseire, s kifinomult szerkesztésmódjára figyelve; de mindeközben Sík papköltő mivoltát is emlékezetünkbe idézve; azonban már könnyebben ráláthatunk esztétika és vallásos szemlélet kapcsolódásainak lehetőségeire.

Sík teocentrizmusát legjobban Esztétikájának utolsó fejezetével illusztrálhatjuk, amelyben szerzőnk az esztétika végső kérdéseként az Abszolútum mibenlétének gondolatkörét járja körül: Az esztétika korábban már megkülönböztetett és részletesen elemzett összetevőinek (esztétikai apriori, esztétikai alany, világ, forma,

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

12

alkotás jelensége, művek, esztétikai érzék) mindegyikéről most megállapítja, hogy a végső lényegiség irányába mutatnak, vagyis Abszolútumot feltételeznek. A befejező résznek ez a fejtegetése az esztétikai Abszolútúm fogalmához vezet el, amely Sík értelmezésében a keresztény istenfogalommal azonos: „Az esztétikai Abszolútum minden posztulátumát legtökéletesebben a keresztény istenfogalom elégíti ki… benne, az Isten-emberben, teremtő és teremtmény, relatív lét és Abszolútum, alkotóművész és műalkotás, esztétikai valóság és esztétikai érték, titokzatos egységgé forr össze.[…] A keresztény ember számára a művészetben és az esztétikumban sem adatott más név, amelyben üdvözülnünk lehetne. Így az esztétikai elmélkedés eligazítja az embert az Abszolútum felé: Kézen fogva vezeti el a tengerpartig, ott elereszti a kezét és egy alig észrevehető, finom kézmozdulattal kimutat a Parttalan Végtelenbe: A tudomány itt elnémul. Itt már a sensus Numinis veszi át a szót.”

Szerzőnk tehát az esztétikai tapasztalat és a vallási élmény egységét emeli művészetről szóló elképzeléseinek zárógondolatává, s ezáltal félreérthetetlenül is vallási horizontba ágyazza Esztétikáját.

Sík esztétikai tapasztalattal kapcsolatos elgondolásainak másik leglényegesebb téziseként a IX. fejezetben megfogalmazott elméleti megfontolásait említhetjük. Szerzőnk itt a műalkotások befogadásának folyamatát Goethének azt az aforizmáját idézve, amely szerint a Szépet nem ismerhetjük meg pusztán a felszínen, épp ellenkezőleg elő kell hoznunk, meg kell találnunk azt; „cselekvő belemélyedést” feltételező újraalkotásként gondolja el. Ennek az újraalkotási folyamatnak három egymást követő mozzanatát különbözteti meg, az esztétikai élményt megragadó első benyomást, annak feldolgozását, valamint a visszaérzésnek nevezhető, ideális nyugvópont elérését. E három fázis eredményeképp a gadamerihez hasonló, de attól mégis eltérő önmegértésben lehet részünk: Sík esztétikájában ugyanis a befogadás kognitív jellegű folyamata nem önmagában, hanem az esztétikai Titokkal összekapcsoltan jelenik meg, vagyis az istenélménytől áthatottan, tehát itt is esztétikai tapasztalat és keresztény misztérium egységével állunk szemben.

Már az eddigiekben is megfigyelhettük, hogy Sík művészetkoncepciójában az esztétikai élmény egyfajta totális jellegű entitásként tűnik fel; ám amíg a befogadás folyamatát elemző szövegrészben a totalitás gondolata csak látensen volt jelen; az esztétika végső kérdéseit tárgyaló XI. fejezet egy alegységében már explicit megfogalmazást nyer: „Az esztétikai magatartás alanya az egész ember, tárgya pedig az egész valóság. Ez a tárgyilag és alanyilag egyaránt totális jellege különbözteti meg az esztétikumot az emberi magatartásnak majdnem valamennyi más nemétől. Úgy tetszik nekem, hogy az ember világában két életkör van még, amely e tekintetben az esztétikaival analóg. Belső rokonságukat eleve megsejteti az a sajátságos tapasztalat, hogy mindkettő nagyon sokat tud és hajlamos is magába fogadni az esztétikumból. Viszont az esztétikai magatartásnak e két életkör szolgáltatja leggazdagabb és legmélyebb tartalmi kincsét. Ez a két életkör a szerelmi élmény és a vallási élmény világa. A szerelem – a szót természetesen igazi, teljes, értékszerű értelmében használva – szintén totális magatartás, amely egy teljes, szellemi-érzéki énnel való lényegkifejező egységében magába fogadja az egész valóságot. A vallási élmény pedig az egész én állandó lényegkifejező viszonya az Istenséghez, vagyis magához az Egész-Valósághoz, és benne és rajta keresztül minden részletvalósághoz is. Mindkét életkör megegyezik az esztétikaival még abban is, hogy e másik két totális élmény is alkotásban dinamizálódik és objektiválódik.”

E vonatkozó szövegrészt nemcsak azért volt fontos a maga teljességében idézni, mert felfedezhetjük benne azt a vallási irányultságot, amely Sík egész Esztétikáját áthatja; hanem azért is, mert a benne felállított analógia érdekes kapcsolódást mutat az Alexiusszal: Szerzőnk az Esztétikában épp azzal a két jelenséggel (a szerelemmel és a vallási élménnyel) hozza összefüggésbe az esztétikai tapasztalatot, amelyek misztériumának legfontosabb jelentésképző tényezőiként bukkannak fel. A két motívum – a szerelem és a vallásos elmélyülés –, mint ahogyan azt a későbbiekben majd látni fogjuk, az Alexius szemantikai hálójának olyan középponti elemeit alkotja, amelyek köré rendkívül gazdag inter- és intratextuális utalásrendszer szerveződik, s mintegy ebből bomlik majd ki a mű egyetemes érvényű, parabola formában konstituálódó misztériuma is.

Láthatjuk tehát, hogy szerzőnk művészetkoncepciójában esztétikai tapasztalat és misztikus-vallásos élmény egymáshoz szorosan kapcsolódó fogalmak, amelyek egyfajta magasabbrendű élménnyé, szintézissé szerveződnek az irodalmi alkotásokban. Különösen igaz ez Sík saját írásaira, legfőképp verseire és színmű jellegű darabjaira. Az esztétikai tapasztalatot és a misztikus-vallásos élményt ezért Alexius című misztériumának

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

13

értelmezésénél sem kezelhetjük egymástól elválasztva; épp ellenkezőleg, szoros egymásmellettiségükre és egymásba való átjátszási, összefonódási lehetőségeikre kell figyelnünk. Kiváló útmutatásként szolgálnak ehhez a Szent Jeromos barlangjában megfogalmazott sorok, amelyek amellett, hogy remekül összegzik Sík művészetfelfogásának lényegét, egyúttal kulcsot adnak az Alexius értelmezéséhez is: „Minthogy pedig mind a vallás, mind az erkölcsi élet legalapvetőbb mozdulata az önmagunkból való kiemelkedés, az éntől el, az Isten és az embertársak felé való kitárulás, azért az esztétikai élmény, amely ugyanezt a centrifugális lendületet biztosítja, mintegy mozgási gyakorlásul szolgál az ugyanezen lelki izmokat dolgoztató Istenhez emelkedés, illetve ember felé társulás élménye számára. Az írói alkotásba való belemélyedés így voltaképpen szorosan vett tartalmától függetlenül is, pusztán a művészi alkotás, illetve az olvasáskor való belső újjáalkotás tényével bizonyos belső szabadságélményt jelent, amely öntudatlanul is előcsarnoka lehet a vallási élménynek. Még inkább azzá lesz természetesen, ha maga a műben ábrázolt valóság is vallási és erkölcsi elemeket tartalmaz; márpedig ilyenekkel többé-kevésbé minden nagy írói alkotás tele van, csak meg kell őket látni.”

Szerzőnk szerint tehát az Istennel való misztikus egyesüléshez elengedhetetlen a művészet, ugyanis a misztikus-vallásos élményben való részesülést az irodalmi alkotásokban rejlő esztétikai tapasztalat által megteremtett belső lelki nyugalom teszi lehetővé. Sík Alexiusában épp egy ilyen jellegű – az olvasás, a művészi befogadás révén bekövetkező – unio mysticának lehetünk a részesei, ezért a mű értelmezéséhez is leginkább azzal a fajta „belemélyedéssel” érdemes közelítenünk, amelyről a Szent Jeromos barlangjában olvashatunk.

II. Szent Alexius középkori legendája Az esztétikai tapasztalat és a misztikus-vallásos élmény összefonódásának lehetőségét mindenekelőtt Sík témaválasztása teremti meg: Szerzőnk Alexiusának szövege mögött a kódexeinkben megőrződött Szent Elekről szóló középkori legendák elbeszélései húzódnak meg, tehát egy irodalmi parafrázissal állunk szemben. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy lehetővé válik a mű hagiografikus struktúrák mentén történő olvasása, amely alapvető kiindulási pontjaként szolgál(hat) egy, az irodalmi-esztétikai tapasztalatot és a misztikus-vallásos élményt egységben szemlélő interpretációnak.

Szent Alexius – magyar nyelvterületen elterjedt nevén Szent Elek – alakjával kapcsolatban számos legendával, szövegvariánssal találkozhatunk. A középkorban Elek története kiváltképp a klerikusok körében örvendett nagy népszerűségnek, hiszen legendájának erős aszketikus jellege és vallási tartalma a lelki elmélyülést szolgálta; másfelől azonban a hétköznapi ember számára is érdekes és megragadó olvasmányként volt jelen, ugyanis a középkori vallásos szellemiséget tükröző elbeszélésként, a kor minden embere sajátjának érezhette, laicitásától függetlenül is. Elek élettörténetét még kortársa, egy V. századi paramonarius jegyezhette le, ám ez a feltételezhetően első kézirat elveszett, s csak a róla készült másolatok állnak rendelkezésünkre. A legrégebbi forrásokként a szír nyelvű kéziratokat jelölhetjük meg, amelyek tartalmuk szerint két különálló csoportba sorolhatók: A nyolc fennmaradt kézirat első három darabja Szent Elek legendáját Edesszában bekövetkező haláláig tárgyalja; míg a további öt példány nem zárja le szentünk történetét Edesszában, hanem egy további, Rómában folytatódó résszel bővíti ki. Mindkét csoport első kéziratát, vagyis az egyes és az ötös számút tekinthetjük a leghitelesebb szövegnek; bár lényeges különbség, hogy az első csoportba tartozó szír legendák még nem nevesítik alakjaikat; a perszonifikációval csak az ötös számú kézirattól kezdve találkozhatunk, melyben szentünk az Alexios, édesapja az Euphemianos, édesanyja pedig az Aglais névvel szerepel. Elek jegyesének/feleségének nevét (Adriatica) csak egy későbbi latin kézirat, a Legenda Romana említi. A szír kéziratok első csoportjára támaszkodik az ún. Legenda Byzantina, amelyet az Elek-legenda legrégebbi görög nyelvű forrásaként tartunk számon. A kézirat Szent Elek történetét a maga teljességében tartalmazza, annak véglegesnek tekinthető, kiforrott változatát rögzítve. A Legenda Byzantina kitüntetett jelentőséggel bír, ugyanis a későbbi kéziratok legendái kivétel nélkül ezt a szöveget használják kiinduló forrásul: A további görög, a második csoport szír, a latin, valamint közvetve a szláv, a germán, a magyar és a román (olasz, spanyol, francia, román stb.) nyelvű legendák mind a Legenda Byzantinára mennek vissza. Az Elek-legenda forrásainak harmadik rétegét a latin változatok alkotják. Az ide tartozó számos kézirat közül a Jacobus a Voragine genovai érsek által összeállított Legenda Aureának kell különös figyelmet szentelnünk. Ez a szövegváltozat ugyanis az, amely hivatalos pápai szövegként leginkább a fordítók kezébe kerülhetett, ezért magyar legendáink is nagy valószínűséggel ebből merítettek. Szövegemlékeinket áttekintve hat kódexünkben találhatjuk meg Szent Elek

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

14

legendáját, melyeknek mindegyike kisebb vagy nagyobb mértékben – viszonylag hű fordításként vagy akár nagyobb szabadságot felmutató átdolgozásként – a Legenda Aureát követi.

Számos, különféle nyelvű szövegváltozat áll tehát rendelkezésünkre Szent Alexiusról; a rengeteg fennmaradt legenda közül Sík vonatkozásában mégis ebből válogatva, a latin nyelvű Legenda Aureát, illetőleg a köréje szerveződő, kódexeinkben fellelhető változatokat tekinthetjük elsődlegesnek. E szövegváltozatok alapján a következőképp vázolhatjuk fel szentünk legendáját: Alexius feltételezhetően Rómában született a Kr. u. 5. század körül, gazdag, jó módú szülők (Euphemianus és Algas) kései, Istentől adatott gyermekeként. Alexius különös férfinak mutatkozott, gyermekévei elteltével ugyanis megadatott neki, hogy egy hercegnőt vehessen feleségül, Adriaticát. Az esküvőt követő estén Alexius azonban elhagyta Rómát, és Szíriába (Edesszába) utazott, ahol szegénységi fogadalmat téve, koldus módjára élt egy Szűz Mária patrocíniuma alatt álló templom kapujában. Sok év elteltével vált csak ismertté, amikor a templom Szűzanyát ábrázoló oltárképe megszólalt, s a város polgárainak tudomására hozta, hogy Alexius „Isten embere”. Alexius azonban immáron jól ismert, nagy hírű személyiségként nem kívánt tovább Edesszában tartózkodni, ezért más városban, Tarsusban kereste az alázatos, Istennek tetsző életmódot. A Gondviselés ellenben egy tengeri vihar képében Tarsus helyett a szülővárosához közeli Ostiába, majd onnan szülei házába vezette. Szegényes, koldushoz hasonló kinézete miatt édesapja azonban nem ismerte fel, ezért szolgaként fogadta be otthonába. Alexius egészen haláláig élt így szolgasorban, származásához méltatlanul. Élete végének közeledtével történetét egy írástekercsre jegyezte fel, majd meghalt, miközben Róma harangjai mennyei szózatot zengtek, hírül adva a világnak, hogy Alexius „Isten embere” volt.

Sík Alexiusának epikus vázát e most ismertetett középkori Szent Elek-legenda adja: Sík misztériuma és a Legenda Aurea, illetve kódexeink elbeszélései a főbb történeti csomópontokon megegyeznek egymással, egyes szöveghelyeken még motivikus egyezéseket is találhatunk. Jóllehet ebből a szempontból Sík Alexiusa egy tipikusnak tekinthető, hagyományos művészi feldolgozásnak tűnik; mégsem sorolhatjuk azoknak az irodalmi típusú parafrázisoknak a sorába, mint amilyen Babits Jónása, Flaubert Szent Antal megkísértése vagy Thomas Mann Kiválasztottja. Míg az utóbb felsorolt művek esetében is valamilyen hagiográfiai vagy bibliai téma szolgál alapul, művészi feldolgozásuk mégsem lép túl az irodalmi jellegű, pszichologizáló, vagy általános emberi tanulságot tartalmazó profanitás szintjén; Sík alkotása ellenben egy sajátos unio mysticában teljesedik ki, és ezáltal vallási színezettel telítődik. Ennek a vallási dimenzióba ágyazott, de alapvetően mégis irodalmi parafrazeálásnak a lényege a mű strukturális és szemantikai hálójának összefonódásában ragadható meg: Sík alkotásának kifinomult szövegkonstitúciós eljárásai a mű motivikus szerveződésével, inter- és intratextuális utalásrendszerével integrálódva ugyanis esztétikai tapasztalat és misztikus-vallásos élmény egyedülálló szintézisét alakítják ki.

Ennek a szintézissé szerveződésnek a lehetőségét a misztikus-vallásos élmény oldaláról a műben rejlő unio mystica tapasztalatának felismerése teremti meg. Az unio mystica tapasztalata mindenekelőtt a művészi feldolgozásul választott témából, vagyis Szent Elek középkori legendájából adódik, hiszen az Istennel való egyesülés aktusa az Elek-legenda egyik legalapvetőbb hagiográfiai toposza. Véleményem szerint Sík Alexiusában azonban nemcsak ezen a szinten találkozhatunk az említett misztikus tapasztalattal, hanem egy, a művilágon kívülre mutató, metafikciós síkon is: Az imitatio Christi analógiájára ugyanis elgondolhatunk egy imitatio Alexii-t is, amely a mű befogadásának eredményeképpen az olvasó életébe beépülve egy második unio mystica lehetőségét hordozza magában.

A továbbiakban ennek a kettős unio mysticának a mikéntjét vizsgálom, elsőként Szent Alexius Sík Sándor-i élettörténetében, segítségül hívva Dionüsziosz Areiopagitész via triplexét és a középkori szeretetmisztika fontosabb téziseit is; majd pedig a befogadás olvasói folyamatában, mindenekelőtt a mű pragmatikai szöveggenerációs eljárásaira és kiterjedt intertextuális-parafrasztikus utalásrendszerére támaszkodva. folyt.köv.

Kaposi Krisztina GADAMER, Hans-Georg, Igazság és módszer: Egy filozófiai hermeneutika vázlata, Osiris, Bp., 20032. „Magában véve minden művészet lényege abban áll, hogy – Hegel megfogalmazása szerint –’az embert önmaga elé állítja’.” (GADAMER, Igazság és Módszer, 2003, 81.)

1 Lásd 2

TANULMÁNY 3 Gadamernek

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

15

az az elképzelése, miszerint a művészetek, az irodalmi alkotások önmagunk megértésének a közegeként vannak jelen, Heideggernek azon a gondolatán alapul, hogy a „nyelv a lét háza” ("das Haus des Seins", lásd: Martin HEIDEGGER, Levél a „humanizmusról”=Útjelzők, Osiris, 2003., 293.; illetve Wozu Dichter?=M. H., Holzwege, Frankfurt a.M., Klostermann, 1977. 306.)

4 I.m. 83.

5 I.m. 101-102.

6 I.m. 128.

7 JAUSS, Hans Robert, Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika: Irodalomelméleti tanulmányok, Osiris, Bp., 1999.

8 JAUSS, Hans Robert, Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika: Irodalomelméleti tanulmányok, Osiris, Bp., 1999, 142.

9 Lásd korábban: „Ez az esztétikai érdeklődés a legegyszerűbben abból magyarázható, hogy a szubjektum, annak megfelelően, hogy az irreális esztétikai objektummal szemben állásfoglaló szabadságát gyakorlattá teszi, a tárgyat, amely ’tetszetősségét’ egyre jobban feltárja, és önmagát is, akit ebben a tevékenységben mindennapi egzisztenciájától mentesnek, mentesültnek érez, élvezni képes. Az esztétikai élvezet eszerint állandóan a más élvezetében való önélvezet dialektikus viszonyában megy végbe.” I.m. 171.

10 Jauss a lebegést Giesztől vette át, lásd Ludwig GIESZ, Phänomenologie des Kitsches (1960). 2. Aufl. München, 1971, 33.p. –idézi Jauss I.m. 170-172.

11 I.m. 172.

12 I.m.175-176.

13 SÍK Sándor, Esztétika, Szent István Társulat – Universum, Szeged, 1990.

14 Sík maga írja Esztétikájának bevezetőjében, hogy „Ez a könyv több mint tízéves közvetlen munkának, több mint húszéves elmélkedésnek, több mint harmincéves anyaggyűjtésnek, igazában egy életreszóló szenvedélynek gyümölcse. - SÍK Sándor, Esztétika, Szent István Társulat – Universum, Szeged, 1990.,1.

15 Azt, hogy Sík Esztétikája a keresztény istenfogalomig jut el, már korábban is sejthetjük, hiszen számos erre utaló szövegrésszel találkozhatunk a mű egészének olvasása során. Pl. 19; 429-300 (transzcendensként említve); 440-441(magasságélménynek nevezve).

16 I.m. 455-456.

17 Ez a fajta, az Isten felé való törekvést középpontba helyező esztétikafelfogás, Sík Sándor esetében Jacques Maritain XX. századi francia katolikus filozófus tanaiból táplálkozik; de nem sokkal későbbi esztétáknál (pl.

Brandenstein Bélánál, Pitroff Pálnál, Schütz Antalnál, Pauler Ákosnál) is találkozhatunk ehhez hasonló elképzelésekkel. Lásd: MÁTÉ Zsuzsanna, Abszolútum a művészetfilozófiában századunk első felében: Tanulmányok Brandenstein Béla, a fiatal Lukács György, Pauler Ákos, Pitroff Pál, Schütz Antal és Sík Sándor esztétikájáról, JGYTF, Szeged, 1994.

18 „Das Schöne kann daher nicht erkannt, es muß hervorgebracht – oder empfunden werden.” – GOETHE, Sämtliche Werke: Italianische Reise, herausg. Curt Noch, Berlin, 42. Band, 162. - idézi SÍK, Esztétika, 348.

119 Lásd: Esztétika, 354-355.

20 Lásd: I.m. 438 21 SÍK, Esztétika, 426-427.

22 SÍK Sándor, Szent Jeromos barlangja= S. S., Kereszténység és irodalom. Válogatott írások, vál. RÓNAY László, Bp., Vigília, 1989, 244.

23 templomi gondozó, feltehetően egy olyan személyről van szó, aki abban a templomban dolgozott, ahová Szent Alexius járt, majd halála után megírta személyes tapasztalatai alapján élettörténetét.

24 ILLÉS Gyula, Szent Elek legendáink és az Elek legenda forrásai, Németh József Könyvkereskedés, Bp., 1913., 8.

25 1. British Library ms add. 17, 177; 2. British Library ms. add. 14, 644; 3. British Library ms. add. 12, 160; 4.

British Library ms. add. 14, 649; 5. British Library ms. add. 14, 655; 6. BNF ms. syr. 234; 7. BNF ms. syr. 235; 8. British Library ms. add. 14, 728.

26 ILLÉS 1913, 8-9.; A legenda változataival kapcsolatban az alábbiakban is ILLÉS könyvére támaszkodom.

27 ILLÉS 1913, 21-25. A Legenda Aurea idevonatkozó szövegét lásd: Jacobi a VORAGINE, Legenda Aurea: Vulgo historia Lombradica dicta, kiad. Th. GRAESSE, 2.kiad., Lipsiae, 1850, 403-407 p.

28 Peer, Nádor, Lobkowitz, Kazinczy, Érdy, Tihanyi kódex, lásd a Nyelvemléktár vonatkozó kötetei: XV, 267272 (Nádor-kódex: 576-606); VI, 210-215 (Kazinczy-kódex: 70-82); VI,10-15 (Tihanyi-kódex: 19-29); II, 53-57 (Peer-kódex: 7-35); XIV, 73-80 (Lobkowitz-kódex: 221-243); V, 101-106 (Érdy-kódex: 409-412).

TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

16

Tanulmányomban a Legenda Aurea, valamint a Peer, a Nádor, a Lobkowitz, a Kazinczy, az Érdy és a Tihanyi kódexeinkben megőrződött elbeszélések alapján vázolom fel Szent Elek legendáját, de hangsúlyozottan csak annak fő vonalát ismertetem, Az egyes szövegváltozatok között ugyanis különféle eltéréseket találhatunk, mind nyelvileg, mind tartalmilag (pl. bővítés a latin Legend Aureához képest, egyes részek kiemelése, nagyobb hangsúllyal való kezelése), melyek részben az adott szöveg funkciójából adódnak, itt tehát a kódex tartalma, szövegeinek jellege komoly befolyásoló tényezőként lép fel. Ennek megfelelően Szent Elek legendája funkcionálhatott egyszerű vita-ként, tehát egy élettörténet leírásaként, de exemplumként is, s ekkor természetszerűleg a példázatszerűséget szolgáló elemekkel alakult, bővült. Az egyes szövegváltozatok közti azonosságok és eltérések Sík Alexiusához csak nagyon tágan kapcsolhatóak, lényegében nem tekinthetők relevánsnak a mű értelmezése szempontjából. Épp ezért a legendának csak a lényegi összetevőiből álló magvát, fő vonalát ismertetem, a részletekre, változatokra nem térek ki. Az egyes változatok a Nyelvemléktár köteteiben külön elolvashatók, és összevethetők.

30 A Legenda Byzantina említi, hogy Arkadios (395-408) és Honorios (395-405) császárok uralkodása idején játszódik Elek története. Lásd ILLÉS 1913, 14.

31 Az írástekerccsel kapcsolatos részlet a legenda egyik fontos jelenete, ám az egyes legendákban különféle változatait olvashatjuk. Abban megegyezik mindegyik szöveg, hogy Alexius halála előtt egy írástekercsre jegyzi fel életét, majd meghal, kezében a tekerccsel. Ezt a tekercset különböző személyek veszik el tőle és olvassák fel.

A görög változatokban a császár; a latin Legenda Aureát követő szövegekben a pápa; a müncheni kéziraton alapuló olasz és német feldolgozásokban a jegyes, a feleség; az orosz legendákban pedig az apa. Lásd: ILLÉS 1913, 29.

29

RECENZIÓ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

17

▌Szinay Balázs

„...CSAK EGYETLEN MŰ VAN, A MEGVÁLTÁS.”

HAMVAS BÉLA: SILENTIUM; TITKOS JEGYZŐKÖNYV; UNICORNIS

Nem szoktam különálló, de egy kötetbe szerkesztett könyveket egyszerre tárgyalni, mintha az így keletkezett elegy volna egyetlen, felbonthatatlan egész. Most mégis ezt fogom tenni, mivel az a különös helyzet állt elő, hogy a címben szereplő kötet együttes összetartozását és egymásból következését annyira egyértelműnek érzem, hogy a különválasztást értelmetlennek tartom. Valószínűleg éppen ezért döntöttek úgy a kiadás során is, hogy e könyveket együtt adják közre. Ezt pedig ez esetben teljesen indokoltnak tartom.

Hamvast gyakran idézik, de nemcsak idézni kell, hanem megérteni is. Megérteni azt, amit tanít, és megérteni a tanító léthelyzetét, aztán pedig a megértést fenntartani, vagyis bensővé és gyakorlattá tenni. E kötet együttes most éppen arra szolgáltat kiváló alkalmat, hogy Hamvast, vagyis az embert, a szerzőt értsük meg elsősorban, s ne pusztán a tanítást. Jelen összeállítás egyik nyilvánvaló célja Hamvas lelki evolúciójának bemutatása úgy, hogy közben feltárul az emberi lény lelki evolúciójának általános képlete is.

A kötet legjellemzőbb vonása, hogy a szerző bárhonnan is indul, (legfőképpen a kereszténységen keresztül) Istenhez, az Egészhez, illetve a transzcendensheh jut. A kulcsgondolat egész végig ez: „…csak egyetlen mű van, a megváltás.” Mindemellett nem győzi hangsúlyozni: „Nem vagyok vallásos. Nekem az egész kell. De tudom, hogy az ember helyesen teszi, ha a vallással számol, mert minden emberi tudás között a legtöbb reális bölcsesség a vallásban van.” Érdemes a mű szerkezetét kötetről-kötetre haladva felvázolni.

Silentium. Latin szó, jelentése: csend, hallgatás, elfojtás, feledés, homályosság, sötétség, titoktartás, visszavonultság stb., de a Silnetium, mint könyv esetében leginkább mégiscsak a csend, az a fajta csend, mely magában hordozhatja az összes többi jelentést, attól függően, hogy az ember miként éli meg. A csendtől az ember eljuthat a félem és magány megélésén keresztül az elme talajvesztésével az őrületig, vagy ezen túlhaladva a megváltásig, illetve a megváltódásig. Ennek az útnak a bejárása az egyéni életsors és a kollektív szellem, az emberiség feladata is – véli Hamvas. Erről szól minden élet, léttünet, értelmes megnyilatkozás. A Henoch című esszé tanulsága szerint az Apokalipszis hajnalán vagyunk, melyben azonban már annak minden lényeges jegye körvonalazódott. Ez az a korszak, melyet Isten a Sátánnak adott, mivel az emberiség nem ébredt fel. De a Sátán nem személy, hanem éppen a személytelen, a semmi, mely nem kívülről, hanem belülről, észrevétlenül emészti fel az embert és az emberiséget. Ott jelenik meg, ahol űr támad, és folyamatosan terjeszkedik. Harcolni ellene nem lehet, és teljesen értelmetlen is. Az ember egyetlen lehetősége az, hogy Henoch léthelyzetébe kerül, és

RECENZIÓ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

18

egész valójával átadja magát Istennek, utána pedig egyszerűen csak szeret, ráönti a világra az isteni minőség tisztító óceánját.

A Titkos jegyzőkönyvben Hamvas megint kicsit a tanító szerepkörébe helyezkedik, de e ciklus legfontosabb esszéje az Apokalyptikus monológ, ami mégis egészen róla szól. Ebben saját élettörténetének ciklikusságát, önmaga szellemi transzformációit, inkarnációit mutatja be. Egész pontosan azt, hogy míg gyerekkorában megváltónak, Keresztelő Jánosnak vagy egyszerű szerzetesnek gondolta magát, később miként lépett, ahogy ő írja az „elpogányosodás” útjára, majd abból fokozatosan és visszatérően kiábrándulva megint a transzcendencia ösvényére. A konzekvencia és a cél végül az esszé záró soraiban egyértelműen kirajzolódik: „Éberségemet szeretném fokozni és soha nem elveszíteni, hogy a halál pillanatában a lélek kiteljesedését át tudjam élni.” Ezzel határozza meg saját és az emberi élet általános végcélját is. A gondolatkör és a léthelyzet szinte mindenki számára ismert.

Mindnyájan hol jobban elmerülünk az anyagi világban, hol felemelkedünk és megsejtünk valamit a transzcendensből. Az utazás végpontjára azonban ritkán látunk rá, célját nem értjük, Hamvas éppen ennek tisztázásában lehet segítségünkre.

Az Unicornis, afféle breviárium, mindenből kapunk egy kicsit, ami Hamvas. E könyv legmeglepőbb írása a nyitó Beszédek című szerzemény, ami ömlesztett, helyenként zavaros formában közli a szerző beszélgetéseit, szünetek, bármifajta tagolás, és a beszélgető felek nevének feltűntetése nélkül. Olyan ez, mint egy szabad asszociációs napló, éppcsak párbeszédekbe szedve, melyek határai erősen elmosódnak. Ami mégis itt fontos, összegzi a szerző egész világfelfogását és munkásságát. A Bolond, aki nem az örök életre rendezkedik be című értekezés sorozat, amolyan kellemes ráadásként fogható fel a nagy egész szempontjából. Ízletes desszert, kifejezetten ínyenceknek való. Összességében a Silentium Hamvas egyik legegyszerűbb, legszerethetőbb, legközérthetőbb mégis legszerteágazóbb és leggondolatébresztőbb műve, a Titkos jegyzőkönyv megint az értekezés, a filozófiai irodalom, a tipikus Hamvasi bölcselkedés magasiskolája. Az Unicornis – szándékosan vagy csak véletlenszerűen – egy kissé bohókás, játékos, önironikus összegzése annak, ami Hamvashoz köthető. A szerző talán egyik kötetében sem mondja ki ennyire konkrétan és érthetően, hogy mi a summum bonum, a legfelsőbb jó, az élet egyetlen, valódi és végső célja. Nekünk nincs más dolgunk, mint megszívlelni és a közvetítő megértésén keresztül, általa eljutni ehhez a magasztos tanításhoz.

Szinay Balázs

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

19

▌Márffyné Horváth Henrietta

FÁJÓ CSEND Sokáig kevergette a zavaros fehér kotyvalékot. Remegő kézzel kilötykölt pár cseppet a politúros asztalra, ahogy a szájához emelte a csorba szélű üvegpoharat. Erőltetve, nehézkesen nyelte a keserű és darabos italt. A konyhában eresztett még egy adag vizet a csapból és leöblítette vele az elviselhetetlen utóízt. Visszabotorkált a szerényen berendezett, elhanyagolt szobába. Egy darabig üveges tekintettel bámulta az asztalon heverő üres gyógyszeres fiolákat. Csakhamar ólmos fáradtságot érzett minden egyes porcikájában. Botladozva lerogyott a rekamiéra, amely panaszosan megnyikordult a súlya alatt. Oldalára dőlt és szorosan összezárta szemhéját.

Hamar elkezdődött a mozielőadás. Lassan, akadozva jöttek a képek. Ismerős kockák. Az ő filmje volt. Nem Oscar-díjas.

Kislányként látta magát az udvarukban. Kezében szorongatta a kopott, félszemű sírós babát. A kapu fülsértő hangosan csikordult meg. Apa lépett be rajta fáradtan. Megsimogatta a haját a durva, érdes kezével és rámosolyogott: „Te kis fattyú!”. Boldogság járta át a testét. Utoljára. Apa már rá sem hederítve benyitott a valaha zöldre festett konyhaajtón. Azt az üvöltést soha nem felejti el. Nagyon megijedt, de azért az ajtóig ő is elmerészkedett. Ismerős rongycsomó himbálódzott a gerendáról. „Anya?!...”

Már nagylány. A lakásban mindenütt üres üvegek voltak szerteszét. Apa szemei vérben forogtak. Minden egyes hajszáleret gyönyörűen látott, a sárgás szemfehérjében. Az arcába hajolva üvöltött vele, hogy jobban értsen a szóból. Nyomatékot is adott a szavainak. Sajgott mindene. Kék, lila, sárga foltos volt az egész teste. „Megint elestem, Tanárnő kérem...” Éhes volt. Folyton. Idegen részeg alakok lepték el a kopottas lakást. Ivócimborák. Akik mindig gusztálva nézegették. Ha hagyta magát, nem kellett éheznie. Hagyta. Undor, izzadságszag. Lihegő, büdös szájú, ismeretlen férfiak. A hamutálcában ropogós ezres félbehajtva pihent. A rozsdamarta zománcos lábosban végre csirke rotyogott. Apa röhögve nekitántorodott a teatűzhelynek. A fekete-fehér metlachit lapon szertegyöngyözött a pörköltszaft. „Nem baj pajtás, holnap lesz más!”

Kék szemű, mosolygós volt a fiú, akivel elfoglaltak egy üres lakást. Egy hónapig élvezte az ölelő karok biztonságát. Pénzük nem volt. Együtt éheztek. Itt az ütések kevésbé fájtak. Talán ilyen lehet a szerelem. Aztán inkább megint hagyta magát. Rántott hús párája lebegte be a konyhát. A fiú mobiltelefonra vágyott. Ő hagyta magát. Majd laptop kellett. És ő megint hagyta magát. A fiú egyre többet követelt. Ő újra és újra hagyta magát.

A bádog fürdőkád szélén gubbasztott. Forgott vele a csempehiányos falú helyiség. Émelygett. Meg kellett volna valahogy mondania neki. De tudta, hogy akkor el fogja hagyni. Így nem tud pénzt keresni. Mégis szólt neki. Azt gondolta alkalmas a pillanat. Aznap elég sok pénzt szerzett. Mosolygott mikor átvette tőle, de ez csak pár pillanatig tartott. Az ütés erejétől elveszítette a lába alól a talajt. Fetrengett a padlón. Csak a hasát védte. „Kirúgom belőled, mint a szart, azt a kölyköt!”

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

20

Apa válla mögött kócos hajú, vihogó nő nézett rá értetlenül. Be sem hívták. A lepattogzott zöld ajtó nyikorogva bezárult. A cuccai egy halomba kiszórva voltak az udvari fészerbe. Parki padok váltak a fekhelyévé.

Fülledt aluljárókban, zsúfolt buszokon szerezte be a napi betevőre valót. Kinyújtott száraz májfoltos kéz.

Belekapaszkodott. Kopasz öregúr, nyájas- sárgás műfogsort villantó mosollyal- ajánlotta fel a segítségét. Az utcánál akármi jobb. Bagó és húgyszagú volt a lakás. Főzött, mosott rá és hagyta magát. Aztán jöttek a vén haverok. Mindent azért mégsem. Elég! Az öregúr éjjeli szekrényében egy patikára való orvosságot talált. A csorba szélű üvegpohárba szórta valamennyit. A konyhai falikútból engedett rá vizet, és egy alumínium evőkanállal gondosan elkeverte.

Rücskös, cserepes volt a szája széle. A nyelve szárazan tapadt a szájpadlásához. Talán évezredek teltek el, mióta behozták a kórházba. A gyomrát kiürítették. Csak homályosan látott. Zöld és fehér foltok keringőztek. A zajokat puhán-tompán érzékelte. Ordítani akart a rátörő fájdalomtól, de csak hörögni tudott. Aztán, mintha elvágtak volna mindent. Halálos nyugalom szállta meg. Látása tisztulni kezdett. Az orvos kezében egy parányi lila, maszatos baba volt. A doktor, ahogy megfordította a lábainál fogva a gyereket, megpaskolta a hátát. A csend, a verésnél is iszonyatosabban tudott fájni. „Exitált.”

Aztán a tálcán megcsörrent egy fémeszköz. A tolókocsi gumikerekei surrogtak a sárga linóleumon.

Márffyné Horváth Henrietta

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

21

▌Márffyné Horváth Henrietta

TÁMADÁS AZ OBJEKTUM ELLEN A néma csendbe iszonyatos robajjal hasított bele a csattanás. Egész testében megmerevedett, pupillái kitágultak.

Percekig mozdulni sem bírt. Fülében dobolást hallott. Kis idő elteltével a csend ismét tapinthatóvá vált, selymes puhasággal vette őt körül. Légzése egyenletes lett, izmai elernyedtek újból.

Mióta azok behatoltak hozzá, nem érezte magát biztonságban. Még ha M vele volt, akkor sem igazán. Ha pedig M elhagyta az objektumot még fokozottabban figyelt minden kis zajra. Nem lehetett eléggé elővigyázatos, mert azok bármikor támadhattak. Napszaktól, holdállástól függetlenül. Meggyőződése volt, hogy képesek voltak a teleportálásra is. Máskülönben nem jelenhettek volna meg olyan hirtelen, minden átmenet és különösebb előjel nélkül. Ahányszor szembe nézett valamelyikkel jeges félelem járta át egész lényét. Bénultan bámult azokra és M-et hívta fojtott sziszegő hangon. M-re mindig számíthatott. Ez nem volt kétséges, hiszen őt erre a feladatra képezték ki. Parancsra, hidegvérrel gyilkolt. Konstrukciójának egy hibája volt, nem telepítették bele a feltétlen hűséget. Több objektumnak is adott egyszerre szolgálatot.

A csend nem tartott örökké. Egyenetlen kattogások, zörejek zavarták meg a rövid nyugalmat. A hangok a kiszolgáló egység felől jöttek. Magához ragadta szolgálati fegyverét és osonva közelített a helyszín felé. A fal takarásából óvatosan kilesett, szorosan markolta – önmaga megnyugtatása végett – a fegyverét, mely béke idején is a mindennapjai részévé vált. A kiszolgáló egység krómacél berendezése mögül egyre erősebben szólt a jól ismert zaj. Még közelebb lopakodott. Reszkető lábakkal leguggolt és fegyverét maga előtt tartva mindenre elszántan szembe nézett azok közül egy egyeddel. Az elsődleges biztonsági rendszer szerencsére kiválóan működött. Mielőtt teleportálhatott volna az objektum különböző pontjaira, a rugós pajzs harcképtelenné tette a betolakodót. A fénylő gömbölyű szeme gúnyosan vizslatta őt. Tudta gyorsan kell cselekednie, mielőtt a pajzs rugói kioldanak és szabad utat engednek a fogolynak. M-et hívta segítségül, de a bérgyilkos nem jelentkezett.

Belátta, hogy ezzel a problémával egyedül neki kell szembe szállnia. Ha kell élete árán is meg kell szabadulnia azoktól. De legalábbis ettől az egy példánytól biztosan, amelyik betört a privát szférájába.

Befogta a célpontot és fegyverével sorozatosan lesújtott az áldozatára. Pulzusa felgyorsult, vérnyomása az egekbe szökött. Ez volt az első alkalom, hogy ölt. Fojtott zokogás tört elő a mellkasából. Percekig ült a padlón magába roskadva, majd összeszedte minden erejét az utolsó feladathoz.

Hatástalanította a védőpajzsot és a halott betolakodóval együtt kiráncigálta az objektum területéről. Mire végzett a művelettel, határozott léptekkel közeledett M a szomszédos terület felől. Nem szólt egy szót sem csak pajzsostul felemelte a hullát és villámgyorsan eltűnt vele a horizonton.

Dühödten kiáltott utána : – Rohadt macska most kell haza jönnöd? Ráadásul elviszed az egeret a fogóval együtt?!

Márffyné Horváth Henrietta

DRÁMA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

22

▌Boér Péter Pál

FELFÜGGESZTETT ZÁSZLÓK (DRÁMA KÉT FELVONÁSBAN) – 1. FELVONÁS

SZEREPLŐK: Dénes Mihály alkoholista Levente régész Jolánka, Dénes feleségének hangja Misztikus női hang Kaszás férfi Járőr parancsnok Szín: (Park éjjel. Fák alatt, egyszerű padon ül. Háttérben és oldalt egy-egy templom dereng. Zászlórúd. Fiatal, harmincas éveiben járó férfi a padon ülve beszél, előregörnyedten, térdére támaszkodva, állát alátámasztva tenyerével. Egymaga van a színen.)

Dénes: Ú, de furcsán süvölt a szél, hogy kerülök én ide? Ekkora Holdat sohasem láttam még. Az egész söpredék rendszert, ahogy van, maga mögé rejti. Gonoszul világító fényével kikészít, mégis látom! Simogat a szél és süvít a fülembe, ilyennek még nem hallottam, épp mint mikor gyerekként búgócsigát pörgettem.

Dagad a Hold. Hiszen ez kóros! És nem is fedi az ocsmány rendszert, amit már nem akarok látni. Nincs elég sötét, elég bódult sem vagyok ahhoz, hogy feledjem, amit nem akarok.

Fák közé jöttem és most azt látom, amit elvettek tőlem. Agyon világítja a Hold! Még az egyen frizurákat sem tudom elfelejteni.

(Mormolja) Mögöttem templom, balra is templom, előttem múzeum – hm! –, még pár évtizede püspöki palota. Biztos, hogy jó helyre jöttem?

(Fejhez kap és letörli a ráesett galambpiszkot.)

Galamb röptű, nyáresti dinamit. A fán sem pacsirta szól!

(Mormolja) Mögöttem templom, balra is templom, előttem múzeummá tett hadi zsákmány, szabad rablással. Nem bírom tovább, nem akarom látni őket, szétfeszítitek életem minden apró forgácsát! Mi maradt? Egyetlen, amit nem vehettek el és én rendelkezem vele – hitem szerint nem –, de hitemet támadtátok meg legjobban. Magamat

DRÁMA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

23

legkevésbé sem siratom, de Jucika húgom megérdemelte, hogy tanulmányai elismeréseként, vörös diplomával dicsérten, dicséretnek csomagolt gyalázatot kapjon és Botosányba kényszerlakoltassák?

Megettem ma is a négy deka párizsimat. Három órányi sorállás után úgy vágta orrom elé a hentes, hogy ha illedelmesen meg nem köszönöm, kilök a sorból és elzavar.

(Felnéz) Még kövérebb az a nyamvadt Hold és mégis tetszik, pedig mindent megvilágít, amit nem szeretnék. És hiába dugta mögé azt, amit oda tud, jól látok, túlságosan tisztán!

(Lenyúl a földre és felemel egy fél literes üveget, ránéz, szinte szuggerálja) Ha más nem, te legalább itt vagy velem, gyere cuppantsak egyet a szádra! Úgy összeszoktunk, hogy egymás nélkül nem is bírnánk, ugye? Na ugye!

(Megkopogtatja az üveg oldalát.)

Jól bírod! Előbb laposat akartam, aztán rájöttem, hogy ez a nejlon szatyor ápol és véd. Elég, ha egy újságpapírt rád tekerek, senki nem tudja mi van nálam. Hordozlak és újratöltelek, te vagy a barátom!

(Még egyet húz az üvegből) Jó erős, szeretem! Lehet, hogy mellényúltam az előbb, nem simogatlak tovább, ha kell szerte szét törlek. Kit érdekelsz, az első sarkon találok másikat, de ami benned van, azt nem. Ő az én barátom! Lebegek, sejlik minden, minden homályban.

Behunyom a szemem, az az idióta Hold még bír sütni! Úgy süt, hogy fehéren látom, behunyt szemekkel is, az összes feketét, amit nem szeretnék.

Jucikát még csak-csak ki bírnám, egyszer végre haza segíti a Felség, de apám, akit most is hollók őriznek, valami fekete tömlöc mélyén, ezernyi keselyű reptével övezve, nem érdemelte! Csak azért, mert kimerte mondani, hogy leges-legfelül, nem mindig az van, ami látszik. Legkevésbé pedig az, aki oda gondolja magát. Nézzenek fel uraim! – Mekkora hibát követett el az uraim szó használatával is!

Látják azokat a gyönyörű vadludakat a tengerkék égen? Ők nagyobb urak mindnyájunknál!

Emlékszem, távolról láttam csak, gyáván viselkedtem, álltam, mint aki magára csinált, mint egy ponty, mint egy óriás, düllesztett szemű, szétrobbanásig felkövéredett hal és néztem, amint belökik abba a rettegett kocsiba.

Fekete volt, a mai éjszakánál feketébb.

Csak ne lenne, ilyen búzamező színűre, agyon mázolva a dagadt Hold fényétől, minden sokkal könnyebben menne.

(Mormolja) Mögöttem templom, balra is templom, előttem – átmenetileg – múzeum, ki tuja nem-e örökre.

Mindenki alszik, legalább nyugodtan gondolkodom még egy kicsit, amíg egyedül vagyok, végül is a gondolkodás szokása a legtiltottabb szabadság. Remegnek a gondolkodás szó kiejtésétől is, magukba – nyugágyaikon heverészve – dőzsölnek, parancsokat osztogatnak és lenyomnak. Ha nem tudom, hogy július van, megesküdnék rá, hogy havazik, minden olyan színű. Csak most látom, nem vagyok egyedül.

(Lenyúl a pad mellé, kiegyenesedik, kortyol hármat-négyet, végigtörli a száját és folytatja komor melankóliába.)

Vajon sorstárs? S kit tisztelhetek az éjszakázóban, ebben a fényes, lassan hajnal felé baktató, csupa fás, árnyékvilágban? Még valaki virraszt, milyen érdekes, külön-külön virrasztunk. Ő nem tud rólam, de én tudok róla. Árnyékvilág, annyiszor hallottam. Ma éjjel látom is. Mindennek annyi árnyéka van, hogy nem is ez az árnyékvilág jelentése, hanem az a mocsokkal fedett sötétség, amiről először azt hittem, hogy a Hold mögött van és elfedi tőlem, ezzel szemben bevilágítja!

(Mormolja) Mögöttem templom, balra is templom, előttem múzeum!

De szép, ahogyan zenélnek a levelek. Szeretném megismerni sorstársamat, ilyenkor csak kolléga lehet, hasonló gondolkodású. Kopogtassak rá az ablakon, vagy jobb ha békén hagyom? Agyon dumálnánk egymást. Minek moralizálni, hogy aztán kitérítsem szándékából?

Felállok egy picit!

(Kiegyenesedik, széttárja két oldalt karjait és rugózik karhúzássokkal.)

Nagyon kellemes éjszakai levegő, sokkal tisztább, valami valamit kiszűr belőle és olyan egészséges a tüdőnek.

Egy légzés be, egy légzés ki. Ki be, ki be.

(Légző gyakorlatot tart.)

Igaz is, nem biztos, hogy az én tüdőm egészségi állapotának feljavítása a legfontosabb dolog, ebben az agyon

DRÁMA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

24

hold sütötte éjszakában. Hajnalig már csak elleszek ezekkel a tüdőkkel amik vannak. Azért tényleg kellemes!

(Beleszippant az éjszakai levegőbe. Megdermed és ijedten előre mutat.)

Ezek a mocskok, akik a Hold mögül kukkolnak engem és teli rakják a várost, a falvakat, az utak szélét, sőt még a mezőket is vörös zászlókkal, nehogy el felejtsék az alattvalók, hogy nem a rigó búza tenger, sem kúszó felhők, vagy hömpölygő folyók, hanem ő koporsó töltelékségűk az úr a háznál.

Milyen ostobák, talán egy pillanatig sem gondolkoznak el azon, hogy előjegyzésben mindannyian, a négy szál deszkából csinosított öröklakás várományosai.

(Feltekint az égre, zsebre teszi a kezét, megdermed.)

Mennyi csillag, és sokkal több lenne ha ez az ármány Hold nem virítaná az összeset szét. Örülök, hogy nincs túlzott közvilágítás, ez a dagadó reflektor így is bevilágít mindent.

Az ott a Nagy Göncöl, lásuk csak, már rég elfelejtettem, a szárától számítva merre is van a Kis Göncöl. Á úgy látom megtaláltam!

(Rámutat egy pontra.)

(Mormolja) Mögöttem múzeum, jobbra két templom, előttem park. Úgy suhognak itt az árnyak. Mi a fene lebeg előttem, kísértet, vagy drága barátom túl sokat segített és már hallucinálok. Valami sötét karó magaslik.

(A homlokához kap.)

Ilyen nincs, ezek itt a park közepébe képesek voltak berondítani egy zászlót, a maguk pipacs színű, frivol exhibicionizmusukkal. Még egy bicska sincs nálam, hogy kivágjam a zászlórudat. Eszük van, vasból csinálták, ilyen nincs.

(Leül a padra, megint az eget nézi.)

Ez a Hold már ötször akkora, mint lánykorában, esteledéskor, lehet, hogy megbetegedett.

(Mormolja) Mögöttem templom, balra is templom előttem múzeum, valami sorstárssal, vagy mivel. Mögöttem templom, jobbra valami idióta nyikorog, sajnos.

Recseg az avar, meg kell mondanom, nem vágytam társaságra.

Aj ha ez az éjszaka, három teljes hétig tartana!

Nótázhatnékom van, az a baj, hogy a botladozó éppen erre jön, nótázni meg egyedül szeretek mostanában.

Ez előrehaladottabb állapotban van mit én. Úgy látom, azt hiszi a sétányon átdobott deszka egy patakra átdobott palló.

Mindjárt elesik, különben vajon ki és miért tette oda azt a semmi értelmű deszkát.

(Feláll a padról és járkál.)

Ej ha édesanyám nem az angol kisasszonyokhoz járt volna egyetem előtt, most nem egy ruhagyárba dolgozna betanított munkásként.

Utálom a munkahelyemet, minden reggel egy gyötrődés bemenni. Fizetéskor azért is elszabotálom az összes befizetni való, ilyen önkéntességi alapon kötelezett összegecskéket. Mindég juszt is elfelejtem! Napokig járnak rám.

Amikor leseggfejeztem a titkárocskát, egyenként mindenki gratulált, majdnem szobrot emeltek nekem.

(A homlokához csap, patetikusan mondja.)

De másnap átrepítettek, felsőbb parancsra, saját érdekemben és a termelés fokozására, hiszen egy alulképzett, többszörösen szakosodott, csupa hatodosztályú selejt gyártónak, amivé hirtelen átvarázsoltak, nevelő hatású a sorjázó és a társadalomnak is sokkal hasznosabb tagja lehetek, ha nagyon ügyes vagyok, előbb vagy utóbb az élcsapatba is bekerülök. Abba ahová még nem sikerült beönkéntesezniük.

Bírom a munkát, nem alázatoskodom, nem is nyivákolok. Az örömszerzés legyen mások dolga.

Vasárnap amikor az öntőgépek mind egy szálig állnak, a kiürített kemencék hidegek és mégis be kell menni úgynevezett munkára, na az tud kiborítani.

Igazán a közösségi munka magasztos felemelése gomolyog előttem, csak az a baj, hogy mindég lepottyan és sem a munka sem a közösség sehová nem emelkedik. Állunk és dumálunk, ha már nem szívhatjuk magunkba a gőzölgő olvadék párolgását, fejenként egy, egy doboz cigarettával pótoljuk a szanatóriumi hatás elmaradását.

(Mormolja) Mögöttem templom, balra is templom, előttem múzeum.

Most reggeledik, vagy még nagyobbra dagadt ez a, nem rejtő, de sokkal inkább fojtó? Érzem, ahogyan távcsövekkel kukkolnak a mögötte bujkálók és beállítják a fény erejét, hogy még éjszaka sem tudjak itt egy

DRÁMA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

25

utolsó jót gondolkodni, és magasról le se füttyenteni őket.

(Feláll, idegesen sétál minden irányban, gesztikulál és egyre hangosabban beszél.)

Jolánkám, Jolánkám, csak tudnám végre eldönteni, hogy most a Hold mögött bujkáló aszimmetrikusan felsorakozott tagoktól, vagy a te hiányod miatt ver ki a veríték és kapok holdszúrást, a holdfürdőzés eltúlzásától.

Merre is van a templom? Másik irányban is van egy , amarra egy múzeum és az a ragya festett zászló, amit most itt készületemben sem tudok nem látni.

Tántorog a kolléga és nagyon közeledik. Ha jól látom már át billeget a pallón, mielőtt ideér, kedvesem simulj az ajkamhoz.

(Lenyúl, felveszi az üveget és kortyol, nagyokat. A spirálisan közlekedő éjszakai részeg megérkezik.)

Mihály: Jóccakát kolléga úr, maga is elüldözött.

Dénes: Jóccakát, honnan üldöztettem volna?

(He-hebegve beszél.)

Mihály: Engem az asszony zavart el, nem szereti ha iszom. Három hete minden éjjel, amikor már biztosan alszik felkelek, veszem a pajtást, ilyen szép lapos üvegben süllyesztem a belső zsebembe. Két három órát sétálok elfogyasztom,aztán hazamegyek.

Egy órányi, egyenes redőzetű, megroppantó alvás után, felébredek és pár percen belül míg az ajtón kívül kerülök, alig bírom eljátszani a frissen kialudtat. Az asszony így nem veszekszik.

(Csuklik egyet.)

Továbbá meg van győződve, hogy leszoktam a legjobb barátomról.

(Előveszi a lapos üveget , nézegeti simogatja.)

Oda nem adnám semmiért, de jobb a békesség. Maga is így van evvel?

Dénes: Hát, hogy is mondjam, nem igazán tartozik futó ismertségünk második percében magára. Ha jól látom én vagyok az idősebb, szervusz Dénes vagyok.

Mihály: Szervusz! Mihály.

(Mutatkozik be a tökrészeg.)

Szeretem a nevemet, tudod annyit hülyéskedünk, mindenki Misinek szólít. Én meg, hogy el ne aludjak a munkában, az összes csajt aki túlsúlyos, Misinek nevezem.

Azt hiszik, hogy tetszenek nekem és ők Mihály kedvencei, pedig csak azt akarom mondani, mi háj van rajtatok.

(Sípolva nevet, Dénes is kényszeredetten elmosolyodik.)

Dénes: Na, Mihály barátom mik a további terveid?

Mihály: Mire gondolsz?

Dénes: Mondjuk úgy a következő öt percre, szeretnélek meghívni egy közös szenvedésre.

Mihály: Szenvedek én egyedül is eleget, miért szenvednék veled?

Dénes: Tudod, szenvedélynek nevezik az italozást.

Mihály: Na húzd meg a flaskámat.

(Odanyújtja a lapos üveget.)

Konyak van benne.

(Dénes is átnyújtja a saját üvegét.)

Dénes: Az enyém kisüsti, ne sajnáld.

Most, hogy ilyen jól kibeszélgettük magunkat, van egy ajánlatom, szeretsz játszani?

Mihály: Épp nincs kártya nálam sajnos és akár milyen fényes ez a nyavalyás Hold, szerintem nem látnánk a lapokat.

Dénes: Nem arra gondolok, sokkal érdekesebbre.

Mihály: Parancsolj kérlek, semmi jó elrontója nem vagyok.

Dénes: Mihály, eltalálsz az állomásig?

Mihály: Nem vennék rá mérget, de ha nagy szükség van rá, akkor oda szolmizálom magam.

Dénes: Figyelj, aki hamarabb ér az állomásig, az a másik vendége.

Mihály: Mi lesz, ha nem győzök?

Dénes: Akkor duettet iszunk.

Mihály: Jól értem, arra gondolsz, ha-ha győzünk, ha nem, veszünk egy csomó piát és megisszuk?

Dénes: Igen, a győztes issza meg a nagyobbik adagot!

Mihály: Akkor szaporázok, induljunk!

DRÁMA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

26

Dénes: Nem, nem olyan egyszerű. Ez én egyetlen ide sorsolódtam. Ma csak úgy dőlnek belőlem ezek az intuitív, franc tudja milyen ötletek. Szereted az öttusát?

Mihály: Minden sportot szeretek, az öttusa nem olyan érdekes, mert nagyon szétforgácsolják szerencsétlen versenyzőt, de alapjában szimpatizálok a polihisztor sport dolgokkal is.

Dénes: Ha azt mondom, három, kettő, egy, akkor indulhatsz. Én öt perccel később indulok, ha előbb érsz oda megvársz, világos? El ne szaladj, amennyiben utolérlek és lekörözlek, akkor biztos vesztettél. Öt perccel később indulok kész vagy (Mihály lelkesen mondja.)

Mihály: Kész!

Dénes: Három, kettő, egy!

(Mihály dülöngélve elindul amerről jött és eltűnik.)

(Dénes leroskad a padra és mint az elején, fejét tenyerébe támasztja.)

Dénes: Mögöttem templom, balra is templom, előttem múzeum, én meg itt szertelenkedem egy hatalmas, daganat alatt, ami az égről ordítja, hogy a csupa mocskot nekem találták ki. Ő rejtette el előlem a foltos hátú, vakaródzó, felgázolt hajóskapitányokat, akik egy ladikot sem tudnának átirányítani egy patakon, de azt hiszik, hogy őt, ott az égen ők irányítják.

Jól eldiskurálunk a Holddal. Egyszer szeretem, egyszer nem. Olyan undok most velem, pedig azt hittem ő az én pártomon áll és nem ellenem. Remélem jól gondoltam, jó lenne megtudni.

A kolléga készül a mutatványra, nekem már kész a koreográfiám. Széttárom karjaimat és átölelem vele az egész nagy csupasz valóságot.

(Oda lép egy fához és szorosan átöleli.)

Utoljára, ebbe a hőségtől jégverem éjszakába. Szép testvér, talán holnap már én is ásványi sókkal felszívott zabálda leszek neked.

(Lefekszik a földre és hempereg.)

A fű harmatát, éjjel háromkor, ilyen örömmel nem kóstoltam soha.

Milyen gyönyörűek vagytok ti fűszálak, akár egy felsorakozott kivégző osztag. Kötelességtudóan, ellent nem mondva, teszitek a dolgotokat, aztán elszáradtok.

(Feltérdelés egy maroknyi fűcsomót kitép.)

Olyan éles a pengéd, hogy borotválkozni tudnék veled, testvér.

(Számolgatja a füvet, aztán puszit dob nekik.)

Most már ideje lenne bekukkantani a kollégához, azt hiszem kihegyesedik az orra a meglepetéstől. Nem várok tovább.

(Odalép a rácsokkal védet múzeum ablak alá, lábujjhegyre áll, belekapaszkodik a rácsba és felhúzza magát. Éppen megkopogtatná, de amint elengedi, lezuhan a földre. Az ablak belülről nyílik ki, befelé.)

Muzeológus: Ki az? Valami tolvaj, áh csak az aljas igazgató spiclije lehet, vagy egy kóbor kutya. Láttam a kétes ábrázatát a függönyön keresztül. Kutyák ilyet nem tesznek, ahhoz alattomosabb, kétlábú kell! De hova párolgott?

Sötét van de nem annyira. Egye fene, ha jobb dolga nincs mint hűségnyilatkozatához híven, lojálisan szolgálni azt a piszkot, ám tegye. Jelentsen amit akar. Nem félek tőled spicli, tripla ügynök, vagy ami vagy!

Zöld a fejed a gyűlölettől, hogy most rögtön használnád előkészített lapátodat, annyira kell neked ez az állásom.

Egyedül én vagyok itt archeológus. Diplomás, nem kinevezett!

Az igazgató, fő-fő, jéghegy ékességnek talán tíz osztálya van. Olyan magabiztos a mögötte lévő politikai támogatók, mindörökké karrier építő segítségében, hogy még egy mezei érettségit sem vásárolt magának, mondjuk a művészeti gimnáziumban, történelem filozófia szakon valahol.

Ilyen szürkeállomány hiányában szenvedő, gerinc protézises hamutárcának, ingyen is létre jött volna, egy jó kis fenyegetőzés árán. De az ő gondolatai közé, nem fér egy mákszemnyi kétely sem, hogy hatalma örökre adódott.

Előző munkahelyéről, ahol ugyanekkora tanulmányi háttérrel a pénzügyosztályt irányította a semmibe, igazgatója alig tudta feljebb buktatni, mielőtt ő magát is ki nem túratta volna a kondér mellől.

Mesélték, hogy előbb börtönbe szerette volna juttatni, de mikor a megyei párttitkár felhívta figyelmét, hogy ilyen elvhű, értékes elvtársat nem illik – még gondolatban sem –, vádolgatni, taktikát váltott, hiszen érezte, hogy kést rakott saját nyakára, mindent megoldónak látszó ötletével.

Amilyen sikamlós, hájas, mérges kígyó – szeretett igazgatóm –, még ő kerül börtönbe, ezért gyorsan javasolta, mint leges-legalkalmasabbat, a múzeum igazgatói teendők elvégzésére, mondván, hogy megérett már, egy

DRÁMA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

27

beosztotti munkakörből, a rendszert és társadalmat valóban képességéhez méltó munkahelyre.

Mi lehetne az más, mint a megye legnagyobb múzeuma!

Hallod spicli, tudom, hogy rám állított és még éjszaka is figyeltet. Jó hangosan mondom, köpj be, ha neked ez örömöt okoz, én fütyülök rád és mondd meg szeretet talpadnak, amit nyalsz, hogy nagy ívben le se pittyentem.

Néha fel is nézhetnél, a talp fölött ott van egy közveszély, amely abban a pillanatban, ahogy számára értéktelené válsz, nem kockacukrot dobál majd neked, hanem széttapos.

Spiclikém, hallottam, hogy itt ordibálsz, hogy szabotáld a munkámat. Direkte nem nyitottam mostanáig ablakot, mert ez a majom egyetlen perceben sem hagy nyugton. Tudod te, hány hasonszőrűt juttatott már rács mögé?

Egyesek ki is jöttek, hogy még otthon haljanak meg, a többiekből börtönfal, penész és salétrom lett csupán.

Hát erre számíts spiclikém!

Milyen jó szó a spiclikém! Pici spicli és kém is egybe.

(Dénes nem bírja tovább a hallgatást, feltápászkodik, nyögdécsel a falat kaparva. A benti fény, árnyékát hosszan elnyújtva a fák közé veti.)

Dénes: Nyugodjon meg, nem spicli vagyok, sem pici, sem nagy, régész-kém!

(Régész szívéhez kap, hátra tántorodik és levegőért kapkod.)

Muzeológus: Sok gonoszságot kinéztem az úgynevezett igazgatóból, de hogy itt ölessen meg, arra nem gondoltam.

(Megvakarja a fejét.)

Dehogynem, igazából bármit eltudok képzelni róla.

(Kézfejét rakta az ablak párkányára és már-már rimánkodóan nézett felfelé Dénes, hogy ideje lenne már hinni neki.)

Dénes: Régészke, figyeljen, nem vagyok a maga igázgatójának az embere!

Muzeológus: Jó kiképzést kapott, vagy mégsem spicli!

Dénes: Rühelem ezt az ordenáré, mindenkit egy kalap alá vevő rendszert. Tudja, a rendszert rühelem, vagy kiszolgálóit, már nem tudom eldönteni.

Hetek óta, éjszakánként, otthon a matracon ülök törökülésben, himbálódzom és azon gondolkodom, magát a rendszert, vagy a despotokat utálom? Bocsánatot kérek, nem utálom őket, utálni nagyon csúnya dolog, ezt megtanították velem. Tudja, én vallásos ember vagyok, azt is elvették tőlem.

Muzeológus: A vallást nem lehet elvenni!

Dénes: Ebben igaza van, megmaradt, ott legbelül, de ha gyakorolni próbálom, akkor a te kedves igazgatód az én főnökeimhez képest egy amatőr pancser.

Muzeológus: Mit dolgozol?

Dénes: Reszelek.

Muzeológus: Tessék?

Dénes: Jól érteted, egy öntődében, frissen öntött munkadarabokról lereszelem a rücsköket, mert az mindég marad, sorjázásnak hívják.

Muzeológus: Azért ne add a nagyot, ezt még én is tudom, de mi a szakmád?

Dénes: Reszelő! Oké, neked megmondom, szerszámlakatos . Jutalomból most reszelővé léptetek elő.

Levente: Na akkor nem vagyok egyedül, elég meggyőzően mondtad amit mondasz, vagy nagyon jól hazudsz.

Dénes: Nem hazudom, mi a fészkes fenét csinálsz itt az éjnek évadján a múzeumban, egyszál egyedül? Nem félsz ott benn?

Levente: Tudod a csontvázak és a régi muskéták nem harapnak, illetve nem lőnek, tőlük nincs mit félnem. Ez a dinnye – inkább tök –, hogy meg ne sértsem a dinnyéket, az utolsó-utáni percben szólt, hogy a „nagyon nagy” főnökről díszkiállítást kell csinálni, és ki ha nem én! Mert ugye, én vagyok itt az igazi szaki, a valóságos archeológus.

Dénes: Már mondtad, hogy régész vagy.

Levente: Archeológus!

(Dobbantott a régész.)

Dénes: Te is elkezdesz majd nagyzolni, mint ezek a piros körmű sakk figurák?

Levente: Bocsi, tényleg régész vagyok. Tetszik, ahogyan nevezed őket, azt hiszik, hogy azért mert mi állunk elől – a gyalogok –, ők meg mögöttünk és küzdünk, minden hülye eszme nevében, a végső harcot megvívni mert, hogy ez lesz a végső, mindég össze fogni hát-, nem őket vadásszák le elsőnek.

Annyi sütnivalójuk nincs, hogy bár legtöbb halott a gyalogság között van, de a legértékesebbek a tisztek.

Egyetlen leütött tiszt, többet ér öt gyalogosnál, mindenkinek az ő leütésük a cél.

DRÁMA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

28

Jól elkalandoztam, szóval sehogy sem állok evvel a kiállítással. Még a negyede sincs kész, nem tudom, hogy csinálom meg reggelig, de muszáj lesz, mert nyelek.

Már rádiót sem hallgathatok, az sérti a munkamorált, szerinte. Tudod, az egész személyzet jó ha havi nyolc órát dolgozik, betanítottuk a takarítónőket, hogy mit kell csinálni a kiállított tárgyakkal. A többi már az ő dolguk és akkor nem sértjük meg a munka morált!

Reggelente, amilyen ürülék – ha nem bántalak meg ilyen csúnya szóval –,egy lemezről végighallgattatja a pártindulót és kötelesek vagyunk vigyázzba állni, ő is énekel és még néhányan vele. Legtöbben zümmögünk, vagy hallgatunk, ezt is rossz néven veszi, de ha nem elég uborka fejű, majomtrutyihoz hasonlóan bámulunk ki a fejünkből, akkor egyszerűen húsz százalékot levon a fizetésből.

Muszáj megcsinálni ezt a nyamvadt kiállítást , különben kiállít, mint a rossz bíró, akit jó pénzért bármire fel lehet bérelni és egy nagyobb levegővételért is piros lapot mutat.

Dénes: Nehéz az életed régészkém. Tudod, hogy itt kint csupa salétrom a fal?

Levente: Nem nagyon járok ezen az oldalon, de sejtettem Dénes: Azért csúsztam meg. Nem akartalak megijeszteni, ahogy szapultad szép szavakkal, olyan édesdeden a főnöködet, nagyon tetszett. de féltem, hogy megijedsz.

Levente: Meg is ijedtem, szinte szívrohamot kaptam!

Dénes: Jól van , de elkezdted a becsületemet paradicsom szósszá passzírozni. Dénes vagyok! Levente!

(Nyújtotta ki rácsok között a kezét a régész.)

Levente: Megkértelek Dénes, hogy csendesebben vigadj. Ezt a baromságot meg kell csinálnom reggelig, különben bajba kerül mindenki.

Dénes: Ki az a mindenki?

Levente: Hát a családom meg én, tudod.

Dénes: Na üdv neked öreg, tedd a dolgodat, de nekem is van mire felkészülnöm. Látod a zászlót?

Levente: Bár ne látnám, ide is rakatott egy ocsmányságot.

Dénes: A főnököd tetette oda?

Levente: Ki más?

Dénes: Nézd meg reggel, milyen szép zászló lesz rajta!

Levente: Nem vagyok én mazochista!

Dénes: Azért a kedvemért tedd meg, meg van még az égész falat beborító Mátyás király kép?

Levente: Francokat, tett róla ez a szépséghibás sörkukac, hogy minden, de minden, ami igazi értréknek számít, biztosan a fővárosba irányuljon. Megyek dolgozni, benyomom az ablakot, bár megfulladok a hőségtől, ne rajcsúrozz, igyál nyugodtan, csendesen, ahogyan a normális piások teszik.

Dénes:Semmi mást nem látsz bennem, mint egy megvetendő piást itt az éjszaka kellős közepén.

Levente: Várj megnézlek. Lehet, hogy egy pulikutyához tudnálak hasonlítani, csapzott, hosszú hajaddal. Azt hiszem dacból növesztetted ekkorára, jókora szakállad is van, pajtás ki-ki a maga módján!

(Dénes lankadtan megy vissza a padjához, órájára tekint és felsóhajt, majd leül.)

Dénes: Gyere öreg itt az idő, hogy egy kicsit még kokettáljunk egymással.

Felemeli az üveget és hozzá beszél. Megint sóhajt, kihúzza a dugót és meghúzza az üveget.)

Hej rendszer ide-oda, ocsmány vezetők mindég voltak. Nem hiszem, hogy a huszadik században egyetlen napig is tisztességes viszonyok uralták volna a környéket.

Zsarnokok hemzsegtek itt egymás után, az egész olyan volt mint egy váltó futás, ahol az egyik gazember, a másiknak adta át a staféta botot.

Jobb esetben cipőt cseréltek és start számot, rosszabb esetben még arra sem méltatták a nagyérdeműt, simán beültek a nekik -elképzeléseik szerint-, jogosan járó placc kellős közepére és ha egy fél nappal korábban még többé kevésbé tisztességesek voltak, ezt a rossz szokást, kronometrálhatatlanul rövid idő alatt elvetették.

Függöny Boér Péter Pál

VERS

Böröczki Mihály versei

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

Anyám most keserű.

Míg küszöbre vert meleget keres, egykori fényes hajára zuhog imák és káromlások fehér ütése.

Vakondország Cigányok Fenékpusztán Vakondtúrásos ország, hogy boronálja sorsát szíve vízszintesére? És hogy lesz a foszlottság sárgálló búzakéve?

S mi lesz a Góliáttal, ha izma-feszült háttal küzd törpék birodalmán, ki pörget jó beszédet, ki vet a rosszba szépet, s ki szédül meg hatalmán?

Mi kéz-kézbe fogódzunk, magunkba hallgatózunk, becsülve még a morzsát!

Jaj, vetni lenne kedvünk, de beléd minek vessünk vakondtúrásos ország?

Ritmust és dalt felejtünk, parancsos rajtra lejtünk, kikezd bennünk a kórság, pénzt teszünk a vonóba, Istennel leszünk jóba, szőjük szemfedőnk gyolcsát.

Vagyunk jó ezer éve, gúzst kötve, gúzsba téve, s Alpok, Kárpátok alján a talp marad – a talpán!

Szél fútta szerte népünk, e körbebolygón élünk, nem izgat bennünk nagyság, de büszkén vagyunk itthon vakondtúrásainkon, s úgy hívják – Magyarország.

Anyám most keserű Anyám most keserű.

Nehezedik rá árva szeretet, fekete csöndje tegnapi szavaknak.

Kezével fölvert álmot simogat, nézése hallgat, mozdulatait a süveghegyű nappalok befödték. Én gyerekmagam hószínű óriását idézem fényre, vezesse most anyámat, mert kötéllé vastagodtak a szálak, és lépések nem koppannak, és nincsen hír az elmaradt utakról.

Az elhagyott állomás puszta kövén aludtak, nyűtt pléd volt takarójuk, párnájuk kő. Álmodtak föld-ízű szerelmet óvó lélegzet vigyázta frissen fonott kosarak vesszőillatában.

Augusztus egén tömérdek csillagok hunyorogtak, fönt valamivel – a római kori erődítmény huszadik századdá vakolt törpe falai lestek álmos idegenséggel a sziporkázó kék burok felé, idelent két férfi, s a két asszony kutyák melegített nyugalma.

Iszonyú csönd volt.

A kőre kuporodott béke szuszogta egykedvűen, hogy ez itt talán már Európa, huszonhét fokos Balatonvízzel, kínlódó nyárral, emberteremtéssel.

Aludtak a cigányok.

Figyeltem őket vajúdó lelkiismerettel - bent vetett ágy várt, új asszonyom tápászkodó meleggel – szemközt – fogadott barátom, a kéttörzsű nyárfa őrizte még a terjes, szép nappali árnyat.

Meleg volt, s kint, az elhagyott állomásépület szalmazsák-kövén, négy ember, s két kutya hevert, akár az örökbe fogadott Magyarország.

Templombajárók Fekete kalapkarima gyűrődik kérges markukban, ahogy lelkükben az ima.

Fekete fejkendő alatt megenyhül és fohászba fog a világi harag.

Szószék. Oltár. Padok.

Kántáló öregemberek, sipító öregasszonyok fekete sora.

Föntről dallamot szór az orgona.

Holt idők, tűnt korok a néma oszlopok, s a fények lábnyoma.

Nagy, göcsörtös kezek.

Parasztok. Istenek.

Kint bűn. Bent temploma.

29

VERS

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

Petz György versei költészet, költők ez őrült volt. az az lett. öröklött betegség, szerzett nyavalyák, szent betegség, lemondás, aberráció, belátás, minek. szentté vált, elnémult. dadogott, ha szólni kellett. fölhígult benne szó és élet. nem kapott levegőt a többiek felett, tüdőbaj érlelte oly korán, képzelte – és ráment, vonat se kellett. meghasadt, nem győzte számolni, hol ő. írt, hogy elhiggye – él. belehalt. ő volt a nagy fa. vagy annak árnyéka. minden sóhajtása hiteles. de miért sóhajt. csak kérdezni tudott. van válasz. válasznál másabbat nem ismert. nincs válasz. mindenki keresztjét összehordta, de a magáét meg nem emelte. sérvvel született, agyvérzéssel, azóta gyógyul, belehal. élethimnuszok demagógja. mindazt merte, amit más nem. kereste a biztonsági hálót – rést talált. rájött: a művészet nem szabadság, a költők mind rabszolgák, olyat szolgálnak, akiknek nincsen szükségük rájuk. felszabadult. csönd.

hisz ember – marad. Az öröklét és anyag csodája átbillen a testen, bár örömünk nagyja belőle jön s inog. A szellem szép keretbe fogja a hormonok hadát; olykor azt hiszi – vezérel, de arcot ad a torznak is – nem tűrhet fantomokat, legyen kit meglátni, ha egyedül marad is. Túl az egytestűség anyás percein, az ébredő vágyak kamaszló során, az önszerelmek nárciszvirágú szagtalan mámorán, és bármi ódán túl, mert nem zengésért, felismerésért – de örvendeni a ténynek: nem vagyok, nem vagy, bármi bármikor lehet – mert vagyunk.

Közben Amikor elkezdem, még nem tudom, mi lesz – talán egy dallam van bennem: milyen lehet élni; tán egy gondolat – miféle lenne zenévé válni, miközben úgy igyekeznek a testek; a testnélküliek meg testté akarnak, válni, legyen mit meg- és levetniük.

Bárhogy is, már közben foglalkoztatnia kell a végnek, ha már elkezdtem, miként fejezzem be; lezárni olykor nehezebb, mint elkezdeni – ha rajtunk múlik; mert töredék rejlik dolgainkban, minden mit túlélünk, hisz bármikor fölfejthetjük magunkban az időt, ameddig.

Óda helyett Meddig készültem, hogy rád találjak, végre együtt bontsuk meg az ágyat – most, majd – ne mosolyogj – végül is, ha élni kell, mi győzzünk, ne a búbánat.

Valami angol, s egy félromán magyar utazott már az asszonyi testben; sosem tudtam, melyikük aberrált, vagy egyszerre: mind a ketten – hiszen, ha itt a másik, nem kell vízesés, se csillagrendszerek, elég, ha létébe, akár keretbe – belefoglal megébredt gyermekként az örökszerelem. A tűzijáték és özönvíz nem kíván vért, veséket, vadult vágyakat, de elfogad mindent, ami a másikból vissza s előre,

Hal Ki jelölte ki határom, ki mondta, hogy mikor jöjjek; ki szólít majd, ha mennem kell, ki mondja, hogy szabad voltam?

Sejtjeimből állok össze, ittlétem folytonos halál; mégis él az egész bennem – megtapasztalt átvonulás.

Minden pillanatom mozgás, vektor nyila bármely percem; nem tudom, hogy körbejárok, eget szántok majd vagy földet.

30

VERS

Csák Gyöngyi versei

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

torkomban játszódnak fuldoklásaid, míg álarcaim lehullanak és kirajzolódom a derengésben tiszta képleted.

Hűség

***

Egyszerre mozdulunk felejthetetlenre vágyva, egyszerre roskadunk fény-halálos ágyra.

Ki legyek? mondd, tenyérben feslő rózsa vagy mondat, mely a teljesség felé tart és mindenkor testként vonzza a mágneses teret?

Egyszerre tagadunk, ha vallatnak minket sorsunk kínzókamráiban hóhéraink, kéjjel.

Egyszerre halunk meg, ha Isten úgy akarja, ha nem bújtat bennünket időnk bodzabokra.

*** Te tudod csak jelentésem mennyit nyom latba, mikor a tér minden zugát fénnyel szegélyezem.

Kéréseid A kiüresedés ellen Ha csak az egymásba nyíló szobák maradnak, az egymásba torkolló feneketlen csendek, felruházol szeretnivaló tulajdonságokkal, hogy magad is ölthess kívánatos jellemet. *** Ez az élmény határoz meg, a lélek hasadékain cseppfolyós vágyként beszivárog a múlt, kiváncsi mondataid hány szögből fognak közre abban bízván, hogy lényem definiálásával önmagad is megfogalmazhatod? *** Bolond aki ligetemben tér aludni, mert minden percét rózsajajjal mérgezem, áthatolhat a semmin ha belém olvas, fellapozza puhány és gyáva életem.

Visszatérünk az elhagyottba a folytatáshoz ím kész a terv,

Világítsak – kérlelsz, felgyújtott erdő ropogjon ereimben; vérezze fel talpam nyomkereső ösztön elmém rezervátumában őseim jussanak levegőhöz, mondjam el még e szorongássá alázott ringben az arcok élén sorvadozó reményt, boldogság-látszatot minden feltápászkodás után, a kapott sebek hogyan válnak életben tartó rémületté –, múlás csapásaitól miként zsibbad el visszavontahatlan, kacér szózatunk, tünékenyben a reménység hiába vérszegénylik az éhség éhség marad és szomj a szomj.

Lassított felvételen Állandó susogásával félelmetes az arctalan erdő, csöndet szeretnék, lassított felvételen süppedni háromdimenziós csöndárokba mielőtt e hang végleg társammá szegül.

31

VERS

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

Debreczeny György versei beesteledett már régen beteljesedett a beesteledés aranygaluskát ettünk az eszüstkorban

az elbocsájtott kertész azt mormolja ég veled opel astra

hézagos közlést követ az arany elhallgatás egy messziről jött hal közben a közelben meghal

minden második kocsi vágott sövény mielőtt elmész kiviszem a kávém a napra apró jelentéktelen gyufaláng hosszú piros kabátomon

pedig nem terveztünk mára halvacsorát előhang hang utóhang cseng-bong az utóharang

mielőtt megjössz kiviszem a kávém a napra hosszú piros kabátomon kiviszem a napfényt a napra

elmondom téli versemet

kit érdekel? (kollázs Jónás Tamás verseiből)

télen gyakorta téliesek az útviszonyok halottunk már olyan esetről mikor a hó is esett a tél bizony gyakorta télies a hónak s a papírnak elmondom téli bakancsos versemet volt aki a hóban elesett hősiesen mert itt mindig jól álltunk hősök terén bizony volt aki elesett a hóban a hősök terén kiviszem a napra Szőke Imre verse nyomán hosszú piros kabátomon kiviszem a kávém a napra vágott sövény billeg a járdaszegélyen

csillagmocsokban repül a bánat szatyorban dinnye-magányban akire várok sárgára vár de ez itt görög az Akropoliszon minden összedől égből hulló szárnyakból nem marad türelmetlen az esőkabát a fagyban kabát nélkül már senki nem mehet haza dinnyemocsokban a csillag magányszatyorban röptet a bánat kálváriából áll a versem lelke bánatom viszem a hátamon kit érdekel vajon itt a szatyor a megfagyott dinnye csillaga kit érdekel vajon a házfalakról lecsorgó vöröslő alkalom?

32

WEÖRES ESSZÉPÁLYÁZAT

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

33

▌Szekeres Ágnes

HA LEVETNÉNK „ÓLMOTLAN SÁRCIPŐNKET” – GONDOLATOK ÉS BENYOMÁSOK WEÖRES SÁNDOR ARS POETICA CÍMŰ KÖLTEMÉNYÉRŐL

Gyermekkorom hajnalán, majd jóval később, mikor már színészi ambíciókat dédelgetve skandáltam a költőzseni jól ismert verseit, még nem is sejtettem, hogy kísérletező kedve, a nyelv és a költészet falait folyamatosan ostromló játékossága mögött miféle művészi-gondolati mélység húzódik; kulturális hagyományainktól milyen távol álló világkép közvetítésére vállalkozik Weöres, akit tanulmányában méltán nevezett Hegedűs Géza „a legegyedibb képletnek”.

Az Ars poetica olvasásakor az a határozott érzésem támadt, hogy ez a költemény egyfajta összegzése mindannak, amiben korunk e próteuszi géniusza hitt; különös szimbiózisa a legtisztább logikának, a számunkra oly’ távolinak tűnő keleti életfilozófiának és bölcseletnek, ugyanakkor a teljesség utáni vágyakozásnak, mint ahogyan maga a szerző is egy lélegző és folyamatosan változó labirintus, amelyből nincs kiút a tévelygő befogadó számára, hiszen minél lázasabban próbálkozunk, hogy kitaláljunk szövevényes járataiból, annál több rejtett utca (esetenként zsákutca) tárul elénk. Weöres személyiségét az ellentétek és végletek egész életművén végighúzódó egysége tükrözi, költészete témák, versformák, műfajok, korok és világképek elképesztő szintézise: mozaikszerű, ugyanakkor teljességre törekvő és harmonikus; játékos és szeszélyes, ugyanakkor véresen komoly.

Gyengéd, gyermeki énünket megszólító, ugyanakkor kőkemény és olykor moralizáló; titokzatos és átláthatatlan, ugyanakkor „átlátszó, mint az üveg” (Önarckép); irodalomtörténészek műveltségét is megszégyenítő intertextualitást hordozó, ugyanakkor végtelenül könnyed; nyugatiasan bonyolult és keletiesen egyszerű – akár egy tarka szőttes, egy sokszólamú kórusmű.

E sokszínűség láttára máris két elemi kérdés fogalmazódik meg bennem: létezik-e ez az olyannyira áhított teljesség (és ha igen, van-e egyáltalán esélye bárkinek, hogy azt megközelítse), illetve, megismerhető-e sokrétű világunk annak ellenére, hogy azt csak egyéni látásmódunkon keresztül, behatárolt tudásunk segítségével vizsgálhatjuk meg?

Weöres Sándor jól értette ezt a problematikát és minden bizonnyal nem ő volt az első, akit hasonló gondolatok foglalkoztattak. Szenvedélyes érdeklődése számos művében feléleszti, megidézi az antik mítoszok Janus-arcú világát, melynek történeti háttere ma már szó szerint csak cserepekből, töredékekből tekint vissza ránk. Hogy tisztában volt-e vele, milyen nehéz vállalkozás a jelen embere számára rég letűnt korok, távoli kultúrák, filozófiai rendszerek megismerése, befogadása, és esetleges elfogadása, nem tudhatjuk. A Merülő Saturnusban világosan körvonalazódik végtelenül pesszimista történelemszemlélete, mely szerint az erkölcsi értékeitől megfosztott emberiség, az egyre rosszabb minőségű fémekről elnevezett korokon keresztül feltartóztathatatlanul rohan pusztulása és végzete felé Abban a pillanatban, hogy a ma embere múltunk töredékeit hozzá nem értő kezeivel megpiszkálja, azokat szinte garantálhatóan pusztulásra ítéli, ahogyan ezt egy általam igen kedvelt filmben, Fellini Rómájának egyik emlékezetes jelenetében láthatjuk, amikor a huszadik század régészei az örök város metrórendszerének alagútja alatt páratlan szépségű, ókori freskókra bukkannak, ám amint nekiállnak, hogy modern műszereikkel megvizsgálják a felbecsülhetetlen emlékeket, értékeket közvetítő festményeket, azok fokozatosan, megállíthatatlanul szerte is porlanak.

Az Ars poetica minden sorából, szavából sugárzik az univerzális, keletről átörökített gondolkodásmód, a buddhizmus általunk titokzatosnak tartott, ugyanakkor rendkívül letisztult, világos és pragmatikus életszemlélete, amelyről a költő talán úgy vélhette, gyógyírt nyújthat a lassú haldoklásra ítélt, anyagias gondolkodású, egyfajta kifacsart „carpe diem”-eszme mögé bújva az egyéni szükségletek jelentőségét mindennél többre tartó, a hírnevet és a pénzt szüntelenül és türelmetlenül kergető nyugati civilizáció sebeire, mely az én szerepét a végletekig magasztalja, mely a „folyton-változótól reméli a dicsőséget”, és folytonos háborúskodásával felemészti önmagát is, ahogy erre a huszadik század történelmében – amely Weörest kalandos élete során végigkísérte – számtalan példát találunk.

WEÖRES ESSZÉPÁLYÁZAT

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

34

Azt gondolom, a költemény értelmezése során érdemes egy pillantást vetnünk hasonló szemléletet tükröző „társaira” is: a Rongyszőnyeg, aMajomország, az Önarckép, valamint híres életbölcsesség-gyűjteménye, A teljesség felé apró, ám jelentős szigetek egy folyamatosan áramló tudatfolyamban, s bevallom, mikor kamasz koromban behatóbban is elkezdtem ismerkedni a költő munkáival, ez az utazás A teljesség felével kezdődött.

Különféle parkok padjain olvasgató, tizenhat éves, lázadozó énem szkeptikusan fogadta a bölcsességeket, ugyanis világéletemben gyanakvással tekintettem a mindentudókra, akik abban a hitben ringatják magukat, meg tudják szabni másoknak, hogyan éljenek, és rendelkeznek a tökéletes boldogság elixírjével. Ha ezt a receptet már feltalálták, miért van az, hogy az emberek mégsem elégedettek, s még nem született meg az a személy, aki elérte volna az abszolút tökéletességet, és megélte volna a maradéktalan boldogságot, mely nem csak elszigetelt percek töredékéig tart? Milyen jogon osztogat bárki tanácsokat másoknak? – füstölögtem magamban, annak ellenére, hogy a szerzőt már akkor is kivételes tehetségnek tartottam: ez a poeta natus és poeta doctus zsenialitását ötvöző költő már rámutatott, nemcsak a világ titkainak feltárása állíthat kihívások elé, sokszor még önmagunk megismerése is lehetetlen feladatnak bizonyul.

Csak jóval később, majdnem ugyanannyi esztendő elteltével került sor a legendás gyűjtemény, s többi versének újraértelmezésére, és fokozatosan rájöttem, bár a válaszok valószínűleg még Weöres fejében sem léteztek kinyilatkoztatásszerűen és megcáfolhatatlanul, ám a szándék, az az univerzális gondolkodásmód, amely mind az Ars poeticában, mind A teljesség felében jelen van, talán segítséget jelenthet a több sebből vérző társadalom, sőt, akár az egyén számára is – kérdés, milyen módon.

Ekkor azonban felmerül bennem egy három évtizedes életem őskorától fogva kísértő, emésztő dilemma.

Ha az emberiség megfogadná a költő tanácsait: elvetné hosszú évszázadok óta tomboló hübriszét; levetné korlátait, kiszabadulna az anyagközpontúság és a vágyak rabságából; ha az anyagi létezés, személyiségünk feloldódna a végtelenben, megteremtve, illetve újrateremtve ez által az én és a világegyetem egységét; ha levetnénk egyéniségünket, „ormótlan sárcipőnket”, ahogy azt az Ars poetica ajánlja; ha szétszórnánk kincseinket, és így szereznénk gazdagságot, ahogy Tíz lépcsőben (A teljesség felé) olvashatjuk; ha rádöbbennénk és elismernénk végre, milyen behatárolt, csekély tudással rendelkezünk, meg lehetne-e vajon akadályozni, hogy háborúk törjenek ki, vagy az olyan tragédiákat, mint például a fukushimai atomkatasztrófa; az egyre nagyobb gyakorisággal elkövetett iskolai lövöldözéseket az Államokban; zsarnoki rendszerek kialakulását szerte a világban; az önzést, a felelősségvállalással való pingpongozást, a mérhetetlen korrupciót?

Talán igen, de a válaszom az, hogy nem tudom – mi több, azt sem, tudni fogom-e valaha is.

Abban sem vagyok biztos, hogy egy olyan civilizáció, mely a görög-római kultúra, a humanizmus, majd a felvilágosodás táptalajából nőtt ki, képes-e, hajlandó-e a fent sorolt áldozatok meghozatalára. Nem feltétlenül értek egyet Weöressel abban, hogy az emberiség romlásának mélypontja éppen a mi korunk, inkább abban hiszek, hogy léteznek kedvezőbb és kevésbé szerencsés korszakok, amelyek ciklikusan váltakoznak – csakúgy, mint az emberi életben. Nem vagyok meggyőződve arról sem, helyes-e, ha az ember lemond a törekvéseiről, ha nem kíván sokat az élettől, illetve morálisan vállalható-e ez a feloldódás, ez az időtlenség és statikusság egy korban, mikor a társadalmi gondok olyan égetően jelentkeznek, hogy szinte lehetetlen kitérnünk a megoldáskeresés felelőssége elől. Életem legreménytelenebb szakaszaiban számtalanszor álmodtam arról, milyen csodálatos lenne keletre utazni és elvonulni a világ nyüzsgésétől, hogy egy ázsiai szentélyben hónapokig, esetleg évekig tartó meditációnak szenteljem magam, ám minden alkalommal rádöbbentem, annyi minden vár még rám, amit meg szeretnék valósítani – még nem mehetek. Meg kell érnem rá, el kell jutnom odáig.

Abban azonban kétségtelenül igazat szeretnék adni a költőnek, hogy az önzésről, a mulandóságok határtalan hajhászásról, a vágyak azonnali kielégítésének lángoló szükségéről ideje lemondanunk, és arra kell törekednünk, hogy harmóniát teremtsünk azáltal, hogy beutazzuk önmagunkat, levetjük egyéniségünk „véges, időbeli ruháját”, s megtaláljuk létezésünk valódi talaját – aki rálelt önmagára, annak már nincs szüksége arra, hogy az idők végezetéig anyagi javaitól, vagy más személyektől függjön. Szerintem Weöres Sándor elképzelése sem az lehetett, hogy filozófiájával egyfajta etikai kódexet állítson fel, amelynek maradéktalanul meg kell felelnünk, inkább azt szerette volna, ha valamilyen formában megpróbálunk törekedni, hogy tegyünk egy lépést a teljesség és lelki egyensúlyunk megtalálásának útján.

A teljesség, a szintézis utáni ősi sóvárgás számos költő, író képzeletében kelt már életre. Egyik gyönyörű megnyilvánulása a nálunk kevéssé ismert, tizenkilencedik századi svéd író, C. J. L. Almquist munkája, a Drottningens juvelsmycke („A királynő ékszere”). Műfaja meghatározhatatlan, mivel magában foglalja mind a három műnem, az epika, a líra, és a dráma elemeit. Főhőse, Tintomara (akinek már a neve is különböző

WEÖRES ESSZÉPÁLYÁZAT

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

35

princípiumok ötvözetéből született meg kreálója képzeletében) – talán a taoista filozófia ihletésére – ellentétek szülte, többféle archetípust egyesítő lény: férfi és nő is, ravasz, és ártatlan, bölcs és naiv, mesterkélt és természetes, nyájas és ridegen visszautasító. Mindenki őt akarja, ő azonban nem vágyik senkire, hiszen ő maga a teljesség és tökéletesség, nem függ senkitől és semmitől, önmagában is egészet alkot.

Nehéz az Ars poeticáról beszélni személyes vonatkozások nélkül.

E sorok írója – csakúgy, mint embertársai közül jó néhányan – vargabetűkben bővelkedő utat járt be, míg lelki fejlődésében, önmagára találásában eljutott odáig, ahol most tart.

Egy húszas évei elején járó, az életről mit sem tudó csitrivel indult a történet, aki úgy gondolta, meghódíthatja a világot nagyratörő céljaival, s rátalál a szerelemre. Az észak-európai országokba sodorta sorsa, ahová Weöres is ellátogatott fiatal korában. Hamar meg kellett azonban tapasztalnia, a boldogság e formája csak pillanatokra érzékelhető, a szerelem egyike a legmulandóbb őrületeknek, öröklétet nem ajándékozott neki a természet, sőt, sok esetben még az emlékezet sem.

A következő lépés a színpad irányába vezetett, de hamar világossá vált, a hőn áhított tizenöt perc hírnév vagy a szereplés utáni epekedés nem feltétlenül azonos az értékteremtéssel, sőt, ebben az univerzumban nem egyszer éppen a legsekélyesebb kvalitások – a tünékeny fiatalság és az esztétikus megjelenés bálványozása – határozzák meg az ember értékét.

A harmadik felvonás kezdetére a csitri már felnőtt nővé érett, s egy kisgyermekkel a karján, józan álmokat mérlegelve döbbent rá, mi az igazán fontos az életében, s mi az, amit el kell engednie, bízva abban, hogy a lehetőségek rátalálnak majd.

A folyamatnak azonban még mindig nincs vége, és még most sem tudom pontosan, ki is vagyok, de talán éppen ez a nem-tudás igazolja, már megindultam a fejlődés útján.

Továbbra is keresem a „lélek árján fénylő forró igéket: táplálnak, melengetnek valahány világévet”.

Felhasznált irodalom: http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/eulira/weores.htm Hollós Judit Katalin

WEÖRES ESSZÉPÁLYÁZAT

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

36

▌Perger Enikő

ARS POETICA

– GONDOLATOK A MŰRŐL A négyéves lányomnak Weöres Sándor „gyermekverseit” olvasom fel. Szemlátomást élvezi. Később továbblapoznék, de gyermeki makacssággal csökönyösen ragaszkodik a Csiribirihez, a Bóbitához. A lányomnak fogalma sincs róla, hogy mi fán terem a „zabszalma” vagy „lajtorja”, abban sem vagyok biztos, hogy a galagonya bokor mivoltában tisztában lenne. Érzem, nem kifejezetten neki íródott. Mégis ismételjük, suttogjuk, énekeljük, szavaljuk, harsogjuk. Megszeretjük a verseket.

Milyen ősi bölcsesség birtokában van az a költő, aki meghódítja magának a gyermekeket? Kielemezhetjük, és sablonosan megállapíthatjuk, hogy Weöres Sándor egyedi módon ötvözi az ütemet, a népi hagyományt, a játékot, a titkot, a csodákról szóló ősi hiedelmeket. Úgy érzem ennél azért többről van itt szó. Mindezt azért tartom fontosnak az elején kidomborítani, mert ami az „Ars poetica” végső konzekvenciája, nevezetesen a maradandó alkotásának receptje, véleményem szerint bevált. Ezt a költeményt ugyanúgy megfogalmazhatták volna az ősi Egyiptomban piramisépítő költői is – ha lett volna kőműves bölcselő közöttük. A mű hiteles, és több, mint művészi hitvallás: életfilozófia és spirituális tanítás is egyben. A költő sokszínű életművében a néhány szavas, mégis magvas tartalmú játékverstől (Dob és tánc) a groteszk társadalomkritikán át (Majomország), az emberi természet és társadalom analíziséig (A teljesség felé c. verseskötet) az Ars Poetica c. vers iránymutató, esszenciális sűrítmény. Arra vezet rá, hogyan kell teljesebb, bölcsebb életet élni.

A vers a háttérbe szorított költő megalkuvást nem tűrő monológja, saját életművével kapcsolatban támasztott szigorú követelménye. Ugyanakkor, ha az első sorban szereplő „dalod” szót kicserélnénk az „életed” szóra már minden emberhez szól a tanítás: ne a talmi fénytől várd a boldogságod, emberlény alkotásod gondolat szikláját. Az első kérdés, ami felvetődik a vers boncolgatása során, a folyton változó fogalma.

Szerintem ez a pillanatnyi siker. És ki az aki sikeres? Aki az élet bármely területén előtérben mozog. A személyiség egyéni teljesítményével együtt járó elismerés nem feltétlenül negatív. Hisz az okosok is az egyéniséggel, az egyediséggel magyarázzák a kivételes alkotásaikat. Ezzel a költő sem vitatkozik. A vers intelem: ne szolgálj bármi áron, mert abban a pillanatban, amikor feladtad önmagad, pártoskodsz, szószóló leszel, egyediséged díszeit érdemtelen filozófiára aggatod, hitelességed is megszűnik, munkásságod pillanatok alatt porrá és hamuvá lesz.

Nem tudom figyelmen kívül hagyni a politikai rendszert, amelyben a vers született. Nyílt titok, hogy akkoriban megrendelésre írtak, cenzúráztak. Agyagi ellenszolgáltatás csak annak járt, aki belépett a sorba.

Nehéz választás: megélhetési művészként sikeresnek titulált szerepjátékot élni, vagy visszavonulni, az igazságot csöndben kimondva lázadni. Weöres Sándor személyétől messze állt a nyílt dac, ugyanakkor magában hordozott költői, emberi igényessége más utat választ, és ugyanezt tanácsolja a következő generációknak. Az elmúlt évtizedekben nem változott számottevően a helyzet. A tartalmas kultúra nem jut el mindenhová. Vagy megbuktatják, vagy fel sem emelik korunk bölcseit. Technikailag megoldható lenne, de a csatornákon (akár rádió, akár televízió) tudatosan lebutítják a mondanivalót. A cél: ne gondolkozz! Ha mégis, akkor ne a lelki fejlődéseden, hanem a holnap akadályain. Államtitkárok, miniszterek, írók, színészek, építészek emelkednek fel, majd buknak el, sekélyesek és okosak egyaránt. Jönnek újak. Feltalálóink idegen országokban alkotnak. Az ember lelki, szellemi fejlődését szolgáló tartalmas tudás perifériára szorul. Azt mondják nincs igény rá, nem gazdaságos, azt mondom igényt kell rá támasztani, gazdaságossági kritériummal pedig nem tudunk mérni, mert nem a pénz a mérték.

A vers mondanivalója a második versszakban bontakozik ki. Vonatkoztassunk most el a művészettől. A tehetséggel kevésbé megáldott emberek maradandó alkotása mi lesz? Mi az érték? Látszólag egyszerű a válasz: a pénz, a hatalom, az elismerés: az anyagi javak. Mi kellene, hogy legyen az érték: a család, a gyermek, az egymásra figyelés, a békesség. Ebben alkothatna a legegyszerűbb lélek is. Szerezhetne bárki örök dicsőséget: egy diófa elültetése már három generáció emlékezetét megalapozza. Az ember többre vágyik, mint pusztán életben maradni. Ha gyermeket nevelsz, önzésedet legyőzted. Már ebben is van valami többlet. Hogyan tudunk még többet adni? Legyél „emberfölötti”. Mondj le az egyéni sikerről a többiek javára. Mit jelent mindez a gyakorlatban? Taníts, segíts, védj, beszélj, dolgozz, gyógyíts mindenki javára! Tedd a munkád, de ne a saját

WEÖRES ESSZÉPÁLYÁZAT

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

37

hasznod legyen a motiváló erő! Rettentő nehezen megvalósítható. Egyrészt az embernek először a személyiségét, az Egot kellene legyőznie. Ez már önmagában hatalmas feladat: emberszeretet, akarat, kitartás, önfegyelem, egyensúlyérzék,hiteles tartalmú mondanivaló kell hozzá. Itt is, mint mindenben: keresd az egyensúlyt. Figyelj kifelé, ne add fel teljesen önmagadat, csak „nagy-költőséged”. Ha mindent teljesen alárendelnéd, mi maradna, ami szolgál?

Ha az Ego legyőzése megtörtént, akkor vívd meg a csatáidat a többi emberrel, hogy higgyék el: önzetlen vagy. Ez a nagyobb feladat. Erre senki sem számít. Ha valaki megpróbálja, kétkedés fogadja, az ember természeténél fogva az alattomosat feltételezi, mert a társadalomban élő ember állandó egzisztenciális félelemben él. A kudarc sokkal valószínűbb. Ha azonban meg lehet indokolni, észérvekkel alá lehet támasztani, egyszóval ideologizálni embertársaim és önmagam szolgálatát, akkor könnyebb az út. A mélyen vallásos emerről könnyebben feltételezik az önzetlenséget. A költő itt mégsem az Isten szót használja.

Ki a géniusz? A világot kigondoló, megalkotó, irányító energia. Isten. A költő világában egyetlen teremtő erő van. Minden egy. Az ami az embereket elválasztja, egyben össze is köti. Az emberi lét, az egymásra utaltság kovácsoló erő. Hát szolgáld ezt a teremtő erőt! Az Isten önmaga képére teremtette az embert. Az ember is csak egy porszem, ahogyan a sivatagban egy homokszem, mégis benne plántáltatott a végtelen isteni tudás is: a lélek.

Figyelj tehát Önmagadra, Isten-géniusz mivoltodra, Embertásrsidra, Isten-géniusz mivoltukra, és légy tisztában azzal, hogy ebben az apró, törékeny emberi létben ott a végtelen alkotásának lehetősége. A hogyanra is megadja a választ: Figyelj befelé! Ott vannak az igék Benned! Csak ki kell nyújtani a kezed és megtalálod amit keresel. Itt a következő nagy buktató. Hogyan lehet jól figyelni a „lélek forró árján fénylő igékre”? Csöndben. A világon minden fontos dolog csöndben jön létre, vagy a csöndben változik. A levél csöndben nő, a télből csöndben lesz tavasz. Ahhoz, hogy az ember ne tévedjen önmagát és a világot illetően, időről időre vissza kell vonulnia csöndjébe, önmagába. Ennek a tudásnak a művészetét felejtettük el már nagyon régen. Mert mije van a ma emberének a legkevésbé? Ideje. Zaklatottan zakatolunk. Lehet gyorsan gondolkdodni? Milyen igéket kapunk el a folyóból, ha csak 15 percünk van. Tudunk tökéletesen önmagunkra figyelni? A sietség ránk telepedett, a menekülési útvonalakat mi magunk zártuk le életmódunkkal. De legyünk optimisták: ha néha sikerül akkor megkapjuk az Isteni parancsot: Légy figyelmes! Szeress! Vedd észre! Érezd át! Mosolyogj! Éld meg!

Gondolkodj! Figyeld a folyót! Figyeld a tüzet! Figyeld meg a csillagokat! Tájékozódj! Olvass! Érezz! Bízz!

Fogadd el! Bocsáss meg! Értékeld! Munkálkodj! Szerintem ezek azok az igék, amelyeket pillanatról pillanatra elel kaphat az ember. Hogy mindezt hogyan tegye, azt már önmaga ki tudja találni. Az ember életében csak fölsejlenek a tanítások, aztán újra elvesznek az árban. Egyszóval élj tudatosabban! Sokkal több konfliktust, borzalmat, elkerülhetsz, ha érzed a földi élet próbatételei nem kizárólag téged érintenek, hanem az összes embert, akikkel élsz: a záróvizsgát csak együtt tehetitek le!

A tanácsot, a tanítást Weöres Sándortól elfogadhatjuk. A gyermekversek csak apró cikkszelete munkásságának, mégis tökéletesek. Ezrek szavalták azóta ezeket a ritmikus csodákat. A magyar zene gyöngyszemei Sebő-együttes, Kalálka, Palya Bea) feldolgozásai ma is minduntalan visszanyúlnak Weöres Sándor kimeríthetetlen szépségű műveihez, új dallamot adva az Igéknek. Számomra hitles. Tanácsa gondolatokat ébresztő, szeretetre ösztönző, iránymutatásának logikája kikezdhetetlen, megvalósítása embert próbáló feladat, mégis megéri. Ő a példa rá.

Perger Enikő

WEÖRES ESSZÉPÁLYÁZAT

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

38

▌Kovács Anikó

A MEGSEJTETT LÉTEZÉS ÖRÖME ...S ha a vendégségbe járó Logosz a múlandóba múlhatatlant öltöztet és a lélek árján örvénylő forró igék kibontásra vágyó örököt hagynak nyomként az esetlegesben, az egyszeriben, a dalban, akkor talán nem hiábavaló a Mű filozófiájáról szólni, arról, amire e Logosz-látogatás során fény derül, annál is inkább, mert Weöres Sándor Ars poeticája önként kínálja a művészet, s különösen a szó metafizikájának körvonalazását.

Anélkül, hogy számot adhatnánk a valamit kifejezni akaró emberi megnyilatkozás történetét végigkísérő művészetelméletek sokirányúságáról, a műalkotás mibenlétét taglaló esztétikák változó értelemtulajdonítási alapjairól, megkülönböztetési kísérleteiről, az e tárgyról való gondolkodás bonyolódó problématudatának történetében két gondolkodó-egy görög bölcselő, s a német idealizmus beteljesítője művészetkritikáját választjuk kiindulási alapként.

Az előbbi esetében nem a művészet mimézis-tevékenységét tekhnéhez hasonlító Arisztotelészről van szó, hanem e mimetikus jelleg veszedelmes voltát hangsúlyozó Platónról, az utóbbi esetében pedig Hegelről, aki a német idealizmus más nagyjaival együtt rehabilitálja a művészetet, mint az eszme érzéki megelevenítőjét. Állam című művének X. könyvében Szókratész és Glaukón beszélgetéséből ismerjük meg Platón idevágó gondolatait a művészetről. A művészetet a létezés centrumától legtávolabb esőnek, a másolat másolatának, a legalacsonyabb ontológiai ranggal bírónak tekinti, mondván, mivel az ideák világa a tulajdonképpeni, legvalóságosabb létező, a realitásnak gondolt, embert körülvevő mindennap világa csak hasonló mindehhez (hasonlóságát az ideákból való részesedésének köszönheti), s a művész ezt a hasonlót utánozza alkotásában, „az őstermészettől számított harmadik képződmény”1árnyképének létrehozójaként. Ebből a gondolatmenetből világosan adódik a művészetnek a filozófiával ellentétes irányba vezető útja: a filozófia a „létező legvilágosabb részének szemléletére” 2 nevel, míg a művészet elvon nemcsak az ideától, hanem a valóságosnak gondolt világtól is, a látszat látszatára irányítva a tekintetet.

Hegel egészen más következtetésre jut, mikor Esztétikai előadásaiban a látszat lényeg számára nélkülözhetetlen mivoltáról beszél: „Ámde a látszat maga a lényeg számára lényeges; igazság nem volna, ha nem látszana, s nem jelenne meg, ha nem valamiért létezne, önmagáért is és általában a szellemért is…”. A látszatban a „művészet valóságot ad az önmagában való igaznak”..., illetve „létezéssé teremti a maga koncepcióit”3.

Mind Platón, mind Hegel bölcseletéből kiviláglik, hogy a művészetnek az érzékivel van dolga, ám míg Platón lételméletében a dolgok lényegiségétől s a létezés valódi szellemi tartományaitól elválasztott látszatvilágot hordozó érzéki, az ideából részesedett természeti pusztán az ideákra, a dolgok ősképére való visszaemlékezésnek (anamnészisznek) az elindítója a megismerés folyamatában, addig Hegelnél a szellem, az abszolútként tételezett elképzelhetetlen az őt megjelenítő látszat nélkül, s ebből adódóan a művészet a filozófiával beteljesülő szellemi mozgás alappillére is egyúttal.

A látszatokat szülő tünékeny jelenségvilág és az alapjául szolgáló változhatatlan létezés dialektikája régóta foglalkoztatja a bölcselőt. Már Platón előtt a preszókratikus Hérakleitosz és Parmenidész a sokféleséget mutató tapasztalatit, természeti világot csalóka látszatnak mondja, annak ellenére, hogy más nevet adnak e sokaságot teremtő végső alapnak, rendező elvnek. Hérakleitosz a tűz által jelképezett ellentétességet, különbözőséget nevezi meg szervező princípiumként, míg az eleai Parmenidész az Egyben oldja fel ezt a különbözőséget. Így a Weöres Sándor Ars poeticájában megnevezett „csillogó folyton-változó” idézi egyszerre a görög filozófiával kezdődő európai hagyomány fenoménre és noumenra szakadó ismeretelméleti alapállását, de e megkülönböztetésben nem nehéz felismerni a keleti típusú ontológia megállapításait sem. A vers megismétli A teljesség felé tételesen és részletesen kifejtett aforizmáit.

Ugyanakkor a második versszakban az egyénfölötti létezés magatartását javasló útmutatás nemcsak a jól ismert hamvasi szellemi inspiráció versbe oltott filozofikumát, A teljesség felében megrajzolt, elkülönültségében megmerevedett én, az örök lénnyel szemben az ideiglenes kötöttséget jelentő személy(iség) szétbontásának metafizikai programját rejti, hanem Weöres költészettani alapvetését, esztétikai vált szemléletet is.

WEÖRES ESSZÉPÁLYÁZAT

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

39

A művészi hitvallás foglalatának tekinthető versben megfogalmazott „nagy-költőség” és „ormótlan sárcipő” levetését célzó költői attitűd kétféle megvalósulását is láthatjuk költészetében. Egyfelől a sokak által már igen korán megfogalmazott próteuszi alkat játszi könnyedséggel végrehajtott metamorfózisaira, másrészt az objektív és a reflexív lírától egyaránt elszakadó, a kifejezés új útjait kereső verselésre is gondolhatunk.

A Nyugatban 1939-ben közölt kritikájában írja: „Az egyéniség nem elhatározott karlendítések sorozata, nem önmagunk jellegzetessé csonkítása, hanem átlagfölötti többlet, rendkívüli szellemi terrénumokra eljutás, szellemi szabadmozgás. Shakespeare és Goethe az egyéniségek, akik mindenkitől tanultak és mindenkihez hasonlítanak…"4. A mindenkivé levés, bárkivé válás műfajt, formát, jelleget szabadon változtatni tudó, az idegenben otthon levő, mást magára öltő alakváltoztatás bátor és szép, hibátlan alkímiája, mágikus-mitikus világa valóban a lét individuálison túli végtelen áramait érzékíti, s a létezés jóleső tágasságát kínálja otthonként.

A másik poétikai újításként említett magatartás a Nyugatos versírói gyakorlattal szakító, ún. nem-reflexív lírában testesül. Amint ezt Kenyeres Zoltán is megjegyzi az életműről nagyon értőn szóló monográfiájában „a reflexivitás a gondolat visszahajló íveként nem engedi az emócióról, az érzelemről való közvetlen tudósítást, mivel a világban átélt élmények során-melyek az önmegfigyelés aktusában realizálódnak-, általában nem az érzelmek jutnak szóhoz, hanem csak az érzelem tudata, a megélt tárgyiasításakor az alanyra való visszacsatolás műveletében a hozzáadott-megragadott értelem, azaz"az érzelmek kifejezése fennakad a reflexiók hálóján” 5.

Az ezzel szembeni másfajta, a tárgyi-érzéki közvetlenséget megtartó, a vers alanyára a korábbi értelemben nem visszahajló lírai kísérletezés a mítoszparafrázisokban és a játékversekben lett teljessé igazán.

Ezt a költészetre váltott esztétikai-elméleti alapelvét a Vas Istvánról szóló, Menekülő Múzsa című kritikájában meg is fogalmazza akkor, amikor költőtársának verseihez azt a kritikai megjegyzést fűzi, hogy érzelmeit „nem sugározza, hanem ismerteti”6. Hasonlóan választja el a „valamit énekelni” orpheuszi, legfelsőbb szférába behatoló poézistől a „valamiről beszélni”7 kortárs lírai kifejezésmód alanyi költészetének tendenciáit. „A tudomány és művészet hazája nem a lét, az ’esse’, hanem a lehetőség, a ’posse’, s ha a létben megnyilvánul, attól a lét lesz gazdagabb” 8 – foglalja össze Weöres „létezés nélküli lehetőségek” parnasszusiszecessziós esztétikájának alapelvét elhatárolva a művészetet a társadalmi szerepvállalás nehéz terhétől. A „posse-esse” különbségtétel az arisztotelészi aktus-potencia tanra, illetve az anyag-forma hülémorfikus ontológiájára utalva úgy pontosítható a művészeti eljárásra vonatkoztatva, hogy amint a tulajdonképpeni létezőt (a természetes szubsztanciát) a szubsztanciális forma aktusa hozza létre az anyagnak valóságot adva, úgy a műalkotás aktusa, formateremtése az anyag potenciájából létrehívja, valóságra rendeli a művet. Még szorosabb értelemben, a líra tartományában vizsgálódva a prózától, illetve a köznapi beszédtől eltérő strukturális, szintaktikai versszervező elemek, mint a ritmus, rím, dallam, illetve a különféle szóképek összetett jelentésrendszerré avatják a szószövedéket, s eközben a szó mindvégig megőrzi a mássá válás potenciális elvét.

Más szerkezet részeként, más szavak társaságában új-és új jelentéssel felruházottan a feltételest. Így törvényszerűen a lírai aktus mindig az esetlegessel dolgozik, de úgy, hogy örököt tartogat. A szóvilág kontingenciaépítményét összetartó habarcs a vendégül látott Logosz, a forró ige. "Rajzolni, annyi, mint kihagyni. Írni is annyi"-írja Hamvas a Karneválban. A szó, az írásban megnyilvánult magában hordja a testetöltés egyszeriségét, szomorúságát, de a benne (nála) időző Logosz örökéletet is sejtet. S mindez mondható ma is, a posztmodern jelenteni vágyást kerülő pluralizmusának hidegében, magányában.

1 Platón: Állam. In: Platón válogatott művei, Európa Könyvkiadó, 1983. 457.p.

2i.m.416.p.

3 Hegel: Esztétikai előadások I. Akadémiai Kiadó, Bp.1980. 8-10.p.

4 Weöres Sándor: Július (Berczeli Anzelm Károly versei). in: Nyugat, 1939.5 szám 5 Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983. 125.p.

6 Weöres Sándor: Menekülő Múzsa. In: Nyugat, 1939. 2 szám 7 Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. 89.p.

8 i.m. 95.p.

Kovács Anikó

WEÖRES ESSZÉPÁLYÁZAT

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

40

▌Soós Dalma

A CÉHMESTER ÉS A VIZSGAFELADAT Egy, a két világháború közt élt, haladó gondolkodású reforméletmód alapító azt mondta: az ima gondolatkoncentráció. A hit a céltudatosság alapja. Olyan sűrített szöveg, amely az eszménk központját, a motivációnk, magját képezi.

Ezt az elérni kívánt magasztos célt minden elhivatott alkotó megfogalmazza magában, sokszor teljesen önkívületi állapotban. Ez a fohász szolgálja Istennel kötött szerződésüket. Minden ember születése egy dallammal kezdődik, mely átszövi a létezőket, rezgést, formát, testet, és nevet ad a megfogalmazhatatlannak.

Saját fogékonyságunk függvénye, hogy halljuke a ritmust. A költőt megérintette ez az időtlenség.

Az általunk definiált idő, csak illúzió. A jövő nem ránk tartozik, csupán a múlt és jelen események függvényében számított, vagy vízionált valószínűség. A jelen az az örökkévaló végtelen, amelyben létezünk, cselekedünk és meghozzuk döntéseinket. A múlt a jelen eredménye, amely csak az ember képzeletében és fantáziavilágában raktározódó információhalmaz. Folyamatos feldolgozás alatt áll az agyunkban. A jelen körülményei, eseményei folytán, ahogy jellemünk és nézőpontunk formálódik, a múlt általunk raktározott elemei is úgy értékelődnek újra. Erre a képzeletünkkel átírt illúzióra legkevésbé jellemző az állandóság. Érvények, értékek, etikák, erkölcsök kavarognak, dudorodnak, hullámoznak, versengenek. Mindez csupán mibennünk folyik, nem a külvilágban. Saját diszharmóniánk forrása, az elmúlástól való folytonos félelem.

Hogyan tetszhetnénk bárkinek, rég levetett, elrongyolódott, számtalanszor átszabott, sokak által átizzadt használtruhákba öltözve? De mégis úgy esik, hogy a divat erre a folyamatosan változó illúzióra alapozza presztízsünket, elérhető sikereinket, karrierünket, sorsunkat, a jövőképünket. A múltat minden kéz a saját mérlegével grammozza. Ahány ember szereplője a jelennek, annyi vízió keletkezik a múltról egy időben. József Attila azt írja: „Bizony számok az emberek is, mintha sok 1-es volna az irkában. Hanem ezek maguk számolódnak… mindegyik csak magára gondol, különb akar lenni a többinél…”A karriervágy és a vég nélküli önzés, a próbálkozás az azonosulásra, megmérgezi társadalmunkat. Önmagában a törekvés nem bűn, vagy megvetni való tulajdonság, inkább, a szolgalélek. Az mindennél rosszabb. Azt hisszük, hogy valakik, vagy valamik iránti mániákus rajongásunk segít különbözni. Klubok, szekták… Madách Falanszter jelenete, Az ember tragédiájából... Ott lapulnak példái, a videotékák és könyvesboltok polcain számtalan kiadásban.

Mindannyian a múltban élő emberek tökéletlen álma egy idealizált világról. Az ébredőknek maga a pokol.

Azt gondoljuk, hogy mások levetett gúnyáinak különböző módon való művészi variálása kitüntet majd minket. Különbek leszünk, és elvárjuk társainktól a hosszadalmas, keserves hemzsegésünk végén a jogtalan elismerést. Azt hinnénk, ez nekünk jár, mert megdolgoztunk érte. De valójában nem járhat nekünk semmi, mert egy másodperccel sem adtunk többet az elégségesnél. Minden munkánkkal csupán annyit értünk el, hogy megálltuk a helyünket egy elődeink által felállított sztereotípiában. Megfeleltünk a skála valamely fokán! Tükrei voltunk letűnt korok művészfilmjeinek, mások tollaival ékeskedők.

Hány és hány ember boldogan adja lelkét üveggyöngyökért? Üres, tartalom nélküli, csillogó csecsebecsékért.

Az ördög kacag, és két kézzel szórja a tömegbe a semmit… Verjük a mellünket, dicsekszünk ócska ékszereinkkel. Örökkévaló életünk sóvárgással teli. Dicséret, kitüntetés, megkülönböztetés, hátba veregetés, prémium, presztízs, karrier, jutalom, serleg, kitűző… Műanyag vackok, amik az idő múlásával valamelyik ócskás asztalán hányódnak majd a bolhapiacon. Mikor jön rá valaki és kiált rá a hólyagokra? A múltban élsz ember! A menetnek háttal ülöd a lovadat! A kezed csillog a tündérportól, de az üszkösödő, gombás lábadig már el sem látsz. Évek óta egyre növekvő beleid takarják nemes testedet. Megvan még? Vagy elmúlt talán? Nem sok marad belőled a jelennek, ha így folytatódik az utad, maximum a biológiai lábnyomod.

A bölcs tanító azt mondja, legyél jelen, legyél Egy és higgy a Teremtődben. Ez mindennek a kezdete. Majd csak ezután a többit. Ha csak ez a három feltétel teljesülne bármely ember szívében, már szebb lehet a világ.

Isten lehetőséget adott számunkra, hogy magunk dönthessünk, alkossunk, rendezkedjünk és helyet kapjunk a mennyek országában. Az univerzumi filmnek nem csupán statisztái, de egyenesen főszereplőivé, rendezőivé,

WEÖRES ESSZÉPÁLYÁZAT

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

41

Fogékonnyá kell lenni a jelenre. Meg kell töltenünk azt valódi tartalommall, lelkesedéssel. Ez az optimizmus kell, hogy táplálja a körülöttünk állókat. Fel kell ébreszteni a szundikálókat, Alkotóképességünk fényével és irányukba való alázatosságunk, szerénységünk és őszinte szeretetünk melegével.

Hiszen minden történelmi korszak a múltunkban olyan meghatározó személyiségekkel társítható, akik képesek voltak a megfeleltnél sokkal többet adni. Saját egyedi gondolataikat, innovációikat a belső kisugárzásuk által. Megváltoztatni más emberek gondolkodásmódját, működését, életvitelét, életminőségét. Csodálatos mesterség a motiválás.

A te dalod, ami belőled árad, éppolyan nagy tápláléka lehet saját érádnak, mint elöljáróid „költészete”. Ne a múltba tekintve másolj és eszkábálj. Emelkedj a jelen végtelen folyamába és alkoss, mint a jó tanonc, hogy javára válhasson művészeted az eljövendőknek, és büszkeségére a te Mesterednek. Mert bár az emberi test halandó és a lélek távozásával embertársaid számára kiket te egykoron kebleidre öleltél, és akik visszaöleltek, szavaid ajkadról kiapadnak. De az ő szívükbe táplált magvaid egykoron kikelnek, és bár te távozol, ők pedig ittmaradnak, mégis úgy maradsz meg számukra örökké, amint lelked is a te Mesteruradnak asztalánál a mennyeknek országában.

Akkor majd elmondhatod, hogy VALA-HON-(ahon)NAN, VALA-KI lettem, KI- tűntem a FÉLELEMből, a MEG-FELELTek közül, megértem, és azt mondta az Isten: MEGÉRETTÉL, HÁT MENNY! Soós Dalma

WEÖRES ESSZÉPÁLYÁZAT

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

42

▌Kövér András

HAJÓZNI FEJEKBEN Weöres Sándor Ars Poeticája – ahogy a költői hitvallás általában – az írás, mint hivatás céljait, valamint a művész saját magához és a világhoz fűződő viszonyát emeli lelki szemmagasságomba. Ezzel olyan belső konfliktusokat hoz felszínre, amelyeket a becsvágy vív a józansággal, az emberszeretet az emberismerettel, a hinni vágyás az egyénben lecsapódó világképpel. Író, költő akarok lenni, akkor is, ha életemben nem érek el jelentős sikereket? Mély, univerzális mondanivalóval ellátott, értékes műveket akarok írni, amelyeket talán nem is ért meg a közönség? Azt akarom, hogy a jövő embere számára is jelentsen valamit az, amit megfogalmazok, miközben abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán van-e jövője az emberiségnek? Változást szeretnék a világban, amelyet talán olyan erők irányítanak, amelyekre nincs is befolyásom? Ezek a kérdések az írás kapcsán elkerülhetetlenek és örökké visszatérnek. A költőből felkiáltó szinte vak hivatástudat ezekre csak igennel válaszolhat, ezáltal vetít célokat a horizontra. Köztem és a céljaim között a távolság nehezen megbecsülhető, azok ráadásul nem is helyhez kötöttek, hanem a korral együtt haladnak előttem, hát jobb, ha futásnak eredek, hátha egyszer utolérem őket, átszakítom az öröklét célszalagját, és győzelmet aratok a múlandóság felett. De a távfutás fárasztó, izzadsággal és fájdalmakkal jár, és közben kétségek szólongatnak belülről, hogy egyáltalán jó pályán haladok-e és vajon a helyes irányban?

Az irodalom manapság válság sújtotta övezet, amelynek jövője kérdéses. A ma embere zömében írástudó, de adottak számára olyan lehetőségek az olvasáson kívül, amelyek hang és kép egységét megteremtve, instant formában kínálják a világ lenyomatát, ezzel a képzelőerőt kiváltják és a gondolkodást sémákba kényszerítik. A média kész receptekkel terjeszti azt, hogy az élet rajta keresztül megkóstolható. A technika folyton folyvást formálja az embert, aki lenyűgözve tűri a gépek szorítását. A virtuális valóságnak térfogata ugyan nincs, időfogata viszont annál nagyobb, a való életre szánt órákból szorít ki egyre többet. Odatolakszik az emberi lét minden területére, és közben azáltal válik láthatatlanná, hogy önmagán keresztül vetít realitást nekünk, azazhogy igen pimasz módon valóságnak álcázza magát, és még háttérzenéje is van. Meggyőzően hat 1920x1080 képpont, hiszen az több mint kétmillió, de ha belegondolunk, a valóság felbontása végtelen és még 3D szemüveg sem kell hozzá.

Mégis képernyőkön nézik milliók, ahogyan egyre többen igyekeznek bizonyságot szolgáltatni létükről rövid és bagatell üzenetek formájában, másodpercek alatt felfogható és elfelejthető nyomokon ugrándozva.

Versengve kiáltanak, könyörögnek tudomásulvételért egy öntudatlanul menetelő tömeghez, akik pillanatok hatása alatt vonnak le sarkított következtetéseket a világról, és az árnyalt gondolkodást képtelenek elkülöníteni a saját véleményük ellentététől. A kapkodó érdeklődés hullámmozgását kétes és múlandó értékekkel könnyen meg lehet lovagolni. Örvénylik az információ, kavarog a felejtés mélyébe, és közben magával sodor és elnyel tengernyi figyelmet. Ezen az örvényen kell kitartóan hajózni a forgásiránnyal szemben. Nem könnyű feladat ép bőrrel eljutni a kikötőig.

A szirénhízelgés könnyen eltéríthet a helyes iránytól. A népszerűség csábító, de illékony állapot, mert a mindenkori közönség igényeinek kiszolgáltatott, ők pedig folyamatosan újdonságra vágynak, hogy „egy percig benne égjenek”. Aki a sikerbe belekóstol és attól megrészegülve állandó céllá teszi a közönség elismerését, annak „dala az öröklétből talán egy üszköt lobogtat”, de művészi szabadságát a közszeretet ölelése gúzsba köti és megfojtja, így képtelen lesz a „géniusz szolgálatára”.

Vagy építhetek magamnak egy lakatlan szigeten magasztos gondolatokból remetelakot, ahol eszme nyújt fedezéket a külvilág riasztó változékonyságával szemben. Az eszmét megfosztom az önös érdekektől, személyes kicsinyességektől ahelyett, hogy kicsinosítanám magamat gondolataimmal. Egy remete esetében a csinosság nem lehet szempont, legfeljebb az egyszerűség és célszerűség, mert a remete az eszmének él, magányosan. Az eszme szeretete azonban nem pótolja az emberszeretetet, és jogos a kérdés, hogy egyáltalán mi értelme bárminek, amely nem hordozza célként az emberiség szolgálatát.

Egyik út sem visz el Ithakáig. A népszerű olybá tűnik, mintha az emberek kedvéért írna, holott a hízelgéssel megnövekedett egóját hizlalja, a remete pedig annyira egyedül van eszméjével, hogy nincs is rajta kívül más

WEÖRES ESSZÉPÁLYÁZAT

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

43

személy, aki hasznát látná annak. Ezért sem érdemes az irodalomban olyan célok felé szaladnom, amelyek csupán irányomba mutatnak, mert úgy mindig magamba érek vissza. A helyes út bár belőlem vezet, de nem felém. Gondolataim csak akkor érnek célba, ha eljutnak a megértésig. Ehhez nem ártanak a korszerű járművek.

Az értékek átadhatóságának a kulcsa a forma újszerűségében rejlik, ezért szükségszerű annak elfogadása, hogy ebben a tekintetben alkalmazkodnom kell a kor elvárásaihoz.

Olyan időben élek, amikor a könyvek jövője a korábbiaknál jóval bizonytalanabb, ezt az irodalom is megsínyli. A technikának köszönhetően újabb tevékenységekre nyílik lehetősége a közönségnek, amelyek az olvasásnál könnyebb szórakozást ígérnek. Ezekkel kell versenybe szállni írás útján, ahol a tét az emberek gondolat- és képzeletvilágának meghódítása. Naivitás volna azt feltételezni, hogy a szórakoztatóipar legyőzhető a gondolat hatalmával és az olvasók számának csökkenő tendenciája megfordítható. A magam részéről az írást és a kort, amelyben élek csak úgy tudom összeegyeztetni, hogy fenntartom a reményt, hogy bármerre is halad a világ, mindig maradnak olyanok, akik koruk felületén túl akarnak látni, és hajlandóak megdolgozni azért tudásért, amit az írásnak szolgálnia kell állandó kérdésfelvetés és folyamatos válaszkeresés útján, a „lélek árján fénylő forró igék” elfogására törekedve.

Kövér András

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 3. szám

Főszerkesztő: Szinay Balázs Főszerkesztő-helyettes: Beri Róbert Szerkesztő: Szecsődy Kristóf A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. A folyóirat kereskedelmi forgalomba nem kerül, tartalma pdf formátumba letölthető, szabadon nyomtatható. Az anyag nyomtatott formában való megrendelésére lehetőség van a nyomtatás és a postaköltség árának megfizetésével. Érdeklődni ez ügyben a szinba@gmail.com email címen lehet.

Elérhetőségek: Klubunk weboldala: www.lancolat.blogspot.com Folyóiratunk weboldala: www.comitatusfolyoirat.blogspot.com Könyvkiadás: www.konyvkiadasolcson.weebly.com A folyóirat tartalma az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról alapján szerzői jogvédelem alatt áll, bármilyen tartalom felhasználása és terjesztése a szerző/k engedélyéhez kötött.

Vegyél részt te is munkánkban és küldd be nekünk novelládat, versedet, cikkedet stb., melyet szerepeltetnél folyóiratunkban!

E-mail: szinba@gmail.com.

44