Comitatus folyóirat - 7. évf., 1. szám

Page 1

folyóirat WEB:

WWW.LANCOLATMUHELY.BLOGSPOT.COM // WWW.COMITATUSFOLYOIRAT.BLOGSPOT.COM *WWW.LANCOLATVERSZENE.COM

7. ÉVFOLYAM ► 2017.10.01.

/1. KIVÁLASZTOTT SZEREP (ZENÉS DRÁMA) 2017.10.27., 19 ÓRA MOMKULT, JÓKAI TEREM

SZERKESZTŐSÉG ►

FŐSZERKESZTŐ / SZINAY BALÁZS ● VERSEK / KARDOS M. ZSÖTE ● ARANYI LÁSZLÓ ● VARGA TIBOR ●

PRÓZÁK / KOVÁCS MELINDA ● SZINAY BALÁZS ● WEBES ADMINISZTRÁTOR: RIBA ILDIKÓ ● PUBLUKÁCIÓ: Folyóiratunk várja szerzők jelentkezését! Verseket, cikkeket, esszéket, novellákat és más, az oldalon található műfaji jegyzéknek megfelelő írásokat a comitatusfolyoirat @gmail.com email címre lehet küldeni. NYOMTATÁSBAN: megjelenik 3 havonta.

Többek közt ESSZÉ ▌ Muhel Gábor ● A NAPSÖTÖTTE TÁVON INNEN ÉS TÚL…

RECENZIÓ ▌ Marosán Bence ● A FOLYÉKONY ABSZOLÚTUM…

NOVELLA ▌ Veres Roland ● SZELLEM M. Kovács Melinda ● NEGYVEN

▌MESE ● Urbán-Szabó Béla A MAGÁNYOS OROSZLÁN

▌AJÁNLÓ ● Megjelenés előtt: M. Kovács Melinda A kételyen túl című regénye

▌VERS ● Hajnal Éva ● Debreczeny György ● Kardos M. Zsöte. ● G. Szabó Ferenc ● Báró Mónia ● S. Baranyák Ágnes ● Bak Rita ● Tóth Imre


CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT COMITATUS FOLYÓIRAT

▌ T A RTALOM

2

VII. évf. 1. szám

III. évf. 4. szám

CIKK Muhel Gábor: A napsütötte sávon innen és túl. (Egy Petri-vers értelmezéséhez) / 3 Brátán Erzsébet: Az univerzum száma / 9 Brátán Erzsébet: A könyv, mint prostituált / 11 Szinay Balázs: Kiválasztott szerep (zenés drama) akkor és most / 12

RECENZIÓ /AJÁNLÓ Marosán Bence: A folyékony abszolútum / 19 Megjelenés előtt: M. Kovács Melinda - A kételyen túl / 26

NOVELLA M. Kovács Melinda: Negyven / 29 Kapolyi György: Magány / 31 Bojtor Iván: Az álombéli falról, az üzenetről és a fecskékről / 33 Boér Péter Pál: Jó hírrel jöttünk, Losonci! / 35 Boér Péter Pál: Kicsogolt becsomagoltak / 38 Dinók Zoltán: Csillagász / 40 Veres Roland: Szellem / 41

MESE Urbán-Szabó Béla: A magányos oroszlán 45

VERS ● Hajnal Éva ● Debreczeny György ● Kardos M. Zsöte ● G. Szabó Ferenc ● Báró Mónika ● S. Baraányák Ágnes ● Bak Rita ● Tóth Imre

2


CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

3

▌Muhel Gábor

A NAPSÜTÖTTE SÁVON INNEN ÉS TÚL. (EGY PETRI-VERS ÉRTELMEZÉSÉHEZ) „Ne szólj szám, nem fáj fejem. De akkor meg minek a fej, a száj?” (Petri György: Mentálhigiénia) Petri György „szerelmi költészetéről” sokszor és sokan elmondták már, hogy aligha interpretálható hatalomelméleti, szociológiai és kultúrtörténeti szempontok figyelembe vétele nélkül. Kevesebb szó esett azonban arról, hogy miképpen érhető tetten ez az olvasási metódus ezekben a szövegekben. Ennek okán jelen írás közvetetten arra kérdésre keresi a választ, hogy mi az, ami létjogosulttá teszi a Petri-líra radikalizmusát, s hogyan nyilvánul meg a „szerelmi költészet nehézsége” a költő recepciójában. Ehhez segítségül hívjuk Mihail Bathyin ún. „karnevália-elméletét”, amit bővebben a Francois Rabelais-ról és az európai gondolkodásról írott munkájában fejtett ki, de – a Petri-szakirodalom alkalmazásának segítségével – igyekszünk egyéb nézőpontokat is érvényesíteni. A Szovjetunióban csak a 60-as években megjelent, nyugaton viszont már fordításból régebben ismert Bathyin-mű fő koncepciója

elsősorban abban áll, hogy megkérdőjelez és elutasít minden ideológiai és hatalmi struktúrát, továbbá egy alternatív episztemológiát szegez szembe a fennálló hatalmi renddel, azáltal, hogy felforgatja azt. Éppen ezért a karneváli tudatban a törvény hatalom felől tekintett homogenitása eltűnik, mivel nyíltan felvállalja a heterogenitást (a durvát, a deviánsat, a vulgárisat, a szubverzívet). Ez magyarázza, hogy gyakorta rokonítható a kaotikussal és az anarchikussal. Mivel a hatalom és ideológia viszonya a karnevalizációban megfordításra kerül, a mondottak tükrében a Petri-életműre olyannyira jellemző groteszk és abszurd attitűd könnyebben értelmezhetővé válik. Annál is inkább, mert a 20. században a karnevalizáció fogalma fokozatosan kitágul és – egzisztenciális aspektusa mellett – általános kultúrakritikai és poétikai mozzanattá válik. Mindez abban is megmutatkozik, hogy megkérdőjeleződnek a végérvényesnek hitt hierarchiák a kortárs ismeretelméletekben, vagyis a karnevál ebben az értelemben nem más, mint a társadalom inverziója, a marginális ideiglenes legitimálása, a magas és mélykultúra egyen-


CIKK súlyának felkavarása (de legalábbis értelmezési kísérlete), a hatalom fiktív hátterének leleplezése által. A mainstream és a szubkultúra viszonyának retextualizációja (újraíródása) azonban egyben a szubjektum dekonstrukciója is, s egy adott szövegkorpuszon belül szemantikai értelemben éppen úgy megnyilvánul, ahogyan a nyelvhasználatban szintúgy tetten érhető. Mint említettük, a karneváli tudat kultúrtörténeti hátterét vizsgálva azt találjuk, hogy már-már elválaszthatatlan egyes hatalomelméleti és szociális kérdésektől. A középkorban például a karnevál ún. „megtűrt repedés” volt a regnáló hatalom számára, mivel – részben ideiglenes mivolta végett – kontrollálhatóvá vált. Ennek oka pedig pszichológiai és antropológiai összefüggésekben is keresendők, amire az ókori Dionüszosz-ünnepek szintén rámutatnak, hiszen a Bacchus-ünnepek ideje alatt (adott keretek között) egymás mellé kerülhettek egymással látszólag antagonisztikus minőségű entitások, mint például a prostituált és a szűz, a szent és a profán, vagyis a racionális helyét időlegesen átvette az irracionális. Az ősi társadalmak rituáléiban, a természeti népek ünnepeiben szintén ezek a mozzanatok figyelhetők meg, melyeket az emberi lét ontológiai és szociális kereteiből való kilépés atavisztikus vágya indokol. (Ennél fogva, egyszerre transzgresszív és regresszív: egyszóval úgy is mondhatnánk, hogy egy progresszív értelemben vett transzregresszív tudatállapotról van szó.) Az említett irodalmi példánál maradva, Rabelais Gargantula és Pantagruel című művében szintén találkozhatunk a karneválokra jellemző sajátos aránytalansággal, összefüggésben azzal, hogy átmenetileg felfüggesztésre kerülnek a legitim társadalmi és erkölcsi normák (ld. pl. a mű egy helyén a Notre Dame magasából levizelt a tömeget). Petritől sem áll távol ez a magatartás – Önarckép című versében például ezt olvassuk: „kiokádik a pinceablakon, / a siető-kopogó cipőorrokra.” A metafizikai szubjektum átvált a test naturális és animális képzetévé, amint az a következő sorokból is kitűnik: „Izzás szagára bódul föl a baromlény. / Tisztálkodik a tisztátalan állat.” Ahogyan az Apokrif című versben szintén látjuk, mármár blaszfémiának tekinthető, hogy a vegetatív állati lét groteszk módon megcsúfolja az ember transzcendens lényegét – ám a „balkáni módon agyonhasznált test” egyben reflexió a vers megírása idején

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

4

fennálló hatalmi apparátusra (testre), illetve az egyes társadalmi rétegek szimptómáira. Hasonlóképp cserél helyet a „fent” és a „lent” világa a Futam című szövegben. A groteszk testkép poétikai alkalmazása, a magaskultúra szubverzivitása az altest (végtermékeinek) hangsúlyozása révén nyer létjogosultságot, tehát a szubjektum által létrejött mű (mint szellemi termék) excretummá válik, vagyis az altest (a nyers ösztön) kerül a szellem és az az ész helyébe. Részben egyetérthetünk Fodor Géza monográfiájának egyik állításával – ti. hogy Petri tradicionális költő –, mivel szerinte költészetében „a versmodell önkorlátozó, önkritikus, reflexív jellegéből adódóan akkor is belül marad a hagyományos lírai alapviszonyokon, amikor több strukturális összetevője – nyelvi, poétikai, tematikai radikalizmusa – a lírai beszéd közmegegyezéses területén túlmutat.”[1] Meglátása szerint tehát Petri nem a magyar lírai hagyománnyal szakít, illetve fordul szembe, hanem a költészet kultikus (profetikus) felfogását gondolja újra: demitizálja és racionalizálja, ellenőrzött műveletté teszi a költői beszédet. Ezt a poétikai attitűdöt Gottfried Benn 1951-es dolgozatában a következőképpen fogalmazza meg: „a nyilvánosság […] így képzeli: emitt van egy ligetes táj, amott pedig áll egy melankolikus hangulatú fiatalember vagy kisasszony, s máris megszületik egy vers. Nem, ilyen módon nem születik vers. Egyáltalán: vers nagyon ritkán születik, a verseket csinálják.”[2] Mivel a Petri-szövegekre szintén jellemző a berögzült és bornírt olvasói magatartás megsértése, az aktuális legitim kánon elbizonytalanítása, sőt, negligálása, így az ihletre, élményekre támaszkodó, valamint azzal azonosuló költészetet alapjában véve értelmezi át. Vagyis a forma és a különféle életproblémák kiélezésével teremti meg azt a társadalmi kontextusban interpretálandó szubverzív és dekonstruktív distanciát, mely verseinek tulajdonképpeni katalizátoraként működik, s ami egyfajta marginális poétikai koncepcióban határozza meg önmagát. Igaz ez a költő ún. szerelmi költészetére is. Nem véletlen tehát, hogy szövegeiben nagy hangsúlyt kapnak azok a parafrázisok, intertextek és szexuális utalások, melyek a hazai kulturális tradíció és nyelvtani örökség provokációjaként és szociális reflexiójaként olvasandók. Emiatt „kilép a szokvány költőszerepből és poétikából, s elhatárolja


CIKK magát tőlük (miközben nem tagadja meg a tradíciót). […] E kilépés új poétikai teremtését feltételezi, új szerep kialakítását teszi lehetővé – röviden: a költői autonómia megszervezését.”[3] Vessük ezt össze Witold Gombrowitz érvelésével! Szerinte ugyanis „a tiszta, verses költészetben a túlzás gyötör; túl sok költészet, túl sok metafora, túl sok szublimáció és végül túlzott sűrítés megtisztítván minden költőietlen elemtől: vegytani anyaghoz lesz hasonló a vers. […] A költőkben nemcsak ájtatosságuk zavar, az hogy minden kompenzáció nélkül teljes mértékben átadják magukat a Költészetnek. hanem a valósággal szemben folytatott struccpolitikájuk is: védekeznek a valóság ellen, látni vagy elismerni sem akarják, szándékosan hozzák magukat bódult állapotba, ami nem erő, hanem gyengeség. […] Egyszer s mindenkorra szakítanunk kell azzal a súlytalan gondolattal, hogy a »művészet elragadtatást kelt bennünk« és hogy »gyönyörködünk a művészetben«. Nem, a művészet csak bizonyos mértékig kelt elragadtatást és a gyönyörűségek, melyben részesít, kétségesek.”[4] Hasonlóképpen vélekedik Schein Gábor is, aki úgy gondolja,Petri merőben más költői szerepet vesz magára, mint a legtöbb kortárs költő: „eddigi kritikusai egy dologban megegyeztek: költészete valóban lebontja a képviseleti jellegű költő-szerep hagyományát. Iróniája tehát elsődlegesen »magánjellegű« (Rorty), amelynek forrása nem utolsósorban az emberi lét itt és most érvényesülő teljes kiszolgáltatottsága, vagyis a szabadság hiánya.”[5] Ezt támasztják alá költészetének azon sajátosságai, hogy például idegen tőle a túlzott esztétikum, az ájtatosság, a valóság romanticizálása, helyette viszont megjelenik a groteszk és abszurd képek sokasága, a fokozott tárgyilagosság és a klasszikus versforma megbontása. Ha komparatisztikai szempontból összevetjük például Baudelaire Egy dög című versével PetriMaya című költeményét, akkor világosan láthatóvá válik e groteszk testkép poétikai alkalmazása. Fontos megjegyezni azonban, hogy a testiség, az érzékiség, a nyers szexuális ösztönök verbális kiélése a magyar költészeti hagyománytól korántsem idegen. Számos példát találunk arra vonatkozóan, hogy ez a tradíció mintegy „szubkultúraként” a kezdetektől jelen van irodalmunkban – még ha nem is kanonizált formában.[6]Éppen ezért Petri – olvassuk Keresztury Tibornál – „a lebontás, az érvényesítés, a visszavonás

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

5

újraíró, átértelmező eredetisége révén kivételesen nagy szerelmi költészetet teremt, egy hagyományos paradigmát újít meg, annak tradicionális érzelmi-morális-személyiségbeli feltételei és jellemzői közül gyakorlatilag mindent visszavesz, kétségbe von.”[7] Ilyenformán a költő szerelemfelfogását az intellektuális kontroll racionalitása, a bensőségességgel szembeni mély „gyanúper” határozza meg.[8] Amint az a Felirat soraiból is kitűnik, a szubjektum felszámolódása a szövegtesten belüli „megmerevedésben” realizálódik, mely dichotómia megteremti azt az implicit feszültséget, amely az emberi kapcsolatok anomáliáira, illetve a társadalom visszásságaira reflektál: „A kaktusz és homok kora elközelg - / a barátságnak vége. / Vége, ti kedvesek, a szerelemnek. / A szeretet / betokozódik, / szél hordja, / és kemény lesz, mint a kvarc. / Jelen van – jelt nem ad.” Kiegészítvén a mondottakat, érdemes összevetni az előbbieket az Öt szerelmes vers néhány sorával, mely még nyilvánvalóbbá teszi fenti állításunk: „Szerelmed megtart, mint formalin / elvetélt magzatot. // Nem kecsegtet se gyönyör, se gyerek. / Mint egy kurva piactérnyi ölébe: / jelenlétem a világba mered.” Mint már fentebb jeleztük, ez a „negatív trubadúrlíra” a maga fallikus utalásával korántsem öncélú és merőben túlmutat a szubjektum határain, azonban mégsem számolja fel teljes mértékben és radikálisan a személyességet.[9] Milyen viszonyban áll akkor Petri szerelmi költészetében a szubjektív és az egzisztenciális létezés? Heidegger úgy gondolja, hogy „a költőileg és a gondolatilag kimondott [..] sohasem azonos. Mégis az egyik és a másik is különböző módon ugyanazt tudja mondani. Mindazonáltal ez csak akkor sikerül, ha a költés és a gondolkodás közötti szakadék tisztán és határozottan megnyílik.”[10] Szegedy-Maszák Mihály is arra a megállapításra jut, hogy „élményeinket mindig előfeltevések befolyásolják, melyek kánonokkal függnek össze. A szöveg nincs adva meg nem kérdőjelezhető formában, az értelmezés szövegek közötti viszonyítással jár. Bármely művet csak más alkotásokhoz képest lehet olvasni.”[11] Ebből következik, hogy a cinikus, helyenként vulgáris stílus és nyelvhasználat demonstrálja ugyan a politikai hatalommal való szembenállást, de nem csupán politikai hatalom kritikájáról van itt szó, hanem a társadalmi folyamatok, a talmi


CIKK értékrend, az ösztönök, valamint tágabb értelemben a természet hatalmával való szembehelyezkedésről is.[12] Erre utal a költő azon nyilatkozata, amitAlföldy Jenőnek tett a Kádár-korszak hatalmi berendezkedését világosan átlátva: „… az első világháború óta a politika egyre inkább elháríthatatlanul és mindenre kiterjedően nyúl bele az emberek életébe […]. És ezért a művész számára a politika tudomásulvétele ma nem követelmény, hanem az ábrázolás helyességének feltétele.”[13] Látható tehát, hogy nem kizárólagosan szembehelyezkedésről van szó, hiszen egyfelől „látványos gesztusokkal […] tudomásul veszi, hogy együtt kell élnie velük. Szemügyre veszi őket, eltelve az anyag iránti utálattal és megvetéssel, ugyanakkor nem leplezve azt az élvezetet, amellyel a szemügyre vétel járhat.”[14] Gál Ferenc szintén kiemeli, hogy Petri „a romlandó testiség, érzékiség és pusztulás vízióit képes áttételek nélkül politikaivá transzcendentálni: az érzelmi otthontalanság és sivárság képei észrevétlenül telítődnek egy mozdulatlanná dermedt kor polgárának közérzületével, politikai tartalmaival.”[15] Összességében a Petri-verseket olvasván megállapítható, hogy „nem létezik olyan pont a világban, ahonnét nézve bármi is biztos alapként, szilárd, megfogható támpontként funkcionálhatna, illetve meg is fordítható az állítás, nincs olyan pont, ahonnét ne lehetne bármit is kétségbe vonni, kifordítani és fonákját is megmutatni. Többek között a legszemélyesebb »ügyekben» is: Petri »szerelmi költészete« a magyar lírában egészen kivételes, s nemcsak azért, mert bemutatja, hogy ilyet folytatni is meglehetősen kényes dolog. (A szerelmi költészet nehézségeiről)”[16]Arról nem is szólva, hogy a szerelmi költemények „szerveződésében semmilyen lényeges különbség nem fedezhető fel más (tárgyú) költemények szerveződéséhez képest. Ez mintha azt sugallná, hogy ’kiszakadás a világból’ – nincsen.” [17] Nem kivétel ez alól a Valami ismeretlen kötetben megjelent Hogy elérjek a napsütötte sávig című Petri-szöveg sem. Az első olvasásra memoárnak tűnő vers tárgyilagos narrációjával, a szexus naturális érzékeltetésével, valamint a „lemeztelenített” esztétikum által par excellence óhatatlanul is a tartalomra irányítja az olvasó figyelmét, amit a nyelvi tabuk megsértése még jobban felerősít. A Kádár-kor ifjúságának egzisztenciális bizonytalanság-érzete már a

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

6

szöveg első szakaszában nyilvánvalóvá válik. Erre utal a „kocsmáról kocsmára” történő céltalan bolyongás („hiszen űzött voltam és zavaros, / mint a fölkavart iszap akkoriban és / csak ezekben az »Eszpresszókban«, »Büfékben« / érezhettem némi álfölényt / a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között”), továbbá a vegetatív és apatikus létezés dokumentálása: „Ezek a séták mindig / reggelig vagy épp két napig tartottak, / és akárhová vezettek. / Mindenesetre, valahol ültem, ittam./ (Akkor még akármit – kóstolódó ifjúság.)” A második szakaszban a szerző részletekbe menően áttételesen tudósít a társadalom perifériájára szorult emberi méltóság tüneteiről, s ebben az értelemben a helyszín, a körülmények szociográfiája, a nőiességéből kifordult „ötven körüli” örömlány küllemének leírása (aki a Rákóczi téren sem állta volna meg a helyét), majd felajánlkozása, az aktus mikéntjének felvázolása a „prostituálódott” moralitás allegóriájaként is értelmezhető. „Eljövök egy huszasért” – olvassuk, azonban ki kell emelnünk, hogy ez az explicit önmegalázás csupán látszólagos, valójában implicit módon egy érzelmektől megfosztott, sivár és megtört életbe kíván némi pszeudo-érzelmet (kvázigyengédséget) csempészni, amit az „átöleltem, egy pincében kötöttünk ki”, illetve a „csókolj meg” sorok szintén igazolnak. A bensőségesség hiányának hűvös racionalitása az ágy („befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom”), valamint a fénytelen, dohos pincehelyiség képében realizálódik. A meghitt otthon inverze ily módon egyfajta „párhuzamos keretül” szolgál a minden szerelmi érzést nélkülöző közönyös és állati közösüléshez (vegetatív társadalmi léthez), amit még hatványozottabbá tesz a költő öniróniája: „Rettegtem, hogy menten a szájába hányok, / ettől viszont röhöghetnékem támadt, / ömlöttek durva bőrére könnyeim, amíg / ura lettem a perisztaltikának.” Ha elfogadjuk, hogy a prostituált a textusban a rothadó, „ingatag lábakon álló” államapparátust és társadalmat jelképezi, akkor már definitionem érthetővé válik, miért fontos az a genitális utalás, mely szerint a „lába köze szűk és száraz”, ami „alig tágul, alig nedvesedik”, vagyis gyakorlati befogadásra alig képes. Végül fontos kiemelni a napszak szerepét a szövegben: a címben jelzett „napsütötte sáv” ellentétpárt alkot a vers kezdősorával („szokványos nyári éjszakának


CIKK indult”), mely antinómiát a félhomályos kocsma, majd a pince, mint körülmény tovább mélyít. A teremtés analógiájára történő közösülés lealjasított képzete azonban előrevetíti a fiat lux és a „felemelkedés” reménybeli aktusát, s így nyer értelmet a textus utolsó sora, ami a tudatos alkotói koncepcióra is egyben tanúbizonyság.[18] Ezt az olvasatot tovább erősítik a vers – és egyben írásunk – befejező sorai is: „[…] botorkáltam fel a lépcsőn. / Hogy elérjek a napsütötte sávig, / hol drapp ruhám, fehér ingem világít, / csorba lépcsőkön föl a tisztaságig, / oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg, komoran feloldoz, közömbösen fenyeget, émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek, / nyári hajnal, kilenszázhatvanegy.” Felhasznált irodalom: Dérczy Péter: Vonzás és választás. A jelenlét és a könyörtelen fogyatkozás. (Petri György: Valahol megvan.) = Jelenkor, 1989/9. sz. (= http://jelenkor.net/main.php?disp=di sp&ID=2546) FODOR GÉZA: Petri György költészete. Szépirodalmi. Bp. 1991. Forgách András: Petri György, a szemlélődő költő. = Jelenkor, 1989/10. sz. Gál Ferenc: Valahol megvan. = Életünk, 1990/5. sz. Gottfried Benn: Líraproblémák. = Holmi, 1991/8. sz. Halmai Tamás: A fény futó kegyelme: Megjegyzések Petri György költészetéhez. Jelenkor (2012/4. (=http://jelenkor.net/main.php?disp=disp& ID=2546) Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. /Ford. Bonyhai Gábor./ Gondolat. Bp. 1984. Keresztury Tibor: Petri György. Kalligram. Pozsony. 1998. Könczöl Csaba: „Együtt, elállva…” Petri György versei. In Uő: Tükörszoba. Szépirodalmi. Bp. 1986. Lakatos András (szerk.): A napsütötte sáv. Petri György emlékezete. Nap Kiadó. Bp. 2000. Martin Heidegger: Mit jelent gondolkodni? In. Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció. Cserépfalvi. é.n. Bp. Márton László: A líra morzsalékossága Petri György: Valami ismeretlen. = Holmi, 1991/4. sz.

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

7

Muhel Gábor: Testiség és érzékiség a magyar költészeti hagyományban. = Comitatus, 2014/2. (= http://comitatusfolyoirat.blogspot.com); Hol nap Irodalmi és Kulturális Magazin, 2014/2. (= http://www.holnapmagazin.hu) Perencz Andrea: A szerelmi líra új korszaka. Petri György szerelmi költészete. (Kézirat. Pécsi Tudományegyetem.) Petri György munkái. Összegyűjtött versek. (Szerk.: Réz Pál, Lakatos András és Várady Szabolcs.) Magvető. Bp. 2003. Radnóti Sándor: Megmenthetetlenül személyes. Petri György: Valahol megvan. In. Uő: Recrudescunt vulnera.Cserépfalvi. Bp. 1991. Schein Gábor: Petri György lírája a kilencvenes években. In. Szondi György – Vincze Ferenc (szerk.): Súlyok és hangsúlyok: Írások az utóbbi két évtized magyar irodalmáról (19892009). Napkút Kiadó. Bp. 2009.. Szegedy–Maszák Mihály: A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban. In. Uő: „Minta a szőnyegen.” A műértelmezés esélyei. Balassi. Bp. 1995. Szigeti Csaba: De dignitate amoris. Petri György szerelmi költészetéről. = Jelenkor, 1992/6. Thomka Beáta: A napsütötte sáv radikalizmusa. = Kortárs, 1991/6. sz. Witold Gombrowitz: A költők ellen.= Holmi, 2000, 1993/2. sz.

[1] Keresztury Tibor: Petri György. Kalligram. Pozsony. 1998. 20-21. Vö. FODOR GÉZA: Petri György költészete. Szépirodalmi. Bp. 1991. 70. [2] Gottfried Benn: Líraproblémák. = Holmi, 1991/8. sz. 952. [3] Dérczy Péter: Vonzás és választás. A jelenlét és a könyörtelen fogyatkozás. (Petri György:Valahol megvan.)= Jelenkor, 1989/9. sz. 866. (= http://jelenkor.net/main.php?disp= disp&ID=2546) [4] Witold Gombrowitz: A költők ellen.= Holmi, 2000, 1993/2. sz. 52-55. [5] Schein Gábor: Petri György lírája a kilencvenes években. In. Szondi György – Vincze Ferenc (szerk.):Súlyok és hangsúlyok: Írások az utóbbi két évtized magyar irodalmáról (1989-2009). Napkút Kiadó. Bp. 2009. 54. [6] Erről bővebben lásd e munka szerzőjének e témáról írt cikkét: Testiség és érzékiség a magyar költészeti hagyományban. =


CIKK Comitatus, 2014/2. (= http://comitatusfolyoirat.blogspot.com); Hol nap Irodalmi és Kulturális Magazin, 2014/2. (= http://www.holnapmagazin.hu). [7] Keresztury Tibor: i.m. 20-21. Vö. FODOR GÉZA: Petri György költészete. Szépirodalmi. Bp. 1991. 171. [8] Radnóti Sándor:: Megmenthetetlenül személyes. Petri György: Valahol megvan. In. Uő: Recrudescunt vulnera.Cserépfalvi. Bp. 1991. 320. [9] Erről bővebben lásd: Könczöl Csaba: „Együtt, elállva…” Petri György versei. In Uő: Tükörszoba. Szépirodalmi. Bp. 1986. 298. [10] Martin Heidegger: Mit jelent gondolkodni? In. Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció. Cserépfalvi. é.n. Bp. 12. [11] Szegedy–Maszák Mihály: A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban. In. Uő: „Minta a szőnyegen.” A műértelmezés esélyei. Balassi. Bp. 1995. 76-77. Érdemes ezt összevetni Gadamer megállapításával, mely szerint ”magát a megértést nem annyira a szubjektivitás cselekvéseként, hanem egy hagyománytörténésbe való bekerülésként kell elgondolni.” (In. HansGeorg Gadamer: Igazság és módszer. /Ford. Bonyhai Gábor./ Gondolat. Bp. 1984. 207.) [12] Meglepőnek tűnhet ugyan, de ebből a szempontból ez a költői magatartás rokonítható József Attila Szabad-ötletek jegyzékének hasonló attribútumaival. [13] Játék nincs, élmények viszont vannak. Alföldy Jenő beszélgetése Petri Györggyel. In. Lakatos András (szerk.): A napsütötte sáv. Petri György emlékezete. Nap Kiadó. Bp. 2000. 48. [14] Márton László: A líra morzsalékossága Petri György: Valami ismeretlen. = Holmi, 1991/4. sz. 505. [15] Gál Ferenc: Valahol megvan. = Életünk, 1990/5. sz. 605. „Petri múlhatatlan érdeme, hogy új érvényt szerzett a közéletipolitikai irodalomnak, miközben a költészeti toposzokhoz (szerelem, halál, Isten, én) is korszakfordító eleganciával nyúlt” In. Halmai Tamás: A fény futó kegyelme: Megjegyzések Petri György költészetéhez. Jelenkor (2012/4. (= http://jelenkor.net/main.php?disp=disp& ID=2546) [16] Dérczy Péter: i.m. 867. [17] Szigeti Csaba: De dignitate amoris. Petri György szerelmi költészetéről. = Jelenkor, 1992/6. 565. Érdemes összevetni Perencz Andrea: A szerelmi líra új korszaka. Petri György szerelmi költészete. (Kézirat. Pécsi Tudományegyetem) című dolgozatának vonatkozó megállapításaival. [18] A „napsütötte sáv” eléréséhez viszont olykor a „sötét mocsokban” történő

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

8

„megmerítkezésen” át vezet az út. Egy világirodalmi párhuzammal élve: az „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” emblematikus magatartásformája többek között a parnasszistákra - elsősorban Charles Baudelaire-re – szintén jellemző volt. A francia költő, mint köztudott, a „fekete Vénusz” fényében „mocsokban” élt, ám mégis a legnagyobb Szépség után vágyott.


CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

9

.

▌Brátán Erzsébet

AZ UNIVERZUM SZÁMA Az Univerzum száma a kilenc. A kilences egyébként is bűvös szám, mielőtt még utánanéztem volna, már azt jelentette számomra. A teljesség, a kiteljesedés, a tökéletesség, a befejezés, a lezárás, a bölcsesség száma. Az első páratlan összetett, szerencsés szám. Három osztója van és a bűvös hármas is háromszor megvan benne. Ha önmagával megszorozzuk, 81-et kapunk, és ha azokat összeadjuk, az eredmény is kilenc. Játsszunk! 1x=9 2x9=18 1+8=9 3x9=27 2+7=9 4x9=36 3+6=9 5x9=45 4+5=9 6x9=54 5+4=9 7x9=63 6+3=9 8x9=72 7+2=9 9x9=81 8+1=9 Ha ezen számsorok végén összeadjuk a 9-eket, az 8x9=72 7+2=9 Ez így működik összeadással is. Ha összeadjuk a számokat 1-9-g, 45-t kapunk, amit összeadva ismét 9 lesz az eredmény. Ha a 9-hez sorra hozzáadjuk a számokat, ismét felfedezünk egy érdekességet. 9+1=10 1+0=1 9+2=11 1+1=2, 9+3=12 1+2=3, stb., vagyis az összeg számait összeadva mindig annyit kapunk, amennyit a 9-hez hozzáadtunk.

Ám nézzünk csak körül a mitológiában és a vallásokban is, hány helyen szerepel bennük a 9, mert semmi sem véletlen. Az Ókori egyiptomi vallásban létezik a héliopoliszi enneád, a kilenc teremtő istenség, akik a héliopoliszi hiedelem teremtésmítoszának tagjai. Kedvelték a kilencest, szerintük az istenek kilencszer járták végig az égi utat. Az elhunytat kilenc barát kísérte utolsó útjára. A fáraót kilencszer kilenc napig gyászolták. A kilences a varázslás, a szuperlatívuszok száma. A hinduizmusban erre épül a mandala (9X9=81 négyzetből áll, 8+1=9), amely a világot jelképezi, és amelyet felhasznál a jóslásban és az asztrológiában. Az indiaiak kilenc igazságot ismernek. Az isteni hármas megsokszorozódása, a tökéletesség és az örökkévalóság száma. A bahá’í vallás jelképe egy kilencágú csillag, amely az emberiség és a vallások egységét jelképezi. A bahá’í templomának, az áhítat házának építészetére jellemző a kilencoldalú kupolás építmény, amelynek kilenc bejárata van. A kínai számszimbolikában a kilences a sárkány száma. Yang szám, szerencsés szám. A görög mitológiában kilenc múzsa van. A katolikusoknál nagy ünnepekkor és fontos alkalmakkor Novenét tartanak, pl. a pápa halálakor kilencnapos gyászimádkozást tartanak, ami több imádságból áll. A kelták szerint a kilences számban rejtőzik az egész univerzum. Háromszor három (az isteni szám) számukra a tökéletességet jelképezte. A kilencet, mint öt plusz négyet is értelmezték, ahol is az öt az időt és teret,


CIKK a négy pedig az égtájakat jelölte. Az északi mitológiában is fontos szerepe van a kilencnek. Odin önfeloldozása kilenc napon és kilenc éjszakán át tartott; Heimdall kilenc anyától született. De a néphiedelemben is fontos szerepet kapott a kilences, köztudott, hogy a macskáknak kilenc életük van, vagy kilenc korty víz ivása mulasztja el a csuklást. A 9-es a tőszámjegyek sorát zárja le, és ezért a bevégzettség számának tekintik. Kilenc hónapig tart a terhesség és a termékeny év (a három téli hónap levonásával). Jézus a 9. órában halt meg. És még sorolhatnám. Minden energia, minden rezgés, minden mindennel összefügg. Érdekesség, hogy néhány évvel ezelőtt éppen kilenc mesét írtam, amikor a meseáradatot befejezettnek tekintettem, az egészet összehoztam egy mesében, méghozzá a Meseverzum című kötetben, ahol a főszereplőt 9 mesebolygóra vitte a tanítója, akinél 9 évig tanult, vagyis minden a 9 körül forgott. A mesét 9-999 éves korig ajánlottam. Majd megjelent újabb 9 mesém, mikor is papírra vetettem a Meseverzum II. című kötetet, bár abból egy mese – a kifestő – kimaradt, de a szereplők említést tesznek benne, hogy ez megtörtént. Nagyon különös. Azóta már született ismét egy mesekönyv, csak nem meglesz a Meseverzum III. is? Üzenetek? A számoknak is van rezgésük, melyek hatnak, kihatnak a környezetükre is. Amiért azonban ez most eszembe jutott, az a bűvös dolog, miszerint az Univerzum száma a kilences. Egy-egy naprendszer kilenc bolygóból áll. Kilenc dimenzióról tudunk, ahová az emberi tudat képes felhatolni anélkül, hogy fizikai teste el ne párologna. Itt mindent úgy érzel, te vagy. Nincs különállóság, minden benned van. A bolygók kilences rendszerben léteznek, a legalsó kategória az egyes, mint pl. a Föld, amely egy tanulóbolygó. Innen lehet egyre feljebb és feljebb fejlődni – persze különböző inkarnációkban -, egészen a kilences szintig, ahol már mindent tudnak, ami fizikai testben tudható. (Talán az a 9. dimenzió) A legfelül álló bolygó, amelynek felügyelete alá tartozik a többi kisebb kategóriájú planéta, már tanító bolygó. Nem lepődnék meg, ha egyszer kiderülne, hogy a kilences kategóriájú bolygó felügyelete alá épp kilenc, vagy kilencszer kilenc tanulóbolygó tartozna. A fejlődés legalacsonyabb fokán lévő bolygó tehát egyes, míg a legmagasabb fokán lévő kilences kategóriájú. A fejlettebbek feladata az alacsonyabb rendűek segítése, fejlődésének irányítása az Univerzális Törvények betartása mellett. A bolygórendszerek ilyen kilences kapcsolatban léteznek a végtelen űrben, ahol minden gondosan megtervezett. Az egyes szintről kivételes esetekben el lehet ugyan jutni a kilencesre fizikai testben is, ám a test ott pusztán 9 napig marad életben, utána szertefoszlik, visszafordíthatatlanul lebomlik és nincs az a teremtő, aki vissza tudná hozni. A magasabb szinten élők nyugodtan élhetnek velük egy szintem rezgő, azonos kategóriájú planétákon, ám ha alacsonyabb szintre lépnek, bár ott is

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

10

életben maradnak, az számukra visszafejlődést jelent. Az alacsonyabb kategóriából nem járható az út felfelé, mert az csupán 9 napot engedélyez a fizikai szint számára. Az embernek is kilenc teste van, ezek közül az egyes szint a fizikai, abban él az asztráltest, amely kiköpött mása a fizikainak. Ha épp elhagyja a testet, egy ezüst fonállal kapcsolódik hozzá. A kilencedik test a Felsőbb Én, akit mi őrangyalnak nevezünk. Az évszámok számtagjainak összeadása során kiderül, hogy azok is kilences ciklusokban követik egymást. Pl. 2016 épp egy kilences év volt, a befejezés, a lezárások éve. 2017 pedig 1-es, az újrakezdés, újjászületés éve. Történetesen épp 9-es évben születtem, és megfigyeltem azt, hogy mondjuk a 3. kilences évben huszonhét éves voltam, 3x9=27, 2+7=9, és így tovább. 2016-ban, a 9-es évben éppen 6x9=54 lettem, 5+4=9. Rendkívül nehéz év volt számomra, melyet két szóval jellemeznék, január 1.-től Áprilisig egyfolytában beteg voltam, de olyan szintű megfázásos tünetek gyötörtek, majdnem belehaltam. Azután meg lebénult a jobb kezem és sikeresen megismertem az elviselhetetlen, kibírhatatlan fájdalmat. Egyébként az is begyűrűzött már a köztudatba, hogy némelyik 9-es év rendkívül veszélyes, pl. a 27 (2+7=9). Olyankor sok fiatal átlépett a túlvilágra. A 18. életév is egy mérföldkő, egészen a 81ig bezárólag. Tényleg rendkívül bűvös szám, és gondolom, még a negyedét sem aknáztam ki annak, ami tudható róla.


CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

11

▌Brátán Erzsébet

A KÖNYV, MINT PROSTITUÁLT Minden író azért ír, hogy mások is megismerhessék a gondolataikat. Kezdetben lehet, hogy ezt nem is sejti, de mégis így van. Az írók extrovertált személyiségek, mindent kiadnak magukból, a fentről jövő üzeneteket is átengedik magukon. Ezért van az, hogy egy-egy üzenet sohasem teljesen „tiszta”, mert keveredik a médium érzéseivel, addigi tapasztalataival, és azzal, amit akkor éppen fel tud fogni a rezgéséhez méltóan. Régebben írtam arról, hogy mindenki médium, aki bármilyen módon közvetít valamit, legyen az írás, zeneszerzés, festés, szobrászat, színészet, vagy bármilyen művészeti ágazat. Az alkotó bensőséges kapcsolatot táplál a művével, mintha a saját gyermeke lenne. Tudjuk, milyen egy saját gyermek-élmény. Ezért olyan nehéz kezdetben elfogadni a kritikát. Az alkotó még nem engedte saját útjára a művet, még megbántódik, ha bántják a gyermekét. Objektíven talán sohasem tud rá tekinteni. Bár, ha azt vesszük, senki sem tekint rá objektíven, mert mindenki azt olvas ki belőle, azt lát benne, amit saját maga képzel bele, amit ő vetít ki rá, vagy le tud szűrni belőle az akkori rezgéséhez illően, az addigi tapasztalatain keresztül. Maradjunk a könyv példánál: megfigyelhető, hogy egy könyv általában akkor jut el az olvasójához, amikor az elég „érett” lesz a befogadására, hasonló szinten rezeg vele. Ezért van minden könyvnek egy bizonyos olvasó rétege, célközönsége. Pl. gyerekek, felnőttek, ezotériával foglalkozók, krimi- vagy fantasy - olvasók, stb. Minden könyvben a sorok között és mögött is lehet olvasni, némelyikben

burkoltan rejtőzik a mondanivaló, de van benne. Ezért a saját életet élő könyveket, mondanivalókat nem érdemes reklámozni, erőltetni, tukmálni. Hagyni kellene, hogy egymásra találjanak az olvasóval. Hogy megérintsék egymás szívét-lelkét. Ezzel szemben mi történik? Manapság az a trend, hogy nem számít, mi van a könyvben, fontos, hogy minél több fogyjon belőle. Akkor mondható sikeresnek, ha sokan megvették. Mindenütt árad a gátlástalan reklám, minden érzést elnyom a marketing. Ha a többség azt tapasztalja, hogy mások szerint valami nagyon jó, sikeres, érdemes megszerezni, akkor minden áron megveszik, csak, hogy nekik is meglegyen és a polcukon virítson. Jól lehet, talán soha az életben el sem olvassák, de megvan. Tadam! Erről jutott eszembe, hogy szegény könyvekkel (is) úgy bánnak, mint egy prostituálttal. Felcicomázzák, túllihegik, agyon dicsőítik, szétreklámozzák, olyat állítanak róluk, ami nem állja meg a helyét, csak, hogy minél több fogyjon… Aztán ne csodálkozzunk, ha majd sokan csalódnak benne és elkezdik szidni. Mert nem azt kapják, amire számítottak. Nem azért vették meg, mert megszólította őket, vagy megtetszett nekik, hanem azért, mert jó volt a reklámja, sokan állították, hogy érdemes elolvasni. Tízezrek megveszik, mert a kiadóknak jó volt az üzleti érzéke. Ezt nevezem könyv prostitúciónak. Amikor áruba bocsátjuk a legszentebb érzéseket.


CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

12

▌Szinay Balázs

KIVÁLASZTOTT SZEREP (ZENÉS DRÁMA) AKKOR ÉS MOST A darab bemutatása 60 percben és 4 verses-zenés blokkban, rövid történetbe ágyazva teszünk kísérletet arra, hogy bemutassuk Kardos M. Zsöte költészetének főbb irányvonalait. Megtiszteltetés olyan költői munkássághoz nyúlni, mely mással össze nem hasonlítható módon élő, aktuális, emberi, mély, érzelem dús, tartalmas és sokak számára megnyerő hangon tud ma is megszólalni, akár ha a mindennapokról, az emberi kapcsolatokról, a szerelemről, vagy a spiritualitásról van szó, élve a költői lehetőségek klasszikus és modern eszköztárával. A szövegezés gazdagsága, igényes kidolgozása sajátos esztétikai élményt nyújtva kalauzol a múlt, a jelen, vagy a jövő dimenzióiba, az üzenet pedig őszinte, átélhető, mellőzve az öncélú költészet bárminemű ízét: egyszerűen az emberről és az emberi lét legfontosabb kérdéseiről szól az embernek. Az összeállítás – egyik lényeges szövege alapján – a Kiválasztott szerep címet kapta, hiszen milyen mottó is jellemezné jobban hétköznapjainkat és a minket körbeölelő világban való bolyongásunkat mint a címadó szerzemény zárósora „…Téged keres a Hang, kiválasztani szerepedet.”? Kiválasztott szerep - 2015


CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

13

Az előadás korábbi változatában az egyes versszemelvények prózai előadásával Illésy Éva személyesítette meg a költőnőt, míg énekhangját Földi Veronika keltette életre a felhangó versmegzenésítések alkalmával. A kétfajta előadói játékot Szinay Balázs gitárkísérete festette alá. Az összeállítás így nyerte el végül a triodráma műfaji meghatározás címkéjét. Az előadás inkább a prózai játék és a zene szoros egymásba kapcsolódására, az előadók összjátékára fókuszált, szemben a színészi játék aprólékos kidolgozásával. Az egyes blokkok nem váltak el szorosan egymástól, a történet férfialakjának megjelenítése nem kapott kiemelt hangsúlyt, csupán képzeletbeli elemként jelent meg az összeállításban. Kiválasztott szerep - 2017

Szemben a korábbi változattal a darab prózai és énekes részét is Víg Orsolya oldaja meg, egy személyben. Az összképet kidolgozottabb, tudatosabb színészi játék jellemzi, míg a zenei aláfestések árnyaltabban igazodnak az egyes versszövegek tartalmához, a mondanivalót mégtöbb megzenésítt vers támogatja dal formájában. Az egyes blokkok képileg és zeneileg is elkülönülnek egymástól, a darab két színtéren játszódik. Bár a történetvezetés vezérfonalát változatlanul a költőnő alakjának bemutatása alkotja, Szinay Balázs játékával megjelenik a férfialak is, mely hol előtérbe kerül, hol háttérbe vonul attól függően, hogy az előadás térben és időben hol helyezkedik el, valamint, hogy a mondanivaló milyen intenzitású jelenlétet kíván. A történet drámai élét éppen a szerelmi szálra felfűzött magány, egyedüllét és társas együttlét kettősségének vetületei adják ki, hiszen a történet férfialakja a valós időben zajló események alkalmával már csak emlékként lehet jelen.


CIKK Előadás fotók

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

14


CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

15


CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

16


CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

17


CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

18


RECENZIÓ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

19

▌Marosán Bence

A FOLYÉKONY ABSZOLÚTUM Csikós Ella: Élő gondolkodás. A folyamatfilozófia klasszikusai: Hegel és Whitehead Budapest, L’Harmattan kiadó, 2008. 360 oldal, 3600 HUF Visszatekintő. Csikós Ella könyve azzal az igénnyel lép föl, hogy átfogó, összehasonlító elemzést nyújtson Hegel és Whitehead folyamatfilozófiájáról. [1] Könyvének azonban nem csak monografikus és filozófiatörténeti célkitűzései vannak: Hegel és Whitehead filozófiáját annak a tágabb filozófiai hagyománynak a kontextusába helyezi, melynek alapvető törekvése az egyoldalú, és kimerevített ellentétek fellazítása, és magasabb egységben való egyesítése volt. Csikós célja Hegel és Whitehead nyomdokain haladva egy nagyon is aktuális program megvalósítása: az egymással rivalizáló elméletek, ellentmondások összebékítése egy olyan monista folyamatfilozófia keretei között, mely megfelelő módon képes érvényesíteni a sokféleséget, a létezők sokszínűségét is. Noha könyve tíz éve íródott, a benne felvetett problémák ma is ugyanolyan aktuálisak, mint annak idején. Elég itt arra utalni, hogy a mű többek között a kortárs

analitikus és kontinentális hagyomány közti ellentét közvetítés szükségességével is foglalkozik (13), és ezen a téren a frontvonalak nem sokat változtak az elmúlt egy évtizedben. Hegel és Whitehead filozófiájának minden részletét és mozzanatát az egységteremtés, a kibékíthetetlennek tűnő ellentmondások közti közvetítésnek ez az általános szándéka uralta. Csikós Ella speciálisan négy nagy területet emel ki: a) antropológiai síkon: az ember és természet közti egység megteremtése volna a feladat, b)ismeretelméleti tekintetben: az ismeretek egységes, egymással szervesen összefüggő mozzanatokból álló rendszerének a kialakítása, c) az etika és a társadalomfilozófia szférájában: hogyan teremthető meg egyén és közösség közti harmónia, oly módon, hogy az egyént, sajátos jogainak érvényesítése mellett integráljuk egy jól működő társadalom egészébe, és végül d) a metafizika területén: létrehozható-e egy egyetemes, az emberi


RECENZIÓ tudás és műveltség egészét megalapozó elmélet, mely képes befogadni és érvényre juttatni a tudomány, a művészetek és a vallás szempontjait is? (9) Mindketten koruk mechanisztikus és redukcionista tendenciáival szemben léptek fel; olyan organikus világképet szorgalmaztak, mely képes kifejezésre juttatni az egyedi különbségek jogait is. Mind Hegel, mind Whitehead korában a felemelkedő pozitivizmus alapvető kihívásokat támasztott a filozófiával, annak a lét és a tudás legkülönbözőbb területeit együtt látó, egészbe foglaló célkitűzéseivel szemben, olyan kihívásokat, melyre mindketten megpróbáltak valamilyen módon választ adni. A pozitivizmus, mely a természettudományos módszer és világszemlélet privilégiumát, és minden értelmes kérdésben egyedüli kompetenciáját hirdette, ugyanis nem csak a korábban említett reduktív és mechanisztikus felfogásmódot hozta magával. Hanem az atomizmust, az egyes létezőket egymástól elszigetelő megközelítésmódot a természetfilozófiában éppúgy, mint a társadalomelméletben; az egyre növekvő tudásmennyiséggel, a tudományos kutatás fokozódó specializációjával együtt magával hozta az egyes tudásterületek egymástól való eltávolodását, az emberi tudás és műveltség fokozódó szétszabdaltságát is. Ez a típusú pozitivista világkép alapjaiban kérdőjelezte meg, hogy van-e létjogosultsága, illetve lehete olyan rendszerformájú filozófiát alkotni, amely képes átfogni és összefüggő módon ábrázolni, mintegy a teljes lét és teljes emberi műveltség hiteles modelljeként prezentálni a tudományok, a művészetek, általában a kultúra legfontosabb vívmányait, azok összefüggéseit megmutatni, és eredeti módon egyben láttatni. Hegel és Whitehead szerint a filozófiai rendszer továbbra is a filozófia alapvető feladata, melyről nem érdemes és nem szabad lemondani, és amelynek a lét eredendően organikus jellegét kellene leképeznie, illetve visszaadnia. Mindketten rendszeralkotó filozófusok voltak, akik szerint a rendszeralkotás igénye nem a filozófus önimádatából, monumentalisztikus és nárcisztikus hajlamaiból származik, hanem magának a létnek és a tudásnak a szerkezete olyan, hogy a rendszerformát megköveteli. Nem az egy redukcionista azonosságfilozófia homogenizáló törekvésének egyetemes érvényesítéséről van szó, amely szerint „minden és mindenki egy”, nem is a „minden

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

20

mindennel összefügg” lapos közhelyének filozófiai rendszerré való felfújásáról, hanem pontosan az összefüggések tényleges struktúrájának és módjának konkrét feltárásáról; annak megmutatásáról, hogy milyen csatornák és hogyan kötik össze egymással a létezőket, hogyan alakulnak ki ezek a csatornák, és a létezés folyamatában hogyan generálódnak a dolgok közti viszonyok, valamint az újabb és újabb minőségek. Filozófiájuk az ész rugalmasságába és alkalmazkodóképességébe vetett bizalmon alapul; abban, hogy az észnek elég ereje van, hogy „mind a mértéktelen szkepszist, mind a misztikát ráncba” szedje (11). Csikós könyvének felépítése némileg szokatlan: a Bevezetés után öt nagyobb tematikus részre oszlik a szöveg, melyből négy a „Kitérő” címszava alá van besorolva (15-306), és az utolsó, ötödik rész címe tartalmazza a „Rátérő” önmeghatározást (307-349: „Rátérő: összecsengések Hegel és Whitehead rendszerében”). A mű konstrukciójának ezen sajátosságára utal a kötet mottójául választott idézet is: „Minden kitérő rátérő” (Laurence Sterne). Vagyis az első négy rész előkészíti, megalapozza az utolsó, ötödik részt, és ilyen módon végső soron szervesen beépülnek az utóbbiba, annak elválaszthatatlan részeit, mozzanatait képezik. Az első négy rész a következő nagy témákat öleli fel (melyekre már a második bekezdésben is utaltunk): I. Természet és élet, II. Tudat, ész, tudhatóság (ismeretelmélet), III. A társadalom világa, IV. Axiómák, abszolútum (metafizika).[2] Ezekben a részekben Csikós elemzi a két gondolkodónak az adott területtel kapcsolatos legfontosabbnak tekinthető megfontolásait, kiemelve a különbségeket, de felvillantva egyes lényeges hasonlóságokat is. A legfontosabb párhuzamokat azonban az ötödik, „Rátérő”nek nevezett részben próbálja meg kidolgozni; mely egyúttal azt a feladatot is ellátja, hogy a két gondolkodó aktualitásának bemutatásán keresztül egy rájuk támaszkodó, de részben rajtuk túl is lépő, önálló folyamatfilozófia alapjait megvesse. * I. Természet és élet. Hegel és Whitehead egyaránt biocentrikus gondolkodók. Az élet fogalmát teszik meg az ellentéteket és ellentmondásokat egyesítő legfőbb elvnek. Az élet fogalma náluk egy reflexív mozzanatot foglal magában, és a legszélesebb


RECENZIÓ értelemben vett reflexivitás fogalma által definiálódik. Az élet önvonatkozás (13).[3]Hegel és Whitehead is a világ ökológiai modelljét dolgozza ki, amely szerint a létezők mindegyike önfenntartó egység, sajátos létjogosultsággal, magában és magáért való fennállással bír, önmagára vonatkozik, ugyanakkor közvetve vagy közvetlenül vonatkozik az összes többi létezőre is. A létezőket dinamikus, hálózatszerű kapcsolatok kötik össze. Az élet fogalma, az egyetemes elevenség koncepciója uralja filozófiájuk minden egyes részletét. Az életnek ezt az általános megfogalmazását azután a közelebbi elemzések és alkalmazások árnyalják, gazdagítják és konkretizálják. Mindkét gondolkodónál az élet, az elevenség jelensége uralja a létezés valamennyi szintjét. Hegelnél az élet három nagy területen, három általános értelemben jelenik meg: az eszme élete, a természeti élet és a szellem élete. Az élet legmagasabb rendű, valóban adekvát fogalmának a harmadik szféra bizonyul; a szellem az, amelynek életét valóságos fejlődés, spirális, felfelé (a végtelenbe) mutató mozgás jellemzi. A fogalom, az eszme szintjén az egyes konceptuális mozzanatok és struktúrák kölcsönösen összefüggnek egymással, már az eszmeiség szintjén is dinamikus önvonatkozás és egymásra vonatkozás jellemzi a dolgok kapcsolatát. Ahogy Hegel fogalmaz: a fogalmak alkotják a lét „gyémánthálóját”.[4] A fogalmaknak ez a gyémánthálózata azonban még csupán potenciális mozgások, körfolyamatok, visszacsatolások és fejlődések konceptuális alapját jelöli ki. Tényleges mozgás azonban csak a természetben van; ez az aktualizálódó elevenség terrénuma; mégpedig az elevenség, az élet különböző fokaival és megvalósulási módjaival. A természetben azonban még mindig csak körfolyamatok vannak, az egyed és a nem önmagát fenntartó ciklusai. Hegel tagadja a fejlődést a természetben.[5] Nála a biológiai fajták örökkévaló általánosságok, akár a platóni ideák. A fejlődés, és az elevenség ezzel valóban teljes fogalma, Hegel szerint először a szellem birodalmában jelenik meg. Hegel mindenesetre az egész földi életet, annak szervetlen részeivel és folyamataival együtt, egyetlen nagy organikus, önszervező élő rendszerként mutatja be, ezáltal megelőlegezve a Gaiaelméletet (25).

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

21

Whitehead természetképe is a létezők univerzális összekapcsoltságát, egymásba csatornázottságát, a köztük zajló sokoldalú és sokrétű kölcsönhatásokat és körfolyamatokat állítja előtérbe. Az általa kidolgozott modell ugyanúgy alapvetően ökológiai szemléletű, mint Hegelé, és nála is egy lényegileg emergentista, azaz a létben keletkező új minőségek eredetiségét hangsúlyozó megközelítésmódról van szó, akárcsak elődjénél. Az emergencia nála megjelenő és kibontott koncepciója azonban árnyaltabb, mint Hegelé. A minőségek sokkal több szintje jelenik meg nála, mint a másiknál, és Whitehead beemeli rendszerébe az egyetemes fejlődés gondolatát, a természettörténet nála gondolkodása szerves része. Whitehead az élet, a tapasztalás, a tudatosság olyan kiterjeszetett, és a különbségeket mégis mindenütt jelezni és érvényesíteni képes (tehát nem sematikus, túláltalánosító) fogalmát használja, hogy abba a létezés szervetlen szintjei is beleférjenek. Élő, tapasztaló egység nála minden, ami sajátosan körülhatárolt, önfenntartó, önmagára vonatkozó létezéssel bír. Bizonyos értelemben egy kristály, egy minimális összetartó koherenciát mutató molekulahalmaz, egy bolygó, a Nap, illetve a Naprendszer is. Whitehead az élet és tapasztalás különböző, egyre konkretizálódó és tartalommal telítődő fokait vezeti be. Az életről alkotott elméletének központi elemei a prehenzió és a kreativitás fogalmai. A prehenzió bármiféle adat aktív feldolgozását jelenti. A kreativitás a körülményekhez, a környezethez való radikálisan új alkalmazkodási és viszonyulási módok kifejlesztésének képességét. Magának az általában vett életnek a jelenségét Whitehead az önélvezet, a teremtő tevékenység és az intenció (vagyis a környezetre való aktív vonatkozás, a lehetőségek közül való szelektálás) fogalmaival jellemzi (60-61). II. Tudat, ész, tudathatóság. Hegel és Whitehead a tudatot, megismerést és észt egyaránt történeti kontextusba illesztik, és egy történeti kibontakozás keretei között ábrázolják. Mindketten egyetemes kozmológiai elvvé teszik az észt, ahol az ész magának a világnak az alapstruktúráját tükrözi, mely struktúra lényegénél fogva történeti. Ez az ész nem oldja fel semleges harmóniában a világban feszülő ellentmondásokat, de képes arra, hogy egy fejlődési folyamat formájában, feszültségteli módon egységbe foglalja őket. Ez az


RECENZIÓ egységbe foglalás azt jelenti, hogy az ellentmondások nem tűnnek el egy egyszerű azonosságban, hanem megőrzik viszonylagos érvényességüket; azonban pontosan arról van szó, hogy érvényességük korlátozottnak, relatívnak bizonyul. Az egész vonatkozásában az ellentétek szükségszerűen összetartozónak bizonyulnak, és az ész pontosan azt hivatott megmutatni, hogy ezek az ellentétek hogyan tartoznak össze szükségképpen. Hegel és Whitehead ismeretelméleti alapállása megegyezik abban a tekintetben is, hogy mindketten elismerik a hétköznapi tudat, a teória előtti gyakorlati attitűd viszonylagos jogosultságát, az igazsággal való kezdetleges, elemi szintű kapcsolatát. Tagadják a túlzó szkepszis megalapozhatóságát, illetve azt mondják, hogy a minden, mégoly alapvető igazsággal szemben kételyeket támasztó beállítódással, magával szemben is kételyeket támaszthatunk. A szkepszisnek is megvan azonban a maga relatív érvényessége, amennyiben a hétköznapi tudat, és az elemző értelem is egy bizonyos szempontból dogmatikusnak bizonyul, és ezért joggal bírálható. Hegelnél kifejezett eljárás, hogy beépíti a szkepszist a filozófia módszertanába, ezáltal téve immunissá a filozófiát a szkepticizmussal szemben (104132). A szkepticizmus azonban nem válhat öncéllá, nem lehet a filozófiai, teoretikus gondolkodás végállomása. A filozófiának tovább kell lépnie mind a hétköznapi tudat, majd az analitikus értelem viszonylagos igazságokban, kijegecesedett ellentétekben megragadó dogmatizmusán, mind az öncélúan kételkedő, ezáltal szintén dogmatikussá váló szkepticizmuson. A szkepticizmus olyan nélkülözhetetlen módszertani eszköz a spekulatív ész számára, mely óvatosságra int, állandó kritikára és önkritikára ösztönöz, mely azonban soha nem válhat abszolúttá és végérvényessé, hanem ahhoz a filozófiailag alapvetőbb célhoz kell, hogy illeszkedjék, hogy általa feltárható legyen az ellentétek és ellentmondások mélyén húzódó egység. Whitehead osztja Hegel kiindulópontját a világba vetett bizalom, a józanész naiv, reflektálatlan bizonyosságának relatív igazságát illetően, és Hegelhez hasonlóan ő is azt hangsúlyozza, hogy ezt a relatív bizonyosságot meg kell haladnunk a filozófiailag reflektáltabb szintek felé. Hegelhez hasonlóan Whiteheadnél

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

22

hangsúlyos mozzanat minden jelentés, minden kommunikatív aktus, végső soron minden tudás lényegi nyitottsága. Az Abszolútumot mindig csak egy meghatározott perspektívából ismerjük meg, a kommunikáció során ezt a perspektívát nyilvánítjuk ki (165). Értelem és ész hegeli (egy ősi tradícióra visszanyúló) kettőssége Whiteheadnél gyakorlati és elméleti ész kettősségének formájában jelenik meg, ahol a kettő szorosan egymásra van utalva, és a magasabb fokú szintézist az elméletispekulatív ész hivatott megteremteni (157). Whitehead bírálja korának mechanisztikus világszemléletét, amellyel egy teleologikus természetképet állít szembe. A világ mindenütt fejlődésben van, és az elméleti ész a világ fejlődésének a struktúráját tükrözi vissza. III. A társadalom világa. A társadalom fejlődése mind Hegelnél, mind Whiteheadnél a szabadság kibontakozásának, a közösségi egyre ésszerűbb berendezkedésének irányába tart. Ész és szabadság mindkettejüknél szervesen összefügg egymással. Mindkét szerzőnél az alapkérdés, hogy hogyan teremthető meg egyén és közösség közti harmónia elvi alapja, amely képes elismerni az egyén jogait az individuális szabadságra és önrendelkezésre, ugyanakkor nem téveszti szem elől az egyén közösségre utaltságát, társadalmi beágyazottságát, nem enged teret olyan fokú individualizmusnak, amely potenciálisan felbomlasztja a társadalom eleven szövetét. A kérdés közelebbről az, hogy hogyan valósítható meg a modern társadalomban az antik (mindenekelőtt) görög társadalomnak egyén és közössége közti organikus egysége, oly módon, hogy abban a szabadság modern formája is maradéktalanul érvényesülhet? Ész és szabadság mindenütt történeti valósággal bírnak, minden történetileg kialakult közösségnek megvan a maga sajátos ésszerűsége, és a szabadság rá jellemző optimuma. A modern társadalom álláspontjáról az antik társadalom valósága egyszer s mindenkorra letűnt realitásnak számít. A modernitás kontextusában Hegel számára klasszikus kollektivizmus, de modern individualizmus is meghaladandó, rossz végleteknek számítanak (195). Hegel bírálja az egyediség elvét abszolutizáló modern tendenciát: az individualizmus, az egoizmus nála éppúgy kritika tárgyát képezi, mint a szubjektív bensőséget, az érzést és a kötelességet


RECENZIÓ legfőbb instanciává tévő szentimentalizmus és moralizmus. Ezek legfőbb hibája az, hogy félrevezető absztrakciót hajtanak végre: az egyént leválasztják a konkrét, történelmileg kialakult közösségről, amelybe az egyén lényegénél fogva bele van ágyazódva. Az egyediség elve csak egy közösség kontextusában valósulhat meg konkrét módon; a szabadságnak és az erkölcsiségnek pedig történelmi és társadalmi alapokon kell nyugodniuk, csak így lehetnek valóban szubsztanciálisak. A szabadság terjedésében és kibontakozásában Hegel szerint alapvető jelentőséggel bírnak avilágtörténelmi egyéniségek, akik a köznapi moralitás mércéivel nem, hanem csak világtörténelmi távlatban, a fejlődésben betöltött szerepük szerint ítélhetők meg. Ez nézetem szerint Hegel vonatkozó elméletének talán legproblematikusabb eleme: Hegel itt gyakorlatilag „a cél szentesíti az eszköz” elvet deklarálja. Szemben Hegellel, akinél, nézetem szerint, brutálisan hangsúlyos mozzanat az, hogy a történelem menete során bizony sokszor az egyén húzza a rövidebbet az általánossal szemben, hogy „a történelem nagy könyvében a boldogság lapjai üresek” (201), addig Whitehead, az én olvasatomban legalábbis, az individuum jogait és igényeit jobban képes érvényesíteni (alkalmasint az egész közösséggel szemben is), mint Hegel. Nagy elődjéhez hasonlóan a szabadság nála is történelmileg kialakult közösségekben rendezkedik be. Lényegi fontossága van nála az intézményeknek, amelyek egyszerre biztosítanak kereteket a szabadság számára, segítik annak artikulációját, és végső soron hozzájárulnak a szabadság terjedéséhez és racionálisabbá válásához (217-218). Az egyéni autonómia Whiteheadnél annál is hangsúlyosabb, mivel nála a szabadság részben éppen az öröklött viselkedési mintázatokról, a készen kapott morális kódokról való leválást jelenti (207). Amikor valaki a saját racionális belátásaira támaszkodik, alkalmasint környezetének kevésbé racionális, kevésbé kreatív normáival szemben. A szabadság Whiteheadnél lényegileg kreatív, új lehetőségeket teremtő képesség. IV. Axiómák, Abszolútum. Mind Hegelnél, mind Whiteheadnél in medias res kell kezdenünk a dolgokat, az egészében vett létezés (mint Abszolútum) kifejtését. Ez azt jelenti, hogy nincs abszolút kezdet, sem a létezének, sem a megismerésnek nincs

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

23

abszolút kiindulópontja; minden az állandó létesülés, a totálissá váló közvetítés állapotában van, a megismerés éppúgy, mint maga az Abszolútum. Épp ezért maga a létesülés, a folyamat fogalma az, ami – ha egyáltalán valami – kiindulópontként, axiómaként szolgálhat. De ezzel is óvatosnak kell lenni: minden kiindulópont egy absztrakció. Hegel metafizikájában a kiindulópontnak, a legtágabb értelemben vett axiómának a létet és nem-létet, azonosságot és nem-azonosságot feszültégteli módon egyesítő Abszolútum koncepciója bizonyul; Whiteheadnél pedig a létezés minden szintjén működő, állandóan új lehetőségeket teremtő és realizáló kreativitás elve. Hegel legfontosabb ismeretelméleti elve, hogy nincs közvetlen, minden előfeltevéstől mentes tudás. Minden megismerés, tapasztalat és gyakorlat előfeltevéseknek a meghatározatlanba nyúló, bonyolult szövedékébe illeszkedik; minden tudást és tevékenységet egy soha teljesen le nem zárható kontextus vesz körül. A végső kontextus maga az Abszolútum, amelynek minden megismerés és tapasztalat egy különös mozzanatát vagy aspektusát tárja fel. Ez az Abszolútum egy mindig mozgásban lévő, önszervező, organikus kontextus; mely az egyes megismerő-aktusokon, egyéni cselekvéseken keresztül vonatkozik önmagára. Hegelnek az Abszolútumról adott beszámolója a panteista hagyományból táplálkozik, amennyiben Istent és a világot végső soron azonosítja egymással; azonban Hegel esetében, mint Csikós hangsúlyozza, a Spinoza-féle panteizmus naturalisztikus elemeitől megtisztított, logikailag és módszertanilag is tisztázott neopanteizmusról van szó (271). Míg Hegel axiómája az Abszolútum, addig Whiteheadé a kreativitás elve. Ezzel látszólag megsért egy Hegel számára irányadónak számító módszertani princípiumot: egy különös elvet vagy mozzanatot emel az összes többi fölé. A valóságos helyzet azonban az, hogy Whiteheadnél a kreativitásnak univerzális kozmológiai mozzanattá való emelése a létesülés minden elemében és pillanatában bennerejlő lényegi nyitottságot van hivatva jelölni; azt, hogy a létezés legfontosabb sajátossága az, hogy a létesülés minden pillanata során újabb és újabb lehetőségek születnek; hogy a folyamatként felfogott valóságot a lehetőségek burjánzásával kell jellemeznünk, melynek során mindig vannak


RECENZIÓ soha teljesen nem realizált lehetőségek. A kreativitás a valóság lényegileg lehetőséggeneráló voltát jelenti. Whiteheadnél még Isten sem vonhatja ki magát a kreativitás princípiumának hatálya alól: Istenből is újabb és újabb lehetőségek fakadnak; olyan lehetőségek, melyek korábban nem voltak. Kölcsönös feltételezettség van Isten és a kreativitás elve között: Isten egyszerre „a kreativitás feltétele és teremtménye” (286). Ezzel szoros összefüggésben: „Isten teremti a Világot, és a Világ teremti Istent” (uo.). V. Rátérő: Összecsengések Hegel és Whitehead rendszerében. Mind Hegel, mind Whitehead egy nem-reduktív ontológiai monizmust próbál meg kiépíteni; olyat tehát, amely érzékeny a különbségekre, az ellentéteket úgymond cseppfolyósítani képes, és meg tudja mutatni, hogy a folyamatszerűen felfogott valóságból hogyan születnek a különbségek, a lehetőségek és az ellentmondások. A meghaladhatatlannak hitt ellentétek (mint szellem és természet, fogalom és szemlélet, társadalom és egyén, stb.) folyamatos keletkezését, és kiiktathatatlan egymásra utaltságát próbálják bemutatni mindketten. Az összecsengések, Csikós Ella értelmezése szerint, végső soron egy közös, monista hagyományra való hagyatkozásból táplálkoznak; abból a tradícióból amely részben az újkori, panteista filozófiákból, részben a középkori misztika egyes gondolkodóitól ered, és melynek gyökerei az újplatonikusokon keresztül egészen Platón és Arisztotelész, illetve Parmenidész és Hérakleitosz filozófiájához nyúlnak vissza. Whitehead esetében volt egy további speciális közvetítő láncszem: a brit abszolút idealizmus nagy képviselőjéről, Francis Herbert Bradley-ről (1846-1924) van szó. Csikós szerint azonban Bradley azonban meglehetősen pontatlanul és hűtlenül tolmácsolta Hegel filozófiáját az angol filozófiai közegben; filozófiájában mindig túlontúl erősek voltak a Kantra hagyatkozó, illetve a szkeptikus elemek. Ahhoz, hogy ez a hatás Whitehead gondolkodásában oly módon alakuljon át, hogy ebből a hegeli folyamatfilozófia szelleméhez sok ponton hűen igazodó, illetve annak legkiválóbb erényeit továbbvivő, termékenyen egy új szellemi kontextusba helyező gondolatrendszer szülessen, kellett Whitehead filozófiai zsenije is.

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

24

Az ellentétek, a mesterséges szembeállítások meghaladására törekvő misztikus-monista filozófiákból Hegel számára a megfelelő logikai megalapozás az, ami hiányzik. Ebben az összefüggésben kulcsfontosságú a hegeli dialektika, mint logikai-filozófiai módszer, pontos megértése. A legalapvetőbb ellentétpár, amelyet Hegel filozófiájának, illetve egy Hegel nyomdokain haladó folyamatfilozófiának kezdenie kell valamit, az azonosság és nem-azonosság szembenállása. Hegelnél itt, a klasszikus, arisztotelészi megalapozású, kétértékű logikát bizonyos mértékig felülíró logikai modell jelenik meg, mely azonosság és nemazonosság, immanencia és transzcendencia viszonyában egyszerre hangsúlyozza az is-is és a sem-sem mozzanatát, illetve ezek metaszintű egységét. Vagyis az Abszolútumot egyszerre jellemzi azonosság és nem-azonosság, immanencia és transzcendencia (és ezek egysége), valamint az Abszolútum, Hegel szerint, e fogalmak korlátozottabb értelemben egyik sem, sem nem azonosság, sem nem nem-azonosság, sem nem immanens, sem nem transzcendens. E fogalmak feszültségteli egysége biztosítja a lét folyékonyságát és az Abszolútum nyugtalan dinamikáját (349). * Összefoglalás. A könyvben megfogalmazott kérdések a filozófia alapproblémái közé tartoznak, melyek máig keresik megoldásukat, vagy legalábbis adekvát kidolgozásuk mikéntjét. Csikós műve ezért ma is ugyanolyan aktuális, mint megjelenésének idején. A felvetett kérdésekkel kapcsolatban mindenekelőtt módszertant, egy speciális attitűdöt javasol a tárgyalt két szerző gondolataiból kiindulva: ez pedig az ellentétek magasabb rendű egységbe foglalására, lényegi összetartozásuk megmutatására törekvő gondolkodás, mely képes magát logikailag megalapozni. Csikós olyan folyamatfilozófiát szorgalmaz Hegel és Whitehead nyomán, mely képes felülemelkedni az egyoldalú álláspontokon, és meggyőzően kimutatni azok egyoldalúságát, korlátozottságát. Ez utóbbi szavak érvényesek Csikós Hegelhez és Whiteheadhez való viszonyára is, mely nem egyoldalúan pozitív és dicsőítő, hanem legalább ennyire kritikai motívumokat is tartalmaz. Természetesen Hegellel és Whiteheaddel sem ért véget a filozófia


RECENZIÓ története; az általuk létrehozott életmű éppen a lét eredendő és meghaladhatatlan nyitottságára figyelmeztet bennünket folyamatosan. Amit Csikós speciálisan hiányol mindkét szerzőből, az a végesség éthosza; annak hangsúlyozása, hogy mindezek a leírások egy véges perspektíva felől fogalmazódnak meg, fogalmazhatóak meg; és hogy ennél fogva minden szintetizáló törekvés, a kreativitás minden ereje magán viseli a végesség lenyomatát. A végesség éthosza az önmagukat logikailag, módszertanilag megalapozni képes, de teljesen soha le nem záruló folyamatfilozófiák mindig nyitott története felé mutat tovább. Ez az éthosz a filozófia permanens forradalmára szólít fel bennünket.[6]

[1] Rögtön itt, az elején meg kell jegyezni, hogy Hegel bölcseletének folyamatfilozófiaként történő értelmezése a nemzetközi Hegel-szakirodalomban sem számít kézenfekvőnek. Ez Csikós könyvének egyik lényeges újítása. Ahol Hegel rendszere látszólag statikus, mint a logika és a természetfilozófia szintjén, a szerző ott is mindenütt a dinamizmust, a tág értelemben vett folyamatjelleget emeli ki. [2] A zárójelben található kifejezések itt az én magyarázónak szánt kiegészítéseim, a könyvben nem szerepelnek. [3] Uo. „Az élet modellje az önvonatkozás, az önmagára visszavonatkozó szerveződés – önszerveződés – még alapvetőbb viszonyának kibontakozásaként jelenik meg.” [4] Hegel, A természetfilozófia. Enciklopédia II., Budapest: Akadémiai kiadó 1979: 23. Szó szerint: „Amiben a természetfilozófia különbözik a fizikától, az közelebbről a metafizika tárgyalásmódja, amelyet mind a kettő használ. Mert a metafizika nem egyéb, mint általános gondolatmeghatározások foglalata, mintegy az agyémántháló, amelybe minden anyagot belehelyezünk, s csak ezáltal válik értelmessé”. A fordítást módosítottam [M.B.P.] – Szemere Samu fordításában „gyémántháló” helyett „szilárd hálózat”. A németben: „das diamantene Netz”. A német kiadás: Hegel, Enzyklopädie der philosophischen Wissenschaften im Grundrisse. Zweiter Teil Die Naturphilosophie Mit den mündlichen Zusätzen, Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1986: 20. [5] Hegelnek, még jénai évei alatt, kellett hoznia egy elvi döntést, hogy beengedi-e a

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

25

fejlődést a természet területére, vagy azt megtartja a szellem privilégiumának. Mint ismeretes, az utóbbi mellett döntött. Ehhez: Csikós, 26. Noha Hegel döntésének elvi, filozófiai motivációi voltak, és az ő korában nyilvánvalóan nem lehetett világosan előrelátni, hogy milyen irányba fog fejlődni e téren a tudomány, e tekintetben mégis Schelling intuíciója működött jobban, és bizonyos pontokon – véleményem szerint – a természettörténetet megengedő Schelling filozófiailag is következetesebb volt Hegelnél. [6] A megfogalmazást a magát is végső soron folyamatfilozófiai alapokra helyező Czétány Györgytől veszem. Czétány: A transzcendentális illúzió keletkezése és története, Budapest: L’Harmattan kiadó 201


RECENZIÓ AJÁNLÓ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

26

Alább szerkesztőnk, Kovács Melinda (írói nevén M. Kovács Melinda) megjelenés előtt álló regényét ajánjuk az Olvasó figyelmébe! Fülszöveg Miként hatnak életünkre szüleink döntései? Hagyhat-e kitörölhetetlen nyomot bennünk egyetlen hiba? Ha a feje tetejére áll körülöttünk a világ, marad-e erőnk kideríteni, mi rejtőzik a kételyen túl? Kingát hatéves korában elhagyta az apja. A rémült kislányból bizonytalan, labilis nővé cseperedett, aki folyamatosan kételkedik: az anyja ártatlanságában, a bátyja becsületében, a férje hűségében, a szerelem örökkévalóságában, de legfőképpen saját magában. Napjainkban Kinga harmincegy éves; feleség és anya, dolgozó nő, aki szerkesztő egy könyvkiadónál. Megrögzött útkereső, aki sehogy sem találja helyét a világban. Amikor megismerkedik Várhegyi Patrikkal, a fiatal építésszel, kénytelen meghozni élete talán legnehezebb döntését. De van-e hozzá bátorsága, hogy kilépjen egy elfáradt házasságból, s kezébe vegye végre a sorsát? A szerző egyedi stílusa sodró lendülettel kalauzol minket a fordulatokban gazdag történetben. Izgalmas dialógusok által tárja elénk karakterei érzés- és gondolatvilágát, emberivé, és ezáltal szerethetővé teszi számunkra hőseit. Ez a nem mindennapi regény magához vonz, befogad, és kitörölhetetlen nyomot hagy az olvasóban. M. Kovács Melinda felvidéki szerző. Novellái és versei olvashatóak a Szó-Kincs 2011, SzóKincs 2012, Szó-Kincs 2013, Szó-Kincs 2014, Holnapok tükrében, A csend hangjai c. antológiákban. Első regénye: A kételyen túl, lélektani dráma. Arra a kérdésre keresi a választ, miként hat az apa korai elvesztése egy nő életére, kapcsolataira. Képessé válik-e a bizalomra, hogyan viselkedik egy válságba került házasságban? S egyáltalán: mikor jár le egy kapcsolat szavatossága? Meghatározható-e az a pont, ahonnan már felesleges küzdeni érte?


COMITATUS FOLYÓIRAT

RECENZIÓ AJÁNLÓ

III. évf. 4. szám

27

Részletek a regényből Azt hiszem, a szüleim nem voltak dühösek egymásra, amikor apa elköltözött. Ő nem egy csúnya veszekedés után, hirtelen felindulásból vágta ránk az ajtót, és nem lopakodott vissza a holmijáért, amikor senki sem volt otthon. Egy csendes délutáni beszélgetést követően pakolta össze a bőröndöt, s aznap már nem töltötte otthon az éjszakát. A könyveit anyám dobozolta be és küldte utána hetekkel később. Azóta sem láttam még ilyen csendes búcsúzást. Egyszerű és magától értetődő volt a válásuk, a keserűség mégis meggyűrte őket és öregebbé csúfította arcukat. Anyám szeme sarkában egyik napról a másikra jelentek meg a szarkalábak, az ősz hajszálak hetek alatt váltak kellemetlenül feltűnővé. A hajszálait később ugyan beszínezte a festék, de szemébe már nem tért vissza a régi fény. Apa aznap este leültetett bennünket a konyhaasztalhoz. Nem élhet velünk tovább – mondta –, de örökre az életünk része marad. Attól a naptól kezdve többé nem hittem az örökkében. Tamásnak sok évvel később kétségek közt fogadtam holtodiglant. Hogy szólhatna a házasság egy életre? Hiszen a világon semmi sem tart örökké! Erre tanított meg apám azon a délutánon. Tudatlanul és akaratlanul. A szerelem múlandó, az emberek elválnak. A férfiak elmennek: vagy a vágyaikat követik, mint apa, vagy az álmaikat, mint Ákos és András. Féltem, hogy most Tamáson a sor. Két napja volt távol, de egyszer sem hívott fel, csak egy üzenetet küldött, hogy megérkezett, zökkenőmentes volt az utazás. Nem zárhattam ki a lehetőséget, hogy pénteken már nem vacsorázik velünk. A bőröndjét is csak azért hozza be a kocsiból, hogy belepakolja a többi holmiját. Csak annyit mond, elmegy, ennyi volt, s ugyanolyan csendben csukja be maga mögött az ajtót, mint az apám hatéves koromban. Aztán felnőnek a fiaim, és ők is elköltöznek itthonról, én pedig teljesen egyedül maradok… Egy ideje biztos voltam benne: anyának titka van. Valami bűnt rejteget előlünk, valami mocskos vétket, amit apa távozásának indokaként könyvelt el magában. Csak a bűntudat mondat ilyesmit egy nővel arról a férfiról, aki cserbenhagyta, aki úgy tette be maga mögött az ajtót, hogy a családi gondok meg a két gyerek odabent maradtak. – Nem tudhatod, mi zajlott apádban akkor! Még az sem lehetetlen, hogy mindannyiunknál jobban szenvedett! – mentegette minden veszekedés alkalmával. Nem hittem neki. Kizártnak tartottam, hogy bárkinek is jobban fájhatott a családunk széthullása, mint nekem. Ákos fiú és sokkal erősebb nálam, anya már felnőtt és tapaszalt, apa vállán pedig ott ült a bűn, ő szóba sem jöhetett. Én voltam a legfiatalabb, a legtörékenyebb, a leginkább sebezhető. Sok mindent megbocsátottam apának ott a temetőben a nyár derekán, de idővel rájöttem, hogy hiába húztam ki a tüskét, a helye továbbra is sajog, s nem hagyja, hogy elfelejtsem az ellenem elkövetett vétkét. Nem szerettem apáról beszélni, és továbbra is dühített, amikor anya a védelmébe vette. Talán, ha megérthettem volna a miértjét, ha anya őszinte lett volna hozzánk, minden máshogy alakult volna. *** Másnap kávét főzött és ágyba hozta a reggelit. A lepedőre csúsztatta a tálcát, vajjal kente mega pirítóst, majd mézzel itatta át. Karcosan siklott a kés az egyenetlen, kemény felületen. – Ahogy szereted – mondta biztató mosollyal, és az ölembe tette a kistányért. Figyeltem az arcát: a rágóizmok feszülését, az álla ütemes mozdulatait. Mohón falta a reggelit, közben néhányszor belekortyolt a kávéba. Lágy és elégedett volt a tekintete. Nehezen tűrtem: az éjszakát idézte, zavarba hozott. Az ágy végében még ott hevert az ing, a földön a tanga és a melltartó. Szex után mindig jobban szerettük egymást. A gyönyörben, mint reggeli, forró kávénkban a cukor, úgy oldódtak fel a sérelmeink. Elhatalmasodott rajtunk a ragaszkodni vágyás, minden


AJÁNLÓ RECENZIÓ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

28

mozdulattal szelídebbé váltunk. Aztán az idő szép lassan elkoptatta a hirtelen ránk omló puhaságot. Megbízható pontossággal tért vissza a közöny. Világos volt, hogy most sem lesz ez másként. Túl a reggelin Tamás testére fonódva hevertem az ágyon, meztelenül, és jólnevelt beletörődéssel simogattam a mellkasát. Nem fogott el a keserűség, nem lobbant lángra bennem a tehetetlen düh. Nem törődtem vele, mi lesz másnap vagy holnapután. Egy, a város központjától távolabb eső grillétterem teraszán ráérősen megebédeltünk. Délután kettő volt, rekkenő hőség. A jégkockák szelíden koccantak a pohár falához, ahogy a pincér mosolyogva elém tette az italt. A citromos limonádé és a csíkos szívószál gyerekkori emlékeket ébresztett bennem. A lenge, virágmintás nyári ruhában, szalmakalapban, langyos szellő borzolta frizurával úgy éreztem magam, mint egy zsenge iskolás lány. Tamás sokáig őrizte a rólam készült képet a mobiljában. Ragaszkodott hozzá, hogy megörökítse a pillanatot. Este a moziban egyre gyakrabban kalandoztak el a gondolataim. Vészjóslóan sok volt a filmben az unalmas jelenet, s ahogy lopva oldalra sandítottam, Tamás arcéle dacosabb, határozottabb vonásokkal köszönt vissza, mint tizenöt éve ugyanebben a teremben. A keze is hosszabban időzött a popcornos dobozban, mint a vállamon. Nyugtalanság lett úrrá rajtam, türelmetlenül vártam a mozi végét. Hazafelé megfogta a kezem. Enyhe, csillagfényes volt az éjszaka, kopogóak, lusták a lépteink. Nyilvánvaló volt, hogy hazaérve ismét szeretkezni fogunk. Az elmúlt két nap tömény bujasággal volt tele. Édesen olvadt a szánkban, mint a rózsaszín vattacukor. Utólag döbbentem rá, hogy még időben ki kellett volna köpni, nem lett volna szabad hagyni, hogy émelyítő ragacsként a szájpadlásomhoz tapadjon. Bár a múltunk nem rejtett vad bulikat, Tamás most mégis táncolni akart. Rászántuk a szombat estét. Taxit hívtunk és egy harmincasokkal telizsúfolt klubba vitettük magunkat. Cipeltük magunkkal a tényt, hogy Tamás nem szeret és nem is tud táncolni. A gyanú minden elvétett lépésnél egyre nagyobbra nőtt bennem. Miféle bűn követel ekkora önfeláldozást? A vasárnapi meggyes pite végleg eloszlatta a kétségeimet, mégsem mondtam rá nemet. Bekevertük, megsütöttük, a teraszon kortyoltuk hozzá a jegeskávét. A pitével együtt nyeltem a könnyeimet is. Fáradhatatlanul pezsegtek a napok: hétfőn közös ebéd, kedden ötkor kávé egy hangulatos kis helyen. Aztán egy szűkre szabott résben hirtelen megrekedtünk. Elfogytak Tamás ötletei, három napig semmi sem történt. Oly fájdalmas volt a csend, mintha betonfalnak ütköztem volna: befelé vérzett az orrom, befelé folytak a könnyeim. Tamás elfáradt, szeretkezni sem volt kedve. Pénteken későn értem haza, elhúzódott az aznapi megbeszélés Saldowskyval. Tamás gyertyafényes vacsorával várt. Meglepődtem. Finom volt az étel, és jólesett a bor. Megkérdezte, hogy telt a nap, de én csak tőmondatokban válaszoltam, nem volt kedvem beszélgetni. Az ágyban végül révbe értünk: bejelentette, hogy hétfőn elutazik, három napra üzleti útra megy, hazafelé pedig beugrik a gyerekekért. Képtelen voltam elaludni, Tamás szétzuhant ábrázata lebegett a szemem előtt. A férjem, szeretőjével az ölében, egy luxusszálloda aranyozott félhomályában. Félórán belül már a vécé fölé görnyedve öklendeztem. Emészthetetlen volt a vacsora, akárcsak Tamás árulása. Végig arra játszott, hogy kielégítve, feltöltődve kevésbé vegyem majd zokon? A szerző személyes blogja: http://haelkeszulmegmutatom.cafeblog.hu/ A szerző facebook oldala: https://www.facebook.com/mkovacsmelinda/?fref=ts.


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

29

▌M. Kovács Melinda

NEGYVEN Június végén Gyula betöltötte a negyvenet. Ez már komoly felelősséggel járó életkor, ha az ember nem figyel eléggé, hatalmába kerítheti a kapuzárási pánik. Épp a minap akadt rá egy tuti cikkre a neten. Tíz dolog, amit negyvenéves korodig meg kell, hogy tapasztalj: ez volt a kifejezetten férfiaknak szánt bakancslista címe. A hatodik ponton meg is akadt Gyula szeme: lakókocsis túra a hegyekben. A férfiban egy szempillantás alatt megszületett az elhatározás: nem kell neki dínomdánom, minek költene egy vagyont rá, hogy megvendégelje a rokonságot, idén hármasban ünnepel a család. Otthon sem árt a csapatépítés: Marcival sosem volt kellőképpen szoros a kapcsolata. Mindig csak a munka, gályázik reggeltől estig, pont a leglényegesebbre, a fiára meg az asszonyra nem marad ideje. Pedig az orvos is megmondta tavaly, amikor a férfi gyanús mellkasi fájdalom miatt jelent meg a rendelőjében: időnként ki kell engedni a gőzt! A stressz a legalattomosabb gyilkos, ha nem akar negyvenéves kora előtt elpatkolni, vezesse le a feszültséget! A gyerek biztosan örülni fog a kirándulásnak. Az asszonnyal sem lehet gond, amióta azt a túrázós könyvet olvassa valami belevaló csajról, aki egyedül kószál a vadonban; egyfolytában egy kis elvonulás után áhítozik. Még aznap délután elintézte a lakókocsit, este pedig megosztotta a családdal a tervét: két hét múlva indulnak a hegyekbe, tíz napra övék a világ. A bejelentés nem várt reakciót váltott ki a feleségéből. Ezt mégis hogy képzeli – háborodott fel az asszony –, hogyan ünnepelik meg így a negyvenet, a rokonok az év eleje óta várják a bulit, ők pedig már szinte biztosra ígérték, nem léphetnek vissza az utolsó pillanatban! Idén a mókusokkal meg a medvékkel ünnepelünk a hegyekben – jelentette ki határozottan Gyula –, pont a negyven okán vágyik valami különlegesre. Hagyni kellett az asszonynak egy kis időt, de végül még meg is könnyebbült, hogy nem szükséges a rokonsággal bajlódnia. Korán reggel, hajnali hatkor indultak útnak. Régen beszélgettek már ilyen jót, gyorsan elrepült az a néhány óra, amit utazással töltöttek. A gyerek jól bírta az autózást, elmerült a táblagépében. Mónika is remekül érezte magát, arcát beborította a gondtalan öröm, az utolsó ötven kilométeren még dalra is fakadt, valami régi úttörőindulót énekelt. Erre aztán a fiuk is félrerakta táblagépet, és rövid tétovázást követően, átvette a stafétát. – „Apu vedd meg nekem a várost…” – üvöltötte egyenesen a férfi fülébe. Vezetés közben mindig szólt Gyula kocsijában a rádió, így képben volt a popzenét illetően. – Jöhet a Rakpart! – kiáltott oda a gyereknek. Jó volt látni, hogy Marcinak elismerés villant a tekintetében. Szikrázó napsütésre érkeztek, a természet varázslatos pompával fogadta őket. A folyó hangja azonnal megütötte a férfi fülét. Víz van a közelben – örült meg Gyula –, horgászni is tudnak. Este körbeülték a tábortüzet és szalonnát sütöttek. Mónika ünnepélyes arccal hozta a pezsgőt meg a poharakat, a gyerek vigyorogva adta át a szülinapi ajándékot. – Szakácskönyv meg DVD? – pislogott Gyula meglepetten. – A bakancslista nyolcadik pontja: mire betöltöd a negyvenet, légy a birtokában legalább öt tuti receptnek! – kuncogott a neje. – Nem árt, ha egy férfi tud főzni – adott igazat Gyula. – De ez a pont az egyedülálló pasikra vonatkozik. Mi szükségem gasztronómiai ismeretekre, ha mellettem van egy asszony, aki jobbnál jobb vacsorákkal vár haza?


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

30

– Több időt fordíthatnék magamra, ha néhanap átvállalnád a főzést – érvelt a felesége. – Egy kávé a barátnőkkel, olykor mozi, hetente kétszer pilates. Nagyon hálás tudnék lenni a felszabadult órákért – súgta kacér mosollyal. Ki volt ez találva rendesen: Gordon Ramsay hipp-hopp megtanítja Gyulának a konyhaművészet csínját-bínját, Mónika pedig ezalatt kitartóan izzad a feszesebb idomokért. Elvégre úgy igazságos, ha mindketten megdolgoznak a hosszantartó, sikeres házasságért. Az izmos combok és formás popsi gondolatára, Gyula minden ellenérve elszállt. Heti két-, maximum három alkalom végül is megoldható, ismerte el. A kirándulás remekül sikerült, apa és fia végre közelebb került egymáshoz. A férfi bizalmas információk birtokába jutott, melyekről Marci még az anyjának sem beszélt. Ennél szebb szülinapi ajándék nem is kellett Gyulának. Pár nap alatt megértette, hogy ha mostantól okos döntéseket hoz, még helyre tudja rántani a kapcsolatát a gyerekkel. Ideje visszafogni a munkát: értékes órákkal ajándékozhatja meg a csemetéjét, az orvosa is elégedett lesz, a szívinfarktus is elkerüli. Az utolsó este, mikor már csak ketten ültek a tűz mellett, a felesége megpedzette a bakancslistát. Ezúttal a sajátjával hozakodott elő, amin szintén akad kipipálnivaló. Imádja a munkáját – szögezte le Mónika – és szívesen írja a cikkeket a lapnak a lélek dolgairól, de kell a kihívás, jólesne végre belevágni valami komolyabb dologba. Elmúlt harminchat, és ha negyvenéves koráig nem debütál, talán már esélye sincs a könyvpiacon. Gyerekkora óta küldetéstudat gyötri, úgy érzi, nem halhat meg úgy, hogy nyoma ne maradna a világban! Az jutott eszébe, mivel ősztől úgyis üresen áll az olaszországi nyaraló, eltöltene ott egy röpke fél évet, azalatt megírhatná a regényét. Gyulának meg kell értenie, hogy egy nőnek is szüksége van az önmegvalósításra! A férfi csak hebegett meg habogott, hogy ezt a Mónika nem gondolhatja komolyan: itt hagyni őt egyedül a gyerekkel. Marci most megy ötödikbe, ez már a felső tagozat, nagy váltás, nehezebb és sokkal több a tananyag, újak a tanárok, a fiúnak szüksége lesz az anyja támogatásra. Arról nem is szólva, hogy ki vezeti majd a háztartást, és mit fognak enni; mégsem tömheti a gyereket félkész kajával hat hónapon keresztül. Nem kell ennek ekkora feneket keríteni, vitatkozott a felesége. A gyerek eddig is színjeles volt, hiszen azt sem tudták mikor tanul. Arra a pár hónapra fogad házvezetőnőt, ami meg a főzést illeti: most kapta meg hozzá a segítséget a Gordon személyében. Gyula számára egyértelművé vált, hogy az asszony már döntött. Utolsó indokként még bepróbálkozott a tornával: mi lesz így a beígért izmos combokkal, és a forró hitvesi ággyal? Emiatt aztán tényleg feleslegesen aggódik a Gyula – nevetett a nő –, lejár majd futni a tengerpartra, az egész napos szellemi munka után, jól fog esni a mozgás. Aznap éjjel Gyula szemére nehezen jött az álom. Ez a negyvenedik szülinap tényleg különleges, extrákkal teli – morfondírozott –, főállású apaság, meg főzőtanfolyam. Be kellett látnia: nem halogathatja tovább, a negyedik x-en túl, ideje végre felnőnie.


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

31

▌Kapolyi György

MAGÁNY Sátrában feküdt a hátán, karjait feje alá kulcsolta, tágra nyílt szemei a feketeségbevesző mennyezetet nézte. Mintha a végtelen sötétsége tornyosulna fölém- szólalt meg félhangosan- a maga közönyös – vége nincs tömegével, kíméletlenségét jelezvén, nincsenek benne fénylő csillagok. Nincs mihez mérni magasságot és mélységet, nem pislákol egyetlen remény sem, az éjszaka sötétje összesűrűsödve áthatolhatatlan kőfalával, lassan rám terül, és összenyom. Semmiféle bátorítást vagy részvétet nem ad, csak a tökéletes egyedüllétet nyújtja, a magányt, ami sorvaszt lelket és hitet, elbizonytalanít, belém ülteti a bizonytalanság remegését. Az ember, nehéz döntések és elhatározások alkalmával mindig egyedül marad, a nagy bizonytalanságában erőszakkal élteti a reményt, mert dönteni kell, és vakon. Minél ismertebb és elismertebb valaki, annál magányosabb. A figyelem és tapintat megfagyaszt, elmagányosít, és még csak ki sem mutathatom, mert én vagyok a követendő példakép. A tábor már elpihent, itt, ott még égnek tábortüzek, lovak dobogásán és horkantásaikon kívül, csak az őrszemek súlyos léptei hallatszanak. Ez lenne a halál előtti csend? Hamar érkezik a hajnal, és feltámad a pokol. A komor és feszült készülődés, ilyenkor még a nagyhangúak is csendesek, csak arcvonásaik árulkodnak a valóságról. Mert a halál közelsége nem fakaszt dalt. A bátrak ugyan úgy félnek tőle akár a gyávák, mindenkinek egyetlen élete van, és az elmúlás lehetőségével csak akkor tudunk viccelni, ha megnyugtatóan messze van. Nem tudok aludni, és kimerülten kezdeni az új napot, ami könnyen lehet az utolsó, nagyon megerőltető. Nagy bűne a sorsnak, hogy ezekben a nehéz óráimban egyedül kell döntenem. Hiszen én is csak ember vagyok, a magam gátjaival és félelmeivel, lehetek fegyelmezettebb bárkinél, de erősebb soha. Az, hogy hibás döntésem mások halálába kerül, ennek a ténynek még elviselése is meghalad. Mert siker esetén sem ünnepelhet mindenki, az ünnepnek ára van, és csatában ezt emberéletekkel mérik. Legszívesebben felugranék, és kirohannék az éjszakába, ordítva káromolnám az égieket közönyükért, mert nem tettem semmit életem folyamán, amitől megérdemelném ezt a magamra hagyottságot. Próbáltam imádkozni, de csak gépiesen mondom a szöveget, nem érzem, hogy bárki- ott fennhallaná.


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

32

Na persze. Ha az ő szemükkel nézem, nem ők csinálják a háborúkat, tulajdonképpen megideologizált baromságokért idő előtt halálba küldjük egymást, és a következő háborúig elfelejtvén az elesetteket, kezdjük elölről, és sosincs vége az értelmetlen öldöklésnek. Mert az öldöklés egy rang, van, aki attól érzi magát mindenhatónak, aztán ő is elesik, és vége a szánni való, silány történetnek Gyerekeket szülünk, a széltől is óvjuk őket, szeretünk és szeretnek, ha felnőnek, délceg vitézekké válva büszkék vagyunk rájuk, aztán egymást verik agyon, egy mondva csinált cél érdekében. Micsoda Isten ellen való vétek! Milyen alapon kérjük az Úr segítségét, mikor ennyire ellene teszünk? Aki holnap elesik, itt hagyja a családját kilátástalan nyomorba döntve, tetemét meg széthordják a keselyűk. Jobban tettem volna, ha férjhez megyek, gyerekeket szülök, és élem a mindennapok hol örömteli, hol keserű valóságát. De belesodort a sors ebbe a szerepkörbe, innen nincs visszaút. Itt vagyok a seregek élén, várva a hajnalt, meg a vak szerencsét. Hatalmas a túlerő, nagy elszántságra lesz szükség, bizonytalan a csata kimenetele. Tudom, a vesztés egyenlő az inkvizíció hideg kamráival, amit csak a rám váró máglya fénye fog megvilágítani. Rossz előérzetem nem hagy még pihenni sem. Az, hogy az én koromban nem akarok meghalni, ez nem a gyávaságom óhaja, hanem az enyém, egy egészséges fiatal lányé, aki előtt ott áll az egész élet. De ettől még itt érzem a sátramban a halált. Félő, már csak egy lehetőségem maradt, szolgai alázattal elfogadni azt ami jön, tudomásul venni az elkerülhetetlent, az ég akarata kifürkészhetetlen. Kiválasztottak, és én elfogadtam. Lehet, hogy ez dicsőség és megtiszteltetés, de szívesen vettem volna, ha más a kiválasztott. Az ember valójában teljességgel tehetetlen, kénye- kedve szerint sodorja a sors, játékszerei a múló időnek. Nem marad más, mint a beletörődő alázat. Lassan itt a hajnal. Ez tűnt a leghosszabb éjszakámnak. Nem is bánom ha vége szakad, vagy győzelem, vagy halál. Most felöltöm páncélomat, és úgy lépek ki a katonák elé, mint a hit, és bizalom szobra. Ennyivel tartozom nekik. Jean D’ Arc kilépett a reggeli fénybe. A vitézek sorfala közt lovához ment, páncéltól nehéz testét felsegítették nyergébe. Szemeit lassan körbehordozta vastól fényes seregén, majd kardját kivonva beledőlt nyergébe, és vágtatni kezdett az ellenséges csapatok tábora felé. Érezte lovának hatalmas izmait, mint kígyóznak, feszülnek nyerge alatt, látta sörényét csapkodni a maga keltette szélben, ami leengedett sisakrostélyán át, kellemesen simogatta felhevült arcát. Lelke megtelt az őt követő lovasok dübörgésével, elűzve minden szorongását, ami még az éjszakából megmaradt.


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

33

▌Bojtor Iván

AZ ÁLOMBÉLI FALRÓL, AZ ÜZENETRŐL ÉS A FECSKÉKRŐL Tudtam! Álmomban ott állt annál a bizonyos falnál. Az, az álombéli fal, valahol egy álombéli városban rejtőzik (Hol máshol?). Már sokszor elmentem mellette, a pontos helyére mégsem emlékszem. Valahol a két titokzatos, egymástól távoli ház közötti úton található. Az egyik ház kétemeletes, karcsú, soktornyú, soktitkú épület. Ajtaján belépve egy szűk folyosó vezet hátra egy háromszögletű, betonozott udvarba. A háromszög csúcsától, vagyis az udvar legtávolabbi pontjától, amely magasabban van, mint az első emelet, kikövezett árkokban zavaros víz hömpölyög a ház felé, melyet jobbról-balról megkerülve, kifolyik az utcára (melynek odakint persze, nyoma sincs). A másik épület egy épülő sorház rész, melyben még csupaszok a téglafalak, a tető még csak épp’ hogy elkészülhetett, a garázsban, amely még le sincs betonozva kupacban áll a sitt. Az első, a régi épület néha egy kis téren áll, egy a valóságban is létező ház helyén. A második helyét nem tudom meghatározni, csak sejtem merre is lehet, álmomban már többször is kerestem. A fal valahol ott állhat a két távoli épület közti utcák valamelyikében. De, hogy melyikben? Láttam. Ott állt fél lábon, másik lábát behajlítva, cipője talpával a falnak támaszkodva, és az eget kémlelte. Először persze nem ismertem meg, csak amikor rám nézett és elmosolyodott. Megrémültem. Akiket álmomban ott láttam a falnál álldogálni, azok kis idő multán, mind meghaltak. Persze arra jártamban, nem ismertem fel mindenkit. Valaki háttal állt, vagy oldalt, volt, akinek a fejére húzott csuklyától nem láttam az arcát. De az övét láttam. Kérdeztem tőle valamit hogy mit arra persze nem emlékszem, és ő válaszolt is – mintha a fecskékről beszélt volna –, de arra sem emlékszem. Tovább indultam, mert fontos, halaszhatatlan dolgom volt (Fogalmam sincs, hogy mi is lehetett?). Meggondoltam magam és visszafordultam. Elhatároztam, hogy egy kitalált ürüggyel elcsalom onnan. De már nem volt ott. Mivel nem emlékeztem már a pontos dátumra, ezért előkerestem a gyászjelentést. 2002. szeptember 3-án délelőtt, római-katolikus szertartás szerint temették. Talán ha húszan voltunk: a család, meg mi néhányan a régi bandából. A ravatalozóban csend honolt. Mint később megtudtam, még a kórházban azt kérte, hogy a temetésén ne szóljon „semmiféle hülye zene”. Ez azért egy zenésztől elég furcsa kívánságnak tűnt. Én azt vártam, hogy valamelyik régi szerzeménye szól majd a hangszórókból… de, azok némák maradtak. Tulajdonképpen azt a bizonyos számot vártam. Írt ugyan jó néhány sokat játszott, de könnyen felejthető dalt, igazi sláger mégis csak egyetlenegyből lett. Arról pedig, csak néhányan tudtuk, hogy ő írta. Az eredeti, komolyzenei darab volt, amolyan kortárs zene. Eleinte kevesen


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

34

ismerték, de később a főmotívumát átírták mindenféle stílusra, ráadásul még bugyuta szövegeket is kanyarítottak hozzá. Állítólag egy nyárvégi reggelen, mikor az éjszakai fellépése után hazaért, és leállította az autót a ház előtt, egy nagy csapat fecske körözött felette. Valahogy az a gyerek versezet jutott az eszébe, hogy „Nézd a fecskék! Nézd a fecskék! Dróton ülő hangjegyecskék.”. Felpillantott a villanyvezetékeken ülő madarakra, kikapott a kesztyűtartóból egy gyűrött füzetet, és írni kezdett. „Nézd a fecskék! Nézd a fecskék!” Ő mindig így mondta. Tamás többször is figyelmeztette: – Te! Nem is így van az a vers. De ő addig erősködött, míg én is elbizonytalanodtam, és mivel nem tudtam melyiküknek lehet igaza megkerestem, a könyvtárban. Gazdag Erzsi verse: Ni, a fecskék! Ni, a fecskék dróton ülő hangjegyecskék. Persze, hiába bizonygattam már én is, csak legyintett rá: – Rosszul tudjátok. Mikor Dóri, az akkori barátnője azon a délután hazaért, azt látta, hogy ott alszik a kocsiban a kormányra dőlve, balkezében a füzetet szorongatva. A villanydrótokon „látott” néhány hangból született meg az a bizonyos szerzemény, amely később az Üzenet címet kapta. Annyira más volt, mint a többi, hogy még egy új szerzői nevet is kitalált hozzá… (Nem. Nem árulom el.) Amikor a ravatalozóból elindult a menet, szitálni kezdett az eső. A sírhely a temető másik végében volt, és mire odaértünk, újra előbukkant a nap. Hirtelen nagy csivitelés támadt. Egy fecskeraj nyargalászott körülöttünk. Hangjuk időnként még a pap szavait is elnyomta. A szertartás után a parkolóban, összeverődött a régi banda egy-egy kézfogásra, meg egy-egy cigarettára. A szokásos: „Na, mi van veled?” meg „Régen láttalak.” után, Tamás mellém lépett és megkérdezte: – Megírod? – Mit? – kérdeztem vissza értetlenül. – Te nem hallottad a dallamot? – kapta fel a fejét Laci. – Nem – mondtam, mire mind rám bámultak. – Persze – legyintett Tamás. – Te, mindig is botfülű voltál. A többiek elgondolkodva bólogattak. Hallgattunk. Eltaposták a csikkeket és szétszéledtek. Azóta egyikükkel sem találkoztam.


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

35

▌Boér Péter Pál

JÓ HÍRREL JÖTTÜNK, LOSONCI! Hosszú, idegesítő csengetés után Laci bácsi odatipegett az ajtóhoz, kinézett a kémlelőn és az ismeretlen jóindulatú mosolyát a bizalommal azonosította. Ajtót nyitott, annak ellenére, hogy az, az utolsó harminc másodpercben ujját le nem vette a csengőről. Mosolygott, de ha Laci bácsi nem nyit ajtót, akkor valami "a törvény nevében kinyitni" jellegű, de nem szó szerinti megoldáshoz folyamodik. – Szép jó napot kívánok! Tessék, kérem, kit keresnek? – Jó napot, Losonciékat! Lászlót és nejét, bizonyos Sarolta asszonyt keressük. – Igen, a kedves nejem éppen gyengélkedik. Parancsoljanak, miben segíthetek, nem szeretném sokáig magára hagyni. Járókerettel is nehezen tud felkelni, és amilyen mozgékony volt egész életében, nehezen viseli, hogy most átmenetileg gyengébb. Mellesleg magam is, hanyagul, elfelejtettem az ágy mellett hagyni a járókeretet. – Jó hírrel jöttünk, Losonci. – Parancsol, kérem? – Losonci, jó hírrel jövök, na, húzzunk be a konyhába, és üljünk le! Hirtelen beléptek még hárman hátvédnek – átlagosan 120 kilós testsúllyal, egybefej, szekrényalkat és két méteres magasság –, nyugtalanítóan nyugodt sleppként; mögöttük egy gyomorbeteg kinézetű férfi, sápadt, fiatal feleségével. Losonci úr nagy nehezen hátra tipegett, hogy fel ne döntsék. Épp akarta mutatni az utat, merre van a konyha, de hirtelen vendégei, eltekintettek a formaságoktól, és egyenes kerülgetéssel befordultak a hálószobába, ahol Sarolta néni, nagy igyekezettel próbált felülni, csípőprotézis műtétje után. Az egyik martalóc – jószívű, neveldéből szabadult gyerek –, Laci bácsit hónaljbilincs átemeléssel, segítőkészen fuvarozta a legkegyesebb, pengeélű, vízhiányos főnöke után. – Szóval, Losonci, ez itt a maga felesége? – Igen, kérem, de mondtam, hogy ne zavarjanak a konyhától beljebb! Gyengélkedik szegény, alig egy hete műtötték, s már száguldozna itt a lakáson belül. Rosszul viseli, hogy nem tud úgy trappolni, mint én. – Egy szó, mint száz, meghoztuk maguknak a... Hát minek is nevezzem, hogy a hála legalább gyér teraszos pitypangmezővel borítsa el az úgynevezett szívüket. – Kinek és miért kellene hálásnak lennünk, uram? – Nekem. Tudniillik holnap délután jönnek a végrehajtók. – Tessék? Össze méltóztatik téveszteni valami rossz arcú ismerősével, a legalább egy milliárd közül. – Mondja, maga ismer engem? Lehet egy milliárd is, nem nagyon fogott mellé! Maga itt a Losonci, ez a fekvő személy pedig, ahogy maga is megerősítette az előbb, Losonciné, Sarolta. Jól mondom?


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

36

– Persze, igen. Na, éppen ezért zöldség, amit itt az előbb morzsolt le tévedéséből. – Ne fáradjon, majd én összeseprem. Úgyis energiatúltengésben vagyok, mint látja. – Uram, a végrehajtók holnap délután érkeznek. Előbb a bútorokat viszik el, azt elárverezik – nagyjából hetvenöt fillérért –, ha jól felfésülik. A lakásból azonnal kitoloncolják magukat. – Hová toloncolnának, ez itt a mi lakásunk. Saját, tudja? Nem bérlemény, vásároltuk, negyvenhat évig dolgoztunk érte! – Ugyan, kérem! Ne kicsinyeskedjen! Ki a fenét érdekel a maga negyvenhat éve, Losonci! – sziszegte egyre kevésbé udvariasan, az udvariatlannál is udvariatlanabbul, leborult páfrányszinten, mint egy fosszília, a szívhiányos. – Ugye elfelejtették befizetni a hátrányos helyzetű Hold-turisták kötelező segélyösszegét? – Mit tetszik mondani, kérem tisztelettel? – Befizették vagy nem? – Hát én erről nem is tudtam, ez mekkora összeg? – Milyen pénznemben gondolja? Én legszívesebben euróban gondolkodom, ez bizony 75 eurocent évente. Ilyen körülmények között teljesen jogszerűnek láttam az intézkedést, amelyet fájdalom, de magam indítványoztam. – No de, kérem, a fiam, Robi megkapott minden számlabefizetéshez szükséges pénzt! – Ki az a Robi? – Mondom, hogy a fiam. Sarolta néni nem bírta tovább, felugrott – nem biztos, hogy ez orvosilag ajánlott volt –, Laci bácsit lelökte az ágyra, csípőre vágta a kezét, felszisszent, összeszedett minden erőt, és a szívhiányos téglaporszínű bajuszába kiáltotta: – Igen, tudok erről az adóról, tegnap olvastam az újságban, mikor a tripla nagyítómat kénytelen voltam elővenni, már le is rendeztem telefonon Robikámmal, hogy ma fizesse ki. Tudja, ez körülbelül annyi jelent... Hínnye, maga téglaporozza a bajuszát? Így, ahogy beszélek, szerteszéjjel száll róla a téglaszínű púderség. Na, szóval, ez annyit jelent, hogy már legalább négy-öt órája kifizette. – Fájdalomtól megtört szívvel tudatom, hogy én reggel hétkor adtam be a felkérést, amit jóvá is hagytak. Nézze csak! Benyúlt igen baljós színű aktatáskájába, és egy kinyomtatott papírost adott át. – Látja? Nem tudom, ez az olvasószemüvege? – Az, kisfiam – visította Sarolta néni. Laci bácsi közben elaludt, de erre megébredt, mert Sarolta néni visítására nem lehet nem megébredni. Olyan az, mintha quaddal akarnának tojáshéjakon járni. Reménytelen! Elkezdett olvasni. – Öreganyó, ugye nem gondolja, hogy végigolvashat mindent? Itt felül és alul olvassa csak! Tatika is felült, kinyújtotta előre kezeit, ökölbe szorította, belekapaszkodott a semmibe és a harmadik nekilódulásra felegyenesedett. – Mutasd, Sárám, ez nem lehet igaz! Az a baj, hogy igaz, amit ez a roppantul kellemetlen betolakodó állít. – Losonci, maga ne betolakodózzon engem, ez itt az én lakásom, ha éppen meg akarnám venni, de nem! Már a bejárati ajtóban kilátásba helyeztem, hogy én a jótevőjük vagyok. Itt van, kérem, egymillió forint, pár száz kilométerre innen vehetnek maguknak egy szobakonyhás, gyönyörű kráterfüst színű, cipőfűzős eresztékekkel is megerősített 11 négyzetméteres családi házat, udvarral, kerttel, olyan másfél ár teljes területtel. Ezt is megszerveztem már, meg is van a jövendő otthonuk. Parancsoljon, kérem, a térkép. Látja, Kökörcsmörcsönybe költözhetnek már reggel. Egy, azaz egy, ingyenes odaszállítási akciót is szervezünk, kizárólag maguknak, így aztán pakolják össze, amijük van. – Ez itt valami televíziós játék? – Hol itt a röhögős kamera, Losonci? Ez nem televíziós játék, ez itt az élet. – Á, a Valós Villás-ból jöttek! – A legéletszerűbb életből, kérem. Na, most maguk megkapják az előbb említett horribilis összeget... – Ne játsszon az idegeinkkel, kérem – sikította Sarolta néni –, ez a lakás legalább tizenötször annyit ér.


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

37

– Mondja ezt holnap a végrehajtóknak, akik amellett, hogy jól kilakoltatják, és elárvereznek mindent, még vagy 15-20 milliónyi büntetést is kirónak magukra, mint hanyag – Hold-utazást, és egyebeket segíteni nem kész – állam alig állampolgáraira. A világpolgárságról már ne is beszéljek. – Nincsen nekünk megtakarított pénzünk, mi a fenéből fizetnénk ki? – Ja, hát akkor magukra sóznak 15-20 évnyi szigorított börtönbüntetést, és majd 105 évesen szabadulnak. – Ez azért nem járja! – méltatlankodott Laci bácsi. – Na, hagyjuk a hülyeségeket, kotródjanak már el innen! – emelte rájuk járókeretét Sarolta néni, és zászlóként forgatta azt feje fölött. Az eddig mozdulatlan hátvédek előléptek, egyikük Sarolta nénit, a másik a pörgő-forgó, jogtalanul viselt fegyvert hatástalanította. – Losonciné, reggel feljelentést teszek – természetszerűen –, hogy megtámadott minket. – Na de, kérem! Maguk ide mi a fenéért jöttek be, senki nem hívta önöket! – zümmögte orrán keresztül Laci bácsi, aki nem akart ibolya helyett egy csokor virágot sem átadni nekik. – Ez nem akarat kérdése, Losonci, ez a lakás már nem a maguké, maguk itt bűnözők. Jó lenne tudomásul venni, vagy elfogadja, amit ajánlok, vagy cuccaikon és lakásukon kívül – fene tudja, meddig – élhetnek néhány hónapot, vagy egy-két évet, azt is sitten töltik, ami ebben az életkorban nem biztos, hogy olyan rossz, de nem együtt. – Mondja, Sarolta, maga szeretne enélkül a remegő trottyant nélkül élni még néhány hónapot? Sarolta néni elvisította magát: – Nem néhány hónapot, évtizedeket akarok még Lacikámmal élni, vegye tudomásul! – Losonci, maga hogy áll a felvetettekhez? – Mit vetett fel? – A kérdéshez! Szeretne-e dutyiba ülni, Losonciné nélkül? – Fészkes francot! A sok hülye bűnöző között, mi vagyok én? Na de, kérem, ennél egy kicsit több empátiát várnék még maguktól is. Gyűrjék már össze egy cseppet a kisimított egyet nem értés ránctalanját! – Losonci, most nézzen Losoncinéra, maga meg Losoncira! Na, kérem, sehány másodpercnyi gondolkodással döntsék el, az utcán, vagy abban a gyönyörű házban szeretnének élni, amit felajánlottam. Itt a fénykép, nézzék meg! – Uramisten! Ez egy viskónak is alig nevezhető valami, talán inkább bódé, mint ház. – Van ebben, kérem, minden. Belterület, padló, plafon, ajtó, ablak, teljes felszerelés, ha tovább akarják szépíteni és bővíteni, az már szuverén joguk, persze ha kifizetik a megfelelő kvótákat.... Nem biztos, hogy ezt így mondják, de olyan jól esett ezt a szót használni, mert felelőtlenek maguk, Losonci. Igen, vagy nem a válasz? Reggel már indulni is kell. – De hát senkit nem tudok értesíteni, mi meg nem tudunk itt bútorokat cipekedni! – Na, lássa, milyen vajszívem van! Azt a két éjjeliszekrényt, az ágyat, meg ott a sarokban a kis asztalt, két hokedlit, konyhából a kis asztalt emberbarátilag, csak úgy ingyenesen, magukkal együtt odaszállítjuk. Megdumáltuk a dolgokat, felfogták, mekkora szerencséjük van velem? A szívhiányos nem értette a csendet, neki nagyon hevesen harsogó, ropogós igenek kellettek volna. Ehelyett szívfájdalmára, két vérszegény, nyamvadt, betegesen szerencsétlen, legörbült ajkú igen szállingózott a szoba légterében, amik – ha a bent zümmögő szúnyogok szárnycsapásai nem erősítik fel –, a hallhatatlanság mélységében maradnak. – Losonci és maga Sarolta, jól döntöttek, reggel érkezünk. A szekrények mögött álló két furcsaság mosolyogva dalolta egymás fülébe. – Ugye, kicsim, mondtam, hogy jó vásárt csinálunk, hét millióért ingyen van ez a lakás, megér ez kétszer annyit is.


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

38

▌Boér Péter Pál

KICSOMAGOLT BECSOMAGOLTAK Takács úr fejében cintányéros dobszólót járt a fabatkát sem érő sorozatgondolat, kiirtó kísérlet. Szorosan a járda mellett, falhoz simulva, már-már csiszolva azt, lépegetett. Bal kezével végigsimította hátrafésült, ősrégi hajolajjal egybetapasztott, dús, erős tincseit. Tehetett volna hajzselét is, de nem volt bizodalma benne, még gyerekkorában raktározott néhány hordónyi hajolajat, hogy biztosan maradjon egész életére. Szokatlanul üresen tátongott az utca. Erre a dologra akkor figyelt fel, amikor egy cserép valahonnan a magasból – gyöngéden, mindig ápolt frizurája kellős közepén – vágódott be. Az érzés is bevágódott valahová, a boka ínszalag tájékába. Nem közönséges tetőfedő cserép, hanem színesre cicomázott, jóféle virágfölddel teli illette fejen a menetelőt. Megállott, elcsodálkozott. Előbb nézelődött egy kicsit, aztán, amikor felmérte, hogy semmi különösebb baja nem lett, a két térde váratlanul funkcionálisan megszűnt a reájuk rótt kötelességet teljesíteni. Talán hároméves korában tottyant utoljára olyan bájos huppanással, az arcán fehér fogsora mosolyával díszítve, mint most. – Ejnye, azt a rózsaszínű kutyakombinét! – gondolta, és már fel is pattant... volna, ám e helyett akaratlanul, csendben könyökére hullt, és lágyan hanyatt terült a járda kellős közepén. Két szeme nyitva maradt, és mozdulatlanul követte az égen ide-oda mászkáló, salakos hószínű fellegek közül kibukkanó napot, amely, úgy érezte, bágyadt megvilágításával is kiégeti a szemét. Pedig milyen messze állt az a fény az augusztusi kánikulák egész eget beterítő, mindent szétvirító napétól. – Hová lettek a becsomagoltjaim? Kicsomagolódtak! – suhant át fejében egyre komorabb arccal a gondolat. – Nem bírom a fehér békegalambok naptól vakító röptét – gondolta és minden erejét összeszedve a nyitva maradásra ítélt szemét behunyta. Ez a munka csak félig-meddig sikerült. Szemhéjai legördültek, közben elégedetten nyugtázta, hogy a garázda cserép színes miszlikre hullva vesztette életét. Beleszagolt a koromfekete földbe, és boldogan vette tudomásul, hogy első osztályú minőségű! Mozdulni nem tudott. Szeme csekélyke résen át táskáját és annak tartalmát nem láthatta, nehezen gondolkodott. Muszmoghatnékja támadt, ebbe bele is fogott. Szeme sarkából kereste a kicsomagolt becsomagoltakat, de csak a mellette álló oszlopszerű égimeszelők kalapos felállású csoportját látta, amint két lábra állva, mozdulatlanul, mindegyikük fog egy-egy kicsomagolt becsomagoltat, pedig kincseit évtizedekkel korábban bezsírozva, használatlanul rakta el, az azokat használatba venni akarók elől. Már túl jól látta, hogy mindegyikük egy-egy kicsomagolt becsomagoltat nagyon fog. Aggasztotta, mi lesz, ha nem tud megmozdulni, esetleg ezek a zsiráfnyakú, mozaiknak tetsző élőkép-alkotók fogják, elviszik és használatba helyezik azokat. Bár, ahogy látása kitisztult, furcsán elnyúlt arcokat észlelt, így a kicsomagolt becsomagoltakra valami más jövő szakadt.


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

39

Fogók voltak ők, de fogták őket az elnyúlt fejű kétlábúak. Patkányfogókat fogtak, s jól fogták őket a fogók. Valahogy végre sikerült becsuknia a szemét. Előbb sárgán, majd teljesen zölden világított lámpája. Ismét kinyithatta a szemeit, és felkönyökölt. Mellette egy segítőkész, négykézláb álló, furcsán nézelődő emberke szöszmötölt. – Jól beverte a fejét. Bocsásson meg, azt hiszem a gondatlanságot én követtem el a harmadik emeleten. Tudja, ahogy elosontam a virágcserép mellett, picit megsúroltam, de annyira a szélére tették a tulajdonosok, várható volt, hogy magától is leesik. Jöjjön, segítek felállni! – Nem szükséges, egyedül is sikerül. Nem lát itt körülöttem egy csomó patkányfogót? A négykézláb térdepelő arcán a rettenet jelei után két könnycsepp gurult végig, majd mély, cincogásszerű jajt kiáltott: – Maga patkányfogókat árul, netán használja is őket? – Fészkes fenét! Kölyökkoromban, mikor megvették a szüleim, bezsíroztam és becsomagoltam őket. Úgy elrejtettem, hogy soha nem találták meg, egyet sem használtak közülük. Aztán, mikor a magam lábára álltam és elköltöztem, legféltettebb kincseim gyanánt a hálószobámban, az ágyam alatt őriztem a mai napig. – Mi lelte, hogy éppen ma vette őket elő? – Ugyan, uram, mindennap előveszem. Látja azt a gyönyörű dobozt, ahogy be vannak csomagolva? – Csak voltak, szerteszét hever itt minden! – Mindegy, abban a kofferben hordom, viszem őket, hogy a becsomagoltak ne tudjanak kicsomagolódni. És ma látja, épp a maga közbenjárására kicsomagolódtak a becsomagolt fogók. Az előbb még annyian fogták őket, annyi volt a patkányfogó-fogó, hogy csuda. Ahogy észrevették, hogy éledek és térek magamhoz, úgy tűntek el rejtekükbe, akár a száguldó üstökös csóvája után a semmi. Maga meg most itt segít nekem, de már jól vagyok. – Ne hősködjön! Felülünk szépen, most térdeljen fel! – Felállok! – Várjon, nyújtom a kezem. Úgy! Szédül még? – Már egy cseppet sem. Össze kell szednem a fogóimat, hogy elő ne kerüljenek. Tudja, a rejtekükből! – Akkor szedegessen nyugodtan, én is eltűnnék. És a furcsa, segítőkész idegen, újra négykézlábra helyezkedett – a számára természetes testhelyzetbe, összement – és beugrott az első pinceablakon. Takács úr összeszedte a kicsomagolt fogókat, újra becsomagolta őket, hogy ne legyenek kicsomagolt becsomagoltak, és még véletlenül se legyenek fogók sem, akik őket fogják. A patkányfogókat berakta zsírozott dobozukba, majd féltve őrzött táskájába, leseperte a haját, és indult tovább.


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

40

▌Dinók Zoltán

CSILLAGÁSZ Reggel hétkor kelt, evés helyett munkához látott. Egy új bolygót szeretett volna felfedezni. A távcsövön keresztül egy ismeretlennek tűnő égitestet vizsgált. Izgatott volt és elégedett. Mielőbb közölni akarta munkatársaival: elérte a célját, híres csillagász lesz. Róbert talán kicsit mániákus volt, de minden zseni az. Mert ő igenis az volt: zseni. Tudták ezt a kollégák is. Beült egy ivóba, hullarészegre akarta inni magát. Úgy érezte, a kimagasló eredményért jár a feszültségoldás és a jutalom. Az ivóban kevesen voltak, de a sör könnyedén csúszott le a torkán. Kicsit később megjelent az egyik legjobb barátja: Ernő, a kémikus. A férfi rendelt egy sört, majd ráérősen odasétált Róbert asztalához és leült. – Szevasz, barátom! – köszöntötte. – Egyedül iszogatsz? – Igen. – Talán valami nagy bánat ért? – Nem, épp ellenkezőleg – mondta Róbert. – Hatalmas a boldogságom. Felfedeztem egy új bolygót. – Ja, értem: a munkád örömére iszol. – Felfedeztem egy bolygót. Tudod milyen nagy dolog ez? Ernő látta, hogy Róbert részeg, ráadásul, úgy gondolta, mindig is dilis volt egy kicsit. Máris unni kezdte a társaságát. – Jó, elismerem a tudásod, de azért maradj két lábbal a földön! Csupán a dolgodat végzed. – Egy bolygó felfedezése nem kis dolog. Gyerekkorom óta csillagász akarok lenni, mert úgy képzelem, a bolygókon béke és nyugalom van. Na meg boldogság. – De amit felfedeztél, azon nincs is élet. Róbert elmosolyodott. – Valószínűleg nincs. De ez most talán nem is lényeges. Ez a szenvedélyem, a csillagászatba vagyok szerelmes. Emlékszem, amikor megkaptam az első távcsövet… – Róbert elérzékenyült. Ernő döbbenten nézte a barátját. Róbert, kezében a söröspohárral csaknem könnyezett. – Az apám, ha látna, büszke lenne rám – mondta. Már nem is figyelt Ernőre, magába mélyedve beszélt. Ernő jobbnak látta, ha lelép. – Mennem kell… – mondta. – Jó, menj csak! – szólt a másik, aztán tovább elmélkedett: – Jó érzés, hogy eggyel több bolygót ismerhet általam az emberiség. – Így van – helyeselt Ernő, majd elment. Róbert ottmaradt magányosan a sörösüvegekkel. Egész életében erre vágyott, s most mégis boldogtalannak érezte magát. Elérte a célját, de mit ér az egész, ha nincs kivel megosztania a sikert?


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

41

▌Veres Roland

SZELLEM Meghaltam. Ez nem egy in medias res kezdés. Nem mesélem el, hogyan haltam meg. A halálom legalább olyan jelentéktelen és unalmas, mint az életem volt. Éltem, aztán meghaltam. Három szóban összefoglalható az egész. Ez a sztori nem erről szól. Csak azt akartam, hogy még az elején tisztázzuk a dolgot. A tévét nézem a lakásomban. Nagyjából ez az egyetlen szórakozásom, mióta szellem vagyok. Nem tudom, miért ragadtam itt. Nem tudom, miféle befejezetlen ügyem maradhatott. Az igazat megvallva elkezdett dolgaim sem voltak. Az is lehet, hogy pokolra kerültem. Ki tudja, lehet, hogy a pokol az, ha az örökkévalóságig senki sem vesz rólad tudomást. A tévét nézem, amiben egy színész a tévét nézi, amiben egy színész a tévét nézi. Az örökkévalóság modern lenyomata. Én vagyok az egyetlen, akinek nincs szerepe ebben a tragikomédiában. A csendes megfigyelő vagyok. A színészt legalább figyelik az emberek. Reakciókat vált ki. Érzelmeket. Nevetést. Megvetést. Szexuális izgalmat. Én már nem váltok ki senkiből semmit. Senki sem lát. Az jár a fejemben, mennyire másokra utaltak vagyunk. A külső vissszacsatolások nélkül létezésünk megkérdőjelezhető. Mint mikor elkezd fájni olyan belső szerved, amiről azt sem tudtad, hogy van. Mint mikor elkezd fájni a szíved egy lány miatt, akiről azt sem tudtad régen, hogy létezik. Ha egy fa kidől az erdőben, de senki nincs ott, hogy hallja, vajon attól még hangosan teszi azt? Csak váltogatom a csatornákat. Az egyiken a Poltergeist megy. Az a szőke kislány a tévé felé nyúl. Ösztönösen a tévére tenyerelek. Szerencsétlennek fogalma sincs, két tűz közé került. A tévéd előtt izgulsz a kislányért. A körmöd harapdálod. A párod kezét fogod. Vagy a párod kezét harapdálod. Rólam azt sem tudod, hogy létezek. Ilyen téren a filmek és regények szereplői élőbbek, mint én. Rájuk figyelnek. Ilyen szempontból, számodra létezőbb az a szőke kislány, mint az a szőke nagylány a szomszédomban, akiről azt sem tudod kicsoda. Rá se ránts. Ő meg azt nem tudja, hogy én ki vagyok. Pedig a szomszédom. Fura dolog ez. Gyűlöltem a munkámat. Most, hogy meghaltam mégis ide térek vissza. A folyosókat járom. Elkeserítő a tudat, meghaltam, és látható, az élet nem állt meg. Mintha az életem semmiféle hatással nem lett volna itt semmire. Csongor, a marketinges ugyanúgy elmegy mellettem, mint mikor még éltem. A főnök titkárnője ugyanúgy levetkőzteti a szemével. Teszi ezt a kezével is az ebédszünetekben. A Barát Bori összeszerelő üzem takarítószer raktárában. Mint valami beteg gyerekcsináló rituálé. A termelést növelni kell. A hatékonyságot fokozni. Persze nekik fogalmuk sincs róla, hogy tudom. Soha nem vették észre, hogy észrevettem őket.


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

42

És igen, egy játéküzemben dolgoztam. A világ egyik legvidámabb munkahelyén. Csongor is mondta nekem egyszer. Marketinges. Az árut el kell adni. – Ez a világ legvidámabb munkahelye, Tódor. – Tibornak hívnak. Az udvaron a kollégák vidáman cigiznek. Olyan boldog itt mindenki, hogy a sok mosolytól szájuk már elfáradt, és csak lefelé tud görbülni. Szellemalakomban észrevétlenül elsétálok mellettük. Hallom, miről beszélnek. Csupa vidám dologról. Polipról. Rákról. Méhnyakról. Ilyen kedves állatkákról. Megpillantok egy lányt. Messze ül a többiektől az egyik fal tövében. Arca a térdébe temetve, combjait karjaival körbezárva. Kétségem sincs. Szellem. Odamegyek hozzá. Megszólítom. Felnéz. Most már biztos, hogy ő is halott. Meg is kérdezem tőle: – Te mibe haltál bele? Elkerekedő szemekkel néz rám. –Micsoda? Hagyj békén. – Felpattan. Elrohan. Végre valaki, aki lát. Végre valaki, akivel beszélhetek. És itt hagy. Jellemző. Előlem még egy kísértet is elmenekül. Valószínűleg még nem fogta fel, mi is történt vele. De ilyen ez. Egyik nap még érzed, hogy élsz, ver a szíved, másnap meg szinte minden átmenet nélkül szellemmé válsz. És észre sem veszed. A lakásomban járkálok. Jellemző. Szellemként akárhová mehetnék, mégis a lakásom és a munkahelyem között ingázok. Lefekszem a padlóra. Az emlékeimen merengek. Ha nincs mit csinálnia az embernek, ezt teszi. Régen eltűnt dolgokra gondol. És annyira belemélyed az emlékezésbe, hogy fel sem kel onnan, hogy új emlékeket szerezzen. Aztán mikor később visszaemlékszik, mindig csak azt látja, hogy a padlón van. Valamiért az iskolás éveim jutnak eszembe. Csendes voltam. Átlagos tanuló. Az osztálytársaim azt sem tudták, ki vagyok. A tanáraim azokkal foglalkoztak, akik folyton bajt kevertek. Őket az egész iskola ismerte. A ruhásszekrényemhez sétálok. Már rég elfelejtett ruhák közt turkálok. Olyanokat is találok, amiknek már a létezéséről sem tudtam. Elkerülték a figyelmemet. Nem hordtam őket. Megakad a szemem a régi bőrkabátomon. Még a punk korszakomból származik. Azok voltak az igazi évek. Akkor éreztem, hogy élek. Magamra veszem. Egy halott állat bőrét, egy halott emberre. Elképzelem, ahogy valaki belép a szobába, és csak a menő kabátomat látja lebegni a semmin. A hifimhez lépek. Elindítom a Clash első albumát. Az album címe is az, hogy „összecsapás”. Maximumra tekerem a hangerőt. Pogózok. Magammal táncolok. A falak remegnek a punk energiától. Az átlátszó üvegek reszketnek a lázadás hangjától. Dörömbölnek az ajtómon. Úgy látszik, fogalmuk sincs, hogy meghaltam. Valószínűleg előtte azt sem tudták, hogy itt éltem. Végre figyelnek rám. Az ajtón a dörömbölés, a hifiből a csörömpölés pokoli mennyé változik körülöttem. Hosszú idő után először vigyorodom el. Megnézem magam a tükörben. Igen, megnézem. Nem vámpír vagyok. Szellem. Szinte magamra sem ismerek. Eldöntöm, ideje, hogy szellemből kísértetté változzak. Bevetem minden kopogó szellemes tudásomat. Kávéscsészéket borítok le a munkahelyemen. Vörös rúzzsal írt üzeneteket hagyok a tükrökön. Graffitiket a házfalakon. Belebirizgálok a ppt-s prezentációkba a meetingek előtt. Így lesznek a cuki reklámszlogenekből, nos, végeredményüket tekintve női sikolyok, felháborodott fejrázások, rekedt káromkodások. Pedig én nem káromkodom ezekben soha. Csak a vezetőség nem érti a szarkazmust. A megalázott titkárnő igen. A konyhásnő is. A takarító. A fénymásoló fiú, aki többszörösíti is ezeket. A papírok összeragadnak a röhögés közben rájuk fröccsent nyáltól. Meggyűrődnek az ökölbe szorult kezektől. Megkeményednek a…, nos, nem akarod tudni. Egy zeitgeist poltergeist lettem.


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

43

Végre figyelnek rám. Végre tudják, hogy létezem. Meg kellett halnom, hogy végre észrevegyenek. Miért nem jutott eszembe ez az egész még életemben? Jó, most mondhatod, utólag mindig okos az ember. Éppen egy szexi szatirikus haikut írok a vécé egyik tükrére, mikor belép Csongor. – Hát te csinálod ezeket? – Na, végre észrevett ez a kis rohadék. Valószínűleg egy médium. Van olyan elmebeteg. Még mielőtt kirohanna az ajtón, elkapom. A fejét belenyomom a legközelebbi vécébe. Lehúzom. A vécét. Nem Csongort. Most mondhatod, hogy ez gyerekes, de akkor egyrészt eddig jellemző módon nem figyeltél arra, amit meséltem, másrészt ez még mindig egy játéküzem. Kimegyek a vécéből. Csongor nem sokkal később vágja ki az ajtót. – Csongor. Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott – mondja a HR-es. – Tódor volt – mondja Csongor. A HR-es azt mondja: – Itt nem dolgozik Tódor. Az udvaron újra találkozok a lánnyal. Odamegyek hozzá. Rám néz. Feláll. Ezúttal nem fut el. – Már értem a kérdésedet. Hogy mibe haltam bele – mondja. Szemének kék tavából cseppek szöknek arca árkába. Sétálunk. Azt meséli, az apja egy karrierista fickó. A munka az első, a család meg csak egy fogalom, aminek nem érti jelentését. Azt meséli, úgy bánt anyjával és vele, mint két alkalmazottal. Egy gyapotültetvényen. Egy darabig bírta, de az erőltetett mosolyok edénye egy idő után elveszti erejét, és fejjel lefelé a padlóra hull a könnyek súlyától. – Megváltoztál azóta, hogy legutóbb láttalak – mondja. Nem fejezi be a történetét. Átmenet nélkül témát vált. Talán nem szokta meg, hogy figyelnek rá. – De még mennyire – mondom. Rávigyorgok. Aztán hidegvérű vigyorom, mosollyá melegszik. – Hagyd, hogy segítsek. Egy ideje a játéküzem egyik raktárában lakom. A spontán punk koncert után, mikor hazamentem, üres volt a lakásom. Mint egy panoptikum. Nyilván rájöttek, már meghaltam. A raktárban régi eldobott játékok hevernek mindenfelé. Zöld nyulak fülek nélkül. Rózsaszín mackók szemek nélkül. Kisautók kerekek nélkül. Akciófigurák férfiasságaik nélkül. Amúgy sem volt nekik, de már karjuk sincs. Megégett Barbie babák. Összetört babaházak. Holtsápadt pisilősbabák. Valamiért egyedül a plüsssünök maradtak érintetlenek. Schopenhauer sündisznói. Régi emlékek színes kavalkádja. Temetője azoknak a vidám perceknek, amikre már nem emlékeznek egykori gazdáik. Az üzem újrahasznosítás céljából gyűjtötte össze őket. Aztán rájöttek, olcsóbb újakat készíteni, mint a holtakat szervdonornak használni. Így a raktárban évek óta nem járt senki. Rajtam és Lujzán kívül. – Itt laksz? – kérdezi. – Igen – mondom. – Sokkal szebb, mint az otthonom volt – mondja. Elmesélem neki a tervemet. Hogy össze akarom keverni a gépekben a játékok darabjait. A frisseket ezekkel a régiekkel. Hogy a halott állatok újra életre kellhessenek. Hogy valaki játsszon velük. Hogy valaki figyeljen rájuk. Hogy újra létezzenek. Lujza elmosolyodik. Kezébe veszi az egyik búgócsigát. – Nekem is volt ilyen. Órákat játszottam vele. Csak néztem, ahogy pörög, és pörögtem vele, körbe-körbe, míg bele nem szédültem – mondja. – Tudod, már el is felejtettem. – Akkor segítesz? – kérdezem. – Segítek. Megfogja a kezemet. Megtette az első lépést, hogy megszabaduljon a magánytól. És ezzel az én magányomat is megszűntette. Besétálunk az üzembe. Egy szellemnek nem kell lopakodnia. Úgysem veszi észre senki. Az éjszaka leple alatt tesszük, holott nem lenne rá szükségünk. De így autentikus. Halálunk után is ugyanúgy a klisék rabjai vagyunk, mint életünkben.


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

44

Kicserélgetjük a játékok részeit. Az újakat a régiekre. Cuki Frankenstein játékokat készítünk. Várom, hogy csapkodjanak a villámok. De meleg nyári este van. Nem mindent kaphatsz meg, amit akarsz. A villámok helyett nevetésünket a biztonsági őr mennydörgő hangja töri meg. – Ki van ott? Lujza futni kezd. Én meg sem moccanok. Teljesen felesleges. Szellemek vagyunk. Minket nem látnak. De a biztonsági őr észreveszi Lujzát. A meleg nyári éjszakában az egyetlen villám a biztonsági őr pisztolyából kiszakadó torkolattűz. Fel sem fogom, mi történik. Lujza sikoltva zuhan a földre. Odarohanok hozzá. Vére vörösre festi a sárga csík előtt a betűket. „Ne lépje át a határt!” Megfogom a kezét. – Lujza, te nem vagy szellem? – Te sem vagy szellem, butus – mondja. Még van ereje egy utolsó erőltetett mosolyra életében. Pontosan értem mire gondol. Többé már nem vagyok szellem, akit senki nem lát. Kísértet vagyok. A biztonsági őrök körbeveszik Lujza holttestét. – Lujza? – kérdezi az egyik biztonsági őr. Szegénynek meg kellett halnia, hogy észrevegyék. Egyre több biztonsági őr jelenik meg. Nem értem miért fognak még mindig fegyvert rá. Már megölték. – Álljon fel, és tegye a kezét a tarkójára! Rájövök, hozzám beszélnek. Felállok. Körbenézek. Megfigyelnek. – Tibor? Te vagy az? Izzadok. Szívem lüktetni kezd. Létezem. Biztos, hogy létezem, mert látnak. Észrevesznek. Figyelnek rám. A szerelősor mellett belebámulok a számítógép monitorjába. Te eddig is figyeltél rám?


NOVELLA MESE

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

45

▌Urbán-Szabó Béla

A MAGÁNYOS OROSZLÁN Az erdő királya, Jakabosz, reggeli sétáját tette. Furcsállotta, hogy már jócskán elmúlt a virradat és sehol semmi reggeli nyüzsgés az erdőben. Csak a madarak csicseregtek, csiviteltek, adtak mindenféle hangokat fent a fákon. – Könnyen vannak! – gondolta az állatok és az erdő királya. – Tudják, hogy ott fent nem bírok szétcsapni közöttük. Az egyik bokorból éppen neki rontott Rókuszi, aki meglepetésében úgy megijedt Jakobosztól, hogy minden szőrszála fölállt. – Hová–hová ilyen nagy igyekezettel? – kérdezte az erdő királya. – Ééénn csaak úúgy jövöök–meegyek, neem roohaanok – nyöszörögte megszeppenve. – Mi van, megdadogósodtál? – Ááá, neem.! Az ijedtségtől lassan kezdett magához térni a rókalány. – Mi ez az állati nagy csönd? Csak ezek a tollas égiek vertyognak itt… – Nagyon korán van még uram–királyom. – Beszélsz badarságot! Hol van már a reggel! Valami baj van? Idegesítő ez a csönd. – Semmi baj nagy király… Az állatok látták, hallották, hogy jössz. Nem akarják megzavarni méltóságos nyugalmadat a reggeli sétád közben. Ezért inkább félrehúzódnak… – Ami igaz, az igaz! – mondta Jakobosz megrázva büszkén a sörényét. – Ki nem állhatom, ha megzavarnak a nyugalmamban. – Mégiscsak te vagy a király! – így Rókuszi, akinek ekkorra már lesimult a szőre és elmúlt a dadogása is. – Bizony ám! – Jól mondod, rókalány… Ami igaz, az igaz! Jakobosz lubickolt a róka nyájas szavaiban. Mintha minden egyes szóval simogatták volna a sörényét. Ment ez még így egy darabig, aztán a róka óvatosan elköszönt. Ahogy távolabb ért, futásnak eredt. Engem sem látsz többet!, gondolta magában Rókuszi. Úgy rohant ki az erdőből, ahogy a lába bírta, vissza se nézett. Jakobosznak eszébe jutott Nyuszika, aki nem régen azzal állt elébe, hogy legyenek barátok. Akkorát nevetett ezen a kérésen, hogy zengett bele az erdő. El is iszkolt azon nyomban Nyuszika. – Kár, kár…! – szólt a rangidős varjú az egyik fa tetején. Legalább Nyuszika itt lenne!, gondolta magában az állatok és az erdő királya. Eltűnt mindenki, mintha a föld nyelte volna el őket. Már csak a feleségem van itt, ő vár engemet otthon. Már csak neki vagyok a királya. Mit ér már így ez a királyság! Mit ér ez a királyság, ha uralkodni sincs kin! A vén varjú csak mondta a magáét a fa tetején: – Kár, kár…!


VERS NOVELLA

Varga Tibor versei RENG A SZIKLA Mint ki elzuhant és elalélt, s felneszelt ott, ahol a lét első hangjára nyitotta ki szemét, mint ki felállt -- még tántorog, még hangtalan az elszorult torok, álmait marják boncos komondorok, úgy nézek űzött magamra itt, hol emlékeimben felvisít a gyermek, ha vére cseppje csordul, idegen arcok bámulják mordul, hát ez meg kiféle szerzet, miféle fán vagy bokron termett, s mikor? Miféle súly görnyeszti vállát, miféle kor? A hegy mint koporsófedél rejti az ősök homlokát, s míg futottam űzve, tépve megannyi tüskön-bokron át, hányan húzták itt magukra azt a dunnát, mely már örökké melegít egy végtelen, holt éjszakát! Menni, csak menni nyughatatlan, kőről kőre hágni a hegy oldalán, hát amint vissza, letekintek, látom; kínjában vonaglik a táj, lépteim nem szenvedheti, aki őt ifjan, hűtlen idehagytam, többé már nem lehet honom itt, a csúcsi szikla reng alattam. A sírás is megérkezik. Kissomlyó, 2011.július A CSÚCSI SZIKLÁN Feljöttem megint, hát újra itt, hol a tekintet rója köreit, mint megkergült óramutató jelzi a többé meg nem járható, örökre eltűnt, kárba ment időt, amelyből hatvanöt esztendőm kinőtt. Ember itt nincsen se közel, se távol, csak átkéklő hegyek Ausztriából, túl a Farkaserdőn Zala-vidék s Csabrendek teste nyújtózkodik odébb

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

valami ágyon, Sümeg várkúpja fej, elaggott arc, szemét úgy nyitja fel, mintha meglátna, felismerne lassan, s kérdené nyögve, mire is haladtam. Bizony immáron bezárult a kör, emlékek raja, megannyi zord ököl csapása, megannyi holt remény, tűnt asszonyok csalárd szerelme, szenvedély futtatott sorsom zátonyára, sok város köpött utánam, folyt a nyála. Aludtam bozótban, szabad ég alatt, álmomból hangos halálmadarak vertek fel, s heves hajnali zápor, így szakadtam ki Budapest városából, s most itt vizslatom a láthatárt. A fej csak int, és nyögve mondja: Menj tovább! Amott a Haláp, idébb a Somló, mint nyitott sírnál fekvő koporsó, körültem csöndbe ájult falvak, felkelni már soha sem akarnak, Borgáta, Káld, Duka, odalent Hetye, az óriás költő vulkánlélegzete itt zúg köröttem, száguld Boreas a Ság felől, Berzsenyi lelke csatáz e szélben, szava cserdítő ostor: “Mi a magyar most? Rút sybaríta váz.” Ott lent szobámban remetemagány. Szavam nem hallik túl az éjszakán, eltorzult ajkakkal mondanám: bár rám nyitja ajtóm egy-egy jó rokon, szülőhonom mégsem otthonom, mert flamand, holland, német, angol és pár magyar, ki még itt csatangol e dermedt sziklatő alatt, s míg elsiratom árván magamat, a láthatáron túlra visz a vágy, lesem az űri hajnal távolát, az ős vulkán felmordul alattam: Menj! Tovább! Kissomlyó, 2012. április 26.

46


NOVELLA VERS

G. Szabó Ferenc verse Vészjelek Ne menj be az ősi vonatállomásba kutyákkal kergetnek ki nyelvedből borsos tokányt kotyvasztanak ne követeld vissza ellopott dolgaidat inkább építs egy új vonatállomást a régivel szemben ha másként nem lehet legyen menedék az utcakölyköknek az édesanyák itt elkószált gyerekeiket megtalálhatják titkos vágyad is megérkezhet egyszer egy vonattal... Ne rajzolj nyitott koporsókat vakvágányálmokat szürke falakra tudom fáradt vagy és komor mindig van víz a felszin alatt.

Báró Mónika verse Téboly Jönnek-mennek, maradok Zakatolnak vonatok, szívek Vadak és szelídek Színek és felszínek Szünetek Idő-szeletek, másodpercek kerek kattogása Fogaskerekek kézfogása és haladása Mindig a régi hasonmása közeleg Egyre mélyebb és közelebb Csontig Addig a pontig, ahonnan kibírhatatlan Itt kezdődik ő magamban Érek véget Kezdet Jönnek-mennek, maradok Apadtan állnak patakok, medrek Aszott könnyek után só-csíkok Párhuzamos síkok Megyek, amíg bírok Zakatolok Telek Szabályok és kivételek Szakadó felek Fagyok és meleg Zihálok Fal és árok Fakadok

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

Ki Jönnek-mennek, maradok Nyargalnak vonatok, lelkek Folytatnak vagy ismételnek Idő-szeletek, másodpercek kerek kattogása Fogaskerekek kézfogása és haladása Szünetek A csendből újjászületek

Kardos M. Zsöte versei Kiválasztott szerep Emlékszel, madarakkal együtt hittünk a repülésben, minden elérhetően ragyogott, vadrózsák illatában virultak nappalok, az éjszaka friss kenyér illatával ébresztett hajnalt. Azóta házakkal telt a mező, nincs helye fészkeknek, hiába térnének vissza, akik messzire mentek meglelni az adott szót. Emlékszel, szappanszagú hajnalokon egymás kezébe adtunk kopott kilincset, befőző lábasban víz, végtelen tenger hullámaiban fürdetett, vadsóskával futtatott lugasban ettük a levest, fillérrel kezünkben, világ volt zsebünkben. Azóta a pénzek nagy halmokba gyűlnek, valahol valakik őrzött kamráiba gyűrten, rongyokon kuporgó gyerek kenyérért sír, luxus áruval telt üzletek ajtói fényesek. Látod minden tavasszal nyílnak ibolyák, talán kevesebb és messzebb a házak koromtól fekete falai között, ahol eltűntek a gyermekkor kerítés nélküli terei. Most autók a legyőzhetetlen sárkányok, plaza tornyokba zárt az aranyhajú lány, közösségi portáloktól remélünk ölelést, lájkokban gyűlik a kimondatlan szeretet. Látod a percek ma is ugyanúgy peregnek, az idő napokat, éveket, életeket hord össze múlni, emlékek hulladékát morzsolják össze szeméttelepek irányítottan gördülő gépei. Most úgy tűnhet jelzéstelen labirintus sötét alagútjaiba rekedt a panasz szava. De az Isteni színjáték hármas útja adott. Téged keres a Hang, kiválasztani szerepedet.

47


VERS NOVELLA Kimondatlan áldás Ibolyát és jázmint lehel a hajnal, a Nap sugarai úgy járják át a csillogó ablaküveget, ahogy mosolyod gyöngyei fűzték fényes lánccá a napokat testem körül. Simításod fürdetett tengerek hullámaiban, hulló látomások takarójában miénk volt az öröknek hitt tavasz, mézbe forduló remény. Madarak dalát hallgattuk még akkor is, mikor az éjszaka csillagai hordták tartalmát a gyönyörrel telt korsónak, hogy létezel. Meg akarom bocsájtani, hogy elmúltál, neked, magamnak, a Mindenhatónak, mert nélkülem indított el azon a másik úton, ahonnan hiába próbállak visszakönyörögni. Rakom egymásután a tavaszokat, a megújulást, elvinni neked. Összegyűjtöm a színeket, a nyíló virágok illatát, a levelekké bomló rügyeket. Addig a fehérbe öltözött bokrokat ölelem, a lehulló párában keresem volt csókod cseppjeit. Angyalokká álmodom szentjánosbogarak ragyogását, rám boruló ég szent távolában látom kék szemed, és leírok minden kimondatlanul maradt áldást.

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

mielőtt ideérnek - kollázs Puszta Sándor verseiből ragyog a végzet ragyogni kezd a fény akár a por zuhant trombiták zuhant angyalok a sötét idő nem hivatkozik senkire ifjúságom legdélibb ege nem leli partjait boríts be jóakarat száz fa mögött les száz halál minden kor s tett megszüli hősét ezek kárhozottak mind vagy angyalok? durran az ostor durran a puska ibolya hull a szélbe virággá válik minden mielőtt az ágyúk ideérnek

Hajnal Éva versei

Debreczeny György versei záródísznek jó lesz – Ménes Attila Kabát c. harmsziádája nyomán forgatom a kirakatot és a villamost a villamosból jobban lehet látni a kirakatot mint a kirakatból a villamost de örülnek is az utasok ez a szövegkabát itt rajtam már megállna a saját villamosán de ő itt nem tulajdonos csak engem birtokol én meg csak nyomom a szöveget egyszerre harminc gyereknek már megint elfelejtettem kilukasztani ezt a radioaktív jegyet csak forgatom pörgetem a kirakati villamost talán karácsonyra megveszem megveszem majd az isten hidegét is jó lesz záródísznek a kuka tetejére

Égi Lám, kis szempillantás s eltűnik a nyár, halványzöld nyomot hagy csöpp papírlapon, nyirkos reggel hűvös szélruhában jár, s már az ősz csoszog egy fáradt sóhajon. Most még dédelgeti bíbor levelét, nehéz búcsú ez, tán lehetetlen is, díszes ködmönt fércel égi lelemény és mind tovalibben, messze száll megint. Vézna karja int, már mind pucér a gally, lomhán bíbelődve napsütés mereng és az avarszőnyeg mindent eltakar, mitől egész nyáron ékesség e kert. Bár, fáj elköszönni, mindez hozzád nőtt, mégis szívrepesve várd az érkezőt... Búcsúzkodó Lám, komótosan körbeér a nyár is, ékes csipkefüggöny, lágyan szöszmötöl, mint fénygyöngyökből felfűzött kaláris, amely karcsú nyakam ívén tündököl. Míg lassulnak a szívből-nevetések, szürke alkonyórán zárom ablakom,

48


NOVELLA VERS nézd, langaléta árnyak feketéllnek, bolyhos takarómon álmom altatom. Már megfáradt a mező muzsikása, kopott kofferbe pakol néhány madár és hunyorgat még mind a fény, az árva, tágas táncparkettjén senkit nem talál. S bár bensőmben a csend többszólamú, stólás vállamon az angyal szomorú.

S. Baranyák Ágnes versei Elveszteni Mi olyanok vagyunk, mint a szótlan, földi utasok, kikben csendre hajolt a beszéd, de még halljuk a hívó zenét, ha zengenek messziről hangzó futamok. Mi olyanok vagyunk, mint két elhagyatott partszegély, melyen sóhajt még cseppnyi élet, s épp, mint egy kóbor kísértet, fel-felbukkan fényesen a holt szenvedély. Mi olyanok vagyunk, kik untalan egy helyben állnak, mert szúette ma már a csónak, a megszokás kócai lógnak a szíven, és lidérc a könny-írta bánat. Mi olyanok vagyunk, mint egy vég elfelejtett vászon: redőinkben elporlad a hit, színünk veszni hagyja álmait, míg időnk elhal egy pókhálónyi rácson... Helyzetjelentés Odabenn és idekünn, tüske sarjad zöld gyepűn. Madár tátog - hangja holt, szárnycsapása csendet old. Ég-föld között szürke köd lenge testet gúnyba köt. Vetve kocka: fölös szó! Hét lakat...alá/való/! Madár tátog - hangja holt: Földön ő csak élni volt...

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

Szárnycsapása renyhe már, alél...Fent még tart a bál. Idekünn és odabenn burjánzik a Sohasem.

Bak Rita versei Sebek Belémilleszkedikvéres seb karomon. Hegekpiercingként csillognak orromon. A fájdalom örökké visszatérő tőrdöféssel belémhatol. Kívül vagyok. Tőlük eltérő hatásfokon. Isten repülőgépéről csak apró, gombostűnyi pötty lüktető sebem. Győzelem Telítődtél vérdús szeretetemmel, mint kullancs szívod belőlem az életerőt. Éltet téged, ha legyengülök, felemel porba taszíttatásom. Rikkantva a levegőbe ugrasz, vidáman visongva, örömujjongással ünnepled boldog győzelmedet. MégisA Holdon lóg a hintaTovább libikókázunk a galaxis játszóterén.

49


NOVELLA VERS

Tóth Imre versei A külső ember Egy pohár borban megcsillan a konyhai lámpa fénye. Apám az Univerzumról beszél. A tiszti lakótelepen kigyulladnak a fények. Minden őrtoronyban egy leendő isten. Esküvői meghívót hoz a postás. Végtörlesztés Apám megjárta ötön hatot, és haton nyolcat, aztán mehetett éjjeliőrnek nyugdíjasként, anyám egy gyárban gürizett, míg bele nem rokkant, engem gimibe járattak (amit nagyon utáltam), hogy legyen belőlem valaki, mégsem lettem sem igazgató, sem főszerkesztő, csak mások csicskása, közszolga. ***

A VIHÁNCOS DUÓ verszene pályázatot hírdet!

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 1. szám

50

közreműködő zenész színházi darabokban. Jelenleg, a Gumicukor, Az InnJoy, és a Viháncos nevű formációk tagja, valamint saját dalait szerkeszti. gitáron játszik Szinay Balázs. A VIHÁNCOS DUÓ által eddig elkészített és játszott dalok az alábbi elérhetőségen meghallgathatók (beleértve a Vek Projekt vagy a Képzelt hajó formációnéven megjelent dalokat is): https://www.youtube.com/channel/UCcf8Y wYMYWNiVMYiIu0D9QQ/videos Megjelenés: A nyertes pályaművekből készült anyagokat a következő videó-csatornára fogjuk feltölteni:https://www.youtube.com/channel /UCcf8YwYMYWNiVMYiIu0D9QQ, ugyanezek az anyagok bekerülnek a VIHÁNCOS DUÓ élő zenés, koncert repertoárjába is. Bekerülés: A beküldött pályaművek közül az összeállításba a legjobb 8 pályaművet fogjuk megzenésítésre kiválasztani két fordulóban. Az első 4 dal november 15-ig, a második 4 december 15-ig kerül közlésre.

A pályázat tárgya: Megzenésítés céljából várjuk olyan kötött formájú és/vagy ritmikus versszövegek beküldését, melyeket szerzőjük szívesen hallana vissza akár dalként is! A pályanyertes szövegek ének + gitár formációban kerülnek feldolgozásra. Az elkészült anyagokat élő videó felvétel formájában közöljük. A felvételeken énekel VÍG ORSOLYA: 20132017 között klasszikus éneket tanult Egerben az Eszterházy Károly Gyakorló Gimnáziumban. Ugyanezen intézmény kórusának tagja, mely Arany Diplomát és Országos elismerő oklevelet kapott. 2016 óta a Kővirágok Színészképző iskola tanulója, a Kővirágok társulat tagja. 2017-ben a II. Hanghullám tehetségkutató verseny különdíjasaként végzett. 2014 óta zongorázni tanul; gitáron játszik: SZINAY BALÁZS: Szinay Balázs: író, szerkesztő, zenész. A Láncolat Irodalmi Műhely és a Comitatus irodalmi folyóirat főszerkesztője. Korábban a Resurrection, a Nan Madol, a Melodie, és a Vek Projekt nevű zenekarok gitárosa,

Nevezés: A pályázaton való részvételnek nevezési díja nincs, a nevezés az oldal lájkolásával válik érvényessé. Írásműveidet a VIHÁNCOS DUÓ facebook oldalára kell beküldened bejegyzés formájában:https://www.facebook.com/VIH %C3%81NCOS-DU%C3%931600678833289366/. A pályázat témája, formai követelmények: A téma szabadon választott. A pályázatra maximum 5 verset küldhetsz be! Egy írás nem lehet hosszabb 2 A/5-s oldalnál. A beküldött pályaművek közül minden szerzőtől kizárólag csak 1 pályamű fog bekerülni az anyagba. Új és már publikált írásokat egyaránt várunk. Beküldési határidő és elérhetőség: Pályaműveket 2017. október 15-ig várunk a megadott elérhetőségen.


COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

A Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www.comitatusfolyoirat.blogspot.com) 2017 szeptemberétől ismét folyamatosan frissülő webes felülettel, havi rendszerességgel megjelenő lapszámokkal jelentkezik, melyekből 3 havonta nyomtatott periodika készül. A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. Folyóiratunk várja szerzők jelentkezését! Verseket, cikkeket, esszéket, novellákat és más, az oldalon található műfaji jegyzéknek megfelelő írásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre lehet küldeni. Versekből összesen 8 szerzőtől szerepeltetünk egy vagy két verset egy lapszámban (lehet, hogy ezt a limitet később bővíteni fogjuk). Egy-egy beküldés akkor kerül közlésre, ha azt legalább két szerkesztő megszavazta a versrovat három szerkesztője közül (Kardos M. Zsöte, Aranyi László, Varga Tibor). Prózákból egy szerzőtől műfajtól függően is általában egy vagy kettő – ha rövidebbek a szövegek, maximum három – prózát szerepeltetünk egy lapszámban.

47


Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.